HMS Agincourt

A HMS Agincourt egyedülálló a csatahajók között, nem volt más olyan dreadnought, amely hét lövegtoronnyal és összesen tizennégy nehézágyúval rendelkezett volna. Ez egyedi, semelyik más csatahajóval össze nem téveszthető megjelenést kölcsönzött ennek a páncélozott óriásnak. Amikor elkészült nem volt nála nagyobb vízkiszorítású, hosszabb és több lövegtoronnyal rendelkező csatahajó.

blog66 01.jpg

A HMS Agincourt megszületése

A hajó megszületése az 1900-es évek elején Argentína, Brazília és Chile között kirobbant mini fegyverkezési versenynek volt köszönhető. A hajó építését, amelynek neve Rio de Janeiro lett volna, a Brazil Haditengerészet rendelte meg a brit Armstrong Whitworth hajógyártól, ahol a 792-es számon kezdték meg az építését 1910-ben.

Brazília a XIX. század végén a belső átalakulás időszakát élte. 1889-ben forradalom tört ki, amely elűzte a császárt, majd 1893-94-ben lázadások rázták meg flottát is. Mire beköszöntött a XX. század Dél-Amerika legnagyobb állama nemhogy új hadihajók vásárlását, de még a meglevők fenntartását sem nagyon volt képes finanszírozni, pedig alig húsz évvel azelőtt, még a térség egyik legerősebb és legkorszerűbb haditengerészetével rendelkezett. Ezidőtájt a két fő riválisa Argentína és Chile jóval nagyobb tengeri haderővel rendelkezett. Ezt az  állapotot konzerválta az 1902-es flotta egyezmény. Ekkor a chilei flotta összvízkiszorítása 36.896 tonna, az argentin 34.425 tonna volt, miközben az az előbbi nemzetnél ötször a másiknál pedig háromszor népesebb brazilok csak 27.661 tonna hajótérrel rendelkeztek. Ekkor azonban gazdasági fordulat állt be és hála a növekvő kávé és gumi áraknak, az állam jelentős bevételekre tett szert. A brazilok úgy döntöttek, hogy hirtelen jött gazdagságuk, okán jelentősebb szerepet kell vállalniuk a világpolitika színpadán, és ennek egyik eszköze egy erős haditengerészet kiépítés lehet. Az új flotta felépítéséről, akárcsak máshol komoly viták folytak. Két lobbi létezett, az egyik francia hatásra sok kis, míg a másik kevés de erős hadihajókból álló tengeri erőt akart. 1904-ben egy haditengerészeti beszerzési programról döntöttek, melynek keretében két csatahajót rendeltek Nagy-Britanniából és egy harmadikra opciót jelentettek be, az után ha a másik kettő elkészültekor. Ez természetesen a másik két államot is lépéskényszerbe hozta, ami rövid idő alatt semmissé tette az 1902-es paktumot. Mind Argentína, mind Chile szintén csatahajók építéséről kötött szerződést, az előbbiek az amerikaiaktól, míg az utóbbi szintén a britektől rendeltek dreadnoughtokat.

Az első két csatahajó erős fegyverzettel készült el, de takarékossági okokból spóroltak a védelmén, és turbina meghajtás helyett gőzgépekkel szerelték fel.

A két csathajó elkészülte és átadása után, a brit hajógyárban nekikezdtek a harmadiknak is, de ekkor már sötét fellegek kezdtek gyülekezni a harmadik brazil dreadnought felett. Idő közben több olyan esemény is történt, ami hatást gyakorolt a hajó további sorsára. 1910-ben újabb lázadás zajlott le a Brazil Haditengerészetben, ami megingatta a kormányzatot a flotta hűségét és használhatóságát illetően. A hirtelen jött jólétnek az 1910-es években végeszakadt, és a brazil gazdaság jócskán vesztett lendületéből, a kaucsuk ára leesett, mivel a britek ázsiai gyarmatairól olcsó gumival árasztották el a világot. Ugyanekkor a az argentin-brazil kapcsolatok normalizálódtak, miközben Chile az 1906-os földrengésnek köszönhetően kénytelen volt lassítani a fegyverkezési ütemén.

blog66 02.jpg

Amikor a brazilok megrendelték a hajót két álláspont csapott össze annak fegyverzete kapcsán. A leköszönő haditengerészeti miniszter 12 hüvelykes ágyúknál nagyobbakat szeretett volna, míg utódja inkább a nagyobb tűzgyorsaságot részesítette előnyben. Megkezdték a hajó építését, de rövid idő múlva le is állították, és megkezdték annak áttervezését. Az eredeti ágyúkat német sugallatra, akik meg voltak győződve, hogy a 12 hüvelykes is elég meghagyták. Később azonban ezt hibás döntésnek vélték, és felmerült nagyobb űrméretű ágyúk beépítése. Az egyik elképzelés szerint hat toronyba párosával 14 hüvelykes ágyút építettek volna be, de volt olyan elképzelés is amely szerint tornyonként csak egy 15 hüvelykes lett volna. Ezek az elképzelések azonban mind a költségeket növelte volna és késleltette volna a hajó elkészültét, ezért végül megmaradtak a 30,5cm-es űrméretnél, a megfelelő tűzsűrűség létrehozás miatt.

A brazil csatahajó gerincét 1911. szeptember 14-én fektették le a Newcastle upon Tyne-ban található Armstrong hajógyárban. Ám 1913-ra a Brazília gazdagsága tovaszállt, a kávé és gumiexport összeomlott, és a kormány, többek között az egyre inkább háborúra készülő európától sem számíthatott újabb hitelekre. Ennek hatására a brazilok a hajó elárverezése mellett döntöttek. A hajóért, ilyen-olyan okból több nagy- és középhatalom is bejelentkezett. Érdeklődtek az oroszok, de ők túl drágának találták a vételárat és a későbbi orosz szabvány szerinti átépítések költségét. Az olaszok mellett a franciák is érdeklődést mutattak, de inkább csak azért, nehogy a taljánok kezébe kerüljön a hajó. A gallok végül is inkább a görög vételi szándékot támogatták. A nagy vetélkedést végül is a törökök nyerték, mert nekik sikerült hitelt szerezniük a vásárlásra.

blog66 05.jpg

Törökország, a balkáni háborúk veresége nyomán megtépázott önérzetét többek között egy nagy és erős haditengerészet létrehozásával kívánta orvosolni. Ennek volt következménye, hogy a csak részben kész hadihajót 1913. december 28-án 2.750.000 Fontért megvásárolta, és megbízást adott a hajó befejezésére, ekkor már Sultan Osman I néven. A hajó építése 1914 nyarának végére nagyjából befejeződött, és már csak a tengeri próbák voltak hátra, a hajó fedélzetén ekkor már az építők mellett, megjelentek a török tengerészek is, hogy átvegyék a hajót és kitanulják annak üzemeltetését.

Amikor 1914. augusztus 2-án eljött az átadás napja a Sherwood Forester gyalogezred egy százada szállta meg a hajót és távolította el a meglepett török tengerészeket. A britek lefoglalták az éppen elkészült páncélost. A hajó szeptember 7-én hivatalosan is a Royal Navy állományába került HMS Agincourt néven. A név a franciák felett a száz éves háború alatt született győztes csatáról kapta a nevét, de ez lett volna a neve, a Queen Elisabeth osztály soha el nem készülő hatodik egységének is a neve. A britek némileg átalakították a hajót. A páncélos közepén lévő tornyok feletti hidat lebontották, az itt található csónakok egy részét pedig kémények mellé telepítették. Apró változás volt, a britannizálás folyamatában a pottyantós illemhelyek angolra WC-kre cserélése. Az átalakítások azonban nem tették teljesen britté, még később is találhatóak voltak itt-ott a hajón portugál feliratok, utalva a brazil gyökerekre.

blog66 03.jpg

blog66 04.jpg

A HMS Agincourt leírása

A hajó 204,7 méter hosszú, 27 méter széles és teljes terheléssel a gerince 9,1 méter mélyre merült az óceán felszíne alá, amikor harcra készen kihajózott 31.355 tonna vizet szorított ki a tengerből. A hajó metacentrikus magassága 1,5 méterrel volt a vízvonal felett. Meglepő hossza ellenére jól manőverezett, bár a szokásosnál nagyobb fordulósugárral rendelkezett.

A hajó a brit hajókon megszokottakhoz képest kényelmes elhelyezést biztosított az 1268 fős legénységnek.

A flottánál a hajó díszes és szokatlanul tágas helyiségei miatt, egy az angolokra oly jellemző szójátékkal csak „Gin-Court”-nak, „Gin Palace”-nak, azaz mulatónak hívták.

A hajónak azonban a szokásostól eltérő külső megjelenése egy előnnyel is járt, a Grand Fleet hajói, mind a Scapa Flowban, mind a tengeren, ha tehették hozzá képest határozták meg a helyzetüket.

blog66 08.jpg

blog66 09.jpg

A meghajtás

A csatahajó meghajtásáról négy közvetlen hajtású Parson gőzturbina gondoskodott, melyek mindegyike egy-egy 2,9 méter átmérőjű háromlapátos hajócsavart hajtott meg. A négy turbina tengelyteljesítménye összesen több, mint 40.000 lóerő volt, amellyel a próbák során 22 csomós (41 km/h-s) sebességgel tudta a páncélos szelni a habokat.

A turbinák nagynyomású, 1.600 baros gőzzel való ellátásról huszonkét Babcock and Wilcox olaj-befecskendezéssel is ellátott széntüzelésű kazán gondoskodott. A kazánok táplálására normál esetben 1.500 tonna szenet és 630 tonna olajat vett a fedélzetére a hajó, de lehetőség volt a fő tüzelőanyag mennyiségét akár 3,300 tonnára is növelni. Ennyi hajtóanyaggal a fedélzetén a hajó gazdaságos 10 csomós (18,5 km/h-s) sebességgel 7.000 tengeri-mérföldet tudott megtenni (13.000 km). A hajó elektromos energia ellátásáról négy gőzhajtású generátor gondoskodott.

A páncélzat

A hajó szokatlanul erős fegyverzete a védelem rovására ment. Tudni illik, hogy akkoriban úgy gondolták, hogy egy páncél a vastagságának megfelelő űrméretű ágyú lövedékének tud a siker reményében ellenállni. Akkoriban a fő rivális a német haditengerészet csatahajói és csatacirkálói 28 és 30,5 cm-es azaz 11-12 hüvelykes lövegekkel voltak felszerelve, így a hajó páncélzatának megítélésénél érdemes figyelembe venni ezeket az adatokat. A vízvonalon található övpáncél, ami a brit csatahajókon ekkor általában 12 hüvelyk vastag volt itt csak 9 hüvelykesre sikeredett és csak az második és az hatodik lövegtorony között érte el ezt a vastagságot, mintegy 111 méter hosszan. Az ez előtti 15 méteren 6, az összes további részen az orrig, alig 4 hüvelyk vastag volt csupán. Hátrafelé a 6 hüvelykes gyengítés mintegy 9 méter hosszan volt, majd amögött szintén 4 hüvelykre csökkent az övpáncél vastagsága de az sem tartott végig a tatig, csak a hátsó válaszfalig. Az vízvonal feletti övpáncél hajótestet védő része, amely a felső fedélzetig tartott egységesen 6 hüvelyk vastag volt és az első és negyedik lövegtorony között húzódott. A páncélzat lezárására elől és hátul egy-egy befelé dőlő 3 hüvelyk vastagságú páncélozott keresztfal szolgált. Az Agincourt négy fedélzetét is páncélozták de ezek vastagsága különbözött, 1 és 2,5 hüvelyk között változott.

A hajó egyik gyengesége a fő fegyverzet védelmének elégtelen volta adta. A lövegtornyok alapját képező barbetta a felső fedélzetig 9, az alatt a főfedélzetig 3 hüvelyk vastag volt, majd az alatt egyáltalán nem volt páncélozva, kivéve a 5. a 7. és a 1. ágyútoronynál, ahol az első kettő esetében 2 a legelsőnél pedig 3 hüvelyk vastagságban folytatódott még lefelé a védelem.

Az ágyútornyokat szemből 12, oldalról 8 és 10 hüvelykes páncél védte, de a tetőpáncél elől 3 hátrább csupán csak 2 hüvelyk vastag volt. A másodlakos fegyverzetet rejtő kazamatákat 6 hüvelykes páncél védte és az egyes ágyúállásokat is hasonló vastagságú védelem határolta el egymástól.

A mellső, azaz a fő parancsnoki tornyot körbe 12, míg felülről 4 hüvelykes páncél védelmezte. A hátsó hasonló rendeltetésű parancsnoki állás védelmét a mellső háromnegyedére csökkentették, azaz körben 9, míg felülről 3 hüvely vastagságú volt. Az ez alatt található helyiségeket, a felső fedélzetig 6, az alatt 2 hüvelyk vastag páncélzat övezte. Mindegyik lőszerraktárt védelméről két, torpedók elleni, hosszanti válaszfal gondoskodott, az első 1 a második pedig 1,5 hüvelyk vastag volt.

A hajó védelme nem csak a páncélzat vastagsága miatt volt gyengébb. A hajót a brazilok kényelmi szempontok miatt nem építettek be vízhatlan válaszfalakat, mivel ez csökkenthette volna a belső terek nagyságát. Ez által a hajó torpedók elleni védelme meglehetősen gyenge volt. Jellemző adat, hogy a hajó tiszti étkezdéje 26x18 méteres volt, ami meghaladta bármely másik brit csatahajó hasonló rendeltetésű helyiségének méretét.

Az Agincourt sajátos elrendezése miatt sokak szerint annak hajótestének szilárdsága nem volt elégséges. Egyesek odáig merészkedtek, hogy kétségbe vonták, hogy a hajó a kettétörés veszélye nélkül képes leadni egy sortüzet egyszerre mind a 14 ágyújából. Végül a hajó egyik tengeri lőgyakorlatán az HMS Agincourt leadott egy teljes szalvót, ami csak a hajó porcelán edénykészletében okozott kárt de a hajó épen a vízen maradt. Azonban ezt csak a hajó legénysége tanúsíthatta, így a kétkedő hangokat teljes mértékben ez után sem sikerült elhallgattatni.

blog66 10.jpg

A fegyverzet

A HMS Agincourt fő fegyverzetét alkotó 14 darab 12 hüvelykes Mk XIII-as 45 kaliber hosszúságú ágyúját a kettőzött hidraulikus meghajtással rendelkező hét lövegtoronyba párosával építették be. Nem hivatalosan az ágyútornyokat frappánsan a hét napjairól nevezték el előlről hátrafelé, de természetesen az első nem a hétfő, hanem brit szokás szerint a vasárnap volt. Az ágyúkat függőlegesen -3° és +13,5° között lehetett mozgatni. Amikor a hajó egy ágyúja eldördült, akkor a maximális csőemelkedésnél a 386 kilós páncéltörő lövedék 831 m/s sebességgel hagyta el a torkolatot és 18.000 méterre repült. A háború folyamán az emelési szöget 16°-ra növelték, amellyel a lőtávolság 18.686 méterre módosult. A nehézlövegek másfél percenként tudtak egy-egy lövést leadni. Egy szemtanú szerint, amikor a jütlandi csatában a hajó mind a tizennégy ágyúját egyszerre sütötték el olyan hatást keltett, mintha a csatahajó felrobbant volna.

A hajó másodlagos fegyverzetét 18 darab 6 hüvelykes Mk XIII-as 50-es kaliberhosszúságú ágyú alkotta. Ezekből a fegyverekből 14 került a hajó felső fedélzetén kialakított kazamatákba, míg a fennmaradó négy közül kettő az elülső felépítmény elé, míg kettő pedig a hátsó felépítmény mögé került,  ezeknél a legénység védelméről lövegpajzs gondoskodott. Mikor a dreadnought brit tulajdonba került további kettőt lövegpajzzsal védett ágyút építettek be a parancsnoki híd elé. Ezeknek a fegyvereknek az irányzási szöge -7° és +13° között volt de az utóbbi értéket a hajó szolgálata alatt 15°-ra növelték. Maximális csőemelkedésnél a 45 kilogrammos gránátja 840 m/s sebességgel hagyta el az ágyú torkát és 12.322 méterre repült. Ezekből az ágyúkból elméletileg percenként 5-7 lövés volt leadható, de folyamatos tüzelésnél ez háromra csökkent, mivel a lőszerraktárakból az ágyúk táplálását ellátó liftek túl lassúak voltak. Az ágyúkhoz csövenként 150 gránátot tárolta a hajó gyomrában található raktárak mélyén.

A közvetlen védelmét 10 darab 3 hüvelykes 45 kaliberhosszúságú ágyú látta el, amelyek fő feladata a csatahajó közvetlen közelébe került torpedónaszádok elpusztítása volt. Ezeket a felépítményre szerelt ágyúk kezelőszemélyzetét is lövegpajzsokkal védték.

A hajó rendelkezett még a vízvonal alatt 3 darab 21 hüvelykes torpedóvető csővel is, egy-egy oldalra egy pedig a tat felé nézett. Amikor nagy ritkán útjára bocsátottak a csövenként raktározott 10-10 torpedóból egyet az újratöltéskor a víz befolyt a torpedótérbe, amelynek következtében a kezelők, amíg a szivattyú el nem távolították azt, kénytelenek voltak közel egy méteres vízben állva harcolni.

blog66 06.jpg

Tűzvezetés

Minden torony önálló távmérővel rendelkezett, és egy további volt az előárbocon kialakított megfigyelő állásban is. Ekkor a brit csatahajók lőelem számítását egy Dreyer készüléknek nevezett mechanikus számítógép segítette, de talán az Agincourt volt az egyetlen brit csatahajó a jütlandi csatában, amelyre ezt még nem szerelték fel. Később a háború folyamán a hajón kiépítették a brit hajókon szokásos tűzvezetés elemeit, beleértve a 6 hüvelykes ágyúkét is. 

Háborús módosítások

A jütlandi csata rádöbbentette a briteket a csatahajóik elégtelen védelmére a meredeken, felülről becsapódó lövedékekkel szemben, ezért a lőszerraktárak védelmére a hajón mintegy 70 tonna páncélt építettek be utólagosan. A technika fejlődése okán 1917-18-ban két 3 hüvelykes légvédelmi ágyút szereltek a tatfedélzetre, amelynek sikeres tüzelését külön távmérőkkel és fényszórókkal segítették, ezek szintén ekkor kerültek a hajó fedélzetére.

blog66 11.jpg

Hadiszolgálat

Amikor a hajó brit tulajdonba került a Royal Navy mozgósítása már folyamatban volt és a képzett tartalékosok más hajókra kerültek. Ezért a csatahajó legénységét onnan szedték össze ahonnan tudták, többek között a királyi jachról, de voltak a legénység soraiban kisebb vétségek miatt elítéltek is.

Hivatalosan a HMS Agincourt 1914. szeptember 7-én csatlakozott a 4. csatahajó rajhoz, amely a ekkor a Grand Fleet része volt. A flotta állomáshely ekkor Scapa Flowban volt, de mivel nem tartották elég biztonságosnak egy esetleges tengeralattjáró támadás ellen a hajók idejük nagy részét a tengeren töltötték. Az Agincourt is így járt, szolgálatának első nyolcvan napjából negyvenet töltött távol a támaszpontjától a nyílt vízen.

A jütlandi csata előtt a hajót átvezényelték az első csatahajó rajba.

A hajó rész vett az 1916. május 31-én lezajlott jütlandi csatában. Az Agincourt 06:24 kor nyitott tüzet a német csatacirkálókra, majd kisvártatva a 6 hüvelyke ágyúi is eldördültek a támadásra lendülő német rombolók ellen. A német rombolóknak sikerült áttörniük a brit csatahajók tüzén, de az Agincourt sikeresen kikerült két ellene indított torpedót. Amikor 07:15 körül a látótávolság kitisztult a csatahajó tüzet nyitott egy Kaiser osztályú német dreadnoughtra és egészen addig lőtte, amíg azt szem elől nem tévesztette a füstben és a ködben. Június 2-án miután nem sikerült a német hadihajók nyomára bukkanni a Grand Fleet, soraiban az Agincourtal visszatért Scapa Flowban. A csata során a HMS Agincourt 144 darab 12 hüvelykes és 111 darab 6 hüvelykes gránátot lőtt ki, de igazolt találatot nem ért el.

1916. augusztus 18-án a német flotta ellen kifutó brit flottakötelékben még ott volt a HMS Agincourt, de ez után már nem ismert, hogy az részt vett volna bármilyen bevetésben is. 1918. április 23-án biztosan Scapa Flowban maradt, amikor a brit flotta kifutott, hogy megütközzön a Skandináviából Nagy-Britanniába tartó konvojok elfogására kifutó német flotta ellen. A németek nem akadtak a teherszállító hajókra, ugyanakkor amint értesültek a brit csatahajók közeledéséről visszatértek honi kikötőikbe, így a csata elmaradt.

blog66 12.jpg

blog66 13.jpg

blog66 14.jpg

1918. november 21-én a HMS Agincourtot a 2. csatahajó rajba vezényelték át, majd 1919. márciusában Rosythban tartalék állományba helyezték. A britek tettek egy kísérletet, hogy a számukra felesleges csatahajót eladják az eredeti megrendelőnek, a braziloknak, de azok nem kívántak élni a lehetőséggel. 1921 áprilisában a hajó selejtezése mellett döntöttek és 1922. december 19-én el is adták mint ócskavasat. A hajót az 1922-es washingtoni flottaszerződés tartalmának megfelelően 1924 vége előtt lebontották.

blog66 07.jpg

Szolgálati adatok:

Műszaki adatok:

Megrendelő: Brazil Haditengerészet

Vízkiszorítás: 28.300 tonna

Név: Rio de Janeiro

Maximális vízkiszorítás: 31.360 tonna

Építő: Armstrong, Newcastle upon Tyne

Hossz: 204,7 m

Gerincfektetés: 1911. szeptember 14.

Szélesség: 27,1 m

Vízrebocsájtás: 1913. január 22.

Merülés: 9,1 m

Eladva: 1913 december

Meghajtás: 4 Parsons gőzturbina, 22 Babcock and Wilcox kazán

Vevő: Törökország

Összteljesítmény: 34.000 LE (25.000 kW)

Név: Sultan Osman I

Sebesség: 22 csomó

Lefoglalva: 1914 augusztus 3.

Hatótáv: 7.000 tmf 10 csomó

Lefoglaló: Nagy-Britannia

Személyzet: 1.268 fő (1917)

Név: HMS Agincourt

Fegyverzet:

Szolgálatba állítás: 1914. szeptember 7.

7 × 2 – 12” Mk XIII ágyú

Szolgálatból kivonva: 1921. április

20 × 1 - 6” Mk XIII ágyú

Selejtezve: 1922

10 × 1 – 3” ágyú

Lebontva: 1924

3 × 21”torpedóvetőcső

Becenév: Gin Palace

Páncélzat:

Építési költség: 2.900.000 £

Öv: 9”

 

Fedélzet: 1-2,5”

 

Barbetták: 2-9”

 

Lövegtornyok: 8-12”

 

Parancsnoki torony: 12”

 

Válaszfalak: 2,5-6”

 blog66 15.jpg

blog66 16.jpgKiss László: Csatahajók az első világháborúban (Puedlo 2011)

Nem elfogultság nélkül ajánlom ezt a könyvet, hiszen a szerzőt évek óta ismerem. A könyv eredete több, az író által a Hadtörténelmi Délutánokon elkövetett igen érdekes, aprólékos és színesen előadott előadásra vezethető vissza. Ezek az előadások kiegészülve végül egy egységes könyvvé álltak össze. Talán nem árulok el túl nagy titkot, ha elárulom, hogy a cikk egyik forrása is ez a könyv volt.

A kötet öt világosan elkülönülő részre oszlik fel. Az elsőből megtudhatjuk a páncélos csatahajó kialakulásához vezető helyenként vitáktól és tévutaktól sem mentes utat. A következő fejezetben nemzetről nemzetre haladva ismerhetjük meg a kor csathajóit és csatacirkálóit, megismerve azok tervezésének, és építésének hátterét. A harmadik fő rész szól ezen páncélos óriások harcáról az első világháború folyamán. A negyedik fejezetben a csatahajók sorsát követhetjük röviden nyomon a nagy háború után, megismerve a washingtoni flottaegyezményt és ennek a csatahajók fejlődésére gyakorolt hatását. Az utolsó fejezet az általam nagyon kedvelt mellékletek gyűjteménye, ami tartalmaz egy tengerészeti szakszó gyűjtményt és több más összehasonlító táblázatot és adatot, a tengerészeti rendfokozatok összehasonlításától a hajók elnevezésének eredetén át az egyes flották erejének évenkénti lebontásáig. A könyvet egy igen részletes forrásjegyzék zárja.

A könyv olvasmányos és a sok tényanyag mellett bepillantást enged olyan kevésbé látványos kérdésekbe, mint a tűzvezetés fejlődése, vagy az egyes flották célzási eljárásának különbségeibe. Megismerhetjük a csatahajók fegyverzetének, páncélzatának és meghajtásának fejlődését.

A könyv sajátossága a képanyag, amely leginkább a szerző gyűjteményéből származó korabeli képeslapokból áll.

Mindent elmond ezen könyvről, hogy a szerzőnek sikerült megszereznie lektornak Krámli Mihályt, aki ma az egyik legelismertebb magyarországi hadtörténész azok közül, akik a korszak haditengerészeti történetével foglalkoznak.

Ambasa

Szerző: ambasa  2013.05.02. 00:00 2 komment

Címkék: hajózás első világháború Nagy-Britannia

A bejegyzés trackback címe:

http://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr15230276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Gróf Úr 2013.05.02. 07:54:36

Remek olvasmány volt, köszönöm!

janos900 2013.05.02. 09:41:46

Ez volt a kedvenc hajóm, a Hadihajók típuskönyvben. :)