blog144-01.jpgAz első világháborúban sok új harceszköz mutatta meg az oroszlán körmeit. A repülők, a tengeralattjárók, az automata fegyverek mellett a harckocsi volt az egyik olyan eszköz, amely gyökeresen változtatta meg a XX. század hadviselését. Azonban hiába születik meg egy új fegyver, önmagában haszontalan, vagy csak csekély hatásfokú, ha nem dolgozzák ki annak alkalmazásának elméletét, és azt nem próbálják ki a gyakorlatban is. A nagy háború után számos katonai teoretikus írta meg gondolatait az új fegyverek alkalmazásáról, amely szerintük majd megakadályozza, hogy a következő fegyveres konfliktus ismét az állásháború sarába süllyedjen. Ezek az elméletek két fő csoportba voltak oszthatók, az egyik képviselői, mint l az olasz Giulio Douhet, vagy az amerikai Billy Mitchell, illetve a brit Hugh Trenchard a bombázókban látta azt a döntő fegyvernemet, amely majd térdre kényszeríti az ellenfelet. A másik csoport szó szerint kissé földhözragadt volt, ők a szárföldi csapatok gépesítésében látták a jövőt. Ennek a nézetnek a legfőbb képviselői a két világháború között a brit John Frederick Charles Fuller és Basil Henry Liddell Hart, a francia Charles André Joseph Marie de Gaulle, a német Heinz Wilhelm Guderian és végül de nem utolsó sorban a szovjet Vlagyimir K. Triandafillov, Mihail Tuhacsevszkij volt. Az elméleteket hamarosan tett követte és a britek a világon elsőként, 1927-ben felállítottak egy teljes egészében gépesített magasabb egységet…

A brit Kísérleti Gépesített Különítmény (Experimental Merchanised Force)

Azt gondolhatnánk, hogy az első világháború tapasztalatai végleg alátámasztották a harckocsik szükségességét, azonban ez koránt sem volt ilyen egyértelmű. A béke súlyos adóssággal egyetemben köszöntött be nem csak a veszteseknél, de a győzteseknél is. Nagy-Britanniában sem volt ez másképp, a fegyveres erők nagyarányú csökkentést voltak kénytelenek elviselni, a háború alatt felállított harckocsi-zászlóaljak száma egyik napról a másikra húszról alig négyre apadt. Egyes vezetők a vezérkarból egyenesen megkérdőjelezték azok létét, és csak egy olyan eszköznek tekintették a tankot, amelyet csak a lövészárok háború sajátosságai hívtak életre. Ezen talán ma már mosolygunk, de azért az első világháború tapasztalatai nem voltak minden tekintetben kedvezőek. Azokban az ütközetekben, ahol a harckocsikat tömegesen bevetették, a páncélosok igen súlyos veszteségeket szenvedtek és a döntő áttörést sem sikerült kivívniuk általában. Persze ennek valósi oka sokkal inkább a korai gépek műszaki megbízhatatlanságában és a többi fegyvernemmel való gyatra együttműködésben keresendő. Nagy-Britannia sajátos földrajzi viszonyai miatt kevésbé kellett tartania egy újabb, nagy szárazföldi háborútól, különös képen, úgy hogy fő riválisát, Németországot igen súlyos korlátozások sújtották. Így talán nem is annyira meglepő, hogy szűkös forrásaikat sokkal inkább egy olyan haderő kiépítésére fordították, amely sokkal inkább megfelelt a gyarmatok megzabolázására, mint komoly ellenséggel való összecsapásra. Azonban végül mégsem számolták fel a harckocsizó fegyvernemet, és a négy zászlóalj megmaradhatott, alapot teremtve a továbbfejlődéshez.

blog144-10.jpg

Az első világháború tapasztalatainak leszűrése még egy problémára világított rá, mégpedig arra, hogy többféle harckocsira van szükség. A páncélosokra több, különböző harcfeladat hárult, amelyet, egy egységes, ráadásul egy olyan esetlen harckocsi, mint a régi Mark sorozat képtelen volt ellátni, ezért annak leváltása szükségessé vált. A britek, és persze mások is, felismerték, hogy szükség van olyan páncélosokra, amelyek áttörik az ellenség védelmét, amelyek együtt mozognak a gyalogsággal és olyanokra, amelyek – katonai szakszóval – továbbfejlesztik a sikert, vagyis az ellenség mélységében mérnek csapást. A harckocsik fejlesztése így csak megtorpant de nem állt le. 1923-ban a britek megalkották a Vickers Medium Mk.I tankot, amely szakított a korábbi tervezési hagyományaikkal ás az esetlen szörnyek helyett megszületett egy igazi, erős fegyverzetű, ellenséges harckocsik leküzdésére is képes, viszonylag mozgékony és nem elhanyagolható módon, megbízható páncélos. A Vickers közepes harckocsija mellett megjelentek a kisharckocsik és más speciális páncélozott és páncélozatlan harcjárművek. A húszas évek közepére az igények, és a kínálat lassan metszette egymást és megérettek a feltételek az elmélet – noha csak békebeli – gyakorlati kipróbálására.

blog144-12.jpg

1925 októberében a George Milne tábornok, ösztönzésére, aki akkor a brit vezérkari főnök pozícióját töltötte be, Laming Worthington-Evans hadügy államtitkár elrendelte egy kísérleti gépesített alakulat felállítását. Kezdetben a szervezést George Lindsay ezredesre bízták, aki Fullerhez hasonlóan egy tisztán harckocsikból álló haderőt szeretett volna, Azonban Milne nem volt híve ennek, és a jövőt sokkal inkább egy összfegyvernemi, azaz a harckocsik mellett gyalogságból, tüzérségből és egyéb támogató csapatokból is álló vegyes haderő létrehozásában látta. Ennek az alakulatnak a felállítása csaknem két évig tartott és hivatalosan csak 1927. augusztus 27-én alakult meg Tidworthban, és nyomban be is mutatkozott a brit szárazföldi haderő hagyományos gyakorló terén a salisbury síkságon. Az új egység önmagában mit sem ért volna megfelelő alkalmazási irányelvek nélkül, amelynek alapját a szintén ebben az évben kibocsátott „Ideiglenes harcászati utasítás” képezte. Az új, dandár méretű alakulat parancsokságát eredetileg a híres elméleti szakértőre Fuller ezredesre akarták bízni, de aztán megváltoztatták az elképzelést és végül a 7. gyalogos dandár parancsnokát, RJ Collins ezredest kapta meg, aki a könnyűgyalogság alkalmazásának elismert szakértője volt. A dandárt több más alakulat részeiből hozták létre, de alapvetően minden fontos fegyvernem és szakcsapat megtalálható volt benne:

-5. királyi harckocsi ezred* - három századdal, amely egyenként három, öt harckocsiból álló szakaszból állt

-3. királyi harckocsi ezred* - két páncélkocsi századdal, amelyben az egyik két, a másik három, négy páncélkocsiból álló szakasszal volt felszerelve, illetve rendelkezett még egy négy szakaszos felderítő harckocsi századdal is, amelynek négy szakaszában összesen 8 Carden-Lloyd és 8 Morris-Martel kisharckocsi szolgált. Ez az erő volt a dandár felderítő, illetve gyors csapatteste.

-Somerset könnyű-gyalogos ezred 2. zászlóalja – három századdal, egyenként három szakasszal, amelyek felszerelésébe négy Burford-Kegresse géppuskás féllánctalpas, illetve 6x6-os Morris terepjáró tehergépkocsik tartoztak.

-9. királyi tábori tüzérdandár négy ütege, amelyből kettő Crossley-Kégresse féllánctalpas vontatókkal mozgatott QF 18lbs-es ágyúkkal, egy pedig Dragoon Artillery Tractorral vontatott QF 4,5” tarackkal, és egy, pedig önjáró 3,7” Birch ágyúval volt felszerelve.

-9. királyi könnyű tüzér üteg - 3,7” hegyi tarackokkal, amelyeket Burford-Kégresse féllánctalpasokra telepítettek

-17. királyi műszaki század – 6x6-os Morris terepjáró tehergépkocsikkal

Ezeken felül számos alkalommal a dandárt megerősítették a:

-Cheshire gyalogezred 2. zászlóaljával

Kipróbálták a repülőcsapatokkal való együttműködést is a RAF 16. összekötő, a 3. vadász és a 11. bombázó századának részvételével.

*A brit alakulatoknál az ezred megtévesztő az anya alakulatra utal, valójában csak zászlóalj méretű.

Az eszközök:

blog144-02.jpgVickers Medium Mk.I

blog144-03.jpgCarden-Lloyd kisharckocsi

blog144-04.jpgMorris-Martel kisharckocsi

blog144-05.jpgRolls-Royce páncélkocsi

blog144-06.jpgBurford-Kegresse géppuskás féllánctalpas

blog144-07.jpgDragoon tüzérségi vontató egy QF 4,5" tarackkal

blog144-08.jpg3,7” Birch önjáró ágyú

blog144-09.jpgCrossley-Kégresse vontató

A tapasztalatok:

A dandár a megalakulása utáni két évben számos hadgyakorlaton vett részt, ahol túlerőben lévő, gyalogos- és lovas erőkkel kellett megküzdenie. A gyakorlatok döntnökeinek minden ellenük irányuló beavatkozási kísérleteik ellenére sikeresen teljesítettek. A siker egyik, ha nem épen a döntő oka, hogy a dandárt nagyszámú rádióval látták el, amelyek már kristályosak voltak így a korábbi, lassúbb morzés kapcsolat helyett már élő szóval tudták továbbítani a parancsokat illetve a jelentéseket a csapatok és a parancsnokság között. Ez a gépesítéssel párosulva lehetővé tette, hogy a dandár igen gyorsan tudjon reagálni a megváltozott harchelyzetekre. Ezek gyakorlatok néha több hétig is elnyúltak, a dandár mégis sikerre bizonyította rátermettségét. Azonban a tizenötféle mintegy 280 járművet nem volt egyszerű üzemben tartani. Ugyan az alárendelt csapatok közötti hírközlés jó volt a rádióknak hála, de ez már nem volt elmondható azokon belül. További gondot jelentett, hogy terepen a lánctalpas és kerekes járművek nem tudtak kellő mértékben együttműködni. Egyszerűen a tehergépkocsikon szállított gyalogság nem tudott lépést tartani a harckocsikkal.

blog144-11.jpg

blog144-13.jpg

1929-ben a dandárt feloszlatták és megkezdték a tapasztalatok leszűrését. A gyakorlatok általában igazolták az összfegyvernemi gépesített alakulatok létezését, de Fullert nem győzték meg, aki továbbra is a tisztán harckocsikból álló haderőt szeretett volna látni, illetve Liddell Hart is bírálatokat fogalmazott meg, mivel szerinte ez az erő túl kicsi egy döntő áttörés kivitelezéséhez. Abban mindenki egyetértett, hogy a terepjáró tehergépkocsik nem alkalmasak a harckocsikkal való együttműködésre és azokat lánctalpasokra, vagy legalább is féllánctalpasokra kellene cserélni, azonban azzal is tisztában volt mindenki, hogy ez óriási összegeket emésztene fel, és akkoriban ez kivitelezhetetlen lett volna. Végül is a britek a tapasztalatok levonása után háromféle harckocsi rendszeresítése mellett döntöttek. Létrejöttek a könnyű felderítő, a lassú és erősen páncélozott gyalogsági, illetve a közepes, vékony-páncélzatú, de mozgékony cirkáló harckocsik. A cirkáló harckocsikat önálló homogén, csak harckocsikból álló dandárokba szervezték, amelyek a szintén önálló és homogén gépesített gyalogos dandárokkal kellett együttműködniük, Ugyanekkor a gyalogsági harckocsikat, és felderítőket csak zászlóaljakba szervezték, és a hagyományos gyalogságnak rendelték alá. A britek ezzel szervezettel vágtak neki a második világháborúnak, és csak az első évek keserű tapasztalatai mutatták meg nekik, hogy azokat a tapasztalatokat, amelyeket 1927-29-ben szereztek meg a Kísérleti Gépesített Különítmény révén, valójában hogyan is kellett volna hasznosítani.

blog144-14.jpg

Ambasa

Szerző: ambasa  2014.12.14. 00:00 3 komment

Címkék: csapattörténet Nagy-Britannia XX.század

A bejegyzés trackback címe:

http://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr626958097

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

HPetyo 2014.12.20. 14:51:54

Jó cikk. Imádom az angol gépeket. Ilyen rusnyaságokat más nemzet nem képes alkotni. Olyan rondák, hogy már szépek. :)

bogesz001 · http://arhk.xszerver.hu 2014.12.23. 12:54:14

@HPetyo: Azért a franciáknak is sikerült pár rettentően ronda járművet összehozni. Persze nem a kinézet a fontos, hanem a praktikusság és a hatékonyság. :)

ambasa 2014.12.23. 17:00:07

Nekem is a franciák jutottak eszembe, főleg úgy, hogy az itt felsorolt járművek egy része (a féllánctalpasok) is onnan erednek. Persze a felépítmény, vagyis a külcsín már a brit ízlés fényes példáit vonultatja fel elénk.

TG

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu