blog172-01.jpgAl-Kut, vagy másképpen Kut-el-Amara ostroma egyik legsötétebb fejezete a brit hadtörténelemnek. Ugyan, mind az első világháború, mind a brit hadtörténelem bővelkedik számtalan olyan eseményben, amikor a parancsnokok hozzá nem értése és becsvágya következtében katonák ezrei áldozták életüket hazájuktól távoli csatatereken olyan magasztos eszmékért, mint a hazafiúi kötelesség. Ezek egyike Al-Kut ostroma, amely, ha méreteiben nem is közelíti meg a legismertebb brit katonai katasztrófákat, de mégis az erők esztelen feláldozásának egyik jelképe. Al-Kut ostromának előzményei néhány évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. Maga a poros, alig 6.500 lakossal rendelkező kisváros Bagdadtól dél-keletre fekszik a Tigris folyó bal partján, annak egyik kanyarulatában, az iraki fővárost Bászrával összekötő út mentén. A várost félig a folyó, félig mocsarak ölelik körül. Talán soha sem került volna a történelem lapjaira, ha a XX. század elején a brit flotta nem dönt úgy, hogy hajói meghajtását átállítja a szénről az olajra, aminek következtében az Arab-öböl eddig isten háta mögötti északi szeglete, hirtelen a világ egyik legfontosabb térségévé vált és az is maradt a mai napig…

Irak, a Tigris és az Eufrátesz folyók uralta térsége már az idők kezdete óta fontos térség volt, azonban ahogy a kereskedelem súlypontja egyre nyugatabbra tolódott, előbb a Földközi-tenger térségébe, majd később az Atlanti-óceánra úgy veszítette el jelentőségét. A történelem során ezen a földön hódítók jöttek és mentek, míg végül a XVI. század elején megjelentek a törökök, de nekik is ez amolyan periféria volt csak, a tényleges hatalmat átengedték, a hozzájuk hű helyi uralkodóknak és megélegettek azzal, ha azok időben befizették az adót. Azonban az egykor legyőzhetetlennek hitt török hadsereg menetelése is megállt és a XX. századra már csak úgy emlegették az Oszmán birodalmat, mint Európa beteg embere. A XIX. századi orosz háborúk, majd a balkáni háborúk során a leigázott, európai népek sorra dobták le rabláncaikat és Törökország az első világháború előestéjére csaknem kiszorult az európai kontinensről. Ezek a megalázó vereségek, nyomán a nagyhatalmak szemében Szulejmán egykori birodalma könnyű prédának látszott. Ugyanakkor a törökök is látták, hogy ha nem változtatnak, hamarosan eltűnnek a történelem süllyesztőjébe, ezért reformokat vezettek be. Megpróbálták korszerűsíteni a haderejüket, természetesen a flottát brit, míg a hadsereget német segítséggel. Mint annyi más területen itt is megkezdődött a versenyfutás a britek és a németek között, az előbbiek az Arab-öböl menti olajban gazdag területekre vetetettek szemet, míg az utóbbiak egy grandiózus vasútvonalat álmodtak meg, amely összekötötte volna Berlint Bagdaddal. Az építkezés 1888-ban meg is kezdődött és az európai részek el is készültek, de az Isztambultól Bagdadba vezető szakaszon az első világháború kitörésekor, még négy rész hiányzott, így a remélt gyors, kényelmes vonatozás helyett, a 21 napi fáradságos út várt mindenkire, aki az ottomán birodalom egyik központjából a másikba kívánt eljutni.

1901-ben a britek egy koncessziós szerződés révén 60 évre kizárólagos olajkitermelési jogot szereztek Irán túlnyomó többségén, amely ekkor, ha nem is volt a Török birodalom része de erősen függött tőle. A kezdeti kudarcok után aztán 1908-ban az angolok olajat találtak. Időközben, ezen események hatására a Royal Navy úgy döntött, hogy hajóit átállítja az emberigényes széntüzelésű meghajtásról a tisztább olajra. Ennek hatására a térség egy csapásra felértékelődött.

Eljött 1914 nyarának közepe és Európa népei egymásnak estek, megkezdődött az első világháború. Kezdetben a törököknek sikerült távol tartaniuk magukat a konfliktustól, azonban ez hamar megváltozott, amikor is két német hadihajó a Goeben csatacirkáló és a Breslau cirkáló, az üldözi elől náluk lelt menedéket. Október 29-én a két német hadihajó kifutott a Fekete-tengerre és jól megágyúzott néhány orosz kikötőt. A briteknek úgy kellett egy újabb konfliktus, mint púp a hátukra és megpróbálták elsimítani az ügyet egy ultimátummal. A törökök azonban Sultan Osman I, a későbbi HMS Agincourt lefoglalása miatt, meglehetősen orroltak a britekre, és azok sem igyekeztek megvárni a komótos török államgépezet válaszát. November 3-án Oroszország, majd ennek hatására Nagy-Britannia és Franciaország kormánya is hadat üzent Európa beteg emberének. Mindenki könnyű győzelmet remélt, amellyel ellensúlyozhatják a háború kezdetén elszenvedett kudarcokat, de senki nem számolt az időközben beérő katonai reformokkal és a térségbe érkező német tisztekkel.

A britek amint kitört a háború, megerősítették a számukra stratégiai fontosságú olajmezőket Abadan térségében, ahol a világ egyik első olajfinomítója is működött. A beérkező csapatok gerincét az Indiai Brit Hadsereg 6. „Poona” hadosztálya alkotta, amely jórészt indiai muszlimokból állt.

Velük szemben kezdetben a 4. török hadsereg állt, amelyet a XII. hadtest 35. és 36. hadosztálya, és a XIII. hadtest 37. és 38. hadosztálya alkotott. Azonban, ahogy megindultak az Antant erői más frontokon a törökök a számukra hátországnak számító Irakból kénytelenek voltak csapatokat elvonni. Először a XIII. hadtest parancsnoksága a 37. hadosztályával karöltve a Kaukázusba menetelt a 3. hadsereg megerősítésére. Majd kisvártatva az egész XII. hadtest is távozott, igaz ők Palesztinába kerültek. Maga hadsereg parancsnoksága, pedig Szíriába távozott. Végül az egykori 4. hadseregből csak 38. hadosztály maradt az iraki tartományban Szulejmán Aszkeri Bej vezényletével. A török parancsnok meglehetős haditapasztalatokkal rendelkezett, mint az olasz-török és a balkáni háborúk veteránja. Mindenesetre a parancsnok megpróbált minden tőle telhetőt megtenni, az alárendelt csapatai egy részével a Satt-el-Arab torkolatát erősítette meg, míg a zömöt Bászra védelmére rendelte. Jellemző, a nehézségekre, amivel a védőknek szembe kellett nézni például a térképek hiánya, amelyet előbb maguk próbáltak nagyhírtelen elkészíteni, majd inkább a németektől vásároltak, két 1:1.500.000 léptékűt. Belátható, hogy ezek a térképek, azon kívül, hogy a parancsnoknak egyáltalán fogalma legyen arról, hogy milyen városok is vannak a térségben, katonai célokra teljességgel alkalmatlanok voltak.

blog172-02.jpg

Alighogy a diplomaták jegyzéket váltottak és megtörtént a hadüzenet, pár napon belül egy brit konvoj tűnt fel az Arab-öböl vizein, melyet egy kivénhedt sorhajó a HMS Ocean vezetett. November 6-án a britek elérték al-Fao kikötőjét, s noha a zászlóshajó a merülése miatt nem tudta megközelíteni a várost az őt kísérő HMS Odin szlup igen, amely hamarosan tűzpárbajba keveredett egy régi romos erődben elhelyezett török partvédő üteggel. Mintegy 45 percnyi ágyúzás után a brit hajó 4 hüvelykes ágyúi, elhallgattatták a négy török ágyút, és megkezdődhetett a partraszállás. Az első 600 katona hamar megtörte a 300-350 főnyi török védők ellenállását és birtokba vette a kikötőt, ahol nemsokára a hadosztály többi része is partra léphetett. Miután a britek megerősítették a hídfőt, megkezdték az előrenyomulást. November 22-én egy rövid csetepaté után a török csapatok feladták Bászrát és visszavonultak a folyón felfelé, miközben a brit-indiai csapatok diadalmasan bevonultak az elfoglalt városba. A törökök 1.000, a britek 350 embert vesztettek.

blog172-03.JPG

A britek folytatták a visszavonuló törökök üldözését, akiket december elején Qurnánál (korabeli magyar írásmód szerint Korna) értek utol, ahol azok beásták magukat. Az itt lezajlott több napos ütközetben a britek 2.100 katonája teljesen megsemmisítette Aszkeri Bej 1.000 katonából álló seregét. 42 oszmán tiszt és 989 közkatona került fogságba, míg a britek-indiai csapatok közül 29-en estek el és 252-en sebesültek meg. Qurna elfoglalása nagyban erősítette meg az olajmezők védelmet, kellően messze tolva el a frontvonalat Bászrától. A gyors brit térnyerésnek több oka is volt, mint mindig a sivatagai hadviselésben viszonylag könnyű nagy területeket elfoglalni akár viszonylag csekély erőkkel, de megtartani és ellenőrizni már jóval nehezebb, ezért a hadműveletek jórészt csak a járható vidékekre, jelen esetben a Satt-el-Arab-, és a Tigris-folyók mocsaras partjain húzódó régi kereskedő-utakra korlátozódott. Szintén a támadóknak kedvezett, hogy az iraki tartomány a Török birodalomnak csak távoli szeglete volt, ide még békeidőben is csak másodrendű csapatok jutottak, ráadásul ezek zömét ekkor már elvezényelték más frontokra. Ennek ellenére a török parancsnok nem adta fel és noha, főleg a gallipoli partraszállás miatt, egyenlőre nem nagyon reménykedhetett erősítésben, megpróbálkozott valami mással. Aszkeri Bej megpróbálta maga mellé állítani a területen élő arab törzseket és sikerrel járt. Április 12-én összeszedve minden erejét 4.000 katonájával, amelyet további 14.000 törzsi harcos támogatott, megkerülte a briteket és lecsapott a Bászrától nem messze, nyugatra fekvő Shaibanál lévő 6.000 fős, árkokkal és szögesdróttal is megerősített, brit táborra. A török támadást aznap reggel heves ágyúzás vezette be, de a nap végére sem sikerült annyira szétrombolni a brit védelmi létesítményeket, hogy megkockáztathassanak egy támadást. Másnap a török gyalogság, megpróbálta frontális rohamokkal bevenni a tábort, majd amikor ezek a támadások kudarcba fulladtak, megkerülni azt, és Bászra irányába törni. Azonban a britek sem ültek ölbe tett kézzel és a gyalogságuk a lovasságuk támogatásával folyamatos ellentámadásokat indított. A briteknek sikerült hátraszorítaniuk a törököket és ráadásul elvették a kedvét a harctól a törzsi harcosoknak is, miután azok is belekóstolhattak a vereség ízébe. A britek végül a három napos csatában 1.600, míg a törökök 2.400 katonát vesztettek halottban, sebesültben és fogolyban. A visszavonuló támadók még két lövegüket is kénytelenek voltak hátrahagyni. Maga a török parancsnok Aszkeri bej is megsebesült, majd a vereség miatt depresszióba eset és Bagdadban, egy kórházban főbe lőtte magát. A csatának több következménye is volt, egyszer ráébresztette a briteket, hogy a sivatagon keresztül áthatolva a mögöttes területeik is sebezhetőek, ugyanakkor az arab törzsek kezdtek kiábrándulni a törökökből és fokozatosan szembe fordultak velük, amelyet több lázadás fémjelzett. Aszkeri utódja Nureddin ezredes lett, akit április 20-án neveztek ki az iraki török csapatok élére. Nureddin azon kevés, magas rangú török tisztek közé tartozott, akik nem jártak törzstiszti tanfolyamra, ám ezt bőven pótolta gazdag harci tapasztalata.

blog172-04.jpg

A britek tulajdonképpen a Qurnáig tartó előnyomulásukkal elérték azt, amit akartak, és amire korlátozott méretű csapataik alkalmasak voltak, azonban ekkor közbe szólt a balsors. Áprilisban, a brit vezetésben jelentős változások történtek. Az Irakban lévő brit csapatok élére John Nixon altábornagy került, míg a 6. indiai hadosztályt eddig sikeresen vezető Arthur Barrett vezérőrnagy megbetegedett és kénytelen volt átadnia a posztját a becsvágyó Charles Vere Ferrers Townshend vezérőrnagynak. Nixonnal és Townshenddel egy félelmetes páros került a vezetés élére, akik tudtak is és mertek is, de az eddig elért sikereik óvatlanná tették őket. Nixon kidolgozott egy tervet, mely szerint a 6. hadosztály folytatja az előrenyomulást, amelynek végcélja Bagdad elfoglalása. Egy ilyen terv találkozott Townshend álmaival, aki már képzeletben felvette a „bagdadi” előnevet is. A britek ismét megkezdték az előrenyomulást, és valóban sorra győzték le a megállításukra küldött török erőket, de közben ők is veszteségeket szenvedtek és egyre több csapatot kötött le a megnyúlt utánpótlási vonalaik védelme.blog172-05.JPG

Időközben a török főparancsnok, Enver pasa is felismerte a helyzet súlyosságát és a korábban elvont 35. hadosztály visszavezényelte Moszulba, sőt október 22-én elrendelte a 6. török hadsereg felállítását is, melynek alapját az Irakban tartózkodó két hadosztály alkotta. Az új hadsereg élére a tapasztalt, de koránt sem törökös hangzású névvel megáldott Colmar von der Goltz került, akit a korabeli magyar források, csak Goltz pasa névvel illetek. Azonban Goltz nem tudta azonnal elfoglalni a szolgálati helyét, mivel ekkor a Trákiában állomásozó 1. hadsereget vezette, így, még ha ideiglenesen is de Nureddin maradt a török csapatok élén.

Miután Townshend átvette a parancsnokságot, szeptemberben elhagyta Qurnát és megindult Bagdad felé. Először szeptember végén ütközött meg Es Sinn-nél Nureddinnel és nyomban súlyos vereséget mért rá. A több mint 10.000 fős török sereg elveszítette személyi állományának felét és mind a 13 lövegét, de britek is közel 1.200 főt vesztettek. A két fél versenyt futott az idővel, Nureddin megpróbálta lassítani a brit előrenyomulást, hogy Goltz 50.000 főnyi friss seregével előbb érjen Bagdadba, mint az ellenség. Townshend a győzelem után folytatta az előrenyomulását és legközelebb Al-Kutnál csapott össze Nureddinnel, aki a sáncokkal megerősített városban október végén, megint megakasztotta két napra a 6. hadosztály előrenyomulását, de ez megint legalább 1.600 emberébe került. Al-Kut elestével azonban ekkor már csak alig 100 kilométerre álltak csak Bagdadtól, de Goltz is rohamosan közeledett. Nureddin és Townshend november 22-én csapott össze ismét a Bagdadtól alig 25 kilométerre fekvő Ctesiphon-nál (korabeli magyar írás szerint Ktesifon). Két napos elkeseredett harc kezdődött, mindkét fél tudta itt dől el Bagdad sorsa. Nureddinnek 18.000 katonát és 52 löveget sikerült összekaparnia. Ekkor már kezdtek beérkezni a török erősítések. Nureddin csapatai nem csak a sokat szenvedett 38. hadosztályból kerültek ki, de lassan beérkeztek a 35. hadosztály egységei is. Ez a két hadosztály jórészt helyi arabokból állt. A két régi hadosztály mellett beérkezett a frissen felállított 45. és 51. hadosztály csapatai is, amelyeket a sokkal jobban motivált törökök alkottak. A brit-indiai csapatok létszáma ekkor 11.000 főt számlált és még két ágyúnaszád is támogatta őket, amelyek egészen eddig hajóztak fel a Tigris-folyón, de ekkor már több mint 600 kilométerre távolodtak el Bászrától. Townshend lelkesedése is kezdett alábbhagyni, Al-Kut után előrenyomulásának üteme folyamatosan lassult, ami részben a romló időjárásnak is betudható volt. Azonban Nixon további előrenyomulásra utasította a 6. hadosztályt.

blog172-07.JPG

Townshend haditerve nem volt túl bonyolult, seregét négy csoportra osztotta, amelyből hármat tisztán gyalogság alkotott. Ez a három gyalogos oszlopnak három kritikus ponton frontális támadást kellett intéznie a török védelmi vonalak ellen, míg a negyedik csoportnak, amelyet a gyalogság mellett lovasság is alkotott a jobbszárnyon meg kellett kerülni az ellenséges vonalakat, miközben a két ágyúnaszád folyamatosan lőtte a törököket. A brit haditerv lényegében az Es Sinnél bevált haditerv megismétlése volt. Ezzel szemben Nureddin már 55 nappal előbb parancsot adott, annak a tagolt, többszörös szögesdrót akadállyal védett, kettős védelmi vonalnak kiépítésére, amelynek központjában a tüzérsége állott. Nureddin leginkább az ágyúnaszádoktól tartott, ezért tüzérsége számára elsődleges célpontként azokat jelölte ki.

A britek a tervek szerint, az éjszaka folyamán nyomultak előre, hogy a hajnal első sugarainál induljanak rohamra, azonban a rossz talajviszonyok felborították a támadás rendjét. A rohamoszlopok nem megfelelő ütemben érkeztek be és indultak támadásra. A helyzetet súlyosbította, hogy a két ágyúnaszád sem tudott megfelelő ütemben felfelé haladni a folyón, mivel Nureddin parancsának megfelelően a török tüzérség pergőtüzébe kerültek, miközben az ismeretlen folyó számos akadályt rejtett magába, ami óvatosabb hajózásra késztette a brit tengerészeket. A három brit támadóoszlopból a folyó felöli C és a középső A már a törökök első vonalán fennakadt. Csak a harmadiknak, a jórészt gurkák és pandzsabiak alkotta B oszlopnak sikerült áttörnie a törökök első vonalát de, a bevetett tartalékok azt is megállították a második védelmi vonalnál. Townshend ekkor a visszavonta a folyóparton támadó C oszlopot és a B oszlop által kivívott siker továbbfejlesztésére küldte. Idő közben az átkaroló csoport támadását is megakasztotta az arab-török lovasság, majd a beérkező tartalékok meg is állították. A nap végére a briteknek több helyen is sikerült betörnie a török első vonalaiba, de ezért súlyos veszteségekkel fizettek. Az oszmán csapatok helyzete sem volt sokkal rózsásabb, veszteségeik hasonlóan súlyosak voltak, de egyelőre kitartottak.

A második nap Townshend tovább erőltette az áttörést, de a törökök mindenhol megállították rohamaikat, sőt ellentámadásba lendültek. Most azonban fordult a kocka és az oszmánok rohamai törtek meg a brit vonalakon, amelyek kitartottak. Mire lenyugodott a nap, mindkét fél halálosan kimerült. A törökök legalább 6.200, de egyes források szerint 9.500 katonát vesztettek. A török 51. hadosztály elvesztette slegénységének 12%, a 35. 25%-át, míg a 45. hadosztály, amely az első vonalban harcolt, és amelyre a brit támadás fő terhe nehezedett a két nap alatt 65%-os veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. A britek sem jártak sokkal jobban, a 6. hadosztály elveszítette személyi állományának 40%-át azaz, mintegy 4.600 főt.

A harmadik napra mindkét fél kimerült és meglepő módon mindkettő elhagyta a csatateret. Townshend megmaradt 8.500 emberével, köztük számos sebesülttel visszavonult Al-Kutba sebeit nyalogatni és hadseregét újjászervezni.

blog172-06.jpg

Nuraddin miután értesült, a britek visszavonulásáról, megfordította csapatai és elindult a britek nyomába. A törököket annyi keserű vereség után felvillanyozta a győzelem. Az inga visszalendült…

Townshend december 3-án érte el Al-Kut és az ott lévő helyőrséggel mintegy 11.000 főre duzzadt seregével megszállta a korábbi elhagyott török állásokat. Al-Kut egy kitűnően védhető hely volt, hiszen három oldalról is a Tigris-folyó határolta, így megfelelő helynek látszott arra, Townshend újjászervezze kimerült csapatait és továbbra is veszélyeztesse Bagdadod, ugyanakkor mintegy 500 km-re feküdt Bászrától, az éltető utánpótlástól de ez ekkor még nem nyugtalanította a brit parancsnokot. December 7-én beérkezett Nuraddin XVIII. hadteste, amely ekkor a 45. és az 51. hadosztályból és a 2. arab lovasdandárból állt és bekerítette a várost. Megkezdődött Al-Kut 147 napos ostroma.

blog172-09.jpgAl-Kut látképe a Tigris felől

Itt ezen a ponton, azonban kicsit el kell hagynunk az al-kut-i helyőrséget, mert időközben a térségben más, olyan hadiesemények is zajlottak, amely ha áttételesen is de hatással volt tigris-parti város ostromára. 1915. februárjában megkezdődött a gallipoli hadjárat, kezdetben csak a parti erődök tenger felöli ágyúzásával, de hamarosan, április 25-én antant csapatok szálltak partra török területen, alig karnyújtásnyira a birodalom fővárosától, Isztambultól. Ma már tudjuk, hogy ez a „karnyújtási távolság” is leküzdhetetlen akadályt jelentett, de minden esetre, mindkét fél részéről meghatározta a fő erőkifejtés súlypontját háttérbe szorítva a periférián folyó harcokat. Azonban 1916. január 7-én, amikor is az utolsó antant katona is elhagyta a félszigetet a szárazföldi harcok, a britek vereségével befejeződött. Mindkét oldalon erők szabadultak, fel, noha természetesen ezek még nem voltak azonnal bevethetőek és időbe került az átcsoportosításuk is. Felmerült egy politikai kérdés is, a gallipoli kudarc után a brit, közvélemény nehezen nyelt volna le egy újabb fiaskót a török hadszíntéren.

blog172-11.jpgAzonban a dolgokat tovább bonyolította, hogy a térségben folyó harcok nem csak kétszereplősek voltak, Törökországnak nem csak a Brit birodalommal, hanem a cári Oroszországgal is szembe kellett néznie. Mint fentebb írtam az oszmán hadba lépés oka az orosz kikötők ágyúzása volt. A két fél, kontinentális hatalomként hamarosan nem csak a tengeren, hanem a szárazföldön is megütközött egymással. 1914 decemberében, Enver pasa, a török főparancsnok parancsot adott egy támadás megindítására Kaukázus és a Kaszpi-tenger irányába. Irán ekkor névleg semleges volt, de egy 1907-es brit-orosz szerződés már rég felosztotta egymás között érdekszférákra. Sőt 1909-10. folyamán az oroszok helyőrségeket telepítettek néhány észak-perzsiai városba. Minden adott volt egy újabb front megnyitásához, áadásul a perzsa hadsereg sem képviselt jelentős erőt. Az első lépéseket a törökök tették meg, amelynek hatására a gyenge orosz helyőrségek 1914 decemberében visszavonultak Perzsiából. Azonban az 1914. december 22. és 1915. január 17. között zajló sarikamish-i csata kimerítette a törököket, és végül az oroszok győzelmével zárult. A harcok a tél beállta előtt, némi orosz sikert hoztak, és miközben a front török földön állapodott meg, miközben mindkét fél megsértette Perzsia semlegességét. A térségben 1915 folyamán hullámzó kimenetelű harcok folytak, az inga hol a törökök, hol az oroszok felé lendült, de gyakorlatilag a frontok többé-kevésbé megmerevedtek Iránban és a Kaukázus lábainál. Mindkét felet fontosabb hadszíntereken zajló csatározások kötötték le, amelyek felemésztették az embertartalékaikat, így komolyabb erősítéseket, amelyek kibillentették volna a status quot, erre az isten háta mögötti helyre egyik fél sem küldött. 1915 végén azonban már mindkét fél látta, a gallipoli harcok végét, amely jelentős török tartalékokat fog felszabadítani. Az oroszok megelőzendő a közelgő török offenzívát, már decemberben akcióba léptek. Még októberben orosz csapatok szálltak partra a Bandar-e Anzali (akkori magyar megnevezéssel Rest) Kaszpi-tenger parti perzsa városkánál. Majd decemberben megindultak Iránon át Bagdad felé. A Nyikolaj Baratov tábornok vezette orosz csapatok lassan, de folyamatosan törtek előre, miközben fokozatosan helyőrségeket telepítettek az egyre nyúló utánpótlási útvonalaik védelmére. Januárban elérték Hamadant, majd február 26-án bevették Qasr-i-Shirin-t (Kasr-Sirin) és márciusban elérték a török (iraki) határt. Ekkor alig 150 kilométerre volta csak Bagdadtól. Már-már úgy látszott, hogy Baratov nem csak a britek megmentője, de Bagdad meghódítója is lesz. Azonban ebben a kritikus pillanatban az oroszok a megnyúlt utánpótlási útvonalaikra tekintettel megálltak. Baratov igazi katona volt, nem kockáztatott, a végső támadás megkezdése előtt előbb jelentős készleteket akart felhalmozni és csak ez után akarta megindulni Bagdad felé. Ezzel egy időben azonban a török ellenállás a valós veszélynek megfelelően egyre jobban megszilárdult.

blog172-10.pngTörök tüzérség Mezopotámiában

Most térjünk vissza Kut-hoz. Townshend mielőtt, még a török ostromgyűrű bezárulhatott volna, lovasságát és a folyami erőit délre küldte. A városban, mintegy 7.500 gyalogosa és 3.500 kisegítő feladatokat ellátó indiai katonája maradt (szakácsok, öszvérhajcsárok, szolgák, stb.) illetve számolnia kellett még a város mintegy 6.500-7.000 főnyi arab lakosságának élelmezésével is. A britek helyzete kezdetben nem volt aggasztó, szilárdan kiépített állások mögül néztek farkasszemet a törökökkel, volt elegendő tüzérségük és ami a fő, hozzá való lőszerük is. Fél évre elegendő élelmiszerkészletekkel rendelkeztek, azonban nem számoltak a helyi lakosság ellátásával ám azzal együtt is, több hónapig is kitarthattak. Townshend megpróbálkozott a polgári lakosság eltávolításával a városból, azonban a törökök ezt megakadályozták. Az ottomán hadsereg a város körülzárása után megkísérelt egy rohamot, de hamar be kellett látniuk, hogy a brit megerősített állások túl erősek, így módszeres ostromba kezdtek.

blog172-13.jpgIdőközben Goltz pasa beérkezett, hogy átvegye a hadműveletek irányítását, amely vezetési válságot okozott a törökök soraiban. Nureddin pasa, aki végül is Ctesiphon-nál megállította a brit előrenyomulást tiltakozott, szerinte a török tisztikar bebizonyította, hogy idegen segítség, mi több vezetés nélkül is képes kivívni a győzelmet. Azonban a török főparancsnok, Enver pasa nem osztotta ezt a nézetet, így Nureddint menesztették és helyére Khalil pasa került, aki kész volt a német felettesével együttműködni. Goltz egy szoros ostromgyűrű mellett a fő kitörési irányokban, keleten és délkeleten egy második záróvonalat is kiépített. A várostól északra és nyugatra a kedvezőtlen terepviszonyok miatt erre nem volt szükség, kivéve az északi mocsarak mögött húzódó két karavánút védelme, amelyet szintén megerősítettek. December végére az ostromgyűrű teljes egészében kiépült, a várost blokád alá vették, és megkezdték a bennlévők módszeres kiéheztetését. Meg kell jegezni, hogy Townshend helyzete élelmezési szempontból nem volt egyszerű, mivel az alárendelt hindu, és indiai muzulmán csapatok élelmezését más-más vallási előírások bonyolították. Például a hinduk nem ehettek marhahúst, de még olyan ételt sem amely, olyan edényben készítettek el, amelyben előzőleg az főtt. A muszlim katonák ugyan megehették a marhahúst, de csak olyat, amelyet a megfelelő vallási előírások szerint vágtak le. A brit csapatokat, pedig az anyaországi rendelkezéseknek megfelelően kellett ellátni. Amíg az indiai csapatok otthon a helyőrségeikben csücsültek, ez megoldható volt, de egy ostromlott várban már nem volt olyan egyszerű.

blog172-08.jpg

Townshend, aki alig 54 napra elegendő ellátmánnyal számolt, egy hónapnyi ostrom után engedélyt kért a kitörésre, de felettese, Nixon elutasította a kérését, mert véleménye szerint hasznosabb, ha leköti a törököket. Ugyanakkor a bászrai főparancsnok megígérte a város felmentését, és addig is utánpótlás bejuttatását. Townshend ekkor helyzete súlyosságát eltúlozva azt jelentette, hogy élelmiszerkészletei már csak egy hónapra elegendőek - azaz január 15-éig tud csak kitartani - valójában ennek három- négyszeresével rendelkezett. Townshend szavakban aktívnak mutatta magát felettese felé, de valójában ahelyett, hogy rajtaütésekkel zaklatta volna az ostromlókat, csapatai parancsának megfelelően beásták magukat, és tétlenül szemlélték az ostromot. A brit parancsnok nem sokat tett, azon kívül folyamatosan sanyarú helyzete ecsetelésével bombázta Nixont és ölbe tett kézzel várta a felmentését.

1916 januárjában az Al-Kut-tól alig 100 kilométerre lévő Ali Gharbi-ban gyülekező mintegy 19.000 ember, John Aylmer altábornagy vezetésével megindult a felmentő támadás. A brit sereg az indiai 6. lovas- és a 28. és 35 gyalogos dandárból állt, akikhez hamarosan csatlakoztak a 7. indiai „Meerut” hadosztály első beérkező egységei is. A törökök kénytelenek voltak csapatokat elvonni, és a várostól délre felsorakoztatni. Az elsőnek előrenyomuló brit csapatok 13.330 főből, 9.900 gyalogosból, 1.340 lovasból állt és 42 lövegből állt, illetve a Tigrisen négy ágyúnaszád is követte a sereget. A Meerut hadosztály meglehetősen harcedzett volt, már 1914 óta harcolt Franciaországban, ahonnan nem sokkal korábban vonták ki és küldték Egyiptomba feltöltésre. Azonban a tapasztalat megszerzése súlyos véráldozatokkal járt, és az indiai hadkiegészítési rendszer csak lassan tudta pótolni az elszenvedett veszteségeket. Ugyanezek az indiai katonák, amíg az afgán határon szolgáltak megállták a helyüket, de a nyugati fronton elszenvedett súlyos veszteségeik következtében a moráljuk megingott, amit tetézett, hogy zsoldjuk kifizetése különböző, kicsinyes adminisztratív okokból akadozott. Mikor az indiai hadosztályok átkerültek Európába, kezdetben kevesebb tüzérséggel rendelkeztek, mint hasonló brit társaik és régebbi puskáikkal voltak felszerelve, de ezeket hamarosan pótolták, illetve lecserélték, ám amikor kivonták őket, ezen eszközeiket hátra kellett hagyniuk. Alymer helyzetét tovább bonyolította, hogy gyakorlatilag nem létezett egy olyan törzs a keze alatt, amely megkönnyítette volna parancsnoki teendői ellátását, így majd minden probléma az ő nyakába szakadt, miközben még vezetnie is kellet a csapatait.

blog172-12.jpg

Goltz ekkor már jelentős erőket tudhatott a keze alatt, de fogalma sem volt arról, hogy Townshend mit tervez, ezért csak óvatosan gyengíthette meg az ostromgyűrűt. A törökök a brit felmentés megállítására mintegy 9.000 gyalogost, ismeretlen számú lovasságot és 20 tüzérségi eszközt vonultattak fel. A német tábornok ekkor a 6. hadseregből hátrahagyta a XVIII. hadtestet Kazime pasa parancsnoksága alatt, a 45. és 51. gyalogos hadosztállyal, míg a Khalid pasa vezette XIII. hadtestet a 35. és 52. hadosztállyal Alymer megállítására küldte. Az 52. hadosztály, amely eredetileg a Kaukázus környékéről származott, nem sokkal korábban érkezett meg Mezopotámiába, de már részt vett a ctesiphon-i csatában illetve Al-Kut ostromának korai szakaszában. A helyi illetőségű 35. hadosztály már Bászra óta folyamatosan harcban állt, igazából csak azért tudta megőrizni harcképességét, mert sorait a 38. hadosztály katonáival töltötték fel. A 35. hadosztály helyi arabokból és kurdokból állt, akik hűsége a török kormányzathoz nem volt túlzottan szilárd. Goltz úgy döntött, hogy a XIII. hadtesttel az Al-Kut-tól alig 25 kilométerre fekvő Sheikh Saad-nál méri össze erejét, ahol a törökök beásták magukat.

Aylmer nem tudott sokáig ellenállni a rá nehezedő felülről jövő nyomásnak, és mielőtt csapatai teljes számban beérkeztek volna, január 3-án útnak indította csapatait Younghusband vezérőrnagy vezetésével, aki a 7. hadosztály parancsnoka is volt egyben. Alymer, Younghusband lelkére kötötte, hogy ne vállaljon felesleges kockázatot, ha erős ellenállásba ütközi, hanem várja be a teljes sereg felvonulását. Azonban január elő hetében a térséget heves esőzések sújtották, a felderítő gépek nem tudtak felszállni, és a felázott talaj korlátozta a lovasság manőverező képességét is a nyugati frontra emlékeztető sártenger borította tájon. A britek vakon indultak meg, bízva, hogy előbb, vagy utóbb beleütköznek a törökökbe. 5-én rájuk is mosolygott a szerencse, mivel a helyi araboktól megtudták, hogy merre is keressék az ellenséget. Másnap elérték Sheik Saad előtti terepet, amely lapos volt, de a beásott törökök jól álcázták magukat, míg a britek parancsnoknak nem állt rendelkezésre olyan magaslat, ahonnan beláthatta volna a csatateret. 10.30 körül a brit előőrsök, amelyek folyó mindkét partján nyomultak előre, belefutottak az első török állásokba. Younghusband figyelmen kívül hagyva Alymer utasítását, amely arra vonatkozott, hogy ellenállás esetén várja be az erősítést, nyomban parancsot adott, csapatainak a folyó mindkét partján a támadásra. A folyó jobb partján a 28. dandár támadott, míg a jobb szárnyon a 19. és a 35. Mivel a brit-indiai csapatok nélkülöztek minden nemű felderítési adatot a török állások elhelyezkedéséről, valójában vaktában csaptak le, bízva abban, hogy támadásuk célt ér én nem csak a levegőbe csap. Míg a balszárnyon a 28. dandár, megpróbálta megkerülni a védők állásait, a folyó bal partján csak az ellenség helyzetét feltáró, puhatolózó támadások kezdődtek. Az összecsapás még meg sem kezdődött, de a brit hadosztályparancsnok kezéből már ki is csúszott a csata irányítása. A bal parton védekező 35. hadosztály a vele szemben négyszeres túlerőben lévő, de nem túl lelkes támadókkal szemben szilárdan tartotta az állásait. Noha a briteknek elviekben itt lett volna módúk koncentrálni az erőiket, és áttörni a török védelmet, azonban ezt elmulasztották. Igaz ebben közrejátszott, hogy nem ismerték az ellenség pontos elhelyezkedését, de a kezdeményezőkészség is hiányzott. Ezzel szemben a másik parton délutánra, a brit támadóknak sikerült törökök első vonalába betörni és onnan kiszorítani a védőket. Körülbelül 16.00 órakor a brit parancsnok lefújta a támadást és parancsot adott csapatai visszavonulására, ami azzal járt, hogy a 28. dandár feladta a frissen elfoglalt török állásokat, amelyet azok természetesen nyomban vissza is vettek. A britek első, sikertelen támadása 600 halottjukba került. Közben szerencsére kezdtek beérkezni a erősítések a 9. gyalogos-, és a 6. lovas dandár képében, illetve a tüzérség is felvonult végre, amely igaz csak könnyebb és elavult eszközökkel rendelkezett. Azonban a törökök sem ültek ölbe tett kézzel oda is folyamatosan áramlottak a tartalékok, illetve megérkezett a lovasságuk is.

Másnap a britek végre összpontosították erőiket és tüzérségük támogatása mellett a 19. a 21 és a 35. dandárok támadásba lendültek a bal parton, míg a jobb parton a 19. dandár két zászlóaljával megerősített 28. dandár újította fel az előző napi támadását. A törökök az éjszaka folyamán a rendelkezésre álló két hadosztályuk között a folyóra támaszkodva felosztották a védelmet, a jobb parton a gyengébb 35. míg a bal parton az erősebb 52. hadosztály foglalt állást. Míg az előző nap a brit dandárparancsnok szabad kezet kaptak, 7-én Alymer már nem engedte meg ezt. A brit főparancsnok aznapi terve szerint a 35. dandárnak a bal parton arcból meg kellet támadnia a török állásokat és le kellett kötnie a védők figyelmét, míg a 19. és a 21. dandárok megkerülik azok bal szárnyát. Ez azt jelentett, hogy ezekre a dandárokra több, mit 8 kilométeres kerülő várt. Ez alatt a másik parton a támadóknak ismét be kellett venniük az előző nap már elfoglalt, majd értelmetlenül feladott török első vonalat és onnan támogatni a túlparton folyó harcokat. Reggel a brit támadás megindulásakor sűrű köd lepte el környéket. A britek reggel meg is indították a támadást, de mintegy két óra múlva megálltak ebédet főzni. Közben a szokatlanul meleg időnek köszönhetően felszállt a köd és törökök elé hihetetlen látvány tárult, amint megpillantották az állásaik előtt békésen főzőcskéző indiai katonákat. Az ottománok nem voltak restek és nyomban megelőző támadásra indultak a mit sem sejtő britek ellen. Ugyan ez a támadás némileg visszavetette a briteket és késleltette a kibontakozó támadásukat, de nem akadályozta meg azt. Ha késve is a britek rohamra indultak, de támadásuk a teljesen sík terepen, alig 300 méterre a török vonalaktól azok pergőtüzében elakadt. A támadókat földhöz szögezte a gyilkos géppuska- és puskatűz, no meg a tüzérség gránátjai. A másik parton a rátermettebb Kemball ismét jobban vezette a csapatait, és mivel ismerte az előző napi csata eredményeként a török állások elhelyezkedését, a köd fedezete alatt rejtve megközelítette azokat. 14.30-kor engedélyt kapott, hogy rohamra induljon, és 28. dandár hamarosan be is vette a törökök előőrseit, majd a második hullámba érkező csapatai áttörték az ellenség fő ellenállási vonalát is. A nap végére a brit balszárny kiűzte a 35. hadosztály védelmi állásaiból és szilárdan tartotta is azt. Semmi sem akadályozta meg abban, hogy másnap innen a folyón keresztül oldalról tűzzel árrassza el másik parton szilárdan kitartó török állásokat. Természetesen a törökök is belátták, hogy a jobb part elvesztése után a bal parton tarthatatlanná váltak az állásaik, ezért az éjszaka, illetve a következő nap folyamán kiürítették azokat és 10 kilométerrel feljebb a folyón, a csak egyszerűen Wadi-nak nevezett patak partjánál újabb védőállást foglaltak. Alymer csapatai 9-én megszállták az immár üres bal parti ottomán állásokat is. Ugyan a britek győztek, de ez a győzelem píruszi volt. Alymer 13.300 emberéből 1.962 elesett és 2.300 megsebesült. A 4.202 fős veszteségből 133 tiszt volt. A magas veszteségek egyik oka az egészségügy szolgálat összeomlása volt. Ezzel szemben a törökök összesen 1.200 katonát vesztettek, akikből ismeretlen számú volt az elesett, és 500 volt az, aki fogságba esett, továbbá kénytelenek voltak két lövegüket is hátrahagyni. Alymer azonban nem állhatott meg nyalogatni a sebeit, hiszen immár karnyújtásnyi távolságra ott vártak bekerített bajtársaik.

blog172-15.jpg

Wadi, mint azt a neve is mutatja egy meredek partok övezte patak volt, amely a Tigris bal partján ömlött a folyóba. A török védelem ezen a természetes akadályon szándékozta megállítani a brit felmentő csapatokat. A súlyos veszteségekkel járó sheikh saad-i győzelem kimerítette és demoralizálta a brit-indiai csapatokat, ám azok ennek ellenére folytatták előrenyomulásukat, igaz négy nap kellett ahhoz, hogy rászánják magukat, arra, hogy ismét megtámadják a török állásokat. Mentségükre legyen mondva, a borzalmas útviszonyok nehezítették a felvonulásukat és az utánpótlás beérkezését. A brit terv a szokásos volt, ám ezúttal a sikeres Kemball-ra és csapataira esett a választás hogy arctámadásával lekösse az immár 20.000 főre duzzadt védősereget, míg a többiek megkerülik azokat, és hátba támadják a török állásokat. A terv szépséghibája volt, hogy immár a briteknek sem voltak pontos térképeik a területről.

A támadás csak 13-án kora délután indult meg, mert a köd a szokásosnál is tovább ülte meg a tájat, illetve a tüzérség is késve foglalata el állásait. A késlekedés, megfosztotta a briteket a meglepetés adta előnytől. A Kemball támadása, hamarosan a török védők sűrű tüzébe került és elakadt, majd a 28. dandár kénytelen volt visszavonulni. Eközben Younghusband megkerülő erői eltévedtek. Mire leszállt az éj, mindenki számára világossá vált, hogy a hdművelet kudarcba fulladt. A támadás ismét 1.600 katonával, köztük újabb 40 tiszttel apasztotta Alymer fogyatkozó erőit, míg a törökök kicsit több mint 500 embert vesztettek. A súlyos veszteségekhez ismét hozzájárult az egészségügyi szolgálat alacsony teljesítménye. Alymer a nap végén lefújta a támadást és partot váltott, csapatait átszállítatta, a Tigris jobb partjára

Mivel a folyón átkelve a britek megkerülték a Wadi patakra támaszkodó török védőállást, az ottománok ismét néhány kilométerrel hátrébb vonultak, Hanna-hoz. Ekkora a török védők létszáma már 30.000-re duzzadt, míg a britek létszáma 10.000-re apadt. A török védőállások a Tigris és egy közeli mocsár között helyezkedtek el, lehetetlenné téve annak átkarolását. A britek 20-án és 21-én egy-egy rövid tüzérségi előkészítés után megrohamozták a török állásokat, de a felázott talajon, azoktól 600 méterre a senki földjén elakadt a támadásuk. Az elkeseredett roham újabb 2.700 katonájukba került a briteknek, míg a törökök ismét csak 500 embert vesztettek.

Miközben Alymer és csapatai a veszteségekkel nem törődve próbálta meg feltörni az ostromgyűrűt és megmenteni bajtársaikat, Townshend ölbe tett kézzel várta a felmentést. Nem kísérelte meg a kitörést, hogy hátba támadva a törököket egyesüljön a megmentőkkel, vagy legalább rajtaütésekkel zaklatva azokat csapatokat, vonjon el Alymer útjából, pedig értesülnie kellett a közeledő harcokról, ha másból nem az egyre intenzívebbé váló ágyúdörgésből.

Ezen a ponton Alymer offenzívája kifulladt. A kudarc első bűnbakja, azonban nem ő, hanem felettese, a hadszíntér felelős parancsnoka Nixon lett, aki parancsot adott, mind Townshend elhibázott, mint Alymer idő előtti támadásra. Utódja Percy Lake altábornagy lett. Lake erősítést küldött Alymernek és a támadás felújítására adott parancsot. Még így is több mint egy hónapnak kellett eltelni, hogy Alymer felújítsa a támadását. A briteket a januári harcok annyira kimerítették, hogy a súlyos veszteségek miatt kénytelenek voltak zászlóaljakat összevonni, illetve az addig a támadásokat vezető egységeket hátra kellett vonni a második lépcsőbe. Időközben Lake megkapta a Gallipoliból kivont és újjászervezett 13. hadosztályt, de február végére még csak két zászlóalja érkezett meg Mezopotámiába. A britek felvonulását nehezítette, hogy ekkoriban Mezopotámiában nem volt vasút és burkolt utak. A britek utánpótlásukat kénytelenek voltak a széles de sekély Tigris folyóra alapozni, de meglepő módon nem rendelkezetek elegendő vizi-alkalmatossággal ehhez.

Közben Al-Kut-ban az élelmezési helyzet már nem csak Townshend elméjében de a valósában is válságosra vált. Most már nem volt kétség áprilisra tényleg ki fognak ürülni a város magtárai. Azonban az éhínség mellett más veszély is fenyegetett, a tavaszi olvadás, amely hatására folyók kilépnek medrükből, és végkép járhatatlanná teszik a vidéket, megakadályozva mindennemű katonai mozgást.

A brit tábornok belátta, hogy kár erőltetni a további támadást a folyó bal partján, ahol a város is fekszik, mivel Tigris és a tőle pár kilométerre fekvő mocsarak teljesen megfosztják a manőverezési lehetőségtől, lehetetlenné téve a török védőállások megkerülését arra kényszerítve a brit csapatokat, hogy minden egyes török állást arcból próbáljanak áttörni. Ekkor a török erők balszárnya itt a Tigris, jobb szárnya, pedig a Shatt-el Hai folyóra támaszkodott. A belső gyűrű közvetlenül a várossal szemben állt, míg a külső gyűrű 7-8 kilométerre húzódott. A védelem középpontjában Dujaila erődje állott.

Alymer kezét megkötötte, hogy az utánpótlási vonala a folyóhoz láncolta, ugyanakkor előtte egy olyan nehezen átlátható sík terep feküdt, amellyel már a januári harcok kezdetén is szembe került. Azonban a patthelyzet felodására egy merész tervet dolgozott ki. Úgy gondolta, hogy erőit három oszlopba rendezve éjszaka átkel a folyón, majd a sivatagon át 50 kilométert menetelve a török jobbszárny centrumát megtámadva felmenti a várost. Azonban ekkora Lake bizalma kezdett meginogni Alymerben és, hogy nagyobb ellenőrzést tudjon gyakorolni felette annak vezérkari főnökét a saját emberére cserélte. Azonban a nagyobb baj nem az volt, hogy a bászrai parancsnok kételkedett Aylmerben, hanem az, hogy önmagát is kétségek gyötörték. Aylmert a folyamatos harc és a súlyos veszteségek kimerítették.

Közben a törökök is elérték az utánpótlási vonalaik terhelhetőségének határát, egyszerűen ha rendelkezésre álltak is volna tovább csapatok, azok ellátását a már nem tudták volna biztosítani. Goltz felismerte, Townshend passzivitását, és így 25.000 gyalogost, 1.200 lovast és 80 löveget vont ki az ostromgyűrűből, ekkor alig 2.000 török katona maradt csak állásban közvetlenül a város körül. A német parancsnok azonban továbbra is a folyó bal partján várta a britek támadását, ezért ide vezényelte az 52. a 38. hadosztályt és a 35. egy részét is. A folyó bal partjára csoportosította a 35. hadosztály fennmaradó erőit és a teljes 2. hadosztályt. Itt a Tigris és Dujaila erődje között mintegy 8.500 gyalogos, 1.500 lovas és 32 tüzérségi eszköz alkotta védelmet. Azonban Goltz, noha a folyó másik partjára csoportosította erői zömét, de már a hannai csata után felismerte, hogy lehetséges, hogy a britek a sivatagon keresztül támadva kísérlik meg a város felmentését ezért már korábban parancsot adott az erőd megerősítésére. Alymer azért döntött az erőd megtámadása mellett, mert ismereti szerint az építkezések még csak kezdeti stádiumban voltak, ami igaz is volt januárban, de márciusban az erőd már nagyrészt készen állt.

blog172-14.pngTörök gyalogság Mezopotámiában

Március elejére a britek végre felkészültek, hogy felújítsák támadásukat Alymer ismét 18.891 gyalogossal, 1.268 lovassal és 68 löveggel rendelkezett. A britek a fentebb leírt módon hajtották végre a támadást. Március 7-én éjjel a Kemball vezette A és a B oszlop átkelt a folyón, majd követte őket a tartalékot képező Kearny, a 3. indiai „Lahore” hadosztály parancsnoka által vezetett C oszlop is megindult Dujailia felé. Jellemző, hogy Alymer a fő támadást kipróbált, de alacsonyabb beosztású tisztjére bízta. Az oszlopokra embert próbáló feladat várt, úgy kellett átkelniük a sivatagon, hogy a tereptárgyak hiányában csak az iránytűkre és a lépésszámlálókra voltak kénytelen hagyatkozni. Azonban akármilyen jó is egy terv a végrehajtásba hiba csúszik. Az A és a B oszlop már az előrenyomulás kezdetén elvesztette a kapcsolatot egymással, a tüzérség, pedig ismét másfél óra késéssel foglalta csak el a tüzelőállásait. A B oszlop eltévedése két órás késlekedést okozott, ennek ellenére 8-án hajnalra mindkét oszlop elérte az erődöt. Kemball azt jelentett, a meglepetés sikerült. Ekkor azonban a támadó oszlopok parancsnoka hibát vétett, noha megítélése szerint sikerült meglepnie a védőket, mégis ragaszkodott az ütemtervhez, az a Kemball, aki eddig a kezdeményezőkészségéről volt híres három teljes órára megállította a csapatait, időt adva a török védőknek a felkészülésre.

Mire Kemball támadásba lendült a meglepetés elveszett. Míg zajlott a tüzérségi előkészítés, Goltz felismerte a helyzetet, riadóztatta a csapatait, sőt megkezdte a tartalékban lévő 52. hadosztályának áthajózását a folyó jobb partjára. Mire a csata véget ért 8.000 katonát tudott átcsoportosítani.

Azonban nem csak Kemball hibázott. A Kearny vezette C oszlop, amellyel Alymer és törzse is tartott, szintén megállt annak ellenére, hogy előtte egy rés tátongott a török vonalakban, csak azért, hogy ragaszkodjon az ütemtervhez. Paradox módon, miközben a gyalogság tartva attól, hogy a saját tüzérségének tüzébe kerül, mereven ragaszkodott az ütemtervhez, azok nem, és a tervezett időnél korábban nyitott tüzet. Miután elült az ágyúdörgés a brit gyalogság rohamra indult, noha az ekkora már felriasztott védők gyilkos puska és géppuska tüzében ez már embert próbáló feladat volt. A sok elszalasztott lehetőség dacára, késő délutánra a brit zászlóaljaknak sikerült betörniük az erőd körüli védőállásokba, sőt elfoglaták ez első két vonalat is. Azonban ekkor a lendület megtört nem voltak friss tartalékok, akik folytathatták volna a támadást. A törökök felismerték a döntő pillanatot és szuronyt szegezve, kézigránátokat hajigálva ellentámadásra lendültek. A britek kénytelenek voltak feladni a keservesen elfoglalt állásokat és a kora esti órákban visszavonultak. Csak a 2.301 fős 8. dandár a nap végére 1.174 katonát veszett, míg a teljes brit haderő közel 3.500-4.000-et. Most a törökök is súlyosabb árat voltak kénytelenek fizetni, a teljes veszteségük megközelítette az 1.300 főt.

Az újabb kudarc megpecséltelte Alymer sorsát, március 12-én leváltották, helyére vezérkari főnöke Gorringe került. Alig ültek el a harcok bekövetkezett a tavaszi áradás, lehetetlenné téve a további harccselekményeket, Al-Kut védői immár tényleg magukra maradtak.

blog172-16.jpgBrit gyalogság Mezopotámiában

Időközben a briteknek sikerült újabb csapatokat a térségbe vezényelniük, így Gorringe 30.000 katona felett rendelkezett, amely közel azonos volt Goltz csapatainak létszámával. Az újonnan kinevezett brit parancsnok a frontális támadás helyett a közvetett megközelítéssel próbálkozott és április folyamán a várostól távolabb kezdeményezett több csatát. Sikerült is bevennie több török kézen lévő várost, de ezért a britek ismét súlyos veszteségekkel fizettek, ráadásul az eredeti célt, a török csapatok elvonását a várostól nem sikerült elérnie.

A britek még egy elkeseredett lépéssel próbálkoztak áprilisban, a térségben állomásozó 30. repülőszázad gépeivel próbáltak utánpótlást bejuttatni a városba Ez volt az első eset, hogy egy körülzárt egységnek légiúton jutattak élelmet és lőszert. Azonban ez sem segített, az ekkor már teljesen legyengült és hitüket vesztett védőkön.

blog172-19.jpgEgy fogságba esett indiai katona a 147 napi ostrom és nélkülözés után

Minden felmentési kísérlet kudarcot vallott, miközben a britek 23.000, a törökök, pedig 10. 000 katonát vesztettek. A britek még egy elkeseredett ajánlattal próbálkoztak a törökök felé, titkos csatornákon keresztül 2.000.000 Fontot ajánlottak Enver pasának, ha szabad elvonulást enged a csapataiknak a városból, de ezt a török főparancsnok természetesen elutasította. A britek már csak Baratov 20.000 kozákjában bízhattak. Azonban április 26-án Townshend fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett, majd 29-én 147 napi ostrom után 13.000 emberével együtt megadta magát. Baratov a hír hallatán visszafordult, nem kockáztatta tovább, amúgy hosszúra nyúlt utánpótlási vonalait és a szerencséjét. A legyengült fogságba esettekre nem sok jó várt, a brit nemzetiségűek 50%-a, míg az indiaiaknak 70%-nem élte túl a hadifogságot. Mindeközben Townshend a háború fennmaradó részében egy aranykalitkában, a Márvány-tenger partján lévő villában töltötte a fogságát.

blog172-17.jpg

blog172-18.jpg

Al-Kut ostroma miközben lekötötte a teljes 6. török hadsereget, megfosztotta attól, hogy csaknem öt hónapon keresztül bárhol máshol támadja a briteket. A britek egy olyan ponton bocsátkoztak harcba, amely jól védhető volt, de ugyanakkor könnyen el is lehetett vágni az utánpótlástól. Ez a két körülmény és a relatív nagy távolság, amely elválasztotta a brit utánpótlástól már önmagában is megpecséltelte a védők sorsát, azonban parancsnokának személyisége tovább rontotta a helyzetet.

blog172-20.jpgFogságba menetelő brit katonák

A vereség hatása mind Lake-t, mind Gorringe-t leváltották, a hadszíntérre új parancsnokot neveztek ki Stanley Maude személyében, aki majd újjászervezi a brit erőket és 1917. március 11-én beveszi Bagdadot. Goltz pasa, alias Colmar von der Goltz tábornok nem érte meg a város kapitulációját, 72 éves korában április 19-én 10 nappal a város eleste előtt tífuszban meghalt.

Ambasa

Szerző: ambasa  2015.09.15. 00:00 3 komment

Címkék: hadtörténelem első világháború India Nagy-Britannia Törökország Közel-Kelet Oroszország/Szovjetunió

A bejegyzés trackback címe:

http://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr237788628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

MeyilKree 2015.09.15. 11:40:46

Mondom beleolvasok, jo kis cikk lesz ez. Jónak jó volt, de nem kicsi! Köszi az igényes munkát most is!

ambasa 2015.09.15. 12:49:17

@MeyilKree:
Köszönöm az elismerést! Hát igen, csak a szöveg kilenc gépelt oldal.

TG

janos900 2015.09.15. 20:35:30

Giga poszt! :)
Minden szempontból.