1916 szeptemberében fura tákolmányok dübörögtek elő a Somme-folyó menti tájat megülő ködből. A hadviselésben egy új korszak köszöntött be, a harckocsik kora, amelyek immár száz éve uralják a szárazföldi csatamezőket. A tankok fejlődése töretlen volt, de azért, mint minden technikai eszközét ezekét is számos tévút vagy vargabetű jellemezte. Ilyenek voltak, pl. kisharckocsik, avagy tankették, vagy ezek szöges ellentéte, azok a több toronnyal rendelkező harckocsik, amelyektől azt várták, hogy mint valami szárazföldi csatahajók maguk körül halált osztva lassan, de töretlenül haladnak át az ellenség vonalain, miközben azok katonáiban páni félelem ébred…

blog199-01.jpg

Amikor az első világháború kitört, a hadvezérek és a katonai szakértők várakozásainak megfelelően a támadó hadseregek dinamikusan törtek előre, mint az az elmúlt 60-70 év tapasztalatai szerint történnie kellett. De a kép hamarosan megváltozott és a megnövekedett tűzerő hamarosan földhöz szögezte, majd beásásra kényszeríttette a katonákat. A kezdeti hevenyészett lövészgödrök és árkok hamarosan rendszerbe álltak össze és fokozatosan kialakult egy a svájci határtól a La Manche-ig terjedő mélyen tagolt védelmi állásrendszer. Megkezdődött a hadtörténet azon időszaka, amikor a gránát szaggatta sáros csatamezőn minden támadás összeomlott a géppuskák gyilkos tüzében. Kellett valami, ami védett az ellenség tüzétől és képes áthatolni ezen a nehezen járható, holdbéli tájon. A hadvezérek sok mindennel próbálkoztak, és ezek közül csak az egyik volt a harckocsi, amely 1916-ban jelent meg. Ugyan a közvélekedés szerint a tank angol találmány, de ez nem teljesen igaz. A katonai patthelyzet feloldására ezen megoldás nagyjából egy időben született meg a briteknél és a franciáknál, de az előbbiek küldték először harcba acélszörnyeiket. Talán nem véletlen, hogy Nagy-Britanniában a tank megszületése a haditengerészet és annak vezetője Winston Churchill támogatásával született meg. Maga a harckocsi, számos a hadihajóknál is fellelhető szerkezeti megoldást alkalmazott, pl. a parancsnoki tornyot és a kazamatákban elhelyezett oldalra tüzelő ágyukat. Az egész szerkezet sokkal inkább hasonlított egy századfordulós mini sorhajóra, mint arra a szerkezetre, amit ma harckocsinak nevezünk.

Az első világháború után a harckocsik sikerességének megítélése koránt sem volt olyan egyértelmű, mint azt ma gondolnánk. Igazából ezek a kiforratlan és sokszor a hozzáértő tisztek tanácsai ellenére rosszul bevetett gépezetek koránt sem hozták meg azt az átütő sikert, amelyet ma gondolunk róluk. Ugyan néhány esetben sikerült velük áttörni a német védelmet, de azt tartósan csak ritkán sikerült megtartani az elért sikereket, miközben a hadműveletekben résztvevő tankok sokszor 60-70%-os veszteséget szenvedtek, igaz jórészt műszaki okokból. Úgyhogy, amikor véget ért a háború, a régi vágású tisztek örömmel kezdtek harckocsi csapatok felszámoláshoz, amelyeket csak egy kivételes, soha többé meg nem ismétlődő helyzet megoldására született ideiglenes megoldásnak tekintettek. Nem csak a britek gondolkodtak így, hanem a franciák is, akik a szilárd védelembe látták a biztonságuk zálogát. Erős erődrendszerben gondolkodtak, amelyet csak akkor kívántak elhagyni, ha fel kellett szabadítani az esetleg elveszett kisebb területeket.

Az első világháború harckocsijait általában a gyenge védelem, a csekély megbízhatóság, a kis sebesség és rövid hatótávolság jellemezte. Ezen tulajdonságok nem tették lehetővé, azokat a támadó hadműveleteket, amelyeket majd alig 20 év múlva látunk, amikor majd a panzerek végigrobognak egész Európán. A britek nagy lelkesedéssel fogtak neki az amúgy is elavult és silány minőségű, megbízhatatlan tankjaik selejtezéséhez. Míg a franciák megtartották az FT-17-eseiket, mivel azokat elégségesnek tartották azoknak a korlátozott ellenlökések támogatására, amelyek szerintük, majd csapataikra várnak a jövő háborújában. Az első világháború után természetes módon a harckocsik fejlesztése lelassult, de nem állt meg. A gazdasági okok mellett, volt még egy tényező, ami miatt így alakult a dolgok menete, és ez az volt, hogy először ki kellett találni, hogy mire és hogyan is akarják majd használni a jövőben a tankokat. A franciák már döntöttek, ők köszönték szépen elégedettek voltak a Renaultjaikkal. A britek a gyarmataik belső rendjének biztosítását látták a jövő kihívásának és oda nem igazán volt szükségük komolyabb harckocsira, sokkal inkább a jól bevált páncélautókra. Az hogy a fejlesztés nem állt le teljesen, az leginkább a mélyben lappangó parázsnak volt köszönhető, ami miatt nem lehetett kizárni, hogy Európa nemzetei ismét majd egymásnak esnek. A húszas-harmincas években számos katonai teoretikus kezdett el gondolkodni azon, hogy hogyan lehetne elkerülni azt a véres iszapbirkózást, amely éveken keresztül jellemezte a háborút, és hogyan lehet megvalósítani egy gyors csapással a győzelmet, amellyel elkerülhetőek a hatalmas veszteségek. Egyesek a könyörtelen légiháborúban látták a megoldást, míg mások a harckocsik vezette gépesített csapatok gyors, az ellenség mögöttes területeire mért csapásaival kívánták kivívni a győzelmet. Ezen elméletek kidolgozásában a britek vezettek, de mind a franciáknál, mind a németeknél és a szovjeteknél is voltak követőik. Természetesen az elmélet önmagában nem sokat ér, ha nincs mögötte műszaki tartalom, ezért a mérnökök megpróbálták formába önteni a katonák elképzeléseit. A harckocsik alkalmazásának új elvei újfajta harckocsikat kívántak. A különböző feladatok különböző jellegű eszközöket követeltek. Igazából az első világháborúban a harckocsik alkalmazásban nem volt nagy különbség, akár a könnyű FT-17-esről, akár a közepes Whippetről, akár a nehéz Mark V-ről volt szó. Azonban most már a feladatok szétváltak, alapvetően a harckocsicsapatok elé három nagy feladat hárult: a felderítés, az ellenség védelmének áttörése és azután annak mélységében való csapásmérés. Ezért a harckocsikat osztályozni kezdték, a briteknél megszületett a könnyű-, a gyalogsági- és a cirkálóharckocsi. A franciáknál a gyalogsági-támogató harckocsik (könnyűek, közepesek és nehezek), illetve az üldöző, lovassági harckocsik. A szovjetek is hasonló utat jártak be, ott könnyű- és úszóharckocsik mellett léteztek közepes- és nehéz-harckocsik és a sikerkifejlesztő gyors-harckocsik is.

A győzelem záloga ezen elméletek és az első világháborús tapasztalatok szerint is az ellenség védelmének áttörése volt. Ehhez, pedig egy erősen védett és fegyverzetű harckocsi kellett, amely állja az ellenség elhárító tüzét, és fegyverzetével lefogja majd megsemmisíti azokat. Ennek megvalósításakor a katonák és mérnökök a gyökerekhez nyúltak vissza, és a megoldást egy olyan eszközökben látták, amelyek a csatamezőn a gyalogság soraiban haladva, sorra hallgattatják el az ellenség tűzfészkeit, halált osztva minden irányban. Ez az elképzelés megvalósítása több fegyver beépítését követelte meg. Az elképzelésekben egy ágyúval és számos géppuskával rendelkező acélszörnyek kezdtek körvonalazódni. A géppuskák kezdetben, kazamatákban kerültek elhelyezésre, majd azok tüzelési szektorai növelése miatt hamarosan kiemelkedtek onnan, és önálló tornyokba kerültek. Megszülettek a több toronnyal rendelkező harckocsik - a szárazföldi csatahajók…

Franciaország

Char 2C (1921.)

A fejlesztés első lépcsőfokát a franciák lépték meg. Miután elkészítették és bevetésre küldték a Schneider és St. Chamon tankjaikat nyomban rádöbbentek azok alkalmatlanságára. A könnyű-harckocsik fejlesztése mellett szemeiket a brit nehéz-páncélosokra vetették és maguk is hasonló fejlesztésbe kezdtek.

1916 nyarán Mouret tábornok a francia hadsereg tüzérségi beszerzésekért felelős tisztje megbízást adott a touloni FMC hajógyárnak egy szupernehéz harckocsi kifejlesztésére. A munkák kezdetben csak lassan halladtak, mivel ebben az időben a hadsereg ténylegesen csekély érdeklődést tanúsított az ilyen monstrumok iránt. A háború ezen vészterhes időszakában, minden ilyen fejlesztés szigorúan titkos volt, a közvélemény nem tudhatott róla, miközben az állam gálánsan, mondhatni, mint a katonatiszt fizette a fejlesztés költségeit, akár eredményre vezetett az akár nem. Végül is a dolog senkinek sem volt sürgős, a hadseregnek nem igazán kellett egy ilyen tank, az FMC meg jól el volt, hogy az állam fenntartja a fejlesztési részlegét, amely valójában fontosabbnak vélt dolgokkal tudott foglalkozni.

Azonban néhány hónap múlva, szeptember 15-én a brit tankok rohamra indultak a Sommne-nál. Az új fegyver egyből az újságok címlapjára került és új reményt jelentett az állóháború kimozdítására. A francia közvélemény hangosan vonta kérdőre a tábornoki kart, hogy miért nem vetnek be hasonló fegyvereket. Természetesen sem a politikusok, sem a vezérkar nem hunyhatott szemet a probléma felett és hamarosan Mouret tábornok is előkerült. A tábornok hamarosan ellátogatott az FMC-hez de megdöbbent amit ott tapasztalt, a cég még neki sem fogott a tervezésnek. Mouret szeptember 30-án személyesen vette kézbe az irányítást. Október 12-én a tábornok megkereste Louis Renault iparmágnást - aki néhány hónappal korábban felvázolta előtte egy önjáró nehézmozsár tervét - hogy segítse tapasztalataival a FMC megrekedt szekerét kimozdítani a sárból. Szerencsére, a május óta folyó, forradalmi FT-17-es tervezése a végéhez közeledett, és Renault cég mindig is fogékony volt az újításokra, igent mondott. Előkerült egy megvalósíthatósági tanulmány is, amelyet a cég főtervezője Rodolphe Ernst-Metzmaier jegyzett. Az idő sürgetett, hiszen az állami bizottság előtt 1917. január 17-én fel kellett mutattni valamit. December 30-ára el is készült egy teljes léptékű fa makett. Időközben Mouret nem bizva mindent a véletlenre, két vasat tartott tűzbe, és a Renault mellett az FMC-t továbbra is favorizálva megbízást adott október 20-án az 1. számú prototípus megépítésére. Az új tankkal szembeni követelményként 38 tonnás össztömeg mellett, 35 mm-es páncél és egy 105 mm-es ágyú toronyfegyverzetként való beépítése szerepelt.

Miközben az új tankok prototípusai még csak a tervezőasztalon készülgettek a háttérben súlyos kamarilla csatározások folytak. A tét nem volt kicsi, hiszen egy ilyen páncélos megosztotta volna az amúgy is szűkös gyártási kapacitást, hátráltatva az FT-17 mielőbbi frontra kerülését. Az FMC egy igen befolyásos ellenséggel találta szembe magát Jean Baptiste Eugène Estienne dandártábornok személyében, aki a francia páncéloscsapatok parancsnoka volt és személyesen kötelezte el magát a tömegesen gyártott könnyű-harckocsi mellett. Renault mindeközben nyugodtan hátradőlt, hiszen neki édes mindegy volt, hogy könnyű-harckocsit, vagy nehezet gyárt, neki biztos megrendelése volt. Nem úgy az FMC és Mouret, akiket személyes érdekek fűztek az FT-17 elkaszálásához. Mouret lépet és felhívta a figyelmet, hogy helyesebb lenne a fejlesztések megosztása helyett egy irányban haladni, amely természetesen a nehéz-harckocsi. Ezt Estienne riasztónak találta és 1916. november 17-én levelet írt Joffre főparancsnoknak, amelyben ugyan elismerte, hogy bizonyos esetekben talán hasznosak lehetnek ilyen monstrumok, de koránt sem biztos, azok megvalósíthatósága, az akkori műszaki viszonyok között. Úgy vélekedett ostobaság lenne egy olyan kártyára tenni Franciaország minden pénzét, amely még nem bizonyított. Joffre egyet értett a páncélosparancsnokkal, de válaszában kifejtette, hogy túl nagy politikai nyomás nehezedik rá, ezért akarata ellenére továbbra is támogatnia kell a nehéz-harckocsi tervet. Mindezek hátterében az állt, hogy Albert Thomas fegyverkezésügyi miniszter már túlságosan elkötelezte magát Mouret mellett. Végül is nem történ semmi más, mint mindenki futott a pénze után. Joffre azt tanácsolta Estienne-k, hogy ne nagyon aggódjon az FT-17-es ügye már sínen van, miközben a nehéz-harckocsi még csak tervezési fázisban van.

Decemberben Joffre-t Neville váltotta a főparancsnoki poszton, aki Esteinne-től értesült a háttérben folyó játékról és a magáról a nehéz-harckocsi tervről. Neville január 29-én levelet írt a miniszternek, amelyben kifejtette, hogy nem tűr semmi olyant, amely késleltetné a ténylegesen bevethető (ekkor még Schneider CA) tankok elkészültét és harcba vetését. A miniszter válaszlevelében megnyugtatta a főparancsnokot, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, és a francia tankok hamarosan rohamra indulhatnak a boche-ok ellen. Ezzel egyidőben, azonban Mouret utasítást adott a nehéztank prototípusának megépítésére, és nem is egyre, hanem nyomban három különböző változatra. Az “A” változat 30 tonnás volt és egy 75 mm-es ágyúval rendelkezett. A “B” változat már 40 tonnás volt és két géppuskatoronnyal szerelték fel, míg a “C” változat már 62 tonnás volt és 105 mm-es löveget építettek bele.

Azonban tavasszal beütött a krach, Neville offenzívája összeomlott, a bevetett tankok egyáltalán nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Thomas a fegyvergyártási miniszter első haragjában elrendelte az összes harckocsik gyártásra vonatkozó terv törlését. Eljött az a pillanat, amikor a két ellenlábas Mouret és Estienne érdekei találkoztak. Azonban ebben a helyzetben Mouret elkövetett egy hibát. Amikor a miniszter Oroszországba látogatott, titokban elrendelte a saját terve munkálatainak folytatását. Ez azonban az állásába került, amikor a hazaérkező felettese erről értesült.

1917 decemberére elkészült az FMC 1A, miközben Neville helyére a főparancsnoki székbe Pétain került, aki Estienne személyes jóbarátja volt, aki viszont Mouret-t váltotta. Azonban a tervet, a közvélemény nyomása miatt nem lehetett csak úgy egyszerűen elkaszálni, noha egyik döntési pozícióban lévő személy sem lelkesedett túlságosan annak megvalósításáért. Időközben a britek és az amerikaiak is felajánlottak 700 darab új. Mark VIII Liberty tankot. Fel kellett mutatni a saját nehéztank projekt sikertelenségét, és ezért Estienne a harmadik, a legnehezebb változat fejlesztését helyezte előtérbe, miközben a Pétain lehetetlenül magas darabszámra nyújtotta be az igényét. 1919 márciusára kereken 300 darab 62 tonnás tankot követelt.

A politikai és a katonai vezetés is érezte hogy ezek a követelések túlzottak. A főparancsnok Pétain, a miniszterelnök Clemenceau, a fegyvergyártási miniszter Louis Loucheur között heves vita bontakozott ki, miközben a tábornokok emelték a tétet és újabb és újabb követelésekkel álltak elő. Szerették volna ha az új tankot akadályromboló szerkezettel és elektromos aknakeresővel látják el. Miközben dúltak a viták a nem létező harckocsi körül a háború lassan véget ért. A nehéz harckocsira többé úgy tűnt semmi szükség a programot szép csendben törölték.

Azonban a politika ismét közbe szólt, a nemzeti büszkeség nem hagyhatta, hogy a Francia Nemzet ne rendelkezzen nehéz-harckocsikkal. Így 1919 áprilisában kénytelen kelletlen Estienne megbízást adott 10 darab Char 2C elkészítésére. A megrendelés lehetővé tette számára, hogy a továbbiakban erre hivatkozva minden más hasonló harckocsi létrehozására vonatkozó tervet elutasítson. Az FMC annak rendje és módja szerint 1921-re le is gyártotta a 10 darab harckocsit, melyeket alig két év múlva 1923-ban korszerűsített.

A Char 2C végül is teljes harci terheléssel 69 tonnára sikeredett. A szemből 45 mm-es míg oldalról 22 mm-es páncél védte. Noha ez a későbbiekben elégtelennek bizonyult, megszületésekor ez volt a legvastagabb páncélzattal rendelkező tank. A több, mint 12 méter hosszú harckocsitest, belső tere két küzdőtérre oszlott. A mellső küzdőtér felett helyezkedett el a három fős, 75 mm-es ágyúval felszerelt fő lövegtorony, míg a hátsóra egy géppuskatornyot szereltek. Ezenkívül a harckocsi még egy előre és egy-egy oldalra néző, gömbcsuklóban elhelyezett 8 mm-es géppuskával, hogy elrentesse a túl közel merészkedő ellenséges gyalogosokat.

A két küzdőtér között helyezkedett el a két, kezdetben 200, majd 250 LE-ős motor. A meghajtást nem közvetlenül, hanem elektromos úton vitték át a meghajtó görgőkhöz. A jármű ezzel a teljesítménnyel 15 km/h-s csúcssebességre volt képes és az 1.260 liternyi tüzelőanyag készletével 150 km-t tudott megtenni. A futómű 39 futógörgőt tartalmazott, összesen a jármű nem kevesebb, mint 90 különböző kerékkel rendelkezett.

A jármű kezeléséhez 12 fő volt szükséges, de egyes képeken feltűnik egy 13. is, aki minden bizonnyal az egység parancsnoka lehetett. A jármű személyzete a parancsnokból, a vezetőből, az irányzóból, a töltőkezelőből, a négy géppuskásból, a mechanikus és az elektromos gépészből és ezek segédjéből, valamint egy rádiósból állott.

blog199-02.JPG

1926-ban a későbbi Champaigne-t módosították és új öntött tornyot szereltek rá, amelybe kísérleti jelleggel egy 155 mm-es tarack került beépítésre A jármű tömege ezzel 74 tonnára növekedett, de ez csak időleges volt mert a Champagne-t visszaépítették eredet formájára a torony pedig a tunéziai Mareth-vonalba került beépítésre.1

1939. november 15. és december 15. között a Lorraine századparancsnoki harckocsi frontpáncélzatát megerősítették, 90 mm-esre növelték, míg az oldalpáncélt 65 mm-esre, hogy ellen tudjon állni a német páncéltörő ágyúk gránátjainak. A jármű tömege a pótpáncélozás hatására 75 tonnára növekedett. Ebben az időben ismét ez a tank büszkélkedhetett a legvastagabb páncélzattal.

Békeidőben a tíz kocsi különböző alakulatoknál szolgált, azonban elérkezett 1939. amikor is mind a 10 harcjárművet az 51. harckocsi zászlóalj kötelékében vonták össze. A kocsik egyéni neveket kaptak és akárcsak a francia csatahajók, Franciaország történelmi területeiről nevezték el őket, miközben hadrendi számot is kaptak 90. és 99. között. A Char 2C-k a következő elnevezést kapták: Poitou, Provence, Picardie, Alsace, Bretagne, Touraine, Anjou, Normandie, Berry, Champagne, de nemsokkal később a Normandie-t Lorraine-re keresztelték át. Mivel ezen nehéz-páncélosok propaganda értéke igen nagy volt a franciák nem kockáztathatták meg hogy holmi csipp-csupp határvillongásban, mint az 1939-es Sigfried-vonal elleni támadásban egy is elvesszen így ezeket a nagy célfelületet nyújtó és ekkor már a modern páncéltörő eszközöktől sebezhető acélszörnyeket bölcsen hátul tartották. E helyett inkább a filmhíradók sztárjaivá váltak, miközben az átlag francia mozinézőben az a téves nézet alakult ki, hogy ezek a monstrumok legyőzhetetlenek. Szerencsére a francia katonai vezetők tisztában voltak ezen elaggott tankok valódi harcértékével.

Amikor a meginduló német támadás 1940. június 10-én átszakította a francia védelmi vonalakat, nyomban döntés született a Char 2C-k frontról való kivonásáról. A tíz tankot vonatra rakták és elindították őket hátra. Azonban ezt a vonatot is elérte az egész Franciországot eluraló káosz, és június 15-én a vonat kénytelen volt a nyílt pályán vesztegelni, mert előtte a sínpályán egy üzemanyagszállító szerelvény lángolt. A szállítmány parancsnoka úgy döntött, hogy az inkább propaganda, mint sem valós katonai értéke miatt fontos harckocsik nem kerülhetnek az ellenség kezére, ezért parancsot adott azok elpusztítására. A harckocsik személyzete sorra felrobbantotta egykori fegyvereiket. Később Göring és Goebbels is azt állította, hogy a Char 2C-kel Stukák végeztek, de ez nem volt más, mint puszta propaganda. Az egyik tank, a Champagne, azonban többé-kevésbé épen maradt, így ezt a németek, győzelmi trófeaként Berlinbe szállították és kiállították. A tank ott érte meg a háború végét, azonban 1948-ra nyoma veszett, tovább sorsa ismeretlen.

blog199-03.jpg

Estienne álma azonban nem vált valóra, amikor azt gondolta, hogy ennek az óriásnak a megalkotásának engedélyezésével végleg kifogja a szelet az óriástankok francia híveinek vitorlájából. 1940-ben a francia hadvezetés 12 FMC F1 harckocsira adott le megrendelést. Ennek a közel 140 tonnás, két ágyútornyos monstrumnak a megvalósulását, azonban keresztülhúzta Franciaország 1940-es katonai összeomlása, mindössze egy 1:1-es fa makett készült el belőle.

blog199-04.jpg

Nagy-Britannia

Vickers A1E1 "Independent" (1927.)

A Vickers, amely a két világháború között több előremutató konstrukciót is megalkotott, etalonnak számított, a harckocsiépítés terén. Iskola teremtő volt, ha valamit kitalált, azt más nemzetek is megpróbálták lemásolni. Ilyen harckocsi lett, az A1E1 Independent is, amely számos követőre talált.

1924-ben a brit vezérkar úgy döntött, hogy a hadseregnek a gyarmati rendteremtés mellett, a komolyabb ellenfelek elleni harcra is alkalmasnak kell lennie, ezért rendelést adott le egy nehéz-harckocsi megtervezésére. Az új harcjármű az Armstrong Siddeley cég Walter Gordon Wilson mérnöke által megalkotott 35,8 literes 12 hengeres, 370 LE-s, V motorján alapult, amelyhez egy új hidraulikus fékrendszert is kifejlesztettek. A hadügyminisztérium azonban az anyagi források szűkössége miatt lemondta a megrendelést. A prototípus ennek ellenére elkészült, de rendszeresítésre nem került. Az Independent tervei azonban sajátos utat jártak be, az ipari kémkedés áhított vágyává vált és nagy befolyást gyakorolt a későbbi szovjet T-28 és T-35 harckocsik megalkotásában. 1933-ban Norman Baillie-Stewart katonatisztet a Királyi Törvényszék öt év, letöltendő börtönbüntetésre ítélte, az Independent tank és több más hadi- és ipari titok a németeknek való kiszolgáltatása miatt

Az Independent egy fő, központi toronnyal rendelkezett, a már jól bevált 3 fontos (47 mm-es) harckocsiágyúval, amely már a Vickers Medum Tankon is megjelent, és amely egyaránt alkalmas volt puha és páncélozott célok leküzdésére is. A központi torony mellett négy, .303-as (7,7 mm-es) Vickers géppuskával ellátott kisebb toronnyal is rendelkezett. Újdonság volt, hogy a bal hátsó géppuskatorony nagyobb csőállással is tudott tüzelni, ami által alkalmassá vált légi célok elleni harcra is. A parancsnok a nyolc tagú személyzetet, belső híradórendszeren keresztül tudta irányítani.

A harckocsi tömege mindössze 34 tonna volt és a páncélzata sem volt túlságosan erős, mindössze 13-28 mm. A fentebb ismertetett motor 32 km/h-s sebesség elérése tette képessé az A1E1-t, hatótávolsága mintegy 150 km volt. A viszonylag kis tömege elfogadható mozgékonyságot biztosított a nem túl erős páncélvédelemmel rendelkező harckocsinak.

A harckocsi ma is létezik a bovingtoni gyűjtemény féltett darabja.

blog199-05.jpg

Medium Mk III (1930.)

1926-ban a brit Hadügyminisztérium elhatározta, hogy ideje lecserélni a Mark II közepes harckocsiját. Május és július között a Royal Tank Corps, vagyis a brit harckocsizó fegyvernem kidolgozta az elvárásait a leendő harckocsival szemben. A harckocsi tömegét 15,5 tonnában határozták meg, amely miatt a “16 tonnás” becenév ragadt rá. Az új harckocsi tömegét többek között az is befolyásolta, hogy elvárás volt vele szemben a vasúti szállíthatóság. A harckocsinak rendelkeznie kellett beépített rádió adó-vevővel és egy olyan löveggel, amely legalább ezer méter távolságról képes leküzdeni az ellenséges páncélosokat. A haspáncélnak állnia kellett az ellenség nehéz-géppuskáinak tűzét, mivel számoltak azzal, hogy egy árok megmászása közben a tank a sebezhető hasát is érheti ellenséges találat. A korábbi tapasztalatokból kiindulva, a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni kellett a jármű motorzaját, mivel a britek végre rájöttek, hogy ez milyen nagy mértékben fárasztotta ki a tankok legénységét a korábbi típusaikon.

A Hadügyminisztérium elfogadta a katonák igényeit és három továbbival egészítette ki, illetve pontosította. A küzdőteret és a hajtóműteret szét kellett választani és el kellett különíteni egymástól. Fontosnak ítélték a a lehető legjobb kormányozhatóságot, és végűl előírták, hogy a homlokpáncél 13 mm-es legyen, míg a többi helyen 9 mm-es.

Már az év szeptemberében a követelmények szerint a Vickers épített egy prototípust, amely nagymértékben a korábbi A1E1 Independenten alapult, viszont ezen már elkülönítették egymástól a hajtóműteret és a küzdőteret. A harckocsi egy központi két fős toronnyal rendelkezett, amelybe a már jól bevált 47 mm-es (3 fontos) löveget és mellé egy párhuzamosított géppuskát építettek be. A torony azonban úgy készült, hogy ellátták egy parancsnoki és egy megfigyelői kupolával is. A lövegtorony alá a harckocsi elejére két, Vickers ikergéppuskával ellátott tornyot szereltek. Gondoltak a harckocsi hátsó védelmére is oda is elhelyeztek egy géppuskatornyot, amely csőemelkedése lehetővé tette légi célok leküzdését is. A páncélos személyzete hét főből állt. A harckocsi homlokpáncélja az előírtaknak megfelelően 13 mm-es volt, de a többi helyen ennek felére csökkentették, hogy tartani tudják a 14 tonnás szerkezeti tömeget. A páncélos mintegy 550 literes tüzelőanyagának csak egy nagyon kis része került a testbe a jelentős része - több mint 90%-a - a sárvédőkön lévő tartályokba került. A harckocsinál kétféle meghajtást vettek számba, a 120 LE-s motor esetén 22 km/h, 180 LE esetén pedig 32 km/h sebesség elérésével számoltak.

Az új harckocsi típusjelzése A6 lett. 1927 márciusára elkészült egy életnagyságú fa makett, majd egy újabb protípus is, amelybe már az új hidraulikus működtetésű Wilson bolygóműves kormánymű került, amely a Merrit-Brown féle korábbi változatot váltotta fel.

1928 júniusában mindkét elkészült prototípust - az A6E1-t és az A6E2-t - is bemutatták és átadták kipróbálásra a Mechanized Warfare Experimental Establishment-nek vagyis annak a bizottságnak, amely a brit gépesített és páncélos csapatok jövőbeli alkalmazását, szervezetét és fegyverzetét volt hivatott kidolgozni és meghatározni. Eredetileg a védelem növelése érdekében a Vickers mindkét prototípusának futóművére egy páncélszoknyát tervezett, de ennek felszerelést elvetette, mivel azzal a harckocsi tömege meghaladta volna az előírt határt.

Közben a hadsereg megrendelte a harmadik prototípust is, az A6E3-t is. Mindhárom prototípus meghajtásáról a Armstrong Siddeley léghűtéses, V8-as, 180 LE-s motorja gondoskodott. Kísérleti jelleggel a második prototípusba beépítettek egy Ricardo CI, hasonló teljesítményű motort, de az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így hamarosan visszaépítették bele az eredeti erőforrást. A 180 LE-s motorral végül is az A6-osok a számítottnál nagyobb, 42 km/h- s sebességet értek el úton. Azonban további hajtóművekkel is kísérleteztek, az A6E3-ba beépítettek a Thornycroft 6V 500 LE-s lassú járatú hajómotorját, de születtek tervek kor divatos luxusautójának, a Rolls-Royce Phantom két motorjának és a Wilson sebességváltónak az összeépítésére, amely az első példányba került volna, de ez a várható magas költségek miatt elvetették.

1928 júliusában a fegyverzet kipróbálására is sor került. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ikergéppuskás megoldás működésképtelen, így a harmadik prototípus géppuskatornyiba már csak egy-egy géppuska került. Hasonló képen áttervezésre került a lövegtorony megfigyelő kupolái is és a kettő helyett már csak egy, parancsnoki kupolát építettek rá. Az A6E1-ről leszerelték a hátsó, légvédelmi géppuskatornyot is. Egyéb hibák is felmerültek, a harckocsi futóművének felfüggesztését és a löveg elrendezését is rosszabbnak ítélték, mind az előd Mark II-ét. Ezek után a hadvezetés elvette a Mark III rendszeresítést, és mint kísérleti platformokat kívánták csak használni a jövőben, amelyeken különböző páncélosokon alkalmazandó szerkezeti elemeket próbálhatnak majd ki. A Vickers nem adta fel, és három további felfüggesztési rendszert is kidolgozott, amelyekből egyet ki is próbált a harmadik prototípuson, de ez sem hozta a várt eredményt. A harckocsi ezen alapvető hibáját végül is csak 1934-ben sikerült kijavítani akkor is csak egy külsős, erre szakosodott cég bevonásával.

blog199-07.jpg

Medium Mark III

Az A6-osokon elszenvedett csalódás végül is egy teljesen új harckocsi megtervezéséhez vezetett. A Medium Mark III-hoz, amelyet 1928-ban rendeltek meg és amely 1930-ra készült el. A Mark III kialakítás hasonló volt az előd A6-éhoz, de új tervezésű tornyot és erősebb páncélzatot kapott. Az rádió az új lövegtorony hátrafelé megnyújtott rekeszébe került. A mellső géppuskatornyokat előrébb helyezték a harckocsi tömegközéppontjához képest, hogy ezzel is javítsák a harckocsi stabilitását. A jármű nagyobb és erősebb fékeket kapott.

1933-ban sor került az első két prototípus kipróbálásra. Az előzetes tesztek szerint a harckocsi megfelelő fegyverplatformnak bizonyult. Ugyanakkor ennél a tanknál sem sikerült a megfelelő futóművet létrehozni. Ugyan a tank képes volt elérni a közel 50 km/h-s sebességet, de terepen a felfüggesztés gyakran túlterhelődött.

Ebböl a típusból is összesen három példány épült, kettő a Vickersnél egy pedig a Royal Ordnance Factory woolwich-i telephelyén. A harmadik, E3-as jelzésű prototípus már módosított továbbfejlesztett futóművel épült meg, amely 1934-ben a harckocsi dandárparancsnoki részlege szolgálatba is állított. Ezt a járművet Percy Hobart dandártábornok utasításra további rádióval látták el, amelynek keretantennája a torony körül futott.

Azonban a harckocsira a hadsereg nem adott le további rendelést, annak magas ára miatt. A második prototípus az E2-es pedig tűz martalékává vált.

blog199-06.jpg

blog199-08.jpg

blog199-09.jpg

Cruiser Mk I (A9)

A britek a többi országhoz hasonlóan három csoportba osztották a harckocsijaikat, de nem a megszokott formában. Ők a könnyű, közepes és nehéz felosztás helyett a könnyű, gyalogsági és cirkáló osztályozás mellett döntöttek, ahol az első feladata a felderítés, a másodiké az ellenséges vonalak áttörése, míg a harmadiké az áttörés eredményeinek kiaknázása, az ellenség frontja mögötti katonai célpontok elpusztítása. Ezen koncepció keretén belül született meg a Cruiser Mk.I-es amely első volt a brit cirkáló harckocsik hosszú sorában. Ez az elgondolás 1936-ra kristályosodott ki, amikor is a brit hadügyminisztérium pályázatot írt ki ezen elveknek megfelelő harckocsik megalkotására. Azonban a Cruiser Mk.I gyökerei ennél korábra nyúlnak vissza. 1934-ben a Vickers-Armstrongot felkérték egy olcsó harckocsi megtervezésére, amellyel a meglévő, de már elavult közepes tankokat le lehetne cserélni. A kísérleti típus két év alatt el is készült, és a brit jelzésrendszerben a A9E1 nevet kapta.

Mivel ekkor még tartottak a nagy gazdasági világválság utóhatásai, ezért megpróbáltak néhány költségcsökkentő megoldást alkalmazni. Így került a harckocsiba egy, a már a polgári életben bizonyított benzinmotor. Ugyanakkor ez volt az első olyan brit harckocsi amelynek lövegtornyát már nem csak kézzel, hanem gépi erővel is lehetett forgatni. A Nash & Thompson cég rendszerét vették át, amely a híres Vickers Wellington bombázóba is beépítettek. A harckocsi páncélja a lehető legvékonyabb volt, mindössze 14 mm, és azok többsége is függőleges beépítésű volt. A páncélos vezetőtere és küzdőtere nem különül el egymástól, egy egységes teret alkotott. A fő fegyver a később általánosan elterjedt, 40 mm-es QF 2-es volt, mely a maga korában megfelelő páncéltörő eszköznek bizonyult, azonban nem rendelkezett repesz-romboló lőszerrel. Azonban a harckocsi feladatából adódóan számos nem páncélozott cél leküzdésére is képesnek kellett lennie. A löveg mellé egy párhuzamosított géppuskát is beépítettek, de a vezetőfülke két oldalára is került egy-egy kis géppuska torony. A három tornyos harckocsi személyzete hat főből állt, a parancsnokból, az irányzóból a töltőkezelőből, a vezetőből és a két kis torony fegyverzetét kezelő géppuskásokból.

Az A9E1-et összehasonlító próbáknak vetették alá. Ugyan néhány területen hiányosságokat tapasztaltak, de a közelgő háborúra való tekintettel - addig amíg a Christie futóműves cirkáló harckocsi el nem készül - a rendszeresítés mellett döntöttek. Összesen 125 harckocsira adtak le megrendelést, amelyből 75-öt a Harland and Wolff (ez az a cég amely egykor az RMS Titanic-ot is megépítette) 50-et pedig maga a Vickers gyártott le. Egy komolyabb problémát azonban a prototípushoz képest orvosoltak. Az eredeti Rolls-Royce motor gyengének bizonyult, ezért azt egy AEC 179, 6 hengeres 150 LE-s (110 kW) benzinüzemű, busz motorra cserélték le.

Végül is a harckocsi testének és futóművének koncepciója annyira bevált, hogy, ugyan jóval erősebb páncélzattal, de ezt alkalmazták a Valentine tankon is.

A 12 tonnás harckocsi úton 40, terepen pedig 25 km/h-s sebességet tudott elérni. A legnagyobb hatótávolsága mintegy 240 km volt. A fegyverzetéhez 100 darab 2 fontos és 3000 géppuska lőszert málháztak be.

A korábbi típusokkal ellentétben ez a brit harckocsi bevetésre került a világháborúban. A brit száraszföldi csapatok 1939 januárjában vették át az első példányokat. Így a Cruiser Mk.I bevetésre került Franciaországban, Görögországban és Észak-Afrikában is. Mint már említettem a háború kezdeti időszakában a 2 fontos ágyú elegendő pusztító erővel rendelkezett, 20-30 mm-es páncélt is át tudott törni. Így a Cruiser képes volt megsemmisíteni a Pz.II összes változata mellett a Pz.IIID és még a Pz.IVD harckocsikat is, csak az 1941 tavaszán megjelenő Pz.IVE tudott ellenállni a tüzének. Ugyanakkor a hatékony fegyverzete mellett a vékony páncélzata igen sebezhetővé tette, a tengely legtöbb páncéltörő eszköze képes volt áttörni a páncélzatát. A repeszgránát hiánya életre hívott egy sajátos brit koncepciót. A harckocsiból kialakítottak egy támogató változatot is (Close Support, vagy CS) amelybe egy 3,7 hüvelykes azaz 94 mm-es L/15-ös tarackot építettek be. A tarack lőszerkészlete 40 gránátból állt. A két géppuska torony is növelte a harckocsi sebezhetőségét, de a Cruiser Mk.I legnagyobb hibája a műszaki megbizhatatlansága volt.

A Cruiserek első sorozatát Franciaországban az 1. míg Észak-Afrikában a 2. és a 7. páncélos hadosztály használta.

blog199-10.jpg

Ezt a több tornyos megoldást, azután még egyszer az 1941-es Cruiser, Mk VI, vagy A15 Crusader első változatánál a vezető balján elhelyezett önálló géppuskatoronnyal még visszaköszönt, de először a csapatok szerelték le azokat, majd későbbi változataira már fel sem kerültek. Illetve a Vickers 6 tonnás E típusának is létezett olyan változata, amelyet két géppuskatoronnyal láttak el, de ez a harckocsi tömege és fegyverzete miatt, már a legnagyobb jóindulattal sem lehet szárazföldi csatahajónak tekinteni, de még cirkálónak sem. Ezt a megoldást, ennek a tanknak a lengyel (7TP) és a szovjet (T-26) másolatánál is átvették.

blog199-11.jpg

blog199-12.jpg

Németország

Az első világháború után Németország hadserege súlyos korlátok közé volt szorítva. Többek között a versaillesi békeszerződés a páncélosok fejlesztését is megtiltotta, de ez nem tartotta vissza őket, hogy titokban megalkossanak ilyen eszközöket. Az 1922-es rapalloi egyezmény új távlatokat nyitott a Reichswehr előtt, mivel az Antant vizslató tekintete előtt rejtve a Szovjetunió területén lehetősége nyílt az elképzelései kipróbálására. Az 1920-as évek második felétől különböző fedőnevek alatt több páncélos prototípusát is megépítették és kipróbálták. A németek is, akárcsak a többi nemzet háromféle harckocsi megalkotását tűzték ki célul, a könnyűét, a közepesét és a nehezét. Ennek keretében több többtornyos harckocsit is megépítettek.

Grosstraktor (1929.)

1925-ben a német hadsereg megbízást adott a Daimler-Benznek, a Rheinmetall-Borsignak és a Kruppnak egy nehézharckocsi megalkotására Grosstraktor fedőnév alatt, de hívták Armeewagen 20-nak is. Mindhárom cég megalkotott két-két lágyacél felépítménnyel rendelkező, azaz igazi páncéllal nem rendelkező prototípust, amit ma leginkább technikai demonstrátornak hívnánk.

A Daimler-Benz féle változat kapta a Grosstraktor I. elnevezést. Az DB változat mintegy 6 méter hosszú volt és 15 tonnát nyomott. A páncélzata meglehetősen szerény, mindössze 6-14 mm volt. A munkák 1925-ben kezdődtek meg és összesen két példány készült belőle. Az első nr.41-es 1929-ben, a második az nr.42 1930-ban készült el. A harckocsit a híres Ferdinand Porsche tervezte. A tank fegyverzete egy 7,5cm-es KWK L/24-es lövegből állt, amelyet a Rheinmetall változattól vettek át. A fő fegyverzetet további három-négy géppuska egészítette ki, amelyekből egy a fő fegyverzettel volt párhuzamosítva, míg egy másik a tank hátuljára, a motortér mögé épített toronyba került. A harckocsiba összesen 104 darab 7,5 cm-es gránátoz és 6.000 darab géppuskalőszert málháztak be. A harckocsi meghajtásáról egy Daimler M182206 hathengeres, 260 LE-ős, benzinmotor gondoskodott, amellyel a páncélos úton 40 km/h-s sebességet volt képes elérni. A hatótávolság elérte a 150 km-t. A futómű felfüggesztése laprugókon nyugodott. Az egyik prototípust meghosszabbították és egy hosszabb csövű 7,5 cm-es, más források szerint 10,5 cm-es löveget építettek bele. A harckocsi személyzete hat főből állt. A páncélos érdekessége, hogy úszóképesnek tervezték, ami egy ekkora monstrumtól elég merész elvárás volt ebben az időben, de Porsche professzor nem arról volt híres már ekkor sem, hogy a konvenciók rabja. Azonban a harckocsi túl bonyolultnak bizonyult és a próbák rávilágítottak a futóművének gyengeségére.

A Rheinmetall-Borsig változata volt a Grosstraktor II. Ez a változat jóval egyszerűbb volt, mint az egyes számú konkurense. Ez a változat nem volt úszóképes. Ebből a változatból is két példányt építettek a nr.45 1928-ban, az nr.46, pedig 1929-ben készült el, de a következő évben mindkét példányt átépítették, majd 1932-ben és 1933-ban is. A módosítások, tanulva az előző változat gondjaival, jórészt a futómű és a felfüggesztés hibáinak kijavítását célozták. A Rheinmetall saját motorja nem lévén a BMW Va hathengeres, 250 LE-rős erőforrásár választotta. Nagy vonalakban a műszaki paraméterei megegyeztek a többi változatéval, attól eltekintve, hogy ez volt a legnehezebb, a tömege több mint 19 tonna volt. A fegyverzet elhelyezése megegyezett a Grosstraktor I-ével és természetesen a lövegtornyi is azonosak voltak, hiszen a Daimler-Benz is ezét használta.

A Krupp féle lett a Grosstraktor III. Hála a pontos követelményrendszernek a Krupp harckocsijai is nagyon hasonlított a két másik rivális gyártmányához, bár ők saját tervezésű tornyot használtak. A Krupp harckocsik közül az első, az nr.43-as 1928-ban, a második, az nr.44-es 1929-ben készült el. Akárcsak a II-változatnál ennek a futóművét is 1931-ben átépítették és a rugózását tekercsrugósra cserélték. Ennél is a BMW motort használták. A III változat tömege 16, majd később 16,4 tonna volt.

A járműveket a Szovjetunióba is kiszállították és az ottani közös kísérleti terepen is kipróbálták. 1933-ban, a próbák után a Grosstraktorokat hazaszállították. A Rheinmetall és a Krupp két-két tankja a továbbiakban kiképzési célokat szolgált, többek között 1935 augusztusában részt vettek az 1. páncélos hadosztály gyakorlatán is. A Daimler-Benz prototípusait nem állították szolgálatba, az egyik példánya Erfurtba az 1. harckocsiezredhez, míg a másik Wundsdorfba az 5. páncélos ezredhez került, de csak, mint műemlék. A maradék négy 1935. után a putlosi Páncélos Iskolához került. Karrierjük azonban rövidnek bizonyult, 1937-ben mindkét változatból egy-egy példányt Wundsdorfba szállítottak, hogy kiállítsák a Daimler-Benz változat mellett, míg a maradék kettő az iskolában maradt, de mint már csak célanyag.

Alapjaiban mindhárom változat nagy vonalakban a brit Medium Tank Mark III-ra hasonlított. Ugyanezek a páncélosok azonban nem kerültek sorozatgyártásra, azonban hasznos tapasztalatokkal szolgáltak a viszonylag nagyobb tankok megtervezéshez, így a Neubaufahrzeuge megépítéséhez is.

blog199-13.jpg

Neubaufahrzeug (1934.)

Végül is a Grosstraktorokon nyert tapasztalatok alapján a Rheinmetall-Borsig-ot és a Krupp-ot bízták meg egy újabb nehéz harckocsi megtervezésével. A munkálatok 1932 októberében, illetve 1933-ban indultak meg. Mivel ekkor már folytak a későbbi híressé vált panzerek fejlesztése, a PzKpfw.I, II, III és IV-é amelyek lefedték a Reichswehr kiképző, könnyű és közepes harckocsi igényét, a két újabb típus a PzKpfw NbFz V és VI jelölést kapták. Az NbFz a Neubaufahrzeuge, azaz új építésű jármű megnevezést takarta. 1933 októberétől nevezik a harckocsikat Neubaufahrzeuge-nak ahol az „A” model a Rheinmetall,a „B” pedig a Krupp változatát jelölte. A tervezést megkönnyítette, hogy a németek egy brit tiszt, Norman Baille-Stewart révén hozzájutottak a Vickers A1E1 dokumentációjához.

Mint az előző esetben, a szigorú követelményrendszer miatt a két változat nagyon hasonlított egymásra. A két harckocsi a Grosstraktorokhoz hasonló külméretekkel rendelkezett, de a tömegük jóval nagyobb, 23 tonna volt. Ez leginkább az erősebb, 13 és 20 mm közötti páncélzatuknak volt köszönhető. Mindkét jármű fő lövegtornyában egy 7,5 cm-es KWK L/24-es és egy 3,7 cm-es KWK L/45-ös löveg kapott helyett. Az előző a puha, míg a másik a páncélozott célok leküzdésére szolgált. Mindkét változat fő lövegtornya elé és mögé is beépítettek egy-egy módosított Pz.I-es géppuskatornyot. A két változat leginkább a toronyfegyverzet elrendezésében különbözött egymástól. A Rheinmetall változatnál a 7,5 cm-es felé került beépítésre a 3,7 cm-es löveg, míg a Krupp változatnál attól balra. A harckocsi fegyverzetének javadalmazása 80 darab 7,5 cm-es, 50 darab 3,7 cm-es gránátból és 6.000 darab géppuskalőszerből állt. 1934-ben a Rheinmetall két lágyacél prototípust épített, egyet a saját (nr.1) és egy másikat a rivális lövegtornyával (nr.2). Majd 1935. és 1936. között további három szériapéldány is elkészült, immár valódi páncélzattal Krupp tornyos kivitelben (nr.3-5). A járművek felfüggesztése tekercsrugókon nyugodott. Mindkét változat meghajtását Maybach HL 108TR 12 hengeres, V elrendezésű, 300 LE-ős benzinmotor biztosította (egyes források szerint valamelyik változatnál itt is használták még a BMW Va motort is). Azonban a megnövekedett tömeg miatt a harckocsi sebessége 25 km/h-ra csökkent és a hatótávolsága is csak 120 km volt.

1935 augusztusában a két prototípus is részt vett a már korábban említett hadgyakorlaton, míg az időközben elkészülő szériapéldányokat csapatpróbának és különböző, intenzív kísérleteknek vetették alá Putlosban. 1937-ben döntés született, hogy az egyik páncélos fegyverzetét módosítsák. A tervek szerint egy 10,5 cm-es tarack került volna beépítésre. A nagyobb löveg azonban nem a nagyobb pusztító erőt szolgálta volna, hanem azért volt rá szükség, mert csak ebben az űrméretben létezett megfelelő hatékonyságú ködgránát. Végül is nincs semmiféle bizonyíték, hogy a Nebel Panzernak nevezett változat megépült volna. Az 1935. és 1936. között lezajlott próbák végül is eldöntötték a kérdést, és hadsereg a nehéz, többtornyos harkocsik helyett, amelyek elvileg egyesítették a Pz.III-as ellenséges harckocsik elleni képességét, a Pz.IV-es tűztámogató képességével, inkább a két utóbbi rendszeresítése mellett döntött és ejtette a Pz.Kpfw Nb.Fz V/IV-ot. (A típusmegjelölés azonban nem veszett kárba és a háború második felében ismét megjelent a MAN Panther közepes és a Henschel Tiger nehéz-harckocsijánál.)

blog199-14.jpg

Ugyan a Neubaufahzeugból a prototípusokon és az előszérián kívül nem készült több, azonban hatalmas, tekintélyt parancsoló mérete alkalmas volt propaganda célokra, amit ki is használtak. Így a Krupp prototípusát ki is állították az 1939-es berlini Nemzetközi Automobil Kiállításon. Azonban mint az köztudott még abban az évben kitört a világháború, és a monstrumok is katonai alkalmazásra kerültek. A harckocsik ugyan kimaradtak a lengyel hadjáratból de bevetésre kerültek Norvégiában 1940 tavaszán. A norvég hadjáratra a németek létre hoztak egy ideiglenes, zászlóalj méretű páncélos csoportot Panzer-Abteilung z.b.V. 40, azaz 40. klgs. rendeltetésű páncélos osztály elnevezéssel. Az alakulat 6. a 15 és a 35. páncélos ezred egy-egy századából állt, de hozzájuk csatolták a három Krupp változatú Nbfz-t is. A három harckocsi alkotta Panzerzug Horstmann, azaz a Horstmann páncélosszakaszt. A három harckocsi 1940. október 19-én hajózott ki Oslóban, azonban innentől a források meglehetősen különböző képet festenek a további sorsukról. A háromból kettő maradt a szakasz kötelékében, míg a harmadikat a 196. gyalogos hadosztály támogatására küldték. Ez utóbbi jármű azonban műszaki meghibásodás következtében valahol a Lillehammer felé vezető úton rekedt és nem tudta támogatni a Kampfgruppe Fischer Osterdalen völgyben folytatott harcát. A másik kettőt a Kampfgruppe Pellengahr megerősítésére rendelték, amely a Gudbrandsdalen völgyben tört előre. Innentől azonban a leírások meglehetősen különböznek.

Április 22-én az egyik Nbfz közel a Gudbrandsdalen völgy déli végéhez egy Balberg nevű városkánál elérte a brit vonalakat. A britek, noha csak .55”-es Boys páncéltörő puskákkal rendelkeztek, felvették a harcot a hatalmas, de nem sebezhetetlen acélmonstrummal és tucatnyi találatot értek el rajta, amelyből több át is törte a nem túl vastag páncélzatot. A találatok következtében a harckocsi személyzetéből egy fő elesett. A védők heves reakciója visszavonulásra késztette a német harckocsit. Végül is a németek csak úgy tudták felszámolni a brit állásokat, hogy a szárnyakon más tankokkal megkerülték azokat, melynek hatására immár a britek voltak kénytelenek visszavonulni. Az ide rendelt másik példány egy mocsaras területen ragadt és mivel félő volt, hogy a hullámzó harc hevében brit, vagy norvég kézre kerül a német utászok felrobbantották. Egy másik leírás azonban máshogy beszéli el a történetet. E szerint a Kampfgruppe Pellengahr, amelyhez két Nbfz is tartozott április 25-én egy Kvam nevű falu mellet a brit Kings Own Yorkshire Light Infantry regiment egyik állásba ütközött. A német elővéd három páncélosból állt, amelyek közül azonban csak egy volt Nbfz. A brit védők két 3”-es aknavetővel és öt 25 mm-es francia eredetű Hotchkiss páncéltörő ágyúval rendelkeztek. A védők egész közel engedték magukhoz a mit sem sejtő németeket majd váratlanul, alig 150 méterről tüzet nyitottak. Az egyik ágyú találata nyomán a német monstrum harcképtelenné vált. A németek előrenyomulása megtorpant és kénytelenek voltak a Luftwaffe segítségét kérni. Végül is a légicsapások miatt a britek 26-én este kénytelenek voltak elhagyni állásaikat és visszavonulni. Érdekes módon mindkét történet igazolására ugyan azon norvég múzeumokra hivatkoznak, Akvam-ra, ahol látható a Nbfzk-ből fennmaradt egyetlen tárgyi emlék, néhány darab a futóműből. Az egyik forrás szerint ugyan itt a 80-as évek végén még ki volt állítva egy 25 mm-es páncéltörő ágyú is, amely egyike azoknak, amelyet a visszavonuló yorkshireiek hátrahagytak . (El tudom képzelni, hogy ez a kiállítási tárgy, az ami a félreértést okozza, de ez sem magyarázza meg a két dátum közötti különbséget.)

blog199-16.jpg

Az elpusztított példány helyére a németek május 16-án az egyik lágyacél felépítményű változatot küldtek, ami meglehetősen különös, hiszen ennek páncélzata a legjobb esetben is csak a kézifegyverek tüzétől óvhatta meg a kezelőket. Nos ha a norvégiai szereplésük nem egyértelmű további szereplésük még zavarosabb. Egyes források szerint a három harckocsi Norvégiában maradt és az osloi Akershus erődben állomásoztak, aztán 1942-ben Finnországban tűntek fel, egyesek szerint azonban az egykori Panzerzug Horstmann páncélosai soha sem hagyták el Norvégiát és a háború után a szövetségesek bontották le mindenféle nagyobb hírverés nélkül. Más források szerint a Nbfz-k részt vettek a Barbarossában Kleist 1. páncéloscsoportjának kötelékében. Azonban itt is zavaros a történet, mert az egyik szerint az egyik június 28-án, vagy 29-én elpusztult a Dubno melletti páncéloscsatában, míg egy másik szerint két másik is megsemmisült ugyan abban a hónapban a román határhoz közel. Ugyanakkor létezik egy olyan változat is, amely szerint ez a két példány novemberben visszatért Németországba. Mindenesetre létezik egy fénykép, amely 1942-ben készült a Krupp gyár udvarán egy StuG.III-asról, a háttérben feltűnik egy Nbfz, de ez valószínű, hogy az 1941-ben leselejtezett és éppen a szétbontásra váró nr.1-es prototípus.

Ugyan a németek kétség kívül értékes tapasztalatokat szereztek a többtornyos harckocsijaik kifejlesztése során, de hamar átlátták, hogy ez a megoldás sehogy sem illik bele abba, gyorsan mozgó harckocsikra épülő harcászatukba, amellyel sikeresen győzedelmeskedtek a háború első felében. Az idő őket igazolta és ezen harckocsik bevetése is alátámasztotta döntésük helyességét.

blog199-15.jpg

Amerikai Egyesült Államok

Medium Tank Model 1921/1922/1926 Medium Tank T1 (1926.)

Mint minden ipari nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok is megalkotta a maga többtornyos harckocsiját. Az ilyen jellegű harckocsik megalkotásának egyik alapvető problémája a sok torony elhelyezésből adódó nagy méret, ami viszont együtt járt a védettség csökkenésével. Az amerikaiak ennek az ellentmondásnak a feloldásához, egy sajátos megoldáshoz nyúltak, amely nem volt példa nélküli náluk. Az 1900-as USS Kearsarge-osztályú és az 1906-os USS Virginia osztályú sorhajókon a másodlagos fegyverzet lövegtornyát a fő torony tetejére építették rá. Ez a megoldás kisebb páncélozandó felülettel járt, így a védelem növelhető lett, bár természetesen a tornyok sokkal zsúfoltabbak lettek.

blog199-17.jpg

1919 júniusában az amerikai Hadfelszerelés Hivatal megrendelést adott egy olyan közepes harckocsi megalkotására, amelynek hasonló tulajdonságokkal kellett rendelkeznie, mint a brit Medium D tank. A követelményeket S. D. Rockenbach dandártábornok határozta meg, aki 1918-ban az amerikai páncélos csapatok parancsnoki tisztét töltötte be. Az előzetes követelmények szerint a harckocsinak 18 tonnásnak kellett lennie, a meghajtásról egy 180 LE-s motornak kellett biztosítania és a hatótávolságnak el kellett érnie a közel 100 kilométert. A fegyverzetnek egy könnyű lövegből és két géppuskából kellett állnia, míg a páncéljának ki kellett bírnia a puska űrméretű páncéltörő lövedékek találatát. Az 1919. augusztusi követelményeket novemberben a Hadfelszerelési Hivatal szinte változtatás nélkül jóváhagyta, azonban egy módosítást eszközölt rajta. Az új követelmények szerint, a páncélzatnak állnia kellett a fél hüvelykes nehéz géppuska találatát is. 1920 áprilisában a hivatal munkatársai megszemlélték az elkészült életnagyságú makettet, ami alapján az ekkor Medium A-nak elkeresztelt tankból két kísérleti példány megépítést rendelték meg még abban a hónapban, de hamarosan ezt egyre csökkentették. A Medium A-ból rövid időn belül M1921 lett. Azonban a másik rendelés sem veszett el, mert egy M1922-est is megrendeltek, amely egy újabb típusú felfüggesztési rendszerben különbözött elődjétől. 1920-ban azonban kijött az új nemzetvédelmi törvény, amely törölt minden harckocsi fejlesztést. A Hadfelszerelési Hivatalnak és Patton ezredes (a későbbi híres tábornok) segítségével sikerült meggyőznie a kormányzatot, hogy folytassák a fejlesztést, ha nem másért, hogy ne vesszen el a tervezési tapasztalat és kapacitás.

Az M1921 döntött frontpáncél rendelkezett, és egy elég egyszerű formájú hengeres toronnyal, amelybe építették be az 57 mm-es löveget és a vele párhuzamosított géppuskát. A torony tetejére került a fazék alakú második torony, amelybe egy újabb géppuskát szereltek. A harckocsi páncélzata 9,5-25,5 mm között változott. Az M1922 ettől nem nagyon különbözött. A tank meghajtásról egy Murray and Tregurtha típusú hathengeres, vízhűtéses, hajómotor gondoskodott. A harckocsi személyzete négy főből állt.

Az M1921 1921 decemberére készült el a Rock Island Arsenalban, ahonnan 1922 februárjában Aberdeenbe került csapatpróbára. Az első problémák itt kezdődtek, mivel a harckocsi tömege meghaladta az előírtat, és 18 tonna helyett 23 volt, miközben az elvárt 220 LE-s motorteljesítmény csak 195 LE lett. Így nem csoda hogy a harckocsi sebessége alig 16 kilométer volt óránként.

A harckocsi egészen 1926-ig maradt Aberdeenben, ahol intenzív próbáknak vetették alá, illetve számos módosítást is végre hajtottak rajta. Legfőbbképpen az alacsony teljesítményt akarták javítani, ezért beépítettek egy 338 LE-s Liberty 12-es motort. A megnövekedett teljesítményt azonban nem bírta a hajtáslánc, jelentősmértékben megszaporodtak a meghibásodások. 1926-ban az ekkor elkészült Packard 8-as motort építették be, ez a változat futott Medium Tank T1-ként de M1921 Phase 1-ként is. Az M1921-en számos egyéb fejlesztést is kipróbáltak, különböző optikai eszközök mellett a Sperry féle giroszkópos harckocsi iránytűt.

Az M1922 alapvetően megegyezett az M1921-sel, ez alól a futómű felfüggesztése volt kivétel. A harckocsi 1923 márciusába került Aberdeenbe. Az új futómű 8,5 kilóméter per óra plusz sebességet tett lehetővé, de ugyanakkor nagyon csekély volt az élettartama, így végül is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az M1922 a bátyához hasonlóan számos kísérletnek vetették alá, azonban az ő sorsát is megpecsételte 25 tonnás tömege, ugyanis Hadfelszerelési Hivatal új követelményként - az átlagos hidak terhelhetősége miatt - a jövő közepes harckocsijának tömegét 15 tonnában határozta meg. Az M1922 a próbák után az Abedeeni Harckocsi Múzeumba került és ma is ott tekinthető meg.

Az M1926, vagy T1-es közepes harckocsi A korábbiak továbbfejlesztésével született meg. A tervezés 1924-ben kezdődött és már a következő évben el is készült a prototípus. Azonban 1927 májusáig az M1926 nem állt készen a csapatpróbára, az csak ez után kezdődhetett meg és egészen 1932-ig elhúzódott. A harckocsi nagyban emlékeztetett elődeire, de tömege kisebb, 19,5 tonna volt és a páncélzata is 9,5-25,5 mm között mozgott. Ebbe a változatba is beépítették a Liberty repülőgépmotort, illetve a Packard 200 LE-s, nyolchengeresét. Mindkét motorral a harckocsi 22,5 kilométert tudott megtenni óránként, azonban a Liberty nagyon nagy étvágyú volt, a 370 liter benzin nála csak 56 kilométerre volt elég, míg a Packard ezzel 80 kilométert tudott megtenni. Az 57 mm-es löveg javadalmazása 131 gránát volt, míg a két géppuskáé 4.200 lőszer. 1928-ban javaslat született, hogy M1 típusjelzéssel rendszeresítsék, mint egységes harckocsi típus, azonban a Hadügy Minisztérium nem sokkal később meggondolta magát és törölte a programot. (Az USA-ban, amíg prototípus a „T” jelölés használják a típusjelben, a rendszeresítés után ezt az „M” betű váltja fel)

blog199-18.png

T92 Light Tank (1957.)

Érdkes módon az amerikaiak az 50-es években újra elővették a soktornyos harckocsi koncepcióját. Persze nem a 30-as, 40-es években már megbukott nehéz, áttörő harckocsiét. Ugyan ma egy kicsit furcsának tűnhet, amikor a legtöbb állam csak alapharckocsit tart hadrendbe, de egészen a nyolcvanas évekig mindkét oldal rendszeresített könnyű, felderítő harckocsikat is. A második világháborús M24 Chaffee harckocsit az M41 Walker Buldog követte, de ez utóbbi nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket noha nagy számban készült, és számos szövetséges ország is rendszerbe állította. Azonban már az 50-es években felmerűlt a váltótípusának megalkotása. Az új harckocsitől 18,5 tonnás tömeget vártak el amely kerek 5 tonnával volt kevesebb az M41-nél, és így eleget tudott tenni a légi szállíthatóságnak és az esetleges ejtőernyős kijutatásnak is. Fő fegyvernek egy hagyományos 76 mm-es L60 kaliberhosszúságú ágyút választottak, amelyet egy meglehetősen lapos toronyba építettek be. A tűzgyorsaság fokozása miatt egy félautomata töltőgéppel látták el, amely 12 lövést is lehetővé tett percenként. Eddig semmi különös nem volt az új típusban, ám a fő löveg mellé a torony két kisebb tornyot építettek be, amelyből a jobb oldaliba egy 12,7 mm-es nehéz, míg a bal oldaliba egy 7,62 mm-es géppuska került. A védelem fokozása érdekében a 375 LE-s motor előre, a bal oldalon ülő vezető mellé került, míg a harckocsi hátúján egy ajtót alakítottak ki, amely megkönnyítette a 60 darab lőszer bemálházását és a harcjármű esetleges gyors, viszonylag védett vészelhagyását a négy fős személyzet számára. A harckocsi védelme hasonló volt, mint az M41-é, de már aluminium ötvözeteket is felhasználtak a harckocsi építése során a tömeg csökkentése érdekében.

Az első elkészült T92-es 1956-ban érkezett a marylandi Aircraft Armament cégtől az aberdeeni próbapályára, míg a második a következő évben. A tesztek során felmerülő problémák orvoslására mintegy 50 változtatást javasoltak, a lánctalpaktól a hüvelykivető szerkezetig.

Az harckocsi végül is átment a próbákon és 1962-től tervbe vették a gyártásba vételét is. Azonban 1957-ben - még a második prototípus elkészülte előtt - az amerikaiak szembesültek a szovjetek új, úszóképes könnyűharckocsijával a PT-76-tal. A Kongresszus előírta a T92-es úszóképessé tételét, azonban az alapkoncepció nem viselt már el egy ekkora változtatást, így 1958-ban ejtették a programot. Már a megváltozott követelmények szerint alkották meg az M551 Sheridan harckocsit, amely aztán az USA utolsó, rendszeresített könnyűharckocsija lett. Maga a T92 a két kisebb tornyától eltekintve felépítésében nagyon hasonlított a sikeres AMX-13-as, francia könnyűharckocsihoz.

blog199-19.jpg

blog199-20.jpg

Ez volt a nyugat, a következő részben a keleti fejlesztéseket fogom majd górcső alá venni...

Ambasa

Szerző: ambasa  2016.05.12. 00:00 3 komment

Címkék: haditechnika USA Németország Franciaország Nagy-Britannia

A bejegyzés trackback címe:

http://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr618708348

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

HPetyo 2016.05.12. 15:34:23

Szuper cikk! A legjobbak között van szerintem!
Érdekes azért (ha jól vontam le a következtetéseket), hogy alapvetően a nagy "csatahajók" technológiai okokból buktak meg, és nem harcászati okokból?! Úgy vettem ki, hogy inkább a fejletlen motorok és erőátvitel illetve a páncélok nagy tömege miatt. (a fémipar később tudott olyan páncélokat gyártani, amik ugyanazt a védelmet biztosították kissebb tömeg mellett)
Kérdés, hogy akkor tekinthetünk rájuk olyan előremutató elképzeléseknek, amik megelőzték a korukat? Első gondolatra nem tűnik rossznak az egyszerre több célpont ellen is harcolni képes harckocsi.

ambasa 2016.05.13. 18:18:51

@HPetyo:

Részben igen, a nagy célfelülettel párosuló védtelenségük, volt a gyengeségük, de ugyan akkor a parancsnok is túl volt terhelve, és ennyi különféle fegyver harcát már nem, vagy csak nehezen tudta összehangolni. Miközben körkörösen kellett volna belátnia a harcmezőt, ráadásul kommunikálni a tőle gyakran meglehetősen távol lévő másik toronnyal, a harc zajában, ez már egy átlagos tiszt képességeit meghaladta szerintem. Nem véletlen, hogy a németek az öt fős egy löveg + 2 gpu. megoldással letarolták 1939-41-ben az ellenfeleiket, amely kellően kiegyensúlyozott munkamegosztást jelentett.

TG

HPetyo 2016.05.13. 21:40:37

@ambasa: Na igen még ez is megfordult a fejemben. Megoldás lehetett volna a feladatok delegálása, de a korban szerintem sem elég önállóság sem elég szervezeti érettség nem volt meg hozzá.