blog205-01.jpg1866. július 3-án egy észak-csehországi városka mellett, sok tekintetben is döntő ütközetre került sor. Itt vált el, hogy ki fogja vezetni az egység felé megállíthatatlanul robogó Németországot, hogy a tömeges szuronyroham diadalmaskodhat-e a hátultöltős puska tömegtüze felett. Ezt a csatát nálunk königgratzi, de a német nyelvterületen sadowai, vagy chlumi csata néven is ismerik, illetve a cseheknél a város mai elnevezése okán hradec kralovei ütközetként emlegetik. Érdekes módon, noha Magyarország szempontjából döntő következményekkel járt, a magyar wikipedia szócikke alig foglakozik ezzel az ütközettel, csak az angol szócikk fordítását adja. Pedig számos magyar nyelvű könyvben is fejezeteket szentelnek neki, mint a világtörténelem egyik sorsdöntő csatája, sőt önálló mű is jelent meg róla..

 

Az előző rész politikai felvezetését ott fejeztem be, hogy június 14-én Poroszország és Ausztria között beállt a hadiállapot. Moltke a porosz vezérkari főnök a hadjárat szellemi vezetője, bízott az ellenség lassú felvonulásában, és hatalmas kockázatott vállalva három hadseregre osztotta haderejét. Moltke jelmondata az volt: „Külön menetelni, és együtt lesújtani.”. Ez nem volt újdonság, hiszen Napóleon is már ez alapján vezette hadba csapatait, azonban Moltke kezébe a technika olyan új eszközöket adott, amellyel egyetlen korábbi elődje sem rendelkezett. Moltke a kor szelleme szerint tudományos alapossággal és rengeteg számítással tervezte meg a hadjáratot. Csapatait vasúton szállítatta, és távírón vezényelte. Moltkénak már nem volt szüksége, hogy lóháton napi sok kilométert megtéve ingázzon hadseregei között, hiszen a távíró segítségével pontosan nyomon tudta követni, hogy azok merre járnak és mit csinálnak, és ezek alapján utasítani is tudta őket. Az hogy a porosz hadsereget három részre kellett osztani, az annak nagyságából eredt. Az ipari forradalomnak köszönhetően a haderő létszáma óriásira duzzadt, miközben a kiszolgáló elemek trénje is nőt. Az egyes alakulatok menetoszlopai annyira megnőttek, hogy immár az országutak áteresztőképessége nem tudta elviselni azt. Gyakorlatilag a hadsereg egyben való meneteltetése azzal a problémával fenyegetett, hogy miközben a hadsereg elővédje harcban áll már az utóvéd még több napi járásra le van maradva mögötte. Erre kínált megoldást a vasút és a távíró, amely immár hatékonyan tette lehetővé a hadsereg erőinek megosztott felvonulását, majd egyesülését pont ott, ahol az ellenséggel meg kívánt ütközni. Ennek az elvnek a szellemében a porosz haderő három fő hadseregre oszlott. Az első az Elbai hadsereg volt von Bittenfeld tábornok vezetésével, amely Poroszország és Szászország határán az Elba mentén sorakozott fel. Az alig 48.000 fős haderőnek kettős feladata volt. Egy kikülönített hadosztályának, az észak-német szövetségeseivel karöltve ki kellett iktatnia az osztrákokkal szövetséges német államokat, olyanokat, mint Bajorország, Hannover, illetve a főerejének a felvonulás útjába eső Szászországot kellett elfoglalnia. Tőle nem messze a szász-porosz-cseh (osztrák) határ találkozásánál sorakozott fel az 1. hadsereg Frigyes Károly, avagy a Vörös Herceg vezetésével. A 115.000 fős hadsereg egyik feladata az Elbai hadsereg támogatása volt Szászország lerohanásában, majd benyomulni Ausztria cseh területeire, ahol majd egyesülnie kellett a többi porosz seregtesttel. A harmadik seregcsoport a 93.000 főt számláló 2. hadsereg volt, amely Sziléziában vonult fel, távol a másik két seregtesttől, ráadásul azoktól az Óriás-hegység is elvágta. Ennek a seregnek a parancsnoka az a Frigyes Vilmos koronaherceg, aki majd 1888-ban III. Frigyes néven Németország császári trónjára lép A 2. hadsereg célja Sziléziából kiindulva Morvaországon keresztül haladva egyesülni a másik két hadsereggel.

blog205-02.pngA vörös Ausztria,a kék Poroszország, a rózsaszín területek az osztrákokkal szövetséges német államok, míg a világoskékek a poroszokkal. A zöld területek a semlegesek.

Az osztrákok természetesen nem haditerv nélkül kezdték meg a háborúskodást, a császár már 1865 elején parancsot adott a felvonulási tervek kidolgozására. Az osztrák hadvezetés elgondolásának alapját egy 1850-ből származó haditerv képezte, amelyet még az akkor is éppen feszült porosz osztrák viszony miatt dolgoztak ki. Az osztrák elgondolás alapja egy Berlin elleni támadó hadművelet volt amelynek kiindulópontja a königgratzi erőd volt, de egy kisebb sereg Morvaországban maradt volna, hogy elhárítson illetve lassítson egy esetleges, Sziléziából Bécs ellen törő porosz támadást. Ekkor erre egy kisebb haderőt is alkalmasnak találtak, hiszen Bécs védművei ekkor még álltak. Azonban az eltelt másfél évtized alatt a dolgok megváltoztak és a császárváros falait már lebontották. Ezért módosítani kellett a korábbi terveket, hiszen félő volt, hogy az osztrák főseregtől keletre egy jelentősebb porosz hadsereg elmasírozva beveszi az osztrák fővárost. A terv kidolgozásával Friedrich von Beck alezredest bízták meg, aki továbbra is kitartott az eredeti berlin elleni csapás tervénél. Ez azonban nem nagyon tetszett a császári vezérkarnak, ezért egyenlőre jegelték a témát, mivel, ha időlegesen is de Schleswig és Holstein körüli politikai problémákat sikerült rendezni. Ne feledjük Beck terve egyfrontos háborúval számolt, vagyis a teljes a teljes osztrák haderővel, amelyet nem kellett megosztani az olasz beavatkozás miatt. Azonban nem telt el egy év sem és újból előtérbe került a probléma. Azonban a császár parancsára, politikai okokból védekező háborúra kellett felkészülni. Ausztria nem lehetett az agresszor, hiszen akkor a német közvélemény, és esetleg a szövetségesei is ellenne fordultak volna. Miután megvolt az alapkoncepció, ki kellett választani az ennek megvalósítására a lehető legalkalmasabb személyt, akit lovag Benedek Lajos táborszernagyban, az osztrák hadsereg „bayardjában” talált meg a császár.

blog205-04.jpgBenedek Lajos

Benedek 1804-ban született Sopronban. Katonai tanulmányait a bécsújhelyi Katonai Akadémián végezte. Katonai pályafutását 1823-ban, zászlósként a 27. gyalogezredben kezdte. 1840-ben őrnagy, majd 1846-ban részt vesz a krakkói felkelés leverésében. Határozott fellépésért a Lipót Rendet és ezredesi kinevezést kapott, majd egy évre rá a 33. gyalogezred parancsnoka lett. Észak-Itáliába vezényelték, ahol a Krakkóban már látott eréllyel lépett fel az olasz forradalmi mozgalmak ellen. 1848-ban Mészáros lázár a magyar forradalmi kormány hadügyminisztere felajánlotta neki a magyar honvédség főparancsnoki tisztét, de Benedek lojális maradt a birodalomhoz és elutasította azt. Hűségét a Mária-Terézia renddel és vezérőrnagyi címmel honorálták. 1849. tavaszán Magyarországra vezényelték, ahol egy dandár élén részt vett a szabadságharc leverésében. Harcolt Győrnél, Komáromnál, Újszegednél, sőt a szőregi csatába közelharcban súlyosan meg is sebesült. Azonban ne gondoljuk azt, hogy Benedek előmenetelét csak lojalitásának köszönhette, katonaként is megfelelő teljesítményt nyújtott és sebesülése révén bátorságáról is tanúbizonyságot adott.

Felépülése után ismét Itáliába került, mint az ott állomásozó hadsereg vezérkari főnöke. 1857-től hadtestparancsnok. 1859-ben a VIII. hadtest élén részt vett a solferinói csatában. Katonai hírneve innen ered, mivel a többi osztrák tábornokkal ellentétben sikeresen védekezett, majd az ő katonái fedezték az osztrák hadsereg visszavonulását. A vesztes háborúban tanúsított helytállása újabb kitüntetést és népszerűséget hozott számára. A bécsi közvéleménynek kellettek a hősök s Benedek személyében megtalálták az erre alkalmas személyt.

1860-ban táborszernaggyá, az osztrák hadsereg vezérkari főnökévé, majd még abban az évben Magyarország katonai kormányzójává nevezték ki. Azonban nem sokáig maradt ezen a poszton sem, még abban az évben az itáliai csapatok parancsnokává nevezték ki.

1866-os háború kitörésekor Benedek az itáliai parancsnoki posztra számított, hiszen ott minden fát és bokrot ismert, azonban a császár nem így döntött. Benedek minden tiltakozása dacára az északi haderő élére nevezték ki. A königgratzi vereség után Benedeket tették meg bűnbaknak és leváltották parancsnoki posztjáról, sőt hadbirósági eljárást is kezdeményeztek ellene. Benedek a bíróság előtt minden vallomást megtagadott és kérte, hogy a császárnak személyesen jelentsen. Erre nem kapott lehetőséget, de az eljárás során felmentették. Benedek 1881-ben bekövetkezett halálig visszavonultan élt.

 

Benedek kiváló katona volt de nem hadvezér. Arra kitűnően alkalmas volt, hogy akár egy hadtestet vezessen, a kapott parancsok szerint, de arra alkalmatlan volt, hogy önállóan egy egész hadsereget irányítson. Benedek tudta ezt magáról, és nem szerénysége miatt tiltakozott megbízatása ellen, hanem mert tisztában volt a korlátaival. Ennek ellenére kinevezése nem volt teljesen alaptalan, hiszen az általa vezetett hadseregtől a védekezést várták el, és Benedek már többször tanújelét adta, hogy ennek bizony a mestere.

A háború megindulásakor a poroszok az csak a kisebb észak-német államok haderejére támaszkodhattak, míg az osztrákok mögött sorakozott fel Bajorország, Szászország, Hannover, Hessen, Würtenberg és még számos más államocska. Azonban az, hogy a német államok többsége az osztrákok pártjára állt koránt sem könnyítette meg Bécs helyzetét. Noha Ausztria kérte, hogy ezen államok mozgósítsanak Poroszország, mint a béke megbontója ellen katonailag képtelen volt megvédeni őket. Ausztria szándékai szerint ezen államok haderőinek csatlakozniuk kellett volna a Csehországban felvonuló császári csapatokhoz, de ezt csak a szászok tették meg. Már az ellenségeskedések megkezdésének második napján, június 16-án az Elba hadsereg kötelékébe tartozó csapatok átlépték Szászország, Hannover és Hessen államhatárát. A szász hadsereg ellenállás nélkül adta fel országát és vonult Csehországba, hogy csatlakozzon a Benedek vezette császári haderőhöz. Ugyan Langensalznál 27-én még az egyesített bajor és hesseni hadsereg felülkerekedett a porosz és a szász-koburg-gothai csapatokon de két nap múlva mégis le kellett tenniük a fegyvert. (Az ütközet érdekessége, itt mutatkozott be a Nemzetközi Vöröskereszt, és itt használtak először hadtörténelemben, nevezetesen a porosz szanitécek vöröskeresztes jelzést.) Ausztria röpke 10 nap alatt elveszítette szövetségeseit, melyeket a poroszok szálltak meg. Ugyanekkor még nem ismerték a fogalmat, de a poroszok minden tekintettben villámháborút folytattak. Ennek mi sem ékes bizonyítéka, hogy amikor a porosz király Moltkét a győzelmi esélyekről faggatta, az válaszában győzelmet ígért, ha a háború nem húzódik el. Moltke tudta, hogy Poroszország erőforrásai hosszútávon nem versenyezhetnek a Habsburg Birodalom tartalékaival.

 Miután a dél-német államok és Szászország is elesett a porosz hadseregek hirtelen a birodalom határán álltak. Az osztrák hadsereg kimozdult az összpontosítási körzetéül szolgáló Olmützből, amelyből egyébként sikeresen akadályozhatott volna meg egy Sziléziából Bécs ellen vezetett támadást, amint azt az 1850-es terv feltételezte. Azonban a porosz csapatok elhelyezkedéséből tisztán látszott most koránt sem ez a helyzet, így Benedek előrevonult az Elba partján álló königgratzí erődhöz. Innen csapatai egy részét előre küldte a határhoz, hogy útját állják az ekkor már a birodalom területére behatoló porosz előőrsöknek. Már ekkor több összecsapásra is sor került.

blog205-08.jpg

Már 26-án az Elba hadsereg előőrsei megütköztek az osztrák I. hadtest előretolt csapataival. Ez csak amolyan csetepaté volt egy Hühnerwasser nevű helység mellett, ahol egy magyar sorgyalogos és egy szlovák vadászzászlóalj megtámadott egy porosz előretolt állás. A támadás katasztrofális volt, noha a támadók jelentős számbeli fölényben voltak, a porosz puskák tűzgyorsasága megállította, és visszavonulásra késztette őket. Az osztrák csapatok 277 főt vesztettek, míg poroszok csupán csak 50-et. A Dreyse puska bemutatkozott. A következő napokban hasonló összecsapások zajlottak le mindhárom felvonuló porosz hadsereg arcvonalán. 27-én Podolnál ismét az I. hadtest egyik dandárja csapott össze az Elba hadsereggel. Az eredmény itt is súlyos volt, a Poschacher dandár 1.015 katonát és 33 tisztet vesztett, amelyből 600 porosz fogságba esett, miközben az ellenség alig 100-130-at (forrástól függő). Ugyanezen a napon egy komolyabb összecsapásra is sor került. A Szilézia felől előrenyomuló porosz 2. hadsereg V. hadtestének csapatai ütköztek meg az osztrák VI. hadtesttel Nachodnál. Ez már komoly összecsapás volt, a poroszok összesen 27.000 katonát vetettek be. Az alig öt órán át tartó összecsapásban az osztrákok 232 tisztje és 5.487 katonája esett el, vagy sebesült meg, továbbá 3.100 katonája került az ellenség fogságába. Az összecsapás nagyságához mérten a poroszok sem úszták meg, ők 62 tisztet és 1.060 legénységű állományú katonát vesztettek. A Dreyse puska ismét megmutatta a fölényét, de az is bebizonyosodott, hogy az osztrák tüzérség is tud kellemetlen pillanatokat szerezni a harcmezőn. Szintén 27-én Trautenaunál az osztrák X. hadtest négy dandárjának 25.000 katonája sikeresen szállt szembe a 2. porosz hadsereg I. hadtestének 15.000 katonájával. Az osztrákok sikeresen állították meg és verték vissza Bonin tábornok csapatait, sőt az osztrákok 40 lövegének össztüze pánikszerű visszavonulásra késztette a poroszokat, de ennek súlyos ára volt. Az osztrákok 4.787 főt, míg a poroszok 1.338 katonát vesztettek. Ráadásul a Gablenz vezette X. hadtest minden értelemben piruszi győzelmet aratott. Mivel az általa elfoglalt terület, a porosz előrenyomulás miatt tarthatatlan volt. Másnap a X. hadtest már a porosz gárdával ütközött meg Trutnovnál, és alulmaradt. A bekerítésből és a teljes megsemmisülésből csak egy dandárja a Grivcic vezette feláldozásával tudott menekülni, amely megsemmisült a Rudersdorfban zajló utcai harcokban. A X. hadtest összesen 3.819 főt vesztett, amelyből 2.512 tartozott Grivcic parancsnoksága alá. Ezzel szemben a poroszok összvesztesége alig 713 fő volt. A X. hadtest alig két nap alatt megtapasztalhatta a győzelem és a vereség ízét, miközben majdnem 10.000 katonáját vesztette el. Ugyanezen a napon Skalicénél az osztrák VIII. hadtest, amely a VI-at váltotta fel csapott össze az 1. hadsereg V. hadtestével. Az eredmény ismét katasztrofális volt. A poroszok 62 tiszt 1.305 katona elvesztése árán győzedelmeskedtek, míg az osztrákok ismét elvesztettek 205 tisztet és 5.372 katonát. 28-án az Elba hadsereg három hadosztálya is tovább nyomult előre, amit az osztrák I. hadtest három dandárja próbált megállítani Münchengratznál. Noha az osztrákok számbeli fölényben voltak 20.000 katonát vetettek harcba a poroszok 14.000-vel szemben, ismét alulmaradtak. A császáriak véres vesztesége 900 fő volt, de ezen felül 1.800 katonája is fogságba esett. A poroszok ismét könnyű győzelmet arattak, a veszteségük, mindössze 150-300 fő volt. Az hogy az osztrákok ilyen viszonylag kis veszteséggel úszták meg az összecsapást, talán az is hozzájárult, hogy a városba betörő éhes és szomjas porosz katonák a városka kifosztásába illetve a helyi sörgyár készleteinek felprédálásába kezdtek. Azonban osztrák oldalon is voltak nyugtalanító jelek, a főként olaszokból álló 38. ezred katonái csak csekély ellenállást fejtettek ki. 29-én bevetésre került az osztrák IV. hadtest is, szintén a 2. hadsereg arcvonalán az élen haladó porosz V. hadtest ellenében. A Schweinschadel mellett bekövetkezett összecsapásban a poroszok 15 tisztet és 379 katonát vesztettek, míg az osztrákok 39 tisztet és 1.411 legénységi állományút, amelyből 320-an estek fogságba. Az összecsapásban a legsúlyosabb veszteségeket a magyarországi 37. ezred szenvedte el, összesen 1.026 katonát. Ugyanezen a napon nem csak északon, hanem keleten is folytatódtak az összecsapások. A következő ütközetre Rumcájsz (avagy Csirizár) városánál, Jicinnél került sor. Jicin, vagy németesen Gitschin kiemelt jelentősséggel bírt a porosz tervekben, hiszen itt kellett egyesülnie az Elba és az 1. hadseregnek. A szász hadtest és az osztrák I. hadtest összesen 60.000 főt számlált de ebből ténylegesen csak 40.000 került harcérintkezésbe. Ezzel szemben a porosz oldalon az 1. hadsereg II. hadtestének két hadosztálya sorakozott fel. A heves összecsapásban a poroszok 1.553, a szászok 591, míg a császáriak 4.704 főt vesztettek. Az osztrákoknak és szászoknak sikerült elkerülniük a bekerítést és ugyan súlyos veszteségek árán, de sikerült visszavonulniuk.

blog205-03.jpg

A hadjárat első három napjának összecsapásai Benedek számára is megmutatták, hogy az osztrák gyalogososzlopok rohamai nem tudják ellensúlyozni a porosz puskák tűzgyorsaságát, és minden egyes összecsapásnál három-ötszörös veszteségeket kénytelen elkönyvelni. Ráadásul ezekben a kisebb-nagyobb ütközetek is már vagy 20.000 katonát vesztett, miközben a poroszok ennek csak töredékét. Már csak a II. és a III. hadteste volt érintetlen. Benedeknek be kellett látnia, hogy győzelemre csak akkor van esélye, ha egy erős védőállásban még a porosz hadsereg egyesülése előtt részenként veri meg azt. Ezért az osztrák főparancsnok az összes hadtestét visszarendelt Königgratz körzetébe, hogy itt vegye fel a harcot a poroszokkal. A sorozatos vereségek és a súlyos veszteségek kezdték Benedek idegit felőrölni, aki amúgy is súlyos gyomorbántalmakkal küszködött. Beck alezredes július 1-én érkezett a főparancsnok főhadiszállására, ahol egy megtört hadvezért talált. Beck azt is kénytelen volt megtapasztalni, hogy északi hadsereg katonái kimerültek és a csapatok vezetésében zűrzavar uralkodik, ami nem kis mértékben volt köszönhető a két vezérkari főnöknek. A két személy teljesen különböző karakter volt, és sehogy sem illettek össze, Krismanic képzet, de lusta volt, míg társa Henikstein tanulatlan és pesszimista volt. Ezt a két személy egyetlen közös tulajdonság kötötte össze, mindketten egyformán népszerűtlenek voltak a csapatok körében. Benedek kilátástalannak látta jövőt és táviratot küldött Bécsbe a császárnak, hogy kérjen békét. Az uralkodó válasza elutasító volt, I. Ferenc József nem engedhette meg magának, hogy csatavesztés nélkül békét kérjen, a monarchia büszkesége csak néhány tízezer katonája feláldozása árán maradhatott meg. Benedek kényszerhelyzetbe került, egyfelől ott volt a császári parancs, másfelől igazából nem volt már hova visszavonulnia. Meglepő módon ez a kettős nyomás felvillanyozta, vissza adata életkedvét. Első intézkedésekén menesztette a semmirekellő Krismanic vezérkari főnököt és maga látott a csata tervének kidolgozásához..

A hadseregnek a tervek szerint a Bistritz folyótól keletre eső dombokon egy dél-nyugatról észak-kelet felé felálló negyed köríven kellett felsorakoznia, mintegy 15 km hosszan. A hadsereg déli szárnya a Bistritz folyócskánál lévő Nechanitz községen nyugodott majd attól észak-keleti irányba egészen az Elbába ömlő Trotina patakig tartott. Benedek terve szerint felfogja az időközben Jicinnél egyesült 1. és az Elba hadsereg támadást, majd amikor az kellően meggyöngül, a tartalékai bevetésével elsöpri azt. Benedek tervét arra alapozta, hogy szerinte az észak felöl közelítő 2. porosz hadsereg még túl messze van ahhoz, hogy beavatkozzon a csatába. Azonban nagyszámú lovassága ellenére a táborszernagy elmulasztott meggyőződni a porosz trónörökös hadseregének tényleges helyzetéről, pedig az ekkor már csak alig 20 kilométerre állt a csatatértől. A csata előtt az osztrák fővezér szemlét tartott, ekkor hadserege a szövetséges 22.000 főnyi szászokkal együtt 215.000 katonát számlált, amelyből 24.000 volt lovas. Benedek hadseregét július 2-án a következő módon állította fel a Königgratztől nyugatra elterülő dombokon hátát az Elbának vetve:

Délen, a bal szárnyon, a szász hadtest sorakozott fel Albert szász trónörökös vezetésével, mögötte de kissé délebbre a VIII. hadtest foglat állást Weber tábornok parancsnoksága alatt. A bal szárny két hadteste összesen 51.000 főt számlált és 150 löveggel rendelkezett.

A centrumba került a X. és a III. hadtest 44.000 katonával és 134 löveggel. A középhadnak, a parancsa szerint a dombokon kellett felsorakoznia, de ezt az utasítást a hadtestparancsnokok figyelmen kívül hagyták és előőrsöket különítettek el a dombok lábánál lévő Bistritz patak mentén fekvő falvakban.

 A jobbszárnyon sorakozott fel a IV. és a II. hadtest, amelynek feladata szerint a centrumtól északra elhelyezkedve védenie kellett annak szárnyát, az esetleg beérkező 2. porosz hadsereggel szemben. Ez a csoportosítás 55.000 főt és 176 löveget számlált.

 A hadsereg tartaléka a I és a VI. hadtest, a centrum és a szászok mögött sorakozott fel 47.000 gyalogossal és 11.500 lovassal és 320 löveggel. Középen állt a két gyalogos hadtest, mögöttük a három nehézlovas hadosztály, míg a balszárnyon 1. a jobbszárnyon pedig a 2. könnyűlovas hadosztály.

Július 2. a hadsereg utászai kiépítették a dombokon a tüzérség sáncait a csapatok, pedig pihentek és felkészültek a másnapi ütközetre. Napok óta végre meleg ételt ettek. Az éjszaka folyamán a rekkenő hőséget eső váltotta fel, amely tovább erősítette az osztrák csapatok helyzetét, mert a Bistritz folyó megduzzadt és partjai a falvak kivételével mocsarassá vált. Így a támadók csak szűk átjárókon közelíthettek, amelyet azonban az időközben állásba került osztrák tüzérek már jó előre belőttek. A vidéken számos helyen már befejezték az aratást, de azért itt-ott még akadt lábon álló gabonamező.

A sorozatos osztrák vereségek miatt Moltke úgy gondolta, hogy a császári hadsereg az Elba mögé vonul vissza és Königgratz és Jozefstadt erődjei között foglal el majd erős hadállást. Moltke egyébként csak 28-án hagyta el Berlint és utazott a hadszíntérre, hogy személyesen vezesse a döntő ütközetet. Egy nappal később a király és Bismarck kancellár is csatlakozott hozzá. Azonban 2-án a porosz lovas felderítők a Bistritz folyónál osztrák csapatokba ütköztek. Ez azonban nem ingatta meg Moltkét, továbbra is azt gondolta, hogy Benedek az Elba mögé vonja vissza csapatait. És ezek csak a visszavonulást fedező csapatok. A porosz hadvezér ennek szellemében indította meg csapatait. Délen az Elba, középen az 1. hadsereg nyomult előre, és valahol messze északon a 2. hadsereg közeledett. Délről észak felé a a poroszok a következőképen sorakoztatták fel a csapataikat:

Ebből az 1. és az Elba hadsereg 124.000 főt számlált, míg a 2. hadsereg önmagában 97.000 katonával rendelkezett. A három hadsereget összesen 702 löveg tüze támogathatta. Azonban ezek a nem mindegyike volt vontcsövű, mint az osztrákoké. Általában a hadtestek tüzérsége rendelkezett csak korszerű löveganyaggal, míg a hadosztályok alárendeltségben régi, simacsövű ágyúk tartoztak, amelyek lőtávolsága alig fele volt az osztrák lövegekének.blog205-05.jpg

Már a csata előtt nem úgy alakultak osztrák oldalon a dolgok, ahogy Benedek eltervezte. A szászok, a főparancsnok engedélyével hátrébb állították fel csapataikat, ez azonban azzal járt, hogy a VIII. hadtest és a 1. könnyű lovashadosztály is hátrább vonult. Ugyanakkor A III. és a X. hadtestek a kapott paranccsal ellentéten lehúzódtak a dombokon kiépített állásaikból és a Bistritz folyó mentén sorakoztak fel. A jobbszárny pedig egyenesen fittyet hányt Benedek parancsának, ugyanis ahelyett, hogy északról fedezék az arcvonalat, előrenyomultak és a III és X. hadtesttel egyvonalban álltak fel, üresen hagyva a számukra kijelölt északra néző állásokat. A zavart egyszerűen Festesics gróf gőgje okozta, aki nehezen viselte el, hogy a kisnemesi származású Benedek parancsolt neki. Festesics, ezért és a dicsőséget keresve, nem állt meg a számára kijelölt helyen, hanem tovább vonult előre, felzárkózva a III. hadtest mellé. Von Thun, pedig a kapott parancsát úgy értelmezte, hogy neki fontosabb feladata a IV. hadtest mellett felsorakozni, mint tartania a számára kijelölt állást. Ez az önkényeskedés felemás eredménnyel járt. (Ez a főnemesi- kisnemesi ellentét nem csak az osztrák sereg sajátja volt. Frigyes Károly is kétségbe vonta Moltke egyes parancsait, de azután a porosz király helyre tette őt.)

Az éjszaki eső miatt a tájat sűrű köd lepte el, amikor a porosz 1. hadsereg csapatai elérték Dub falunál a Bistritz folyó nyugati partján emelkedő magaslatokat. A porosz csapatok 7 és 9 óra között tűntek fel a dombtetőn. Amint az első porosz katonák lőtávolba értek, az osztrák tüzérség megszólat, és gyilkos tüzet zúdított a már jó előre belőtt pontokra, amelyeken keresztül a poroszoknak át kellett törniük. Az ágyúdörgésre az arcvonalbeli csapatok is elfoglalták állásaikat. Az osztrák csapatok hangulata a visszavonulás kipihenése után kifejezetten jó volt, persze ezen a kiosztott pálinka és bor is sokat segített. Benedek népes kíséretével fél nyolckor lovagolt ki a csatmezőre. Útközben utasította a tartalék hadtesteket, hogy vonuljanak előrébb az arcvonalhoz és közvetlenül a magaslatok keleti lábainál sorakozzanak fel. Fél kilenckor a fővezér elérte a Lipa melletti sáncokat, amelyeket a legnagyobb meglepetésére üresen talált, mivel a III. és a X. hadtest a paranccsal ellentétben előrébb foglalt állást. A két hadtestparancsnok teljesen keresztül húzta Benedek terveit, hogy majd masszív ágyútűzzel fogja megritkítani a domboknak felfelé támadó poroszokat, akik ellen, amint meggyengülnek a gyalogság majd elsöprő rohamot indít. E helyett azt kellet látnia, hogy gyalogsága értelmetlen közelharcba bocsátkozik, a dombok lábainál fekvő erdőkben és falvakban. Ebben nem teljen voltak hibásak a hadtestparancsnokok, ugyanis Ernő főherceg egy korábbi parancs szerint tartotta előretolt állásait, mivel a visszavonulási utasítás csak késve, reggel 6 órakor érkezett meg hozzá.

Frigyes Károly amikor elérte a dubi magaslatot, még mindig nem volt biztos benne, hogy nem-e csak az osztrákok utóvédjeivel csap össze. Azonban amikor meglátta, hogy csak csekély erők védik az előtte elterülő Bistritz patak átkelőit merész és általános előrenyomulásra adott parancsot. Az 1. hadsereg elővédét képező 8. hadosztály áthaladt Dubon, majd az domb lejtőjén harcalakzatba bontakozva szét megrohanta a sadovai kőhidat, miközben a 7. hadosztály tőle balra ugyanezt tette, amikor is Benatek felé tört előre. A porosz terv értelmében az 1. hadseregnek arcból kellett lekötnie a császári csapatokat, míg a jobb szárnyon az Elba hadsereg a szászokat szétverve átkarolja az osztrákokat és délről haladva felgöngyölíti azok arcvonalát. Ha közben sikerül beérkeznie a 2. hadseregnek, akkor ők ugyan ezt teszik észak felől. A cél érdekében az 1. hadsereg egyre több hadosztályát vetette harcba, hogy fokozza az osztrákokra nehezedő nyomást, akik harcolva vonultak vissza, hogy végre megszállják az eredetileg számukra kijelölt állásokat. Az osztrákok visszavonulásuk közben a Lipa előtt elterülő Hola és Cistoves mellett található Sviep erdőben próbálták megvetniük a lábukat, kevés sikerrel. Az osztrákok nem állták a poroszok nyomását és lassan kiszorultak ezekből az erdőkből.

blog205-09.jpg

Amikor már csak poroszok voltak fák között a X. és III. hadtest tüzérsége gyilkos tűzzel árasztotta el őket. Horn 8. hadosztályát az ágyútűz kerek öt órán keresztül tartotta az erdőben, ennek ellenére az 1. hadseregnek sikerült partot váltania és még a tüzérségének 132 lövegét is sikerült áthoznia a folyócskán, bár ez nem ment minden nélkül, mivel az utászok az előnyomuló harcoló csapatok között csak igen nehezen tudott előrevonulni. Azonban még így is szerencséje volt az 1. hadseregnek, mert Benedek talán bízva, hogy ellentámadásra tud indulni, nem adott parancsot a folyón átívelő hidak lerombolására, sőt a saját hidászcsapatait az arcvonal mögött tartotta, ahelyett, hogy az Elbán veretettet volna velük hidat. Ezen tévedéséért később nagyon súlyos árat fizetett a hadserege. Azonban a 132 löveg ellenében az osztrákok itt 160 ágyút sorakoztattak fel. Óriási tüzérségi párbaj vette kezdetét, az egykori leírások szerint az lövegek bömbölése és a gránátok robbanása folyamatos zajjá olvad egybe. Frigyes Károlynak be kellett látnia, hogy arctámadással, amíg az osztrák tüzérség tüzelőállásban van nem tudja áttörni a X. és III. hadtest vonalát, hiába okozott neki érzékeny veszteségeket. Az osztrák tüzérség gyakorlatilag egy 2 kilométer hosszú folyamatos vonalat alkotott és olyan intenzíven tüzelt, hogy 11 órára már egyes ütegei kezdetek kifogyni a munícióból. A porosz tüzérség simacsövú ágyúi, ugyanakkor igen hatástalanul lőttek a hegytetőn beásott osztrák lövegekre. Ennek nem csak technikai, hanem vezetési okai is voltak. Az osztrák tüzérek nem vették fel az elébük vetett kesztyűt és inkább a porosz gyalogság sorait ritkították, tovább lőve az arcvonaluk előtti erdőkbe húzódott katonákat. Ugyan a porosz 7. hadosztálynak sikerült elfoglalnia Sviep erdőt és a mellette lévő Cistoves községet, de őket is földhöz szögezte az erős ágyútűz. Kezdett egy patthelyzet kialakulni. Hiába tört előre bátran a Horn vezette 8. és a Fransecky vezette 7. hadosztály, az osztrák ágyútűzzel nem bírtak és nem tudtak tovább nyomulni előre. Ráadásul az osztrákok látva a poroszok megingását ellentámadásra lendültek. Ismét Festetics volt az aki a kapott paranccsal mit sem törődve fél tízkor rohamra indította két dandárját a erdőben rekedt 7. hadosztály ellen, sőt felszólította a II. hadtest parancsnokát, hogy támogassa a másik oldalról a támadását. Azonban ekkor Festetics, maga is súlyosan megsebesült és kénytelen volt átadni a hadtest vezetését Mollinary tábornoknak, aki azonban elődjéhez hasonlóan vezette a seregtestet. Az osztrákok zeneszóval és a csapataik élén kivont karddal lovagló tisztjeikkel törtek előre, egészen addig, míg a porosz sörtüzek el nem dördültek, pontosan háromszor gyakrabban, mint az osztrákok. Aratott a halál. Ráadásul egy irányt tévesztett osztrák zászlóaljat lerohant egy porosz dzsidás század és foglyul ejtette azt..

blog205-08.jpg

Az osztrák támadás kezdetben teret nyert és amellett, hogy sikerült betörni a fák közé, még Cistoveset is birtokba vették, sőt csaknem foglyul ejtették magát Fransecky tábornokot is. Ekkortájt érkezett meg Benedek parancsa Mollinaryhoz, hogy végre fejezze be a hadteste az önkényeskedést, és vonuljon vissza a számára kijelölt állásba. Azonban a IV. hadtest parancsnoka írásos válaszában kifejtette, hogy a vele szemben álló porosz erők kezdenek meginogni és ezért ő a II. hadtesttel karöltve folytatná a támadást. És valóban az osztrákok nyerésre álltak. Azonban ekkor váratlan fordulat következett be, az osztrák ágyúk elhallgattak.

blog205-11.jpg

Ez alatt Elba hadsereg három hadosztálya miután átkelt a Bistritzen folyamatosan támadta szászokat, akik azonban keményen védekeztek. Ráadásul a szászok felgyújtották a nechanitzi hidat, amelyet a porosz katonák csajkáik segítségével oltottak el, majd a település házainak faanyagával, kapukkal pótolták az elégett pallókat. Ugyan a poroszok már fél nyolc körül kezdték meg az átkelést és kilenckor már az egész elővéd átkelt a tüzérség tartaléka mégiscsak fél tizenkettőkor kezdte meg a partváltást. A porosz csapatok egyszerűen feltorlódtak és csak lassan, az ütemtervüktől jócskán elmaradva tudtak csak előrenyomulni. Pedig nagy szükség lett volna rá, hiszen ennek a támadásnak kellett volna kimozdítania a csatát a holtpontról, miután az 1. hadsereg támadása megfeneklett. A poroszok a szászok két szárnyát megkerülve megpróbálták átkarolni őket. Ezt látva Albert trónörökös támadást vezényelt és a szászok ekkor karöltve a VIII. hadtesttel ellentámadásba mentek át, hogy megakadályozzák a bekerítésüket. Kezdetben sikereket értek el és sikerült visszavetniük a poroszokat, azonban amikor a VIII. hadtest oldalában hirtelen egy ellenséges dandárt tűnt fel az teljesen megzavarodott és rendezetlen visszavonulásba kezdett, magukkal rántva a szászokat is. Noha a támadás elején még az osztrákok ejtettek foglyokat, hamarosan fordult a kocka és egyre több császári katona adta meg magát. A poroszok bátran törtek előre és birtokba vették Felső- és Alsó-Prim községeket és csak a Poblus magaslaton beásott ütegek állították meg őket.

blog205-10.jpg

A csata kezdett holtpontra jutni, és Dub melletti magaslaton várakozó porosz király kezdett aggódni. 12 óra volt és még sehol a 2. hadsereg. Moltke azonban megőrizte hidegvérét és emígyen nyugtatta meg a királyt: „Felség, ma nem csak a csatát, hanem a háborút is megnyeri.” A király nyugtalansága kezdett Bismarckra is átragadni ez egy anekdóta szerint egészen addig tartott, amíg meg nem kínálta Moltkét egy szivarral. A vezérkari főnök hosszan válogatott majd a legfinomabbat vette ki a tárcából. Ezt látva a történet szerint a Vaskancellár megnyugodott, hiszen ha Moltkének erre van ideje, és ilyen apróságokra is van figyelme akkor nagy baj nem lehet. Ennek ellenére mindkét hadseregen a kimerültség jelei kezdtek mutatkozni. Vajon elérkezett a kellő pillanat, hogy Benedek bevesse tartalékait, vagy feltűnik-e a színen a trónörökös 2. hadserege. Azonban hogy a porosz csapatok ne adják fel a Bistritz keleti oldalán elfoglalt állásaikat, Frigyes Károly az utolsó tartalékát, a III. hadtestet is kénytelen volt bevetni. blog205-06.jpg

Ekkor, azonban ahogy már írtam az osztrák ütegek észak felé fordultak, mert feltűnt a színen a 2. hadsereg, amely menetből bontakozott szét nyugaton a gárda hadtest támadott, míg a VI. az Elba mentén. Köztük lévő űrt az I. hadtestnek kellett volna kitölteni, de az kissé lemaradt. Azonban a trónörököst ez nem zavarta és oroszlán módjára vetette magát a harcba. Ugyan korán reggel még mintegy 20 kilométerre egy 30 kilométer széles vonalon volt szétbontakozva a hadsereg, alig 5-6 óra múlva már egy szűk 6 kilométeres arcvonalon összpontosulva tört rá az osztrák jobbszárnyra.

Benedek a poroszok észak felől közeledtéről először a jozefstadti erőd táviratából értesült amely előtt elhaladtak a porosz csapatok. Benedeket azonban elragadta a vadászösztön, és ahelyett hogy a lovasságát előre küldte volna felkészült a végső csapásra. Ugyanakkor ismét határozott parancsot adott II. és a IV hadtestnek, hogy végre foglalja el az arcvonal északi részén a neki kijelölt helyet, pro primo mert a poroszok már közelednek, és pro secundo, mert a főcsapást nem velük, hanem a tartalékkal kívánja végrehajtani. Ekkor a két említett hadtest végre, nagy duzzogva kivált a harcból és észak felé kezdett rendeződni, azonban már késő volt, a trónörökös csapatai beérkeztek. Miközben a két hadtest elvonult, Benedek elszalasztotta a pillanatot, hogy egy lendületes rohammar kettészakítsa poroszok arcvonalát. A gárdahadtest még idejében avatkozott be és elkapta az éppen a Sviep erdőtől elvonuló II. hadtest utóvédjét. Délután kettőkor a porosz IV. hadtest elérte a Trotina patakot, amely elvileg a északi peremvonala kellett volna lennie az osztrák csapatoknak, ha ott lett volna az erre kijelölt II. hadtest. A porosz előrenyomulást csak egy röpke közjáték zavarta meg, amikor is egy méhesbe becsapódó gránát szétvetette azt, és a feldühödött méhek az előrenyomuló porosz gyalogosokon vettek elégtételt. Az északon zajló eseményekről Benedeknek még ekkor sem volt fogalma és javában tervezte a végső támadását. Azonban a völgyet megülő lőporfüst miatt törzsének tanácsára ismét habozott harcba vetni a tartalékait. Pedig ezalatt drámai események zajlottak északon. A délelőtti harcokban megtépázott II. hadtest nem tudta állni a porosz VI. hadtest nyomását és fél háromkor Lochenitznél egyszerűen átkelt az Elbán fedezetlenül hagyva a hadsereg északi szárnyát. Rövid idő alatt Benedek 25.000 katonája hagyta el a hadszínteret és erről a főparancsnoknak fogalma sem volt. Közben a védtelenül hagyott szárnyon egy porosz ezred kihasználva a magas, és ekkor még lábon lévő gabonát lerohant egy osztrák tüzérségi állást és 13 löveget zsákmányolt.

blog205-13.jpg

Az igazi áttörést azonban nem VI. hadtest, hanem porosz gárda vívta ki, amikor is lendületes rohamot intézet a III. és a IV hadtest találkozási pontjára. Ezt a nyomást az osztrákok már nem bírták. Ugyan az osztrák tüzérség belekartácsozott a gárdába, miközben megpróbált felfogatolni. Ezt azonban a porosz tüzérség megakadályozta, az osztrák lovak a hámokba fogva pusztultak el. Újabb 22 ágyú jutott a poroszok kezére. Benedek kezdte felismerni a helyzet súlyosságát és a tüzérségi tartalékából 60 löveget vezényelt előre, hogy fedezze az ekkor már rendezetlenül visszaözönlő gyalogságát. Ekkor azonban a Chlumtól keletre levő teljes sáncvonalat már a poroszok birtokolták. A poroszok sorra számolták fel az osztrák támpontokat, bevették Chlumot is. Ekkor a nagy zűrzvarban egy magyar huszárezred sikeresen rohant meg egy gyanútlan porosz zászlóaljat, illetve kis híján foglyul ejtette magát az óvatlanul előrenyomuló Frigyes Károlyt, az 1. hadsereg parancsnokát. Csak egy hirtelen ott termett gyalogoszászlóalj tüze fordította vissza az épen rátörő huszárokat. Közben az általános visszavonulás fedezésére Benedek a tüzérséget és a lovasságot vetette be. Ekkor történt az a híres eset, amikor is a III. hadtest egyik magyar legénységből álló ütege, Groeben százados vezetésével Chlumot 150 méterre megközelítve előre vágtatott és lefogatolás után kartácstűzzel árasztotta el a falucska utcáján előrenyomuló porosz gyalogságot. A hősies önfeláldozása lehetővé tette, hogy kér másik üteg visszavonuljon. Az itt tartózkodó poroszok minden erejüket a bátor üteg ellen fordították és hamarosan el is söpörték azt. Két kivétellel az üteg teljes legénysége, 52 fő a parancsnokával együtt elesett. A csata után Groeben százados posztumusz megkapta a Mária Terézia rendet és egészen 1944-ig ezt az alakulatot hívták a magyar hadtörténelemben a „holtak ütegének”.

blog205-14.jpg

Benedek még ekkor sem volt tisztában a helyzet súlyosságával és Chlumnál majdnem fogságba esett, mert nem akarta elhinni hogy az már a poroszok kezén van. A faluból rázúduló kartácstűz azonban meggyőzte és kiadta a általános visszavonulási parancsot. Ekkor olyan három óra felé járt az idő. Hogy csapatai visszavonulását fedezze, támadási parancsot adott az eddig tartalékban lévő VI. hadtestnek, hogy foglalja vissza Chlumot. A seregtest meg is indult ám ekkor a jókora késsel beérkező porosz I. hadtest oldalba kapta, és visszaverte annak támádását, miközben az császáriak újabb súlyos veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. Ekkor Benedek az utolsó tartalékát, az I. hadtestet is rohamra küldte de annak támadás is összeomlott a porosz puskák össztüzében. Az északi arcvonal megbomlása először a III. hadtest pusztulását vonta maga után, amelyet oldalba kapott a gárdahadtest támadása. III. hadtest meghátrálása maga után vonta a tőle balra elhelyezkedő X.-ét is, hiszen az nem akarta, hogy az északi szárnya fedezetlenné váljon.

Ez alatt délen a szászok sem bírták már tovább a poroszok egyre erősödő nyomását és fél háromkor, kénytelenek voltak feladni Problus magaslatot. A poroszok módszeresen szorították vissza a keményen védekező szászokat és a velük vállvetve harcoló császáriakat. Végül a tüzérség, és egy lovasdandár fedezete alatt a balszárny maradványainak sikerült az Elbán túlra jutnia.blog205-07.jpg

Benedek miután látta hogy a két utolsó, tartalék gyaloghadtestének rohama gyakorlatilag percek alatt összeomlott, parancsot adott a lovasságának egy általános támadásra az arcvonal közepén éppen feltűnő porosz lovasság ellen. 40 osztrák lovasvadron rontott 34 poroszra. Egy porosz lovasdandár a visszavonuló osztrák gyalogságra támadt, ám hírtelen azt kellett tapasztalnia, hogy rá meg négy császári lovasezred támad. Az osztrák lovasság nyomásának nem tudott ellenállni, és hamarosan megfutott. Természetesen a császári lovasok üldözőbe vették őket, ám hamarosan ők kerültek a porosz gyalogság gyilkos tüzébe. A lovassági összecsapás, amely talán a világtörténelem utolsó ilyen nagyszabású összecsapása volt, alig egy órát tartott, ugyanis öt órakor a császári lovasság kivált a harcból és visszavonult az Elbán túlra. A lovasrohamok azonban elérték céljukat a porosz lovasság képtelen volt arra, hogy a visszavonuló osztrák gyalogságra rontson. Végül is a lovasság, és tüzérek sokszor önfeláldozó tevékenysége sikeresen fedezte az osztrák sereg zömének visszavonulását.

blog205-15.jpg

A trónörökös és Frigyes Károly Chlumnál találkoztak, majd 8 óra tájban I. Vilmos végre keblére ölelhette fiát, akinek csapatai eldöntötték az ütközetet. A poroszok nem üldözték Benedek visszavonuló hadseregét. A szövetséges csapatok közül egyedül a szászok távoztak zárt harcrendben a csatatérről. A II. és a IV hadtest is viszonylag rendben, Königgratztől északra kelt állt az Elbán, bár ők voltak azok először, és parancs nélkül hagyták el csatateret. A sereg többi része, mintegy 50.000 fő azonban a megerődített város felé vette az irányt, ahol nem várt akadályokba ütköztek. A vár parancsnoka ugyanis elárasztotta a várárkot, sőt mi több az est leszállta után a menekülőket poroszoknak vélve közéjük lövetett. Egy másik verzió szerint tudatosan tette, mivel Benedek parancsot adott neki, hogy senkit, még a visszavonulókat sem engedheti be a várva. A menekülő osztrákokon a zűrzavar és a pánik lett úrrá, sokan az Elbába fulladtak amikor is át akartak raja kelni. Már csaknem éjfél volt, amikor is végre megnyíltak Königgratz kapui és a menekülők végre biztonságba jutottak.

blog205-16.jpg

Benedek Opatovitznál kelt át az Elbán és a visszavonuló csapataitól zsúfolt Holitz városkában írta meg a jelentését a csatáról.

A csatában a császári hadsereg végül több mint 20%-os veszteséget szenvedett el. Számszerűen 23.600 halottat és sebesültet, akik közül 11 volt tábornok és 1.368 tiszt. Ezen kívül 21.000-en estek porosz fokságba. Ezen felül a hadsereg elvesztett 6.010 lovat, 187 löveget, 641 járművet és 21 hidászkocsit. Ezzel szemben a poroszok vesztesége csekélynek volt mondható, alig 4,2 %-os, azonban számszerűen ez sem kevés. Összesen 8.894 katonájuk esett el, vagy sebesült meg, akik közül 2 volt tábornok és 360 tiszt. Ők is vesztettek 939 lovat és meglepő módon 278 katonájuk osztrák fogságba esett.

A császári csapatokat néhány nap alatt sikerült rendbe szedni, de közben a porosz hadsereg is elvesztette a lendületét a nyári hőségben kitörő kolera járvány miatt. Végül azért a poroszok előre nyomultak és elfoglalták Prágát, majd tovább törtek előre és július 12-én Brünnbe is bevonultak. Mindeközben megkezdődött a császári főváros kiürítése, és az udvar Magyarországra menekítése. Ugyan Albrecht főherceg csapatait sebtében vasúton Bécshez szállították, de senki sem bízott benne, hogy a poroszok legyőzhetőek. Végül július 22-én Pozsonytól nem messze Lamacsnál 18 porosz gyalogoszászlóaljból, 24 lovasszázadból, és 78 lövegből álló haderő csapott össze egy 24 gyalogzászlóaljat 11 lovasszázadot és 40 löveget számláló osztrák haderővel. A poroszok győztek és ez már sok volt, végre I. Ferenc József is megértette, hogy hiába kér fegyverszünetet Bismarcktól - amint azt július 8-án már megtette - az csak békekötés esetén állítja meg csapatait.

Végül is 26-án az osztrák udvar előzetes békét kért, amelyet augusztus 23-án a prágai békeszerződés követet. A közvéleményt meglepő módon Bismarck engedékeny volt. Nem lépet fel Ausztriával szemben semmiféle területi követeléssel, sőt Szászország és Bajorország is megőrizhette önállóságát. Csupán néhány kisebb állam esett áldozatul a poroszok étvágyának. Bismarck sem túlzottan megalázni, sem meggyengíteni nem akarta az osztrákokat, mivel hosszabb távon szövetségesként számolt velük. Meglepő módon a katonailag teljes kudarcot vallott Olaszország volt a legnagyobb haszonélvezője a háborúnak területi értelemben, mivel megkapta Velencét és Venetót. Igaz az osztrákok III. Napóleon javára mondtak le a területről, ám a francia uralkodó nyomba továbbruházta azt Olaszországnak. Végül is az eredmény szempontjából édes mindegy volt már ez a közjáték. Az osztrákok a déli területek elvesztése mellett lemondtak minden olyan igényükről, hogy a továbbiakban beleszóljanak a német belügyekbe. Ausztriát kizárták az újjá alakuló német birodalmi gyűlésből, ahol Poroszország szabad kezet kapott. A császár kénytelen volt belenyugodni a kisnémet egység létrejöttébe és hamarosan kiegyezett a magyar uralkodó körökkel, ami megnyitotta az utat az önálló Honvédség megteremtése felé…

blog205-17.jpg

Ambasa

Szerző: ambasa  2016.07.03. 16:45 3 komment

Címkék: hadtörténelem újkor Németország Osztrák Magyar Monarchia

A bejegyzés trackback címe:

http://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr558835768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

MeyilKree 2016.07.03. 19:18:53

Köszönöm a cikket, ismét remek írás volt!

Psychomutant 2016.08.21. 15:10:22

Köszönjük, néhány dátum, hadrendi szám elírástól eltekintve kitűnő írás. A téma iránt még mélyebben érdeklődők számára ajánlom Bencze László:Königgratz-A testvérháború vége című remekművét.

Psychomutant 2016.08.21. 15:20:22

Véleményem szerint Benedeknek volt esélye - nem is kicsi - a porosz hadsereg legyőzésére. Túl sokáig hezitált, hogy melyik porosz csoportosításra mérjen először csapást, így elvesztette a belső vonal előnyét. Szerintem egyértelmű, hogy a hátába támadó 2. porosz hadsereget kellett volna először - június 27.-e tájban - túlerővel megsemmisítenie, miközben az Isernél a nem túl határozott Frigyes Vilmos ellen néhány napig sikerrel védekezhetett volna. Bár a végső győzelmet az egész államrendszer szinte középkori állapota miatt semmiképpen sem érhette el.