blog207-01.jpg1866. nehéz év volt az osztrák birodalom hadereje számára, északon a poroszokkal, míg délen az olaszokkal volt kénytelen megmérkőzni a csatamezőn. A harc azonban nem csak a szárazföldön zajlott. 1866. július 20-án két fiatal haditengerészet flottája csapott össze. Noha mind méretükben, mind jelentőségükben elmaradtak a világ vezető hatalmainak haditengerészetei mögött, ez az ütközet mégis sok tekintetben mérföldkőnek számított a tengeri hadviselés történetében. Ez volt az első csata, ahol már páncélos hadihajók csaptak össze egymással, de ez volt az utolsó, ahol még a fa sorhajó is a csatasor részét képezte. Ez volt az utolsó olyan ütközet, ahol kosolással süllyesztettek el ellenséges csatahajót, amivel nem mellesleg, néhány évtizedre tévútra vezették a tengeri harcászat és a hajóépítés fejlődését…

 

Ausztria mindig is szárazföldi hatalom volt, csatáit vagy a harcmezőkön vagy a paloták szalonjaiban vívta, mint az már III. Frigyes a XV. században is bölcsen megfogalmazta: „Míg mások háborúznak, te boldog Ausztria házasodj!”. Az egymást váltó császárokat, a csekély tengerpart folytán nem nagyon érdekelték a tengerhajózásban rejlő lehetőségek, noha a történelem megmutatta, hogy a Földközi-tenger medencéjéből hogyan került át a világkereskedelem súlypontja az Atlanti-óceánra, és ez hogy hozta magával először a szegény Spanyolország, majd Anglia felemelkedését. Ausztria az első flottáját, is örökösödési alapon szerezte, és valljuk be úgy is bánt vele. Az osztrák haditengerészet gyökerei egészen 1382-ig nyúlnak vissza, amikor is a Trieszt városa a Habsburgok uralma alá került, és így Ausztria tengeri kijárathoz jutott, Az első nagy lépés az önálló haditengerészet megteremtéséhez III. Károly idején került sor az 1700-as évek első felében. A fent említett örökösödési machinációk és diplomáciai egyezkedések folytán Nápoly, Szicília és Szardínia is osztrák fennhatóság alá került, és vele együtt a nápolyi flotta is, benne három sorhajóval. Azonban ez nem tartott soká, mivel már 1735-ben az említett területek a spanyol Bourbonokhoz kerültek. A kérész életű flotta egy csapásra megszűnt létezni. Az 1760-as években Mária Terézia parancsára két hadihajót építettek, amelyeknek a feladata a trieszti majd később oostendei Osztrák Kelet-Indiai Társaság hajói, illetve az időközben Mozambikban és Nikobáron létesített kereskedelmi állomásokat védelme lett volna. Azonban a hajók borsos fenntartási költségeit senki sem akarta fedezni, így hamarosan az enyészet útjára léptek. Maga a társaság sem maradt meg sokáig, mivel a Pragmatica Sancio, vagyis a Habsburg ház női ágon való öröklésének nemzetközi elismerésért cserébe Mária Terézia kötelezte magát a szervezet felszámolására. Hadihajókra osztrák hadilobogót először 1786-ban, II. József uralkodása idején vontak fel, amikor is Trieszt városa két kuttert szerelt fel kalózok elleni harcra. Ám ezek, az inkább csak rendészeti feladatokat ellátó hajók sem maradtak sokáig az Adrián, ugyanis hamarosan átvezényelték őket Belgiumba, amely akkor szintén az ausztriai Habsburgok uralma alatt állt. Mégis ezt az időpontot tekintjük az osztrák haditengerészet megszületésének, ugyanis ekkor húztak fel hadihajóra piros-fehér-piros hadilobogót. 1797-ben a napóleoni háborúk kezdetén Ausztria bekebelezte Velencét vele együtt a 10 sorhajót és 7 fregattot, majd hamarosan követte Ancona elfoglalása és vele együtt újabb 3 sorhajó és 30 egyéb hadihajó birtokba vétele. Ugyanebben az időszakban a trieszti arzenál számos, főként partvédelmi feladatokra alkalmas ágyúnaszádot is vízre bocsájtott. Az 1800-as évek elején az osztrák tengerészet lobogói még a marokkói partok előtt is megjelentek. Aztán jött Napóleon és először 1806-ban Velencét és vele együtt a flottát, majd az 1809-es vereséget követően Isztriát és vele együtt a tengeri kijáratát is eltévesztette az Osztrák Császárság. 1814-ben, amikor már a Napóleon birodalma minden eresztékében recsegett-ropogott az osztrák csapatok ismét annektálták Velencét és Lombardiát és vele együtt 10 sorhajót, 8 fregattot és 14 brigget. Az osztrák hódításokat a bécsi béke szentesítette. Azonban Ausztria nem sáfárkodott megfelelően a birtokába kerülő hajókkal, nagy részüket a magas fenntartási költségekre hivatkozva lebontották, és faanyagát eladták. Csak néhány kisebb egység maradt meg, illetve épült még két új is. Igazából az egykori velencei, nagy hadihajókból csak egy menekült meg, a 74 ágyús Bellona de az is csak egy fedélzete lebontása után, mint 54 ágyús nehéz-fregatt. Ugyan a XIX. század első felének a végén az osztrák haditengerészet 162 hajóegységgel rendelkezett, de ezek közül alig volt pár olyan, amely bátran kihajózhatott az Adriáról és nem csak partvédelmi, vagy rendészeti feladatok ellátására volt alkalmas. Ennek legfőbb oka, hogy Ausztria egy jelentős flotta fenntartása helyett, dinamikusan növekvő tengeri kereskedelmének védelmét inkább a britekre hagyta. Ugyanakkor ezen időszakban kezdődött meg a pólai hadikikötő kiépítése.

Az 1848-as forradalmi hullámot nem csak a birodalom, hanem a flotta is megszenvedte. Számos hajóegysége a fellázadt Velencében ragadt és a rebellisek kezére jutott. Ám ez csak időleges volt, a város visszafoglalása után a hajók ismét osztrák kézre kerültek, de az esemény megmutatta a flotta egyik gyenge pontját. Az osztrák haditengerészet túlnyomó többségét olasz ajkúak alkották, akik hűsége a felélénkülő egyesítési mozgalmak miatt megkérdőjelezhető volt. Az osztrákok megkezdték a személyi állomány lassú cseréjét, de hogy ez mennyire nem volt egyszerű, azt jól jellemzi, hogy például a flotta élén ekkor a dán származású Birch von Dahlerup állt. Megváltoztatták a vezényleti nyelvet is olaszról németre, de még így is csak 1853-ban állt szolgálatba az első olyan hajó, a Huszár, amelynek tisztikarát nem csak olaszok alkották.

blog207-20.jpgA Novarra Velencében

Az 1850-es években, noha csak kis lépésekben, de Ausztria is korszerűsítette haditengerészetét, noha Dahlerup idegenkedett az újításoktól. Számára hadihajót, a kibontott vitorlákkal száguldó hajó jelentette. Az hogy a flotta hírtelen fejlődésnek indult, nem kis mértékben volt köszönhető a tragikus sorsú Miksa főhercegnek, aki 1854-ben került a haditengerészet élére. Miksa befolyását latba vetve eltökélte egy erős haditengerészet kiépítését, amelyért mindent meg is tett. Megjelentek a gőzhajtású fregattok - noha az elsőt még Angliában gyártották - sőt 1861-ben szolgálatba állt a 91 ágyús Kaiser gőz segédhajtással is rendelkező sorhajó, egy letűnt kor utolsó gyermekeként. (Ne feledjük az első francia páncélost a Glorie-t 1859-ben állították szolgálatba, illetve 1861-ben megszületett az első, teljesen fém építésű tengeri hadihajó a HMS Warrior is.) Azonban Ausztria sem maradt le a fejlődésben és már a következő évben két páncélozott fregattra került fel a piros-fehér-piros hadilobogó. Ezekben az időkben az osztrák hadihajók a világ számos pontján lengedték meg lobogójukat, ahogy azt akkoriba mondták. 1857-ben azután a flotta elvesztette pártolóját, Miksa a mexikói trónra lépett, ahova egyébként a Novarra hadihajó fedélzetén utazott. Az 1859-es háború a flotta részéről viszonylag békésen telt, nagyobb összecsapásokra nem került sor, mivel az Adriára befutó erős francia hadihajó kötelékkel nem kockáztathatták meg az összecsapást.. Emiatt, a császári udvarban többen megkérdőjelezték, a flotta létét, illetve a rá fordított összeg hasznos voltát. Mi sem jellemző, hogy miközben Ferenc József a világért sem halasztott volna el egy-egy nagyobb hadgyakorlat megtekintését, a flottát soha sem látogatta meg. Aztán 1864-ben a haditengerészet megmutatta az oroszlánkörmeit. Ugyan a helgolandi összecsapás, egy jelentéktelen csetepaté volt és legfőbb nevezetessége, hogy az utolsó olyan ütközet volt, amelyben vért nélküli fa hajók csaptak össze. Talán senki sem hallot volna felőle, ha akkor Helgoland nem angol birtok és így bekerült az esemény a nemzetközi sajtóba. Noha a csata leginkább eldöntetlennek lehet minősíteni, mégis itt tűnt fel az a férfiú, aki aztán kivívja azt a győzelmet, ami miatt az osztrák haditengerészet felkerül jelentős flották közé.

blog207-19.jpg

blog207-02.JPGWillhelm von Tegetthoff

Tegetthoff 1827. december 23-án az alsó-stájerországi Dráva menti Margburgban (ma Szlovénia, Maribor) látta meg a napvilágot. A kis Willhelm egy régi vesztfáliai katonacsaládba született bele, ősei apai ágon már a XVIII. század óta szolgálták a Habsburg uralkodókat. Nem csak a kis Willhelm, de testvére is a katonai pályát választotta. Willhelm hadi tanulmányait a velencei haditengerészeti kollégiumban kezdte, ahol 1845-ben sikeresen levizsgázott. A velencei forradalom kitörésekor, az Adria nevű korvetten szolgált, azon kevés hajók egyikén, amely nem került a lázadók befolyása alá. Tegetthoff az Adria fedélzetén részt vett Velence blokádjában. A velencei forradalom leverése után az osztrák hadvezetés eltökélt célja lett, hogy rendet teremtsen a flottában, amelyre csakúgy tekintettek, mint egykori kalózok utódaira. Nem csak az olasz befolyást de a fegyelmet sem tartották megfelelőnek, ezért megkezdték a flottán belül a német, illetve a birodalom területéről származó tisztek helyzetbe hozását. Így került előtérbe Tegetthoff is, aki amúgy bizonyította a rátermettségét is az 1848-as események alatt. Tegetthoff több expedícióban is részt vett, majd 1854-ben már megkapta első parancsnoki kinevezését is őfelsége Elisabeth nevű szkúnerén. 1854-ben Ferdinánt Miksa főherceg került a flotta élére, aki hamar felfigyelt a tehetséges tisztre. Rábízta a Taurus nevű lapátkerekes gőzöst, amely a Duna-deltát biztosította és mellesleg figyelte a felek hadmozdulatait a krími háború idején. Tegetthoff ekkor nem csak parancsnoki tudásáról, hanem kitűnő diplomáciai érzékéről is tanúbizonyságot adott. Az 1859-es háborúban, ugyan hajójával Velence és Ancona előtt cirkált, de akárcsak a többi osztrák tengerész, semmilyen összecsapásban sem vett részt. 1861-ben sorhajókapitány, majd 1862-től a levantei hajóraj parancsnoka. Ebben a minőségben 1864. február 25-én kapta a hírt, hogy kitört a porosz-osztrák-dán háború. Azon nyomban parancsot kapott, hogy a Schwarzenberg gőzfregattból és a Seehund ágyúnaszádból álló kicsiny flottájával nyomban hajózon északra felmenteni a dánok által blokád alá vett észak-német kikötőket. Tegetthoffnak, jól jöttek a missziók során szerzett tapasztalatai és Afrikai partjaitól indulva, a Giblaltári-szoroson áthajózva már május elején feltűnt a német vizeken. Közben pedig három hetet vesztegelt Lisszabonban, ahol csatlakozott hozzá a Radetzky gőzfregatt. Tegetthoff május 9-én Helgoland partjainál megpillantott egy három hajóból álló dán flottát. Noha hajóit tekintve számszerű fölényben volt, de ágyúk tekintetében már a dánok voltak egy paraszthajszállal előnyben, ráadásul öt hajója közül a két porosz ágyúnaszád és a lapátkerekes avisó nem is vett részt az összecsapásban. Ennek ellenére a két osztrák fregatt rávetette magát a három dán hadihajóra. Noha az osztrák hajók súlyosabb veszteségeket szenvedtek, mint a dánok, mégis ők hagyták el a csatateret. Tegetthoff pedig feltörte a dán blokádot. (Akit érdekel a csatáról itt olvashat részletesebben.) Hellgoland egy csapásra megalapozta Tegetthoff tengerészeti hírnevét, ellentengernaggyá nevezték ki. A háború után Tegetthoff, aki figyelemmel kísérte a haditengerészeti technika rohamos változását, sürgette a flotta fejlesztését, azonban a bécsi udvarban és a hadvezetésnél süket fülekre talált. 1864-ben Miksa flotta éléről a mexikói trónra távozott így a haditengerészet elvesztette legfőbb támogatóját, és Tegetthoff is kezdett kellemetlenné válni. 1866 tavaszán egy hosszabb missziós útra akarták küldeni, de az időközben kiéleződő nemzetközi helyzetben nem lehetett nélkülözni a személyét. Tegetthoff ember feletti erővel tette hadra foghatóvá a flottát és július 20-án diadalt aratott az ővénél jóval erősebb olasz flotta felett. A lissai diadal természetesen kitüntetésekkel járt, de soha sem kapta meg a közvélemény által követelt tengerészeti miniszteri posztot. (Ennek egyik oka, hogy a kiegyezés során a magyar uralkodó körök nem tartották fontosnak egy ilyen intézmény létrehozását, így a haditengerészet kérdése a közös hadügyminisztérium egyik osztályára maradt, aminek azonban Tegetthoff lett a vezetője.) 1868. február 25-én Ferenc József császár Tegetthofot a flotta főparancsnokává és a minisztériumban lévő tengerészeti szekció vezetőjévé, ma úgy mondanánk szak-államtitkárává nevezte ki. Ugyanezen év április 1-én, titkos tanácsosi címet kapott és tagja lett a parlament felső házának, ahol a szabadelvű Alkotmánypárt frakciójához csatlakozott. Tegetthoff belemerült a hivatali munkába, és sikerült is megreformálnia a monarchia haditengerészetének kiképzési rendszerét. Azonban a papírmunka és a bécsi bürokráciával folytatott folyamatos küzdelem megkeseredett emberré tette.

1871-ben Tegetthoff tüdőgyulladást kapott és életének 44. esztendejében Triesztben elhalálozott. Április 17-én teljes katonai tiszteletadás mellett temették el Bécsben, de jellemző módon a császár nem vett részt annak a férfiúnak a temetésén, aki kivívta számára azt a győzelmet, amely hatására Isztria nem került olasz kézre.

 

A háború kitörése elég nehéz helyzetben érte a flottát. Ugyan az osztrákok 7 páncélos-fregattot, 5 gőzfregattot és számos más hadihajót tudtak csatasorba állítani, de ezek felszereltségük eléggé hiányos volt. A két legújabb csatahajójuk az Erzherzog Ferdinant Max és a Habsburg még nem volt teljesen kész, ráadásul Krupp lövegeinek leszállítására a háború küszöbén vajmi kevés remény volt. A két hajó egyedül páncélzata vastagságában tudta felvenni a versenyt az olasz hajókkal. A két hajót a korszerű 15 cm-es ágyúk helyet kénytelenek voltak a régi 45 fontos lövegekkel felszerelni. Az osztrák flottát e mellett nagyfokú szénhiány is súlytotta, ami a kiképzés megfelelő színvonalát is lehetetlenné tette. Májusban Tegetthoff és a bécsi parancsnokság között feszült hangvételű táviratváltásokra került sor, amelyben a parancsnok több és jobb minőségű angol szenet követelt, míg vezérkar azt állította, hogy elegendő fűtőanyaggal rendelkezik. Végül május végére sikerült 19.730 tonna angol (azaz jó minőségű) és 3.800 tonna hazai (kisebb fűtőértékű) szenet felhalmoznia. Noha ennek mintegy 10%-a szénpor volt, még így is rendelkezésére állt 15.000 tonna jó minőségű fűtőanyag. Erre szüksége is volt, hiszen a flottát folyamatosan készenlétben kellett tartania - azaz gőz alatt - hogy bármikor kifuthasson, és a kiképzési feladatokat is el kellett látnia. Ezekre a feladatokra a flotta napi szükséglete 1.100 tonna volt, de ha csak fél gőzzel fut ki akkor is 650 tonnát égettek el a hajók kazánjai 24 óra alatt. Tegetthoff kompromisszumokra kényszerült, hajóival éjszaka csak vitorlázva tudott kifutni illetve alig 5,5 csomós (10 km/h-s) sebességgel próbálta meg begyakorolni azokat a kötelékmanővereket, amelyet majd parancsnokai ennél kétszer gyorsabban kellett végrehajtaniuk a csatamezőn. Tegetthoff hogy növelje a kiképzés hatékonyságát, és persze takarékoskodjon a szénnel, kis hajómodellekkel szemléltette parancsnokainak, hogy miként is kell majd manőverezniük a csatába. Hogy növelje amúgy rossz állapotú, elaggott hajói sebességét, nem csak nagyobb fűtőértékű szénnel látta el azokat, hanem megtisztíttatta a hajófenekeket az azokra tapadt tengeri élősködőktől is. A régi fa hajók védettségét megpróbálta részben növelni. Merítve az amerikai polgárháború tapasztalataiból, a sebezhető fa hajók kazánházait láncokkal, vasúti sínekkel próbálta oltalmazni, illetve szilánkvédő ponyvákat feszítetett ki a hajók fa falai mentén megpróbálva megóvni a legénységet az onnan a találatok nyomán leszakadó fa szilánkok okozta borzasztó sérülésektől. Tegetthoff a tüzérsége minőségi és számbeli hátrányát egy régi harcászati eljárás felelevenítésével próbálta meg ellensúlyozni. Hosszas tüzérségi párbaj helyett, amelyben biztosan veszített volna parancsnokait kosolásra, azaz az ellenséges hajók döfőorral való megrohanására és elsüllyesztésére készített fel. Amikor június 23-án kitört az ellenségeskedés Tegetthoff és flottája kész volt megütközni az olaszokkal.

 blog207-03.jpgErzherzog Ferdinant Max

Az olasz flotta alapjait az 1859-es egyesítés után tették le. Cavour hatalmas összegeket, 1860 óta, mintegy 12 millió angol fontnak megfelelő összeget költött egy erőteljes haditengerészet megteremtésére. Az olasz flotta a háború kitörésekor 12 páncélos hajóval 14 gőzfregattal, 11 lapátkerekes gőzössel és számos segédhajóval rendelkezett. Mint minden új építésű flotta az egyik legkorszerűbb volt. Azonban a felszín alatt számos hiányosság lappangott. Az első két páncélost, Re d’Italia-t és a Re di Portogallo-t az USA-ban építették méregdrágán. Ám ez volt a kisebbik gond, a páncéllemezeket nyers fára szerelték fel és ezért baj volt a szilárdsággal. Maga a hajók alakja sem volt túl jó, rossz volt a tengerállóságuk és csak lassan tudtak fordulni. Az már csak kisebb probléma volt, hogy az építés során nagy számú szerves hulladék maradt a hajó zárt tereiben, amely bomlásnak indulva szinte elviselhetetlené tette a fedélzetközben az életet és a munkát. A flotta legmodernebb egysége az igen korszerűnek látszó kosolóhajó, az Affondatore volt (a neve is ezt jelenti olaszul, elsüllyesztő). A hajó egy elég érdekes konstrukció volt, fő tüzérsége két darab 300 fontos, azaz 22 cm-es ágyúja egy forgó toronyba került, amelyet két 8 cm-es löveg egészített ki. A hajó fő fegyverzete azonban nem a két óriási löveg, hanem a közel 8 méteres hosszan előrenyúló, döfőorr volt, amely miatt viszont nehezen volt kormányozható, ugyan ha egyszer beindult mindenen áttört, de az útirányból kitéríteni csak nagy nehézségek árán volt lehetséges. Ugyan az olasz flotta hajói impozáns látványt nyújtottak, de a tisztikar és a legénység erős kiképzési hiányosságokkal küzdött, ráadásul a hajógépek sem örvendtek túl jó állapotnak. Az olasz flotta élére a 60 éves Carlo Pelloni di Persano gróf állt, aki azzal szerzett kétes hírnevet magának, hogy rövid idejű 1862-es tengerészeti minisztersége idején kétszer is előléptette önmagát. Persano lehet, hogy nem volt túl jó hadvezér, de azt maga is fel tudta mérni, hogy flottája sok mindenre alkalmas, csak éppen arra nem, hogy megütközzön az osztrákokkal.

 blog207-04.jpgRe d'Italia

blog207-05.jpgAffondatore

Az olaszok vérmérsékletükhöz híven, nagy elánnal vetették bele magukat a háborúba, de a custozzai vereség hamar kijózanította őket. Aztán az osztrák hadsereg vereséget szenvedett Königgratznél a poroszoktól, aminek hatására a bécsi hadvezetés kénytelen volt kivonni a legjobb csapatait az itáliai hadszíntérről és a császárváros védelmére átcsoportosítani. Az osztrákok meggyengülése ismét felszította az olasz támadókedvet, de a szívósan védekező osztrák helyőrségekkel szemben továbbra sem sikerült komoly eredményeket elérniük. Az olasz közvélemény egyre hangosabban követelte a győzelmeket, és mivel a szárazföldi hadsereg leszerepelt a flottán volt a sor, hogy megfelelő tárgyalóalapot teremtsen a majdani békekonferencia asztalánál.

A tengeri hadműveletek azonban már az ellenségeskedés kezdetén megkezdődtek, de nem teljesen úgy ahogy azt az olaszok elképzelték. A dalmát partvidéken elsötétítést vezettek be, nehogy segítsék az olasz flotta navigációját, egy esetleges éjszakai rajtaütés során. Azonban kár volt aggódni. Az olasz flottát 25-én Anconában vonták össze, ekkor itt 25 hadihajó tartózkodott, köztük 11 páncélos 4 gőzfregatt és 2 lapátkerekes gőzös. 27-én azonban Tegetthoff, jóval gyengébb hajóraja élén megjelent a kikötő előtt és felkínálta - a teljes zűrzavar állapotában talált olasz flottának - a csatát. A felkészületlen olaszok megpróbáltak gőzt fejleszteni és kifutni, hiszen mégsem tűrhették, hogy az a jóval gyengébb ellenséges hajóraj által odadobott kesztyűt ne vegyék fel. Azonban a kifutás teljes káoszba fulladt. A sietve történő berakodás közben két olasz páncélos szénraktárában begyulladt a szénpor, és a legénység annak oltásával volt elfoglalva. Azok a hajók sem jártak túl jól, amelyek megpróbáltak kifutni. A San Martino összeütközött a Maria Pia-val. Az utóbbi csak kisebb sérüléseket szenvedett, azonban az előbbinek elgörbült a döfőorra. (Ez nagyobb gond, mint amennyire elsőnek látszik, hiszen károsan befolyásolja a hajó iránystabilitását, fordulékonyságát, és ráadásul növeli a fogyasztást is.) Végül Tegetthoff két órai cirkálás után megunta a felesleges várakozást, és mivel tartott a kikötőt védő aknamezőktől és a partvédő ágyúktól, hosszú orrot mutatott az olaszoknak, majd hazahajózott.

Az anconai kaland felőszítette az olaszokat, azonban Persano halogatta az indulást, hol ágyúkat pakoltatott egyik hajóról a másikra, hol szénre várt, hol újabb csapatokra, de legfőképpen az imádott Affondatoréra, amely nélkül nem volt hajlandó elhagyni a biztonságos támaszpontját. Június 7-én Depretis olasz tengerészeti miniszter a königgratzi vereségről értesülve utasította Persanot, hogy szálljon partra Dalmáciában. Azonban az olasz parancsnoknak ez kevés volt, és amikor maga Risacoli miniszterelnöktől kapta utasítást, kénytelen volt kihajózni. Ez az út azonban igen rövidre sikeredett, mert már másnap visszatért Anconába. Azonban egy hét múlva a közvélemény nyomására már a király türelme is elfogyott, és leváltással fenyegette meg Persanot, ha nem vonja fel sürgősen a hajóhada horgonyait. Persanonak azonban mégis sikerült néhány napi haladékhoz jutni, amikor is a hadvezetés végre konkrét célpontot jelölt ki számára, Lissát (ma Vis) szigetét, ahol egy 1.833 főből álló osztrák helyőrség állomásozott. Lissa védői és 88 elaggott partvédő ágyújuk még a napóleoni időkből megmaradt korszerűtlen egykori brit erődökben foglaltak állást, semmi sem szólt a mellett, hogy egy határozott támadást meg tudtak volna állítani. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor indul meg az olasz invázió, de erre még kellett néhány napot várniuk, amíg a partraszálló 6.000 olasz katona behajózik. Ez a késedelem remek alkalmat biztosított Persanonak a további halogatásra, de bármit is tett, nem sikerült bevárni a hőn áhított Affondatorét. Végül 16-án kénytelen volt vitorlát bontani és kifutni.

blog207-21.jpgLissa erődje napjainkban

Közben az osztrákok háza táján sem ment minden simán, közvetlenül a csata előtti hetekben az addigi olasz nyelvű jelzőkönyv helyett, egy új, német nyelvűt vezettek, be, ráadásul Tegetthoffnak felsőbb utasításra, mintegy 1.000 olasz ajkú tengerészétől is meg kellett válnia. Mindezek ellenére az osztrák admirális alig várta, hogy végre megütközhessen az olaszokkal, ha valamitől tartott, az a saját parancsnokai voltak akik dodonai parancsaikkal próbálták rövid pórázon tartani.

Amikor Persano végre elhagyta Anconát nyomban Lissa felé fordította hajói orrát, azonban elkövetett egy hibát. Hogy ez szándékos volt-e vagy a felette lévő vezetés hibája, vagy mert úgy gondolta, hogy elég közel tartózkodik a hazai bázisához nem tudni, de minden esetre hajói szénraktáraiban mindössze négy napi szénkészlet lapult. Ez nem tűnt túl nagy gondnak, hiszen mindenki azt gondolta, hogy gyorsan lecsapnak, beveszik Lissát és mielőtt az osztrák flotta megjelenhetne már ismét Anconában ünneplik a világra szóló diadalt, amelyet arattak. Mielőtt az taljánok megkezdték volna az ostromot, Persano, vezérkari főnökét a brit zászló alatt hajózó Messaggiero felderítőhajón előre küldte, hogy derítse fel a szigetet. Miután megnyugtató híreket kapott 18-án megindult az olasz támadás Lissa ellen. 34 hajója felsorakozott a sziget mentén és módszeres ágyúzásba kezdett, hogy elhallgattassa az osztrák partvédő ütegeket. A tűzharc napszálltáig tartott, majd másnap reggel folytatódott, amikor is St Bon kapitány vezette Formidable behatolt a sziget fővárosának számító San Giorgo-ba és közvetlen közelről lőtte az olasz parti állásokat. Igazi adok-kapok alakult ki, amelynek során mindkét fél szenvedett veszteségeket. Már az első nap végén sikerült az olaszoknak több védőállást felszámolni, és az osztrákok már csak a magasabban fekvő Wellington és Bentinck bástyák és a Zaparinna ütegben lévő ágyúik tudták viszonozni az olasz bombázást. A sikeren felbuzdulva Persano egy futárgőzöst menesztett Anconába, hogy tudassa a miniszterrel: „Legyűrtük az Adria Giblartárját.” Ami amellett hogy erős túlzás annak nevezni a szigetet, még nem is volt igaz, hiszen meg sem kezdődött a partraszállás. A két napos tűzharc során a védők 24 halottat és 70 sebesültet, míg a támadók 16 halottat és 96 sebesültet vesztettek.

Eközben a védők távirati úton próbáltak segítséget kérni Tegetthofftól. Egy sajátos üzenetváltás vette kezdetét, amit az sem zavart meg, hogy az olaszok időközben elvágták a tenger alatti távírókábelt. (Mellesleg, kezdetben Tegetthoff is kételkedett a támadás komolyságában és csak elterelő hadműveletnek vélte, de a távíróvezeték elvágása meggyőzte ennek ellenkezőjéről.) Ez után Lissa helyőrsége optikai jelekkel küldött üzenetet Zárába, ahonnan aztán azt tovább táviratozták Tegetthoffnak, aki viszont Bécstől várt határozott utasítást. De csak olyan semmitmondó parancsokat kapott, mint: „A hajóhad kötelessége Triesztet és az Isztriát védeni.”. Aztán 19-én 10.30-kor elfogyott Tegetthoff türelme, nem türhette tovább, hogy bajtársai esnek el Lissa védelmében, miközben ő azt tétlenül nézi, ezért parancsot adott a flottának a kifutásra, és ezt meg is üzente Bécsnek. Alig 70 perc múlva kiadta az indulási parancsot, amikor is befutott a hadvezetés válasza: „Legfelsőbb parancsra sajá belátása szerint cselekedni, kizárólag flottatüntetés miatt nem indulni!”. Az osztrák parancsnok most már tényleg nem habozott, nyomban útra kelt, mielőtt még a bécsi vezérkar meg nem gondolja magát, és vissza nem rendeli. Nem ok nélkül voltak kétségei, amikor két órakor elhagyta Pólát, befutott egy újabb távirat: „Óvatosan kifutni a tengerre, hogy a túlerő be ne kerítse a hajóhadat. Csak a siker biztos kilátásával támadni! Az ellenséges hadmozdulat csak kihívásnak látszik!”. Szerencsére, amikor az újabb üzenet beérkezett Tegetthoff már elhagyta a kikötőt és csak a csata után olvasta el ezt a parancsot. Az osztrák hajóhadnak az mintegy 325 km-es utat kellett megtennie. Még az éjszaka folyamán Tegetthoff rendelkezett, hogy amennyiben elesne, ne vonják be tengernagyi lobogóját, egészen addig, amíg helyettese át nem tudja venni a flotta vezetését, elkerülve egy esetleges bizonytalanságot a hajóraj legénysége között.

Közben 19-én folytatódott a sziget nem túl hatékony további ágyúzása, sőt Persano utasította Albinit, hogy hagyja abba a felesleges lőszerpazarlást 1.500 emberével kezdje meg a partraszállást. Azonban azt Albini kerek perec megtagadta, arra hivatkozva, hogy túl erős a hullámverés, ami egyszerűen szemenszedett hazugság volt. Végül Persano mégis engedett, és 20-ára halasztotta az inváziót.

20-án hajnalban könnyű eső söpört végig az Adrián, amelyet hajnali köd követett. Az osztrák flotta közben az éjszaka folyamán megközelített a szigetet. Végül 7.50-kor két olasz őrhajó felfedezte a hármas ék alakba felfejlődött osztrák flottát, amint az kibontakozott a reggeli párából. Ekkor a hullámverés némileg erősödött, aminek hatására az alsó ágyúállásokat be kellett zárni. A rossz időt a legénység reggelizésére fordították. Aztán 10.00 órakor kisütött a nap és a ködfoltok is elillantak. 10.30-kor Tegetthoff kiadta a parancsot: „Teljes gőzzel előre!”, majd követte a következő: „Nekitámani az ellenségnek és elsüllyeszteni!”. Volt még egy harmadik parancs is, amely azonban nem tudott a helyére kerülni, mert a lobogók felhúzása közben elszakadt a kötelük. Ez amolyan igazi Nelsonhoz illő utasítás volt: „Ennek a csatának a lissai győzelemnek kell lennie!”. Ugyanekkor az olasz hajókon, a legénység soraiban gúnyos megjegyzésekkel illeték az osztrákok megjelenését: „Ecco i pescatori!” azaz itt vannak a halászok.

blog207-06.jpg

Az osztrák flotta hármas ék alakzatban állt fel, elől volt a 7 páncélos fregatt, őket követte a 7 gőzhajtású, de fa hadihajó, majd a harmadik éket a 13 segédhajó és ágyúnaszád alkotta a következő képen (a hajók méretük szerint követik egymást, nem a hadrendben lévő elhelyezkedésük szerint):

Páncélos hajók:

Erzherzog Ferdinand Max páncélos fregatt (1865.) 5130t, 16x48pdr, 4x8pdr, 2x3pdr simacsövű ágyú, 123 mm övpáncél. 12.5 csomós sebesség

Habsburg páncélos fregatt (1865), mint az Erzherzog Ferdinand Max

Kaiser Max páncélos fregatt (1862.) 3588t, 16x48pdr, 1x12pdr, 1-6pdr simacsövű ágyú, 15x24pdr elöltöltős huzagolt ágyú, 110 mm övpáncél, 11.4 csomós sebesség.

Don Juan d'Austria (1862.) mint a Kaiser Max

Prinz Eugen (1862.) mint a Kaiser Max

Drache páncélos korvett (1861.) 2750t, 10x48pdr simacsövű ágyú, 18x24pdr, 1x8pdr elöltöltös huzagolt csövű ágyú, 115 mm övpáncél, 11 csomós sebesség

Salamander (1861.) mint a Drache

Fa hajók:

Kaiser két fedélzetes sorhajó(1858.) 5811t, 2x24pdr előltöltős huzagolt ágyú, 16x40pdr, 74x30pdr simacsövű ágyú, 11.5 csomós sebesség

Novara gőzfregatt (1850.) 2615t, 4x60pdr tarack, 28x30pdr SB, 2x24pdr hátultöltős huzagolt ágyú, 12 csomós sebesség

Schwarzenburg gőzfregatt (1853.) 2614t, 6x60pdr Paixhans tarack, 26x30pdr, 14x30pdr elöltöltős huzagolt csövű ágyú, 4x24pdr hátultöltős huzagolt ágyú, 11csomós sebesség

Radetzky gőzfregatt (1854.) 2234t, 6x60pdr Paixhans tarack, 40x24pdr simacsövű ágyú, 4x24pdr hátultöltős huzagolt ágyú, 9 csomós sebesség

Donau (1856.) 2165t, minden másban, mint a Radetzky

Adria 1856.) 2165t, minden másban, mint a Radetzky

Erzherzog Friedrich gőzkorvett (1857.) 1697t, 4x60pdr Paixhans tarack, 16x30pdr simacsövű ágyú, 2x24pdr hátultöltős huzagolt ágyú, 9 csomós sebesség

Segédhajók:

Narenta, Hum, Vellebich, Dalmat, Seehund, Wal, Streiter, Reka ágyúnaszádok (2x48pdr simacsövű ágyú, 2x24pdr hátultöltős huzagolt ágyú, 11 csomós sebesség, Andreas Hofer, Kaiserin Elizabeth, Greif, Stadion avisok, amelyből az utolsó nem rendelkezett fegyverzettel.

Az osztrák flotta 27 hajója összesen 57.344 tonna vízkiszorítással rendelkezett, fedélzetén 7.871 fő és 532 ágyú tartózkodott, amelyből 115 volt vontcsövű. A gépek összteljesítménye 10.360 LE volt.

Ezzel szemben az olasz flotta a következő hajókból állt:

Páncélos hajók:

Affondatore toronypáncélos/kosoló hajó1(865.) 4006t, 2x9in 100pdr Armstrong simacsövű ágyú, 127 mm-es páncélzat, 12 csomós sebesség

Re d'Italia páncélos fregatt (1863), 5610t, 6x72pdr simacsövű tarackl, 32x164 mm hátultöltős huzagolt ágyú, 114 mm-es páncélzat, 10,5 csomós sebesség

Re di Portogallo páncélos fregatt (1863.) mint a Re d'Italia kivéve 2x10in tarack, 26x164 mm hátultöltős huzagolt ágyú

Regina Maria Pia páncélos fregatt (1863.) 4201t, 4x72pdr tarack, 22x164 mm hátultöltős huzagolt ágyú, 110mm-es páncélzat 12 csomós sebesség

San Martino páncélos fregatt (1863.) mint a Regina Maria Pia

Castelfidardo páncélos fregatt (1863.) mint a Regina Maria Pia

Ancona páncélos fregatt (1864.) mint a Regina Maria Pia

Principe di Carignano páncélos fregatt (1865.) 3446t, 10x72pdr 8in tarack, 12x164 mm hátultöltős huzagolt ágyú, 120mm-es páncélzat, 10 csomós sebesség

Formidabile oldalüteg-fedélzetes páncélos sorhajó (1861.) 2682t, 4x72pdr tarack, 16x164 mm (5.5 in) hátultöltős huzagolt ágyú, 110mm-es páncélzat 10 csomós sebesség

Terribile oldalüteg-fedélzetes páncélos sorhajó (1861.) mint a Formidabile

Palestro páncélos korvett (1865.) 2165t, 4x200 mm, 1x165 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 114 mm-es páncélzat 8 csomós sebesség

Varese páncélos korvett (1865.) , mint a Palestro

Fa hajók:

Gaeta gőzfregatt (1861.) 3917t, 8x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 12x108pdr, 34x72pdr tarack

Maria Adelaide gőzfregatt (1859.) 3429t, 10x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 22x108pdr tarack, 19 kisebb ágyú

Duca di Genova gőzfregatt (1860.) 3459t, 8x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 10x108pdr, 32x72pdr tarack

Garibaldi gőzfregatt (1860.) 3390t, 8x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 12x108pdr, 34x72pdr tarack

Principe Umberto gőzfregatt (1861.) 3446t, 8x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 10x108pdr, 32x72pdr tarack 4 kisebb ágyú

Carlo Alberto gőzfregatt (1853.) 3231t, 8x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 10x108pdr, 32x72pdr tarack 7 kisebb ágyú

Vittorio Emanuele gőzfregatt (1856.) 3201t, 8x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 10-108, 32x2pdr tarack és 7 kisebb ágyú

San Giovanni gőzkorvett (1861.) 1752t, 8x160 mm elöltöltős huzagolt ágyú, 14x72 pounder tarack és 12 kisbb ágyú

Governolo lapátkerekes korvett (1849.) 2243t, 10x108pdr tarack, 2 kisebb ágyú

Guiscardo apátkerekes korvett (1843.) 1343t, 2x160 mm huzagolt ágyú, 4x72pdr tarack

Ágyúnaszádok:

Giglio, Cristoforo Colombo, Gottemolo, Esploratore, Messaggere és egy ismeretlen nevű ágyúnaszádok, Indipendenza, Flavio Gioia, Stella d'Italia fegyvertelen kereskedelmi hajó

34 hajó 86.022 (máshol 94.193) tonna vízkiszorítással rendelkezett 14.160LE össz gépteljesítménnyel. A hajók fedélzetén 10.866 fő szolgált és 654 ágyú volt, köztük mintegy 300 huzagolt csövű.

(Egy apró megjegyzés, taracknak fordítottam azokat a lövegeket, amelyek robbanó gránát kilövésére voltak alkalmasak. Angol elnevezésük shell.)

Természetesen, amikor az olaszok észlelték az osztrák flotta felbukkanást, Persano is elkezdett parancsokat osztogatni. Először is Albinit utasította, hogy hagyja abba a csapatok kihajózását, és álljon be a csatasorba. Talán nem meglepő módon Albini a parancs első felét végrehajtotta, ám a másikat nem akarta észrevenni. Így az olasz flotta 9 fa hajója és 420 ágyúja, egy csapásra kiesett a küzdelemből. Pesanonak hirtelen csak a páncélos hajói maradtak, de még így is jelentős fölényben volt. 12 páncélosán 248 jó részt erősebb ágyúja volt az első hullámban érkező 7 osztrák páncélos 173 lövegével szemben. Közben Persano elrendelte a flotta vonalba állását, de ez olyan jól sikerült, hogy az olasz hajók tattal néztek az osztrákok felé. Amint sikerült a hajókat sorba rendezni, az olasz parancsnok meggondolta magát és oszlopba rendezte hajóit merőlegesen a közelgő osztrák hajókra. Végül is sikerült olyan alakzatba rendeződniük az derék taljánoknak, hogyha tüzet nyitnak, fölényes tűzerejüknek köszönhetően hamar elsöpörhetik a közeledő osztrák hajókat. Ekkor azonban Persano újabb ötlettel állt elő. Megállíttatta zászlóshajóját a Re d’Italia-t és átszállt a közben beérkező Affondatoréra. A döntés, két nem várt hatást váltott ki. Az előőrs három páncélosa elszakadt a zömtől és rés nyílt köztük és a fő és az utóvéd között. A másik, hogy amikor Persano hajót váltott nem vitte magával tengernagyi lobogóját, az Affondatorén viszont csak altengernagyi zászló volt, mivel az az elővédet alkotó III. divizió zászlóshajója volt eredetileg. Innentől az elővéd hajóitól eltekintve mindenki a Re d’Italiától várta a parancsokat, csakhogy Persano nem volt ott. Az olasz parancsnok később úgy indokolta döntését, hogy a fürgébb hajóján a csatasor belső felén hajózva jobban szemmel tarthatja a csatát, és ott avatkozhat be, ahol szükségét érzi. Persano kusza parancsainak Albini parancsmegtagadásának következtében az olasz flotta mintegy 24 km hosszan szóródott szét, amikor az osztrák hajóraj megkezdte rohamát.

blog207-07.jpg

Miután Tegetthoff kiadta a támadási parancsát az osztrák hajók rárontottak az olasz csatasorra. Kezdetét vette a második lissai tengeri csata. (Az elsőről itt lehet részletesebben olvasni.) Az derék talján tüzérek mintegy 1.500 méterről nyitottak tüzet, ugyan nem céloztak túl pontosan azért néhány gránát eltalálta az osztrák hajókat. Báró Moll sorhajókapitány, a Drache parancsnoka már a csata legelején elesett. Ennek ellenére nem sikerült megtörni az osztrák hajók támadását, akik teljes sebességgel próbáltak áttörni azon a szakaszon, ahol még érvényesülni tudott az olasz tüzérség minőségi fölénye. Alig lépett azonban Persano az Affondatore fedélzetére és alig kezdtek újra mozgásba lendülni az olasz zöm, amikor Tegetthoff első raja áttört a csatasoron, pontosan a re d’Italia és az előőrs között. Azonban a jobbján hajózó Don Juan de Austria a Re d’Italai mögött szelte át az olasz oszlopot, és nyomban nehéz helyzetbe került. Ám pozícióját kihasználva - Tegetthoff parancsára, aki kitűnően átlátta a csatateret - nyomban a második ék segítségére sietett. Szükség is volt rá, mivel ekkor a második támadó hullám - élükön 91 ágyús Kaiserrel – is éppen elérte az olasz csatasort. Ekkor az olaszok balra az osztrákok fa hajók, pedig jobbra fordultak. Petz vezette Kaiser öklelése ennek következtében nem sikerült, hegyes szögben ütközött a Riboty Re di Portogalloj-ával. Más leírások szerint az olasz hajó rontott az osztrák hajóra de az kitért a támadás elől, így az olasz páncélos csak hegyes szögben ütközött a Kaiser-ral. Bármi is az igazság a két hajó orrai összeütköztek, de nem sikerült egymás hajótestét áttörni a vízvonal alatt Az ütközéstől az osztrák hajó húzta a rövidebbet, az orra megsérült, az előárboca ledőlt és összezúzta a kéményeit, aminek hatásra a vitorlái is kigyulladtak.

blog207-09.jpg

blog207-10.jpg

A sérült hajót az olasz tüzérek sortüzei tépázták tovább, találat érte a gépházat és egy leírás szerint a kormánylapátja is leszakadt. A Kaiser miközben társai védelmezték, köztük a Don Juan de Austria, kivált az alakzatból és megpróbált befutni Lissa kikötőjébe. Azonban ez sem ment simán. Persano vérszemet kapott és miközben két nehézlövegével újabb és újabb sortüzeket adott le háromszor is rohamra indult az osztrákok legnagyobb hajója ellen. Azonban mindháromszor inába szállt a bátorsága és tisztjei könyörgése ellenére, az utolsó pillanatban mindig kitért az ütközés elől, pedig egyszer már a legénységnek is kiadták a parancsot, hogy hasaljanak a fedélzetre, az ütközés okozta személyi sérülések csökkentése végett.

blog207-13.jpg

A két flotta kusza rendben kavargott, az egész csatamezőt lőporfüst borította, a hajók azonosítást csak a színük segítette. Az osztrák hajók ágyúfedélzetének fehér sávját a csata előtt feketére mázolták, így a császár hajó tiszta feketék, az olasz hajó viszont szürkék voltak. Tegetthoff hajójával több sikertelen rohamot is végrehajtott, ami jól bizonyítja, hogy azért az, nem volt egy egyszerű manőver és igen nagy lelki erő is kellett hozzá. Először a San Martin-t másodszor pedig a Palestro-t támadta meg. Az utóbbi esetben létrejött az ütközés de akárcsak a Kaiser-nál csak hegyes szögben. Az ütközés következtében azonban az olasz hajó lobogója fedélzetre zuhant. „Ki hozza el?” kiáltotta Tegetthoff, aminek egy dalmát tiszt Karcovich nyomban eleget is tett. Az értékes zsákmány hamarosan a Ferdinant Max mellvédjén díszelgett. Végül 11.30-kor a lőporfüstből hirtelen pontosan előtte bontakozott ki egy nagy, szürke sziluett. Az osztrák parancsnok egy percig sem habozott, katonáit ütközetállásba rendelte, és parancsot adott Sterneck sorhajókapitánynak a támadásra. A Ferdinad Max teljes sebességgel nekirontott az olasz hajónak. Az osztrák admirális nem tudta melyik hajót támadja, de a lényeg, hogy olasz és jó nagy volt. Sterneck, hogy jobban lássa célt még az árbocra is felkapaszkodott és onnan üvöltötte parancsait az ágyútűzben és a gépek zakatolás közben a hajó kormányát forgató öt matróznak (egy másik leírás szerint maga forgatta a kormányt), mialatt Tegetthoff zsebredugott kézzel rendíthetettlenül állt a parancsnoki hídon. (Ezt a jelenetet örökítette meg Anton Ramako híres festménye, amely ennek a cikknek a nyitóképe.)

blog207-14.jpg

blog207-15.jpg

Ezuttal a támadás sikerült, és az Erzherzog Ferdinant Max teljes sebességel belefúródott a Re d’Italia oldalába, valahol az első árboc vonalában. Az osztrák kapitány nyomban hátramenetet rendelt el a gépháznak. Az vissza húzódó orr keltette léken át nyomban hatalmas mennyiségű tengervíz zúdult az olasz csatahajó testébe. Azonban nem véletlenül volt a Re d’Italia az olasz vezérhajó, tengerészei átlag feletti képzettséggel rendelkeztek és vér is volt a pucájukban. A haldokló hajó még egy gyilkos sortűzzel árasztotta el támadóját. Ekkor érte halálos lövés Tegetthoff szárnysegédjét Minutillo sorhajóhadnagyot. A süllyedő olasz hajón az ilyenkor teljesen természetes zűrzavar uralkodott. Fa di Bruno, a hajó kapitánya be akarta vonni az olasz hadilobogót, hogy az ne kerülhessen osztrák kézre. Azonban ezt Razetti kadét félre értette és a testével védelmezte azt, a zászlóval együtt süllyedt el. A fedélzeten tartozkodó Boggio képviselő a revolverével lövöldözött az osztrák hajó felé, a kapitány, pedig pisztolyával főbe lőtte magát és hajójával együtt merült a hullámsírba. Az olasz csatahajó haláltusája alig három percig tartott. Tegetthoff nyomban megkezdte a hajótöröttek mentését, de a rá rontó, bosszúra szomjas olasz hajók miatt kénytelen volt azt rövid időn belül félbeszakítani. Az olasz hajó 565 főnyi legénységéből, 27 tiszt és 364 legénységi állományú halt hősi halált. Azonban az álló helyzetbe került osztrák zászlóshajó is egy csapásra védtelenné vált. Egy olasz hajó siklott mellé, a császári hajó fedélzeten jól hallhatták az ott elhangzó parancsokat, majd közvetlen közelről sortűz dördült el de a hatás elmaradt. Az olasz tüzérek ugyanis csak a kivetőtöltetet töltötték be, a gránátot nem. Hogy ennek az oka téves parancskiadás, vagy esetleg a csata hevében rossz municiót hoztak fel a raktárakból, nem derült ki. Egy másik olasz hajó is támadásra lendült, de a rá támadó Prinz Eugen közvetlen közelről leadott sortüze hamarosan eltérítette szándékától.

blog207-08.jpg

Közben a Palestro sebeit nyalogatva visszavonult, de hirtelen a füstből az első osztrák páncélos hajó, a Drache bukkant elő és pusztító sortűzzel árasztotta el. Az olasz hajó fedélzetén tűz ütött ki. A lángoló olasz csatahajó mind messzebb próbált jutni az ütközettől, de ekkor senki sem törődött vele.

Közben Tegetthoff ismét csatrendbe állította hajóit, ezúttal hármas oszlopba és megindult szembe az olasz hajók kusza oszlopával. 12.40-re az ágyúdörgés intenzitása lassan csendesedett. Közben Persano sorra adta ki az újabb és újabb egymásnak ellentmondó utasításait. 01.00-kor „Közelharcban megütközni!” parancsot adott ki, majd nem sokra rá: „Egyénileg manőverezni!”. Ezt követte az ennek teljesen ellentmondó „Csatasort alkotni tekintet nélkül a sorrendre!” és végül: „A főparancsnok nyomdokvonalában haladni!” Tegetthoff 14.00 felé úgy ítélte meg az olaszok kezdik feladni az ütközetet és hajóit három vonalba rendezve, amelyből majd a jól ismert éket kívánt formálni, elindult az olasz fahajók ellen. Azonban az olasz flotta maradéka is ott próbálta rendbe szedni magát.

blog207-11.jpg

A Palestro is megpróbált csatlakozni a flottához. A Kaiser Max kapott parancsot, hogy elvágja az útját, de az olasz hajó volt a gyorsabb. Az olasz flotta, főleg a fa hajókkal egyesülve még mindig fölényben volt, de Persano harci kedve ekkorra már végleg elpárolgott, ha egyáltalán volt neki. Azonban ekkor 14.30 tájban hatalmas robbanás remegtette meg a levegőt, az égő Palestro a levegőbe repült. A hajó kapitánya hiába árasztatta el a lőszerraktárt, a fedélzeten tárolt lőszert elérte a tűz és az felrobbant. 235 főnyi legénységéből alig 23-an menekültek meg. Közben az Affondatore árbocaira újabb zászlójel kúszott fel: „Az a hajó, amelyik nem harcol nincs a helyén!”, de ugyanekkor Persano kiadta a visszavonulási parancsot is. Úgy látszik a Palestro pusztulása volt az utolsó csepp. Persano 15.00-kor a Re d’Italia holléte felől érdeklődött. Úgy látszik egyre kellemetlenebbül érezte magát az Affondatore tisztjei között, illetve vágyott a zászlóshajó kényelmesebb kabinjaira visszaúton. A válasz azonban kurta és megrázó volt: „Elsüllyedt”. Közben a Formidabble és a San Martin a sérüléseire hivatkozva kivált a csatasorból a Varese pedig géphibát jelentett. A csata végett ért az olasz flotta elindult Ancona felé.

Tegetthoff Lissa kikötője felé vette az irányt, mert még mindig nem volt benne biztos, hogy időben érkezett a sziget felmentésére. Csak amikor befutott San Giorgoba és meglátta, hogy még mindig az osztrák hadilobogót lengeti a szél a fellegvár zászlórúdján akkor nyugodott meg. Közben az olasz hajóraj eltűnt a láthatáron, az osztrák flotta, a Kaiser kiesése után nem volt abban az állapotban, hogy a visszavonuló olaszok nyomába eredjen és erre sebessége sem volt elég. Tegetthoff tudta, hogy ez idáig szerencséje volt, de a sorsot nem lehet a végletekig kihívni, az olasz flotta még mindig jóval erősebb, mint az ő erői. Győzött, elsüllyesztett két olasz páncélost, és felmentette Lissát, végül ez épp elég volt.

blog207-12.jpg

A taljánok vesszőfutása azonban nem ért végett, alig érkeztek meg Anconába, augusztus 6-án hatalmas vihar csapott le a városra és az Affondatore elsüllyedt. (A legtöbb helyen az Affondatore elsüllyedését a hazaútra, vagy közvetlenül a csata utánra teszik, de ennek ellentmond., hogy kiemelték és egészen 1907-ig az olasz flotta állományában volt.)

Az ütközetben az olaszok két hajót vesztettek, 38 tisztjük és 574 tengerészük halt hősi halált, ezen kívül 4 tisztjük és 32 tengerészük megsebesült. Az osztrák veszteségek ennél jóval kisebbek voltak. Mindössze 3 tisztjük (de közte két hajóparancsnok) és 35 tengerészük esett el 15 tisztjük és 235 tengerészük, pedig megsebesült. Az olasz sebesültek csekély száma jól mutatja hogy mennyire hatástalanok voltak az ágyúk ebben a csatában. Pélldául az Affondatore-t 22 osztrák gránát találta el, de egy sem tudta áttörni a páncélzatát. De a korszerű olasz lövegek szintúgy hatástalanok voltak az osztrák hajók páncélzatával szemben.

Persano a csata után próbálta menteni a menthetőt. Először világra szóló győzelméről tájékoztatta a sajtót, szerinte három osztrák hadihajót is sikerült elsüllyesztenie. Aztán egyre több embernek tünt fel a két hiányzó csatahajó. Ekkor az olasz parancsnok hangot váltott, továbbra is győztesnek kiáltotta ki magát, de ezért szerinte az olasz flotta sajnos súlyos árat fizetett. Aztán kiderült asz igazság a vereségről és a népharag Persano ellen fordult. Persanos, mivel képviselő volt csak a szenátus bíráskodhatott felette, amely azonban megfosztotta rangjától. Albini hasonló képen járt.

Tegetthoff miután rendbe szedte hajóhadát és emberei kipihenték a csata fáradalmait 22-én elhagyta Lissát, és hazatért Pólába, ahol a győztesnek kijáró ünneplés fogadta. Diadalát csak egy apró incidens zavarta meg. Az olaszok továbbra is azt állították, hogy sikerült elsüllyeszteniük a Kaisert. Tegetthoff erre csattanós választ adott, díszebédet rendezett az agg csatahajó fedélzetén tisztjei és a külhoni megfigyelők számára. Azonban a kamara nem akarta állni a számlát, végül Tegetthoff megúnva a huzavonát felajánlotta, hogy kifizeti az ebédet. Aztán Bécs is elszégyelte magát és mégis fizetett. Ugyan a lissai győzelem nem akadályozta meg Velence és Veneto tartomány elvesztését a háborút lezáró békeszerződésben, de elősegítette Dalmácia megmaradását, és az osztrák haditengerészet fennmaradását még 52 évig.

blog207-17.jpgA Kaiser a csata után közvetlenül

Noha a lissai tengeri ütközet méretében összehasonlíthatatlan a szárazföldön dúlt két nagy csatával, jelentősége mégsem elhanyagolható. Ez az összecsapás volt az, amely megalapozta a Császári, majd a kiegyezés után a Császári és Királyi Haditengerészet hírnevét, a hagyományai alapját képezték. Talán bízvást állíthatjuk, Lissa és Tegetthoff alakította ki azt a szemléletet a Monarchia eme elhanyagolt haderőnemén belül, amely elvezett olyan hadieseményekhez, mint pl az olasz partok elleni rajtaütés azok első világháborúba való belépésük napján, vagy az otrantói tengerzár szétzúzása…

blog207-18.jpg

Ambasa

 

Szerző: ambasa  2016.07.20. 00:00 2 komment

Címkék: hajózás hadtörténelem újkor Olaszország Osztrák Magyar Monarchia

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr768901596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HPetyo 2016.08.03. 09:03:29

Halihó!

Csak a minap jutottam el odáig hogy elolvassam, de szuper cikk lett.
Ez az olasz hadvezetőség kicsit kabarészerű... :)
Az a derék Albini megérdemelt volna egy golyót a végén, miután hazatértek, nem?
Amúgy ekkor még gömb alakú lövedékeket használtak? (gondolom a huzagolt ágyúkban már nem) Azért ilyen hatástalan a páncélátütés?
Viszont Tegetthof nagyon szimatikus.

ambasa 2016.08.03. 22:49:24

@HPetyo: Igen Tegetthoff egy igazi egyéniség volt, nem véletlen, hogy mind Ausztria, mind a Monarchia legnagyobb tengerészének tartják.

A huzagolt ágyúk nagy valószínűséggel már kúpos lövedékeket használtak ebben a korban. A sima csövűek, nos jó kérdés, nem tudom. Minden esetre akármilyet is használtak, a huzagolt csőből kilőtt, valószínűleg Minié rendszerű lövedékek sem értek el átütést, pedig az Affondatore-n már ilyen volt.

TG
süti beállítások módosítása