blog240-01.jpgUgyan az első világháborúban megjelentek a harckocsik, és bevetésük sikerrel járt, de alkalmazásuk a 20-as 30-as években számos vitát gerjesztett. Sok ország, számos teoretikusa kísérelte meg kidolgozni hatékonyabb alkalmazásuknak elvi alapjait, illetve megkezdődött a feladatuk szerinti osztályozásuk. Olyan később híressé vált nevek fejtették ki véleményüket, mint brit Fuller és Lindell-Hart, a német Guderian, a francia de Gaulle és a szovjet Tuhacsevszkij. Az elméleteket tett követte, és megszülettek az első kísérleti alakulatok. Az így nyert tapasztalatok nyomán megalkották a harckocsik osztályozását. Alapvetően a legtöbb nemzet háromféle harckocsi kategóriát alakított ki. Megjelentek a nehéz, közepes és könnyű harckocsik, noha ezeket a különböző nemzetek máshogy nevezték, alapvetően hasonló kategóriákat alakítottak ki. A britek úttörők voltak az elméletek kidolgozásában, amelyet azután többen átvettek és a saját lehetőségeikhez módosítottak. Az ő elképzelésük szerint szükség volt könnyű-harckocsikra, amelyek majd a felderítést végzik, közepesekre, amelyeket cirkáló harckocsiknak hívtak, ezek feladata az ellenség üldözése volt, és nehéz-harckocsikra, amelyeket gyalogságinak neveztek el, és az ellenség védelmét kellett áttörniük. Alapvetően ezt a kategorizálást mind a szovjetek, mind a franciák átvették, legfeljebb a különböző kategóriák elnevezését, és a műszaki tartalmát árnyalták.

A britek ennek a koncepciónak a keretében alkották meg Mark I-es gyalogsági harckocsijukat, az A11 Matilda I-t, majd a jóval erősebb Mark II-t, A12 Matilda II harckocsikat. Az előbbit 1937-ben, a másodikat közvetlenül a háború kitörése előtt, 1939-ben állították szolgálatba.  Még az év júliusában megrendelést adtak a harmadik generáció kifejlesztésére a Mark III gyalogsági harckocsira, amelyből később a Valentine született meg. Alig tört ki a háború Németország és Nagy-Britannia között, még szeptemberben a hadügyminisztérium megrendelést adott a Mark IV, vagy A20-as gyalogsági harckocsi kifejlesztésére, amelyből azután megszületett a Churchill…

Az A20

Az A20-as megépítésére a Harland & Wolff kapott megbízatást. A cég fő profilja már évtizedek óta a hajógyártás volt, nevéhez kötődik a híres Titanic óceánjáró is. A cég a harmincas években érdekeltségeket szerzett a harckocsi és a repülőgépgyártásban is. Az A20-as még egy első világháborús szemlélet szülötte volt, amely meghatározta a hossz-szélesség arányát. A tervezésnél előírás volt az 5 láb magas mellvéden és a 10 láb széles árkon való áthatolási képesség. A túlzott hossz lerontotta a harckocsi manőverező-képességét, de lehetővé tette az ellenség árkain való áthatolás. Maga a harckocsi vonalvezetése is ezt a koncepciót képviselte, a 14 pár kisméretű, teljes burkolt, futógörgővel és a teljes páncéltesten körbefutó lánctalpakkal. Az első elképzelések szerint a harckocsi leginkább az első világháborús Mark sorozathoz hasonlított volna, az oldalain elhelyezett 2 fontos QF páncéltörő ágyúkkal és a velük párhuzamosított géppuskákkal. Továbbá a frontpáncélba is került volna egy harmadik BESA géppuska. A harckocsit hét személy működtette volna.  A tervek szerint az új harckocsinak 60 mm-es páncélzattal kellett rendelkeznie, amely ellenállt az ekkor rendszerben lévő és általánosan elterjedt, német 3,7 cm-es harckocsi- és páncéltörő ágyúknak. Azonban a háborús események felgyorsították az eseményeket, a hadvezetőség - nem meglepő módon - mielőbb bevethető harckocsit akart. A Harland & Wolff egyszerűsítésekhez folyamodott. A 43 tonnás harckocsijukhoz átvették az akkor kifejlesztés alatt álló, 18 tonnás Covenanter harckocsi meghajtását, amely egy 300 LE-s Meadows-féle motorral rendelkezett. Ez alapvetően nem tűnt gondnak, hiszen a harckocsitól nem vártak el túl nagy sebességet. További változás volt, hogy átalakították az oldalsó lövegállásokat, és csak géppuskás tüzelőállásokat hagyták a helyükön, azokat is a harckocsi síkjába süllyesztve. Azonban a harckocsi nem maradt löveg nélkül, megkapta a Matilda II lövegtornyát benne a már jól bevált 2 fontos QF 2-vel. A fegyverzet változását a katonák koncepcióváltása is indokolta, mivel ők a toronyban elhelyezett, alapvetően csak páncéltörő feladatra alkalmas ágyú mellé szerettek volna egy olyan löveget is beépíttetni a harckocsiba, amely hatékonyan képes rombolni az ellenség megerősített fedezékeit, illetve az ott elhelyezett élőerőt. Az új, a homlokpáncélba elhelyezett lövegként felmerült a 6 fontos (57 mm-es) brit, a híres francia 75 mm-es löveg is, de azután végül egy hagyományos, 3 hüvelykes (76,2 mm)-es tarack mellett döntöttek.

1940 júniusára Belfastban négy prototípus készült el. A csapatpróbák során bebizonyosodott, hogy a 18 tonnás cirkáló harckocsi meghajtáshoz tervezett 300 LE-s Meadows motor elégtelen a 43 tonnás gyalogsági harckocsihoz. A probléma megoldása végett a Vauxhall-hoz fordultak, aki két, hathengeres Bedford teherautó motor összeépítésével megalkotott egy 350 LE-s hajtóművet. Mindezek ellenére az A20-as csalódást okozott és nem váltotta be a vele szemben elvárt követelményeket.

 blog240-02.jpg

Az A22

A háború kitörése némileg borította a szép elméleteket. 1940-ben az elképzelésekkel szemben nem támadásra, hanem védekezésre kényszerültek, amint a német panzerek áttörték a francia és a brit védelmet és a szövetségesek hátába özönlöttek. Ebben a válságos helyzetben a brit harckocsik közül meglepő módon a teljesen más célra tervezett Matilda II-esek szerepeltek a legjobban, amikor is Arrasnál egy ellentámadás során néhány nehéz órát okoztak a németeknek. A lassú, de erős páncélzattal rendelkező Matildák támadását csak a később híressé váló német 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk, a FlaK-ok tudták megállítani. A 3,7cm-es, később csak birodalmi kopogtatónak csúfolt PaK 36-osok lövedékei bizony lepattantak a brit nehéz-harckocsikról. (A legendákkal ellentétben, bevetésük nem Rommel hirtelen jött ötlete volt. A német légvédelmi tüzérek fel voltak készítve földi célok elleni harcra és ehhez megfelelő lőszerrel is rendelkeztek.) A franciaországi közvetlen, és a lengyelországi közvetett tapasztalatok a brit hadvezetést, a harckocsikkal szemben támasztott követelményei átértékelésére késztette. Henry Merritt a woolwichi Arsenal harckocsi tervezéséi igazgatója egy új, módosított követelményrendszert alkotott meg, amely alapján 1940 júniusában megbízást adtak a Vauxhall-nak az ekkor még A22-nek nevezett harckocsi megtervezésére és megépítésére. Mivel a franciaországi harcok és az azt követő kiürítésben a brit harckocsi állomány nagy része odaveszett, és ráadásul ott lebegett egy német invázió fenyegető rémképe, a hadügy minél előbb egy bevethető harckocsit akart. A Vauxhall ennek fényében júliusra befejezte a tervezést, és decemberre el is készítette az első próba példányokat. 1941 júliusától megindult a sorozatgyártás, és a csapatok átvehették az első Churchill tankokat.

blog240-03.jpg 

Az első Churchill, valamilyen formában a korábbi A20 koncepciójának nyomán született. Örökölte a hosszú és a hozzá arányaiban keskeny törzset, amely sík, páncéllemezek borítottak. Ezeket kezdetben szegecs- és csavarkötéssel rögzítették, később hegesztették. A test négy részből állt, az első a vezető tere volt, e mögött helyezkedett el a küzdőtér a toronnyal, majd e mögött volt a motortér és végül a sebességváltó tere.

Megmaradt a testen teljesen körbeforgó lánctalp és az apró 10 hüvelyk átmérőjű, görgők, de immáron csak 11 pár, de ezek közül csak 9 feküdt fel normál menetben, egy elöl, egy pedig hátul kissé ferdén és magasabban volt beépítve, ezzel is segítve a terepen való mozgást. Az apró görgők lehetővé tették, hogy azok felett mindkét oldalon egy-egy vész búvónyílást alakítsanak ki a páncéltesten. A harckocsi futóművének felfüggesztéséről függőlegesen beépített csavarrugók gondoskodtak.

Természetesen a Vauxhall is ahhoz a két, Bedford hathengeres motorból összeépített hajtóműhöz nyúlt, amelyet még az A20-hoz készített el. A két Bedford motort vízszintesen helyezték el, úgy, hogy egy közös főtengelyre dolgozzanak. A motor négy Solex karburátort kapott, háromhengerenként egyet. A motor elemeit úgy helyezték el, hogy a motortér tetőterén lévő szerelőnyílásokon keresztül könnyen elérhetőek legyen, könnyítve a karbantartást. A 21 literes, benzinmotor 2000/perc fordulatszámon 350 LE teljesítmény leadásra volt képes. A harckocsi kormányzását nem hagyományos botkormányok működtette fékekkel, oldották meg, hanem egy összetett rendszerrel, ahol a kormánykerék a sebességváltóhoz, egy differenciálműhöz, illetve hidraulikus szervókkal a fékekhez volt kapcsolva (már ha jól értelmezem a leírást).

A torony felszerelése miatt, a test laposodott. A fegyverzet terén megmaradtak az A20 végső koncepciójának egy módosított változatánál. Elhagyták az oldalsó géppuskaállásokat, de meghagyták a toronyban lévő 2 fontos QF 2-t a párhuzamosított géppuskával és a test homlokpáncéljába szerelt 3 hüvelykes tarackot.

A vezető két, a mellette ülő géppuskás egy figyelő periszkóppal rendelkezett. A toronyban az irányzónak és a töltőkezelőnek szintén egy-egy, míg a harckocsi parancsnokának szintén két, Vickers Mk.IV periszkóp jutott.

A Churchill páncélvastagsága 16 és 102 milliméter között mozgott, amelyet később, az Mark VII-től 25 és 152 mm-re növeltek, ami vastagabb volt, mint a híres Tiger-E harckocsié. Ugyanakkor a páncélzat gyakorlatilag csak függőleges és vízszintes elemekből állt.

Az A22F, vagy nehéz Churchill gyártsa során, számos változtatást vezettek, be, amely megváltoztatta a Churchill külalakját is. A csavar- és szegecskötéseket hegesztéssel váltották fel, aminek következtében 4%-os tömegtakarítást nyertek, miközben a gyártási idő is csökkent. A gyártás során a kezdeti négyzet alakú, oldalsó vészbúvó nyílásokat kerekre cserélték. Az új harckocsitest új, nagyobb, öntött tornyot kapott, amelyben már nagyobb löveget is be tudtak építeni.

 blog240-04.jpg

Változatok

Churchill I

Az első sorozat volt, amely végül 303 példányban készült. A fentebb említett módon a toronyban volt egy 40 mm-es QF 2-es kétfontos páncéltörő ágyú egy párhuzamosított BESA géppuskával és a testben egy 3 hüvelykes tarack, amelynek a lőszer-javadalmazása 58 gránát volt, míg a toronyban lévőé 150. A Churchill mechanikailag meglehetősen megbízhatatlan volt. Először a kanadaiak vetették be Dieppe-nél 1942 augusztusában, de használták Tunéziában és még Olaszországba is eljutott néhány példány, amelyek részt vettek a Gót-vonal áttörésében.

blog240-05.jpg

Churchill II

Az 1127 példányban legyártott Mk.II-es alapvetően az Mk.I továbbfejlesztése volt. A legnagyobb változtatás a fegyverzetet érintette, a testbe szerelt tarackot egy másik BESA géppuskára cserélték. Ezt a változatot esetenként Churchill Ia-nak is nevezték. Ennek alváltozataként nagyon kis példányszámban készült egy támogató változat, Churchill IICS (Close Support). A briteknél bevett szokás volt, hogy a kétfontos páncéltörő löveggel felszerelt harckocsiknak legyártották a támogató változatát is. Ez abból állt, hogy a páncéltörő löveget, a 3 hüvelykes tarackkal cserélték ki. Az Mk.IICS bevetésre soha sem került.

Churchill III

Az 1942 márciusában megjelent, és 675 példányban készült Mk.III szakított a korábbi változatokkal. Új löveget, a kiváló páncéltörő képességekkel rendelkező QF 6-os hatfontost kapta meg, 84 gránátos lőszer-javadalmazással. Az új löveghez új tornyot terveztek egy sokkal szabályosabb, négyzet alakút. Szintén az Mk.III kapott egy sárvédőt „catwalks”  lánctalp fölé.

Churchill IV

Az 1622 Mk.IV az Mk.III-on alapult, de a tornyot áttervezték, visszatértek az olcsóbb öntött technológiához, de formája hasonló maradt. Az első szériáknál, még a QF 6 Mk.V változatát használták, míg a későbbiek az Mk.III löveget kapták meg. Az Mk.V-ös csöve könnyebb és hosszabb volt, a két változat könnyen megkülönbözhető, mert az Mk.V-ös kapott egy ellensúly a csőtorkolat köré építve. Számos Mk.IV-est később a 75 mm-es löveggel szereltek fel, amelyet Mk.IV (75)-nek is neveztek. A 57 mm-es és a 75 mm-es löveggel felszerelt Mk.IV-esek legfőbb megkülönböztető jele, hogy a hatfontosak csak megerősített csőtorkolata volt, míg a Shermanből származó 75 mm-es egy csőszájféket kapott.

blog240-06.jpg

Churchill V

Az Mk.V egy hasonló, de azzal nem azonos, öntött tornyot kapott, mint az Mk.IV/VI. A Churchill V a támogató koncepció felmelegítése volt, de a korábbi 3 hüvelykes helyett egy speciális 95 mm-est kapott. A tarack lőszer-javadalmazása 47 gránát volt. A legyártott Churchillek mintegy 10%-a volt a 95 mm-es löveggel felszerelt, valamelyik támogató változat (Mk.V és Mk.VIII).

Churchill VI

Az alig 200 példányban épült Mk.VI számos apró változtatás mellett, kapott egy gallért a toronygyűrű védelmére. A harckocsi fő fegyerzetét egy 75 mm-es löveg alkotta. Ugyan a tervek 1943 januárjában készültek el, de 1943-44 teléig nem készült el a brit 75 mm-es löveg, amely a Sherman M3-as lőszerét használta. Ebből a változatból viszonylag kevés épült, mivel hamarosan beindult az utódjának az MK.VII-esnek a gyártása, illetve megkezdődött a korábbi Mk.III-asok és Mk.IV-esek átépítése

Churchill VII

Az Mk.VII (A22F) volt a Churchill harckocsi második jelentősebb áttervezése. Ebből és csak a fegyverzetében különböző Mk.VIII-asból összesen 1600 darabot gyártottak le. A testet némileg kiszélesítették, és a páncélzatát jelentősen megerősítették. A test homlokpáncélja 140 és 152 mm-es páncéllemezekből állt, míg az oldalpáncélja 95, a farpáncélja, pedig 51 mm-es volt. A torony - amely részben öntött, részben hegesztett kivitelű volt - homlokfelülete 152 mm-es, az oldala 95 mm-es, míg a tetőpáncél 20 mm-es volt. Ez a páncélvastagság erősebb volt, mint a Tiger I-é. Erős védelme miatt nevezték Heavy Churchill-nek is. A harckocsi a Vickers új 75 mm-es löveget használta, amelynek javadalmazása 84 gránát volt. Az Mk.VII-eseket először a normandia csatában vetették be, majd folyamatosan használták a nyugat-európai és az itáliai hadjáratban. Az Mk.VII-esek még a háború után, Koreában is bevetésre kerültek. 1945-ben a Nehéz Churchillek a korábbi A22F jelölés helyett az A42-est kapták meg.

Churchill VIII

Az Mk.VIII, alapvetően egy Mk.VII-es volt, amely megkapta az Mk.V-s 95 mm-es tarackját, és az ahhoz tartozó 47 gránátot. 

blog240-07.jpg

Churchill IX

Az Mk.IX-esek a korábbi Mk.III-asok és IV-esek átépítésből, modernizációjából született. Az Mk.IX-eken a korábbi harckocsik testpáncélját megerősítették, új sebességváltót és felfüggesztést kaptak. Az átépített példányok egy részénél megerősítették a torony páncélzatát is, de nem mindegyiknél. Azokat a harckocsikat, ahol csak a test átépítése történt meg Mk.IX LT (Light Turret) megjelölést kapták.

Churchill X

Az Mk.X-esek az Mk.VI-osok átépítéséből születtek, az Mk.IX-esnél már ismertetett változtatásokkal.

Churchill. XI

Az Mk.V CS-ek átépítése, az Mk.IX-esnél leírt módon.

Churchill NA 75

1943 végén, az Algériában állomásozó 665. harckocsi javítóműhely parancsnokhelyettese, Percy Morell százados kezdeményezésére született változat. A kapitány észrevett, hogy a műhelybe került Churchillek túlnyomó többsége (60%) a lövegpajzson kapott találatot, ami tönkretette a hatfontos löveget is. Ennek oka az elemzések szerint az volt, hogy a német irányzók az erős afrikai napsütésben a löveg árnyékára céloztak. A kilőt harckocsik javíthatóak voltak, azonban hiány lépett fel a hatfontosakból és a harckocsik, alkatrész híján a javító alakulatnál vesztegeltek. Ugyanakkor számos sérült, vagy kilőtt Sherman és Grant/Lee állt rendelkezésre. A 665-ösök kiépítették a sérült 75 mm-es M3-as Sherman lövegeket, lövegpajzzsal együtt. A beépítésnél azonban felmerült két probléma. Az egyik, hogy a Sherman lövegpajzs nem fért el a Churchill tornyában, ezért azt 30°-ban hátradöntve építették be. A másik a két harckocsi személyzetének elhelyezéséből adódott. Az amerikai lövegnél a töltőkezelő balra ült, míg a briteknél jobbra. Hogy a harckocsin belül ne kelljen megváltoztatni a személyzet helyzetét ezért az amerikai löveget elforgatva, fejjel lefelé építették be. Az így átépített Churchillek lövegéhez 84 gránátot málháztak. Néhány Mk.III-ast is átépítettek, de ezek megkapták az Mk.IV-esek tornyát is. Morell nyomán a 16. tábori műhelyben számos  Mk.IV-est és néhány Mk.III-ast is átépítettek. Az így átépített, mintegy 200 Churchillnél az NA jelölés North Africa-t jelentett. Az NA változatok bevetésre kerültek Szicíliában és Olaszországban, egyes példányok még 1945-ben is szolgálatban voltak.

blog240-08.jpg

Churchill 3in Gun Carrier

1941 szeptemberében a vezérkar kezdeményezte, hogy a Churchill alvázán hozzanak létre egy zárt felépítményű, torony nélküli változatot, amely a 3,7 hüvelykes légvédelmi ágyúk elterjedése miatt felszabaduló, 3 hüvelykes, légvédelmi ágyúból kifejlesztett 17 fontos löveggel lássák el. Kezdetben 100 harckocsi elkészítését rendelték meg, de időközben elkészült a kitűnő QF 6-osal felszerelt Churchill változat, amely már sikerrel tudta leküzdeni a német páncélosokat. Így a nehéz-páncélvadász tervét ejtették. Az első 1942 februárjában készült el, amelyet még további 23 példány követett, de ezek bevetésre nem kerültek. A Churchill 3in Gun Carrierek többségét 1943-44-ben  Snake típusú aknamentesítővel szerelték fel, és kiképzési célokra használták. Ennek a változatnak a típusjelölése A22D volt.

blog240-09.jpg

Black Prince A43

A britek 1943-ra rájöttek, hogy nem elég, hogy van egy megfelelően védett harckocsijuk, ha annak fegyverzete elégtelen, a már meglévő, és a jövőben megjelenő német harckocsik leküzdésére. Természetesen az egyetlen, és már meglévő, valóban nagy erejű lövegükhöz, a 17 fontoshoz nyúltak. Kísérleteket folytattak a Cromwell harckocsik átépítésére, amelynél ki kellett szélesíteni a harckocsit, hogy rá tudják építeni azt a tornyot, ami képes volt befogadni a 17 fontost. Ez lett volna az A30 Challanger, de ez az út zsákutcának bizonyult, és már 1943 szeptemberében világosan látszott, hogy az új harckocsi nem fog elkészülni a tervezett invázió idejére. A Vauxhall egy új tervvel állt elő, amelyből később megszületett az A41 Centurion, de ennek elkészítését mintegy két évre becsülték, ugyanakkor az idő meg sürgetett. Így a britek más megfelelő alváz híján, amely el is bírja a 17 fontos tömegét, és elviseli a lövése által kiváltott erőhatásokat, az egyetlen meglévő és alkalmasnak tűnő harckocsijuk, a Churchill felé fordultak.

Azonban volt egy alapvető probléma. Anno a Churchill harckocsit a kétfontoshoz tervezték, és ezért a toronygyűrű meglehetősen kis átmérőjű volt. Erre ugyan még fel lehette szerelni olyan tornyot, amibe belefért a hatfontos, majd 75 mm-es amerikai, vagy a nyomán kifejlesztett brit 75 mm-es löveg, de az alig nagyobb, de jóval nehezebb és nagyobb teljesítményű, és nagyobb helyigényű 17 fontos már nem. Ugyan, űrméretben nem sokban különbözött a 75 mm-estől, de a 17 fontosnak jóval hosszabb volt a szerelt lőszere és a cső hátrasiklása is. Ahhoz hogy a 17 fontos beépíthető legyen a Churchill-be, meg kellett növelni a toronygyűrű átmérőjét, ami a harckocsi teljes átépítésével a harckocsi test kiszélesítésével járt együtt. Ugyanakkor most sem nyúltak a meghajtáshoz, amely az immár 51 tonnásra hízott harcjármű menetteljesítményét jelentősen lerontotta, csúcssebessége nem érte el a 17 km/h-t úton. A megépült hat darab Black Prince, a módosított Mk.VII-esen alapult, amelyeket 1945 májusáig szállítottak le a próbákhoz, de már túl későn. Az európai háború vége, az elégtelen teljesítmény, és a Centurion megjelenése végül feleslegessé tette a Black Prince gyártásba vételét.

blog240-10.jpg

 

Különleges változatok

A Churchill harckocsik átépítésével számos különleges változat született, amelyek ismertetése egy külön írás is lehetne, így ezek bemutatására csak a teljeség igénye nélkül vállalkozom, néha csak említés szintjén. Alapvetően több kategóriába sorolhatóak ezek a különleges járművek, lángszórósokra, rombolókra, és műszakiakra, amelybe az aknamentesítőktől a műszaki mentőkön át, a hídvetőkig sok minden beletartozik.

Churchill Oke

Ez a típus egy gyors fejlesztés eredménye volt, amely J.M. Oke őrnagy nevéhez fűződött. A Churchill Oke-k frontpáncéljának bal oldalára, a géppuskától kifelé, mereven, egy Ronson lángszórót építettek be. A lángszóró lőtávolsága mintegy 35-45 méter volt, célozni az egész harckocsival kellett. Legalább három Churchill II-est (egyes források szerint lehet, hogy III-ast) építettek át, amelyek bevetésre kerültek Dieppe-nél. A három Oke, jó brit szokás szerint egyéni nevet is kapott Boar, a Beetle és a Bull, azonban bevetésük nem járt sikerrel, még mielőtt használni tudták volna fegyvereiket, vagy kilőtték őket, vagy más okból váltak harcképtelenné. Minden esetre, e három harckocsi módosításban már fellelhető az a későbbi koncepció, amely a normandiai partraszállásánál csúcsosodott ki, speciális feladathoz különleges harcjárművek szükségesek.

Churchill Crocodile

A Chrocodile, Percy Hobbart 79. páncéloshadosztálynak egyik különleges harcjárműve volt, amelyet a D-napra fejlesztetek ki. A vezérkar utasítására az első kísérleteket 1942-ben kezdték meg, ekkor még a Valentine harckocsira alapozva. A próbák 1943-ra fejeződtek be és nyomban meg is rendeltek 250 példányt, de ekkor már a Churchill IV alvázán, majd ezt, októberben az Mk.VII alvázára módosították. Az Oke-val ellentétben a lángszórót, amely jóval nagyobb teljesítményű volt, a test géppuskájának helyére került, miközben a toronyfegyverzet érintetlen maradt. A nagynyomású, nitrogén működtette lángszóró lőtávolsága 75-110 méterre nőt, és hála a harckocsi mögé szerelt, hat és fél tonnás, vontatott, kerekes tartálynak 80, egy másodperces tűzcsapás leadására volt képes. A tartály kiürülése, vagy találat esetén lekapcsolható volt, és ez után a harckocsi egy majdnem rendes Mk.VII-esként harcolhatott tovább. Végül összesen mintegy 800 darab Crocodile készült, amelyeket Nyugat-Európában vetettek be, de mintegy 250-t közülük kikülönítettek az ázsiai hadszíntérre.

blog240-11.jpg

blog240-12.jpgChurchill AVRE

A dieppe-i kaland után a brit katonai tervezők számos tapasztalattal lettek gazdagabbak. Többek között szembesülniük kellett, hogy a németek a partvonalat számos kiserőddel és betonfedezékkel erősítették, meg, amely leküzdésére különleges fegyvereket kell készíteniük. Egy kanadai hadmérnök, Donovan hadnagy kezdeményezésére megpróbálták a Sherman és annak kanadai változatát, a Ram-ot egy nagy erejű fegyverrel, a 29 cm-es Petard nevezetű aknavetővel felszerelni, amely egy 18 kilogrammos gránátot tudott kilőni. Azonban, mint mindig itt is volt egy kis gond, a Petard lőtávolsága alig 75 méter volt, és a Sherman páncélzata elégtelen volt ahhoz, hogy ilyen kis távolságon belülre megközelítse az ellenséges tűzfészkeket, így azután a figyelem ismét a Churchillre terelődött. A kísérletek a Churchill III-as és IV-es változatainak átépítésével folytak. Végül a D-napra 180 példányt készült el az invázióra, amelyeket nagy sikerrel vetettek be a Hobart féle 79. páncéloshadosztály keretén belül. Az AVRE-k végigharcolták a normandiai csatát, és oly annyira beváltak, hogy a kezdeti 180 darabot további 574 követte. A mozgékonyság növelésére később ezeket bozótvágóval, aknataposóval, sőt hídvető-készlettel is ellátták. Az AVRE 29 cm-es aknavetőjét kívülről lehetett csak megtölteni, Ehhez a tornyot kissé balra kellett fordítani, úgy hogy a segédvezető búvónyílása fölött álljon meg a cső, amit ezért némileg módosítottak, az eredeti kétszárnyú felfelé nyílót egy csúszó rendszerűre cserélték le. Ez után a Petard csövét felfelé megtörték, akárcsak a sörétes puskák töltésénél, csak itt éppen felfelé. Ekkor a segédvezető behelyezte a gránátot csőbe, majd visszatörték azt. A töltés alatta töltő keze ki volt téve az ellenség tüzének. A töltés végén a tornyot visszaforgatták a célra, vagy menethelyzetbe. A háború után néhány Mk.VII-t AVRE-vé építettek át, de itt már nem a 29 cm-es Petrdot alkalmazták, hanem csak egy 165 mm-es hátultöltős mozsarat, amelynek a gránátja viszont 18 kg-os volt. Az AVRE egy olyan vonulatot nyitott meg a brit harckocsi fejlesztés történetében, amely hosszú ideig tovább élt és még számos más típuson alapuló AVRE követte.

Műszaki mentő Churchillek

Ezeknek három változata is létezett, az AVR Mk.I. és Mk.II. és a BARV. Az első változat 1942 februárjában jelent meg. Itt a meglévő Churchill I, vagy II tornyát eltávolították és a helyére két légvédelmi célokat szolgáló BREN géppuska állványt helyeztek el. A műszaki mentő változatok kezelőszemélyzete három főből állt. A harckocsi orrára hátuljára egy egyszerű A-alakú darut építettek. Az Mk.II már a Churchill III és a IV változaton alapult. A tornyot itt is eltávolították, de a helyére egy nem körbeforgatható, álca tornyot építettek, imitált fegyverbeépítéssel. Ez is kapott egy A-alakú, 7,5 tonnás darut az elejére és egy 15 tonnást a hátuljára. Továbbá ellátták egy sarkantyúval a harckocsi test hátulján és egy hátsó csörlővel, amelynek vontatási teljesítménye 25 tonna volt. Ezeknek a változatoknak a gyártása, átépítése 1944-ben kezdődött meg és egy részük még a háború után is rendszerben maradt. A BARV az Mk.I némileg módosított változata volt, amelyek egy részénél már megjelent az álca torony.

blog240-13.jpg

Hídvető Churchillek

Hídvetőből a négy alapváltozat mellett létezett több kísérleti is. Ezek többségét Ark-nak, vagyis Armoured Ramp Carriernek hívták, ezekből létezett Mk.I és Mk.II, ez utóbbiból volt UK és Italian szabványú. Az Mk.I-et a dieppe-i tapasztalatok alapján rendelték meg 1943 őszén a 79. páncélos hadosztály számára. Az átépítésre kerülő Mk.II és Mk.IV Churchill alvázak tornyát eltávolították és a tetejükre egy hídpályát helyeztek, amelynek első és hátsó fele lehajtható volt. Ezek a harckocsik 20 méter áthidalására voltak képesek. A sikeres próbák után a hadsereg 50 darabot rendelt ebből a korai változatból. Az Mk.I továbbfejlesztéséből született meg az Mk.II, amelyre szélesebb nyomtávú elemeket építettek. A brit és az olaszországi változatok közötti fő különbég, hogy ott amerikai eredetű hídelemeket építettek a már elavult Churchill III alvázakra. Ez utóbbiakat Octupusnak is nevezték. A negyedik fő változat, az egyszerűen csak Bridgelayer-nek nevezett, előzőektől eltérően nem egy az alvázon átvezető hídpályát használt, ahol a hordozójárműnek bele kellett hajtania az áthidalandó árokba, hanem egy lefektethető, és utána lecsatolható hídelemet. Ennek a fejlesztése 1942-ben kezdődött, a már a Valentine Bridgelayeren is alkalmazott rendszer átvételével. Ezek bázisául is az Mk.III és Mk.IV változatok szolgáltak, majd 1945-46-ban továbbiakat is átépítettek, immár Mk.VII alvázon. A tornyot itt is eltávolítottá, és erre 10 méter hosszú hídelemet szereltek, amelyet hidraulika segítségével a hídvető harckocsi maga elé tudott fektetni. Ezeknek a járműveknek a kezelőszemélyzete két főből állt.

Néhány AVRE is kapott maga elé fektethető hídelemet. Léteztek sorozatgyártásba nem került változatok is, mint pl. a Lakeman Ark, ahol nem távolították el a tornyot, és a hídelemet efölé építették fel. A korai ark változatok továbbfejlesztése volt a Woodlark és a Great Eastern Ramp az előbbiből 10 kísérleti példány készült de a háború végéig nem kerültek ki a frontra. Mindkét változatnál nagyobb és nehezebb hídelemeket használtak, amelyek pozícióba helyezésénél pirotölteteket használtak.blog240-14.jpg

Szőnyegfektető Churchillek

Szintén a Dieppe-i tapasztalatok világítottak rá, hogy a nehéz páncélosok, de az egyéb járművek is hajlamosak a parti föveny finom homokjában elakadni, illetve a szögesdrót akadályokon is kell átvezetni utakat. Erre a britek egy szellemes, tudtommal csak náluk alkalmazott megoldást eszeltek ki. A harckocsikra egy feltekert szőnyeget szereltek, melyeket a hordózó járművek maguk előtt fektettek le. Az így létrehozandó harckocsik próbáit a norfolki Brancaster fövenyén végezték, amely nagyon hasonló volt a későbbi bevetés helyszínével, a normandiai partszakaszéval. Ilyen volt az AVRE with Bobbin Mk.I és Mk.II, amely egy három méter széles vászon szőnyeget tudott maga elé fektetni. Az AVRE with Log Carpet Device is egy szőnyeget fektetett maga elé, de ez nem vászonból volt, hanem 100 darab 4,25 méter széles 15 cm vastag összekapcsolt farönkből. Kísérleti jelleggel megalkották az AVRE with Twin Bobbint, amelyik a szokásos vászon szőnyeg mellett egy rőzseszőnyeget is hordozott, itt a kezelők dönthették el, hogy melyik lefektetése célszerűbb az adott akadály leküzdéséhez. A Twin Bobbin végül nem került rendszeresítésre. Létezett még egy TLC (Tank Landing Craft) Laying Device változat is. Ezeket eredetileg még 1940-ben Cruiser Mk.I és Matilda II harckocsikra építették, majd 1942-től Churchill alvázakra is. Az első változatoknál még vászon, a másodiknál azonban már rőzse szőnyeget használtak. Ennek a járműnek a különlegessége a rendeltetésében rejlett, ugyanis ezek nem azért fektették le a szőnyeget, hogy a szárazföldi csapatok járművei könnyebben tudják leküzdeni a part homokot, hanem, hogy a partra felfutó partraszálló hajók ne ragadjanak be a laza homokba. Ezért azokon a partszakaszokon, ahol az LCT-k kikötését tervezték szőnyegeket akartak lefektetni, hogy a lapos fenekű partraszálló hajók erre felfutva ne ragadjanak be parti homokba és terhük kirakása után hajócsavarjaikat ellentétes forgásba állítva arról könnyedén le tudjanak csúszni. Ebből a változatból különleges rendeltetésénél fogva csak kevés példányt gyártottak.

blog240-15.jpg

Aknamentesítő Churchillek

Az aknamentesítő Churchillekből is több létezett. Az első az AMRA Mk.II volt, amelyre J. Fowler & Co által még 1937-ben kifejlesztett, nehéz görgőkből álló aknamentesítőjét szerelték. Ezt a szerkezetet a Churchilleken kívül használták a Matilda II és a Covenanter harckocsikon is. A görgőket egy a harckocsi elején túlnyúló keretre szerelték, ezen helyezkedtek el azok a görgők, amelyek a súlyuknál fogva felrobbantották a harckocsi és más egyéb aknákat is. Ezt a szerkezetet megalkotója után Fowler Roller-nek is nevezték. Ennek 1943-as továbbfejlesztése volt az AMRCR (Anti-Mine Reconnaissance Castor Roller). Ez a változat rugalmasabb felfüggesztésben és két egymás utáni görgősorában különbözött az elődjétől. A CIRD (Canadian Indestructible Roller Device) szintén nehéz görgőket használt, de egy sokkal rugalmasabb felfüggesztéssel. Ennek a járműnél a robbanás nagyobb úton tudta megemelni a nehéz görgőket így kisebb volt a valószínűsége, hogy a detonáció leszakítja azokat. A CIDR-eket 1943-ban fejlesztették ki és számos AVRE-re is felszerelték. Kétféle kivitelben létezett, volt 40 és volt 50 cm átmérőjű görgőkkel is. Egy másik megoldás volt a Ploughs A-D változatok, amelyek mint a nevük is mutatja, aknakifordító ekékkel dolgoztak. Ezek nem felrobbantották, hanem maguk előtt a földet felforgatva a két oldalra kifordították az aknákat. Hasonló elven működtek az 1944-ben, a 79. páncélos hadosztálynál, Normandiában is bevetett Bullshorn/Jeffries Ploughs, és az 1943-ban kifejlesztett az AMCRC csatlakozási pontjait használó Farmer Ploughs három változata is.

blog240-16.jpg

Az aknamentesítő Churchillek azonban nem haltak ki a háború után, sőt az 1950-es években egy újabb változatot is kifejlesztettek belőlük a Toad-ot, vagy más néven az FV3902 Churchill Fail-t. A Toad egy régi elképzelés felmelegítése volt, ahol a már a Matilda II-esen és a Sherman Crabon is használt aknamentesítő szerkezetet használták. Ez a berendezés nem súlyos acélgörgők segítségével robbantotta fel az aknákat, hanem egy a harckocsi elé kinyúló konzolra számos láncra rögzített súly segítségével. A láncon lévő súlyokat megforgatva, akár egy cséphadaróval verték végig a harckocsi előtt lévő területet, ahol az ütések hatásra, az aknák felrobbantak. A Toadok szakítottak a korábbi beidegződéssel, a forgó tornyon helyet egy zárt felépítményt kaptak és a gyenge 350 LE-s motor végre egy 650 LE-s Rolls-Royce Meteor-ra cserélték. 1954. és 1956. között összesen 42 egykori Mk.VII-t építettek át, amelyből 2 volt a prototípus, 6 átmeneti és 34 végleges változat. A Toadok végül harci bevetésre nem kerültek, csak kiképzési célokra használták őket.

blog240-17.png

Egyéb Churchill változatok

Azonban a britek fantáziája nem ismert határokat, ha különleges rendeltetésű Churchill harckocsikat kellett megalkotni. Az egyik ilyen volt az Ardeer Aggie, amelya az AVRE továbbfejlesztése volt. Az Ardeer Aggie prototípusát 1943 szeptemberében építették meg egy Mk.III átépítésével. Ebbe a harckocsiba szokásos Petard helyett egy Ardeer vetőnek nevezett hátrasiklás nélküli 3 méter hosszú ágyút építettek be, amely 24,5 kilogrammos gránátot csaknem 420 méterre volt képes elrepíteni. A csapatpróbák során azonban bebizonyosodott, hogy a fegyver alkalmatlan a harci használatra ezért ejtették a programot.

blog240-18.jpg

Egy másik különleges változat lett volna a Woodpecker, amely négy, a harcjármű mindegyik oldalán elhelyezett Petard-dal rendelkezett volna (hogy ezek egy irányba néztek volna, vagy legyezőszerűen lőttek volna, vagy a négy égtáj felé, és lett volna-e tornya, avagy sem erről nem szól a fáma). A Woodpecker egyszeri négylövéses sortüzet tudott volna leadni, majd vissza kellett volna vonulnia újratöltésre. A Snake kifejlesztésére 1942-ben került sor. Ez a változat a lánctalpak felett, mindkét oldalon 25-25 robbanóanyaggal töltött 3 hüvelyk átmérőjű csöveket hordozott volna. Ezeket össze kellett volna egymással illeszteni és fokozatosan előretolva az aknamezőre fektetni. Ha ez megtörtént, akkor nyújtott töltetként felrobbantva a lefektetett csövek teljes hosszában egy-egy sávban működésbe hozta volna az aknákat így nyitva átjárót az aknamezőn. Az ilyen járművek létrehozására Churchill Mk.III és Mk.IV és a csak kísérleti célokra használt 3in Gun Carriereket használták fel. A Snake továbbfejlesztése volt az AVRE with Cogner 2 in Mk.II változat, itt a csövek helyett 2 hüvelyk átmérőjű, 310 hosszú hajlékony tömlőt használtak, amelyet egy rakéta segítségével volt képes maga elé lőve lefektetni. Ezek mellett számos robbanótöltet elhelyezést is kipróbáltak a Churchill harckocsikon, ezek közül a legismertebb a Goat elnevezésű volt, illetve az amely Carrot típusú tölteteket hordozott. Folytattak kísérleteket az ismert Bangalore torpedó felhasználásával, amely a Snaken használt csövek akadályra fektetése után, azt felrobbantva fejtette volna ki hatását. Ezek a változatok szintén a dieppe-i tapasztalatok során születtek és a feladatuk, hogy az orrukra szerelt robbanótöltetek segítségével az akadályokba, kőfalakon- és kerítéseken rést robbantsanak.

blog240-19.jpg

Churchill I

1941.

303 darab

Churchill II

1941-42.

1127 darab

Churchill III

1942.

675 darab

Churchill IV

1943.

1622 darab

Churchill V

1943.

241 darab

Churchill VI

1944.

200 darab

Churchill VII.

1944.

1400 darab

Churchill VIII.

1944

200 darab

 

A Churchillekből összesen 7368 darabot gyártottak, beleértve az összes változatot.

blog240-20.jpg

Az volt a Churchill harckocsik szerkezeti leírása, változatai ismertetése, a következő részben kerül sor a harci alkalmazására…

Ambasa

Szerző: ambasa  2017.07.18. 00:00 Szólj hozzá!

Címkék: haditechnika második világháború Nagy-Britannia

A bejegyzés trackback címe:

http://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr2512670497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.