blog244-01.jpgHa valaki olvasta anno Walter Lord, Hihetetlen győzelem című művét, az biztos emlékszik a japán oldalon kulcs szerepet játszó cirkálóra a Tone-ra. Nekem már akkor felkeltette az érdeklődésemet, de persze akkor még nem volt internet, nem volt könnyű utána nézni egy-egy hajónak. Hiába szerettem volna többet megtudni róla, erre akkor nem nagyon volt lehetőség. Azonban nem sokkal később megjelent a Zrínyitől a Hadihajók típuskönyv, amibe ez a különös, más hajókhoz nem hasonlító cirkáló is belekerült. Maga a hadihajó, olyan volt, mint egy kentaur, az eleje cirkáló, míg a tatja egy anyahajó volt. Persze nem volt egyedülálló, a japán flottában testvérhajója is szolgált, sőt két hasonló felépítésű csatahajó is létezett illetve más nemzetek is készítettek hasonló hajókat, de ezek közül számomra a Tone az, amely legközelebb áll hozzám…

Amikor Japán belépett a második világháborúba, a világ harmadik legerősebb haditengerészetével rendelkezett, amelyet csak Nagy-Britannia, és az Amerikai Egyesült Államok flottája előzött meg. 1941 decemberében a japán Császári Haditengerészet állományában nem kevesebb, mint tizennyolc nehézcirkáló állt szolgálatban. Ezek a hajók nagyok gyorsak, erős tüzérségi- és torpedófegyverzettel rendelkeztek, de ugyanakkor gyenge védettséggel rendelkeztek. A hajók kialakítása, a hosszú és nagyméretű hajótest, az erős meghajtás, mind lehetővé tette a hajók folyamatos modernizálást, a fegyverzetük erősítést. Arányos, karcsú megjelenésükkel gyönyörű és halálos résztvevői lettek a Csendes-óceánon dúló harcoknak.

A XX. század hajnalán nagyon sok cirkálóféle létezett, a védett, vagy missziós cirkálóktól, a nagy-cirkálókon át a páncélos cirkálókig. Fő feladatuk a kapcsolattartás a saját külbirtokokkal, gyarmatokkal, illetve az ellenség ez irányú tevékenységének zavarása volt. Gyakorlatilag a cirkálók voltak a haditengerészet igáslovai. Békében ők voltak azok, akik a távoli kikötőben demonstrálták, egy-egy állam jelenlétét, illetve háborúban - az egykori korzárok utódjaként - vadásztak az ellenség kereskedelmi hajóira. Ezért az ilyen hajók viszonylag gyenge páncélvédelemmel, nagy sebességgel, és erős fegyverzettel, és jó tengerálló képességgel rendelkeztek. Ezen hajókategória csúcsa a páncélos cirkáló volt, amely mind fegyverzete, mind védettsége miatt a középhatalmak akár a csatasor részeként is alkalmazták, mint pl. a híres csuzimai csatában.

A japán nehézcirkálók, elődjei, mint annyi más haditengerészetnél a páncélos cirkálók voltak, amelyekből szintén szép számban állítottak szolgálatba 1880. és 1905 között. Ezek a brit, francia és olasz hajógyárak termékei voltak, de volt közöttük olyan is, amelyet még az orosz-japán háború folyamán zsákmányoltak. Ezen hajók alapján, a japánok 1905-ben kezdték meg Kuréban és Yokusakában az első ilyen típusú, saját hajók megépítését. Ugyan a Kure-ban épült cirkálók még számos gyermekbetegségtől szenvedtek, de mégis ezek voltak az elő japán tervezésű nehéz hadihajók. Azonban alig álltak szolgálatba ezek a cirkálók, nyomban elavúltá is váltak, az időközben Nagy-Britannában megjelent csatacirkálók miatt.

blog244-02.jpg

Az első világháború után, tanulva az angol-német flottafejlesztési versenyből a nagyhatalmak tárgyalóasztalhoz ültek, hogy önmagukat korlátozva elkerüljenek egy újabb, költséges csatahajó építési lázat. 1922-ben megszületett a Washingtoni haditengerészeti egyezmény, amelyben Nagy-Britannia, USA, Franciaország, Olaszország és Japán kötelezettséget vállalt, arra, hogy mennyi és milyen hadihajót tart szolgálatban. A szerződés nem csak a hajók számát, hanem az egyes kategóriákba tartózó, mint pl a cirkálók méretét és beépíthető fegyverzetét is meghatározták. Az egyezmény szerint az aláírók nem építhettek 10.000 tonnánál nagyobb vízkiszorítással rendelkező cirkálót. A szerződés azonban tartalmazott egy kis csavart. Úgy látszik, már akkor is próbáltak olyan törvényeket hozni, ami kijátszható. Ugyan a cirkálók vízkiszorítása nem léphette túl a 10.000 tonnát személyzetestül lőszerestül és élelmiszerestül, de ugyanakkor nem kellett figyelembe venni a betölthető tüzelőanyagot, kenőolajat, és az ivóvizet. Lássuk be, azért ez csírájában hordozta a játékot a számokkal. Az egyezmény miatt Japán nehéz helyzetbe került, hiszen a tervei szerint ekkor egy, nyolc csatahajóból és nyolc csatacirkálóból álló flottát akart kiépíteni. Ezt azonban a szerződés nem engedélyezte, ezért a szigetország haditengerészeti figyelme a nehézcirkálók felé terelődött. Akárcsak a XX. század fordulóján, egy olyan hajót láttak benne, amely ha nem is helyettesítheti, de kiegészítheti a hagyományos csathajókat.

Természetesen megkezdődött az útkeresés. A csendes-óceáni szigetország viszonylag kedvező helyzetben volt, ugyan nem volt gazdag, de őt nem merítette ki annyira az első világháborús részvétel, mint a másik négy aláíró államot. Míg a többi haditengerészet a szerződést kihasználva megszabadult a régi, elavult és költségesen fenntartható hadihajóitól, a japánok fejlesztésbe kezdtek.

1923. július 31-én vízre bocsátották a Yubari könnyűcirkálót. Ez ugyan kicsi hajó volt, azonban alkalmas volt arra, számos olyan technológiát próbáljanak ki rajta, amely később általános jellemzőjévé vált a japán cirkálóknak. A Yubari volt az a hajó, ahol Hiraga Yuzuru és Fujimoto Kikuo tervezőpáros kidolgozta azt a koncepciót, ahol az erős fegyverzetet, védelmet és nagy sebességet, a lehető legkisebb hajótestbe tudták bezsúfolni. Ez azért volt fontos, mert akárcsak a harckocsi építésben, a hadihajóknál is a tűzerő, a védelem és a sebesség hármasát kellett a lehető legjobb arányban vegyíteni. Hogy lássuk miről van szó, ha bármelyiket meg akarjuk növelni, pl. nagyobb sebesség, akkor a,z nagyobb gépeket, több teret, nagyobb hajótestet eredményez, viszont ez azzal jár, hogy vagy a fegyverzetet, vagy a páncélzatot kell csökkentenünk, hiszen a hajó maximális vízkiszorítását korlátozta az 1922-es egyezmény. (Arról már nem is beszélve hogy a nagyobb hajótest nagyobb páncélozott felületet kíván.) Ez nem volt könnyű feladat, de a japán párosnak sikerült egy olyan kompromisszumot kialakítania, amelyben a lehető legoptimálisabban ötvözték a három tulajdonságot. Így, a Yubarival megszületett az a kísérleti egység, amely innentől alapját képezhette a nagyobb cirkálók tervezésének.

blog244-03.jpg

A következő páros az 1925-ös Furutaka osztály volt, ahol már kamatoztatták a Yubari-n szerzett tapasztalatokat. Míg a Yubari alig 4.000 tonnás volt, a Furutaka már 7.500 (kezdetben). Ezeknek a hajóknak a fegyverzete is szokatlan volt, a későbbi nehézcirkálókhoz képest, mert hat darab 20,3 cm-es ágyúját különálló lövegtornyokban helyezték el. Ez ugyan a széttelepítés miatt, bizonyos értelemben növelte a védettséget, ugyanakkor a több lövegtorony azonos tömeg mellett csak vékonyabb páncélzattal rendelkezhetett. Talán nem véletlen, hogy közvetlenül a második világháború előtt a két a hajó fegyverzetét teljesen átalakították. Továbbra is hat nehézágyúval rendelkeztek, de ezeket már három, ikerlövegtoronyba telepítették.

blog244-04.jpg

A Yubari után, míg Hiraga Nagy-Britanniába utazott, tanulmányozni az ottani hadihajó építést, Fujimoto megtervezett egy újabb, ezúttal közepes cirkáló osztályt, amely az Aoba-ból és a Kinugasa-ból állt. Ezek a hajók voltak az első olyan egységek, amelyek a washingtoni szerződés korlátjainak figyelembe vételével készültek, de ugyanakkor megpróbálták azok határait feszegetni. Ezen a hajón a japánok a korábbi hat egylöveges toronykoncepciót ejtették és helyette a három, ikerlöveges elrendezést választották. Ez azonban kis mértékben rontott a hajó stabilitásán.

Ezen előzmények után Japán volt az első, aki deklaráltan megrendelte az első olyan cirkálókat, amelyek a washingtoni egyezmény felső korlátjának maximális kihasználásával épültek. Ez volt a négy egységből álló Myoko-osztály. Ugyan a hajó hivatalosan az egyezmény korlátozásainak megfelelően épült, de a tervezés közbeni módosítások, a torpedófegyverzet és a kettős célú, közepes tüzérség erősítése miatt már átlépte a 10.000 tonnás küszöböt. Az 1928-as, Myoko-osztály volt az, amelyen megjelent az öt lövegtornyos elrendezés. Közben az óceán túlpartján lévő történéseket látva az amerikaiak is nyolc, új nehéz cirkáló építésébe kezdtek. Természetesen a japán válasz sem maradhatott el, és ők is megrendeltek négy módosította Myoko-osztályú cirkálót, a Takao-osztály egységeit.

A Takao-osztály egységei szintén tíz 20,3 cm-es ágyúval, és a később híressé váló 61 cm-es torpedóval rendelkeztek. A hajó páncélzata képes volt ellenállni a távolról, és felülről jövő 20,3 cm-es gránátoknak, míg a közelről a lapos pályán becsapódó 15,5 cm-eseknek. A hajó sebessége 33 csomó felett volt (több, mint 60 km/h). A hajó tervezése 1925-ben kezdődött meg és kezdetben csak továbbfejlesztett Myoko-nak tekintették. Az elődjéhez képest új lövegtornyokat kapott és növelték a lőszerraktárak védelmét is. A tömeg csökkentése érdekében a megszokott szegecselés helyett egyes szerkezeti elemek összekapcsolásakor ívhegesztést alkalmaztak. Szintén a tömegtakarékossági okokból alumínium szerkezeti elemeket is alkalmaztak. Érdekes lehet az az adat, ami rávilágít a huszas-harmincas években a dúló, nagy nehézcirkáló építési lázra, hiszen ekkor nem csak a japánok, hanem pl. az olaszok is számos erős fegyverzetű, és csodálatosan szép nehézcirkálót építettek. Egy Takao-osztályú nehézcirkáló 28,37 millió yenbe került, míg  tiz évvel később, a Yamato csathajó, tízszer ennyibe 281,54 millióba. Az 1932-ben szolgálatba álló Takao-osztályú nehézcirkálók voltak a Japán Császári Haditengerészet legnagyobb méretű ilyen egységei.

Közben az amerikai nehézcirkáló építési programra válaszul a japánok a Takao-osztály továbbfejlesztéséről döntöttek, és négy újabb hajó megépítését határozták el. A hajóknak párban kellett volna elkészülniük 1930-34. és 1934-35. között. Ekkor azonban közbe szólt a diplomácia. 1931. április 21-én meghosszabbították a Washingtoni-szerződést, ez azonban korlátozta a nehézcirkálók számát. A jövőben ebből a hajótípusból Japán csak egy tucatot birtokolhatott. A japánok már döntöttek, szükségük volt az új cirkálókra, de nyíltan nem szándékoztak szembe menni az egyezménnyel, így a tervezett hajókat átminősítették könnyű-cirkálóvá. A két új osztályból az első lett a Mogami-, míg a másik a Tone-osztály. Az egyezmény betartását, egy érdekes megoldással oldották meg a japánok. A négy új cirkáló méretében akkora volt, mint egy nehézcirkáló, de alulfegyverezték őket, a lövegtornyaikba csak három-három 15 cm-es ágyút építettek be, mint a könnyűcirkálókba. Azonban a hajókat úgy tervezték meg, hogy háborús időkben, vagy ha már a korlátozó intézkedések hatályukat vesztik, a könnyű-cirkáló lövegtornyok, két ágyús, 20,3 cm-es lövegeket tartalmazókra cserélhetőek.

Ebben az időben a két híres mérnök eléggé túlterhelt volt. Hiraga-t lekötötte a Yamato és a Musashi tervezése, így Fujimoto-ra maradt a Mogami, és a Tone kidolgozása. Hiraga-val ellentétben, azonban Fujimoto terveibe beleszólt a haditengerészet vezetése. A kikényszerített változtatások, nem tettek jót a hajónak, csökkent a stabilitása. Ekkor azonban történt egy sajnálatos esemény. 1934. március 12-én a Tomozuru torpedónaszád, egy éjszakai gyakorlat során felborult, és a katasztrófában százan vesztek oda. A vizsgálat megállapította. Hogy a balesetért a hajó túl magas súlypontja volt a felelős, amiért Fujimoto-t tették felelőssé, és elbocsátották. A tengerészek halála és a megaláztatás nagyon megviselte a mérnököt, aki a következő év januárjában meg is halt. Fujimoto halála mellett azonban volt még egy következménye a balesetnek. A Japán Haditengerészet vezetősége egy átfogó vizsgálatot rendelt el, amely számos hajónál, a torpedónaszádoktól kezdve a repülőgép-hordozókig állapított meg hasonló stabilitási problémát, amely a hajók magas súlypontjából adódott, így többek között a Mogami-osztálynál is. A stabilitási problémák mellett, a Mogami-osztálynál - az új hajóépítési eljárások és korszerű anyagok alkalmazása ellenére - sem sikerült tartani az előírt 8.500 tonnás vízkiszorítási határt, ami 1.000 tonnával több lett.

blog244-05.png

Fujimoto után, a tervezés vezetését, Kukuda Keiji vette át, aki megpróbálta orvosolni az idő közben napvilágra került stabilitási gondokat. Ennek első lépése, hogy a Takao-osztálynál megismert, magas, pagoda-szerű parancsnoki tornyot egy alacsonyabbra cserélte, egyszerűbbre cserélte a főárbocot, és a hajó közepén elhelyezett hangár és az itt lévő fényszórók megépítését, pedig törölte a tervekből. Ezen felül, egy olyan rendszerrel látták el a hajót, amely a tengervíz beengedésével növelhette a hajó stabilitását, ha az valamilyen okból túl könnyű lett volna az adott tengerviszonyok között. Pl. ha viharos időjárásba kerül, miközben kevés tüzelőanyaggal rendelkezik, amiért a hajó súlypontja feljebb vándorol.

A Mogami próbái 1935 márciusában kezdődtek meg, és hála az átalakításoknak a stabilitást az elfogadható határokon belülre került, ugyanakkor súlyos szerkezeti problémákra derült fény a hajótest hegesztett elemeinél. A hibákat ugyan kijavították, de egy tájfun után a hegesztési problémák ismét felszínre kerültek, ezért a két hajót a Mogami-t és testvérhajóját, a Mikuma-t szárazdokkba kellett vinni, akárcsak a Suzuya-t. Végül 1937-ben, a problémás hegesztett kötéseket a hagyományos szegecseltre cserélték, és számos helyen, rátétlemezek segítségével megduplázták a hajótest, és bizonyos szerkezeti elemek vastagságát, ami természetesen ismét tömegnövekedéssel járt.

A Tone-osztály megtervezésére ilyen előzmények után került sor. A hajóosztály két tagból állt, természetesen a név adó Tone-ból és a Chikuma-ból. Eredetileg a Tone-k a Mogami-hoz hasonló fegyverelrendezést kaptak volna, azonban a haditengerészet vezetése változtatott az elgondolásán és a hajóknak más feladatot szánt. A Tone-osztályt felderítő-cirkálókként kívánta alkalmazni. Ez azt jelentette, hogy növelni kívánta a hajón szállított felderítő vizi-repülőgépek számát. Ez a hajók áttervezésével járt. A két cirkáló hátsó részét teljes egészében a szállított repülőgépek üzemeltetésére rendelték alá, míg a fő tüzérség négy darab, egyenként, három 15 cm-es ágyút tartalmazó lövegtornyát a hajó parancsnoki hídja elé építették fel. Természetesen, akárcsak a Mogami-osztálynál, itt lehetőség volt a fegyverzet erősebbre cserélésére, a hadi- vagy politikai helyzet úgy kívánta meg.

A tervezés befejeztével a Tone és testvérhajója a Chikuma építési munkálatai Nagaszakiban, a Mitsubishi hajógyárában kezdődtek meg. Az első egységet 1934. december. 1-én, míg a másodikat 1938. március 19-én bocsátották vízre. Tanulva a Mogami-k építését övező gondokból, a hajótesteket eleve erősebbre tervezték, és építették meg. A Tone 1938. november 30-án, míg a Chikuma 1939. május 20-án állt szolgálatba. Jól látható, hogy a Tone készre szerelése csaknem négy évig tartott, addig testvérhajójáé alig tizennégy hónapot. Ez minden bizonnyal, a Mogami körül kialakult gondokra adó válaszokra való várakozásokkal telt. Akárcsak a Mogami-osztály többi tagja, a Tone és a Chikuma is egy-egy japán folyóról kapta a nevét.

 

A hajók műszaki leírása:

A hajók sajátos feladatuknak megfelelően szokatlanul hosszú első fedélzettel rendelkeztek ahol a négy lövegtorony került elhelyezésre. Ezt követte a Mogamihoz hasonló felépítmény a parancsnoki toronnyal, az árboccal, és a jellegzetesen japán, döntött kéménnyel. Innentől azután megváltozott a kép és kezdetét vette a repülő fedélzet. Nos, itt nem a repülőgép-hordozókon megszokott repülőfedélzetre kell gondolni. A repülőfedélzet két részre tagozódott a hátsó alacsonyabb rész szolgált a repülőgépek tárolására - mivel a hajók nem rendelkeztek hangárral - míg a magasabb elsőn helyezkedett el a két lőporos katapult, ahonnan a gépeket indítani tudták. Mindkét fedélzeten sínpálya helyezkedett el, amely megkönnyítette a gépek mozgatását. A visszatérő hidroplánok a gép mellett landoltak, ahonnan a daruk segítségével tudtak visszajutni a fedélzetre.

Ez az elrendezés, sajátos, semelyik másik hajóhoz nem hasonlítható megjelenést kölcsönzött a két cirkálónak.

blog244-06.png

blog244-07.jpg

A Tone-osztály hajóinak hossza 201,6, a szélessége 18,5, míg a merülése 6,48 méter volt. Üres vízkiszorítása 11.215, míg kétharmados tüzelőanyag feltöltöttség mellett 14.070, teljes terhelés mellett, pedig 15.239 tonna volt. Míg a Mogamihoz hasonlóan a Tone hajóteste még hegesztett kivitelben készült, addig a Chikuma.n már tanulva a korábbi hibákból, visszatértek a hagyományos szegecseléshez. Természetesen a szegecselés és az utólagos megerősítések tömegnövekedéssel jártak és hajó vízkiszorítása 12.500 tonnára nőtt. A hajótest övpáncélja 100 mm vastag volt, és a 77,8 méter hosszan húzódott a hajótest két oldalán. A magassága 7 méter volt, és 2,7 m mélyen nyúlt le a vízvonal alá. A páncélfedélzet 31 mm-es volt, de ez a döntött oldalain 65 mm-re nőt. A parancsnoki tornyot 70 és 130 mm közötti páncéllemezek védték, míg a lövegtornyokat 25-75 mm-es.

blog244-08.jpg

A Tone-k a meghajtása megegyezett a Suzuya cirkálóéval. A hajók nyolc Kanpon kazánnal rendelkeztek, amelyek négy áttételes gőzturbinát láttak el gőzzel. A gőzturbinák összteljesítménye 152.200 LE (111.867 kW) volt. A turbinák négy háromágú hajócsavart hajtottak meg, amelyek a hajónak 35 csomós (65 km/h) sebességet biztosítottak. A korábbi japán cirkálókkal ellentétben, a Mogamihoz hasonlóan már ezek a hajók is két kormánylapáttal rendelkeztek.

A Tone-k gazdaságos 14 csomós (26 km/h) sebesség mellett akár 12.000 tengeri mérföldet is képesek voltak megtenni (22.000 km)

A hajó fő fegyverzete kezdetben tizenkét 15 cm-es ágyú alkotta négy lövegtoronyba csoportosítva, amelyet aztán négyszer két darab 20,3 cm-es L/50-re cseréltek. A fő lövegek függőleges emelési szöge 55° volt. A hajók másodlagos tüzérsége négy iker 12,7 cm-es L/50 Type 89 HA nehéz légvédelmi ágyúból állt, amelyeket csak részben zárt tüzelőállásokban helyeztek el (hátul nyitottak voltak, csak szemből és oldalról védte lövegpajzs a kezelőket). A könnyű légvédelmi fegyverzetet hat iker Type 96 típusú 25 mm-es gépágyú alkotta, amelyeket 1943-ban megdupláztak, majd a háború végére számukat 64-re emelték. (A könnyű légvédelmi gépágyúk száma az általam nézet szakirodalomban erős eltéréseke mutatnak, amelyet én a különböző időszakoknak illetve a két hajó különbségének tudok be, a háború közepén 24-40-re, míg a háború végén 54-58-64-re teszik azokat.) Ezeken felül a hajó rendelkezett a japánok tengerészeti csodafegyverével is, a 610 mm-es Type 93-as „Long Lance” torpedókkal, amelyekből négy tripla indítót építettek a hajók fedélzetére.

blog244-10.jpg

A hajók elméletileg négy Kawanishi E7K2 „Alf” és négy Nakajima E8N1 „Dave” hidroplánnal rendelkeztek, azonban ritkán hordoztak ennyi repülőgépet inkább csak hatot, amelyből négy volt az utóbbi típus. De a gyakorlat szerint később még ez soknak bizonyult, és a ténylegesen szállított gépek számát öt darabra szállították le. Ahogy a háború előrehaladt és a fedélzeti gépek elavultak, modernebb Aichi E13A1 „Jake”, és Mitsubishi F1M2 „Pete” gépekkel  váltották fel azokat.

blog244-11.jpg

A hajók személyzete 874 tisztből és tengerészből állt. A leírások szerint ezek a hajók biztosították a japán cirkálók közül a legjobb elhelyezési körülményeket a legénység számára, miközben az hírhedten rossz volt a többi hajón.

blog244-09.jpg

 

Szolgálatban

A Tone és a Chikuma szolgálatba állításuk után a Yokusakában állomásozó 2. flotta 6. sentai-ba (cirkáló raj) kerültek beosztásba, azonban hamarosan átvezényelték őket a 8. sentai-hoz. A két hajót 1939. december 1-én Maizuru-ba vezényelték, ahol még sohasem járt ekkora hajó. A háborút megelőző időszakot a két hajó gyakorlatozással töltötte, gyakran fordulva meg a kínai vizeken. 1940 áprilisában egy időszakos karbantartás alatt, mindkét hajót demagnetizáló tekercsekkel látták el.

Amint a háború szele elérte a Csendes-óceánt a japánok természetesen az előzetes terveik szerint ismét szárazdokkba küldték a Mogami-t, a Mikuma-t, a Suzuya-t, a Kumano-t, a Tone-t és a Chikuma-t hogy fegyverzetét erősebbre cseréljék.

blog244-12.jpg

1941 végén a 8. sentai (cirkáló raj) része lett annak a flotta-csoportnak, amely végrehajtotta a Pearl Harbor elleni támadást. 1941. december 7-én hajnalba a két hajó egy-egy E13A1 nagy hatótávolságú haditengerészeti felderítő hidroplánt indított, hogy kifürkéssze az időjárást Ohau felett. A két gép sikeresen teljesítette a feladatát és jelentés nyomán zöld utat kapott az amerikai támaszpont elleni légitámadás. A Chikuma repülőgépe volt az amely hírt adott arról, hogy a fő célpontot jelentő amerikai csatahajók a kikötőben vannak. Összesen kilenc nehézhadihajóról tett jelentést, mert az öreg, célhajónak használt Utah csathajót is beleszámolta. Ezzel egy időben, a két hajó 06.30-kor egy-egy közel-felderítő E8N-t is útjára bocsátott. A két gép, a felszállás után délre fordult, nem kisebb feladattal, mint hogy jelentsen egy esetlegesen abból az irányból felbukkanó amerikai flottát. A japánoknak szerencséje volt, nem tűnt fel délről semmiféle amerikai hadihajó, így a japán gépek zavartalanul tudtak lecsapni a Hawaii-szigetek lévő amerikai tengerészeti és légi támaszpontokra.

A két hajó december 8-án parancsot kapott, hogy támogassák a Wake-sziget elfoglalását célzó hadműveletet. A japánok a gyenge amerikai ellenállást hamarosan legyűrték, és birtokba vették a szigetet. A hadműveletek alatt a Tone két közel-felderítőt is indított, hogy megakadályozza az amerikai tengeralattjárók egy esetleges rajtaütését az inváziós flottán. A Chikuma is felküldte repülőgépét, azonban az nem járt szerencsével, a sziget felett légvédelmi találatot kapott, ami miatt a pilóta kénytelen volt a sérült géppel vízreszállni. A gép elveszett, de a személyzetet sikerült kimenteni. Wake eleste után a két hajó visszatért Kure-ba.

1942. január 14-én a két cirkáló a Karolina-szigeteken lévő Truk-ba települt át. Innen kiindulva részt vettek a térségben lévő japán hadműveletekban. Támogatták a japán csapatok partraszállását Rabaulnál és részt vettek az Új-Guinea elleni támadásban is. 24-én a Tone és Chikuma repülőgépei is támadást indította, az Admirális-szigetek ellen.

Február 1-én az USS Enterprise egy meglepetésszerű légitámadást hajtott végre Truk ellen, ami igen felbőszítette a japánokat, nem voltak hozzászokva, hogy nem ők a kezdeményező fél. A japánok összeállítottak egy üldöző flottát, amelybe a két cirkálót is beosztották, azonban nem sikerült utolérniük az amerikaiakat. Az incidens után, 19-én mindkét hajó részt vett az ausztráliai Darwin elleni légitámadásban. A csapás előtt a Tone egy felderítő gépet indított, hogy felmérje a célpont feletti időjárási viszonyokat, azonban annak a rádiója felmondta a szolgálatot, így a gép dolga végezetlenül, megszakította a bevetést. Később egy másik gépe azonban különös sikert ért el, légiharcban lelőtte az Ausztrál Királyi Légierő egyik PBY Catalina felderítő repülő csónakját. A hadműveletek után a két hajó a Jáva-tenger felé vette az irányt.

blog244-14.jpg

1942. március 1-én a Chikuma egy gépe a holland Modjkerto kereskedelmi hajó nyomára akadt, amely épen Ausztrália felé menekült. A Chikuma a Tone-val és két kísérő rombolójukkal a Kasumi-val és a Shiranui-val még dél előtt beérte a hajót és a tenger fenekére küldte. Ez után a Tone egyik felderítő gépe, a Karácsony-szigetektől 250 tengeri mérföldre, felfedezett egy öreg amerikai rombolót, az USS Edsal-t. A rombolóra a Chikuma 18 km-ről nyitott tüzet a nyolchüvelykeseivel, de a nagy lőtávolság nem kedvezett neki, nem sikerült találatot elérnie az amerikai hadihajón. Időközben a japán cirkálóhoz csatlakozott a Hiei és a Kirishima csathajó is. A japánok valóságos tűzözönt zúdítottak a magányos amerikai hajóra, a csatahajók 297 14 hüvelykes, 132 6 hüvelykes gránátot lőttek ki, miközben a cirkálók ezt még megfejelték 844 8 és 62 5 hüvelykes gránáttal. A gránáteső ellenére az amerikai rombolónak sikerült lőtávolságra kerülnie és tüzet nyitott a Chikuma-ra a saját 4 hüvelykeseivel. Aztán időközben a Hiei, a Tone és a Soryu-ról és Akagi-ról felszálló zuhanóbombázók találatai megállították a magányos amerikai rombolót, amelynek a Chikuma adta meg a kegyelemdöfést. Négy nappal később a Chikuma a tenger fenekére küldte a Takao cirkáló repülőgépe által már megrongált 5.400 tonnás, holland kereskedelmi hajót a Engano-t.. Másnap, 5-én a két cirkáló repülőgépei csapást mértek Tijailatjap-ra, ahonnan korábban a szerencsétlen holland Modjkerto szállítóhajó is elindult. Másnap a Tone még kimentett egy szerencsétlenül járt brit tengerész, akinek a hajója még február 27-én süllyedt el. Holland Kelet-India eleste után a két hajót az Indiai-óceánra vezényelték.

Az Indiai-óceánon mindkét hajó részese volt annak a hadműveletnek, amelyben a japánok légitámadást intéztek Ceylon ellen. Április 5-én egy a Tone-ról indított felderítő gép fedezte fel a brit HMS Cornwall és Devonshire nehézcirkálókat. A két hajóra még aznap lecsaptak a japán repülőgépek, és el is süllyesztették azokat. Április közepén a két cirkálót hazarendelték Maizuru-ba, és itt elvégezték rajtuk a szokásos időszakos karbantartásokat.

1942 júniusában a japánok egy összetett hadműveletbe kezdtek, amelynek végső célja a még meglévő, és valamennyire ütőképes amerikai hajóegységek megsemmisítése lett volna. Ezt - a japánok szándéka szerint döntő csatát - a Midway-szigetek térségében kívánták megvívni. A 8. sentai-t, Nagumo admirális repülőgép-hordozó csoportjába osztották be, amely a támadás fő erejét képezte. Június 4-én mindkét hajó két-két E13A1 felderítő gépet indított, hogy meghatározzák az amerikai flotta helyzetét. A Tone négyes számú gépe járt sikerrel, és mintegy 480 km-re a japán erőktől rá is bukkant az amerikaiakra. Ám ekkor kezdetét vette egy félreértésekkel teli zavaros történet. A repülőgép késve érkező, hiányos, téves, és néha ellentmondó híradások alapján Nagumo előtt nem volt világos helyzetkép, sőt néha egyenesen hibás felderítési adatokkal volt kénytelen dolgozni. A rendelkezésre álló adatok alapján aztán téves döntést hozott, ami a csata szempontjából végzetes következményekkel járt. Persze ez nem jelenti, hogy a japán csatavesztés teljes felelőségét a Tone szerencsétlen négyes számú gépének személyzetére kellene, vagy lehetne hárítani. Ugyanekkor, viszont a Chikuma repülőgépe volt az, amely meghatározta az USS Yorktown repülőgép-hordozó helyzetét, amit azután a japánoknak sikerült is a tenger fenekére küldeniük. A cirkáló repülőgépei az amerikai hajó felfedezését követően folyamatosan nyomon követték, egészen az elsüllyesztéséig. A csata során az amerikai gépek nem csak a japán repülőgép-hordozókat támadták, hanem a cirkálókat is, de a légitámadások a két cirkálóban nem okozott kárt, viszont a Tone elvesztette egy repülőgépét személyzetével együtt. Június 14-én 8. sentai-t ezek után északra vezényelték, hogy támogassa az Aleut-szigetek elleni inváziót. A cél itt hasonló volt, mint Midway-nél, oda akarták csalogatni az amerikai flottát, de az nem kapta be a horgot, így a hadművelet ugyan fel tudott mutatni részsikereket, két kopár amerikai sziget elfoglalását, de valódi célját nem érte el. A midwayi csata után, amelynek része volt az az Aleutoknál végrehajtott hadművelet is a két hajó 24-én hazatért. A cirkálók azonban nem pihenhettek sokat hamarosan a Salamon-szigetekhez vezényelték őket, ahol kezdetét vette a guadalcanali-csata.

blog244-13.jpg

Midway után a csendes-óceáni hadműveletek súlypontja délebbre, a Salamon szigetre tevődött át. A súlyos repülőgép-hordozó veszteség arra késztette a japán hadvezetést, hogy olyan területek felé fordítsa figyelmét, ahol tud szárazföldről üzemeltethető gépeket alkalmazni. Ezért Guadalcanal-on egy repülőtér építésébe kezdtek, ami kiváltotta az amerikaiak ellenreakcióját, és egy hosszú és véres felőrlő csata vette kezdetét. Augusztus 24-én a cirkálók csatlakoztak a térségben állomásozó flotta-csoportosításhoz. Másnap egy amerikai Catalina felfedezte a japán Ryujo könnyű repülőgép-hordozót, amely ellen az USS Enterprise gépei egy sikertelen támadást intéztek. A japánok nyomban a támadók keresésére indultak, a Tone és Chikuma összesen hét repülőgépet indított. A Chikuma egyik gépe nyomára is akadt az amerikainak, de mielőtt a felderítő gép el tudott volna rejtőzni egy felhőben, lelőtték. Ugyanakkor egy másik gép már sikeresen lokalizálta az amerikai erőket és a japánok ez alapján támadást intéztek. A légicsapás során az Enterprise-t három bomba találta el. Miközben zajlott a japán támadás, az USS Saratoga lecsapott a Ryujo-ra és sikeresen el is süllyesztette. A támadás természetesen nem csak a repülőgép-hordozó ellen irányult, hanem a kísérete ellen is. A Tone-ra két Avenger típusú repülőgép is indított torpedót de nem sikerült találatot elérniük. Ugyan az összecsapást mindkét cirkáló épségben megúszta, de repülőgép-hordozójuk elvesztését követően, a japán flotta visszahúzódott a biztonságosnak vélt Truk-ba. Októberben a két hajó a Salamon-szigetektől északra cirkált, hogy amerikai hajókra vadászon.

Október 26-án a két hajó Guadalcanal-tól 400 km-re észak-keletre cirkálva hét repülőgépet indított, hogy felderítse a a szigettől délre eső térséget. Szerencsével jártak, és ráakadtak az amerikai flottára és kezdetét vette a santa cruz-szigeteki csata. A japánok keményen csaptak le, és alig tizenhárom B5N torpedóvető-repülőgép a hullámsírba küldte az USS Hornet repülőgép-hordozót, megrongálta az USS South Dakota csatahajót és az USS San Juan cirkálót. Azonban, az akció során a négy indított gépéből, a Tone két repülőgépét is lelőtték. Mielőtt a Hornet elsüllyedt volna még útjára tudta bocsátani repülőgépeit, amelyek lecsaptak a japánokra. Ezúttal a támadást a Chikuma nem úszta meg. A lecsapó amerikai zuhanóbombázók könnyebb sérülést okoztak a parancsnoki tornyon. A csekély sérülések ellenére a hajó parancsnoka Komura kapitány veszélyesnek ítélte meg a helyzetet és kilövette a fedélzeten lévő indítóállásokból a torpedókat. Éppen időben, mert alig három perc múlva, az egyik jobb oldaliba egy 227 kg-os bomba csapódott. Ugyan a hajó megmenekült egy hatalmas robbanástól, de ettől függetlenül két további találatot is kénytelen volt elszenvedni, amelyből az egyik elpusztított egy repülőgépet a katapulton. Ugyan a hajó nem sérült meg súlyosa a személyi veszteségek ennek ellenére tetemesek voltak, 190-en elestek, és 154-en megsebesültek, köztük Komura kapitány is.

blog244-15.jpg

Természetesen a sérülések miatt a Chikuma az Urukaze és a Tanikaze romboló kíséretében nyomban visszatért Trukba, majd a szintén sérült Zuiho repülőgép-hordozóval Japánba, Kure-ba. Itt kijavították és légvédelmi fegyverzetét megerősítették, sőt felszíni kereső-radarral is ellátták. A javítások és a modernizáció egészen 1943. február 27-ig eltartott.

Míg testvérhajója sebeit nyalogatta, a Tone továbbra is a hadszíntéren maradt és egészen 1943 februárig részt vett a sziget körüli harcokban, sőt november közepén még erősítést jutatott a Guadalcanal-on harcoló japán csapatokhoz. Február közepén a hajót kivonták, és honi kikötőjébe Maizuru-ba vezényelték, ahol, az a Chikuma-hoz hasonlóan modernizálták.

Március 15-én mindkét hajó parancsot kapott, hogy térjen vissza Truk-ba. Május 17-én a két cirkáló csatlakozva a Musashi csatahajóhoz visszatért Japánba, hogy részt vegyenek Tokióban, Isokuru Jamamoto admirális állami temetésén. Ez után az intermezzo után, július 17-én mindkét hajó ismét Truk-ba a hajózott, miközben számos amerikai tengeralattjáró támadást voltak kénytelenek elhárítani. Július és november között a két hajó a szokásos háborús feladatát látta el, járőrözött a Marsall-szigetek térségében, utánpótlást szállított Rabaulba, és sikertelenül kutatott az amerikai flotta hajói után. November 5-én a Chikuma éppen üzemanyagot vételezett Rabaulban, amikor az USS Princeton repülőgépei lecsaptak a kikötőre. Miközben több japán hajó is megsérült, a Chikuma, csak kisebb sérüléseket szenvedett el, egy a közelében becsapódó bombától. Másnap a Tone befutott Kure-ba, majd december 12-én a Chikuma is. Itt ismét megerősítették a légvédelmüket, ekkor már 20 légvédelmi gépágyúval rendelkeztek. A fokozódó japán veszteségek arra késztették a haditengerészet vezetését, hogy 1944. január 1-én, a 8. cirkáló rajt feloszlassák. Mindkét hajót a 7. sentai-hoz vezényelték át.

Februárban a két hajó útja szétvált. A Tone segédkezett Truk-ból Palauba kimenteni az ott rekedt csapatokat, majd március 1-től az Indiai-óceánon kereskedelmi hajókra vadászott. 9-én a vadászat eredménnyel járt és a Tone, a Kókusz-szigetektől délre elsüllyesztette a brit SS Behar kereskedelmi hajót. Az érvényben lévő parancs ellenére 108 túlélőt mentett ki a süllyedő hajóról. A 108 túlélőből 32-t, hadifogolyként Batáviában kihajóztak, azonban a többiek a fedélzeten maradtak. Ekkor a Tone kaptányának feletesse Naomasa Sakonju admirális parancsot adott a foglyok „ártalmatlanítására”. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Tone fedélzetén lévőket a nyílt tengeren lefejezték, tetemeiket, pedig a tengerbe hajították. A háború után az eset napvilágra került, az admirálist, mint háborús bűnöst kivégezték, de a Tone parancsnoka sem úszta meg, hét év börtönre ítélték. Ez alatt, februárban a Chikuma Szingapúrba hajózott, majd március 15-én Batáviába. Innen kiindulva a hónap hátralévő felében maga is kereskedelmi hajókra vadászott az Indiai-óceánon. 1944. március 20-án nagy megtiszteltetés érte a Chikumát, mert a 7. sentai parancsnokságát átvevő Kazutaka Shiraishi ellentengernagy a cirkálón vonta fel parancsnoki lobogóját.

1944 júniusában mindkét hajó részt vett a filippinó-tengeri csatában, ahol a „Nagy mariana-szigeteki pulykalövészet” néven elhíresült összecsapásban a japánok ismét vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak visszavonulni Okinawára. Innen a két hajó útja ismét szétvált, a Tone Truk-ra, míg a Chikuma Szingapurba hajózott, ahol ideiglenesen a 4. cirkáló raj parancsnoki hajója lett. Truk-ban június 26. és július 8. között Tone légvédelmi fegyverzetét tovább erősítették, immár 57 darabra emelték a fedélzeten lévő 25 mm-es gépágyúk számát. A felszíni keresőradarját is egy modernebbre cserélték, sőt egy légvédelmi radart is kapott. Az átépítés után a cirkáló csapatokat szállított Okinawára, majd júliusban csatlakozott testvérhajójához Szingapúrban.

1944 októberében a japán hadvezetés eljutott arra pontra, hogy ismét mindent egy lapra tett fel. A reményeik szerinti döntést, ami csak az ő képzeletükbe élt, a Leyte-öbölben, a Fülöp-szigeteknél akarták megvalósítani. Természetesen ez csak egy hiú ábránd volt, hiszen ekkor már az amerikaiak sokszoros mennyiségi és minőségi fölényben voltak és szinte bármekkora veszteséget is képesek voltak elviselni. A két cirkáló, Kurita admirális Mobil-flottájának részeként 23-án futott ki Brunei-ből, hogy a Palawan-szoroson áttörve lecsapjon a partraszálló amerikai csapatokra. A Fülöp-szigetek felé vezető út, jórészt a japánok hanyagsága következtében vesszőfutásnak bizonyult, és rövid idő alatt két cirkálójukat is elsüllyesztették, és egyet pedig megrongáltak az amerikai tengeralattjárók. A két nővér azonban szerencsésen megúszta a támadásokat. 24-én a csoport elérte a Sibuyan-tengert. Az itt kibontakozó csatában, a japánok súlyos veszteségeket szenvedtek. A nem kevesebb, mint tizenegy amerikai légitámadás, megtizedelte a japán hajókat. A japánok büszkesége a Yamato testvérhajója a Musashi a sorozatos támadások áldozatául esett és elsüllyedt, a Myoko cirkáló mozgásképtelenné vált, a Nagato és a Haruna csatahajó is megsérült. A légitámadások következtében a Tone is elszenvedett egy bombatalálatot. A japánok nem bírták a nyomást és visszafordultak. Az amerikaiak elkönyvelték a győzelmet és figyelmüket az északról közeledő japán hajóhad felé fordították, azonban ezzel nagy hibát követtek el. A japánok az éjszaka folyamán rendezték soraikat, és a Subiyan-tenger immár őrizetlen keleti kapuján, a San Bernardino-szoroson keresztül az amerikaiak hátába kerültek. Amikor másnap felkelt a nap, az erős japán hajóhad előtt ott volt a védtelennek tűnő amerikai kísérő repülőgép-hordozók, amelyek a partraszállást támogatták. A japánok rárontottak az amerikaiakra, de a Császári Haditengerészet ekkor már nem volt a régi, az egymásnak ellentmondó parancsok következtében nem sikerült az összehangolni a támadást, az egész egy csata egy kavargó középkori lovasrohamra emlékeztetett, ahol a részvevők az egyéni elképzeléseik szerint manővereztek és csaptak össze azzal, aki éppen az útjukba került. Kezdetben a Chikuma segített megsemmisíteni az USS Gambier Bay kísérő repülőgép-hordozót, de hamarosan tűz alá vette az USS Heermann romboló, majd négy TBM Avenger torpedó-bombázó repülőgép is lecsapott rá.. Az USS Manila Bay repülőiről indított torpedók közül az egyik a hajó tatjába csapódott és megrongálta a hajó egyik hajócsavarját és kormánylapátját. Hajó sebessége nyomban lecsökkent, előbb 18 csomóra (33 km/h), majd alig 9-re (17 km/h)., miközben a hajó kormányozhatatlanná vált. 11.05-kor a következett be az újabb légitámadás, ezúttal az USS Kitkun Bay öt TBM-je támadta meg. Újabb két torpedó csapódott a hajó bal oldalába, aminek következtében a gépházat elárasztotta a tengervíz. Minden gép leállt a hajó energiaellátása megszűnt. Ebben a béna kacsa állapotban érte 14.00-kor az újabb támadás Három újabb Avenger csapott le USS Ommaney Bay és az USS Natoma Bay hajókról. A harmadik támadásban egy újabb torpedó csapódott a Chikuma bal oldalába, ami már végleg megpecsételte a cirkáló sorsát. A hajó túlélőit a Nowake romboló vette fedélzetére. Azonban a Chikuma túlélő vesszőfutása nem ért véget, másnap az USS Vincennes, az USS Biloxi és az USS Miami cirkálók négy romboló kíséretében elfogták a menekülő Nowaki-t, és ágyútűzzel mozgásképtelenné tették. A hajónak a kegyelemdöfést az USS Owen romboló torpedói adták meg. A Nowaki fedélzetén ekkor 1.400-an tartózkodtak köztük a Chikuma túlélői. A Chikuma-val együtt, a Tone is tűzharcba keveredett az USS Heermann  rombolóval, majd rá is lecsaptak az amerikai repülőgépek, de testvérhajójával ellentétben megúszta a támadásokat és az éjszaka folyamán sikeresen el tudott menekülni a San Bernardino-szoroson keresztül.

blog244-16.jpeg

A Tone november 6-án érte el Bruneit, majd szerencsésen visszatért Japánba. Maizuru-ban szárazdokkba került. A felszíni kereső radarját ismét modernizálták, és négy további tripla 25 mm-es légvédelmi gépágyúval látták el, amelyel a számuk immár 62-re nőtt. A javítások egészen 1945. február 18-ig eltartottak. Miközben a hajón folytak munkálatok, november 21-én a 7. cirkálórajt is feloszlatták, a Tone az 5. cirkálóraj alárendeltségbe került át. A felújítás követően a hajót Etajima-ba vezényelték, ahol mint kiképzőhajó tevékenykedett. Közben március 19-én, egy légitámadásban kisebb sérüléseket szenvedett.

Július 24-én a az amerikai repülőgép-hordozókról felszálló gépek lecsaptak Kure-ra, hogy végleg szétzúzzák a japán Császári Haditengerészet még megmaradt erőit. Szerencsétlenségére a Tone éppen itt tartózkodott. A támadás során az USS Monterey könnyű repülőgép-hordozó kilenc bombázója támadta meg és három találatot is elértek a cirkálón amelynek gépházát elöntötte a tenger. Egy vontató a mozgásképtelen hajót a sekély vízbe vontatta, ahol végleg megfeneklett. A vízből félig kiálló roncsot négy nap múlva újabb légitámadás érte, ez úttal az USS Wasp, az USS Bataan, és az USS Tichonderoga repülőgépei csaptak le a mozgásképtelen hajóra. Az újabb légitámadás alatt újabb páncéltörő bombák csapódtak a hajótestébe és számos rakéta találat is érte.

blog244-17.jpg

blog244-18.jpg

blog244-19.jpg

A háború után, a vízből félig kiálló roncsot 1948. május 4. és szeptember 30. között bontották el.

blog244-20.jpg

Ambasa

Egy apró megjegyzés. Ugyan általában törekszem arra, hogy az idegen neveket a magyar helyesírásnak megfelelő formában írjam át, de mivel ezt a japán nyelv esetében nem ismerem, ezért a cikkben az esetek döntő többségében az angol átíratott használtam. Ezért mindenkitől elnézést kérek!

Szerző: ambasa  2017.08.30. 00:00 5 komment

Címkék: haditechnika hajózás hadtörténelem második világháború Japán

A bejegyzés trackback címe:

http://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr8412789152

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Galaric 2017.08.30. 13:09:17

Érdekes téma, olvasmányos formában. Arról esetleg van információ, hogy a légvédelmének milyen sikerei voltak?

ambasa 2017.08.30. 13:23:00

@Galaric:

Erre vonatkozó adattal nem találkoztam, nem láttam olyan adatot, hogy a két hajó tüzérsége lelőtt volna ellenséges gépet, de attól még ez nem zárható ki. Minden esetre az azért számomra beszédes, hogy a lassú, majd álló és süllyedő Chikumán a támadó gépeknek csak a kisebbik része tudott találatot elérni. Én ezt az elhárító tűznek is betudom.

TG

Galaric 2017.08.31. 05:54:07

@ambasa: Igazad lehet. Ebben az időszakban már az is siker volt, ha kifordulásra késztették a támadót. Plusz valószínűleg az amerikai pilóták sem voltak olyan vakmerőek. Érezték ők is, hogy közel a háború vége...

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2017.09.05. 17:14:33

Jó cikk megint, hiánypótló.

A Hihetetlen győzelem nekem is alapmű, most megismerhettem a Tone és Chikuma utóéletét is. Még h az lefejezéses is néhol.

Ami a megnövelt számú légvédelmet illeti, a japánok Yamato című háborús filmje pont erről szól, a nagy felszíni egységeket hogy telerakták Midway után légvédelemmel, de radarjuk az még sokáig nem volt, távcsővel keresték az ellenséges repülőket.

" A javítások és a modernizáció egészen 1943. február 27-ig eltartott. Míg testvérhajója sebeit nyalogatta, a Tone továbbra is a hadszíntéren maradt és egészen 1942 februárig részt vett a sziget körüli harcokban "

Ez nem 1943 februárja akarna lenni inkább?

ambasa 2017.09.05. 19:23:53

@Sigismundus: Köszi! Igazad van, javítottam is.

TG