Az Ansaldo

Az „Ansaldo” több értelemben is fogalom a magyar haditechnika történetben. Először is ez volt az a páncélos, amelyet először nagyobb mennyiségben rendszeresített az önálló magyar fegyveres erő, s mint ilyen úttörő szerepet játszott, a ma már csak jelképes magyar harckocsizó fegyvernem kialakulásában. Másodszor az Ansaldo valahol a használhatatlan, idejétmúlt fogalom szinonimája is lett. Korábban már egy írásomban, ezen a blogon értekeztem a kisharckocsikról, azok szerepéről és kialakulásukról. A fenti okok miatt talán érdemesebb egy kicsit részletesebben is foglalkozni ennek a páncélosnak a mind a külföldi, mind a hazai történetével. Noha elég sok helyen elég sok mindent leírtak magyar nyelven az Ansaldoról, de ez jórészt a hazai a hazai históriáját ölelte fel és az is többnyire nyomtatott formában, én most ezeket megpróbálom csokorba szedni, hogy az interneten is elérhető legyen…

Az Ansaldo magyarországi története

Már jóval a bledi egyezmény aláírása előtt, a magyar katonai vezetés elhatározta egy korszerű, gépesített alakulat felállítását. Ennek tervnek az alapjait már az 1932 októberi szervezési rendelet is tartalmazta. E szerint a Magyar Királyi Honvédségnek rendelkeznie kellett egy gépkocsizó csoporttal, amely egy gépkocsizó puskás századból, egy motorkerékpáros szakaszból, egy könnyű-harckocsi századból, egy páncélgépkocsis századból és két gépesített tüzérütegből állt volna. A harckocsi század fegyverzetét a tervek szerint 1 db könnyű és 5 db kis-harckocsi alkotta volna. Azonban ennek is voltak már előzményei. Mint a fent hivatkozott cikkemben említettem a kis-harckocsik kialakulása a brit katonai tervezők elméletéből indult ki és gyorsan elfogadottá vált a legtöbb állam katonai vezetésénél, így természetesen nálunk is. 1927-ben Horváth Ferenc vk. százados egy önjáró fegyverplatform terveit mutatta be, amit azonban hosszas elemzések után nem találtak megfelelőnek. A terveket vizsgáló bizottság ugyan elvetette Horváth tervét, azonban arra is tett javaslatot, hogy érdemes lenne a brit Carden-Lloyd beszerzésére, amely alapján könnyebben lehetne tervezni egy saját változatot, elkerülve a teljesen saját alapokról történő fejlesztés buktatóit. A kis-harckocsik beszerzése és esetleges gyártása melletti jelentős érv volt, hogy mérete folytán könnyeben rejthetőnek vélték az Antant, ekkor még hazánkban tartózkodó ellenőrei elől. A tervek gyakorlati kipróbálására 1932 tavaszán kerülhetett sor, amikor is az olaszoktól egy eredeti Carden-Lloydot kaptunk kipróbálásra, amelyet alapos teszteknek vetettek alá a hajmáskéri gyakorlópályán. Az eredmények alapján felmerült a jármű liszenc nélküli lemásolása is, de az anyagi és a műszaki lehetőségek hiányában ezt elvetették. Azonban a történet ekkor némileg más fordulatot vett. Az olaszok akikkel ekkor nagyon jó kapcsolatot ápoltunk, 1933-ban felajánlották a saját változatuk, a CV 33-as bemutatását a Honvédség szakembereinek, nem titkolt üzleti szándékkal.

Az olasz bemutatóra 1934 júniusában került sor, és a próbák során a harcjármű elnyerte a magyar katonai vezetők tetszését. „Az Ansaldo súlykategóriájában olyan egységet képvisel, amelynek előnyös technikai tulajdonságait 4-5 éven belül világviszonylatban sem fogják lényegesen túlszárnyalni.” Róma még egy mézesmadzagot meglebegtettek előttünk, nevezetesen, hogy egy esetleges beszerzést, egy hosszúlejáratú olasz kölcsönből valósulhatna meg, így már nem volt anyagi akadálya, hogy a Honvédség végre páncélosokhoz juthasson. A magyar vezetés mindössze egyetlen kifogást fogalmazott meg, ami az Ansaldo fegyverzetét érintette, mivel annak géppuskája és lőszere nem volt rendszeresítve nálunk. Három lehetőség is felmerült_

• 8 mm-es 7/12 M Schwarzlose géppuska
• 8 mm-es Gebauer repülőgép géppuska
• 12,7 mm-es Gebauer repülőgép nehéz-géppuska

Végül a második lehetőséget választották, azzal a módosítással, hogy ikerkivitelben kerüljön beépítésre, mivel az alacsony járműből az esetlegesen felbukkanó cél csak rövid ideig látszott, ezért az alatt az idő alatt, minél több lövedékkel kellett azt elárasztani. A kisebb űrméret mellett szólt, hogy a tankettét elsősorban élőerő ellen szánták illetve a nehéz-géppuskák alkalmazása esetén csak szóló beépítés jöhetett szóba, ami esetén viszont elégtelen lett volna a tűzgyorsaság. Félő volt az is, hogyha erősebb fegyverzettel látnák el, az arra csábítaná a parancsnokokat, hogy az Ansaldokat esetleg páncélosok ellen is bevesse, ám arra páncélvédettsége miatt teljességgel alkalmatlan volt, már akkor is. A harcjárműbe kerülő Gebauer modellt némileg módosították és 34/A M harckocsi géppuska néven került rendszeresítésre.Miután a fegyverzetet érintő módosítások sikeresen megtörténtek a Haditechnikai Intézet az eredeti olasz harcjármű magyar fegyverzettel módosított változatát rendszeresítésre alkalmasnak találta és javasolta is azt. A MKH 1935-ben 68 darabot rendelt, amelyet 35 M kis harckocsi típusjelzéssel rendszeresítettünk. Az első szállítmány 1935 szeptemberében érkezett Magyarországra, majd a szállítmányok beérkezése után 1936 márciusában további 82 darabot rendeltünk, amelyek az év decemberéig meg is érkeztek. Az első szállítmánynál fedési okokból traktornak nevezték a szállítóleveleken.

A szállítmányok beérkezése, és helye:

• 1935. szeptember      Hajmáskér      1db
• 1935. december 2.     Hajmáskér      4 db
• 1935. december 11.   Hajmáskér     20 db (17db motor szétfagyott)
• 1936. január 22.         Hajmáskér    16 db
• 1936. január 25.         Hajmáskér   20 db motor a szétfagyottak pótlására
• 1936. február 14.        Hajmáskér   23 db
• 1936. március 16.      Hajmáskér     4 db
• 1936. augusztus 8.    Hajmáskér    10 db
• 1936. szeptember 8.  Örkénytábor  28 db
• 1936. október 15.      Hajmáskér     18 db
• 1936. október 15.      Örkéntábor    14 db
• 1936. december 3.    Hajmáskér     12 db

                                          Összesen: 150 db

 Az első mintapéldány, egy CV 33-as változat volt, amelyből a fegyverzet kiépítése után a Ludovika Akadémiára került. A harcjárműveket H-101 - 251 rendszámmal látták el, de különös módon a legkorábbi, a CV 33-as nem a H-101-et, hanem a H-168-as jelzést kapta (más források szerint a H-169-et). A fentieken kívül, utóbb kaptunk még egy lángszórós és egy ködvető harckocsit is. Az egyikből kiépítettük a lángszórót, és a hozzá tartozó berendezéseket és beépítettük a H-164-es számú saját tulajdonú Ansaldonkba, majd a próbák után mindent visszaépítettek az eredeti olasz tulajdonú járműbe. Miután a lángszórós Ansaldokról folyó tárgyalások nem vezettek eredményre Rómával, az egyik járművet visszaküldtük, de a másik adminisztrációs hiba folytán nálunk maradt, és később a vegyiharc zászlóalj állományába került H-252-es számmal.

A Haditechnikai Intézet 1937-ben, az etióp háború alapján kisebb módosításokat dolgozott ki. A Gebauer féle géppuskák egy szintén magyar fejlesztésű bukótoronyba kerültek beépítésre, amely sajátos külsőt kölcsönzött a mi Ansaldoinknak. Azonban ezek gyártása és beépítés késlekedett, beépítésük csak 1936 nyarán kezdődött el. Közben felmerült, hogy a kis oldalirányú tüzelési szög miatt egy forgótornyot szerkesszenek a kis-harckocsira. A HM meg is rendelte a prototípus elkészítést, ami meg is épült. A módosított jármű tömege a toronynak köszönhetően 160 kilogrammal nőt. A magyar hadvezetés azt is előírta, hogy a 8 mm-es géppuska mellett, nehéz-géppuska beépítésére is legyen lehetőség, ami azonban mintegy 12 cm-rel növelte tovább a tornyos Ansaldo magasságát. A kísérleti példány a hagyományos iker 8 mm-es géppuskával készült el és került csapatpróbára Hajmáskéren 1936. december 18-án, ahol egy hagyományos példánnyal kellett összemérni az erejét. Az eredmény azonban elkeserítő volt. A kísérleti változatból egyedül a kilátás volt jobb, a sebessége úton 10%-kal, de terepen akár 50%-kal is csökkent, és a megemelkedett súlypont miatt az oldalstabilitás is nagymértékben romlott. A nem középen elhelyeztet torony rögzítetlen helyzetben össze-vissza lengett, a kezelő csak nagy erővel tudta irányba tartani, lejtőn a dőlés irányába fordult, amely helyzetből csak többszöri lendületvétel után tudta a kezelő ismét irányba fordítani. További gond volt, hogy a torony mérete miatt a vezető búvónyílását meg kellett szüntetni, így mindkét kezelő vész esetén a torony tetején lévő ajtón keresztül tudta elhagyni a járművet. Nőt a célfelület is és a tömeg növekedés megterhelte a futóművet, és meghajtást, amely a tervezetnél korábbi elhasználódáshoz, meghibásodásokhoz vezetett. A forgótornyos jármű koncepciója, akár csak az olaszoknál, nálunk is megbukott. 1937-ben a már megrendelt 60 bukótornyoson felül további 90-et rendeltek, de ezeknek alkalmasnak kellett lenniük, hogy a jobb oldali 8 mm-es géppuska helyére 12,7 mm-es is beépíthető legyen. Ez a változat az Ansaldo-II volt. Azonban mivel a nehéz-géppuskák gyártása késett, ezért ezek a páncélosok iker 8 mm-es géppuskával lettek ellátva. Már korán felmerül a parancsnok kilátásának javítása is ezért 45 járműre egy 7 periszkóppal felszerelt négyszögletes figyelőtornyot építettek, azért csak ennyire, mert az olasz hitelből többre nem futotta. Ezek a járművek 1939-től jelentek meg a csapatoknál.

Természetesen a saját elképzeléseink és az olasz harci tapasztalatok figyelembe vételével kidolgozták az Ansaldok harcszabályzatát. A dokumentum kimondta, hogy mivel a harcjármű védettsége acélmagvas lövedékek ellen csak 400 méter felett hatásos, míg a fegyverzetük páncélozott célok ellen hatástalan, irányításuk a beépített rádió hiányában nehézkes, ezért önálló alkalmazásuk szervezett ellenállás leküzdésére csak kivételes helyzetekben engedélyezett. A kis-harckocsit támogató fegyvernek kell tekinteni, amely alkalmas harcfelderítésre, oldalbiztosításra, üldözésre, mozgó tartaléknak, illetve egy esetleges visszavonulás biztosítására. A szabályzat előírta, hogy az Ansaldok legfeljebb századkötelékben vethetőek be oly módon, hogy a járművek lássák egymást és a parancsnoki harcjárművet is, ennél nagyobb kötelékben harcbavetése nem javallott. Az 1938-as hadgyakorlat során azonban a fenti okok miatt bebizonyosodott, hogy a gépesített alakulatok alárendeltségében nem, legfeljebb a lovasság, illetve a kerékpáros alakulatok kötelékében lehet a siker némi reményével harcba vetni azokat. A fenti okok kiküszöbölésére tervek születtek az Ansaldok modernizációjára, melynek keretében R-1 típusú, kis hatótávolságú rádió beépítésével próbálkoztak, illetve a rádió nélküli változatoknál pót-üzemanyagtartály akartak felépíteni, amely 50%-kal növelte volna a hatótávolságot. Ezek az elképzelések azonban nem valósultak meg, akár csak az az elképzelés, amelyben önindító beépítésével próbálkoztak.

A háború előestéjére az Ansaldok fegyverzete is korszerűsítésre szorult. 1937-ben az olaszoktól kaptunk egy lángszórós változatot, amely alapján megpróbálkoztunk egy saját átépítéssel. Az eredeti Lf változat csapatpróbáját a vegyiharc zászlóalj végezte, amely alapján 5 lángszórós Ansaldo rendszeresítését határozták, el. Első körben saját példányok átépítésével próbálkoztak, de mivel ilyen teljesítményű lángszórót nálunk nem gyártottak, ezért felmerült eredeti olasz példányok vásárlása, amit azonban a vezérkar ellenzett, mivel már akkor is látta, hogy a kis-harckocsi a modern háború csataterein már nem állja meg a helyét, minden további példány vásárlása pénzkidobás. Felmerült, hogy 5 magyar géppuskás változatot az olaszokkal 5 lángszórós változatúra cseréljünk, de ez a terv sem valósult meg. Ugyan nem volt lángszórónk, de a vonatott gyúelegy tartályok legyártásra kerültek. Az ilyennel ellátott kilenc harckocsi és egy adminisztrációs hiba miatt 1941-ben még mindig nálunk lévő olasz lángszórós változat a vegyiharc zászlóaljhoz került. A lángszóró nélküli változatokat ködfejlesztő járműként hasznosították. 1940-re elkészült végre a 12,7 mm-es nehéz-géppuska, amelyek hatásadatai kielégítőek voltak, azonban a egy 8 mm-essel párhuzamosítva már nem fért el. A nehéz-géppuska azonban élő erő ellen túl nagy hatású volt, ezért felmerült, hogy csak minden ötödik járművet építsenek át ilyen változatúra. Természetesen ez a fejlesztés sem valósult meg, mivel a szárazföldi csapatok nem rendszeresítették ezt az űrméretet, így annak a pár Ansaldonak a lőszerellátása nehézkes lett volna. Az eredeti 34/A M géppuska eredetileg 25 darabos tárakból tüzelt, ami azonban csak túl rövid tűzcsapásokat tett lehetővé, ezért 1941-ben megpróbálkoztak 50 lőszeres rakaszok beépítésével, ami azonban a helyhiány miatt ismét csak megbukott. 1940-ben csak gondolat szinten felmerült a 40 mm-es harckocsi ágyú felépítése, de a HTI már a tervezés fázisában megállapította, hogy az Ansaldo futóműve csak korszerűsítés után bírná el azt. Ekkorra azonban a kis-harckocsijaink már igen elhasznált állapotban voltak, bárminemű korszerűsítésük minden józan számítás szerint is csak a Honvédség szűkös anyagi forrásainak pazarlását jelentette volna.

A kisméretű görgőkkel ellátott futómű már kezdetben sem volt problémamentes, de 1938-ra a folyamatos és intenzív kiképzésnek köszönhetően egyre inkább elhasználódtak. Egyre több lett a meghibásodás, miközben az olasz pótalkatrészek beérkezése egyre bizonytalanabbá vált. Ezért a HM magyar cégeket bízott meg a hiányzó pótalkatrészek gyártásával, amelyek minősége azonban meg sem közelítette az eredeti olaszt. A magyar görgők 5-20, míg az olasz 100-200 km-t bírt ki (ezt az adat internetről származik, nyomtatott formában nem találkoztam vele) . Igazából a probléma nem volt ismeretlen, az olaszok már az eladáskor sem javasolták, hogy az Ansaldokkal hosszabb meneteket hajtsanak végre, és a saját tapasztalatuk szerint többször is szállítójárművek rendszeresítését javasolták. Végre a hadvezetés is ráébredt, hogy szükséges ezen hiányosság orvoslása, ezért 120 db egyforma teherautó rendszeresítését határozta el. Míg ez megvalósult, addig is a több mint 3 tonnás járműveket a rendszeresített 2,5 tonnás Ford teherautókra rakták, amely azonban a túlterhelés miatt csak úton tudta szállítani a kis-harckocsit. Ki is írtak egy pályázatot, amelyen a győri Magyar Wagon- és Gépgyár és a Weiss Manfréd Vas-és Fémművek Rt indult. A járművek számának csökkentése miatt, előírták egy pótkocsi megépítését is. Végül is mindkét cég gyártmány megfelelt, de rendszeresítésre egyik sem került, mivel ekkor már megkezdődött az Ansaldok hadrendből való kivonása.

Az MH a beérkezett 150 harckocsit hét századba szervezte, amelyekből egyet-egyet kapott a meglévő 7 vegyes dandár. A harckocsik azonban nem kerültek ki a csapatokhoz továbbra is Hajmáskéren és Örkénytáborban maradtak, ahol egy-egy alegységet hoztak létre a leendő személyzetek kiképzésére. 1938 márciusában meghirdetett győri program és az ehhez rendelt 1 milliárd pengő lehetővé tette a Honvédség modernizálását. Ennek keretében három gyors seregtest, két lovas és egy gépkocsizó dandár felállítására került sor. Mindhárom alakulat hadrendjébe került egy-egy kis-harckocsi század. Még annak az évnek augusztusában elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, aminek következtében egy újabb gépkocsizó dandár is felállításra került.

Magyar Ansaldo alakulatok, a zárójeles szám a figyelőtornyosak számát jelent az összmennyiségből):

• 1. gépkocsizó dandár felderítő zászlóalj (Budapest)                 22 (6) db
• 2. gépkocsizó dandár felderítő zászlóalj (Kassa)                     18 (6) db
• 1. lovas dandár kisharckocsi század (Nyíregyháza)                  18 (6) db
• 2. lovas dandár kisharckocsi század (Cegléd)                          18 (6) db
• 9. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (Jászberény)       6 (2) db
• 10. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (Budapest)       6 (2) db
• 11. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (Rétság)           6 (2) db
• 12. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (Munkács)       6 (2) db
• 13. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (Nyírbátor)       6 (2) db
• 14. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (Nagyszöllős)   6 (2) db
• 15. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (kiskunhallas)   6 (2) db
• 16. kerékpáros zászlóalj kisharckocsi szakasz (Szeged)         6 (2) db
• 101. vegyiharc zászlóalj (Piliscsaba)                                        9 (0) db
• Ludovika Akadémia (Budapest)                                             7 (2) db
• Haditechnikai Intézet (Budapest)                                             5 (1) db
• Csapattisztképző Iskola (Jutas)                                               5 (2) db

A magyar 35 M kis-harckocsik eső harci alkalmazására az 1938-as felvidéki bevonulás alkalmával került sor. Internetes források szerint mintegy 70 Ansaldo vett részt 1939 márciusában a szlovák-magyar határháborúban és az ezt követő Kárpátalja visszacsatolásban. Az Ansaldok 1940-ben részt vettek az erdélyi bevonulásban. 1941-ben az 1. és 2. gépkocsizó dandár, az 1. és 2. lovasdandár 35. M. kis-harckocsijai részt vettek a délvidéki hadműveletekben. Ezen események alatt, bebizonyosodtak a korábbi tapasztalatok, miszerint a gépesített csapatok az alacsony menetteljesítményük következtében nem tudják azokat hatékonyan alkalmazni, ismét csak a lovas- és kerékpáros csapatokkal tudtak együttműködni. Ezek fényében, illetve az egyre nagyobb számban megjelenő korszerűbb Toldi harckocsik megjelenésével az Ansaldokat 1941 nyarán kivonták a gépkocsizó dandárok hadrendjéből. Ennek ellenére a Szovjetunió elleni hadjáratban még számos példány részt vett (egyes internetes, nem magyar források 65 darabot írnak). Az elhasználódott járművek bevetése azonban katasztrofális, számos példány már a Kárpátokon való átkelés közben meghibásodott. A magyar Ansaldok a tűzkeresztségen 1941.július 27-én Dordirevkánál estek át, amikor is a 23 támadásra induló tankettéből 18 vált harcképtelenné. Az ukrán falu elleni támadást egy lencseföldön keresztül indítoták meg, és a szívós növény indái megfogták az Ansaldok lánctalpát és a motorok sorra lefulladtak. Ekkor az öníndító hiányában, és a belső kurbli teljes használhatósága okán a legénységnek a gyilkos szovjet tűzben el kellett hagynia a járműveit, hogy a farpáncélon lévő másik kurbli segítségével próbálja újra indítani harcjárművét. Az eredmény totális kudarc lett. Szeptemberre gyakorlatilag nem maradt használható példány a fronton. A magyar Ansaldok fegyverzete elégtelennek bizonyult, míg páncélzata nem állt ellen a szovjet acélmagvas lövedékeknek. A források szerint az összes kivonuló Ansaldonk elveszett, de ez nem jelenti teljes megsemmisülésüket, csupán harcképtelenné válásukat, hiszen a következő évben még 121 darab volt hadrendben, ami azt jelent, hogy az 1941-es harcok során mintegy két tucat jármű semmisült meg teljesen, illetve kijavítása gazdaságtalan lett volna.

Az 1942-ben nyilvántartásban szereplő 121 Ansaldoból 73-at használtak kiképzésre. 10 darabot vett át a rendőrség, illetve 38 várt üzemképtelenül javításra. A kiselejtezett Ansaldok fegyverzetét kiszerelték, a baloldali géppuskájuk a Turánokba került beépítésre, míg a jobb oldaliak raktárba kerültek. 1942-ben a magyar megszálló csapatok parancsnoka Ansaldokat kért a partizánok elleni harcra, de azt a vezérkar az előző évi tapasztalatok miatt elutasította. A bal oldali géppuskáiktól megfosztott járművek ráadásul hadihasználatra alkalmatlanok voltak, mivel célzókészüléküket az ikerfegyverzethez kalibrálták.

1942-ben vasércszállítmányokért cserébe 10 darab, csak jobb oldali géppuskával ellátott Ansaldot adtunk át a horvát hadseregnek, majd 1943-ban további 10 darab került a Magyar Királyi Csendőrség galántai csendőrzászlóaljának páncélos századának állományába, azonban ezek teljes fegyverzetűek voltak. 1944 júliusában a galántai csendőrzászlóaljat Budapestre vezényelték, azonban a vonatszerelvényét amerikai légitámadás érte, amely során Ansaldoi megsemmisültek. A rendőrséghez került 10 kékre festett 35 M kis-harckocsi Budapest védelmében semmisült meg. 1944 decemberében részt vettek a Rákospalotánál a rendőr rohamzászlóalj támogatásban, ahol azonaban az alakulat felmorzsolódott, két utolsó járműve 1945 januárjában a Gyáli úton illetve a Vígszínház előtt semmisült meg.

A harmadik részből a típus a nemzetközi és a harci alkalmazását ismerheti meg a kedves olvasó…

Ambasa