Nem szeretek egyetlen könyvnek egy egész bejegyzést szentelni, de most kivételt teszek. Ez a könyv először valamikor 1990 körül került a kezembe az Országos Széchényi Könyvtárban, és már akkor nagy hatással volt rám. Egyszerűen lenyűgözött, az az adathalmaz, amivel addig még sohasem találkoztam és mindez egy akkor száz éves könyvben, egyszerűen hihetetlen volt. Elhatároztam, ezt a könyvet nekem el kell olvasnom, de a dolgok úgy alakultak, hogy később már nem látogattam a könyvtárat. Nagyon sokáig kerestem az antikváriumokat bújva, sőt egyszer rá is akadtak, de az a példány olyan rossz állapotban volt, hogy végül is elálltam a megvásárlásától. Hangsúlyozom én nem könyvgyűjtő vagyok, nem azért veszek könyvet, mert az jó befektetés, hanem mert érdekel, és ezt a könyvet egyszerűen csak el akartam olvasni. Végül tavaly a Zrínyi Egyetem könyvtárában felfedeztem, hogy létezik a könyvnek egy reprint kiadása. Végül a forrásra is ráakadtam a Polihisztor Könyvesboltban, amely forgalmazza a Históriaantik Könyvkiadó kiadványait. Ez a kiadó szerintem jó érzékkel ragadta meg a lehetőséget, amely szerint a szerző halála után 70 évvel a szerzői jogok elévülnek a könyvek ez után szabadon kiadhatóak. Végül is kaptam az alkalmon, és megrendeltem a könyvet a kiskörúti üzletben. Elhatározásomat az is erősítette, hogy könyvön szereplő 10.200 Ft helyet az ár 6.900-ra le volt szállítva. Azt tudni kell, hogy a kiadó nem tartja készen az összes könyvét, bizonyos könyveket, mint pl. az általam kiválasztottat is a megrendelésre gyártja le. Így megrendeltem a könyvet, amit csak átvételkor kellett kifizetnem. A könyvkiadó 1-2 hetes határidővel vállalja a munkát és az a tapasztalatom szerint be is tartja. Végül tavaly nyáron a birtokomba jutott a több mint 25 éve vágyott könyv, már csak el kellett olvasnom…
A könyv szerzője Bárczay Oszkár a wikipédia szerint az egyik legnagyobb magyar heraldikus, az erről szóló könyve ma is alapmű. Érdekes módon ez a másik műve már kevésbé ismert, pedig több figyelmet is megérdemelne. Bárczay 1846. augusztus 16-án született Nagykéren, egy nagy múltra visszatekintő családban. Eredetileg katonai pályára lépett, huszártiszt volt, majd Milán szerb király főlovászmestere. A kardot hamarosan tollra cserélte, és leszerelése után tudományos munkába kezdett. Ennek a gyümölcse az 1895-ben megjelent, A hadügy fejlődésének története, az 1897-es A heraldika kézikönyve műszótárral, de még 1891-ben megírt családja történetét is. A Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta, sőt tudományos munkájának elismeréseként 1898-tól az Akadémia hadügyi bizottsága, a ma is élő Hadtörténelmi közlemények című folyóirat szerkesztésével bízta meg. Sajnos ezt a munkáját nem élvezhette sokáig, mert még az év április 12-én Budapesten elhalálozott.
Maga a mű két kötetes, az első könyv körülbelül 350, míg a második 650 oldalas, úgyhogy igen terjedelmes. Mind az első, mind a második rész 3-3 fejezetből áll. A fejezetek azonos módon tagolódva, azonos tartalmi kerettel épülnek fel. Természetesen minden fejezet, magával a hadviselés fejlődésének leírásával kezdődik, majd kitér a fegyverzet, a felszerelés, a vár építés és vívás kérdéseire, de ír a hadkiegészítésről, a kiképzésről, vagy akár a zsoldról is.
I. Fejezet
Érdekes módon az első fejezet, amely az ókorról szól nem az egyiptomiakkal, kezdődik, hanem ezt az időszakot átugorva kizárólag a görögökkel, több mint 100 oldalon. Nagyon részletesen tér ki a különböző katonai alakzatok fejlődésére, és azok harcászatára, néhány történelmi példát is felsorakoztatva. Természetesen itt is megismerhetjük a görög katonai nevelést, a zsoldot, a fegyverzetet, külön kitérve a hadigépekre és a védművekre. A fejezet végén szól egy igen érdekes kérdésről, a görögök katonai hírközléséről.
II. Fejezet
A második fejezet tisztán a rómaiak hadügyének van szentelve mintegy 150 oldalon. Ez a rész is az előzőekben ismertetett módon épül fel, de itt már kitér olyan kérdésekre, mint a határőrvidékek szervezése, a zsold mellett a nyugdíj, a katonai költségvetés, vagy akár az igazságszolgáltatás kérdésére is.
III. fejezet
Itt kerülnek kitárgyalásra azok kelták, a bizánciak, az arabok, a frankok és a normannok. A fejezet, gyakorlatilag felöleli azt a korszakot, amely a galloktól kezdődik, bemutatja a népvándorlás kori népeket, és a keresztes háborúkkal zárul. Talán nem meglepő, hogy az előző fejezethez képest, ez 70 oldalas terjedelménél fogva már nem olyan alapos, de feledjük ez az a korszak, amely kevésbé jól dokumentált.
IV. Fejezet
Ez a rész a középkori hadviselést mutatja be. Külön szól a franciákról, az angolokról, az olaszokról, a németekről, a burgundiakról, a spanyolokról, a lengyelekről, a csehekről és az oroszokról, valamint a keleti népek közül a mongolokról, a tatárokról és a törökökről. Itt most az egyes népeknél csak azok hadszervezetét és harcászatát ismerteti. Számomra igen érdekes volt, amikor igen részletesen ír a francia középkori hadszervezetről, rávilágítva a középkori királyi hadsereg sokszínűségére és hadba hívásának problémáira. A különböző népek ismertetése után a katonai nevelés, a pénzügyek ismertetése. Itt például megismerhetjük, hogy V. Henrik hadseregében, milyen napi ellátás járt egy hercegnek, egy lovagnak, vagy a sor végén kullogó íjásznak. Most is olvashatunk röviden a katonai igazságszolgáltatásról. Ezek után kitér a fegyverzet igen részletes, majd száz oldalon keresztül tartó ismertetésre. Nem először, de itt is érződik a szerző lovastiszti múltja, amikor is oldalakon keresztül értekezik a korszak lószerszámairól. Ezek után a várak és azok bevételére szolgáló eszközök következnek, amely remek alapot teremt a tűzfegyverek tárgyalásának átvezetésére. Talán sokat elmond, hogy ez a fejezet csaknem 230 oldalas. Mellesleg ebben a fejezetben találtam egy apróbb hibát az egyik ábra magyarázatában.
V. Fejezet
Végül is a puskaporral működő fegyverek ismertetése remek alkalmat teremtett az újkor hadszervezetével foglakozó fejezet bevezetésére, amelyről az ötödik rész szól. Ez a fejezet szakítva az előzőekkel a tűzfegyverek fejlődésének ismertetésével kezd, előbb a könnyebbekkel, majd a tüzérséggel. Ez utóbbi jó alapot szolgáltat, hogy utána nyomban rátérjen az erődépítészet fejlődésére. Az építészeti kérdések felvetése kézenfekvővé teszi a vasutak hadi használatának kérdésének felvetését. A szerző megfordítva az eddigi fejezetek szerkezetét, csak most tér rá a hadviselés, és a hadszervezet fejlődésének ismertetésére. Ismerteti a különböző harcalakzatokat és azok alkalmazási módját. Ezek után kitér Nagy Frigyes és Napóleon hadviselésére. E két hadvezér tevékenységét, több példán keresztül részletesen ismerteti. Pl. Napóleonnál részletesen bemutatja az egyik első hadvezéri tevékenységét, az 1796-os itáliai hadjáratot, illetve az 1805-ös németországit. Érdekes módon néhány kérdésben vitába száll néhány kortársával a könyv lapjain. Ezek után ismét rátér a már szokásos kérdések ismertetésére, a fegyelemre, a pénzügyekre, a katonai nevelésre. Ez a fejezet is mintegy 190 oldalas, amely gyakorlatilag az állandó hadseregek megszületésétől eléggé képlékenyen valamikor a XIX. század második felében ér véget.
VI. Fejezet
Talán feltűnt, hogy az előző öt fejezetből kimaradtunk. Ez nem véletlen, mert a teljes utolsó fejezett a magyarok hadügyeiről, és annak fejlesztéséről szól több mint 200 oldalon. Itt kerül tárgyalásra az ősmagyarok szervezete és hadviselése. Kitér néhány érdekes részletre, mint pl. a morvamezei csata, vagy épen Zsigmond király hadügyi törvénytervezete, vagy épen Mátyás hadseregének szervezte. Bemutatja azt a problémát, amely a pl. a magyar királyt alkotmányosan korlátozza a hadserege hadba szólításakor, egy abszolut uralkodóval, pl. a francia uralkodóval szemben, és azt, hogy ezen Mátyás, hogyan próbált átlépni. Igen érdekes és mutatja, hogy mennyire alapos, a mű, amikor összeveti a különböző forrásokat a nikápolyi csata kapcsán. Találunk egy részletes, öt oldalas kimutatást Zsigmond hadszervezetéről, arról, hogy ki milyen bandériumot kellett, hogy kiállítson és hány fővel, de találunk a későbbi korokkal kapcsolatban is hasonlóan részletes adatokat. Zsigmond és Mátyás seregi mellett nagy teret szentel Rákóczi hadai bemutatására, itt egy részletes tüzérségi jegyzéket is olvashatunk, illetve a kor hadianyag-gyárainak elhelyezkedését és a meglévő váraink értékelését is megismerhetjük egy francia hadmérnök szemével. Nem csak Zsigmondnál de később is részletesen taglalja a magyar haderő jogi hátterét, amely egy teljes szokatlan nézőpontból világítja meg számunkra ezt a kérdést. Szól a magyar haderő bele integrálódásának folyamatáról az osztrák birodalmi haderőbe, miközben nem kis csalódottságának ad hangot annak nemzeti jellegének elsorvasztása miatt. Természetesen itt is kitér a várépítészetünkre, a fegyvereinkre és ruházatunkra.
A könyvet egy elég alapos, név- és címjegyzék, valamint egy forrásjegyzék zárja.
Mivel ez egy több, mint száz éve íródott mű, talán érdemes szólni a nyelvezetéről. Maga a könyv meglepően olvasható, bár néhány szónál számomra kicsit zavaró volt a korabeli helyesírás. No nem a sok „cz”-re gondolok, sokkal inkább olyanokra, mint pl. vonatkoztató névmások írásmódja „a mely” vagy az „a ki”. Látszik, hogy a szerző korának egy igen művelt elméje lehetett, az természetes, hogy beszélt németül, de a forrásmunkákból kiviláglik, hogy valószínűleg ugyan ilyen jól bírta a franciát, a latint és görögöt, amely számos szó eredetének ismertetése is bizonyít. Sajnos arra is van példa, hogy természetesnek veszi korából kiindulva, hogy olvasója bírja ezeket a nyelveket és bizonyos szövegrészeket, főleg németeket le sem kell fordítani, de ezek nem bántóan zavaróak, eltekintve a könyv vége felé egy másfél oldalas részt. Bizonyos szavakat megpróbál újítani, és ennek okát le is írja a bevezetőben. Ez azért is érdekes, mert láthatjuk, hogy bizonyos szakszavak ebben a korban magyarosodtak, és ezek közül egyesek megmaradtak, de egyesek kivesztek, mint pl. a szerző egyik kedvenc vesszőparipája a „térszín” amelyet a terep szó szinonimájaként használ.
Érdekes volt számomra, az is, hogy a szerző többször is belekezd egy, nem a mai értelembe vett szerintem nemzeti liberális okfejtésbe is, ahol hangot ad a polgárok haderejének, az ő szavaival élve a néphadseregnek, a fölényére az uralkodói hadseregekkel szemben. Azt is el kell mondani, hogy talán nem meglepő módon a tengeri hadviselésről semmit sem ír a szerző.
A kiadvány egy szerintem szkenneléssel és annak kinyomtatásával készült. Mivel az eredeti könyv lapjai némileg sárgultak voltak, így szükség volt némi fehérítésre is, ami miatt a betűk körvonalai kicsit elmosódottabbak, nem olyan élesek, de azért még olvashatóak. Az eredeti könyvben vannak kihajtható oldalak, ezek általában egy, vagy két lapra kicsinyítve jelenek meg, a reprint kiadásban. Maga könyv keménytáblás, de ragasztott. Úgyhogy azért óvatosan kell lapozgatni, bár nekem az olvasás alatt egyszer sem volt olyan érzésem, hogy most fog kihullani egy-egy lap, igaz az is, hogy vigyázva forgattam.
A slusszpoén az egész történetben, hogy pont, amikor már csak alig hat oldal volt hátra a könyvből, végre egy antikváriumban ráakadtam egy elég jó állapotú és elfogadható árú eredeti példányra, amelyet ugyan fájó szívvel de ott hagytam a polcon, mivel amit szerettem volna a reprint kiadással is megvalósíthattam már…
Ambasa