Mint az a cikksorozat előző részében is írtam, amikor kitört a két országrész közötti ellenségeskedés, az a furcsa helyzet állt elő, hogy hadviselők felek több nehéz tüzérségi eszközzel rendelkeztek, mint olyanokkal, amelyeket a csatamezőn bevethettek volna. Ebben az időszakban - a több hullámban kiépülő partvédelmi erődrendszernek köszönhetően – az US Army mintegy háromszáz különböző típusú erődlöveggel rendelkezett. Ezek a tüzérségi eszközök nagy része igen nagy tömegű volt, így jórészt csak igen körülményesen lehetett mozgatni, ezért felhasználásuk is igen behatárolt volt. Azonban a háború több időszaka is bővelkedett a már meglévő erődök, vagy a védekező fél által sebtiben létrehozott megerődített állások elleni támadásokban, amelyhez igencsak kapóra jöttek ezek a monstrumok…

A polgárháború nehéztüzérségi lövegparkja, alapvetően két nagy csoportra volt osztható. Egy részük olyan partvédelmi ágyúkból állt, amely viszonylag lapos röppályán lőttek, az átlagosnál nagyobb lőtávolságra. Ezek a lövegek – az ellenséges flotta hajóinak távoltartásán kívül – alkalmasak voltak az erődítmények falainak lassú, de hatékony rombolására is.  A másik részük viszont nehéz mozsarak voltak, amelyek lőtávolsága jóval csekélyebb volt, viszont takart célokat is meg tudtak semmisíteni, pl. az erődök belső, nem látható részei is tűz alatt tarthatóak voltak általuk. A háború előttről örökölt ágyúk jellemzően 12, 18, vagy 24 fontosak, míg a tarackok 24 fontosak, vagy 8 hüvelykesek voltak. Természetesen voltak ettől eltérő űrméretűek is.

A partvédő ágyúk

James vontcsövű ágyúk

A háború kitörésekor az északiak híján voltak modern, huzagolt csövű ágyúknak. Ezt úgy próbálták orvosolni, hogy Charles T. James szabadalma alapján ormózattal látták el a már meglévő 1839. mintájú 24 fontos, az 1829. mintájú 32 fontos, és az 1841. mintájú 42 fontos ágyúkat. Az átalakításoknak köszönhetően a lövegek által kilőhető gránátok tömege mindegyik esetben megduplázódott, így a 24 fontosokból 5,82 hüvelykes 48 fontos James ágyú, a 32 fontosokból 6,4 hüvelykes 64 fontos James ágyú, és a 42 fontosokból, 7 hüvelykes 84 fontos James ágyú lett. A James ágyúk tömege űrméretüktől függően 5790 (2626 kg), 7531 (3415 kg), és 8435 font (3826 kg) volt. Az új típusú, átalakított ágyúk 1862. áprilisában mutatkoztak be a Pulaski erőd ostromakor, ahol jól szerepeltek. Viszonylagos sikerességük ellenére a James ágyúkat hamarosan kivonták az első vonalból, és a háború későbbi időszakában már hanyagolták a bevetésüket.

4,5 hüvelykes ostrom ágyú

Ez az ágyú nagyon hasonlított a kisebb 3 hüvelykeshez, gyakran nevezték öccse nyomán tábori ágyúnak is. Ez nem volt véletlen, ugyanis az öntöttvas lövegcsővel rendelkező ágyú viszonylag kis tömegű, alig 3450 font (1564 kg), volt, miközben 30 fontos lövedékek kilövésére volt alkalmas. Ugyanakkor ez az ágyú erősen kopott, mintegy 400 lövés leadása után a cső belseje annyira elhasználódott, hogy az már jelentős pontatlansággal járt. A 4,5 hüvelykesekből két üteget állítottak fel a Potomac hadsereg kötelékében. Az ágyúk 1862. és 1864 .között kerültek bevetésre. Kis tömege nagy mozgékonysággal párosult, ugyanakkor viszonylag nagy lőtávolsággal rendelkezett, így meglehetősen népszerű volt az északi csapatok között.

Parrott ágyúk

Mint már korábban is írtam a Parrott ágyúk igen széles űrméretválasztékban készültek. A kisebb kaliberű tábori ágyúk mellett léteztek nagyobb, ostromágyúk is. Ezek a vontcsövű ágyúk is öntöttvasból készültek és ezek csőfarát is megerősítették az arra húzott gyűrűvel.

A legkisebb a 4,2 hüvelykes (10,6 cm), 30 fontos volt Parrott ostrom ágyú volt a legelterjedtebb nehézágyú a Parrott rendszerű lövegek között. Ezt a löveget a hagyományos lövegtalpra szerelték, kezdetben egy rövidebb emelőcsavart használtak a magassági irányzáshoz, majd ezt a későbbi modelleken egy hosszabbra cserélték, de ez utóbbi alul volt méretezve és így hajlamos volt a törésre. A 4,2 hüvelykes Parrott még a 4,5 hüvelykes ostromágyúnál is népszerűbb volt, köszönhetően a nagyobb lövedék-választékának. Ez a modell az átlagnál megbízhatóbb volt, pl. a Petersburg ostroma során bevetett 44 ilyen löveg összesen 12209 lövést adott le, miközben mindössze egyetlen egy csőrobbanás történt. Egy másik 4,2-es Charleston ostromakor robbant fel, miután már összesen 4606 lövést adtak le vele. A 4,2 hüvelykesből legalább kettőt a déliek is bevetettek 30 fontos elnevezéssel Fridericksburg védelmében.

A 6,4 hüvelykes (162,5 cm), 100 fontos ideális ostromlöveg volt. A már kellően nehéz gránátját szokatlanul nagy távolságra tudta célba jutatni, meglehetős pontossággal. Ez a löveg már bonyolultabb, erőd-lövegtalpat kapott, amelynek oldalirányú mozgását egy első forgáspont biztosította. A háború során az US. Army mintegy 300 ilyen ágyút állított szolgálatba. Azonban ezek szilárdsági méretezése már nem volt olyan eltalált, mint kisebb testvéréjé, közülük 19 semmisült meg csőrobbanás által. Charleston ostromakor egy 6,4 hüvelykes alig 122 lövés leadása után robban fel, míg egy másik 1151-t bírt ki. Ezen balesetek ellenére a hadsereg bizalma nem ingott meg ezen típus iránt, hiszen ez a löveg rendelkezett a legnagyobb lőtávolsággal, miközben gránátjának még kellő mértékű rombolóerővel bírt.

A 8 hüvelykes (20,3 cm), 200 fontos ágyú gyakorlatilag egy megnövelt méretű 6,4-es volt. Közülük a legismertebb a Charleston bombázásában is résztvevő, Swamp Angel nevű példány volt.

A Parrott ágyúk legnagyobbika 10 hüvelykes (25,4 cm-es), 300 fontos óriás volt, amelyből összesen három példány készült csak. Mind hármat a Morris szigetre telepítették, ahonnan részt vettek Charleston ostromában Ezek az ágyúk is erőd lafettára kerültek, de a 8 hüvelykesektől eltérően ezek központi forgócsappal rendelkezetek. A10 fontosok egyéb szerkezeti megoldásaikban a 8 hüvelykesek felnagyításai voltak. Ugyanakkor a 10 hüvelykest pontosabbnak tartották a 8 hüvelykesnél. A három közül az egyik nem sokkal a szolgálatba állása után harcképtelenné vált, miután egy gránátja alig 18 hüvelyknyire elhagyva az ágyú torkolatát, felrobbant. A löveg eleje meglehetősen csipkés lett, de ezt a derék tüzérek hidegvágók és reszelők segítségével kimunkálták. A baleset után ez a löveg még 370 sikeres lövést adott le, anélkül, hogy az ágyú lőtávolsága, vagy pontossága romlott volna. Azonban ekkor egy újabb korai robbanás következett be, ami után már végleg kivonták a szolgálatból ezt az ágyút. 

Withworth ágyú

Az északiak Charleston ostrománál két, brit, hátultöltős, 5 hüvelykes (15,2 cm) Whithwort löveget is bevetettek, amelyeket egy déli blokádtörő hajó fedélzetén zsákmányoltak. A két ágyút tengerészek kezelték. A lövegek bevetését a teljes sikertelenség jellemezte. Az ágyút körülményes volt megtölteni, a lőtávolsága nem érte el a célt, és itt is bekövetkezett egy idő előtti robbanás. Az igénybevételek során, az egyik lövegen az erősítő gyűrű elmozdult, aminek után megtiltották a használatát, majd nemsokára a haditengerészet a másik ágyú használatáról is lemondott.

Tengerészeti ágyúk

Az amerikai haditengerészet - mivel járatos volt a nehéz lövegek alkalmazásában - hagyományosan segítséget nyújtott a hadsereg ostromaiban, főleg ha azok valamelyik tengerészeti támaszpont ellen irányultak. A fent említett Morris szigetre 1864-ben, nem csak a két Whitworth ágyút telepítették, hanem két 8 hüvelykes Parrott-ot és öt 11 hüvelykes Dahlgren ágyút is. Ezen lövegek kezelőszemélyzetét az USS Wabash csavargőzös fregatt állította ki. A Navy legalább két másik 8 hüvelykes ágyúját is bevetették Vicksburg ostrománál, mivel az ott harcoló Tennessee hadsereg nem rendelkezett semmiféle ostromtüzérséggel.

Simacsövű ágyúk

Természetesen a polgárháborúban nem csak korszerű, vontcsövű nehézágyúkat használtak, hanem számos régebbi, hagyományos simacsövű löveget is. Mint már többször írtam, a fiatal, függetlenné váló Amerikai Egyesült Államok hadiköltségvetésének jelentős részét a több hullámban kiépülő partvédelmi erődrendszer kiépítésre és fenntartására fordította. Ezek lövegparkja természetesen felhasználásra került, ha máshogy nem, az ostrom alatt álló erődök védelmében. Ezek között két, jellegzetesen amerikai típus is szerepelt:

Columbiád-ok

Azok, akik anno olvasták, vagy csak látták Verne Gyula: utazása holdba című művének valamelyik feldolgozását, azoknak ismerősen csenghet ez a név. Az első Columbiádokat 1811-ben készítették el, és a második erődrendszer kiépülő védműveibe kerültek.  Ám nem terjedtek el túlzottan, mert a hadsereg sokallta az árukat. Végül 1844-re sikerül lentebb szorítani a költségeket, amely lehetővé tette a szélesebb elterjedésüket. A simacsövű, öntöttvasból készült lövegek többféle úrméretben készültek, volt 7,25 (18,4 cm) 8 (20,3 cm), 10 (25,4 cm) hüvelykesek is. A Columbiádok jellegzetessége volt a palackforma. Ezek az ágyúk meglehetősen nagy tömegűek voltak, a kisebbek 4200 kg, míg a nagyobbak akár 7000 kg tömegűek is lehettek. Lőtávolságuk 4000 és 5100 m között mozgott. Mint a legtöbb korai öntöttvas ágyú ennek a csöve is hajlamos volt a megrepedésre. Ezen segített közvetlenül a polgárháború előtt, Thomas Jackson Rodman tüzértiszt által kifejlesztett eljárás, amellyel a pontosabban szabályozták az öntvény kihűlését, és így csökkentették a zárványok kialakulásnak a veszélyét. (A korai öntöttvas lövegeknél a zárványok – kis légbuborékok az öntvényben – okozták a szerkezet egyenetlen belső szerkezetét, amely aztán számos esetben csőrobbanáshoz vezetett.) Az új eljárással készült lövegeket, gyakran Rodman ágyúknak is hívták. Rodman eljárása az egységesebb, és ezáltal szilárdabb öntvénynek köszönhetően lehetővé tette nagyobb úrméretű, de ugyanakkor vékonyabb falú Columbiádok készítését. A polgárháború alatt az északi öntödékben 8 (20,3 cm), 10 (25,4 cm) és 15 hüvelykes (38,1 cm) űrméretben készültek. Ez utóbbi tömege 25 tonnára rúgott és 400 fontos (181 kg) lövedékét 5000 yardra (4600 m) tudta kilőni. Azonban nem ez volt a legnagyobb Columbiád létezett egy 20 hüvelykes (50,8 cm) változat is, amely 60 tonnás volt lövedékét akár 8000 méterre is el tudta repíteni. A déliek is viszonylag nagy számban állították szolgálatba ilyen lövegeket. Ezek jelentős része a háború elején birtokukba került erődökből származott, de maguk is gyártottak néhány 8 és 10 hüvelykes példányt, de ezek elkészítésénél nem használták a Rodman által kidolgozott eljárást. A konföderációsok viszont egy kicsit tovább mentek, és néhány régi Columbiádot huzaggal látták el. Meglepő módon ezek a lövegek még a polgárháború után is szolgálatba maradtak a partvédő erődökben, de 1870-től fokozatosan átalakították őket huzagolttá. Végül valamikor a spanyol-amerikai háború időszakában, A XIX. század végén, vonták ki őket a szolgálatból, mivel ekkor már ezen ágyúk lövedékei teljesen hatástalanok voltak a korszerű páncélos hadihajókkal szemben.

Dahlgren ágyú

A Dahlgren és a Rodman lövegek felépítésükben nagyon hasonlítottak egymásra, mindkettő palack formájú volt, jellegzetes alakjukat a csőfar megerősítésének köszönhették. A Parrott lövegekkel ellentétben, ahol a gyűrű egy éles átmenetet adott, itt az öntésnek köszönhetően egy folyamatos ívet alakítottak ki. Ez a forma egy egyenszilárdságú szerkezetet adott, amelyben a lövés folyamán a cső minden szegmensében a terhelés azonos volt. A forma egyben becenevet is adott ezeknek a lövegeknek, a szódásüveget. Ha jól vettem ki a leírásokat Dahlgren lövegeinek gyártástechnológiája egy lényeges pontban tért el Rodman ágyúitól. Míg az utóbbi öntéssel alakította ki a lövegcsövet, addig Dahlgren először egy tömör öntvényt készített, amelyet azután felfúrt. Dahlgren első lövege egy az 1849-es mexikói háborúban bevetett, 12 fontos tengerészeti tarack volt. Ezt a löveget hajóra szerelték fel, de rendszeresítettek hozzá egy könnyű lövegtalpat is, amelyre átszerelve a hajóról partraszálló tengerészek a szárazföldön is tudtak vele harcolni. A löveg annyira jól bevált, hogy felkeltette a hadsereg érdeklődését is és rendszeresítette az. Ezzel megnyílt Dahlgren előtt a lehetőség és innentől számos különböző lövegét rendszeresítették. Több hajóágyút és partvédő löveget tervezett meg. Kerültek ki a keze alól simacsövű ágyúk, 8 (20,3 cm) és 20 (50,8 cm) hüvelyk közötti űrméretben, melyek tömege 1450 és 45350 kg között mozgott, ez utóbbi lövedékének tömege 490 kg volt. Ugyanakkor ezeknek az ágyúknak a lőtávolsága meglehetősen szerény volt, alig 2-3000 méter. Dahlgren azonban nem ült a babérjain és nem ragadt meg a simacsövű ágyúknál, hanem számos vontcsövű fegyvert is készített a 4 hüvelykes (10,2 cm) 32 fontostól a 7,5 hüvelykes (19 cm) 150 fontosig. Sőt alkotott egy 12 hüvelykest is (30,5 cm). Ugyan a polgárháború folyamán a legtöbb Dahlgren ágyú simacsövű haditengerészeti löveg volt, de voltak kivételek és néhány példányuk erődök mellvédjei mögé került. A Dahlgren ágyúk legismertebb példánya az a két 11 hüvelykes simacsövű, amelyet a korszakalkotó USS Monitorba építettek be.

Az ostrom-, vagy erődmozsarak

Az amerikai polgárháborúban a mozsarak három alapvető típusa volt használatban. Voltak könnyebb ostrom- és erőd mozsarak. Voltak nehéz partvédő mozsarak és voltak úgynevezett Coehorn rendszerű mozsarak. A mozsarakat támadásban az ellenséges erőd belső részeinek pusztításra használták, beleértve a vastagabb födémmel rendelkező, az ágyúk tüzének ellenálló kazamaták, raktárak, legénységi szállások rombolását, illetve az erődök belső udvarának tűz alatt tartását, hogy megakadályozzák a védők szabad mozgását, esetleges átcsoportosítását. Védelemben viszont az ellenséges árkok, védművek belsejének rombolása volt a feladatuk, az azokban elhelyezett élőerő és haditechnika elpusztítása. A partvédő mozsarak gránátjai az ellenséges hajók viszonylag védtelenebb fedélzetét kellett áttörniük, hogy a hajók belsejében robbanva súlyos károkat okozzanak, pusztítva az ütegfedélzeteken, vagy akár a vízvonal alatt.

A 8 és 10 hüvelykes ostrom-mozsarak lőtávolsága 2000 méter alatt, míg a 13 hüvelykes partvédőé is csak 4000 méter alatti volt. De a valóságban a hatásos lőtávolság ennél jóval csekélyebb, alig 750-800 méter volt. A 8 hüvelykes esetében a kilőtt lövedékek alig fele talált egy 45 méter sugarú körön belül, míg a 10 hüvelykes esetében ez már 60% körüli volt ez az érték.

A Coehorn-rendszerű mozsarak igazi kakukktojások voltak. Ezek a mozsarak egyáltalán nem voltak nehezek, sőt négy ember kézben el tudta vinni őket. Tulajdonképpen az állásharc kialakulása után ezek lettek az aknavetők ősei. Ezek a mozsarak a XVII. századi Hollandiában alakultak ki. A Coehorn mozsarak jellegzetessége volt, hogy nem rendelkeztek semmiféle magassági irányzó géppel a cső fix szöget zárt be a lafettával. A lőtávolságot a kivető töltet méretének változtatásával érték el. Ezek a kis mozsarak - akárcsak később az aknavetők - egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a háború folyamán egyre gyakoribbá váló állásharcokban, az által, hogy más, hagyományos tüzérségi eszközökkel ellentétben hatásosan tudták pusztítani az ellenséges árkokban lévő célpontokat.

Fa mozsarak

Mint már fentebb írtam a Tennessee hadsereg nem rendelkezett ostromfelszereléssel Vicksburg alatt, ezért a haditengerészet segítségét volt kénytelen igénybe venni. De a Navy beavatkozása mellett a hadsereg egy érdekes, a skandináv államokban és Oroszországban alkalmazott fegyvert vetett be, a fa löveget. Az északi hadsereg katonái a környéken fellelhető gumifák törzseiből hat és 12 fontos mozsarakat készítettek. A mozsarak csövét vas abroncsokkal tették ellenállóbbá. A feljegyzések szerint a fa mozsarak nem voltak túl sikeresek, amin azért nem nagyon kell csodálkozni.

Konföderális ostromtüzérsége

A konföderáció hadserege nem volt bővében az ostromfelszerelésnek, ezért kénytelen volt rögtönözni. Az ilyen hadműveletek során ők is igénybe vették az általuk birtokolt erődök tüzérségi eszközeit, illetve Angliából importáltak Whitworth és Armstrong rendszerű lövegeket. Petersburg ostroma során a déli védők meglehetős sikerrel, vetettek be 12, és 24 fontos Coehorn rendszerű öntöttvas mozsarakat.

Brooke ágyúk

A déliek is használtak a Parrott ágyúkhoz hasonló rendszerű lövegeket, csak ők ezeket Brooke ágyúknak hívták. Ezek szintén öntöttvas ágyúk voltak, amelyek csőfarát egy ráhúzott gyűrűvel erősítették meg. Ezek általában 6,4, és 7 hüvelykes űrmérettel készültek. A Brooke ágyúk csőfarát egy, esetleg kettő, sőt volt olyan is, amelyet három gyűrű ráhúzásával erősítettek meg.

Az ostromtüzérség használata a polgárháború folyamán

A Pulaski erőd lövetése

Az Unió egyik legelső stratégiai döntése volt, hogy a déli államok lázadását annak partvidékének blokád alá helyezésével veri le. Kezdetben annak hajózási útvonalai elvágásával, majd kikötői bevételével. Azonban volt egy probléma, még a konfliktus korai, vagy azt közvetlenül megelőző időszakában a déliek kezébe sok olyan erőd jutott, amelyet anno még az angolok ellen építettek meg a partvidék védelmében. Ha az észak hatékonyan akart fellépni, előbb utóbb kénytelen volt ezen erődöket visszavenni. Az egyik ilyen erőd volt Fort Pulaski, amely a Savannah folyó torkolatát és Savannah városát védte minden, tengert felől közelítő támadóval szemben.

Fort Pulaski egy szigeten feküdt a folyó torkolatában, ahonnan jól lehetett ellenőrizni a folyón be- és kifelé folyó forgalmat, ugyanakkor nem lehetett ellen frontális rohamot indítani. A tégla erőd a harmadik erődépítési hullámban, 1829-ben készült el.

Az erőd felszerelése 48 különféle tüzérségi eszközből és 385 fős legénységből állt. Az északiak első lépéseként 1861. december 24-én, partra szálltak a közeli, szintén a torkolatban lévő Tybee szigeten, majd február 21-től, megkezdték ostromtüzérségük felvonultatását. Az előkészületek április 9-re fejeződött be. A felvonultatott erő elég jelentősnek volt tekinthető. Három 24 fontos és két 32 fontos James-, öt 4,2 hüvelykes Parrott-, három 8, és hat 10 hüvelykes Columbiád ágyúból, továbbá négy ostrom és egy tucat 13 hüvelykes partvédő mozsárból állt. Ezzel szemben az erőd ostromlott oldalára 20 löveget, tizennégy régi, hagyományos simacsövű, egy Columbiádot, egy 24 fontos Blakley vontcsövűt és négy mozsarat vonultattak fel.

Április 10-én az erődöt formálisan felszólították a megadásra, majd annak elutasítása után 8.15-kor megkezdődött a lövetése. A déliek hamarosan viszonozták a tüzet, hevesen, de meglehetősen pontatlanul. Az északi lövegek viszonylag közel helyezkedtek el 1500 és 3000 méteren belül, azonban ők sem jeleskedtek igazán csak délutánra sikerült komolyabb sérülést elérni a váron, azokat is a korszerű, vontcsövű Parrott és James ágyúk okozták, a mozsarak, azonban igen pontatlannak bizonyultak. Az éjszaka folyamán tovább folyt Fort Pulaski bombázása, leginkább azért, hogy a védők ne tudják kijavítani a nappal kapott sérüléseket. Másnap tovább folyt az erőd lövése, amelynek következtében hamarosan tizenegy déli löveg vált harcképtelenné. Két órára védők úgy döntöttek, hogy állásaikat tovább már nem tudják tartani és megadták magukat. Figyelemre méltó, hogy a heves tüzérségi tűz és jelentős károk ellenére csak egy-egy ember esett el mindkét oldalon.

Az ostrom bebizonyította, hogy a falazott erődök igen sérülékenyek a vontcsövű ágyúk tüzével szemben, és napok alatt lerombolhatóak.

Charleston ostroma

1863-ban az északi hadvezetés elhatározta, hogy ostrom alá veszi Charleston, amely amellett, hogy jelentős kikötő, a blokádtörő hajók egyik állomáshelye volt számos katonai létesítménnyel is rendelkezett. Azonban a város elfoglalása nem ígérkezett könnyű feladatnak. A települést számos erőd és megerősített állás védte, amelyeket vagy rohammal, vagy módszeres ostrommal kellett elfoglalni. 1863 nyarán az Unió csapatainak partraszállásával kezdetét vette az ostrom.

Fort Sumter visszafoglalása

Fort Sumter egy a második hullámban épített tégla erőd volt, melynek építésbe szintén 1829-ben kezdtek, de teljesen még 1861-re, a háború kitörésére sem készült el. Az erőd egyike volt annak a számos erődítménynek és tüzérségi állásnak, amelyek a Charlestoni-öblöt védték a tenger felöli támadókkal szemben. Fort Sumter egy szabálytalan ötszög alakú vár volt, amelynek oldalai mintegy 50 méter hosszúak és 1,5 méter vastagok voltak. A tervek szerint a felszereléséhez 135 löveg és 650 ember tartozott volna, de a valóságban ennek még csak a töredéke sem valósult meg. Fort Sumter leginkább azzal került az érdeklődés középpontjába, hogy a déliek ennek az erődítés lövetésével és elfoglalásával robbantottak ki a nyílt ellenségeskedést 1861. április 12-én.

1863-ban az erőd fegyverzete harminc nyolc ágyúból és két partvédő mozsárból állt. Az ágyúk mintegy többsége, hagyományos, simacsövű Columbiád volt, és csak 15 volt korszerű vontcsövű ágyú.

Az északiak augusztus 16-ra fejezték be a felvonulásukat, és másnap megkezdték az öböl közepén lévő erőd bombázását. Egy hét leforgása alatt 5009 gránátot lőttek ki az erődre. Noha ezeknek a lövedékeknek csak mintegy fele talált célba, a pusztítás mértéke mégis óriási volt, az erőd mellvédjének jelentős része és vele együtt a lövegei nagy része is elpusztult vagy harcképtelenné vált. Az ostrom második hete jórészt csak azzal telt, hogy zavarótűzzel árasztották el a várat, hogy megakadályozzák a védőket az addig okozott károk kijavításban. Augusztus 30-án és 31-én azután ismét fokozták a tüzelést és a mellvédek maradékát is lerombolták. Szeptember 8-áról 9-re virradó éjszaka azután az északi csapatok partra szálltak az ekkor már teljesen rommá lőtt szigeten, és rohammal bevették az erődöt, mármint azt, ami ekkorra még megmaradt belőle.

Charleston lövetése

Az északiak miközben fokozatosan számolták fel a város védműveit egyre közelebb jutottak magához a városhoz. Augusztus 22-ére a város közelében lévő mocsaras területen az Unió műszaki csapatai kiépítettek egy tüzérségi állást a várostól mintegy 7500 méterre, amibe sikerült bevontatniuk egy 8 hüvelykes Parrott ágyút is. Az állás neve találóan mocsári üteg lett, és az itt elhelyezett ágyú a Swamp Angel becenevet kapta. A Parrott ágyú még aznap megkezdte a város lövését, aznap tíz gyújtó és hat romboló gránátot lőtt ki a városra. Másnap 23-án az ágyú csendben maradt, majd 24-én folytatódott a város lövetése. Azonban ez nem tartott sokáig, még aznap a 36. lövés leadásakor a löveg csöve felrobbant. Az északiak nem vontattak új löveget az állásba, de hamarosan folytatták a város lövetését immáron a frissen bevett Fort Gregg-ből amelyet, Fort Putnam-ra neveztek át. Ugyan a Swamp Angel működése nem volt túl sikeres, de ez volt az első eset, hogy egy löveget tájolóval irányítottak a célra (jelen esetben, a városban található Szent Mihály templom tornyára), illetve ez előtt még sohasem nyitottak tüzet ilyen nagy távolságról egy célpontra.

Petersburg ostroma

A város ostroma 1864. június 9-én kezdődött és egészen 1865. március 25-ig elhúzódott. Ez nem a véletlennek volt köszönhető, ugyanis a korábbiaktól eltérően itt a támadók nem a megszokott, a háború előtt kiépített falazott téglaerődökkel kerültek szembe, hanem déli műszaki csapatok által sebtében kiásott földsáncokkal. Ugyan északi tüzérség az ostrom során, mintegy 40000 gránátot lőtt ki, ezek a téglafalakkal ellentétben nem sok kárt okoztak a földhányásokban. Az északiak kénytelenek voltak taktikát változtatni és az eddigi ostromoktól eltérően immár a mozsarak kerültek előtérbe, amelyek képesek voltak a falakon túl lévő célpontok pusztítására.

Petersburg ostroma a harceljárás változása mellett egy technikai újítást is hozott. Az északiak egy (vagy több?) 13 hüvelykes partvédő mozsarukat egy vasúti kocsira szerelték, ami által megalkották a vasúti tüzérséget. A löveg beceneve a Dictator lett. Mivel a Dictatornak viszonylag csekély volt a hatásos lőtávolsága, 3200 m, máshol 4350 m szerepel. A mozsár és a vasúti kocsi összeházasítása amellett, hogy nagymértékben megnőtt a löveg mozgékonysága egyfajta hátrasiklási rendszert is jelentett, minden lövéskor a mozsár a kocsin mintegy 50 cm-t mozdult el, míg a kocsi 3-4 méter gurult hátra. Végül a Dictator egy igen hatékony fegyverrendszernek bizonyult az ostrom során.

Mint látható, az amerikai polgárháború nem csak a tábori tüzérség és a sorozatlövő fegyverek terén hozott újdonságokat, hanem az ostromokén is. A korra jellemzően ezen a területen is számos színes technikai megoldás született, és ekkor alakult ki, vagy idéztek fel a korábban a feledés homályába vesző, sok olyan harceljárást és fegyvert, amelyek ötven évvel később azután olyan jellemzőek voltak a nyugati front állásharcaiban. Itt jelent meg a vasúti tüzérség, az aknavető őse a Coehorn mozsarak képében, és itt találták fel újra, az ennek a cikknek a témájába nem illeszthető aknaharcot.

És végül néhány videó, az amerikai polgárháborús ostrom- és erődtüzérség alkalmazásáról: 

Ambasa