blog278-001.jpgSajnos az utóbbi időben egyre kevesebbet jutok el könyvesboltokba, így nehezen tudom követni az újabb és újabb megjelenéseket. Mivel lehet, hogy nem csak én vagyok így, ezért megpróbálom időről időre megosztani olvasmányélményeimet a blog olvasóival, hátha egyesek kedvet kapnak egy-egy olyan könyvhöz, amelyről még nem hallottak, de az érdeklődési körükhöz tartozik…

-Hermann Róbert (szerkesztő): Fegyvert s vitézt… - A magyar hadtörténelem nagy csatái (Corvina 2003.)

-Róbel Sándor: A legrégebbi ország (Cigle 2013.)

-Torrente del Bosque (Géczi Zoltán): Japán shógunok titokzatos élete (Vagabund 2005)

-Blazsek Attila, Sárhidai Gyula: Világtengerek farkasai – Tengeralattjárók 1939-1945 (Kornétás 2017.)

-David Fairbank White: Keserű óceán – Csaták az Atlanti-óceánon 1939-1945 (Goldbook 2009.)

-V.G. Jan: Dzsingisz kán (Európa 1977.)

blog278-002.jpgHermann Róbert (szerkesztő): Fegyvert s vitézt… - A magyar hadtörténelem nagy csatái (Corvina 2003.)

A Corvina kiadó mindig is a szép kivitelű, igényes, de nem épen olcsó könyveiről volt ismert. Ez a könyv bizonyos értelemben kivétel, de csak a harmadik kitételt érdemlően. Ugyan puhatáblás, de mégis szép kiállítású, ugyanakkor megjelenése idején sem volt megfizethetetlen könyv.

A könyv a magyar hadtörténelem tizenhat csatáját dolgozza fel 12-20 oldal terjedelemben, általában egy térképpel illusztrálva.  A különböző csaták leírása, amelyek a 907-es pozsonyitól az 1943-as doni áttörésig terjed a neves, magyar hadtörténészek dolgozták fel, akiknek az adott korszak a kutatási szakterületük. A fent említetten kívül, olvashatunk Morvamezőről (1278.), Nádorfehérvárról (1456.). Kenyérmezőről (1479.),Mohácsról (1526.), Eger ostromáról (1552.) Mezőkeresztesről (1596.), Zentáról (1697.), Győrvárról (1706.), Kolinról (1757.), Piskiről (1849.), Buda visszavételéről (1849.), Limanowáról (1914.), Isonzóról (1915-1917.), és Caporettótól (1917.).

A könyv közel 300 oldalas, amelyből a törzsanyag mintegy 250 oldalt tesz ki.

Amikor kezembe vettem a könyvet, rögtön az jutott eszembe, hogy a kiadónál szintén abban az évben megjelent: Stig FörsterMarkus Pöhlmann: A világtörténelem nagy csatái - Szalamisztól Sínaiig mű egyfajta ellenpárja. Ha ez így van, vagy volt szerintem az jó ötlet, és szükség van az ilyen könyvekre. A szerzők és maga a szerző számomra garanciát jelentetett, és a feldolgozott történelmi események is felkeltették az érdeklődésemet. Az előszó azonban kicsit lehűtött, ugyanis volt benne egy olyan célzás, ami valahol amúgy igaz, hogy sajnos a magyar történelemszemléletben, és köztudatban inkább a negatív kimenetelű események, tragédiák kapnak nagyobb, majdhogynem egyeduralkodó hangsúlyt. Az azonban nem tetszett, hogy akkor most a kezembe kapok egy olyan könyvet, ami ennek az ellenkezője, ami csak a szépre emlékezik. Nos nem árulok el nagy titkot, szerencsére nem ezt kaptam, hanem egy nagyon jó, kiegyensúlyozott hadtörténeti művet, mint azt pl. mohács feldolgozása is mutatja, vagy épen a korai isonzói-csaták, vagy a doni katasztrófa. Ha van hiányérzetem, az igazából a muhi csata feldolgozásának hiánya.

Az adott fejezetek szerintem nagyon kiegyensúlyozottak, olvasmányosak, ugyanakkor tömörek. Amellett, hogy szakszerűek mégis a közönségnek szóló, érthető leírások. Általában a fejezetek, nem szorítkoznak az adott esemény leírására, hanem bemutatja az előzményeket, sőt az adott korszak hadseregét, és fegyverzetét is. Szerintem ez az egyik legnagyobb erénye a könyvnek, egyszerűen egy normális terjedelemben, és  nem a megszokott négy oldalon, amellyel a legtöbb „sorsdöntős csaták” könyv dolgozik egy átfogó képet kaptam, és mindezt úgy, hogy élvezett volt olvasni. Ez a könyv nem a szakmának, hanem a közönségnek szól.

Tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, akit érdekel a magyar hadtörténelem. A fejezetek terjedelme, pont akkora, hogy naponta elolvassunk egy-egy fejezetet a munkába menet, és/vagy jövet, vagy épen az ágyban a lefekvés ellőtt. Sajnos a könyv legnagyobb hibája, hogy nem igazán kapható és is csak egy szerencsés antikváriumi fogásnak köszönhetem, hogy birtokomba került ez a méltatlanul nem túl ismert mű, ráadásul igen méltányos 1500 Ft-os áron.

 

blog278-003.jpgRóbel Sándor: A legrégebbi ország (Cigle 2013.)

Egy munkatársamtól kaptam kölcsön nem is olyan régen ezt a könyvet. Ő is, mint én, nagyon szereti ezt a távoli, egzotikus országot. Kapva kaptam az alkalmon és mivel csak ideiglenesen került a birtokomba, így amint tehettem el is olvastam.

A könyv egyszerű papírkötésben jelent meg, a végén néhány, nem túl jó minőségű képpel. De a könyv lényege nem ez, hanem az több, mint 400 oldal, amelyen sora veszi Etiópia, és az ott élő népek történetét Lucy-tól a közelmúltig, vagyis 1991-ig a kommunista rendszer összeomlásáig illetve Eritra kiszakadásig. A mű időrendben halad. Mint már írtam a történet az őskorban kezdődik, majd bemutatja azt a korai államot, amely az ókorban létezett majd másodikként a világon államvallássá tette a kereszténységet. A könyv számos idézetet tartalmaz a Bibliából, illetve más ókori írásokból. Bemutatja azt a távoli országot, amelyről nem is gondolnánk, hogy az ókorban, majd a középkorban milyen nagy szerepet játszott, és amely az iszlám, majd a gyarmati terjeszkedés közepette is meg tudta tartani függetlenségét. A könyv egy színes bizonyos értelemben európai vonásokat bemutató feudális középkori államot mutat be, amelyet egy 700 évig regnáló dinasztia uralt, amely egy sajátos kapcsolatot fenntartva a keresztény egyházzal őrizhette meg hatalmát, sőt a későbbi uralkodók is kénytelenek voltak valami mindenkori viszonyt kialakítani velük. Aztán sorra kerül a hanyatlás időszaka, majd a reformpróbálkozások, illetve az állam újabb megerősödése és modernizálása. Ugyan a könyv a kommunista rendszer bukásával záródik, de a szerző kiemeli azt a párhuzamot ami az egyszemélyi vezető jelentett, amivel gyakorlatilag őt teszi meg az utolsó négusnak és nem az általa megbuktatott császárt.

A könyvet melléklet zárja, amely tartalmaz egy szószedetet, amiben megtalálhatjuk a sajátos etióp kifejezések jelentését, majd megismerhetjük az etióp ábécét, illet a császárok névsorát.

A könyv jól szerkesztett és olvasmányos. Gyorsan kiolvastam, pedig a sok név és sajátos kifejezés miatt nagy odafigyelést igényel. Ugyanakkor gazdagon adatolt, akár csak egy komoly tudományos mű. Nagyon érdekes és tanulságos az ókori és középkori Etiópia története, amely abban az időszakban komoly nagyhatalom volt, amelyet Bizánc szövetségesének tudhatott. Érdekes az a furcsa kettőss ég, amely támogatta Mohamed hatalomra kerülését, de az a furcsa függelmi rendszer, amely miatt az iszlámnak nem volt érdeke terjeszkednie ide, sőt érdeke volt a keresztény állam fennmaradása. Nagyon érdekes az anarchia korának lezárását követő modernizációs időszak leírása, amely bemutatja azt a modern Etiópia kialakulását, amely sok esetben egyenrangú félként tárgyalt az európai nagyhatalmakkal, amely helyesen értette meg a súlyos történelmi leckéket, olyanokat amelyek más államokban az eltűnésükhöz vezetett.

A könyv részletesen mutatja be a XX. századi Etiópia és az európai államok kapcsolatát. Talán egyedül itt találkoztam egy hiányossággal, gyakorlatilag a könyv egy sort sem ír az 1935-ös olasz-abesszin háborúról, csak annak előzményeiről, illetve következményeiről. Viszont annál részletesebben mutatja be az ország felszabadítását, és mutat egy igen érdekes és árnyalt képet a felszabadító brit csapatok vezetéséről. Szintén gyakorlatilag napról napra mutatja be a sajátos afrikai kommunista állam bukásának mozzanatait.

Sajnos ez a könyv magánkiadásban látta meg világot így nem nagyon ismert, pedig több figyelmet érdemelne. Ha tehetem be fogom szerezni, mert így olvasás után is kötelező elemének kell lennie a könyvtáramnak. Sajnos beszerzése nem egyszerű de nem lehetetlen és 4200 Ft-os ár átlagosnak tekinthető. Magát a könyvet mindenkinek tudom ajánlani, akit érdekel Afrika, Etiópia, az ókor, a középkor, a gyarmatosítás, a második világháború de a XX. század végének története. De azoknak is akik azt gondolják, hogy a civilizáció egyenlő a technológiai fölénnyel, és akik szerint a fehér ember minden tekintetben fölényben van az általa leigázott népekkel szemben.

 

blog278-004.jpgTorrente del Bosque (Géczi Zoltán): Japán shógunok titokzatos élete (Vagabund 2005)

Nos tudom, hogy sokan lenézik ezeket az olcsó, 200-800 Ft között kapható könyveket, amelyek amolyan a szó jó és rossz értelmében történelmi ponyvairodalom. Én magam ezeket a könyveket fürdőkád könyveknek nevezem, mert általában ott olvastam őket, mivel nem tartottam attól, hogy vizesek lesznek. Ezek a könyvek sok esetben nem túl színvonalasak, én mégis úgy gondolom, hogy fontosak. Az áruk miatt könnyen elérhetőek, és szerintem az első lépés lehet ahhoz, hogy valaki érdeklődését felkeltse a történelem iránt, és továbblépésre késztesse. Természetesen megvan a veszély, hogy valaki ezen a szinten marad, de ennek ellenére, én egyfajta sznobizmusnak tartom ezen művek lenézését. Ennyit elöljáróban, hogy miért is olvasok ilyen könyveket.

Maga a téma misztikus, hiszen kit ne érdekelne a távoli középkori Japán története. Amikor én gyerek voltam akkoriban nagyon divatosak voltak a szamuráj filmek amelyekben csak úgy repkedtek a hősök és nem mellesleg ömlött a vér. Géczi Zoltán ezt a világot próbálja bemutatni. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy nem nagyon ismerem a témát, így azt megítélni, hogy amit a szerző ír az hiteles, avagy sem nem tudom.

A könyv mintegy kétszáz oldalon számos fejezetben villant fel a középkori Japán főszereplőiről, fontosabb eseményeiről, a shógunátus kialakulásáról, történetéről és végéről. A fejezetek viszonylag rövidek, pár oldalasak így tényleg alkalmas akár utazás közbeni olvasásra is, főleg úgy, hogy a könyv kis túlzással a farzsebben is elfér. A könyv fejezeti egymást váltogatva hol bemutat egy-egy shógunt, történeti eseményt, ninja klánt, vagy éppen egy-egy vívómestert, illetve kardkovácsot. Ezek a rövid történetek sokszor igen szórakoztató mini életrajzok, amelyek segítenek megvilágítani a középkori japán belső világát, amelyeket folyamatos polgárháborúk dúlták.

Maga a könyv könnyen olvasható és szórakoztató volt számomra. Nem vártam el tőle sokat így nem is csalódtam, ugyanakkor alkalmas arra, amit már leírtam, hogy később esetleg utána olvassak néhány eseménynek. Magát a könyvet egy antikváriumban vettem, potom 200 Ft-ér, és gyorsan el is olvastam, így sem kidobott pénznek, sem időnek nem éreztem az elolvasását. Azoknak, akiket érdekel a középkori japán titokzatos világa bátran tudom ajánlani, a wargamereknek meg különösen, hogyha szeretnének kiválasztani maguknak egy nevesített hőst csapatuk élére.

 

blog278-006.jpgBlazsek Attila, Sárhidai Gyula: Világtengerek farkasai – Tengeralattjárók 1939-1945 (Kornétás 2017.)

Mielőtt megvettem ezt a könyvet, már rég szemeztem vele. Anno 1989-ben Sárhidai tollából már megjelent egy igen kiváló mű, A tengerek szürke farkasai néven, amely az első és a második világháborús tengeralattjáró hadviselést mutatta be. Annak idején ez a kötet egy hiánypótló, munka volt. Annyira jól sikerült, hogy 2001-ben igaz immár puha kötésben megért egy második kiadást. Nos ez az új kötet ugyan teljesen más színben, de a 2001-es kiadással teljesen megegyező formátumban jelent meg, mintegy adva magát, hogy annak folytatásaként, kiegészítéseként tekintsek rá, noha nekem még az első kiadás van meg.

Maga a könyv egy típuskönyv. Egy rövid előszó és bevezető után rögtön rátér a lényegre, és sorra veszi az egyes nemzetek tengeralattjáróit. A főbb hadviselőknél először pár oldalon bemutatja az adott nemzet tengeralattjáró fegyvernemének kialakulását, majd fejlődését és röviden a második világháborús eredményeit is. E bevezető után, pedig általában egy oldalon, oldalnézeti rajzzal illusztrálva ismerteti a típust, majd egy adattáblázatban összefoglalja annak műszaki adatait, ahogy az már az ilyen típuskönyveknél bevett gyakorlat. A könyv nagy előnye, hogy szakít azzal a rossz hagyománnyal, hogy csak a német búvárnaszádokat mutatja, be, hanem sorra veszi a többi nagyhatalmat, sőt a kisebb nemzetek tengeralattjáróit is. De szerző nem áll meg itt, bemutatja a semleges államok hajóit is. Így ez egy igazi hiánypótló mű.

A könyv azonban nem elégszik meg ennyivel, a tengeralattjárók bemutatása után egy-egy rövid fejezetben ismerteti az ember-irányítású torpedókat, illetve az egyes nemzetek torpedóinak történetét és adatait

Így alapvetően egy a könyv egy alapos hiánypótló műnek tűnt, no de olvasás közben azért árnyalódott a kép. Az egyik szerzőről Blazsek Attiláról nem sokat árul el az internet, de Sárhidai már legalább a nyolcvanas évek óta ontja haditechnikai jellegű könyveit, cikkeit. Publikációi száma szó szerint megszámlálhatatlan és legjobb tudomásom szerint hadmérnök. Ezt jó, ha mindjárt az elején tisztázzuk, hogy a könyv egyik szerzője, nagy rutinnal rendelkező szakember. Ehhez képest a könyv hemzseg a szakmai és szedési hibáktól. Van olyan, hogy az adattáblázat egy másik hajó adatainak megismétlése, de olyan általam még soha sem tapasztalt eset is előfordul, hogy a 240. és a 241. oldalon a szöveg felcserélődött. Nagyon jó, hogy sorba veszi az egyes nemzeteket, csak éppen nem értem a sorrend logikáját. A főbb nemzeteknél a sorrend az USA, Japán, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Olaszország, Németország, Franciaország. Hasonlóan logikátlan a kis nemzetek sora. Ugyan többé-kevésbé ábécé rendben mennek, de a balti államokat egymás után kerültek. Ebben még lenne némi logika, de, hogy Sziám (Thaiföld) miért kerül Norvégia elé, ez számomra teljesen homályos, hacsak nem szedési okai voltak. Ha igen, akkor vajon megérte egy oldal megspórolása? Igazából ez látszat problémának tűnik, de egy típuskönyvnek elvileg sajátosságának kellene lennie, hogy könnyen lehessen keresni benne, de ez a számomra átláthatatlan rendszer (már ha van) ezt fölöttébb megnehezíti. A másik általam felettébb nehezményezett dolog a szaknyelv helytelen használata. Lehet, hogy azt mondani, hogy „nyelvnáci” vagyok, de én hiszek a nyomtatott szóban, ha valami egy blogon követi el ezeket a pontatlanságokat nem zavar annyira, főleg akkor, ha komoly tartalmat kapok cserébe. De itt más a helyzet, ezért pénz adtam, ráadásul egy nyomtatott mű előbb-utóbb forrásmű lesz, így az írónak szerintem nagyobb a felelőssége. Igazából a sok apró mellett a legégbekiáltóbb, hogy a szerző egyszerűen nem tudja helyesen használni a haderőnem és a fegyvernem fogalmát, illetve ez így nem teljesen igaz, mert kétszer véletlenül, helyesen fegyvernemnek nevezi, a tengeralattjárósokat. Ha legalább következetesen nevezné a tengeralattjárósokat , amúgy helytelenül haderőnemnek, de a ha a tortán, hogy van olyan oldal, amikor mindkettő kifejezést használja, ami azért egy szakirodalom esetén hát hogy is fogalmazzak, elég nagy gáz. A másik, amit amúgy sem szeretek, az a felesleges anglicizmus. Értem én, hogy meg kell különböztetni a az angol tonnát a simától, de biztos, hogy a magyar nyelv szabálya szerint a leghelyesebb az hogy „tons”-nak írjuk? Illetve azt sem értem miért kell a törpe-tengeralattjárókat „midget”nek nevezni? Britről, vagy amerikairól lenne szó, még talán elfogadnám, de hogy az olaszok és a japánok nem így hívták a zicher. Ezek mellett az olyan apró elírások, hogy pl a brit tengeralattjáróknál a lövegek űrméretét hol 100, hol 102 mm-ben adja meg, amely ugye 4 hüvelykesek voltak, csak a valószínűleg felhasznált német szakirodalomban 10 cm-esként szerepelt, amit 100 mm-re írtak át. Igazából a könyv hibái közül számomra a legbosszantóbb, megmosolyogtatóbb az volt, amikor a filippinó-tengeri csatában elsüllyed japán Taiho repülőgép-hordozó felrobbanásának okaként a kifolyó gázolaj berobbanását adja meg. Ebben csak egy gond van hogy a hajó kazánjait nyersolajjal táplálták a repülőgépekhez meg benzint tároltak a fedélzeten. Gázolaj nem igen fordult elő a hajón ráadásul az nem is robban be olyan könnyen. Valósában a kifolyó repülőbenzin robbant be a hajó fedélzetén, ami a hajó pusztulását okozta. A félreértés általam feltételezett oka, hogy az angolban a benzin „petrol”, de az amerikai angolban „gasoline’, de ez a hangzás ellenére nem egyenlő a gázolajjal. Azért egy ilyen hiba a szó szoros értelemben eléggé gáz.

Persze a könyvnek a számos hibája mellett vannak erényei is. Pl. az nagyon tetszett, hogy a típusismertetéseknél gyakran kitértek a hajók tengerjáró képességeire is, pl, hogy milyen gyorsan tudtak a víz alá merülni, vagy mennyire voltak stabilak.

Alapjában véve egy nagyon jó kezdeményezés, és igazi hiánypótló lehetne a könyv egy igazi unikum, ha szerzők és a kiadó kicsit több figyelmet szánt volna a kivitelezésnek. Ha nem csak az otthoni – minden bizonnyal gazdag - könyvtárára támaszkodtak volna, és alapból – saját bevallásuk szerint – utasították volna el az internet kínálta adatbázist. Igazából nem az a bajom, hogy megvettem, mert a kritikám ellenére nem érzem kidobott pénznek a könyv megvásárlását, hanem azt hogy majd egyszer ezt a könyvet valaki, vagy valakik forrásműként fogják használni és rossz esetben át fogják venni a hibáit, tévedéseit is. Összefoglalva a könyvet csak azoknak tudom ajánlani, akik megfelelő háttérismerettel és kellő türelemmel rendelkeznek, és olvasás közben automatikusan tudják javítják a könyv bosszantó hibáit.

 

blog278-005.jpgDavid Fairbank White: Keserű óceán – Csaták az Atlanti-óceánon 1939-1945 (Gold Book 2009.)

Nos teljesen véletlen, hogy ebben az időszakban még egy tengeralattjárós könyv került az olvasmánylistámra. Igazából ez a könyv is egy régi adósság volt önmagammal szemben, hiszen már évek óta porosodott a könyvespolcomon. Anno még az Alexandra összeomlása előtt kedvezményesen, egy ezresért vásároltam.

A könyv a magyarul már több szempontból is feldolgozott atlanti-óceáni csatát próbálja bemutatni, egy viszonylag szűk, 220 oldalas terjedelemben. A könyv néhány térkép és egy képmelléklet mellett, amelyben mellesleg számomra kevésbé ismert fotók találhatók tartalmaz még egy igen részletes hivatkozásjegyzéket, illetve név- és tárgymutatót.

Nos, számomra a könyv nagy meglepetés volt. A tapasztalatom szerint a brit történetírás, attól eltekintve, hogy úgy általában a történelem forgásának kereke az angol-szász világ körül forgott, általában szerény, sőt álszerény. Tapasztalatom, hogy azon kívül, hogy számukra Cromwell egy katonai géniusz, akit nem lehet kihagyni a hadviselés történetéből, visszafogottak, sőt feldicsérik az ellenfeleiket, illetve gyakran önostorozók. Mondjuk szerintem ebben egy tudatos, de az is lehet, hogy tudat alatti gondolkodás van, hogy végül is kimondatlanul feldicsérik magukat, hiszen egy idő után ők kerekedtek felül, vagyis ők voltak a jobbak. Azonban ez a könyv nem ilyen, eltekintve Montgomery emlékirataitól, nem emlékszem, hogy egy ilyen mindenkit lenéző, a saját érdemeiket ennyire eltúlzó brit hadtörténeti művel találkoztam volna. A könyv úgy kezdi, hogy az atlanti-csata terhének három-negyedét ők és a kanadaiak viselték, és az amerikaiakra csak a negyede jutott, elfeledve, hogy a Brit Nemzetközösség hadereje amerikai fegyverek nélkül, aligha tudott volna túljutni a válságos időszakon és megfordítani a hadjárat menetét. A könyvben olyan gyöngyszemek vannak, hogy pl szerinte a győzelem sorsa, vagy a washingtoni Fehér Házban, vagy a londoni White Hall-ban esetleg a Liverpoolban székelő a Royal Navy Atlanti Parancsnokságán dőlt el, A moszkvai  Kreml sehol sincs ebben a sorban. Persze minden tematikus könyv valahol ilyen, de azért ennyire elfogultat nem nagyon olvastam még.

Maga a könyv stílusa is érdekes, a szerző irodalmi leírásokkal próbálja bemutatni az eseményeket, csak és nem erre vágyok egy hadtörténeti műben. Ráadásul ezek laposak, unalmasak és önismétlők. A könyvben vagy tucatnyi leírás kezdődik úgy, hogy „ a fekete tengeralattjárók száguldanak a tinta fekete éjszakában a tajtékos habokon keresztül”. Néha ezek már komikusak, amikor azt olvasom, hogy egy sérült teherhajó száguld Anglia felé, a baj csak az, hogy a közölt adatokból kiszámítható, hogy a „szinte repültek előre” alig nyolc csomós, azaz 15 km/h sebességet takar. Azt nem tudom eldönteni, hogy a szerző, vagy a fordító, esetleg mindkettő rendelkezett ilyen félresikerült irodalmi vénával. Kicsit nevetségesek az olyan hasonlatok, mint a „tábori tarack sebessége”, vagy a ’Mannlicher puska ereje” amivel lesújtanak az U-bootok. Az olyan képzavarokról más nem is beszélek, mint, hogy a „tengeralattjárót lelőtték”. Ahogy az előző könyvben a haderőnemet és a fegyvernemet keverték, itt jól használták, egészen a könyv a végéig, ahol a Royal Navy-t is annak titulálták, vagyis egyszerűen csak nem ismertek más fogalmat. Ugyanígy bosszantó Rundtsedt tábori marsallá nevezése, ami ugye az angol field marshal helytelen, tükörfordítása, vagy a Flower osztályú korvettek nevének lefordítása Virág-osztályra, illetve a 2 fontos ágyúk átnevezése 90 dekássá. Azért egy fordító, ha valaminek nem is meri a jelentését, az internet korában azért nem olyan bonyolult utána néznie a pontos jelentésnek. Ami igazán bosszantó, hogy a Gold Book-nál nem nagyon tapasztaltam még ilyet.

Azért természetesen a könyv nem ennyire rossz és vannak erényei is. A fent említett kicsi de érdekes képanyag mellett, ami nekem igazán tetszett, hogy nem csak a tengeralattjárósokat mutatja be, hanem a kevésbé ismert tengeralattjáró-vadász ászokat is. Megvallom őszintén, róluk nem sokat olvastam, vagy ha igen nem emlékeztem rá, így számomra ezek a nem túl hosszú részek voltak a legérdekesebbek. Ugyanígy érdekes volt azok a leírások, amelyek Kretschmer, az egyik legismertebb német tengeralattjáró ász fogságban töltött tevékenységéről szóltak. Összességében vannak benne érdekes részek, de akit az atlanti-csata története érdekel, az még véletlenül se ezzel a könyvvel kezdje a témával való ismerkedést. Tényleg csak sokadik adalékként tudom ajánlani, olyanoknak, akik túl tudják magukat tenni egy hadtörténeti műben a lapos, unalmas, önismétlő ál-irodalmi leírásokon, amitől nekem borsózott a hátam.

 

blog278-007.jpgV.G. Jan: Dzsingisz kán (Európa 1977.)

Ahogy már korábban írtam az utolsó tíz-húsz évben teljesen elhanyagoltam a szépirodalom olvasását, de az utóbbi időben megpróbálok ezen változtatni és időről időre egy-egy regényt is a kezembe venni. Ennek az eredménye Jan műve, amelyet a bátyámtól örököltem, aki, az akkori szokásoknak megfelelően lelkesen vásárolta, pl az Európa kiadó Világirodalom remekei sorozatot is. Akkoriban ez volt, ezt kellett szeretni. Maga a könyv több kiadást élt meg, nekem szerintem az egyik legszebb kivitelűből van egy a birtokomban.

Jan egy érdekes személyiség, még a cári Oroszországban született. Apja pap és tanár volt egyben és ő is ez utóbbi pályát választotta. Részt vett az első világháborúban, majd valahogy Kolcsak mellé keveredett, ahol a nyomdájában dolgozott. Rácáfolva a sztereotípiákra, aztán a bolsevik hatalomátvételt sikeresen megúszta, ám az számomra nem nagyon derül ki, hogy, önként, vagy kényszerből telepedett meg a szovjet közép-ázsiai köztársaságok területén. Minden esetre ez egy szerencsés fordulat volt, hiszen talán ennek köszönhetjük ennek a regény-trilógia megszületését. Hiszen Jan, itt első kézből ismerhette meg a mongol betörés legendákban és mesékben élő emlékezetét.

A mongol-tatár téma, ha nem is központban, de az érdeklődésem perifériáján már nagyon is régen ott mozgott, akárcsak a mi tatárjárásunkat megelőző, illetve a vele párhuzamosan zajló mongol hadjáratok története, mivel szeretem összességében és összefüggéseiben látni a történéseket. Dzsingisz kán felemelkedéséről számos könyv jelent meg magyarul, de a mongolok, a tatárjárást megelőző hadjáratairól már jóval kevesebb. Pedig talán legalább ennyire érdekes, az ahogy uralmuk alá vetették Kínát, vagy hogy hogyan pusztították el az erősnek hitt Horezmi Birodalmat, vagy az hogy hogyan igázták le az oroszokat, vagy dúlták fel a lengyelek hazáját. Nem állítom, hogy erre egy irodalmi mű a legalkalmasabb, de a semminél több.

Maga a könyv számomra azért érdekes, mert végül is a mongolokat egy olyan orosz szemszögéből láthattam, akire igen erős befolyást gyakorolhatott az a muzulmán közeg, ahol élt és alkotott. Annak ellenére, hogy a könyv a háborúról szól, mégsem bővelkednek benne a csataleírások, sokkal inkább az udvari intrikák, az árulások. Ugyanakkor képet kaphatunk a kor muzulmán és mongol szokásairól, vagy legalább is valami olyanról, amiről azt gondolhatjuk, hogy ilyen volt. Természetesen azt azért ne feledjük el, hogy a könyv milyen közegben született. A trilógia első kötete 1939-ben, majd a második 1942-ben jelent meg. Számomra meglepő módon a harmadik csak jóval később 1955-ben. A könyvben a mongolok természetesen gonoszok, és vérszomjasok, nyomukban a halál és a pusztulás jár, ami is többé-kevésbé valószínűleg így is volt, a leigázott népek szemében mindenképpen. A könyv igazi főhősei egyszerű emberek, parasztok, tudósok, pásztorlány és az ő hős szerelmese, aki számkivetett lett ezért rablónak állt. Talán csak egy-két nemes van a főszereplők között, aki egyértelműen pozitív szerepet játszik, de ők is tragikus véget érnek.

Maga a könyv könnyen olvasható, de nem az a fajta, amit nem tudunk letenni. Minden esetre, annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy valószínűleg beszerzem a második kötetet is, ami Baturól szól és az oroszok leigázásról, a harmadik köteten azonban még gondolkodom, mert vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy vajon a késő sztálini irodalom miként is láthatta Hazánk történelmét. Akinek felkeltettem az érdeklődését, aránylag könnyen hozzá tud jutni a könyvhöz, számos antikváriumban kapható 600-800 Ft-os áron. Végül akinek van ideje, felesleges 600 Ft-ja és érdeklik a mongol hadjáratok számunkra kevésbé ismert eseményei azoknak egy próbát szerintem megér.       

blog278-008.jpg    

Ambasa

 

Szerző: ambasa  2018.10.16. 00:00 Szólj hozzá!

Címkék: könyv

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr6414280297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.