292blog-01.jpgAz előző részben megpróbáltam a klasszikus német schnellbootok kifejlesztésének történetét felvázolni. Illetve megismertetni azok szerkezetét, rendszerit, és fegyverzetét. Így nem maradt más hátra, mint a harci alkalmazásuk történetének ismertetése…

Először is egy apró megjegyzéssel kezdeném. A német gyorsnaszádokat, és nem csak azokat, amelyekről írok a britek E-boat-nak (enemy azaz ellenséges) hajónak nevezték. Ez az elnevezés annyira elterjedt, hogy az angol nyelvterületen ma is így ismert. Azonban én úgy gondolom, hogy az eredeti német elnevezés helyesebb és ezért ragaszkodom is hozzá. Ezt a megjegyzést csak azért írom le, hogy azok, akik esetleg találkoznak az E-boat kifejezéssel, ne jöjjenek zavarba.

 

A szervezet

A Schnellbootok kezdetben a F.d.T azaz a Führer der Torpedoboote parancsnoka alatt szolgáltak, majd 1942-ben a hajók átkerültek a F.d.Z azaz a Führer der Zerströrer, azaz a rombolók parancsnoka alá.

A hajókat 14 flottillába szervezték. A La Manche-on és az Északi-tengeren harcolt az 1. -11. hadrendi számú, a Balti-tengeren az 1. -3. az 5.-7. a 11. és 21.-22. a Fekete-tengeren az 1. a Mediterrán-hadszíntéren a 3. 7. 21. és 24. A flottillák általában önálló magasabb egységek voltak kivétel a földközi-tengeriek, amelyeket az 1. schnellbootdivisionba szerveztek. Ezek mellet létezett még egy kiképző flottilla is Swinemündében, amelyet a háború folyamán még további kettő követett. A háború előtt mindegyik flottilla rendelkezett egy ellátó-hajóval, összesen kilenccel.

292blog-02.jpg

 

Bevetésen

Az Északi-tenger és a Csatorna-övezet

A háború kitörésekor az 1. flottilla került bevetésre a lengyelek ellen, de harcérintkezésbe nem sikerült kerülniük az ellenséggel. Ez alatt a 2. flottilla az Északi-tengeren Heligolandnál állomásozott, azonban bevetőségét erősen gátolták a szörnyű MAN motorok.

A következő erőpróbára 1940 tavaszán került sor, amikor is mindkét flottillát bevetették a dániai és a norvégiai invázió során. Az 1. flottilla S-19, -21, -22, -23 és -24 számú egysége Bergen körzetében került bevetésre. A hadművelet során az S-19 és a -21 összeütközött. Az előbbi hajóm olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy meg kellett szakítania a hadműveletben való részvételét. A hajók a járőrtevékenység mellett részt vettek csapatok szállításban és azok partra-tételében is. A 2. flottilla hajói, az S-9, -14, -16, 30, -31, -32, és -33 részt vett Kristansand elfoglalásban, azonban az öreg MAN motorokkal rendelkező S-9, -14 és -16 számú egységek ismét csak több gondot okoztak, mint hasznot a megbízhatatlan erőforrásaik miatt.

A Schnellbootok első harcérintkezésére egészen 1940 májusáig kellett várni. Ekkor az S-31, -32, -33, és a -34 a Scharnhorst csatacirkáló kíséretét alkották. Ezen a bevetésen a német gyorsnaszádok megtámadták a brit rombolókat és az S-31 sikeres torpedótalálatot ért el a HMS Kelly rombolón, amely csak hajszál híján menekült meg. Május végén mindkét flottilla bevetésre került a La Manche-on, ahol számos légitámadást kellett elszenvedniük a RAF gépeitől. Ugyan a gyorsnaszádok nem szenvedtek veszteséget ezekben a harcokban, de eredményt se nagyon értek el. Május 22-én az 1. flottilla hajói sikeresen torpedózták meg a francia Jaguar rombolót, amely hogy az elsüllyedést elkerülje partra futott. A súlyosan sérült hajónak a Luftwaffe bombázói adták meg a kegyelemdöfést. Egy héttel később a Dunkirkből csapatokat menekítő HMS Wakeful esett az S-30 torpedóinak áldozatául. Egy nappal később, május 30-án az 1. flottilla ismét harcérintkezésbe került az ellenséges rombolókkal a holland partok előtt. Az összecsapás során találatot kapott a francia Siroco és Cyclone rombolók. Az első elsüllyedt, míg a másik egy hajójavító-műhelybe került, ahol aztán végül lebontották. Júniusban megérkezett a frontra az újonnan felállított 3. flottilla is, azonban volt egy kis gond vele, ugyanis megkapták a 2. flottilla által levetett, hadihasználatra alkalmatlan MAN motoros hajókat.

A rövid hadjárat június 21-án ért véget. Ez után az 1. flottilla befutott Cherbourg kikötőjébe, ahonnan azután 29-án bevetésre indult a brit Whight sziget térségébe. Ekkor még nem értek el sikert, de néhány nappal később megtámadtak egy konvoj maradványait, amelyet korábban már a Luftwaffe zuhanóbombázói csúnyán helybenhagytak. A támadás során három kereskedelmi hajót torpedóztak meg, amelyből kettő el is süllyedt, míg a harmadik súlyos sérüléseket szenvedett.

Az elkövetkező időszakban a gyorsnaszádok folyamatosan támadták a brit konvojokat, amelynek eredményeként július 25-26-án további három hajót süllyesztettek el a CW8 jelűből. Augusztusban a CW9 járt hasonló képen, két hajót elvesztett, másik kettő, pedig súlyosan megsérült, illetve egy további, miközben megpróbálta elkerülni a támadókat összeütközött egy másik hajóval és szintén a hullámsírba merült. Szeptember 4-én egy másik támadás során sikerült elsüllyeszteniük öt, és megrongálni egy másik hajót, miközben maguk nem szenvedtek veszteséget, de még csak említésre méltó sérüléseket sem.

Az angliai-légicsata során az 1. flottilla részt vett a csatornába zuhant német pilóták kimentésében, míg a 2. flottilla 130 aknát rakott le a brit hajózási útvonalakon. Ekkor következett be az első harci veszteségük is, az S-23 saját aknájára futott és elsüllyedt. Augusztusban egy feltételezett szabotázs következtében felrobbant az egyik ellátóhajó és a közelében lévő gyorsnaszádok közül többet megrongálódott. Eközben a 2. és a 3. flottilla folyamatosan hajtott végre bevetéseket Rotterdamból és Ostendéből kiindulva. Egy ilyen akció során az S-28 legázolta a testvérhajóját, az S-29-et. Azonban az intenzív bevetések kihatással voltak a hajók bevethetőségére, 1940 végén már csak nyolc naszád volt harcra alkalmas.

1941 első hónapja csendesen telt el a gyorsnaszádok szempontjából. Az első komolyabb összecsapásra egészen február 25-ig kellett várni, amikor is 15 hajóval támadták meg FN417-es számú konvojt. A támadás során a vadonatúj HMS Exmoor találatot kapott a tatján, kigyulladt, majd alig tíz perc alatt elsüllyedt. A következő hónapban egy a légierővel összehangolt támadásra indult 17 hajó, melynek eredményeként hét kereskedelmi hajót küldtek a hullámsírba összesen 13000 tonna vízkiszorítással.

1941. júliusában aztán felállításra, és bevetésre került a 4. flottilla is. Ezekben a hónapokban a gyorsnaszádok fő feladat a brit kikötőkbe vezető hajózási útvonalak elaknásítása volt. Az év második felében a britek felismerve az ezekben a kis hajókban lévő veszélyforrást megkezdték az ellenük való szervezett harcot. Folyamatos légtámadásokat intéztek a támaszpontjaik ellen, illetve bevetették ellenük a maguk kis gyorsnaszádjaikat az MBT-ket és az MBG-ket (kis torpedó- és ágyúnaszádokat). A kis brit hajók taktikája az volt, hogy lesben álltak, és a kikötőikbe visszatérő schnellbotokra csaptak le nem is eredménytelenül. Ezekben az összecsapásokban több német hajó megsérült, vagy elsüllyedt. Közben a 2. flottilla megfelezésre került, hogy annak hajóiból állítsák fel az új 8. flottilla magját. Az év végén a 4. flottilla sikeres támadást intézett egy konvoj ellen, amelyből három hajót süllyesztett el. Majd ezt öt nap múlva megismételte, miközben szerencsésen megúszta az MBT-kel való összecsapásokat is.

1942 a szokásos, hajózásra alkalmatlan időjárással köszöntött be, amely egészen februárig megakadályozta a gyorsnaszádok bevetését. Aztán elkövetkezett február és kiújultak a keserű harcok. A hajók részt vettek a csatorna-futamnak is nevezett Cerberus-hadműveletben, amikor is a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálók kitörtek Brestből, a hadműveletben összesen 26 schnellboot került bevetésre. Még február végén a 4. flottilla, miközben egy brit konvojt támadott sikeresen megtorpedózta és elsüllyesztette a HMS Vortigen rombolót. Ebben a hónapban egy érdekes eseményre is sor került. 2 flottilla S-53-as jelű hajóját brit tengerészek rohanták meg és megpróbálták azt elfoglalni, amit csak a kapitány a hajója felrobbantásával tudott megakadályozni. Kicsivel később egy összecsapás során az S-111 rongálódott meg annyira, hogy a briteknek sikerült végre elfoglalniuk. Vontába is vették, hogy eljuttassák egy brit kikötőbe, de sajnálatos módon erről a RAF vadászait elfelejtették értesíteni, akik le is csaptak a könnyű célpontra, és szitává is lőtték minek következtében a frissen zsákmányolt hajó elsüllyedt. A tavaszi viharok beállta előtt egy aknarakó bevetésről visszatérő csoport sikeresen rongált meg két rombolót és süllyesztett el két kereskedelmi hajót. A következő komolyabb harci bevetésre egészen július 6-ig kellett várni, amikor is a WP183-as konvojra csaptak le. A sikeres támadás során sikerült elsüllyeszteniük öt kereskedelmi hajót és egy felfegyverzett kísérőhajót összesen 13000 tonna vízkiszorítással. Közben a britek megváltoztatták a konvojaik útvonalát, ezért a nyár folyamán a németeknek ismét vissza kellett térniük az aknarakó bevetéseikhez. Közben tovább folytatódott a kis hajók csatája, de ezúttal a britek vesztettek rajta és a németeknek sikerült kézre keríteniük az MGB 335-ös naszádot. A zsákmányt igazán az tette értékessé, hogy a németek kezére került a brit hajó radarkészüléke is.

292blog-05.jpg

Októberben tovább folytak a konvoj-csaták. A PW266 egy felfegyverzett kísérőhajója elsüllyedt, egy rombolója, pedig megrongálódott. Október 6-án egy másik összecsapás során a britek ismét érzékeny veszteségeket szenvedtek Yarmouth előtt. Összesen öt hajót süllyesztettek el torpedóval további kettő pedig, szintén a gyorsnaszádok által lerakott aknák áldozatává vált. November 18-án a PW250-et érte támadás, amelynek eredményeként ismét elsüllyedt egy felfegyverzett kísérőhajó és három kereskedelmi hajó. Még ebben a hónapban, 30-án a PW256-ra csaptak le és megint elsüllyesztettek egy kísérőhajót, míg egy másikat megrongáltak. Az év utolsó előtti összecsapására december 2-án került sor, ezúttal a PW257 ellen. A támadás során sikerült elsüllyeszteni egy rombolót és egy kereskedelmi hajót, de a visszatérő schnellbootkra lecsaptak a RAF vadászgépei és kettőt szitává lőttek, amelyek csak súlyosan sérülten tudtak befutni a biztonságot jelentő kikötőjükbe. Végül az év lezárásaként 17 gyorsnaszád lendült összehangolt támadásra egy konvoj ellen, amelyből öt hajót el is süllyesztettek. Azonban a brit kísérőhajók is keményen védekeztek és két schnellboot súlyos sérülésekkel tudott csak hazatérni.

1943 elejére, a sikerek ellenére azonban világossá vált, hogy a korábbi taktika, mármint, hogy a sötétben csapnak le a várakozó gyorsnaszádok már nem járható út. A brit védelem egyre erősödött és a radarok és az egyre erősödő szövetséges légifölény miatt. A németeknek taktikát kellett váltani és ismét visszatértek az aknarakásokhoz. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a konvojok támadása teljesen abbamaradt volna. 1943. február 27-én a WP300 csaptak le és elsüllyesztettek egy kereskedelmi hajót, két kísérőhajót és egy LCT naszádot rajta hadifoglyokkal. Április 13-án az 5. flottilla hat hajója támadott meg egy konvojt, amelyből elsüllyesztett egy teherhajót és a HMS Eskade rombolót. Aztán, ezen kivételes összecsapások után az elkövetkező hat hónapban a schnellbootok visszatértek a szokásos aknarakó tevékenységükhöz.

Szeptemberben a gyorsnaszádok, immár a Luftwaffe bombázóival összhangban folytatták az aknarakó tevékenységüket. Egy ilyen akció során két schnellboot összeütközött, de sikeresen vissza tudtak térni a támaszpontjukra, egy másikat azonban a brit MGB-k rongáltak meg súlyosan. Ugyanakkor ezeken az aknarakó bevetéseken az schnellbootok átlagosan 13%-s veszteségeket szenvedtek, amelybe beleértendő az elsüllyedt és a megrongálódott hajók is. Könnyen belátható, hogy hosszú távon az ekkora veszteségarány nem volt tarható, hiszen az, rövid idő alatt a gyorsnaszád fegyvernem teljes erodálásához vezethetett volna.

Október 24-én 32 naszád tömeges támadást hatott végre az FW1160-as számú konvoj ellen. Az összehangolt támadásban a 2. 4. 6. és a 8. flottilla naszádjai vettek részt. Azonban a brit hajók radarjai még időben felfedezték a támadókat és a konvoj irányt változtatott. Az összecsapás során a 6. flottillának sikerült elsüllyesztenie egy kísérőhajót, mielőtt a brit rombolók és MGB-k elérték volna a csata helyszínét. Aztán a beérkező britek visszavágtak, és súlyos sérüléseket okoztak a támadóknak. A 4. flottilla hajói egy csak egy paraszthajszállal jártak jobban. Az összecsapás eredményeként végül brit oldalon mindössze egy MGB sérült meg, miközben az S-63 és az S-88 elsüllyedt. A másik két flottilla hajói (a 2. és a 8.) csak nagyon rövid ideig vettek részt az összecsapásban, és még ideje korán kiváltak a harcból majd hazatértek, így sikerült elkerülniük, hogy veszteségeket szenvedjenek. A vereségre némileg vigaszt nyújtott a következő nap összecsapása, amikor is a Csatorna-flottának sikerült három hajót a hullámsírba küldenie a CW221-es konvojból. Azonban a háború negyedik éve kiábrándító volt a gyorsnaszádok szemszögéből. Mindössze 26 hajót sikerült elsüllyeszteniük összesen 26000 tonna vízkiszorítással, ami harminc százalékkal volt kevesebb az előző évihez képest.

1944 januárjában több konvoj-csatára is sor került, amelyek során összesen öt kereskedelmi és két kísérőhajót sikerült elsüllyeszteni. Ugyanakkor februárban az S-94 és az S-129 olyan szerencsétlenül ütközött össze, hogy mindkét hajó elsüllyedt.

Aztán április 27-én sor került egy nagyon híres bevetésre Slapton Sandnál, amely Tiger hadműveket néven is ismert. Az invázióra készülő amerikai csapatok épen a partraszállást gyakorolták, 8 LST partszálló hajóval, amelyet az Azalia korvett biztosított.  Az 5. és a 9. flottilla kilenc hajója támadta meg őket. Ugyan a szövetséges hajók felfedezték a támadókat, de már túl későn, így a németeknek sikerült elsüllyeszteniük két LST-t, egyet pedig súlyosan megrongálni (egy másikon a baráti tűz okozott sérüléseket). Az anyagi veszteségen túl az amerikaiak több mint 700 halott és 200 sebesült katonát vesztettek.

Az 1944. június 6-án meginduló invázió ellen természetesen a Csatorna-flotta gyorsnaszádjait is bevetették. A folyamatos támadások során végül sikerült elsüllyeszteniük számos partraszálló hajót és megtorpedózniuk a HMS Halsted fregattot, amely ugyan nem süllyedt el, de javítása már nem lett volna gazdaságos, ezért selejtezték. Ezeken felül három további szövetséges hajó semmisült meg a schnellbootok által lerakott aknákon. Ugyanakkor, ez idő alatt az S-139 és az S-140 saját aknájukon pusztult el, míg az S-178, S-179 és az S-180 a szövetséges légicsapások áldozatával vált. Azonban ekkor már a schnellbootok bevethetőségét erősen korlátozta a torpedóhiány. Aztán bekövetkezett június 14. amikor is RAF súlyos bombatámadást intézet Le Havre kikötője ellen. A támadás során 14 német gyorsnaszád pusztult el.

Azonban a szövetséges fölény ellenére a német tengerészekből még nem veszett ki a támadó szellem. Július 30-án a 6. flottilla három hajója támadott meg 11 kereskedelmi és 8 partraszálló hajóból álló konvojt. A gyors támadás során mindössze a betöltött hat torpedót tudták indítani, de abból öt talált. Ez volt a legmagasabb találati arány, amit a háború során sikerült elérniük. Azonban ez már nem mondható el az eredményességről, mert az öt talált mindössze egy szövetséges hajó elsüllyedését eredményezte, azonban a másik négy is súlyosan megrongálódott. Augusztus 4-től, aztán megkezdődtek a nagy hatótávolságú T3d torpedók bevetései is, amelyek egészen 18-ig tartottak. Összesen 91 darab indítására került sor, amelyek elsüllyesztettek egy teherhajót, egy öreg cirkálót és egy műhelyhajót, továbbá megrongáltak egy aknaszedőt.

Miután a Szövetségesek kitörtek a normandiai hídfőből, és megkezdték a vereséget szenvedett, visszavonuló német hadsereg üldözését, a németek kénytelenek voltak a franciaországi támaszpontjaikat kiüríteni, és az S-bootok Hollandiába szorultak vissza. Azonban a RAF bombázói ezeket ekkor már folyamatosan támadták.

1945-re mindössze 26 bevethető schnellboot maradt a nyugati hadszíntéren. Január 22-én a 9. flottilla hajóinak sikerült elkapniuk és elsüllyeszteniük egy konvojtól lemaradt hajót, de az azt követő MGB-kel való összecsapásban maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek. Azonban még értek el sikereket is, a Scheldt torkolatából kitörő hajók által lerakott aknákra egy francia romboló és egy felfegyverzett kísérőhajó futott, és süllyedt el.

1945. február 22-én még egy nagyszabású támadásra került sor. Egyszerre indult támadásra egy konvoj ellen összesen öt flottilla. A 4. a 6. és a 9. egy elterelő támadást kezdett, hogy elvonja a kíséretet, míg a 2. és az 5. magát a hajókaravánt támadta meg. Azonban hiába volt a nagyszabású, összehangolt támadás, összesen két hajót sikerült a hullámsírba küldeniük az FS1734-es konvojból. Minden esetre annak ellenére, hogy közeledett a háború vége a harcok hevessége nem csökkent. Az utolsó hónapokban január és március között a német gyorsnaszádoknak 28 hajót sikerült elsüllyeszteniük és további nyolcat megrongálniuk.

A schnellbootok utolsó akciójára nyugaton április 12-én került sor, amikor is a Scheld torkolatából kitörve egy aknarakó akciót hajtottak végre. Azonban egy brit fregatt és a kíséretét alkotó MGB-k elfogták a német köteléket. A német hajók a brit túlerőt meglátva a visszavonulás mellett döntöttek. A britek üldözőbe vették őket, majd ráfutottak a német aknamezőre. A Szövetséges kötelékből három hajó elsüllyedt, egy pedig mozgásképtelenné vált.

292blog-04.jpg 

Balti-tenger

Mint már említettem a lengyelországi hadjárat alatt a német gyorsnaszádok nem kerültek harcérintkezésbe ellenséges hajókkal.

Aztán elkövetkezett 1941, amikor is német seregek megindultak a Szovjetunió ellen. A támadás támogatására az 1. flottillát vetették be, azzal a céllal, hogy aknamezők telepítésével meggátolja a szovjet haditengerészeti erők tevékenységét. Már az első napokban sor került az első összecsapásokra és az S-35-nek sikerült elsüllyesztenie vízibombákkal a szovjet S3-as tengeralattjárót. Ugyanakkor néhány nappal később az S-43 és az S-106 pusztult el egy szovjet aknamezőn. Június 26-án a 3. flottilla hajói csaptak össze a szovjet hadihajókkal, amelyek közül egy aknaszedő elsüllyedt egy romboló és egy tengeralattjáró, pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Július végén egy szovjet tengeralattjáró vált a 3. flottilla gyorsnaszádjainak áldozatává.

A szeptember végén, október elején a német gyorsnaszádok aknatelepítésének következtében sikerült lezárni a Finn-öböl torkolatát, és a szovjet Balti Flotta megmaradt egységeit bezárni oda. Ez egészen 1944-ig így is maradt és a gyorsnaszádok egy részét át is vezényelték a Fekete-tengerre. Ami itt maradt, az jórész csak kiképzőegység volt. Aztán 1944 szeptemberében a finnek háborúból való kiválásával minden megváltozott. A szovjet flotta maradéka kitört börtönéből miközben a Vörös Hadsereg szárazföldi csapatai, pedig megindultak a német határok felé. A schnellbootokra egy teljesen újszerű feladat várt, harci bevetések helyett menekülőket vettek a fedélzetükre és minél több katonát és polgári személy próbáltak meg kimenekíteni az előretörő szovjet csapatok elől. Ezekben az akciókban számos schnellboot veszett oda még a háború utolsó napjaiban is.

292blog-03.jpg

Jeges-tenger

1941 decemberében a Kriegsmarine felső parancsnoksága döntést hozott, hogy a Szovjetunióba tartó északi konvojok támadásra egy kisebb gyorsnaszád erőt telepít Tromso kikötőjébe. A feladatra a 8. flottilla hajóiból jelöltek ki párat, amelyet aztán az Adolf Lüderitz ellátóhajó vontatott a helyszínre. Januárban a hajók áttelepültek Vardoba, ahonnan megkezdték a Kola-félsziget vizeinek elaknásítását. Az időjárás rosszra fordulása után a naszádokat január 27-én visszavonták Kirkenesbe. Ez egészen júniusig így is maradt, mert az időjárás csak ekkortól tette lehetővé az akció folytatását.

Júniusban a 8. flottilla hajóit a 6.-al váltották fel. A 8.-t visszavonták Kielbe, ahol feloszlatták, hajóikat pedig más flottillákhoz osztották be. Közben északon az időjárás továbbra sem tette lehetővé az ilyen apró és törékeny hajók folyamatos bevetését, így az itt lévő hajókat is kénytelenek voltak visszavonni Rotterdamba. 1942 decemberében a norvégiai Bodó-ben újra felállították a 8. flottillát, de már 1943. januárjában visszavezényelték Kielbe. Aztán 1944 novemberében a németek még egy utolsó kísérletet tettek egy északi gyorsnaszád-bázis létrehozására Kristiansandnál, de ezt is felszámolták alig egy hónapnyi működés után.

Végül, ha nehezen is, a németeknek is be kellett látni, hogy a könnyű, sérülékeny fatestű hajók nem alkalmasak az arktikus körülmények közötti harcra, az ott jellemző zord tengeri viszonyok között.

292blog-06.jpg

Fekete-tenger

1942-ra a Wehrmacht már mélyen bent járt a Szovjetunió területén és heves harcokat vívott a Fekete-tenger partvidékén is. Természetes igényként merült fel, hogy az itt tevékenykedő szövetséges román haditengerészeti erőket megerősítsék a Szovjet Fekete-tengeri Flotta elleni harcban. Természetesen nehéz egységek átvezénylése nem igazán jöhetett szóba, hiszen akkor azoknak át kellett volna hajózniuk a brit kézen lévő Giblaltáron, illetve a török kézen lévő Dardanellákon és Boszporuszon, amelyen való áthaladást, viszont az 1936-os Montraeux-i egyezmény tiltott meg. Így logikusan a német hadvezetés figyelme a kisebb méretű egységek felé fordult. 1942-ben megkezdődtek a munkálatok és még abban az évben három, majd a következő évben további hat U-II és U-IIb típusú partvédő tengeralattjárót jutattak el a helyszínre részben közúti, részben folyami szállítással. Természetesen akármennyire is a tengeralattjárók voltak a német flotta szíve csücske, felszíni egységekre is szükség volt. Az 1942-es évben a német gyorsnaszádok igen sikeresen tevékenykedtek a Földközi-tengeren így logikusan erre a típusra esett a választás. Mivel ekkora a Balti-tengeren a harcok már viszonylag alább hagytak, a szovjet hajóegységek - már ami még megmaradt belőlük - Leningrádba voltak bezárva, így mint egyetlen szabad erő, az itt tevékenykedő 1. gyorsnaszád flottilla átvezényléséről döntöttek. A naszádok először Kielbe hajóztak, ahol szétszerelték azokat, és alkalmassá tették őket a közúti és a vasúti szállításra. Közben természetesen a motorokat és a fődarabokat is felújították. A hajókat a Dunához szállították, ahol azokat vízre tették. Nem várt módon, az első szállítmányok alátámasztása nem volt megfelelő, így a hajótestek némi deformációt szenvedtek, így a szállítókeretek áttervezése vált szükségessé. A következő szállítmányok már így jutottak el Ingolsadtig, ahol az üres hajótesteket vízre tették. Itt még a Duna hivatalosan nem volt hajózható, ennek ellenére a németek innen jutatták el a naszádokat Linzig. A merész út minden nehézség nélkül zajlott le, noha volt olyan folyószakasz, ahol a hajó gerince és a folyó feneke között alig 5 cm volt. Linzben aztán a hajókba ismét beépítették a felújított fődarabokat, hajtóműveket, fegyverzetet és mind azt, amit még Kielben kiszereltek belőlük. Innen a hajók már úszva, de vontatmányként jutottak el a célterületre, hogy kíméljék a motorokat. A 2400 kilométeres út Linzből indulva Bécsen, Budapesten, Orsován és a Vaskapun keresztül vezetett Sulináig, a Duna torkolatáig. Innen a hajók Konstanca kikötőjébe futottak be, ahol a még hiányzó alkatrészeket is beszerelték, illetve feltöltötték a készleteiket. Összesen tizenhat schnellboot jutott el 1944-ig, így a Fekete-tengerre. Az S-26-28, S-40, S-42, S-45-47, S-52, S-72, S-102, S-149 és még két további a forrásom által nem közölt hadrendi számú.

292blog-07.bmp

A hajók feladatai közé tartozott természetesen a túlerőben lévő szovjet Fekete-tengeri flotta elleni harc, a szovjet partraszállási kísérletek megakadályozása (Feodozia és Balaklava), a szárazföldi erők tengeri szárnyának biztosítása, azok támogatása és Szevasztopol ellenőrzése. Ezen felül a bolgár és román hadihajókkal karöltve a Tengely tengeri szállítmányainak biztosítása.

Júliusban az S-bootok bázisául az egykori szovjet tengerészeti bázist Ivan Baba-t jelölték ki. Aztán innen kiindulva támadták szeptember 2. és 5. között a Tamany-félsziget kiürítését végző szovjet hajókat. Néhány nap alatt 19 ellenséges hajót küldtek a hullámsírba. Mindeközben a szovjet légierő többször is támadta a bázisukat, de nem sikerült eredményt elérniük.

1943 februárjában aztán a szovjetek lendültek támadásba partraszállást kíséreltek meg a Krím-félszigeten. Természetesen ennek elhárítására közelben állomásozó gyorsnaszádokat is harcba vetették. A német hajók elsüllyesztettel egy aknaszedőt és egy ágyúnaszádot miközben számos aknát is telepítettek. Ezeken felül fedélzeti fegyvereikkel lőtték a part közelében lévő partraszálló eszközöket és számos pontont és bárkát semmisítettek meg.

A fekete-tengeri harcokban a német és román egységek mellett olasz hajók is harcoltak, azonban ezek 1943. májusában miután hazájuk kivált a háborúból beszüntették a harcot. A hajókat természetesen a németek lefoglalták és az egykori talján hajókból megalakították a 11. flottillát hajóik az S-501-507 terjedő hadrendi számot kapták és Várnába kerültek, ahol német legénységgel tevékenykedtek. Azonban ekkora már ezek a hajók elég leharcolt állapotban voltak és csak konvojok kísérésére voltak alkalmasak, de már arra sem sokáig, mivel a pótalkatrészek hiánya már októberben fel kellett oszlatni az egységet. Közben a szovjetek egyre erősebb repülőerőket vetettek be a térségben, amely jelentősen lekorlátozta a német schnellbootok mozgásterét. A sikerek egyre csökkentek és már annak is örülhettek, ha néha napján sikerült elkapniuk egy-egy parti dereglyét.

1944. márciusában a RAF bombázó elaknásították a Duna torkolatát az ott fekvő legjelentősebb kikötőt Galacot. A továbbiakban az itt szolgáló hajókra is az a feladat várt, ami balti-tengeri társaikra. Constancából kiindulva először Odessza, majd Szevasztopol kiürítésében vettek részt. Közben a RAF bombázói Constanca kikötőjére is lecsaptak. A légitámadás során három schnellboot elsüllyedt további három, pedig súlyosan megrongálódott.

A váltakozó sikerű harcok után az 1. gyorsnaszád flottilla utolsó három egységét saját személyzete robbantotta fel a román partok közelében, miután a román átállás után biztossá vált a hazatérés lehetetlensége. Augusztus 27-én az S-72, majd két nap múlva az S-45 és az S-47 merült a hullámsírba. A hét olasz eredetű hajót a legénysége augusztus 25-án süllyesztette el Várna előtt. Két nem ismert hadrendi számú hajónak valószínűleg sikerült a Dunán felhajóznia és visszatérnie Németországba.

292blog-09.jpg

A Mediterrán-hadszíntér

1941-ben a németek elhatározták, hogy tengeri erőkkel is segítik az eddigre már egyre nehezebb helyzetbe kerülő mediterrán szövetségesüket, a Ducét. Az olasz haditengerészet látszólagos ereje ellenére sem tudta ellensúlyozni a kisebb, de jóval agresszívebb brit flottát. A németek a lehetőségeiket felmérve a könnyű, schnellbootok áttelepítése mellett döntöttek, amelyek, hogy sokoldalúak voltak kiválóan megfeleltek a sekély és csendes Földközi-tengerre. A kis hajók fő feladata, az ekkor a briteknek kulcs fontossággal bíró Máltára és Alexandriába tartó utánpótlás szállító konvojok megtámadása volt. Természetesen a naszádok áttörése Gibraltáron keresztül szóba sem jöhetett, azonban a francia folyók és csatornák kiváló lehetőséget biztosítottak, hogy schnellbootok biztonsággal juthassanak el a déli vizekre.

Az 3. flottilla első fele, öt hajója még az év decemberében kezdte meg a tevékenységét. Mivel kezdetben nem ikerült összeakadniuk az ellenséggel, ezért ezeket is a Málta környéki vizek elaknásításra vetették be. Január közepére beérkezett a flottilla második fele és immár teljesen feltöltve februárban áttelepültek új bázisukra, a szicíliai Port Empedocleba, ahonnan folytatták a már megkezdett tevékenységüket. Nem is eredménytelenül. A 3. S-Flottilla által lerakott aknáknak, hamarosan áldozatul esett a brit HMS Southwold (március 24.) és a lengyel ORP Kujawiak (június 16.) kísérő-rombolók. Rajtuk kívül számos más hajó is megrongálódott.

Májustól a flottilla Tobruk környékén került bevetésre, ahol agresszív őrjáratokkal zavarták a brit flotta tevékenységét és támogatták Rommel Afrika hadtestének harcát. Az egyik ilyen összecsapás során, június 15-én a német gyorsnaszádoknak sikerült megtorpedózniuk a HMS Newcastle cirkálót és a HMS Hasty rombolót. A cirkáló megúszta az S-56 találatát, de csak súlyos sérülésekkel tudott eljutni Alexandriába és egészen a következő év márciusáig tartott a javítása. Nem úgy a HMS Hasty romboló, amelyet az S-55 torpedói a hullámsírba küldtek. Amikor Tobruk eleste közeledett, a britek megpróbáltak minél több katonájukat kimenteni a szorongatott helyzetű helyőrségből. Természetesen ennek megakadályozására a schnellbootokat is bevetették, nem is eredménytelenül.

A tobruki harcok befejeztével, augusztusban a 3. flottilla visszatért a Málta környéki vizekre, ahol folytatták az utánpótlás szállító konvojok támadását, melynek következtében négy kereskedelmi hajót sikerült elsüllyeszteniük.

292blog-10.jpg

1942 októberében a németek tovább erősítették a schnellbootok földközi-tengeri jelenlétét és a 7. flottillát is ide vezényelték, amely nyomban csatlakozott a 3.-hoz és bekapcsolódott az aknarakó hadműveletekbe. 1943. március 12-én az éjszak a sötétjében, a 7. flottilla S-158-as naszádja megtámadta a HMS Lightning rombolót, majd hamarosan a 3. flottilla S-55-e sikeresen meg torpedózta, aminek következtében a hajó elsüllyedt. A legénység egy tagját az S-158 mentette ki, míg a többieket az órákkal később a helyszínre érkező brit rombolók

Azonban fordult a kocka és a Szövetségesek 1943 júliusában partra szálltak Szicíliában, aminek következtében a németeknek ki kellett üríteniük Porto Empedoclet. A 3. és a 7. flottilla hajói először Palermoba, majd Salernoba tették át székhelyűket. A két alakulat közös magasabb parancsnokság alá helyezésével itt alakították meg július közepén az 1. Schnellbootdivisiont. A német gyorsnaszádok a következő időszakban a Messinai-szorosban járőrözve próbálták megakadályozni, hogy a Szövetségesek az olasz csizma földjére lépjenek. Közben készülve az elkerülhetetlenre a németek megkezdték a védhetetlenek tartott olasz kikötők elaknásítását. Ennek keretén belül került sor a fontos Taranto kikötőjének elaknásítására, amelyet az azt elhagyó S-54 és S-61 tett meg. Nem sokkal a németek eltávozása után egy brit különítmény jelent meg és hatolt be az elhagyott kikötőbe, hogy birtokba vegye azt. Szeptember 10-én a HMS Abdiel aknarakó cirkáló, fedélzetén az 1. ejtőernyős hadosztály ejtőernyőseivel aknára futott. Rövid időn belül a cirkáló alatt két akna is felrobbant és a hajóm három perc alatt elsüllyedt. A katasztrófa következtében 58 ejtőernyős és 48 tengerész esett el illetve150-en sebesültek meg. Míg a britek a veszteségeiket mérték fel a két német hajó elsüllyesztette az olasz Aurora ágyúnaszádot és elfogott két kereskedelmi hajót. Majd miután összeakadtak az olasz Quintino Stella rombolóval, azt is a hullámsírba küldték. Azonban az üzemanyaguk ekkor már igen csak a fogytán volt, így behajóztak Velencébe, ahol fogadták az olasz helyőrség megadását.

Közben a 3. és a 7. flottilla többi hajója parancsot kapott a szeptember 9-én meginduló salernoi partraszállás megakadályozására. Azonban a nyomasztó amerikai fölény ellenében nem sikerült túl sokk sikert felmutatniuk, a számos bevetés ellenére, mindössze az USS Rowan rombolót sikerült elsüllyeszteniük.

November közepén a németek egy kis lélegzetvételnyi szünethez jutottak, így a Nyugat-Mediterráneumból sikerült a hajóikat az Égei-tengerre átcsoportosítaniuk. A flottillák az itt már szeptember vége óta harcoló 21. 22. és 24. flottillákhoz csatlakoztak, amelyekre azonban nem kívánok kitérni, mert ezek nem a klasszikus schnellbootokkal voltak felszerelve, hanem kisebb német gyorsnaszádokkal, illetve zsákmányolt olasz hajókkal. Az öt flottilla a szokásos harceljárását követve torpedótámadásokkal és aknarakással próbálta nehezíteni a Szövetségesek tengeri utánpótlás-szállítását.  Azonban az ellenséges légifölény és a kedvezőtlen időjárás következtében egyre kevesebb sikert értek el, miközben itt is meg kellett küzdeniük a fürge, brit MBT-kel. Az elhasználódás, az elégtelen utánpótlás, az alkatrészhiány és a fokozódó harcok megtették a hatásukat, szeptember végére a 21. a 22. és a 24. flottillának alig 17 bevethető hajója maradt, így alaposan rájuk fért, hogy megerősítsék őket a nyugatról átvezényelt erősebb hajókkal. A 22. hajóit átadták a horvátoknak, de miután két hajó dezertált a partizánokhoz a németek sebtében vissza is vették azokat. Az Égei-tengerre beérkező két flottilla közül a 7. megmaradt hajóit és személyzetét átadták a 3.-nak majd feloszlatták, így téve feltöltötté az öregebb testvéralakulatot. Az átszervezések itt nem álltak meg és a 21. és 24. flottillákat is feloszlatták. A háború hátralévő idején a 3. flottilla folytatta harcát, ami közben három zátonyra futott, kettőt elsüllyesztettek, kettő összeütközött és elpusztult, egy légitámadás áldozata lett, egyet pedig a partizánok pusztítottak el. A megmaradt német hajók 1945. május 3. Anconában tették le fegyvert.

292blog-11.jpg

 

Schnellboot bunkerek

Az viszonylag közismert, hogy a németek a francia hadikikötőkben óriási betonfedezékeket építettek a tengeralattjáróiknak, az azonban számomra is újdonság volt hasonló építményeket hoztak létre a gyorsnaszádjaiknak is. A németek Franciaország és Belgium elfoglalása után hamar előre vonták gyorsnaszádjaikat, hogy azok a frissen birtokba vett kikötőkből induljanak bevetésre a britek ellen. Azonban hamar be kellett látniuk, hogy ezek a naszádok ezeken az előre tolt bázisokon ki vannak téve az ellenség légicsapásainak. Ezért - akárcsak az U-bootoknak - hamarosan megerősített fedezékek építésébe kezdtek. Az 1940-es tervek szerint Ijmidenben egy 10, Rotterdamban egy 16, Ostendében egy 8, Boulogneban egy 12 beállásos bunkert terveztek, míg Cherbourban egy nagyobb, egyterűt. Ezeket aztán 1943-ban tovább szerették volna bővíteni. A kezdeti tervek jelentős része megvalósult és a hamarosan és francia kikötőkben óriási 28-50 méter széles 90-120 méter hosszú bunkerek készültek el 1940-41 folyamán. Ezek a bunkerek általában 2-3 méteres oldalfalakkal és 3-3,5 méter vastag vasbeton födémmel épültek meg.

Ezek a védelmi berendezések hosszú időn keresztül sikeresen óvták meg a La Manche térségében állomásozó hajókat, amelynek az egyik oka, hogy az angolszász bombázóknak fontosabb célpontjaik is akadtak. Aztán 1944. június 13-áról 14-ére virradó éjszak minden megváltozott. A normandiai partraszállás biztosítása keretében lecsaptak a Lancesterek a kifejezetten a megerősített német betonfedezékek ellen kifejlesztett több, mint 5 tonnás Tallboy bombáikkal. Az első éjszakán a célpont Le Havre volt, ahol a bunkerekben mind a 14, míg a kikötőben szabadban lévő négy hajóból három pusztult el. Másnap a bombázók Boulognet támadták meg. Ott is sikerült áttörni a bunker mennyezetét, de ekkor a kikötőben nem állomásoztak schnellbootok, viszont számos más kisebb hadihajó esett a légitámadás áldozatául. Jellemző, hogy az invázió kezdetén a németeknek Normandia térségében 31 bevethető gyorsnaszádjuk volt, amely a 13-15-i légitámadások után, csupán 13 hajójuk maradt.

292blog-12.jpg

292blog-13.jpg

 

Veszteségek

 

1939.

1940.

1941.

1942.

1943.

1944.

1945.

összesen:

Baleset:

1

 

 

 

 

1

3

5

Önelsüllyesztés:

 

 

 

 

 

7

11

18

Zsákmány:

 

 

 

 

 

4

13

17

Ütközés:

 

 

1

1

3

4

2

11

Ágyútűz:

 

1

 

2

5

16

2

26

Torpedó:

 

 

 

1

 

 

1

2

Akna:

 

3

2

1

3

4

2

15

Légitámadás:

 

 

 

 

9

33

10

52

Összesen:

1

4

3

5

20

69

44

146

 292blog-19.jpg

Összegzés

A schnellbootok eredményességét jelzi, hogy a háború folyamán a rajtuk szolgálók közül, összesen 23-an érdemelték ki a Vaskereszt Lovagkeresztjét, közülük nyolcan megkapták a Tölgyfa ékítményt, ami mellet jogosultak voltak egy gyémánt díszítésű gyorsnaszádos jelvény viselésére is.

292blog-14.gif

A háború után, idegen szolgálatban

A háború után számos hajó esett a Szövetségesek hadizsákmányává. Ezek közül a Szovjetunió 30, Nagy-Britannia 32 (más források szerint 34), az USA szintén 32 hajót kapott. Az angolszászokhoz került hajók egy része aztán később dán, norvég vagy épen NSZK lobogó alatt folytatta pályafutását, egészen az 1950-60-as évekig.

Olasz szolgálat

Az olaszok a háború alatt a német hajók alapján megalkották a maguk schnellboot változatát, a CRDA 60 tonnás MS (Motosilurante) hajóikat. A hajók a jugoszlávoktól zsákmányolt hat hajó visszatervezésén alapult. Legnagyobb sikerük az MS 16 és MS 22 által elsüllyesztett HMS Manchester cirkáló volt, amely egyben a legnagyobb hadihajó volt, a második világháború folyamán, amelyet gyorsnaszádok küldtek a tenger fenekére. Az olasz visszatervezés sikeres volt, az Olasz Haditengerészet a háborút túlélő hajóit egészen az 1970-es évekig szolgálatban tartotta.

Spanyol szolgálat

1936. december 10-én a Spanyol Haditengerészet megvásárolta és szolgálatba állította az első hat elkészült S-boot-ot. Az S-1 a Bajadoz, az S-2 a Falange, az S-3 nevére nem találtam adatot, az S-4 a Requete, az S-5 az Oviedo és az S-6 Toledo nevet kapta. 1943. augusztusában további hat hajó került spanyol zászló alá két hullámban. 16-án az S-73 LT-21, és az S-78 LT-22 néven, míg 28-án az S-124 LT-23, az S-125 LT-24, S-126 LT-25 és az S-134 LT-26 néven állt szolgálatba. Ez a háború alatt átadott hat hajó egészen 1956-57-ig állt szolgálatban, míg a német tervek alapján, Spanyolországban készültek egészen 1970-es évek elejéig szolgálatban maradtak.

Érdekes módon a spanyol hajók harci sikert is értek el. A spanyol polgárháború alatt a Requete és a Falange által lerakott aknák megrongálták a brit HMS Hunter rombolót 1937. május 13-án.

292blog-15.jpg

Kínai szolgálat

Kevesen tudják, hogy a németek kezdetben, az ázsiai térségben nem a japánokkal, hanem kínaiakkal szimpatizáltak. Ennek keretében három S-7 típusú hajót adtak el a kínaiaknak, amelyek Yue-22, Yue-253, és Yue-371 névvel állítottak szolgálatba.  A hajók, úgy látszik beváltak, mert a kínai kormány további nyolc S-30 osztályú hajót is rendelt, de ezeket már nem szállították le, mert közben kitört a háború és a hajókat a Kriegsmarine állította szolgálatba.

A Yue-22-t japán repülőgépek pusztították el, a Yue-371-et a saját személyzete süllyesztette el, nehogy japán kézre kerüljön. A harmadik hajó, a Yue-253 a polgárháború alatt kommunista kézre került, akik Hoiking névvel állították szolgálatba. A Hoiking, mint őrhajó egészen 1963-ig állt szolgálatba.

Román szolgálat

1944. augusztus 14-én, alig egy héttel a román átállás előtt, a németek négy hajójukat az S-151-154 hajóikat eladták keleti szomszédunknak. A román naszádok a 10-13 hadrendi számokat kapták és egészen 1954-ig voltak használatba.

Dán szolgálat

1947-ben a dánok egy tucat hajót vásároltak meg, majd ezekhez további hatot a Norvég Haditengerészettől. Az utolsó egységet a P568 Vibent 1965-ben vonták ki. 

292blog-16.jpg

Norvég szolgálat

A norvégok a háború után ismeretlen számú (11 amerikai és 1 brit eredetű hajóról találtam adatot) hajót vettek használatba.

Német Szövetségi Köztársaság (Bundesmarine) szolgálat

A németek a háború után három hajót állítottak ismételt szolgálatba főként kiképzési céllal. Az S-130 UW10 majd EF3 (1957-93.?), az S-208 UW11 (1957-64.), és az S-136 (1957-65.) változatlan névvel szolgált a Bundesmarine flottájában. Az UW jelölés az Unterwasserwaffenschule rövidítése volt, amely szerint az itt szolgálók a víz alatti fegyverek a torpedók, aknák és a vízibombák használatát sajátíthatták el ezeken a kiszolgált hajókon. Az S-130/UW10 EF3 néven, pályafutását kísérleti céllal folytatta.

292blog-18.jpg

Brit szolgálat

A britek 32-34 hajót vehettek birtokba a háború után. Ezek közül hármat vettek szolgálatba kísérleti, kiértékelési céllal. Az S-130 P5230, az S-208 P5208, az S-212 P5212 névvel hajózott brit hadilobogó alatt.

A britek a három használatba vett hajójuk közül az S-130/P5230-at és az S-208/P5208-at átalakították. A hajók tömegét csökkentették és a három DB motorját két, 2500 LE-s Napier Deltic erőforrásra cserélték. A két átalakított hajót az Operation Jungle hadművelet keretében használták fel a kelet-nyugat közötti kémháborúban a hidegháború hajnalán. Az Operation Jungle 1949. és 1955. között zajlott a két ex-német gyorsnaszád és további három háború után készült német motoros részvételével. A gyorsnaszádok segítségével a britek, több más nyugati titkosszolgálat segítségével tengeri úton próbáltak meg ügynököket bejuttatni a vasfüggöny mögé a Balti-tenger térségében. A két schnellboot csak addig vettek részt az akciókban, amíg el nem készültek az új hajók, utána az újjászülető német Bundesmarine állományába kerültek. 

292blog-17.jpg

 

Források:

-Williamson, Gordon; Palmer, Ian – German E-boats 1939-45 (Osprey 2002)

-Connelly, Z. Garth; Krakow, David L. – Schnellboot in action (Squadron Signal 2003)

-Schmidt László -Német tengeralattjárók szállítása a Dunán 1942-43-ban (Haditechnika 1992-01)

-http://s-boot.net/sboote-kaisermarine.html

292blog-20.jpg

Ambasa

Szerző: ambasa  2019.04.11. 00:00 Szólj hozzá!

Címkék: hajózás második világháború Németország

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr8914749449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.