Sajnos az utóbbi időben egyre kevesebbet jutok el könyvesboltokba, így nehezen tudom követni az újabb és újabb megjelenéseket. Mivel lehet, hogy nem csak én vagyok így, ezért megpróbálom időről időre megosztani olvasmányélményeimet a blog olvasóival, hátha egyesek kedvet kapnak egy-egy olyan könyvöz, amelyről még nem hallottak, de az érdeklődési körükhöz tartozik…
-Krámli Mihály: Az Osztrák-Magyar Monarchia csatahajói 1904-1914 (HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2018.)
-Joshua Levine: Dunkirk - A mozifilm történelmi háttere (Gabo 2017.)
-Valerij Zamulin: Prohorovka - Legenda és valóság (PeKo 2018.)
-Alfred Price: Légi háború a Reich felett (Akadémia 2016.)
-Savanyújóska: A nagy verseny (Hét Tenger blog 2018.)
-Wilbur Smith: Jön a farkas (Delej 1992.)
-Krámli Mihály: Az Osztrák-Magyar Monarchia csatahajói 1904-1914 (HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2018.)
Nos ez a könyvajánló azon ritkák közé tartozik, amelyben több, a közelmúltban megjelent könyvet is bemutatok. Ezek közé tartozik Krámli Mihály könyve is. Aki ismeri a szerzőt, az tudja, hogy a téma szakavatott kutatója, akinek már több írása jelent meg e tárgykörben.
A közel négyszáz oldalas könyv tíz nagyobb részre, fejezet-csoportra oszlik. Az első fejezetből megismerhetjük azt a korszakot, amikor ezek a páncélos óriások megjelentek és kifejlődtek az első világháború hajnalára a maguk tökéletességében. A második fejezet bemutatja a csatahajók felépítését, igen részletes műszaki leírással. Gyakorlatilag így a könyv első negyede egy történelmi. Műszaki bevezető, hogy tudjuk összefüggéseiben elhelyezni a Monarchia hajóiról olvasottakat majd. Maga a fő téma a harmadik fejezettől kezdődik, a harmadik a dualista állam korai páncélosait, a negyedik a Radetzky-, az ötödik a Tegetthoff osztályt mutatja be. A hatodik rész a magyar építésű Szent Istvánról, míg a hetedik a Tegetthoff osztályt követő továbbfejlesztési tervekről szól. A nyolcadik fejezet egy rövid történeti összefoglalója az osztrák-magyar csatahajók háborús tevékenységének és végzetének. Gyakorlatilag itt vége is érhetne a kötet, de kapunk még egy külön összefoglalót a hajók fegyverzetéről, beleértve a tűzvezetést. A könyvet szokásos rövidítésjegyzék, felhasznált és ajánlott irodalom ismertetése mellett még egy 12 oldalas minilexikon zárja le, amelyben, megtalálhatjuk a könyvben előforduló hajózási szakkifejezések jelentését.
Először is ez egy nem könnyű téma, és szerintem nehéz róla úgy írni, hogy az ember ne vesszen el a részletekben. Miközben meg kell őriznie a szerzőnek a tudományos igényességét, valamennyire olvasmányosnak is kell maradnia. Ez nem könnyű feladat, de szerintem a szerzőnek sikerült egy jó egyensúlyt elérnie. Elöljáróban, én műszaki beállítottságú ember vagyok, így számomra olyan részletkérdések, mint a kazánok, vagy a páncélok fejlődése igen érdekes olvasmány. Így az első fejezetek számomra nem hogy unalmasak, hanem kifejezetten olvasmányosak voltak, persze, ezt nem garantálom mindenkinek, de szerintem a szerző ezt nagyon jól és jó stílusban oldotta meg. A következő fejezetekben, amely már konkrétan egy-egy osztály megépítésének részleteit ismerteti már szárazabbak, ami természetes is. Ezek a részek sorra veszik azt a folyamatot, vagyis bizottsági értekezletek sorát, amelyben a kezdeti elképzelések a részletek tisztázása során egy csatahajó képét öltik magukra. Önmagukban ezek érdekes leírások, de sajnos, műfajuknál foga szárazak, noha szerző mindent megtesz, hogy a puszta leírás mellett apróbb adalékokat is megadjon. Aki elolvassa ezt a könyvet az képet kaphat egy olyan bonyolult műszaki szerkezet, mint egy csatahajó megszületésétől a kezdeti gondolattól a szolgálatba állításig. Megismerhetjük azokat a folyamatokat, amelyek a műszaki-, a politikai- és a pénzügyi kompromisszumok sora jellemzett, míg megszületett az a fegyver, amely akkor a kor csúcsfegyverét jelentette.
Magam részéről a könyv elejét szinte faltam, a közepén kicsit leültem, ami lehet, hogy az erős kezdésnek volt köszönhető. Minden esetre, aki nem riad vissza, hogy egy komoly tudományos művet olvasson el, az élvezni fogja. A formai korlátok figyelembe vétele mellett, szerintem a könyv meglehetősen olvasmányos, sőt szórakoztató, hála annak számos kitekintésnek, amely a zajló folyamatok hátterére világít rá.
Ugyan a könyv számos illusztrációt tartalmaz, de ezek szerintem nem a legszerencsésebben vannak tördelve, illetve a könyv méretéből adódóan a nagyméretű tervrajzok részletei kifejezetten elvesznek. Ennek ellenére, ha valaki alaposabban szemügyre veszi azokat még kívülállóként is segít megérteni a mellettük olvasottakat. Szintén hasznos a könyv végén található hajózási szótár, bár hasonlóval már másik könyvben is találkoztam már.
Nos maga a könyv igen szép kivitelű keménytáblás, fényes papírra nyomtatva, ami indokolja a 4700 Ft-os árát. Mind ezt ahhoz képest, hogy alig 300 példányban jelent meg, és tudtommal csak a hadtörténetiben kapható, úgyhogy akit érdekel, siessen, mert nem hiszem. hogy sokáig kapható lesz még. Magam részéről nekem a könyv nagyon tetszett és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nem retten meg a kicsit szárazabb műszaki leírásoktól.
-Joshua Levine: Dunkirk – A mozifilm történelmi háttere (Gabo 2017.)
Valamikor karácsony előtt akadtam erre a könyvre egy külvárosi antikváriumban, az eredeti csaknem 4000 ft-os ár helyett potom 800-ért.Megmondom őszintén, ennyiért nem volt szívem otthagyni. Természetesen, mielőtt megvásároltam, belelapoztam, de nézzük mit is kaptam.
A könyv mintegy 400 oldalas és tizenkét fejezetből áll. A könyv első három fejezete igazából nem a történelmi eseményről szól, legalább is nem közvetlenül. Az előszó, mintegy bevezetőként egy rövid interjú Christopher Nolannal, a film rendezőjével. A következő fejezet annak ellenére, hogy ugyan elkezdi mesélni a dunkerki kiürítés történetét, de alig pár oldal után átcsap egy sokkal általánosabb korrajzba, amiben megismerhetjük, a kor brit, német és amerikai társadalmát (?). Igazából ezt is felemásan, mert és elég sztereotipikusan, hiszen a németeket egy fiatal német náci lány történetén mutatja be. Igazából azt sem értem, hogy az amerikaiakat miért mutatja, be ha csak nem azért, mert a könyv valószínűleg nekik íródott és kellett egy kis összehasonlítási alap. No de a franciák és a belgák akkor miért hiányoznak, hiszen ők szintén ott voltak a csatatéren, a menekülők tömegei között, a brit katonáknak az ő közegükben kellett mozogniuk, túlélniük.
A következő nyolc fejezet gyakorlatilag bemutatja az ütközetet, természetesen brit szemszögből. A ma divatos stílusnak megfelelően jól keverednek a történelmi folyamatok bemutatása, a politikai- és katonai vezetők szemszögéből és a kisemberek apró történetei. Olvashatunk az expedíciós erő kitelepüléséről, a furcsa háborúról, az olyan katonák ismerkedését egy idegen földel, akik azelőtt soha sem hagyták el otthonukat. Aztán megindul a német támadás és innentől előbb a harc, majd a menekülés fázisai kerülnek a szemünk elé egészen az utolsó katona behajózásáig. Kicsit fura módon - de az igazat megvallva én sem tudnám máshova tenni – a blokk végére került, már a kiürítés befejezésének leírása után a levegőben zajlódó események leírása.
Az utolsó fejezet Dunkirk utóhatásairól szól, de csak kezdetben, mert azután ez is ismét a filmkészítés rejtelmeibe avat be.
Összességében, amikor a könyvet jellemeznem kell elég nagy dilemmában vagyok. Maga a történelmi rész jól és érdekesen van megírva, de nem kiemelkedően. Olvasmányos, sőt érdekes a sok apró személyes történet, ahogy a résztvevők - és nem csak britek - megélték az eseményeket. Talán nem meglepő, de nagyon gyorsan haladtam benne, ugyanakkor nem hibátlan. Nos nem tudom, hogy már az alapmű, vagy csak a magyar fordítás, de sajnos hadilábon áll a katonai alakulatok megnevezésével. Brit repülő századok ezredek, a német geschwaderek, pedig egyenesen hadosztályok. Hasonló zavar van a német szárazföldi alakulatoknál is. Igazából, ami nem tetszett, az hogy a könyv egy jelentős része, mintegy 150 oldal nem a történelmi eseményről szól. Ez nem lenne önmagában baj, de ezek a részek nem különülnek el a többitől, hanem az egyik oldalról a másikra csapnak át. Engem igazán zavart, hogy a történelmi események leírása közben is többször utalnak a filmre, amit én nem láttam, és nem is nagyon érdekel.
Összefoglalva egy igazi, inkább amerikai, mint egy magyar, vagy kontinentális európai közönségnek íródott könyv. Sokkal inkább a történelmi esemény megéléséről, mint az események valós menetéről szól. Egy jól megírt bulvárkönyv, annak minden erényével és visszáságával. Bátran tudom ajánlani, azoknak, akik látták a filmet és szeretik az apró emberi történeteket, de azoknak már kevésbé, akik a csata menetére lennének kíváncsiak. A legnagyobb gondom a könyvvel, hogy a 60%-ka érdekelt, csak azt hogy ezt megtaláljam, el kellett olvasnom azt a 40%-ot is, ami pedig nem. Az eredeti vételár erős túlzás, amit leginkább a film farvizére való felkapaszkodás indokolt csak, de egy olyan kedvezményes árat, mint, amennyiért én jutottam hozzá, megér, de sokkal többet, legalább is számomra nem.
-Valerij Zamulin: Prohorovka – Legenda és valóság (PeKo 2018.)
A kurszki csatáról és azon belül a prohorovkai páncélos ütközetről már számos könyv jelent meg, többek között magyarul is. Ez az összecsapás, mint a legnagyobb tankcsata került be a szovjet, majd onnan az egyetemes hadtörténetbe. Ez nagyon sokáig egy ugyan olyan kikezdhetetlen állítás volt, mint az, hogy az ardenneki támadás volt a harmadik Birodalom támadó hadművelete. Szerencsére ma már, hála a levéltárak kapuinak feltárulásának ez a kép árnyalódik. Zamulin könyve is része ennek a folyamatnak, amely immár nem csak a résztvevők ilyen-olyan okokból motivált visszaemlékezései, illetve a hivatalos, államilag irányított történetírás, hanem valós levéltári dokumentumok alapján készült.
Maga a könyv egy igen vaskos, tömör és száraz hadtudományi mű. A könyv szövegének törzsanyaga mintegy 550 oldal, amely első 70 oldala egy bevezető, melyben megismerhetjük a sztálingrádi csata utáni Vörös Hadsereg szervezetét, kiemelve belőle a harckocsi- és gépesített csapatokat. Ez utáni részek után jön a tárgyalása azon eseményeknek, harcoknak, amely a prohorovkai irányban zajlottak július 5. és 16. között. A törzsszöveget egy 50 oldalas összefoglalás, a szerző véleményét kifejtő fejezet zárja le. A törzsszöveget egy hadrendeket, és 34 részletes adat-táblázatot tartalmazó 90 oldalas melléklet követi. A könyv végére kerültek az irodalomjegyzék és a fényképek és a térképek, szám szerint 64 és, 12.
Mielőtt megjelent volna a könyv már igen jó kritikákat kapott, ezért elég magasra tette a mércét nálam. Valahogy azt képzeltem róla, hogy egy igazi mítoszromboló könyv fog a kezembe kerülni, amely végre egyszerre, és párhuzamosan dolgozza fel mindkét oldal katonai dokumentumai alapján az ütközet lefolyását. Nos maga a könyv valóban széles körben merít a titkosítás alól feloldott, egykori szovjet katonai dokumentumokból, de mellette számos visszaemlékezést is idéz, ami miatt bennem egy kicsit zavaros kép alakult ki. Nagyon érdekes, hogy a kétféle forrás nyelvezete eléggé hasonló, ezért legalább is számomra nem mindig volt elkülöníthető. Valahol azt vártam, hogy végre a szovjet oldalról is a csupasz tényeket fogom olvasni, de csalódnom kellett, mert a korabeli hivatalos, katonai iratok vagy szándékosan, vagy a nélkül de tele vannak tévedésekkel, túlzásokkal, legalább is azzal kapcsolatban, ami német veszteségeket illeti. Sajnos ilyen téren egyáltalán nem kaptam túl sok újdonságot, ha csak azt nem, hogy a szovjetek valóban azt hitték, hogy gyakorlatilag a német páncélos állomány sokszorosát semmisítették meg. Persze ez még úgy is érdekes lehetne, ha ezek mellett azonnal idézné a német jelentéseket is, de ezek gyakran nem kerülnek élesen egymás után, pedig ha valaki le szeretné követni az ütközet lefolyását, akkor ez lenne igazán érdekes. Mármint, hogy egyszerre látnánk az eredményeket, veszteségadatokat, illetve, hogy a parancsnokok, valójába mennyire voltak ezeknek a birtokában, vagy mennyire voltak kénytelenek a háború ködében tapogatózni. Sajnos, szerintem ezt nem igazán jól oldotta meg a szerző. Ugyanakkor, kendőzetlenül taglalja a saját veszteség adataikat, és ebben valóban újszerű. Szintén érdekes, amit a szovjet vezetés, a parancsnoki lánc egyes szereplői közötti személyes kapcsolatokról, a döntéshozók félelmeiről ír, ami valahol egy képet ad azokról a nem számszerűsíthető adatoktól független benyomásokról, amelyek vezérelhettek egy-egy döntés meghozatalát. Ilyen téren nagyon hasznos könyv lehet azoknak a foteltábornokoknak, akik csupán a puszta számadatok alapján próbálják meg újra vívva megváltoztatni a történelem forgásának kerekét.
Sajnos az volt az érzésem, hogy a könyv törzsszövegét lezáró fejezet, a „Mítosz és valóság”-ban a szerző mintha megijedt volna saját bátorságától. Itt igen bonyolult számítások alapján próbálja enyhíteni a képet a szovjet veszteségekről, és relativizálni azt. Ugyanakkor igen érdekes képet vázol fel, hogy valójában, a saját szabályzataikat, irányelveiket felrúgva, megfelelő előkészítés, felderítés, és utánpótlás felhalmozása nélkül hogy löktek a németek elé, és áldoztak fel két teljesen feltöltött hadsereget, csak azért, hogy mindenki elmondhassa, hogy mindent megtettek az ellenség terveinek megakadályozása érdekében. A szerző azonban nem áll meg itt és részletesen bemutatja, hogy ezzel a szovjet politikai és katonai vezetés is tisztában volt, majd a hivatalos történetírás is, amely saját hazugsága béklyójában vergődve nem ismerhette el a 12. utáni harcokban résztvevő katonák erőveszítéseit. Igazából a legbizarrabb az a megállapítása, hogy a 12-i nagy összecsapás szovjet győzelem volt, mivel megakadályozták a németeket hadműveleti céljaik elérésében, miközben ugyan ezt nem veti a saját oldal szemére, amely szintén nem érte el azt, sőt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az összecsapás után a terület még napokig német kézen maradt.
A könyv fordítása igényes, és számos esetben a magyar kiadást szerkesztői megjegyzések is pontosítják. Magával a könyv kivitelével nincs bajom, estleg a végén lévő, nagyobb táblázatok tördelése, lehetett volna szerencsésebb, illetve a benne felsorolt haditechnikai eszközök megnevezése és felsorolási sorrendje lehetett volna egységes (hol Churchill, hol Mk.IV harckocsi szerepel benne)
Összességében egy érdekes könyv, de én személy szerint kicsit csalódtam benne. Lehet, hogy sajnos az előzetes beharangozás túl magasra tette nálam a lécet, de nálam elmaradt az a katarzis, amely végre mind két fél dokumentumaira hivatkozva bemutatja a prohorovkai ütközet valódi arcát. Ennek ellenére érdemes elolvasni a könyvet, bizonyos értelemben valóban újszerű, az orosz hadtörténeti irodalomban mindenképpen.
-Alfred Price: Légi háború a Reich felett (Akadémia 2016.)
Ez a nagy, összefoglaló mű a Hadiakadémia sorozat keretén belül jelent meg, bár ez első pillanatra nem látszik rajta. A könyv méreténél fogva jelentősen kilóg a sorozat többi kötete közül, tartalmában azonban kevésbé.
A szerző több, mint 300 oldalon tizenhárom fejezetben foglalja össze azt a heroikus küzdelmet, amely 1939. és 1945. között Nyugat-Európa felett zajlott, mind nappal, mind éjszaka. A könyv rengeteg, becslésem szerint legalább 500 fotót, illetve ábrát tartalmaz, ami nagyban segíti a leírtak megértését, elképzelését, még egy laikus számára is.
Meg kell, mondanom ez a téma engem kiemelten érdekel, sőt pár éve a Hadtörténelmi Délutánok keretében, még előadást is tartottam az éjszakai légiháborúval kapcsolatban. Ha valaki kicsit is belássa magát a témában, azt el fogja képeszteni az az összetett elektronikai háború, amely azokban az időkben folyt. Azonban már akkor is volt bennem egy hiányérzet, mivel a britek éjszakai harcai mellett szerettem volna látni az amerikaiak nappali tevékenységét is. Így amikor megjelent ez a könyv azonnal felkerült a kívánságlistámra, azonban borsos ára miatt, egyáltalán nem rohantam megvásárolni. Az ára mellett a mérete is elriasztott, egyszerűen nem feleslegesnek tartottam ezt a formátumot, amit ráadásul csak otthon lehet olvasni, miközben én gyakrabban fogok könyvet a kezembe utazásaim közben. Aztám rá mosolygott a szerencse és egy antikváriumban sikerült beszereznem egy általam már elfogadható árú példányt. Nos elöljáróban ennyit az előzetes elképzeléseimről, és lássuk milyen is maga a mű.
A tartalmilag azt adja, amit ígér, egy összefoglaló művet. Egyszerre van benne a nagy átfogó jelleg és az apró, a katona szintjén megjelenő történet is. Miközben megismerhetjük a hadjárat menetét, annak technikai hátterét, egy-egy légicsapás részletes lefolyását, és ezen keresztül mindkét fél taktikájának változást, kis visszaemlékezések is színesítik a leírásokat. A könyv a számtalan kép mellett számos térképet, ábrát és táblázatot is tartalmaz. Mint általában, az Akadémia Kiadó az igényes kivitel mellett a fordítás minőségére is nagy súlyt fektetett, és a könyvet az általam legkiválóbbnak tartott dr. Molnár Györgyöt kérték fel.
Alapvetően a könyv nekem tetszett, azt hozta, amit vártam tőle. Pont annyit ad, amit 300 oldalon el lehet mondani egy összefoglaló műben. A könyv könnyen olvasható, a fejezetek pont akkorák, amelyeket egy nekifutásból el lehet olvasni. Ha valamivel nem tudtam kibékülni az a könyv mérete, egy kisebb kézbe illőnek jobban tudtam volna örülni, ami egyszerűbb papírra nyomtatva valószínűleg egy jóval megfizethetőbb könyvet eredményezett volna. Azonban igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy az eredetileg 2005-ben megjelent első kiadás is ekkora, sőt az még két kötetben jelent meg.
Mindazoknak tudom ajánlani ezt a könyvet, akiket érdekel ez a bonyolult hadjárat. Ez a könyv kitűnően foglalja össze, mind annak technikai, mind harcászati oldalát.
-Savanyújóska: A nagy verseny (Hét Tenger blog 2018.)
Nos egy kicsit rendhagyó módon most nem egy hagyományos könyvet, hanem egy, az interneten elérhető, több részes cikksorozatot szeretnék ajánlani. A „savanyújóska” nevű szerző nem ma kezdte és már évek óta ontja színvonalasabbnál színvonalasabb cikkeit, sőt a közelmúltban két könyve is megjelent e-könyv formátumban. Igazából nem most gondoltam először arra, hogy egy hosszabb írása ismertetésére vállalkozom, ez bennem először akkor merült fel, amikor a matapani csatáról szerettem volna írni, de a források írása közben arra kellett rájönnöm, hogy ezt már más megírta előttem, ráadásul úgy, ahogyan én soha sem fogom. Sajnos mire eljutottam volna oda, hogy megosszam róla a gondolataimat, addigra a szerző akkori blogja, az Oli Hajói megszűnt. És noha a cikk nem veszett el, de elérhetősége nem egyszerű, így lemondtam az ismertetéséről. Pedig a csak több, mint 100 oldalnyi szövegből megismerhettem az olasz fasizmus kialakulását, az olasz flotta kialakulását és fejlődést a második világháborút megelőző időszakban, a hadműveleteket és ütközeteket, amelyek megelőzték Matapant, és természetesen magát a csatát is. Ha valaki tudja feltétlenül olvassa el, mert kitűnően végigkövethető benne a háború homálya, az hogy mi történt, és erről mennyit tudtak a parancsnokok. Igen tanulságos olvasmány azoknak, akik úgy gondolják, hogy az egyik, vagy épen a másik fél, hogy tudott volna megnyerni egy csatát, vagy épen egy háborút. No de ennyi bevezető után rátérek végre az „új” írásra.
Természetesen a számomra jobb olvashatóság miatt, ezt is átmásoltam Worldbe. Ugyan, ebben az esetben meghagytam az illusztrációk többségét (több, mint 100-at), de 11-es betűnagyság mellett a mű A4-es formátumban, így is 140 oldalt tett ki, ami jól mutatja, hogy terjedelmes írásról, egy kisebb könyvről van szó. Mint látszik az olvasnivaló megértését számos kép és ábra segíti, így a témában kevésbé járatosak is egyből - szó szerint - képet alkothatnak az olvasottakról.
A szerző, egy nem annyira népszerű, mégis érdemes témát dolgozott fel, az első világháború előtti flottaversenyt. Azonban nem ragadt le a közvetlenül azt megelőző brit-német vetélkedésnél, hanem egészen a gyökerekig a Mahanizmusig nyúlt vissza. A mű egyszerre mutatja be a vetélkedést, mind politikai, mind technikai síkon. Igen érdekes a nagy háborút megelőző ötven év politikai története, a szövetségi rendszerek kialakulása a tengerészeti politika látcsövén keresztül szemlélve. A szerző kitűnően mutatja be azokat a folyamatokat, amelyek természetes szövetségesekből ellenfeleket, míg potenciális ellenfelekből barátokat alkottak. Igen érdekes olvasni a korabeli diplomácia ballépéseit, amelyek aztán elvezettek egy olyan világégéshez, amely valójában senki sem kívánt, sőt mi több senkinek sem állt érdekében. A szerző lendületesen, olvasmányosan ír, ami alól csak a hajóismertetői kivételek, de ember legyen a talpán, aki ezt meg tudja írni máshogyan.
Természetesen lehet vitatni a szerző álláspontját, de csak úgy ha elolvassuk. És én javaslom, hogy mindenki olvassa el, akit érdekel a XIX. század második felének és a XX. század elejének haditengerészetei, vagy éppen a politikai mahinációi. És ha valamiért nem pont ez az érdeklődési területe, a blogon akkor is fog találni olyan tengerészettel kapcsolatos írást, amely felkeltheti az érdeklődését.
-Wilbur Smith: Jön a farkas (Delej 1992.)
Wilbur Smith egy nagyon népszerű és termékeny író, akinek a tollából közel ötven könyv jelent meg és ezeket egy-két kivétellel magyarul is kiadták. A szerző, aki Afrikában született, a művei témáit is innen meríti. Regényeiben így-vagy úgy a Fekete Kontinens mindig megjelenik. Népszerűségére jellemző, hogy több művét is megfilmesítették. Közülük, amelyeket már láttam a négy részes Lángoló part, Az aranybánya Roger Mooreral, és az egyik kedvenc filmem a Kiálts az Ördöge Lee Marvinnal és ismét Roger Mooreral.
A könyvre János hívta fel a figyelmemet a blogján. Megmondom őszintén nem vagyok egy nagy szépirodalom fogyasztó, és olvasmányaim 99%-a szakkönyv, de azért beszereztem ezt a könyvet. Ennek leginkább két oka volt, az egyik hogy Etiópia történelme adja a cselekmény keretét, a másik, pedig, hogy a Kiálts az ördögre című film alapjait jelentő regényt is Wilbur Smith írta. Aztán eltelt hét év, mire a vásárlás után ismét a kezembe vettem és végre elolvastam a könyvet.
Maga a könyv cselekménye az 1935-ös olasz-abesszin háború alatt, illetve az azt közvetlenül megelőző időszakban játszódik. Sokkal inkább romantikus kalandregény, mint háborús, de talán azért még belefér ebbe az ismertetőbe.
A személyes véleményem, hogy látszik, hogy egy profi írta. A közel 500 oldalas könyv könnyen és gyorsan olvasható. A cselekmény lendületes, és fordulatos, bár szerintem a cselekmény némileg kiszámítható (főleg egy olyan olvasónak, aki sok ilyen könyvet olvasott). Számomra szereplők egy kicsit sablonosak voltak, de valószínűleg ez műfaji követelmény. Amennyire ismereteim engedik, jól keveri a valós és a kitalált eseményeket, bár azok neveit megváltoztatja. Így lesz a Val-val oázisból Chaldi forrás. Ugyanakkor az olyan technikai szakbarbárok ne vegyék túl komolyan a fegyverek leírását. A regény főszerepét játszó brit páncélautónak nem találtam meg a tényleges megfelelőjét, illetve az olaszok CV-3-as tankja sem létezett, legalább is nem azokkal a műszaki adatokkal, amikkel ott leírják, még akkor sem, ha beleveszem a magyar fordítás esetleges pontatlanságát is.
Mindenkinek tudom ajánlani, aki egy háborús környezetben játszódó romantikus kalandregényt szeretne elolvasni, aki szereti és érdekli a Afrika, vagy azon belül Etiópia. Ugyan lehet, hogy egy kicsit többet vártam tőle, de ennek ellenére mindenképpen el fogom olvasni a Wilbur Smith Kiálts az ördögre regényét is, és akkor majd arról is beszámolok.
Ambasa
