Az előző részben megpróbáltam felvázolni a hárommotoros Savoia SM.79-es bombázó kifejlesztését, és szerkezetét. Engem, mint műszaki embernek ez is érdekes volt, de valljuk be, a többséget sokkal inkább a gép háborús bevetései, harci alkalmazása érdekel. Ez következik most...

A bombázó változat háborús alkalmazása

Az SM.79-esek első alkalmazására az 1936-ban kitört spanyol polgárháborúban került sor. Olaszország igen nagy erőkkel támogatta Franco vezette lázadók erőit, amelynek része volt az Aviacion Tercio, majd az Aviacion Legionaria, a német Condor Legio olasz megfelelője. Az légi kontingesbe a konfliktus folyamán összesen 730 repülőgép szolgált. Az olasz bombázóerőket kezdetben az SM.81 Pipistrello képviselte, de igen korán, már 1937. február 14-én érkezett meg az első három SM.79-I-es is Palma de Mallorcara, a 12. ezred 205. századából, amelyek hamarosan újabbak követtek. (Más források szerint már 1936. november 4-én 6 példány volt Spanyolországban, amelyek száma 1937 elejére 15-re emelkedett.) Az első harci bevetésére március 14-én került sor Barcelona ellen. A támadás következtében hét polgár vesztette életét és 30-an megsebesültek. Az alakulat márciusban Sevillába települt át. A típus alkalmazására jellemző az a 1937. márciusi bevetés, amikor három SM.79 szállt fel egy híd bombázására Sastagonál. A támadás során a köztársaságiak 12 I-16-osa csapott le rájuk, és noha a gépeken sikerült találatokat elérniük, mégsem sikerült lelőniük egyet sem. A típus bizonyított és egyre több példány került a hadszíntérre. A kezdeti Sparviero század hamarosan négyszázados teljes ezreddé fejlődött fel, majd egy újabb kétszázados osztályt is felállítottak a Baleári-szigeteken, amelyek feladat a Köztársaságot sújtó blokád fenntartása volt. Ugyan nem a típus nevéhez fűződik, de három példány részt vett az 1937. április 26-i, hírhedt guernicai bombázásban is.

A háború alatt az olasz légióban szolgáló Sparvierok az ideiglenesen létrehozott 111. ezredbe lettek beosztva, amely 29. osztály 280. és 289. századából, illetve a 30. osztály 281. és 285. századából állt. Ezeken felül a 8. ezred a Falchi delle Baleari a Baleári sólymok 28. és 27. osztálya települt a Baleári-szigetekre. A 111. ezred a háború során 426 bevetést repült amelynek során gépei 73 légiharcban vettek részt, miközben 19 ellenséges gép lelövését jelentették. A saját harci vesztesége, mindössze 4 gép volt. A stormo a bevetések során 5905 tonna bombát szórt le ellenséges célpontokra. A 8. ezred gépei 26 hajót küldtek hullámsírba és 214-et rongáltak meg, ezek közül 150-et 1938 márciusa és augusztusa között. Ők további 1293 tonnával növelték a Sparvierokról ledobott bombák mennyiségét.

A Sparvierok igen jól szerepeltek a konfliktus során és nagy sebességüknek következtében vadászkíséret nélkül tudtak berepülni az ellenséges célpontok fölé. Ennek, persze az is oka volt, hogy az ide kerülő FIAT Cr.32-esek ha akartak volna se tudtak volna velük lépést tartani, de valóban nem is volt szükség rájuk. A köztársasági oldalon egyedül az I-16 Raták voltak képessel elfogni a nagysebességű olasz hárommotorost.

Konfliktus során összesen 99 darab Sparviero került Spanyolországba, amelyből 12 darab olasz veszett el, de ebből csak négy volt olyan amely ténylegesen ellenséges behatás következtében írtak le. A gép teljesítményével a spanyolok is elégedettek voltak és maguk is rendeltek 26 darabot (ez a szám benne van szerintem a 99-ben). A háború végén a megmaradt 61 olasz gépet nem repülték haza, hanem átadták a spanyoloknak.

Az első harci alkalmazás során megkérdőjelezték az SM.79-es éjszakai bevethetőségét, amit azonban Valle tábornok 1938. január 1-én személyesen cáfolt meg egy Barcelona elleni rajtaütés során. A gép szereplése jó reklám volt a cégnek. A spanyolok a 26 gép mellé a gyártási jogot is meg akarták szerezni, de ez végül, különböző technikai problémák miatt nem valósult meg.

A spanyolok mellet a Jugoszlávok is bejelentkeztek és 1938-ban 45 SM.79-I gépet rendeltek. Az SM.79K-nak nevezett változat összes gépet, még 1939 folyamán le is szállították a Jugoszláv királyságnak. Azonban ezeknek a gépeknek a túlnyomó többsége az 1941-es Tengely invázió során megsemmisült. A háború során 1941. április 7-én egy gép Alsórönök község mellet két bombát dobott egy magyar tehervonatra. A gépek személyzete látva haderejük gyors összeomlását bízva a SM.79-esek nagy sebességében, megpróbált külföldre menekülni. Így került a közel-keleti brit erők állományába 4 ex-jugoszláv Sparviero. Ennél azonban érdekesebb számunkra annak kilenc gépnek a története, amely április 10-én szállt fel, hogy a Szovjetunióba szökjön. Összesen négy gép érte el az akkor már a Szovjetunióhoz tartozó Kisinyovot. Két gépet a németek még hazájuk felett lelőttek, egy eltűnt, egy pedig Romániába zuhant le. A kilencedik gép Ungvártól északra Nagyberezna mellett viszonylag épségben hajtott végre kényszerleszállást és a legénysége fogságba esett. Miután a Sparvierot kijavították, a Csepelen lévő Repülő Kísérleti Intézetbe szállították, ahol kiértékelték, de nem igazán tudtak vele mit kezdeni egyedi jellege miatt. Végül 1942 tavaszán elcseréltük az olaszokkal két Cr.42-esre.

Ugyan a Sparviero sikeresen teljesített Spanyolországban, ami az export-megrendelésekben is megmutatkozott. de néhány hiányosságra is fény derült. Így 1939 októberében átálltak a SM.79-II gyártására, amely már erősebb, 1000 Le-s Piaggio R.XI RC40-es motorokat kapott. Az új bombázóváltozat mellett megszületett egy torpedóvető változat is.

A torpedóvető kialakítása még 1937 tavaszán indult meg egy átalakított SM.79-es bombázóval. Mivel az eredmények kecsegtetőek voltak 1938 márciusára egy kísérleti sorozatot is legyártottak, amellyel már megkezdődhetett a harceljárások kidolgozása és a leendő személyzetek kiképzése. De ekkor a két torpedó hordozására képes Sparviero története lelassult, és az SM.79-II gyártása került az előtérbe.

Olaszország kezdetben próbált kimaradni a második világháborúból, és noha a Tengely révén Németország szövetségese volt, mégsem üzent hadat szeptember 3-án Nagy-Britanniának és Franciaországnak. Azonban amikor a következő évben a németek Lengyelország, Dánia és Norvégia elfoglalása után megindultak nyugat felé, már a Duce sem halogathatta tovább a hadba lépést, ha ott akart lenni az torta felosztásánál. 1940. június 10-én az Olasz Királyság belépett második világháborúba és nyomban több hadszíntéren is megkezdte a harcot a franciák és britek ellen. A Sparvierok hamarosan feltűntek Észak-Afrika és Dél-kelet Franciaország egén, majd Görögországban és Kelet-Afrikában is. Azonban hiába lettek erősebbek a motorok az új (és érdekes módon a régi) brit vadászgépek ellen már egyáltalán nem bizonyultak sebezhetetlennek a Sparvierok, és Spanyolországban kialakult mítosz, hamar szerte foszlott.

1940-ben az olasz bombázóerők kétharmadát a Savoiák alkották, így rájuk nehezedett a háború fő terhe. A 9. 12. és 46. ezred részt vett a franciák elleni rövid háborúban. Az első bevetésre június 13-14-én került sor, amikor is a 9. ezred 9, míg a 46. ezred 10 gépe francia hajókat támadott a Riviéra partjai előtt. A 11. 30. 34. 36. 41. ezred gépei tunéziai és algériai célpontokat támadtak. Illetve szintén így tett a Líbiában állomásozó 10. 15. 33. ezred 103 repülőgépe is.

1940. október 28-án az olasz csapatok megindultak Görögország ellen, amelyben kezdetben az Albániába települt 104. és 105 osztály gépei kerültek bevetésre, majd ezekhez hamarosan csatlakoztak az égei-tengeri szigeteken állomásozó 92. osztály és a 281. század gépei. 1941 április 22-én a konfliktus kiszélesedett és immár a hellén célpontok mellett jugoszlávok is felkerültek a bombázandók listájára. Az a nem annyira szokatlan helyzet állt elő, hogy mindkét fél légierejében harcoltak Sparvierok. (Ugyanez igaz volt német vonatkozásban a Bf 109-esekre és a Do 17-esekre.) Miután a németek bekebelezték a Görögországot a 92. osztály és a 281. század gépei részt vettek az 1941 májusi krétai csatában.

Franciaország eleste után, az afrikai olasz csapatok hamarosan szembe kerültek a britekkel. Észak -Afrikába a már meglévő három ezred mellé megérkezett a 14. és a gépállomány 125-re növekedett. Az itt kibontakozó heves harcokból az SM.79-esek is kivették a részüket. Ezen a hadszíntéren azonban már a Sparvieroknak nem a megszokott álló célpontokat kellett támadniuk, hanem jórészt mozgó ellenséges oszlopokat, amelyre a függőleges bombatár miatt már nem voltak alkalmasak. Ráadásul itt, az eddigi ellenfeleiknél jóval képzettebb, nemzetközösségi pilótákkal kerültek szembe, illetve a szélsőséges környezet sem használt a gépeknek, amely hamarosan meglátszott a veszteségeken is. 1941 elejére alig 40 üzemképes gép marad meg belőlük, amelyek száma az év végére egy századnyira apadt. Ugyan az 1942 őszi el-alameini csata idején még repültek, de ekkor már leginkább a brit LRDG (a későbbi híres SAS) beszivárgó járőreit próbálták velük elfogni.

Észak-Afrika mellett Kelet-Afrikában is szembe kerültek az olaszok a britekkel. Kihasználva a helyzetet sikerült is bekebelezniük Brit-Szomáliát és egy elég nagy egybefüggő területet hoztak létre Afrika szaván. Ekkoriban itt 44. osztály 6. és 7. századának 20 Sparvieroja állomásozott Diredawa repülőterén, amelyhez még további hat tartalék gép is tartozott, de ezek közül kettő nem volt üzemképes. Ekkoriban Kelet-Afrikában a Sparviero volt a legkorszerűbb harci gép, a britek ezen a hadszíntéren ezekkel szemben csak elavultabbakat tudtak szembe állítani. A diredawai gépek már az ellenségeskedések megkezdésekor, június 13-án megtámadták Ádent. Azonban a támadó kilenc gépből a kikötőben állomásozó hadihajók tüze eltalálta az egyiket majd egy Gloster Gladiator géppár csapott le rájuk. Ugyan a brit vadászoknak a heves elhárító tűzben nem sikerült lelőniük újabb bombázót, de annyira megrongáltak közülük kettőt, hogy az egyik kényszerleszállás közben összetört, míg a másikat a sérülései miatt kénytelenek voltak leírni. Az 1940 augusztusi brit-szomáliai invázió során a 85 támadó olasz gépből 11 volt Sparviero. 1941-ben az itt lévő gépek megerősítésére néhány speciálisan felkészített SM.79-est küldtek egy 2000 km-es úton Szudánon át Etiópiába, de mivel az itt lévő olasz erők szinte teljesen el voltak vágva külvilágtól ezek a gépek már csak a veszteségeket növelték.

Az olasz Savoia bombázók másik nagy csatája Málta felett zajlott. ahol nem kevesebb mint öt ezred 137 gépe került bevetésre 1940 júniusa és augusztusa között. A csata éjjel és nappal is zajlott. A Gladiátorok és a Hurricane-ok okozta veszteség mellett az Észak-Afrikában romló hadihelyzet is csökkentette a Szicíliából Málta ellen bevethető gépek számát, amely szeptemberre alig 30-ra apadt.

1942-re nagy számuk ellenére a Sparvieroknak, mint hagyományos bombázóknak bealkonyult. Veszteségeik magasak voltak, és hatékonyságuk a megváltozott harci környezetben eléggé lecsökkent, ennek ellenáre, mivel nem nagyon volt más továbbra is repültek bombázó bevetéseket.

A torpedóvető változat

Még a háború előtt megkezdett torpedóvető változat kifejlesztésére tett próbálkozások 1940-re értek be. 1940 augusztusában került felállításra a Reparto Seprimentale Aerosiluranti - vagyis kísérleti torpedó-bombázó egység - Amadeo Mojoli kapitány parancsnoksága alatt hét módosított géppel. A légi próbákhoz 50 darab 450 mm-es torpedót rendeltek a fiumei Whithehead torpedógyárból. Whithead torpedója 876 kg-ot nyomott, amiből 170 kg volt a robbanófej tömege. Az 5,46 méter hosszú fegyver 3 km-t tudott megtenni 40 csomós (74 km/h) sebességgel. Elég széles tartományban lehetett bevetni, az oldási magasság 40 és 120 méter kötött volt, miközben a hordozó gép akár 300 km/h sebességgel is száguldhatott a célpontja felé. A torpedó egy igen kitűnő konstrukciónak bizonyult, oly annyira, hogy még a németek is átvették. Ugyan a gépek elvben akár két torpedót is vihettek volna, de a megnövekedett légellenállásból adódó teljesítményromlás miatt csak a bal oldalit függesztették fel.

1940 szeptember 9. a kísérleti egység harci századdá alakult át 278. század hadrendi számmal, becenevén Quattro Gatti, azaz a négy macska lett, ami az olasz szlengben a keveseket jelentette. A század első bevetésére még augusztus 15-én sor került öt géppel Alexandria ellen. Az éjszaki támadás kudarcnak bizonyult, sőt hazafelé három gép is kénytelen volt kényszerleszállni, amelyek személyzete közül egy még brit fogságba is esett. A kudarc nem vette el, hanem további fejlődésre ösztönözte a kis, elit társaságot. A következő időkben intenzív harci tevékenységet folytattak, bevetést bevetés követett és hamarosan sor került az első sikerre is. Szeptember 4-én Sottotenente Robone sikeresen torpedózott meg és küldött a hullámsírba egy kereskedelmi hajót. Majd szeptember 17-én éjjel a holdfényben Robone és Emanuele Buscaglia géppárja támadta meg a két romboló kíséretében hajózó HMS Kent nehézcirkálót. A hajót jobb oldalról közelítő Sparcierok 700 méterről oldották torpedóikat. Ugyan csak az egyik talált de az a cirkáló tatjába, közel a hajócsavarokhoz csapódott be. 33-an estek el a hajó fedélzetén, és a hajó ideiglenesen mozgásképtelenné vált. Ugyan a légelhárító tűzben az olasz gépek is megsérültek, de ennek ellenére sikeresen vissza tudtak térni a támaszpontjukra. Aztán még ugyanabban az évben hasonló sorsra jutott a HMS Liverpool és a HMS Glasgow. A sikerek igazolták az egység, és a torpedó-bombázók létjogosultságát, ezért 1941-ben felállításra került 278. a 280. és a 281. század, majd a 283. és 284. is.

Mivel 1940-ben folytatott sikertelen bombázásokkal nem sikerült Málta védőit megtörni, ezért a tengely erők más taktikához folyamodtak. A kis sziget ellenállását blokáddal próbálták megtörni, amelynek következtében hatalmas konvojcsaták bontakoztak ki a Földközi-tenger nyugati medencéjében. Mindenki tudta, hogy mi a tét, ezért a veszteségekre tekintett nélkül harcolt mind a brit, mind a német-olasz fél. Ezekben a csatákban érték el a legnagyobb trófeájukat az olasz torpedóvetők. 1941. szeptember 24-én éjjel egy olasz gépnek (a típusa a források szerint hol SM.79, hol az utódja az SM.84) áttörte a HMS Nelson csatahajó köré vont védőernyőt és alig 400 méterről sikerült egy torpedóval eltalálni a csathajó orrát. A robbanás következtében egy 9x4,5 méteres lék keletkezett a hadihajó orrán. A lék miatti vízbetörés következtében a Nelson orra 2,5 métert süllyedt meg és a sebessége 14 csomóra (22 km/h) csökkent. A brit csatahajó, egészen a következő év májusáig esett ki a hadműveletekből.

1942-re azonban a növekvő alakulat és gépszám ellenére a Savoiak hatékonysága már csökkenő tendenciát mutatott. Bár még ekkor is sikerült számos kereskedelmi hajót elsüllyeszteniük, illetve hadihajót harcképtelenné tenniük, de már látszott hanyatlás. Ugyan az olasz repülők bátran harcoltak, de az elavuló technikájuk nem tudta már ellensúlyozni a szövetségesek minőségi és mennyiségi fölényét. Ennek ellenére a HMS Liverpoolt sikerült másodszor is harcképtelenné tenni, de rombolónál nagyobb hadihajót továbbra sem sikerült a hullámsírba küldeni, pedig ekkor már Afrikában felállításra került a 132. a 174. és a 175. század is. Ennek legfőbb oka, hogy egy cirkáló elsüllyesztéséhez legalább két torpedótalálatra lett volna szükség, de a két-három gépes rajokban támadó Sparvieroknak ilyen sohasem sikerült. Bevetésre kerültek az Észak-Afrikai partraszállás ellen de már sovány eredménnyel, csak egy korvettet és egy kereskedelmi hajót sikerült elsüllyeszteniük. Ezen csaták idején december 9-én mondta Buscaglia: „Karácsonyra valószínűleg mind meghalunk.” Egy nappal később gépét lelőtték, de neki ekkor még szerencséje volt, fogságba esett. Ő volt az olasz torpedóbombázók legsikeresebb ásza, több mint 90000 tonna elsüllyesztett hajótérrel. 1942 novemberében az olasz torpedóvető-bombázók 10 osztályba/századba szervezve 163 géppel rendelkeztek, amelyből 112 volt bevethető.

1943-ban Afrika eleste után nyilvánvalóvá vált, hogy a következő célpont már Olaszország lesz, ezért, ennek megakadályozására létrehoztak egy összevont torpedó-bombázó erőt amely 7 osztályból állt. Ezek közül a 104. képviselt csak jelentős erőt, amely az Égei-tenger térségét őrizte. A maradék hat osztály csak 61 gépből állt és azok közül is csak alig 22 volt bevethető. Ez az arány a nyárra tovább romlott. az összes rendelkezésre álló gépet a Raggruppamento Aerosiluranti-ba szervezték, de az oda csoportosított 44 gépnek alig egyharmada volt képes harci bevetést repülni. Július végére az új gyártású gépekkel sikerült az összevont erő gépállományát 37 SM.79-re és 39 SM.84-re növelni. 1943 július 10-én 4 osztály és a Raggruppamento 66 gépéből alig 22 volt harcképes. míg a 104-es 11 gépéből 5.

Az SM.84, gyakorlatilag az SM.79 javított, továbbfejlesztett típusa volt. Megtartotta az előd szárnyait, de a törzset jelentősen áttervezték. Elhagyták a púpokat és mintegy 700 kg páncélzattal látták el. A hátsó-felső géppuska jobb kilövési tartománya miatt a hagyományos függőleges vezérsíkot osztottra cserélték. Az eredetileg alig 6500 méteres csúcsmagasságot - amelyet később 7500 méterre javítottak a későbbi típusokon - az SM.84-nél sikerült 8500 méterre feltornázni, csak ennek semmi jelentősége nem volt, hiszen a gépet torpedóvetőkén, alacsonyan kívánták alkalmazni. A plusz páncélozás ellenére annyira romlott a gép manőverezőképessége, hogy nem tudta leváltani az előd SM.79-et. A gép rossz manőverezőképessége, és a szövetséges légifölény miatt az olaszok leginkább csak éjszakai támadásokra küldhették gépeiket, de ilyen képességgel bíró pilótákból ekkorra már csak csekély számmal rendelkeztek. Az SM.84-el párhuzamosan kijött az SM.79-III, vagy SM.79bis, SM.79GA, illetve SM.579-nek is nevezett típusváltozat. Itt már elhagyták a hasi gondolát, mivel eleve torpedótámadásokra szánták első sorban. A bombakamrába egy 1000 literes tartályt építettek be. Az éjszaki bevetéseket segítendő brit típusú, hosszított lángrejtőket szereltek a kipufogókra. A motorokat is kicserélték Alfa Romeo AR 128-asokra. Az új erőforrás ugyanúgy 1000 Le-s volt de alacsony magasságon jobban teljesített, igaz a csúcsmagasság 5000 méterre csökkent. A gép navigációs műszereit úgy módosították, hogy a torpedók mágneses gyújtója ne zavarja azokat.

A megújult flottával a lehetőségeikhez képest megpróbáltak csapást mérni a szövetséges hajózásra, de csak csekély eredményeket értek el. Pl. egy Gibraltár ellen induló 10 gépes kötelékből alig kettő érte a célpontot.

1943. szeptember 8-án az Olasz Királyság fegyverszünetet kötött a Szövetséges Hatalmakkal, Itália és vele együtt a Sparvierokat üzemeltető katonai erő is két részre szakadt. Ekkoriban Közép-Olaszországban 61 gép állomásozott, amelyből alig 36 volt bevethető. A fegyverszünet után 29-34 gép került a szövetségesek oldalán harcoló erőkhöz, amelyeket kizárólag szállítási és összekötő feladatokra használtak, illetve amerikai ügynököket juttatak át velük a front mögé Észak-Itáliába és Jugoszláviába.

Északon megalakult a Mussolini vezette Olasz Szociális Köztársaság, amit csak Salói köztársaságként emlegettek. Ennek légiereje próbálta összeszedni az összes rendelkezésre álló gépet, amihez még sikerült további 15 új gyártásúval és 5 nagyjavítottal gazdagítani. Az északiak légiereje végül 73 gépet üzemeltettet, jórészt korszerű SM.79-III-asokat. Az első komolyabb bevetéseiket az anziói partraszállás ellen repülték nem túl nagy sikerrel. Legnagyobb veszteségüket, azonban nem ezeken az éjszakai bevetéseken szenvedték el, hanem 1944 április 4-én amikor 13 kíséret nélkül áttelepülő gépre P-47 Thunderboltok csaptak le. Az egyenlőtlen légiharcban 5 Sparvierot lőttek le, amelynek fedélzetén 27 olasz repülőkatona vesztette életét. Az Anzio elleni támadások mellett Gibraltár is rajtamaradt a célpontok listáján. A dél-franciaországi Istresből 2700 km-es bevetésre 12 gép indult 1944. június 5-én, amelyből 10 érte el a célpontot. A támadás sikeres volt, az olaszok jelentése szerint négy hajót sikerült elsüllyeszteniük 27200 tonna vízkiszorítással. A britek cáfolták, hogy hajót vesztettek volna, de az Algecirasban lévő német megfigyelők is igazolták a találatokat és 2 további hajó megrongálást is jelentették. (Az hogy a britek azt állították, hogy nem vesztettek, hajót, és az hogy az olaszok 4 megtorpedózását jelentették, csak látszólag ellentmondás, akár mindkettő igaz lehet egyszerre.) Azonban ezek a támadások voltak a Sparvierok utolsó fellángolásai. Ugyan 1945. január 5-én az Adrián két SM.79-esnek sikerült megtorpedóznia, és elsüllyesztenie egy 5000 tonnás teherhajót, de ez ekkor már csak a végjáték volt.

Az olasz torpedóbombázók számokban:

-1940. 2 század, 39 bevetés, 17 harcérintkezés 27500 tonna hajótér megrongálása

-1942. 14 század 225 bevetés, 87 harcérintkezés, 9 hajó elsüllyesztése 42300 tonna vízkiszorítással és 12 hajó megrongálása 75800 tonna vízkiszorítással.

-1942. 24 század 307 repülőgéppel az állományában, 60 harcérintkezés, 10 elsüllyesztett hajó 27600 tonna vízkiszorítással és 3(?) megrongált hajó 39100 tonna vízkiszorítással.

-1943. 18 század 221 bevetés, 3 elsüllyesztett hajó 1250 tonna vízkiszorítással és 4 megrongált hajó 32000 tonna vízkiszorítással.

Az SM.79-esek 1941-ben a HMS Fearless, 1942-ben a HMS Bedouin, a HMAS Nestor és a HMS Foresight rombolókat a HMS Ibis szlupot és a HMS Marigold korvettet, 1943-ban a HMS Pozarcia légvédelmi naszádot süllyesztették el.

Sikerült megtorpedózniuk és kisebb-nagyobb mértékben megrongálniuk 1940-ben a HMS Kent nehézcirkálót, a HMS Liverpool és HMS Glasgow könnyűcirkálókat. 1941-ben HMS Manchaster , a HMS Phoebe könnyűcirkálókat és a HMS Nelson csatahajót. 1942-ben a HMS Arethousa és a HMS Liverpool könnyűcirkálót (ez utóbbit ismét) illetve a HMS Indomitable repülőgép-hordozót.

A háború folyamán, azok elavulásával két újabb altípus is született,.Az egyik az SM.79C, amely első példányai még 1939-ben készültek el. Ezeknek a gépeknek a bombaterének utastéré való visszaalakításával, gyors parancsnoki VIP szállítógépet hoztak létre. Illetve létezett német mintára egy rádió-távirányítású változat is, amely egyetlen elkészült példányának próbarepülése kudarcba fulladt.

A háború során számos neves pilóta élete kapcsolódott a típushoz. Ezek közül az 1930-as évek S.55-ös rekord repülésekkel hírnevet szerzett Italo Balbo tábornok nevét kell megemlítenem, aki egy SM.79 fedélzetén vesztette életét 1940-ben Tobruk felett, amikor a város légvédelme lelőtte a gépét. Illetve Carlo Emilio Buscaglia, a legeredményesebb olasz torpedó-bombázó, akinek gépét 1942 decemberében lőtték le, és esett fogságba. Később csatlakozott a szövetségesek oldalán harcoló erőkhöz azonban nem érte meg a háború végét, 1944-ben egy Martin Baltimore fedélzetén repülő balesetben életét vesztette.

A világháború végét csak pár darab olasz SM.79 érte meg azok egészen 1952-ig láttak el szállítási feladatokat. majd miután kivonásra kerültek a roncstelepen fejezték be pályafutásukat. Ez alól csak négy gép volt kivétel amelyeket 1949-ben adtak el Libanonnak, ahol 1949-ig szolgáltak. 1936 és 1944 között összesen 1240-1330 példány készült belőle, több mint tíz különböző változatban, és legalább 12 légierő üzemeltette.

Ma összesen öt egészben, vagy részben megmaradt példánya létezik az SM.79 Sparviero típusnak.

Az MM455508 szériaszámú gép az Olasz Légieró múzeumában Braccianoban, illetve a MM24499-es a Caproni Múzeumban Trentóban. Mindkét gép Libanonból került vissza, az előbbi harci színekre van festve, míg a trentói megtartotta eredeti, libanoni festését. Ezeken kívül létezik még egy példány a Líbiai-sivatag homokjában amelyet még a brit LRDG kommandósai robbantottak fel Jebel Uweinatnál,illetve egy az égei tengerben, amelyeket csak búvárok láthatnak.

Az ötödiknek, az MM23881-esnek igazán kalandos sor jutott. Ez a gép a 278. század állományába tartozott. 1941. április 21-én Oscar Cimolini kapitány vezette gép Kréta térségében vadászott ellenséges hajókra. Egy sikertelen támadás után 20:00 indult haza az észak-afrikai Berkában található bázisára. A hazaút során a géppel megszakadt a rádiókapcsolat és a gép eltűnt. A személyzet a sötét éjszakában a haza felé úton elveszítette a tájékozódó képességét 500 kilométerre Berkától kényszerleszállást hajtott végre. A hat tagú személyzet tagjai közül többen megsérültek de legalább egy ember járóképes maradt. Ő úgy határozott, hogy megpróbál segítséget hozni a bajtársainak. Több mint 90 km-t gyalogolt a sivatagban, amikor is alig 8 km-re a Jalo-Giarabub útól végkimerültségben meghalt. Maradványait csak 1960-ban találták meg, a test valószínűleg a pilótáé lehetett. A holtest nyomán megindult a keresés a gép után és 1960. október 5-én megtalálták a sivatag homokjával részben fedett, de viszonylag épen maradt roncsot is, a pilótakabinban egy újabb holtesttel és a gép mellett további kettővel. A személyzet két tagjának maradványai sohasem kerültek elő, bár egyes feltételezések szerint egyikük a pilótával tarthatott, mivel nála nem csak a saját órája volt. (Persze lehet, hogy magával vitte az egyik társáét, hogy megkettőzze a sikeres navigáció esélyét a sivatagban.) A roncs még évekig pihent a sivatagban, de ma már az MM23881-es, az egyik legnagyobb európai repülési gyűjteményben, a milánói repülőtér közelében található Volandiában található.

Nem gondoltam, hogy amikor belefogtam ennek a számomra érdekes gépnek történetének a megírásába, egy ennyire színes és változatos történet bontakozik ki a szemem előtt, amelynek csak egy részét tudtam megírni terjedelmi korlátok miatt. Nem ez volt a legjobb gép, sőt igazából egy nem akarom repülő volt, mégis néhány társához hasonlóan még az utódját is túl élte, és így beírta magát az olasz- és az egyetemes repülés történetbe.

Azoknak akiknek esetleg felkeltettem az érdeklődést, és maguk is be akarnak merülni a típus történetébe, a források:

-Punka György: Az SM.79-es Sparviero - A púpos hárommotoros (Aero Magazin 2002. június)

-Zsák Ferenc: Elfelejtett repülőgépein 63. rész - SM.79-es Sparviero - Karvaly (Aero Magazin 2014. május)

-Savoia-Marchetti SM.79 - A púpos karvaly lecsap

-Az angol wikipedia S.55, SM.81. SM.79 SM.84, HMS Nelson, HMS Liverpool Carlo Emilio Burűscaglia, Italo Balbo szócikkei

-Giorgio Apostolo: The Savoia Marchetti S,M,79 (Profile Publicaton No.89)

-Roberto Gentilli: Savoia Marchetti S.79 in action (Squadron Signal 1071)

-Marco Mattioli: Savoia-Marchetti S.79 Sparviero Torpedo-Bomber Units (Ospres Combat Aircraft 106)

-Marco Mattioli: Savoia-Marchetti S.79 Sparviero Bomber Units (Ospres Combat Aircraft 122)

Ambasa