blog450-01.jpgAz F2A Buffalo-ról szóló cikk első részében megpróbáltam bemutatni a gép kifejlesztésének a történetét, a különböző változatokat, az alkalmazókat. A második részben sorra veszem a brit, a holland és az amerikai gépek harci alkalmazását...

 

 

 Nagy Britannia

A briteknél egy kicsit furcsa gyakorlat alakult ki a háború folyamán. Voltak a beszerzők, akik szinte mindent megvettek, ami eladó volt és aminek szárnnyal rendelkezett, és utána jöttek a katonák akik kiértékelték azokat és egy részüket frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. És ezután el kezdtek gondolkodni azon, de ha már megvan akkor mire is használjuk azokat. 

A britek első találkozása a Buffalo-val, az a 32 belga eredetű gép volt, amelyre sietve csaptak le a kis ország kapitulációja után.

1940 szeptemberében, az angliai légicsata során számos amerikai önkéntes szolgált különböző brit vadászrepülő századokban. Számuk akkorára nőtt, hogy a csapatszellemet növelendő, egy önálló századba, a 71. Eagle-be vonták össze őket. Ezek a pilóták ekkor már Hurricane-okon és Spitfire-eken számos légicsatában vettek részt. Parancsnokuk Walter Churchill már hét légi győzelmet tudhatott maga mögött. Ekkor valakinek a Brit Légierőnél az az ötlete támadt, hogy az amikat amerikai géppel szereljék fel, nevezetesen az ölükbe pottyant Buffalok-kal.

Október 24-én az alakuló század meg is kapta az új gépeket és a parancsnok és Royce Wilkinson rajparancsnok egyaránt kipróbálták.

Az eredmény lesújtó volt, a parancsnok a gép kipróbálása után ezt jelentette:

„Határozottan ajánlott, hogy ezt a típust semmiképpen se tekintsék vadászgépnek jelentős módosítás nélkül. Viszont kiképzőgépként a repülőgép elbűvölő.”

Ez a jelentés megpecsételte a sorsát a RAF európai vadász parancsnokságánál, így megpróbáltak megszabadulni tőlük. A 32 példányt átpasszoltak tengerészeti repülőknek, ahol legalább hét repülő század állományában szolgáltak valamennyi ideig. Ebből a legjelentősebb alkalmazó az 1941 januárjában Egyiptomban felállított 805. század volt, amely egy tucat gépet kapott. A britek egy eléggé furcsa üzemeltetési ötletet eszeltek ki. Mivel ezeknek az ex-belga gépeknek nem volt a leszállást követő fékezéshez farokhorga, a pilótáknak azt a farokkerékkel kellett elkapniuk. Képzelhetjük, hogy ez mekkora ügyeséget kívánt a pilótáktól. A 805-ösöket a HMS Eagle repülőgép-hordozó fedélzetére osztották be. A ferszűlt görög helyzet miatt, március 6-án a britek 3 Buffalo és 6 Fulmar vadászgépet telepítettek a 805-ösöktől a krétai Maleme-be, hogy védelmet nyújtson a Royal Navy Suda-öböl béli horgonyzó helyének. Az első harci bevetésükre március 19-én került sor, amikor megpróbáltak elfogni néhány olasz bombázót. A Rupert Brabner egyedül szállt fel, mert a rossz nyelvek szerint a többi gép nem volt bevethető állapotban. A magányos vadásznak már-már sikerült az időközben visszaforduló olasz gépeket, utolérni, amikor is bedöglött a motorja. A gép vitorlázva próbálta elérni a maleme-i repteret, de a leszállópályát éppen hogy nem érte el és a gép felborult. A Buffalo-k a továbbiakban nem sok vizet zavartak a sziget védelmében, és a sziget elestekor a repülő képes példányokat átrepülték Egyiptomba, de legalább egy felszállásra képtelen példány ott maradt a szigeten, talán éppen Brabner gépe.

blog450-04.jpgA Krétán visszamaradt Buffalo felett egy Ju 52-es húz át.

Úgy tűnik a britek is belátták, hogy ezek a gépek szárazföldi üzemeltetésre alkalmasak csak. Igy a század Egyiptomban maradt gépei járőr repüléseket folytattak az olasz-egyiptomi határon. Egy ilyen bevetés során Lloyd Keith által repült gép össze találkozott Herman Forster Bf 109F gépével a I/JG 27-ből. Az összecsapás végeredménye nem volt kétséges a kanadai pilóta gépét a német gyorsan lelőtte és a pilóta fogságba esett, ahol a harcban szerzett sérüléseibe belehalt. Keith volt az első szövetséges Buffalo pilóta, akit harcban vesztettek el.

blog450-02.jpg

blog450-03.jpgA 805-ösök gépe Egyiptomban

Augusztusban a 805-ösöket átfegyverezték, irónikus módon Martlet-ekre, azaz Grumman F4F-ekre.

 

Malájföldi hadjárat

 Miután a britek rádöbbentek, hogy a Buffalo-k nem alkalmasak a németek elleni harcra. Valamit kellett kezdeni velük. És úgy döntöttek - akárcsak a hollandok - hogy ezekkel a gépekkel erősítik meg a távol-keleti erőiket, ahol a helyzet egyre feszültebb lett. Ez egyébként csak ma tűnik olyan ostoba lépésnek, ne feledjük, hogy amikor a döntés megszületett, még elég keveset tudtak az új és korszerű japán vadászgépekről, mint a Mitshubishi Zero ls a Nakajima Ki.43 Hayabusa. Ráadásul ezekből, még a konfliktus kitörésekor sem volt olyan sok, bár később mindenhol ezeket látták. A megrendelés megszületésekor 1940 végére alig száz és a 1941 végén is csak 500 Zero készült el és ezek jó része is épen Pearl Harbornál került bevetésre. A Hayabusából még ennyi sem volt alig 150 készült el 1941 decemberéig. A frissen elkészült és beládázott gépeket a gyárból egyenesen ide irányították.

Öt új századot állítottak fel Burmában, Malájföldön és Szingapúrban, jó rész kevés repülési tapasztalattal rendelkező tartalékosokból és ausztrál és új-zélandi pilótákból. Azonban a századok élére tapasztalt parancsnokok kerültek. A 67. és a 243. századot 1941 márciuséban állították fel Szingapúrban. Az első gépek április 29-én lettek bevethetőek. A 243-as század Gerald Bell századparancsnok a következőket mondta később:

„Brewster Buffalo repülőgépekkel voltunk felszerelve, egy amerikai repülőgéppel, amelyet az amerikai haditengerészet elavultként selejtezett anyahajókon való használatra terveztek. Büszkék voltunk azonban arra, hogy a Buffalo repülőgéppel repülhetünk, amely elavultsága ellenére modern volt a többi repülőgéphez képest, amelyekkel az RAF Távol-Keleti Parancsnoksága fel volt szerelve.”

Vic Bargh így emlékezett meg a géppel való első találkozásáról:

"Szerintem nagyszerűek voltak - gyönyörű repülőgépek voltak. Nos, mindannyian jónak találtuk őket, tudod. Nem tudtuk, hogy elavultak!"

blog450-06.jpgItt még teljes a század.

Hamarosan csatlakozott hozzájuk az ausztrál 21. és az újzélandi 488. század is. Ahogy érkeztek be és szerelték össze a gépeket intenzív repülő kiképzés vette kezdetét, ami nem volt probléma mentes. A britek az általuk rendszerbe állított 170 gépből legalább 20 kiképzési veszteségként írtak le. A helyzetet súlyosbította, hogy ezek a gépek hibrid gépek voltak és az amerikaiak nem szállítottak mindent, hiszen a fegyverzet, az irányzék de több más felszerelés is brit eredetű volt. Ezért a gépek ugyan repülőképesek voltak, de koránt sem harcra készek. Hiányoztak alkatrészek és szerszámok is.

 Azután 1941. december 7-én a kor a reggeli órákban (helyi idő szerint 8-án) a Pearl Harbor-i támadással egy időben japán haditengerészeti erők jelentek Malájföld partjainál és megkezdték a partraszállást. A támadás fő célpontja az a Kota Bharu-nál lévő repülőtér volt, ahol a 243. század részei is állomásoztak. A Hudson bombázók mellett két Buffalo is felszállt és alacsony támadással támadta a japán inváziós erőket, de az egyik a légvédelem találatai következtében megsérült. A másik gép, amelyet egy Shield nevű pilóta vezetett 7 óra körül felfedezett egy Ki.21 Sally japán kétmotoros bombázó gépet, amelyet nyomban megtámadott. Azonban a légiharc elég rövidre sikeredett, mert alig néhány lövés után a géppuskái elakadtak. Ez a hiba a későbbiek során ellégé gyakorivá vált a brit Buffalok elektromos géppuska elsütő rendszerében a hadjárat egésze során.

Ezt megelőzően, hajnalban légicsapás érte magát Szingapúrt is, de 453. század ülő készültségben lévő 3 Buffalo-ja nem kapott engedélyt a felszállásra. Patani-ban a 21. század két gépe végül, ha késve is de felszállt a támadó Ki.21-esek üldözésére, de a vadászok géppuskái ott is csütörtököt mondtak.

Még aznap a brit flotta Z-Force köteléke a Prince of Wales és Repulse csatahajókkal négy romboló kíséretében kifutott a tengerre, hogyha késve is de megtámadják a japán inváziós flottát.

December 9-én a 21. század mindössze 4 harcképes gépet tudott bevetni, aki már megütköztek a japán vadászgépekkel. Az támadók az egyik Buffalo-t lelőtték, egy másikat pedig súlyosan megrongáltak. Ezek a japán gépek még a Buffalo.nál rosszabb, merev futóműves Ki.27 Nate vadászokkal szemben zajlottak. Azonban nem csak a britek húzták mindig a rövidebbet. Monty Montfiore pilótának sikerült diadalmaskodnia az egyik japán vadász felett, megszerezve ezzel az első brit Buffalo légi győzelmet.

A malájföldi repterek elleni agresszív japán támadások és a partraszállás térnyerése, hamarosan az előretolt repülőterek feladására késztette a brit hadvezetést.

December 11-én a Z-Force miközben a nyílt tengeren megközelítette a japán inváziós flottát japán bombázó és torpedóvető gépek támadták meg. A britek hozták a szokásos formájukat. A flotta a rádiócsendre hivatkozva nem adta meg a helyzetét, így a RAF nem biztosított neki vadászfedezetet. Ez csak akkor változott meg, amikor a hadihajók már támadás alatt álltak. A jelzés hatására előszőr két gép szállt fel a 243. századtól, majd további tíz a 453-asoktól. De már elkéstek. Geoffrey Fiskin így emlékezett vissza a látványra ami elé tárult:

"Ahogy repülőgépeink elérték a találkozópontot, láttam magam alatt egy szürke fém orrot kiállni a tengerből, olajfolttal és sok holttesttel körülvéve".

Tim Vigors, pedig eképpen látta a helyzetet:

„Ahogy körberepültem, mindenki integetett és felmutatta a hüvelykujját, amikor elrepültem felettük. Egy óra múlva a benzinhiány arra kényszerített, hogy elmenjek.”

Ez az utolsó mondat sokkal többet jelent, mint ami elsőre látszik belőle. A brit pilóták, hogy csökkentsék a gépik tömegét és ez által a felületi terhelést, hogy fordulékonyabbá tegyék a gépeiket gyakran fél üzemanyag töltéssel és kisebb lőszerkészlettel szálltak fel. E miatt az eljárás miatt a Buffalo-k gyakran csak saját légitámaszpontjaik feletti légiharcra voltak csak képesek, és képtelenek voltak fedezni, és támogatni a súlyos harcokban álló 11. indiai hadosztály védekező katonáit.

blog450-07.jpgKésve felszállva a tenger felett, a Z-Force-ot fedező Buffalo-k.

Minden esetre ez súlyos csapás volt a britekre, hiszen ettől a flottaköteléktől várták a japánok elrettentését. Ugyan nem olvastam ilyesmit, de szerintem a brit katonai vezetés harci szelleme már ekkor végzetesen megtört. Eközben a japánok megkezdték a légierejük előretelepítését a frissen elfoglalt Maláj-földi repülőterekre, amivel kiegyenlítették a távolságból eredő hátrányukat. Ráadásul a britek a hirtelen visszavonulásuk közben nem tudták rendesen végrehajtani a kiürítéseket. Alor Star-ban 1000 hordó magas oktánszámú benzin jutott a japánok kezébe.

Miközben a RAF folyamatosan adta fel a repülőtereit, közben Malájföld északi és középső részén fokozódó japán támadások miatt a vadászgépeket a közelgő rajtaütésekről figyelmeztető rendszer hiánya arra kényszerítette a Buffalo századokat, hogy állandó járőrözést végezzenek. Ezek az összecsapások a közvélekedéssel ellentétben, azonban nem mindig voltak egyoldalúak, néha sikerült diadalmaskodniuk a támadók felett.

December 22-én a 453-asok egy új ellenféllel kerültek szembe a 64. Sentai ki.43 Oscar gépeivel, amely minőségi ugrás volt. Ezek volta a japán szárazföldi légierő Zero-i. A tíz perces légicsata során a század négy gépet vesztett és gyakorlatilag megsemmisült, a túlélő repülőgépeket pedig visszavezényelték Szingapúrba, ahol karácsony napján egyesítették a 21. századdal, Harper századparancsnok parancsnoksága alatt - ami egy érzéketlen lépés volt, mivel a brit tiszt kevés empátiát mutatott az ausztrálok iránt.

A december 8-i támadástól eltekintve a japánok csak szórványos berepüléseket folytattak Szingapúr légterében, főleg a felderítésre koncentrálva. Ekkoriban a fő feladatuknak a malájföld feletti légifölényt tekintették. Ez némi haladékot adott a védőknek. A 488. század egyre inkább hadra fogható állapotba került és december 13-án egy tucatnyi holland Buffalo is csatlakozott a a város védelméhez. A japán éjszakai berepülések elhárítására két Buffalo-t éjszakai vadászgépnek neveztek ki, amely jórészt abból állt, hogy feketére festették őket. Azonban ezek a gépek teljesen alkalmatlanok voltak a feladatra és a pilóták sem voltak kiképezve ilyen helyzetekre, ezért semmi sikert sem tudtak elérni a japán éjszakai berepülésekkel szemben. Így a szilveszter éjszakán végrehajtott támadást sem tudták megakadályozni.

blog450-08.jpgEgy holland Buffalo.

Január folyamán a Buffalo-k egyre súlyosabb légiharcokat vívtak, az egyre korszerűbb japán gépekkel. Ekkor már a rettegett Zero-k is megjelentek Szingapúr térségében, illetve a G4M Betty bombázók. A japánok a britekkel ellentétben általában nagy kötelékekben támadtak, ami ellen a legtöbbször csak tucatnyi, vagy még kevesebb Buffalo tudott csak felszállni.

 Az elfogások mellett a Buffalo egységek részt vettek bombázók kísérésében és alacsony támadásokat is hajtottak végre a látszólag megállíthatatlan japán előrenyomulás ellen a Maláj-félszigeten. Az egyik ilyen bevetés január 17-én kora reggel történt, amikor hat ausztrál Buffalo elavult Vildebeeste kétfedelű repülőgépek kísérése kapott parancsot, amelyeket a szárazföldön lévő célpontok bombázására küldtek. Az hogy a RAF vadászgépeinek feladata végre a szárazföldi csapataok támogatásával is bővülhetett, nagyban volt köszönhető egy időközben Szingapúrban felállított radarállomásnak. Az elkeseredett összecsapások során a britek és a nemzetközösségi pilóták egyre jobban kiismerték a gépeik előnyit és hátrányait és számos győzelmet arattak akár a korszerűbb japán gépek felett is. Ennek ellenére január második felére 243-as és a 488-as század állomány mindössze 10 bevethető gépre apadt. A veszteségek hatására a RAF morálja rohamosan romlott.

Január 22-én több mint 50 bombázója jelent meg vadászgép-kísérőkkel a késő délelőtt folyamán Szingapúr felett. A japán bombázók éppen felszállás közben lepték meg a 488-asok négy gépét. John Mackenzie megjegyezte így emlékezett vissza a támadásra:

„Emlékszem, a bombák elrepültek mellettem a jobb szárnyamon. Ijesztő dolog, amikor a repülőtér majdnem előtted felrobban.”

A következő napokban kísérleteket tettek a szárazföldön ostromlott csapatok támogatására, és amikor a japánok 26-án megkezdték a partraszállást Endau-ban, Malájföld keleti partján, az egyetlen erő, amellyel szembeszállhattak velük, a 36. és 100. század elavult Vildebeeste kétfedelű repülőgépei és néhány RAAF Hudson bombázó volt. Az első hullám röviddel 14:00 óra előtt indult el

Szingapúrból, sietve összeállított vadászkíséretével, köztük a 243. század és a 21./453. század Buffalo-ival. A vadászkísérők legnagyobb erőfeszítései ellenére a nehézkes Vildebeeste-ek súlyos veszteségeket szenvedtek. A 243. század ot kénytelenek voltak összevonni a 453. századdal. A 488. századot Hurricane gépekkel szerelték fel, a 21. század maradványai pedig Ausztrália felé vették az irányt. A 453. századot maradt az egyetlen Szingapúrban maradt Buffalo alakulat.

Ugyan még január 28-án befutott egy konvoj amelynek légifedezetét a Buffalo-k látták el. Szingapúr védőinek elszigeteltsége fokozódott, amikor január 31-én felrobbantották a szigetet Malajziával összekötő utat. Másnap Geoff Fisken őrmester ismét bevetésre indult, amire így emlékezett vissza:

„1942. február 1-jére már öt győzelmet arattam különféle japán repülőgépek ellen. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó harcom a Buffalo fedélzetén. Lenyomtam az orromat, felgyorsítottam a sebességet, és a lent tolongó Zerók rajára zuhantam. Kiválasztottam egyet, és három másodperces sorozatot adtam le rá. Védőpáncél nélkül lángra kapott. Azonban két társa rám akaszkodott, de megpróbáltam lerázni őket. Egy kis lövedék érte a lábamat, egy pedig a karomat. A Buffalom-ból darabokra szakadtak le. A motorom kihagyott és füstölt, majd a légcsavarom is megállt. A gépet sikerült Kallang-ba vinnem, ahol kényszerleszállást végeztem. Közben megsérült a térdem, de ezen kívül jól voltam."

Az összecsapás után mivel már nem volt bevethető állapotban, begipszelt kézzel Fisken-t február 12-én sikeresen evakuálták a városból Új-Zélandra. A Zero Fisken hatodik győzelme volt, és ezzel ő lett a legsikeresebb szövetséges pilóta, aki a Buffalo-t vezette.

blog450-09.jpgGeoffrey Fisken a legeredményesebb Nemzetközösségi Buffalo pilóta

Az utolsó repülőképes Buffalo Szingapúrban 10-én repült el egy Hurricane pilótával a kormánynál (ez egy sérült gép volt, amely nem volt harcképes, de repülni még tudott). Több sérült Buffalo pilóta még aznap tengeren menekült el az elesés szélén lévő városból.

Február 15-én Szingapúr védői letették a fegyvert, a város kapitulált a japán hódítók előtt.

 

Burma

Ahogy 1941 egyre fokozódott a feszültség Japán és a Szövetségesek között a britek is rádöbbentek, hogy meg kell erősíteniük az itt lévő pozícióikat. Hasonlóan Szingapúrhoz Burmába is csapatokat küldtek. Burma jelentősége két dologból állt. Egyszer előtere volt Indiának a korona ékkövének, másodszor, pedig Rangun kikötője kulcs szerepet játszott a kínai hadsereg ellátásában.

Ezen elgondolás keretében 1941 júliusában elkezdetek a gyárból a beládázott Buffalo repülőgépek a Rangun mellett található Mingaladon repülőterére beérkezni., amellyel az ide vezényelt 67. századot szerelték fel. Az egység 16 gépet kapott, további 14 pedig tartalékként szolgált. Intenzív munka folyt, de az idő is fogyott. A szerelők napi két darabot raktak össze, így november közepére sikerült mind a harminc gépet berepülni.

Akárcsak Szingapúr esetében a japánok az erőik zömét Malájföldön vetették be, Burma felett a tevékenységüket jobbára felderítő repülésekre korlátozták. Ennek hatására a század egy részét a határhoz közelebbi előretolt repülőterekre csoportosították át, akár csak Malájföldön.

blog450-05.jpgEgy brit gépet a földi személyzet épen az állóhelyre tol.

A viszonylagos nyugalomnak december 23-án szakadt vége, amikor is 60 Ki.21 Sally és 47 Ki.30 Ann bombázó 31 Ki.27 Nate kíséretében jelent meg Rangun felett. Itt felkészültebbek voltak már a britek és 15 Buffalo-t emeltek a magasba a támadókkal szemben. Mellettük harcba szálltak az Amerikai Önkéntes Csoport (AVG) Flying Tiger Tomahawk 12 repülőgépe is. A légiharc 6000 méteren kezdődött. Az új-zélandi Ketchill Bargh egy érdekes jelenséget írt le ez alatt a légiharc alatt:

"Nem láttam túl jól, mert teljes gázzal mentem. A Buffalo esetében, amikor egy ideig teljes gázzal mentél, olaj szivárgott a motorból, és az egész szélvédőre kenődött. Levettem az egyik repülőbakancsomat, és azután a zoknimmal megtisztítottam a szélvédőt.”

Wigglesworth pilóta, sok más szövetséges pilótához hasonlóan, szintén megjegyezte:

"Meglepődtem a bombázók sebességén, mivel az volt a benyomásom, hogy a japán repülőgépek nem túl jók".

Bargh malájföldi pilótársaihoz hasonlóan felfedezett egy kellemetlen igazságot:

„Soha nem építettek olyan brit vagy amerikai vadászgépet, amely közelharcot vívhatott volna a japánokkal.Más taktikát kellett alkalmazni – felülről, vagy legalábbis ugyanazon a szinten kellett bevetni magunkat, majd elmenekülni, mielőtt rád támadnak, mert ha rád támadnak, nos, lelőttek."

Ebben a légicsatában végül a szövetséges pilóták 13 biztos és 7 valószínű légigyőzelmet jelentettek. Négy P-40-es elveszett bennük két pilóta elesett. A Buffalo-k nem szenvedtek veszteséget. Azonban a japán gépek áttörtek a vadászokon és sikerrel bombázták Rangunt és a mingaladon-i repteret is. Másnap azonban már 4 Buffalo is a veszteséglistára került.

A Buffalo-k heves légiharcokat vívtak A város és repülőtere felett, amelyekben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A japánok itt is bevetették a korszerű Ki.43 Hajabusákat, de ezek itt sem voltak sebezhetetlenek. Főleg az után, hogy tanulva a malájföldi tapasztalatokból itt is alkalmazni kezdték a zuhanásból történő támadást, majd a gyors eltünést. A kégvédelmi feladatok mellet a 67-eseket is bevetették földi célpontok támadására.

Február 13-ra a helyzet már eléggé súlyos lett, ezért a városban még bevethető 8 Buffalo-t északra, a 360 km-re fekvő Magwe-ba telepítették át. Közben a beérkező Hurricane vadászgépekkel megkezdték a 67-esek átfegyverzését.

Március 8-án elesett Rangun, ami Burma feladásra késztette a briteket. Március 11-én a 67-esek parancsot kaptak az áttelepülésre Indiába a még megmaradt 4-6 repülésre alkalmas Buffalo-jukkal. A gép nélkül maradt pilótákat légi úton evakuálták. 

A 67. század Burma felett 27 légigyőzelmet jelentett, miközben légiharcban 8 gépet vesztett. A többi vagy a japán bombázásokba a földön veszett oda, vagy működésképtelenül kellett hátrahagyni. Az Indiába került gépeket innentől már csak kiképzésre vették igénybe.

A brit Buffalo-k sok tekintetben különböztek a többi változattól. A nehézgéppuskák helyett a nagyobb tűzgyorsagú 7,7 mm-es géppuskából rendelkeztek négy darabbal. Ez a fegyver az anglai légicsata alatt a Spitfire, és Hurricane gépek standard fegyverzet volt, csak éppen kétszer ennyit hordoztak. belőle. Az 1000 LE-s motor papíron 520 km/h sebességet biztosított, de a gép 6000 méter felett már nem igazán volt potens köszönhetően az egyfokozatú feltöltőnek. Ugyanakkor más típusváltozatoktól eltérően jelentős védelmet, hátpáncélt ás páncélüveg szélvédőt kapott, illetve, az amerikaiaknál is korszerűbb tükrös irányzékoz. Ez jelentős, 450 kg-os tömegnövekedéssel járt, ami lerontotta gép fordulékonyságát. A problémán a pilóták a lőszerjavadalmazás és a benzin mennyiség csökkentésével próbálták orvosolni. A brit gépeken a géppuskák elektromos elsütő rendszerének meghibásodása is egy gyakori, visszatérő hiba volt. Ugyan erről nem szól a fáma, de el tudom képzelni, hogy ez a párás környezetnek volt köszönhető. Másik gond volt az egyik forrás szerint, hogy a géppuskákhoz csak páncéltörő lőszert állt rendelkezésre, gyújtó viszont nem. Pedig ez utóbbi sokkal hatásosabb lehetett volna, a könnyű, páncélozatlan és önzáró tüzelőanyag tartállyal nem rendelkező japán gépekkel szemben. Ez a hibrid felszereltség sokszor alkatrész hiányhoz vezetett. Gondok voltak a kiképzetséggel és parancsnoki vezetéssel is. Ráadásul a brit parancsnokok némileg lenézték a nemzetközösségi csapatokat, ami tovább rontotta az együttműködést.

Mindezen hiányosságok ellenéra az összecsapások korai szakaszában, amennyiben harcba tudtak szállni a Buffalo-k egyenragu, vagy jobb gépek voltak, mint a japánokéi. Az azon repülő pilóták viszont képzettebbek voltak amivel sikerült maguk felé billenteni a mérleg nyelvét. Később azonban megjelentek a korszerűbb, japán vadászok, a Mitsubishi Zero, és a Nakajima Ki.43 Hayabusa, amelyeknek a Buffalo már nem volt ellenfél. Azonban ez nem jelentette el az, hogy az egyre több tapasztalatot gyűjtő brit és nemzetközösségi pilóták nem tudtak volna sikert elérni ezekkel a repülőgépekkel szemben.

Érdekes és jellemző epizód volt a típus történetében, hogy amikor a Flying Tiger pilótái meglátták a Buffalo-kat nyomban le akarták cserélni azokra a már megkopott P-40-eseiket. Szerveztekis egy szimulált légiharcot velük, ami után azt a következtetést vonták, le hogy inkább a régi Curtiss gépeiknél maradnának.

A Malájföld és a Burma felett zajlott légicsatákban az itt lévő 169 RAF gépből mintegy 60 veszett el légiharcban, 40 a földön semmisült meg és még 20 az ellenségeskedéseket megelőzően kiképzés közben törtek össze. Mintegy 20 Buffalo maradt meg amelyek egy része Holland Kelet-Indiába, a másik felük pedig Indiába repült át. Ugyan nem megerősített a légigyőzelmek száma, de Buffalo-n repülő brit és nemzetközösségi pilóták 80 légigyőzelmet jelentettek (ebből 20-at az ausztrálok). Ez 1,3: 1 légigyőzelmi arányt jelent, ami ugyan elég gyenge, de legalább pozitív előjelű.

Összesen négy nemzetközösségi pilóta lett ász: Geoffrey Fisken RNZAF (6), Maurice Holder RAF (5), Alf Clare RAAF (5) és Dough Vanderfield RAAF (5). Fisken később P-40 Kittyhawk-on repült tovább és a legeredményesebb nemzetközösségi pilótává vált a csendes-óceáni hadszíntéren összesen 11 igazolt győzelemmel.

 

Hollandia

A megrendelt 72 holland Buffalo-ból a japánokkal való ellenségeskedések megkezdésekor kb 30 állt hadrendben Jáván, de hamarosan a többi is beérkezett. Az ML-KNIL (a Holland Kelet-Indiai Légierő) összesen négy századát szerelték fel a model 339C/D gépekkel. A VLG-IV 3. és a VLG-V 1. 2. és 3. századát.

Az 1-VLG-V Borneóra terepült néhány száz mérföldnyire Szingapúrtól, ahonnan be tudtak avatkozni a város védelmébe, a 2-VLG-V Buffalo-i Martin bombázókkal egyetemben, pedig áttelepültek magába a városba.

blog450-10.jpgHolland Buffalo a földön...

blog450-11.jpg... és a levegőben

A hollandok intenzíven és keményen használták a gépeiket , de nem tudták a japánok fölényét megtörni. Ugyan a briteknél könnyebbek gépeikkel ezért eredményesebben tudtak a japán gépekkel megküzdeni és így sikerült akár a Zero-k közül is néhányat géppuska végre kapni. Január 24-én Andrias van Rest kapitány és P. Benjamins kapta.lőtt le egyet-egyet. De végül is a japánok fölénybe voltak. Február 9-én az ellenség rajtaütött a Tjililianon, és az öt felszálló Buffalo közül hármat lelőttek. A fennmaradó kettő azt állította, hogy megsemmisített egy Zero-sent. Hat Buffalo még mindig a Tjililianon tartózkodott, amikor az IJNAF támadott, és csak egy élte túl a rajtaütést. Így a 2-V1G-V szinte megszűnt létezni.

Február 19-én nyolc Brewster szállt fel Semplak-ról, hogy elfogjon egy legalább 20 Zero által kisért 35 bombázó repülőgépet. Négy hollandot gépet lelőttek, bennük két pilóta elesett, de ezzel szemben 11 japán gép megsemmisítését jelentették. August Deibel hadnagy, aki némi sikert ért el Malaya felett, tíz percig harcolt egy Zero-sennel, mielőtt megsebesült, bár biztonságosan leszállt. Március 7-én már csak négy repülőképes Brewster maradt. Március 8-án elesett Jáva, majd másnap a holland csapatok letették a fegyvert. A japánok Andir repülőterén számos model 339C/D-t zsákmányoltak, amelyekből legalább 7 javítható volt. Ezekből legalább négyet Japánba szállítottak, ahol a Tachikawa-i repülőtéren kijavították őket és kiértékelő repüléseknek vetették alá őket, majd ezek után propaganda filmekben szerepeltek, ahol az ellenséges repülőgépeket jelenítették meg.

 blog450-12.jpgZsákmányolt holland Buffalo japán felségjellel.

A három hónapos intenzív harcok során a négy század 17 holland pilótája halt hősi halált. 30 model 339C/D légharcban 15 pedig a földön semmisült. Számos gép nem harci veszteség áldozatául esett, mint a balesetek, összeütközések, vagy épen a rossz időjárás. A hollandok összesen 55 légigyőzelmet jelentettek, ami közel 1,8:1 győzelmi arány.

A legeredményesebb holland pilóta J.P. van Helsding, illetve A.G. Diebel volt a 2-VLG-V-ból 3-3 légigyőzelemmel, Századtársuk G.M. Bruggink 2-t ért el akárcsak A.A.M. van Rest az 1-VLG-V-ből.

 Holland Kelet-Indiák japán kézre kerülése után a fentmaradt model 439-es rendelés 20 gépét Ausztráliába irányították át. A gyárilag felvitt holland álcázásban és jelölésekben érkezve a repülőgépeket kezdetben az ausztráliai USAAF szerezte birtokába került, dde csak négyet használt belőlük. A felesleget a többit átengedték az ausztráloknak, akik kapva kaptak mindenen, amellyel harcba tudtak szállni az immár az ajtajukon kopogtató japánokkal.

Néhányat a darwini fotófelderítő egység is használt, amelyből egyet október 29-én ellenséges támadás pusztított el.

Augusztusban a Perth-i 25. század kapott kilencet, amelyet Perth és a közeli Fremantle kikötőjének egyetlen vadászgépvédelmét jelentette. Szerencsére Perth-et a háború megkímélte, így az Itteni modell 439-es tevékenysége jórészt járőrözésre, illetve a kikótőbe érkező hajók fedezédésre korlátozódott. A 25. század C-rajábbó alakult 85. század, amely így rövid ideig szintén repülte a típust. 1943 áprilisában mindkét századot megkezdték az ausztrál gyártású Boomerang-okkal felszerelni, ezért a Buffalo-kat fokozatosan kivonták, majd májusban visszaadták az amerikaiknak, aki már nem állították hadrendbe azokat.

Ezzel véget ért a típus frontvonalbeli szolgálata a nyugati szövetségeseknél.

blog450-13.jpgEx-holland Buffalo ausztrál...

blog450-14.jpg...és amerikai felségjellel, de holland rejtőszínekben.

 

USA

A Buffalo korszak az US Navy történetében 1939. december 8-án köszöntött be, amikor az USS Saratoga VF-3-as vadász-százada megkapta az első F2A-1-eseit. A legyártott 11-ből összesen kilencet üzemeltettek, vagyis csak a század felét fegyverezték át, a többiek a régi, kétfedelű F3F-fel repültek tovább. A század feladata érthető módon a gép kiértékelése és a megfelelő harceljárások kidolgozása volt. Azonban a további gépek beérkezését megakasztotta az időközben beérkező finn export. Ez a késlekedést a Navy arra használta ki, hogy a VF-3 tapasztalatai alapján a megrendelés fentmaradó részét már módosított, erősebb fegyverzetű és nagyobb teljesítményű F2A-2-esekre módosítsa. Az új gépek 1940 novemberétől kezdtek beérkezni és most már nem csak a Saratoga VF-3-asnak jutott belőle, hanem a Lexington CV-2-esének is. Mindkét század állományát sikerült teljes, azaz 18+18 gépre feltölteniük. A motort és a futóművet érintő meghibásodások ellenére a pilóták szerették a gépet, ők ragasztooták rá a későbbi becenevét, a „különleges amerikai földimogyorót” (Peanut Specials). Az F2A-3-asok elkészülte után megkezdték a századok átfegyverzését az új típusra, de a háború kitörése után pár héttel ezt leállították és a századok F4F Wildcat-okat kaptak, a Brewsterek pedig mentek a futóműveiknek jobban megfelelő szárazföldi szolgálatba a Tengerészgyalogsághoz illetve a flotta kiképző egységeihez. Jellemző anekdóta, hogy a pilóták egy csípőfogót tartottak a pilótafülkében, hogyha a futómű beragadna, akkor annak vezérlő köteleit elvághasák, hogy a futómű ki tudjon esni gravitációs úton.

blog450-17.jpgEgy repülőgéphordozón kényszerleszállt Buffalo összecsuklott futóművekkel.

A kritikák ellenére az F2A nem volt rossz gép, egy amerikai pilóta mondta róla:

„Összefoglalva, szerintem az F2A könnyebb volt a levegőben, mint az F4F, és úgy tűnt, jobb a manőverezhetősége, de nem cseréltem volna el a Wildcatért!"

A flotta azokat a gépeket amelyeket megtartott haladó vadász kiképzésre használta különböző kiképző központokon, mint pl New Yorkban, amely összesen 37 gépet kapott, de jelentős volt a Miami kiképző központ is. Azonban 1943-ra ezeknek a gépeknek a nagy része ilyen-olyan okokból elhasználódott használhatatlanná vált, ami a repülő kiképzés természetes velejárója. Az utolsó gépet a flotta 1944-ben selejtezte le.

blog450-15.jpgA USS Lexington F2A-ja a levegőben, még a háború előtti színes festésével...

blog450-16.jpg ...és a földön már a háborús szürke festésével.

Az F2A-k első harci bevetésére valamikor 1941 decemberében került volna sor, Wake sziget védelmében. Az egyik hordozó fedélzetén útnak is indítottak egy századot, de mivel a sziget közben elesett a bevetésre nem került sor.

 A Tengerészgyalogság, amely a Haditengerészet szegény mostoha testvére volt, örült a levedlett gépeknek, hiszen végre igazi egyfedelű vadászokat kapott. Az F2A-k a Marines 11 századában szolgáltak, de ezek közül kettő volt jelentősebb.

Az első tengerészgyalogos század a VMF-221, amely San Diegóban alakult 1941. július 11-én 14 F2A-2-essel. Ők mentek volna a Saratoga fedélzetén Wake-re. A meghiusult bevetés után a századot Hawaii telepítették, hogy velük erősítsék meg a megtépázott sziget védelmét. A tengerészgyalogos századok közül kettőnek aztán Hawaii távoli védelme jutott. A VMF-211 amelyet újjá szerveztek a wake-sziget-i csata után a Hawaii-tól délre fekvő Palmyra atollra került, míg a VMF-221 Midwayre. Ezek a bázisok amolyan előretolt védelme volt a Pearl Harbor-i flottatámaszpontnak. Az első légiharcra március 10-én került sor, amikor egy a Marsall-szigetekről felszálló. japán négymotoros H8K4 Mavis felderítő repülőcsónakot fedeztek fel Midway-től 65 km-re az oda telepített radar. Nyomban riasztották a sziget légvédelmét és négy F2A szállt fel a gép elfogására. A japán gépet 3000 méteren támadták meg a tengerészgyalogosok. Többszöri rácsapás után végül sikerült lelőni az óriást. Ez volt az első amerikai légigyőzelem a Brewster gépével, amelyet a rajparancsnoknak, James L. Neefus-nak írtak jóvá. Azonban nem volt könnyű diadal, a japán gép nem adta olcsón a bőrét. Az egyik támadó gép pilótája megsebesült és gépét annyira összelőtte a japán gép géppuskása, hogy visszatérte után motorcserét kellett rajta végre hajtani. Miután kitudódott a a japánok Midway megtámadását célzó terve, elkezdték feltölteni a VMF-221-et. Május 26-ra a szigeten már 21 F2A-3 és 7 F4F volt, vagyis a század csaknem dupla gépállománnyal rendelkezett. 

blog450-19.jpgEgy álcázott Buffalo az állóhelyén.

A VMF-221 nagy napja június 4-én következett be, amikor a Japán Császári Flotta több mint 100 repülőgépet indított a szigeten lévő erők elpusztítására. Szerencsére a radarok jól működtek és a VMF-221 vadászai még a támadás megkezdése előtt felszállhattak, hogy megfelelő pozícióban várják a támadókat. Az amerikaiak bátran csaptak le a japán támadókra, de szervezetlenül és összehangolatlanul. Az eredetileg két csoport között, amelyek közül az egyik a támadó, a másik a fedező erő lett volna, nem volt meg az együttműködés, így a jóval manőverezőképesebb japán kisérő vadászgépek, a Zero-k egymás után tudtak megütközni a két csoporttal. Az első csoportból mindössze 3 gép élte túl az első összecsapást, de a 10 perccel később érkező csoport sem járt jobban. Az F4F pilóták hat légigyőzelmet, míg az F2A-3-okon repülő William Hubberd egy B5N Kate bombázó és egy Zero lelövését, Charles Kunz pedig két D3A Val zuhanó-bombázó megsemmisítését jelentette. A 20 bevetett F2A gépből 13 elveszett és a 7 F4F-ből is csak 2 maradt bevethető az összecsapás végén.

blog450-18.jpgA Buffalo-k lecsapnak

Gyakorlatilag ez az összecsapás megpecsételte a típus harci karrierjét. A Marines kénytelen volt kivonni a típust az első vonalból, miután a sajtóban megjelent a VMF-221 parancsnokának nyilatkozata, amely így szólt:

"Úgy hiszem, hogy minden parancsnoknak, aki harcra vezényli a pilótákat egy F2A-3-mal, a pilótát elveszettnek kell tekintenie, mielőtt még felszállna!”

 blog450-20.jpgEgy hasra szállt Buffalo a csata után

Természetesen a Tengerészgyalogság selejtezte le azonnal a maradék gépeit, de a frontszolgálatból kivonta őket és kiképzésre használták őket, megfeledkezve a felderítő funkciójáról. A japán Zero-k egy ideig legyőzhetetlennek tűntek és ezt csak az F4F Wildcat-ek az után tudták megingatni, hogy egy új harceljárást dolgoztak ki a számukra, amely azon alapult, hogy kihasználva a gép tömegét zuhanásból támadtak, így kerülve a forduló harcot, amiben a japánok voltak a jobbak. Azt már kevesen tudják, hogy eredetileg ezt az F2A-k dolgozták ki és tőlük vették át azok a pilóták, akik egyébként a típus kivonása után a Grumman gépeire kerültek.

blog450-21.png

blog450-22.jpgA Buffalok egy része egy érdekes kísérletnek is a részese volt, amikor egy speciális dazzle, azaz elkápráztató álcafestéseket próbáltak ki rajtuk.

 A Brewsternek a kezdetektől eltekintve eléggé rossz volt a viszonya a Navy-val és ez jórészt annak volt köszönhető, hogy a termelés kapacitását meghaladva túlvállalta magát. Előnyben részesítette az export megrendeléseket, de ebben lehetett kormányzati elhatározás is. Ennek ellenére a flotta vezetése, joggal azt érezte, hogy ő mindig csak a sor végén áll. Pedig a Brewster fürdött a kormányzati megrendelésben, 1941-ben az állami fegyverrendelések érték szerinti listáján a 84. helyen állt, ami komoly teljesítmény, egy olyan cégtől, amely 5 éve építette meg az első saját konstrukcióját. A hiba ebben a gyors növekedésben volt, A cég egy agresszív eladási politikát folyatott, ami nem állt arányban a termelési lehetőségeivel. Ráadásul hamar érdeklődést vesztette a már megtervezet gép iránt, lásd az első saját gépét a SBA-t, vagy SBN-t, amit a tengerészetnek a saját gyárában kellett elkészítenie, mert a Brewsternek az F2A-ra kellett koncentrálnia, amit akkor ugyan úgy nem gyártott. A másik gond az export volt, a megrendelőknek fűt fát megígértek. A cég fő kereskedelmi megbízottjai Alfred és Ignacio Miranda volt, akiről később kiderült több csalásban is részt vettek és ezért két évet ültek egy bolíviai illegális fegyver eladás miatt. A dolog a háború kitörése után tarthatatlanná vált, a Navy nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen ingatag vezetésre bízza repülőgép ellátását, ezért Jimmis work-öt elmozdították a vezetésből és a helyére George Chapline-t nevezték ki. De Work nem értette meg, hogy az ideje lejárt és 1942 elején visszatért a cég élére. pénzügyi vétségekért nyomban be is perelte az állam 10 millió dollárra, majd a Haditengerészet április 18-án lefoglalta a céget közvetlen irányítása alá vonta.

1942-ban a cég még bepróbálkozott egy egy motoros bombázóval a hadseregnél az XA-32-essel de nem ért el sikert, ekkora szerintem már erősen elfogott a levegő körülöttük. A Buffalo utódjakén még papírra vetetettek érdekes koncepciót, egy kéttörzsű tolólégcsavaros hordozó-fedélzeti vadász terveit model 33A típusjelzéssel, de ez ekkor már eléggé komolytalan próbálkozás volt.

 blog450-23.jpgSB2A Buccaneer/Bermuda

blog450-25.pngA kéttörzsű hordozó-fedélzeti model 33A vadász makettja

blog450-24.jpgF3A alias F4U Corsair

Ugyan a cég a Buffalo-k mellett, az SBA továbbfejlesztéseként még legyártott 771 db SB2A Buccaneer/Bermuda típusú gépet, de ezekről már az átvételükkor megállapították, hogy frontszolgálatra alkalmatlanok. Igazából csak azért engedték gyártásba, mert britek mindent átvettek, ami repül, illetve fent kívánták tartani gyártókapacitást, a Vought F4U gyártásának a beindításáig, amit a Brewster üzemeiben F3A Corsair néven gyártottak, összesen 735 darabot. Azonban, amikor már látszott a háború vége a Navy nem adott több megrendelést a gyárnak. 1944. július 1-től visszavontak minden megrendelést, majd 1946. április 5-én a cég végleg lehúzta a rolót.

blog450-26.jpgA brit gépek vége a Távol-Keleten.

Köszönön, hogy elolvastad! A következő rész a gép finnországi alkalmazásáról fog szólni.

 Tarr (ambasa) Gábor

Szerző: ambasa  2025.09.08. 00:00 Szólj hozzá!

Címkék: hadtörténelem második világháború csapattörténet USA Nagy-Britannia Hollandia Csendes-óceán Távol-Kelet

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr1618935228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása