1943 őszén, a kurszki csatát követően a szovjet Vörös Hadsereg általános támadásba ment át. Harkov eleste után, a németek belátták, hogy a szovjetek megállítására egyedül, egy a Dnyeper mentén kiépített védelmi állásban van lehetőségük. Ezt a szovjet hadvezetés, a SZTAVKA is felismerte és megkezdődött a versenyfutás az előrenyomuló szovjetek, és a harcolva hátráló németek között. Végül szeptember 19. és 23. a között a Voronyezsi Front csapatai több helyen is elérték a folyamot és átkelve rajta, hídfőt foglaltak a nyugati parton Velikij Burkin közelében. Viszont a hosszú üldözésben a szovjet csapatok is kimerültek és a siker továbbfejlesztéséhez erősítésre volt szükségük. Ekkor léptek színre az ejtőernyősök…

 A szovjet légideszant csapatok története jóval a háború előtt időkbe nyúlik vissza. Talán sokaknak meglepő, de a második világháborút megelőző időszakban a szovjet katonai vezetés igen fogékony volt az új dolgokra, és önmaga is élen járt azok kidolgozásában. Ennek a folyamatnak a keretén belül alkották meg a mély hadművelet elméletét, amely bizonyos értelemben, egy alacsonyabb szinten előképe a németek híres villámháborújának. A új szovjet taktika, amely V. K. Triandafillov: A modern hadseregek hadműveleteinek természete, és Tuhacsevszkij: A háború új kérdései tanulmányán alapult. A mély hadművelet elmélete nagymértékben támaszkodott a páncélosokra, amelyek feladata már nem csak a gyalogság támogatása volt az ellenség védelmének áttörése folyamán, hanem utána csapás mérése annak mögöttes területeire is. Az elmélet lényege - mint azt a címe is mutatja - a támadás során - behatolni az ellenséges védelmi rendszere mögé, majd azt elvágni az utánpótlásától, és szétzilálni vezetési rendszerét. Ennek végrehajtását a páncélos, a gépesített és a lovas csapatok mellett a harmadik dimenzióból megjelenő légideszant csapatoktól várták el. Ennek következtében a szovjetek a sok ezernyi harckocsi mellett megkezdték a légideszant csapatok szervezését. 1932-ben állították fel az első ilyen jellegű zászlóaljat, amelyet hamarosan több is követett. 1935-ben, egy hadgyakorlat alkalmával 1.800 ejtőernyős ereszkedett alá, és elfoglalt egy képzeletbeli ellenséges repülőteret, ahova aztán hamarosan további 5.700 katona és 10 löveg érkezett meg légi úton.

Szovjet ejtőernyősök TB-3-as bombázóból ugranak, valamikor a 30-as évek második felében

Szovjet ejtőernyős nyári egyenruházata és felszerelése

1936-ban a számos önálló ejtőernyős zászlóalja összeolvasztásával, megkezdték a légideszant dandárok szervezését. Ezt a fejlődést akasztotta meg az 1936. és 1938. között lezajlott sztálini tisztogatás, amely gyakorlatilag lefejezte a szovjet katonai vezetést. Ez a tisztogatás, és a spanyol polgárháború tapasztalatainak téves értelmezése, egyfajta visszafejlődést okozott a Vörös Hadsereg szervezetében. Az 1939-es és 1940-es német sikerek, és a finnországi fiaskó nyomán, még ha késve is, a szovjetek felismerték, hogy korábban jártak jó úton és megpróbálták visszafordítani azt a rombolást, amelyet a tehetségtelen katonai vezetők az azt megelőző két év során véghezvittek. 1941-ben megkezdték a korábban feloszlatott páncélos hadtestek újjászervezését, és a meglévő hat légideszant dandár hadtesté való felfejlesztését is. Azonban közbeszólt az 1941. június 22-én meginduló német támadás. A szovjet légierő gépeinek jelentős részét, köztük a szállítógépek tömegét, a Luftwaffe a háború első heteiben a földön semmisítette meg, így az ejtőernyősök ennek, és a megváltozott harci körülmények miatt egyszerű gyalogosként vetették be a német támadás megállítására. Később, amikor a Vörös Hadsereg ismét támadásba ment át 1941 és 1942 telén ismét került sor ejtőernyős bevetésekre, de ezek általában csak zászlóalj, legfeljebb dandár nagyságúak voltak. A legjelentősebb ilyen hadműveletre 1942 elején Vjazmánál került sor, ahol a szállítógépek hiánya miatt, elaprózva csaknem az egész 4. hadtest bevetésre került. 1942-ben a meglévő l0 légideszant hadtestet gárda lövész-hadosztályokká szervezték át, és a védelem kulcsfontosságú pontjain vetették be, akár csak a tengerészgyalogosokat. Ahogy fordult a hadiszerencse, és a szovjetek ismét visszatérhettek ahhoz a taktikához, amit még a 30-as években dolgoztak ki, így ismét felmerült a légideszant csapatok szükségessége, ezért ismét felállítottak 8 hadtestet, amelyeket azután 1942 végén 10 ejtőernyős hadosztállyá és 3 önálló dandárrá szerveztek át. Az itt szolgálók ismét kaptak ejtőernyős kiképzést, de ez meg sem közelítette a háború előtti minőségét. A katonák többsége alig 3-10 ugrással rendelkezett csak.

Szovjet légideszant csapatok valamikor 1942-ben még a TB-3-asok kivonása előtt

Kurszk után ezeket a hadosztályokat ismét gyalogságként vetették be a németek üldözése során, miközben a hátországban újabb 20 ejtőernyős dandár szervezése kezdődött meg, amelyek zöméből ismét 6 hadosztályt alakítottak ki. Azonban a nagy átszervezések közepette megmaradt 3 önálló dandár is, amelyeknek a sors más szerepet szánt…

Szovjet támadások a Dnyeperné, 1943 augusztusa és decembere között (a kép közepe táján látható a velikij burkini hídfő)

A kurszki csatát követően a szovjetek általános támadásba mentek át és megkezdték a harcolva hátráló német csapatok üldözését. A nyár folyamán súlyos harcok közepette sorra szabadították fel városaikat és verték vissza a sorozatos német ellenlökéseket. Manstein tisztában volt a helyzet súlyosságával, és megpróbálta Hitlert meggyőzni a kelet-ukrajnai területek feladásáról, és Dnyeper mögé, mint egy természetes védvonal mögé való húzódás elkerülhetetlenségéről. Azonban a Führer hajthatatlan volt, egyszerűen nem adhatta fel azokat a fontos nyersanyaglelőhelyeket, amelyek az említett területeken voltak. Ugyanakkor a másik oldalon is felismerték a helyzetben lévő lehetőségeket, és Sztálin utasítást adott Ukrajna mielőbbi felszabadítására, ami által a németeket fontos élelmiszer, és nyersanyagforrásaitól foszthatná meg, veszélyeztetné a romániai olajmezőket, amely ekkor már a Birodalom hadigépezetének üzemanyag-ellátásának a felét adta. És nem utolsó sorban jelentős emberanyaghoz is jutott volna, amivel kiegészíthette volna a Vörös Hadsereg folyamatos emberéhségét, amely az óriási személyi veszteségek hatására keletkezett. Lássuk be a tét nem volt kicsi, a szovjet diktátor egy percnyi pihenőt sem engedélyezett, csapatainak, az áhított cél érdekében.

Német gyalogság beássa magát valahol a Dnyeper mentén

1943. szeptember 19. és 23. között a Voronyezsi Front 3. harckocsi-hadseregének előrevetett osztagai elérték, és helyenként át is keltek a nagy folyamon. A szovjet 23. lövészhadosztály gyalogság úszva és mindent felhasználva, ami fennmaradt a vízen szeptember 26-ig Velikij Burkin térségében 40 kisebb-nagyobb hídfőt foglalt el a Dnyeper jobb partján, de nehézfegyverzetét kénytelen volt hátrahagyni. A műszaki csapatok, amelyek hidakat verve elősegíthették volna a tüzérség és a páncélosok átjutását, pedig messze lemaradtak az üldözés során. Pedig az átkelőknek égető szüksége lett volna a hídfő, mielőbbi, nehézfegyverekkel való megerősítésére. Ugyanekkor még csak a német 19. páncéloshadosztály felderítő osztályával és a támogatásukra a Kijevi Altiszti Iskolából vezényelt 120 fővel kellett megküzdeniük, de erejük csekély volt a hídfők kiszélesítéséhez. A németek felismerték a veszélyt és megpróbálták felszámolni ezt a számukra veszélyes beékelődést. A szovjet lövészcsapatok a fokozódó német ellentámadásokat is egyre nehezebben verték vissza, miközben nem álltak rendelkezésükre tartalékok a megerősítésesükre. Ezen támadások során a németeknek sikerült is néhány hídfőt felszámolniuk, a helyzet kezdett igen súlyos lenni. A gyenge hídfők megerősítése nem tűrt halasztást és ekkor kerültek előtérbe az utóbbi időben, pont ilyen feladatok végrehajtására felállított légideszant dandárok. A SZTAVKA még szeptember elején utasította az összesen mintegy 10.000 főt számláló, 1. a 3. és az 5. légideszant dandárt, hogy készüljenek fel egy esetleges, légi úton történő bevetésre. Ezt az erőt hamarosan a Vatutyin Voronyezsi Frontjának alárendeltségébe utalták, ahol sietve megtervezték a bevetésüket is.

A szovjetek rögtönzött eszközökkel átkelnek a Dnyeperen

Az előzetes tervezés már szeptember elején megkezdődött, amikor a 10.000 főt számláló légideszant csapatok a Voronyezsi Front alárendeltségébe kerültek. A három dandárt, mint egy hadtestet, egy egységben szándékozták ledobni, I. I. Zatyevahin vezérőrnagy parancsnoksága alatt. A hadtest meglehetősen csekély nehézfegyverzettel rendelkezett, összesen 24 darab 45 mm-es páncéltörő ágyú állt a rendelkezésükre, ami, mi tagadás a korszerű német harckocsikkal és rohamlövegekkel szemben ekkor már hatástalan volt. Tábori lövegek egyáltalán nem voltak az arzenáljukban, viszont rendelkeztek összesen 180 darab 50 és 82 mm-es gránát- illetve aknavetővel. Nagy számban állt viszont rendelkezésükre a szovjet lövészgyalogság elmaradhatatlan fegyverzetéből, a páncéltörő puskákból, amiből 378-cal volt a birtokukban, és géppuskából, amiből, 540 darab volt nekik. A tervek szerint a bevetést 180 Li-2-sel (a jól ismert DC-3/C-47-es Dakota licenc változata) és 150 közepes bombázóval, jórészt B-25 Mitchell és Il-4/DB-3 akarták megoldani, de a nehézfegyverzet szállítására rendelkezésre állt még kétezrednyi, azaz 35 A-7 és G-11 szállító vitorlázó-repülőgép és hozzájuk további 10 vontatógép. Az egész támadást a levegőből a 2. légi-hadsereg biztosította volna. A terv szerint a deszant-hadműveletnek a szárazföldi csapatok támadásával egy időben, velük összehangoltan kellett megindulnia szeptember 22-éről 23-ra virradó éjszakán, illetve az ejtőernyősök második hullámát, mint megerősítő csapatokat, a következő éjjelen juttatták volna ki. Feladatuk szerint mintegy 15-20 km mélyen és mintegy 30 km szélességben kellett szétbontakozniuk és tartani az állásaikat, hogy megakadályozzák a hídfő felé irányuló német támadásokat, amíg a kibontakozó szárazföldi támadás fel nem menti őket, majd hozzájuk csatlakozva, lövészdeszantként folytatniuk kellett a támadást. Időközben a szovjeteknek sikerült megerősíteniük a hídfőt, de a támadást ennek ellenére nem fújták le. Zsukov és számos tábornoktársa a vezérkarban nem értett egyet a hadművelettel, mert szerinte a hídfő előtti terep, amelyet dombok és vízmosások szabdaltak keresztül-kasul, nem kedvezett a harckocsik bevetésének és így egy nagyobb támadó hadművelet megindításának. Továbbá látták, hogy a térségben a németek ereje egyre nő és a váratlanság is kezd elveszni. A vezérkar inkább újabb, kedvezőbb terepadottságú hídfők elfoglalása mellett szálltak síkra, de Sztálin ekkor közbeszólt és Vatutyin tervének engedett szabad utat.

A szovjet Li-2 és a hadműveletek folyamán ugyan csak bevetett Po-2

A terv szerint a 3. dandárnak Goncsarov ezredes vezetésével Rzsiscsevtől dél keletre kellett leszállnia és Lipovij Rog, Makedoni és Kozarovka elfoglalása után be kellett várnia a 40. hadsereg felmentő csapatait. A Szidorcsuk alezredes vezette 5. dandárt tőle dél-keletre szállt alá Kanyevtől nyugatra és el kellett foglalnia Gorkaviscsinát, Sztyepancit és Kosztyanecet, amelyeket szintén tartaniuk kellett a felmentő csapatok beérkezéséig. Az 1. dandár volt a tartalék, amely bevetésével csak a második, vagy a harmadik éjszakán számoltak. A két dandárnak végül is egy 40 km széles ütköző zónát kellett létrehozni a hídfő előtt, annak ellenére, hogy erejüket egy ilyen széles arcvonal tartása meghaladta. Maga a terv sok tekintetben igen részletes volt, de ugyanakkor más dolgokat nagyvonalúan kezelt. Számos esetben a haditerv a vágyakat tartalmazta és nem számolt a tényleges helyzettel. Pl. előírták, hogy a leszállási övezet kijelölése céljából fel kell gyújtani annak négy sarkán elhelyezkedő falvakat, csak arról nem rendelkeztek, hogy ez kinek a feladata. Az első nap a repülőgépek 2-3 felszállásával számoltak, de ennek technikai biztosításáról nem gondoskodtak. Talán magyarázatot ad ezekre a hibákra, hogy meglepő módon a front törzse nem vonta be az ejtőernyős parancsnokokat a tervezésbe, velük csak a végrehajtáskor számolt. Az ebben az időszakban uralkodó, kedvezőtlen időjárás miatt, a felderítőgépek nem tudtak felszállni, így nem rendelkeztek valós idejű felderítési adatokkal, mégis, feltételezték, hogy a szeptember eleji jelentéseik óta nem történt semmi, és a németek azóta sem erősítették meg a körzetet. Ekkor már a Voronyezsi Front és Vatutyin versenyt futott az idővel és akárcsak egy évvel később a britek, ő sem volt hajlandó semmi olyan tényezőt figyelembe venni, ami esetleg megakadályozhatta a támadást.

A szovjet és a német csapatok elhelyezkedése a hídfőben

A tervezett légi útvonalak és a ledobási zónák

17-ére a csapatok befejezték a felkészülést a mögöttes területeken, és megindultak előre a bevetési reptereik felé. Azonban a front igényei és gyors mozgása miatt a vasutak meglehetősen túlterheltek voltak, így az ejtőernyősök csak három nap késéssel érték el azokat a bázisokat, ahonnan majd felszállva bevetésre kellett indulniuk, így viszont csupán alig egy napjuk maradt csak a közvetlen előkészületekre. Azonban más gondok is voltak, a kedvezőtlen időjárás miatt, a feladatra kijelölt tekintélyes számú repülőgépből, ekkora csak alig nyolc érkezett meg, így nem volt mit tenni, el kellett halasztani a támadást egy nappal.

 Azonban a szárazföldiek ezt figyelmen kívül hagyták, és annak rendje, és módja szerint megkezdték a kitörést a hídfőből, ami heves német ellenreakciót váltott ki. A német III. páncélos hadtest állományában két páncélos-, egy páncélgránátos- és két gyalogos hadosztállyal éppen a hídfő felszámolására készült, közülük a 19. páncélos hadosztály pont a légideszant ledobására szánt területen bontakozott szét, de ugyan ebben a körzetben volt a 10. páncélgránátos is.

Szovjet gyalogság és páncéltörő tüzérek a hídfőben

Német páncélosok ellentámadásra készülnek, valahol a Dnyeper térségben

Szeptember 24-én még mindig folyamatosan érkeztek be a csapatok és a felszerelések, noha ekkora már rég meg kellett volna indulnia a támadásnak. De még mindig nem sikerült összpontosítani a kellő számú szállító-repülőgépet azon az öt repülőtéren, amely 170-220 km-re feküdt a bevetési területtől és a vontató bombázókból is csak 10 érkezett be. Ugyan eredetileg 21 felszállópályával számoltak de ezek közül csak ötöt tudták használatba venni, de azok közül is az egyikre nem érkezett meg az üzemanyag így csak négy maradt. Így ezért, és a repülőgépek hiánya miatt, az összpontosított támadás meghiúsult. Lebegyin és Bogodukov repülőtéren viszonylag minden rendelkezésre állt és az időjárási körülmények is elfogadhatók voltak, de a repterek felázott talaja nem kedvezett, és sok gép csak csökkentett terheléssel tudott felszállni. A minimálisan tervezett 20 deszantos helyett gyakran csak 15-18 fővel és 2-4 ejtőernyős konténerrel tudtak csak a gépek a fedélzetükre venni, ha nem akarták megkockáztatni egy esetleges felszállás közbeni katasztrófát. A katonák csak a lőszer-javadalmazásuk felét tartották maguknál, a többi a konténerekben pihent, amit velük együtt terveztek ledobni. A sietve megindított támadás következtében, a zászlóalj- és a századparancsnokok nem tudták eligazítani az alegységparancsnokaikat, így azok nem voltak tisztában a saját, és az általuk vezetett katonák feladatával. Az előző napok esős időjárása a légifelderítésnek most sem kedvezett, így a támadásra induló csapatok elég hiányos helyzetképpel rendelkeztek a hadműveleti területről, ahova alig egy óra múlva meg kellett érkezniük. 18.30-kor Lebegyinből a 3. dandár katonáival a fedélzetén végre felszállt az első gép, amelyet két órával később a Bogodukovról meginduló 5. dandár katonái is követtek. Végre megindult a támadás.

Szovjet légideszant közvetlenül a bevetés előtt...

És már a gépek fedélzetén, útban a célpont felé

 Egyszerre, egy hullámban 10 gép tudott felszállni, amelyet tíz perc múlva követett a következő, mert egyszerre csak ennyit tudott megtankolni a földi személyzet. Ez már az elején felborította a szoros menetrendet. Az időközben a bevetésről visszaérkező gépeket senki sem szolgálta ki, mivel még az első bevetésükre induló gépek is a tankolásra vártak. Mindeközben az ejtőernyősök zavartan kerestek olyan gépeket, amelyek készen állnak a bevetésre, hogy végre felszállhassanak. Aznapra összesen 500 felszállás szerepelt a tervekben, de ennek csak 60%-át, alig 296-ot sikerült végrehajtani, mivel a túlterhelt vasúti forgalom miatt, hiány mutatkozott üzemanyagból a bevetésre kijelölt repülőtereken.

Az időközben beérkező német csapatok hozták a saját csapatlégvédelmüket, ami miatt a szállító-repülőgépek erős elhárító tűzbe kerültek a Dnyepertől nyugatra. Az első gépek 19.30-kor repültek be a 73. páncélgránátos ezred és a 19. páncélos hadosztály egyéb alakulatai géppuskáinak és 20 mm-es légvédelmi gépágyúinak tüzébe. Számos ejtőernyős a gépéről viszonozta a tüzet és kézigránátokat hajigált a németekre. A gépeknek a heves légvédelmi tűz, és a felhőalap hatására a tervezett 2.000 méteres bevetési magasság helyett a 600 méterre kellett süllyedniük miközben 200 km/órára növelték a sebességüket. Minden légideszant hadművelet egyik létfontosságú pontja az ejtőernyősök pontos kirakása. De a rendelkezésre álló, kevés éjszakai repülési tapasztalattal rendelkező pilóták, mindenféle földi navigációs támogatás hiányában - mivel ezek a földi rádió-irányadó berendezések, még mindig a vasúti kocsikban vesztegeltek - kénytelenek voltak a szemükre, az órájukra és az iránytűikre hagyatkozni. Az erős elhárító tűzben az alattuk elsuhanó sötét tájon, amelyet csak Dnyeper csillogó vízfelülete tört meg, sokan nem találták a bevetési körzetet, és az ejtőernyősöket csak találomra dobták le. 13 gép személyzete nem ezt az utat választotta és rakományával együtt visszatért, míg egy egyenesen a Dnyeperbe ugratta az ejtőernyősöket, akik mind a folyóba vesztek. 230 ejtőernyős, pedig még a keleti parton ugrott ki. Az igazi gond az volt, hogy ez a probléma nem volt új keletű, ezzel már az 1942. januári, februári hadműveletek alatt is szembesültek a légideszant csapatok, de az ezt követő másfél év alatt erre nem sikerült megoldást találniuk. Elméletben a felszállás után a pilóták ráálltak a megközelítési irányra és a folyót átlépve attól 15-20 km-re kellett volna kiugratniuk az ejtőernyősöket, amely így 5-7 km-es pontosságot eredményezett, volna egy képzett személyzettel, de azok, akik akkor vezették ezeket a szállítógépeket, önhibájukon kívül nem mondhatták el ezt önmagukról. Ráadásul a zavart okozta, hogy a német légvédelem miatt a gépek növelték a sebességüket is. Binder alezredes, a német 19. páncélos hadosztály tisztje visszaemlékezései szerint azon az éjszakán azt tapasztalta, hogy a repülők egyesével, szétszórtan repültek be föléjük 1-2 perces időközönként, és a gépeket fél perces időközönként hagyták el az ejtőernyősök, vagyis két ugrás között másfél kilométert tett meg egy gép. Ugyan néhány már leszállt deszantos megpróbált jelzőtüzeket gyújtani, amelyre a németek azonnal heves elhárító tűzzel válaszoltak, ami levegőből a tüzek és a nyomjelző lövedékek kaotikus zűrzavarának látszott csak. A célterületet 10/10-es felhőzet takarta, amely alja egészen 6-800 méteren volt, és ráadásul egészen 21.00-ig szitált az eső, ami a látótávolságot 1-3 km-re csökkentette, de az eső elállta után is, az csak 2-4 km növekedett. Mint később Normandiában, az éjszakai repülés, és a német elhárító tűz következtében a bevetésre kerülő csapatok nagy területen szóródtak szét, a tervezett 15-20x30 km helyett 30-40x70-90 km-en. Csupán az ejtőernyősök 5%-a szállt le az előre kijelölt helyen, 23%-uk 10 km-en, 58%-uk 15 km-en belül, míg a maradék 14%-uk még ezen is túl. 400 ejtőernyős egyenesen a célterülettől 70 km-re fekvő Cserkasszi erdőben landolt, illetve a már említett 230 szerencsés, pedig még saját területen. Súlyosbította a helyzetet, hogy a katonák fele, még sohasem ugrott harci körülmények között. Mire megvirradt, a hadműveleti területre 4.575 ejtőernyőst, a 3. dandártól 3.050-et és az 5. dandártól 1.525-öt juttattak ki, 660 utánpótlást szállító ledobó tartálya egyetemben. Pont oda, ahol a hídfő ellen felvonuló hat német hadosztály közül a két legmozgékonyabb vonult fel. Egyébként az 5. dandár nem csak abban volt szerencsésebb, hogy nem a teljes létszáma került bevetésre, hanem abban is viszonylag gyérebb elhárító tűzben volt kénytelen elhagyni a szállítógépek fedélzetét. Azonban még további 2.017 katona és az összes löveg és aknavető a repülőtereken ragadt. A leszálltak egyetlen valamire való páncéltörő fegyvere arra a néhány harckocsi elleni aknára korlátozódott, amit magukkal vittek. A deszant rádiókapcsolata szinte azonnal megszakadt, a további csapatok bevetését azonnal le is fújták, így az 5. dandárnak csak két zászlóalja került bevetésre.

A terv és a valóság, az ejtőernyősök tervezett és valóságos földet érési helyei

Az éjszaka csöndjét hamarosan fegyverek zaja töltötte be és világító gránátok és a géppuskák nyomjelző lövedékeinek fénye törte meg az éjszaka sötétjét. A szovjetek már az éj folyamán, illetve az azt követő napon súlyos veszteségeket szenvedtek, mivel azok, akik jó helyen értek földet, pont azon a területen találták magukat, ahol a németek a hídfő elleni tartalékaikat vonták össze. A földet ért csapatok összekeveredtek, az alegység parancsnokok nem tudták hol vannak, és az eligazítás elmaradásának következtében azt sem, hogy mit is kellene tenniük. A katonákat sokszor számukra idegen tisztek, vagy altisztek vezették, és a parancsnokok is olyan katonákat kellett harcba vezetniük, akiket nem ismertek számos esetben nem is az alakulatukhoz tartoztak. A viszonyokat jól jellemzi, hogy az 5. dandár parancsnoka, Szidorcsuk alezredes 25-én mindössze 5 embert tudott maga köré gyűjteni és csak kilenc nap múlva találkozott az első olyan katonával, akivel egy gépen indultak bevetésre. A katonák jobb híján tüzet nyitottak minden sötét árnyra akár ellenség, akár barát volt. Ugyanakkor a németek a kezükbe jutott dokumentumok alapján hamar felmérték a helyzetet, és azon nyomban határozottan cselekedtek. A szervezetlenség és a káosz ellenére, az ejtőernyősök bátran szálltak szembe a németekkel. A német jelentések szerint aznap 692 ejtőernyőst megöltek, és 209-et elfogtak, vagyis a ledobott csapatok közel 20%-a már nyomban veszteséglistára került. Mire azt est leszállt a megmaradt mintegy 2.300 deszantos 35, más források szerint 43 kisebb-nagyobb elszigetel csoportban vívta szó szerint élethalál harcát a németekkel, mint azt a Grusenko melletti erdőben harcoló 150, 3. dandár béli katona is bizonyította, akik mind egy szálig elestek, miközben maguk is súlyos veszteségeket okoztak az őket támadó 73. páncélgránátos ezred 3. századának. Az elszigetelt csoportok, a híradórendszer összeomlása miatt nem tudtak összehangolt akciókat kezdeményezni, noha 31 rádiót is ledobtak a csapatokkal, de különböző okok miatt, hol a híradó katonák hiánya, hol az akkumulátorok elveszte miatt, mindössze ötöt sikerült beüzemelniük, ezek is mind csak a kis teljesítményű RP-5-ös típusúak voltak. A helyzetet súlyosbította, hogy a kódokat kevesen ismerték, így hiába jött létre a kapcsolat, ezekben az üzenetekben a vonal két végén ülők nem bíztak. Ezek után már csak a jó szerencsébe bízhattak, hogy megtalálják egymást, hogy egyesíthessék erőiket. Sokan azok közül, akik nem lelték meg társaikat, a területen harcoló kilenc partizáncsoport valamelyikéhez csatlakoztak, ha előbb találták meg azokat, mint őket a németek. A kibontakozó dráma közben előfordultak akár humorosnak tekinthető esetek is, egy Drozdov nevű deszantos Csernisi mellett pont egy német alegység tábori konyháján landolt felborítva annak üstjét és kiborítva annak tartalmát, fosztotta meg az ellenség katonáit az aznapi vacsorájuktól. Mivel a frontparancsnokság nem rendelkezett érdemi információkkal a már bevetett ejtőernyős csapatokról, így az 1. dandár, 26-ra tervezett bevetését is törölték. Mivel a németek, becsléseik szerint alig 1.500-2.000 ejtőernyős ugrott le 24-én éjszaka, akik közül 900-et még aznap éjszaka, illetve másnap harcképtelenné tettek, 26-án estére az ellenük való harcot befejezettnek tekintették, és úgy döntöttek, hogy a hídfő nagyobb fenyegetést jelent számukra, így erőik zömét az ellen és nem az ejtőernyősök szemben összpontosították. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a harcok elültek volna, egyszerűen csak az intenzitásuk csökkent és átalakult egy partizán/partizán ellenes összecsapássá. Azonban ez annak is köszönhető volt, hogy nem állt rendelkezésükre elég erő a hídfő elleni harcra, és arra, hogy ezzel egyidőben megtisztítsák a mögöttes területeken lévő erdőket, ahol a gyülekező ejtőernyősök a partizánokkal együtt gerillaháborúba kezdtek. Ebben az időben a németek fő célja az elszigetelt csoportok egyesülésének megakadályozása volt, azoknak helyeknek a birtokba vételével, amelyek e célból ki voltak jelölve. Illetve az ejtőernyősök utánpótlásának elvágására is nagy erőfeszítéseket tettek, hajóvadászatot indítva a ledobott ejtőernyős konténerek begyűjtésére, amellyel az éjszakáról éjszakára a szovjetek megpróbálták munícióval ellátni a deszantosokat. A németek egyéb eszközöket is bevetettek 6.000 a megszállt területeken érvényes Márkát, vagy 10.000 Karbovanyecet, az Ukrán területek érvényes pénzt ajánlottak fel minden kezükre juttatott ejtőernyősért. Ez az összeg 1.000 birodalmi Márkának felelt meg. A nehézségek ellenére a ledobott deszant ellátása többé-kevésbé folyamatos volt, de még így is sokszor szenvedtek hiányt lőszerből és élelemből, és nehézfegyverekhez továbbra sem jutottak.

A németek határozottan és nagy erőkkel csaptak le az ejtőernyősökre

Azonban a szovjetek sem tétlenkedtek, és szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszaka három ejtőernyős híradóegységet juttattak ki a célterületre, de ezek közül egyik sem találta meg a koránban ledobott társaikat. Még aznap, újra próbálkoztak de, a rádióst szállító Po-2-est a németek a front átrepülése közben lelőtték. Szeptember végére három nagyobb összpontosítás jött létre, egy Kanyevszkogonál 600 fővel, egy másik Csernisinél 200 ejtőernyőssel és egy harmadik Jablonovánál 300 deszantossal. Ezek azonban nem voltak kapcsolatban a hátországgal. Végül csak október 5-6. táján a véletlennek köszönhetően sikerült megbízható rádiókapcsolatot létrehozni a légideszant és a frontparancsnokság között. A harcok főleg az északi és a déli szárnyra tevődtek át. Északon Rzsiscsev körüli vidék azonban nem kedvezett a szovjeteknek, itt az erdő ritkásabb, a településhálózat, pedig sűrűbb volt, úgyhogy itt csak kisebb kötelékekben tudtak huzamosabb ideig sikeresen harcolni. Ennek ellenére itt, mintegy 1.100 katona 20 kisebb-nagyobb csoportban szállt szembe a németekkel, amelyek közül négy létszáma elérte a 100-150 főt is. A déli terület, azonban a partizánháború paradicsoma volt, itt a tájat sűrű erdők és folyók, mocsarak kusza halmaza uralta és a településhálózat is sokkal ritkább volt.

Ilyen körülmények között az északon lévők lehetőségei és manőverező képessége igen behatárolt volt, leginkább csak egyet tehettek, valahogy visszaszivárogni a saját vonalak, a 40. hadsereg, vagy a 3. gárda harckocsi hadsereg állásai mögé. Ennek ellenére, noha ezek a csoportok nem kaptak túl sok segítséget a Nagy Földtől, ahogy akkoriban a hátországot nevezték, mégis a lehetőségeikhez képest jelentős erőket kötöttek le és okoztak személyi- és technikai veszteséget a németeknek. Délen a helyzet sokkal kedvezőbb volt, az itt harcoló, mintegy 1.200 fő, a terep adta lehetőségeket jobban ki tudta használni és nagyobb kötelékekben is tudott egyesülni.

Szeptember 29-én a késve beérkező műszaki csapatoknak sikerült a Dnyeperen hidat verniük és megkezdődhetett a nehéz fegyverzet átjuttatása a folyón, de ekkor már elkéstek, mert a német ellenállás is megszilárdult, és a szovjet kitörési kísérletek sorra meghiúsultak. Noha sikerült a hídfőt 6 km mélységűre, és 12 km szélességűre növelni, ahova három szovjet hadsereg csapatait próbálták bezsúfolni, de eredményeket továbbra sem sikerült elérniük.

Tíznapi szakadatlan harc után, október 5-ére Szidorcsuk alezredesnek, az 5. dandár parancsnokának sikerült, mintegy 1.200 katonáját összeszedni a Kanyevtől délre található erdőkben. Csapatai nem csak deszantosokból, hanem a hozzájuk csatlakozott partizánokból is álltak. Szidorcsuk feladatának megfelelően támadásokkal zaklatta a németek felvonulását, és 8. és 11. között sikerült egy légihidat megszerveznie a jól ismert Po-2-esek segítségével, amelyek hol leszállva, hol ejtőernyővel juttattak ellátmányt katonáinak. 12-re állásait bekerítették, és felmentésre sem számíthatott, mivel a német erősítések sorra verték vissza a hídfőből kiinduló szovjet támadásokat. Csoportja 13-án éjjel kitört a németek gyűrűjéből, és a dél-keletre lévő Tagancsanszkij erdőben gyülekezet újra, Korszun-Sevcsenkotól 15-20 km-re, ahol továbbra is szabotázsakciókkal támadták az ellenség mögöttes vonalait. Támadásokat hajtottak végre a vasutak és helyőrségek ellen, és sikerült megsemmisíteniük a megszálló 157. tartalék zászlóalj főhadiszállását is Bugye-Vorobijebszkojban. Október közepén Szidorcsuk parancsnoksága alatt mintegy ezren harcoltak és 21-én csatlakozott hozzájuk egy új csoport is a 3. dandár katonáiból Fofanov őrnagy vezetésével, aki a testvér alakulat törzsfőnöke volt. Ám a németek 23-án ismét nagyarányú csapatösszevonást hajtottak végre ellenük, amelyeket páncélosokkal is megerősítettek és az ejtőernyősöket ismét bekerítették. A deszantosok kihasználták a gyűrű tökéletlenségét, és 24-én éjjel átszivárogtak a német vonalakon, majd egy 75 km-es menet után 26-án Cserkasszi erdőben gyülekeztek újra. Ez a terület meglehetősen mocsaras volt, és a helyi partizánokkal egyesülve a deszantosok létszáma ismét elérte az 1.200 főt. Ezt az erőt négy zászlóaljba és több kisebb alegységbe szervezték. Időközben némi nehézfegyverzetre is szert tettek és 12 géppuska mellett immár 6 páncéltörő ágyújuk is volt, és minden harcosuknak is jutott elegendő kézifegyver. Ugyanezen a területen harcolt ekkor még 8-900 partizán is, de ezeknek csak a fele volt felfegyverezve. Október 27-én végre sikerült rádiókapcsolatot létesíteniük az 1. Ukrán Front parancsnokságával.

A légideszantosok a leszállás után a környező erdőkben gyülekeztek

November 13-án ismét előtérbe kerültek a még mindig harcoló ejtőernyősök. Konyev a 2. Ukrán Frontjának jobb szárnyán elhelyezkedő 52. hadsereg három hadosztályának 25.000 katonája arra kapott parancsot, hogy indítson egy figyelem elterelő támadást Cserkasszi irányába. A három hadosztálynak át kellett kelnie a Dnyeperen, birtokba kellett venni Cserkasszi városát, és magára vonni és lekötni, annyi német csapatot, amennyit csak bír, hogy segítse a Krivoj Rog irányába meginduló fő csapást. Az ejtőernyősök arra kaptak parancsot, hogy segítendő a szovjet 52. hadsereg partváltását, foglaljanak el három megerődített falut a nyugati parton Cserkasszitól 30 km-re és keltsenek minél nagyobb zavart az ellenség soraiban. November 11-én megindult a támadás és a szovjet csapatok két nappal később, 13-án éjszaka több ponton is megkezdték az átkelést a folyón. A megtévesztés jól sikerült és a németek nem jöttek rá, hogy a támadás súlypontja Cserkasszitól észak-nyugatra 15 kilométerre, Jelizavetovka és Szvidoron faluk közötti területre irányul, pont oda, ahol az itt lévő erdőkben az 5. dandár még megmaradt ejtőernyősei csak a parancsra vártak. Az ejtőernyősökkel ténylegesen csak 12-én éjszaka, az 52. hadseregtől Po-2-es érkező tiszt ismertette a feladataikat, így megint nem túl sok idejük maradt a felkészülésre, de ez már szeptember óta nem volt szokatlan számukra. A feladatuk szerint a következő éjjel az erdőből kitörve hátba kellett támadniuk az átkelés sávjába eső németeket. A dandár 2. és 4. zászlóaljának birtokba kellett vennie Szvidovokot, ahol egy kompátkelő is volt, míg az 1. zászlóalj Szekirna-t, a 3. pedig Lozovok-ot támadják meg. Ezzel egyidőben a partizánoknak el kellett foglalniuk egy falut és biztosítaniuk azt az utat, amely a folyó partján elterülő mocsarakból kivezetett. Éjjel egy órakor a 254. lövészhadosztály 929. és 933. lövészhadosztálya a lehető legnagyobb csendben megkezdte az átkelést, mindenfajta tüzérségi előkészítés nélkül. Az átkelés sikerült és a támadók megvetették lábukat a folyó túl oldalán. Az elkövetkező napokban igen heves harcok dúltak a körzetben, de az ejtőernyősök hathatós támogatásával a szovjeteknek sikerült megszerezniük és meg is védeniük a hídfőt. Az ejtőernyősök kezdetben külön, majd a hídfőbe érkező csapatokkal váll-vállvetve harcoltak. Hosszú hónapok után végre a felmentő csapatok, ha nem is a számukra eredetileg kijelölt hídfőnél elérték őket, bár ha igazságosak akarunk lenni ez sokkal inkább fordítva történt. Azonban ekkor az ejtőernyősökre még kemény harcok vártak, míg a kezdetben 4 km széles és 3 km mély hídfőt az 52. hadsereg csapatai 16 km szélességűre, és 9 km mélységűre növelték. Ezekben a súlyos harcokban a lövészek a deszantosokkal karöltve megsemmisítettek 41 páncélost 10 páncélozott harcjárművet, 10 löveget és 6 aknavetőt. Zsákmányoltak továbbá 33 géppuskát, 7 löveget, 5 páncélost és 37 gépjárművet. A cserkasszi támadó hadművelet első szakasza november végére sikeresen lezárult, és 28-án, több mint három hónapnyi elkeseredett harcok után az ejtőernyősöket végre kivonták a tűzvonalból.

A cserkasszi hídfő és az 5. dandár támadása a németek hátában

A hadművelet nem érte el a célját, ami az előkészítés közben elkövetett hibák, hiányosságok, az idő szűkössége és a tapasztalatlanságnak volt betudható. Ugyanakkor szovjet adatok szerint jelentős német erőket kötöttek le, megöltek 3.000 német katonát, megsemmisítettek 15 vonatszerelvényt, 52 harckocsit, 6 önjáró löveget, 18 teherautót és 227 egyéb gépkocsit. Azonban ezért igen súlyos árat fizettek, a bevetett csapatok 70%-a veszett oda, a bevetett 7.000 főből október 5-ig alig 2.300 maradt harcképes és novemberben, már csak 1.200-an voltak azok, akik vagy elérték a saját vonalakat, vagy a felmentő csapatok végre elérték őket. A hadműveletek alatt tanúsított bátorságáért, három légideszantos részesült a Szovjetunió Hőse megtisztelő címben, Bluvstyejn őrnagy zászlóalj parancsnok, Petroszján főhadnagy és Kondratyev őrmester páncéltörő puskakezelő.

A katasztrófa oka a már az előkészületek folyamán elkövetett hibákban keresendő:

-A hadtest törzsét nem vonták be a tervezésbe, később, pedig a hátországba maradva, képtelen volt iránytani az alárendelt csapatokat.

-Nem elég alaposan dolgozták ki a hadművelet tervét. A tervek kidolgozására parancsot szeptember 17-én adták ki, és a kész terveket 19-én Zsukov - Sztálin nyomására - már jóvá is hagyta.

-Elégtelen volt a felderítés, a szovjet hírszerzés nem vette észre, hogy a ledobási körzetbe, időközben a németek öt hadosztályt és nagyszámú páncélost csoportosítottak át.

-A támadást nem hangolták megfelelően össze a hídfőben harcoló csapatok tevékenységével.

-A tervek eredetileg 21 kiinduló repülőtérrel számolt, azonban a valóságban csak 4 volt használható.

-Vatutyin a támadást csak 23-án délután hagyta jóvá és így a parancsnokoknak csak alig pár órájuk maradt a felszállás előtt a beosztottjaik közvetlen eligazítására.

-Elégtelen volt a ledobott csapatok központi vezetése az ellenséges vonalak mögött, többek között a központi parancsnokság és a rádiók hiánya miatt.

-Nem voltak jelző csapatok, amelyek előzetesen megjelölték volna a leszállási zónákat a beérkező főerőknek, ezért azok nagy területen szóródtak szét.

A németek egy alapvetően elhibázott hadműveletnek minősítették az egész támadást, de az ejtőernyősök egyéni bátorságát elismerték. A német 8. hadsereg 4969/43-as, október 7. kelt jelentése szerint, az ejtőernyősök egyéni harcosként jól képzettek, magas morállal rendelkeztek. A végsőkig harcoltak és a fogságba esés elkerülés helyett, számos esetben a sebesültek inkább az öngyilkosságot választották. Kiválóan álcázták magukat, meglehetősen takarékoskodtak a lőszerrel, és közelharcban kitűnően forgatták a rendszeresített tőrüket.

Styemenko visszaemlékezései szerint, Sztálin, amikor értesült a kudarcról az egészért Zsukovot tette felelőssé, és még ki is oktatta. Ugyanakkor elégedett volt a légideszant csapatok teljesítményével, de kiadott egy parancsot is, amely szerint a: „ A deszant tömeges éjszakai bevetése, a szervezők és parancsnokok tudatlanságáról tanúskodik, ugyanis a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az éjszakai bevetések még saját terület felett is komoly problémákkal jár.” (ez az idézet Zicherman István: Az orosz ejtőernyős alakulatok története című könyvből származik) A veszteségek nyomán, 1944-ben a szovjetek nem akartak, és nem is tudtak nagyméretű légideszant hadműveletet végrehajtani, tevékenységük leginkább diverziós csoportok bevetésére korlátozódott. A támadásban kivérzett deszant csapatok 1944-ben jelentős élőerő feltöltésre szorultak.

Ugyanakkor az ejtőernyős csapatok hosszútávon bizonyították létjogosultságukat. A második világháború utáni időszakban, számos hadművelet során bizonyították rátermettségüket és kiváló harci szellemüket, mind a szovjet, mind az orosz haderő elit gyalogságát alkották, illetve alkotják napjainkban is.

Ambasa