blog-204-01.jpgTalán utoljára a hadtörténelemben egy pompás hadsereg sorakozott fel egy esős nyári napon egy csehországi városka mellett. A gyalogosezredek szürke kabátban és kék nadrágban pompáztak, a vadászok egyszerű zöldet viseltek utalva erdőjáró múltukra, a huszárok zsinóros mentében feszítettek, amíg a tüzérek egyszerű barnába bújtak. Minden katona fegyvernemének megfelelő egyenruháján megjelentek ezredeiket jelölő színek a gallérjaikon, a kézelőkön, a mellényeiken, vagy egyéb helyeken. Ez a pompás, a napóleoni korszakot idéző osztrák hadsereg utoljára jelent meg egy csatamezőn, az ellenséges tömegtüze a nap végére elsöpörte ezt az idejét múlt haderőt. Ugyan nem egyik napról a másikra, de megkezdődött az a folyamat az elaggott Monarchián belül is, amely elvezetett a katonák tábori szürkébe bújásához, ám ehhez egy súlyos vereségre és egy háború elvesztésére volt szükség.

 

Pont 150 éve tört ki az a konfliktus, amelyet idehaza csak porosz –osztrák háborúként illetünk bár, akik pontosabbak akarnak lenni, azok hozzáteszik a déli hadviselő állam nevét, porosz-osztrák-olasz háborúvá bővítve az elnevezést. Azonban ez csak hazánkra igaz, a német történetírás, egyszerűen német háborúnak, az olaszok, pedig csak harmadik olasz függetlenségi háborúnak nevezik. A hivatalos elnevezéseken kívül számos félhivatalos is létezik: hét hetes háború utalva az 1700-as években szintén a poroszok és az osztrákok között dúló hét éves háborúra, de nevezték testvérháborúnak, német belháborúnak, német polgárháborúnak, porosz-német háborúnak, de egyszerűen csak 1866-os háborúnak. De mi is történt ebben a soknevű, alig 50 napig tartó konfliktusban, amely végül is egyik fontos lépcsőfoka volt a német egység kikiáltásának azon a bizonyos 1871. január 18-i napon, amikor is a Versailles kastély tükörtermében megszületett az egységes Németország…

Európa biztonságát, a harmincéves háborút követően hosszú évszázadokig egy alapelv, a hatalmi túlsúly megakadályozása jelentette. Az európai nagyhatalmak, no meg néhány éppen helyzetbe kerülő kisebb, mindig is arra törekedtek, hogy egyikük se tudjon túlságosan megerősödni a másik rovására. Ha valamelyiküknek túlzott ambícióik születtek, hogy akár háborúk, akár örökösödés révén túlhatalomra tegyen szert, a többiek nyomba összefogtak ellene, és helyre tették. A rendszer - akárcsak a hidegháború éveiben a nukleáris elrettentés elve - működött. Dúltak kisebb háborúk ám ezek inkább csak a határok kiigazítására törekedtek, az ellenfél megsemmisétése soha sem volt cél. Többek között ennek az elvnek a következménye volt a XVIII. század számos „örökösödési háborúja” ahol aztán az egyensúly megőrzése érdekében olyan tartományok jutottak egyes uralkodók kezébe, amelyhez korábban soha sem volt közük, cserében olyanokért, amelyekhez viszont igen. Ebbe a szép rendszerbe rondítottak bele a napóleoni háborúk. A császár megpróbálta felrúgni ezt az elvet, de tévedett, a mechanizmus működött, és a kontinens uralkodói és nagyhatalmai összefogtak ellene és leverték. Azonban az elv tovább élése érdekében a győztesek a bécsi kongresszuson nem alázták porig Franciaországot, sőt meghagyták nagyhatalmi státuszát. Ugyanakkor tartva egy erős közép-európai hatalom létrejöttétől, meghagyták a német birodalom széttagoltságát. Azonban az 1800-as évek harmadik harmada sok változást hozott. Az Angliából kiinduló ipari forradalom lassan keletre tolódott és elérte Poroszországot és Ausztriát is, az egyiket jobban a másikat kevésbé. Az ipari forradalom két következménnyel járt, az egyik hogy új, hatékonyabb és tömegesen gyártható fegyverrendszerek jelentek meg, amelynek hatására megnőtt a hadsereg egyes katonáinak ölési távolsága, egyszerűben mondva az a gyilkos mező, amelyen a támadónak át kellet haladnia, hogy szuronyát, kardját, vagy épen lándzsáját az ellenség szívébe döfje. A másik lényeges következmény a mezőgazdaság fejlődéből élelmiszer felesleg keletkezett, vagyis óriási tömegek szabadultak fel és lehetett átirányítani a mezőgazdaságból az iparba, hiszen jóval kevesebben is képesek voltak az új hatékony módszerekkel és gépekkel is megtermelni azt az élelmiszer mennyiséget, amely a megnövekedett lakosság élelmezésre kellett. Az iparba és a városokba költöző lakosság polgárosodott, nem véletlen az a mondás, hogy az igazi königgratzi győző a porosz iskolamester volt. De rohanjunk ennyire előre.

A XIX. század harmadik negyedében számos olyan háborút vívtak, amely tanulságul szolgálhattak volna az éppen 100 éve dúló első világháborúnak. Az ekkor lezajló konfliktusok, melyek közül az első a krími háborút (1853-56.), a szárd–francia–osztrák háború (1859.), az amerikai polgárháború (1861-65.), a porosz-osztrák-dán, vagy másik nevén a második schleswig-holsteini háború (1864.), a porosz-osztrák-olasz háború (1866.) és végül a porosz-francia háború (1870-71.) követte. Ezek a konfliktusok, sok tekintetben megváltoztatták a napóleoni háborúból örökölt hadseregeket, illetve kiteljesítették az ott megindult folyamatokat, ugyanakkor az európai katonai vezetők sok tanulságot egyszerűen nem voltak hajlandóak tudomásul venni, amely aztán elvezetett 1914 vérfürdőihez. Ezen háborúk egyik legfontosabbika volt az épen 150 éve dúló, amely következményei azután majd 80 éven keresztül befolyásolták Európa és a világ sorsát.

A Szent-Római Birodalom romjain létrejött kis német államocskák feletti hatalomért a Habsburgok vezette Ausztria és Poroszország már a XVII. század óta versenyzett. Ezt a rivalizálást az sem zavarta meg, hogy időnként szövetségbe voltak kénytelenek tömörülni, miként azt tették a napóleoni háborúk idején. Azonban az 1830-as évekre ismét kiéleződött a verseny. A Bécsi béke után a német államok, 31 monarchia és 4 szabad város, az úgynevezett Német szövetségbe tömörültek, amelyek belső ügyeiket a szövetségi gyűlésben intézték. Itt mind Poroszországnak, mind Ausztriának volt szavazati joga, de névlegesen az utóbbi volt a vezető állam. Azonban a német államok jövőjéről a két fél különböző képen vélekedett. 1848-ban Németországon is végigsöpört az egész Európát megrengető forradalmi hullám. A német forradalmárok egy egységes Németországot akartak volna a porosz uralkodó vezetése alatt. Ezt IV. Frigyes Vilmos elutasította, nem akart holmi forradalmárok kegyéből hatalomra jutni, sokkal nagyra törőbb tervei voltak. A poroszok egy általuk egyesített erős birodalomban gondolkodtak, míg az osztrákok egy lazább államszövetségben, támaszkodva a Habsburg Birodalom, nem németajkú népeire. Az előbbi volt a „kisnémet” egység, amelyben Ausztria is egy tagállam lett volna, de a nem németajkú tartományok nélkül, hiszen ennek hívei egy egységes, erős és központosított, németajkú birodalmat képzeltek el. Természetesem a Habsburg uralkodó számára elfogadhatatlan volt, hogy lemondjon Magyarországról, Csehországról és a többi nem németajkú tartományról, csak azért, hogy esetleg az egységes Németország főváros Bécsben legyen. A „nagynémet” elképzelésbe, már a Habsburg birodalom teljes területe beletartozott volna a német fejedelemségek mellett. Az utóbbi egy lazább államszövetség lett volna. Természetesen a kisebb monarchiák uralkodóinak jobban tetszett az osztrák császár elképzelései, hiszen jóval több uralkodói jogaik maradtak volna kezükben. Azonban mielőtt kenyértörésre került volna sor, többször is egy táborba kényszerült a két a két riválist. Először 1859-ben, amikor is a francia túlsúlytól és a német közvélemény nyomásától tartva Poroszország kénytelen volt támogatni Ausztriát. Hasonló esemény történt 1864-ben. Amikor a német államok Poroszország vezetésével Schleswig és Holstein tartományokért kénytelenek voltak harcba szállni Dániával. A háborúból Ausztria sem maradhatott ki, ha meg akarta őrizni tekintélyét a Birodalmi Gyűlésben. Így esett meg hogy 1864-ben még a porosz és az osztrák katona egymás mellett küzdött. A Dánia feletti győzelem és a két tartomány megszerzése azután elvetette a magját a következő háborúnak. A háború után Holstein osztrák, míg Schleswig porosz megszállás alá került, amíg nem rendeződik az uralkodik kiléte. Időközben a német államok is megoszlottak, az északi államok többsége Poroszországot, míg a déliek Ausztriát támogatták.

1861-ben I Vilmos került hatalomra, aki miniszterelnökévé Otto von Bismarckot választotta, aki korának egyik, ha nem a legnagyobb és legravaszabb politikusa volt. Bismarck és a megreformált porosz hadsereg félelmetes erőt képviselt. Bismarck előkészítette, a hadsereg, pedig megvívta azokat a háborúkat, amelyek azután elvezettek Németország egyesítéséhez. A német diplomácia először is biztosította a hátát. Oroszországot lekötelezte a lengyel felkelők elleni fellépéssel, Franciaországot, pedig biztosította, hogy a célja csupán az észak-német tartományok egyesítése. Közben délen is meghatározó eseményeke került sor. 1959-ben az osztrák-szárd-piemonti-francia háború nyomán létrejött az egységes Olaszország, de bizonyos észak-itáliai tartományok még osztrák kézen maradtak. Ez természetesen szálka volt az olasz uralkodó II. Viktor Emánuel szemében és tervei megvalósításához szövetségest keresett, amit meg is talált Poroszországban. Április 8-án egyezmény született a két fél között, hogy amennyiben három hónapon belül valamelyik fél háborúba keveredik Ausztriával, a másik is belép a háborúba. Ugyan a poroszok nem tartották sokra az olasz hadsereget, de úgy voltak vele, akár nyernek, akár vesztenek a taljánok, az osztrák hadsereg egy részét lekötik, ami segít kiegyenlíteni az erőviszonyokat az északi hadszíntéren. Bismarcknak három hónapja volt, hogy háborúba rángassa az osztrákokat, de ő nem lehetett a fegyveres konfliktus kirobbantója. Egy olyan formátumú államférfinak, mint Bismarck ez nem okozott gondot, ügyes diplomáciai húzásokkal végül is sikerült elérnie, az ellenségeskedések megkezdését. Június 6-án az osztrákok, a vitatott hovatartozású Holsteinből kivonták csapataikat, mivel tartottak attól, hogy az ott lévő erők elszigetelődnek a háború kirobbanása után. Az pedig, hogy a háború kirobban már senki előtt sem lehetett kétséges. A kiürített tartományba másnap a porosz hadsereg bevonult, és annektálta azt. Június 10-én Bismarck kezdeményezte Ausztria kizárását a Német Szövetségből, amelynek hatására Ausztria a német államok hadba lépését kérte Poroszország ellen. Bismarck erre feloszlatottnak nyilvánította a szövetséget és június 14-én beállt a hadiállapot. Az olaszok látva a lehetőséget, szövetségesi kötelességüket teljesítve 20-án szintén hadat üzentek.

Az osztrák hadsereg

Az 1859-es háború után bizonyos hadügyi reformok történtek az osztrák hadseregben. Ezek egy része előremutató volt egy része viszont károsnak bizonyult. Az osztrák haderő területi alapon szerveződött. 1853-tól bevezették az általános hadkötelezettséget, azonban a törvény számos kivételt tartalmazott és lehetőséget adott a szolgálat alól való kibújásra, törvényes keretek között is. Így az osztrák hadseregben a társadalom nem minden szeglete képviseltette magát, nem jelent meg a haladó polgári tisztikar e helyett, még mindig a nemesség alkotta a vezető réteget, rátermettségtől függetlenül, csupán születési előjogok alapján. Ennek ellenére az osztrák hadsereg jól képzett és felszerelt volt. Az olasz háború után rendszeresítették a vontcsövű, elöltöltős Lorenz puskákat, amely kategóriájában az egyik legjobb volt, több mint 220.000 darabot vásárolt belőle az Unió, és további 100.000-et a Konföderáció. A Lorenz puskák mellett a tüzérség nagy részét is átfegyverezték vontcsövű elöltöltős ágyúkra. A huzagolt fegyverek rendszeresítése nagymértékben megnövelte a fegyverek lőtávolságát, de a tűzgyorsaságuk maradt a régi. A lovasság is könnyebbedett. Noha a híres osztrák vértes ezredek, amelyek sok esetben rohamukkal söpörték félre a birodalom ellenségeit még megmaradtak, de vértjeiktől megszabadultak, csak acélsisakjukat tartották meg. Az osztrák haderő másik emblematikus csapatneme, a gránátosok, pedig feloszlatásra kerültek. Ugyan az 1864-es háborúban az osztrákok láthatták a poroszok hátultöltős Dreyse puskáját működés közben, de nem aggódtak túlzottan annak ötszörös tűzgyorsasága miatt. Ez nem volt teljesen alaptalan, mivel a poroszok nem használták ki a fegyver lőtávolságát és csak a biztos célokra tüzeltek lőszer-takarékossági okokból. Mellesleg az osztrákokban is felmerült az új rendszerű fegyver rendszeresítése, de a nagy lőszerfelhasználás eltántorította őket. Az osztrákok végül is bíztak a tényleg kitűnő tüzérségükben, a lovasságukban és végső esetben a gyalogságuk tömegrohamában, amely a veszteségekkel nem törődve áttör az ellenség golyózáporán és szuronyai hegyére tűzi azt.

Az osztrák katona felszerelése is egyszerűsödött, ugyan a fehér kabát megmaradt, de harcban és a menetek alatt, már az egyszerűbb szürke köpenyt kellett viselni.

blog-204-02.jpg

Az osztrák hadsereg békeidőben hét, háborúban a mozgósítás után tíz hadtestből állt. Azonban a vezetési láncból hiányzott a hadsereg és a hadosztály lépcső. Így, mint az majd látni fogjuk a fővezérnek sokkal több parancsot kellett kiadnia az északi hadszíntéren, mint porosz megfelelőjének. Ugyanez volt a helyzet a hadtesteken belül is, amelyek hadosztályok helyett dandárokból épültek fel. Egy osztrák hadtest általában négy dandárból, lovasságból és tüzérségből állt.

Az osztrákok már áprilisban megkezdték a mozgósítást, amelynek a tervek szerint 45 nap alatt be kellett fejeződnie. Végül is Ausztria és német szövetségesei, köztük Szászország és Bajorország, mintegy félmillió katonát tudott csatasorba állítani. Ennek több mint a fele a poroszok ellen sorakozott fel (264.000 fő), míg egy másik jelentős része a déli, Észak-Itáliában összpontosuló haderőbe került (130-150.000 fő). A déli haderő jelentős része azonban megszálló feladatokat látott el, a manőverező erők ennek csak mintegy felét adták, alig 75.000 katonából álltak, amelyből 15.000 volt lovas és összesen 172 tábori lövegük volt. A Déli hadsereg három hadtestből, az V. a VII. és a IX.-ből állt.

Az olasz hadsereg

Az olaszok is mozgósítottak, és mintegy 200.000 katonát állítottak csatasorba. Maga az olasz hadsereg fiatal, volt de tisztikara tapasztalatlan. Ugyan rendelkeztek elhívatott egységekkel, mint a híres bersaglierik és Garibaldi mintegy 20-36.000 önkéntese, de alapjaiban, mind kiképzettségben, mind hadvezetés tekintetében nem lehetett összemérni az osztrák hadsereggel.

Az olasz hadsereg két nagyobb részre oszlott. Mincio hadseregébe három hadtestében 11 gyalogos és egy lovas hadosztály tartozott. Ez a hadsereg, mintegy 110-120.000 főből állt, de ebből csak alig 7.000 volt lovas, viszont rendelkeztek 192 löveggel. A másik harccsoportot Cialdini tábornok vezette, Pó hadsereg volt, 5 gyaloghadosztállyal és a fennmaradó 80-90.000 katonából állt. Mint látható az osztrákokkal ellentétben az olasz haderő szervezete alkalmazta a korszerű vezetési lépcsőket.

blog-204-03.jpg

A haditervek

Az olaszok fő célkitűzése Dél-Tirol, Trento, Veneto és Velence felszabadítása volt. Erre két hadsereget állítottak fel. Az első, amelyben a király is ott volt Marmora tábornok vezette, Bolognából kiindulva a Minció-folyón átkelve kellett megtámadnia az osztrákok fő erejét, amelyek a híres erődnégyszögben tartózkodott, és le kellett kötni azt, amíg a Cialdiani vezette haderő a Pón átkelve kellett Mantova, Velence irányába támadt volna. Az olasz haderő kettéosztása lehetővé tette, hogy az osztrákok elhagyva megerődített állásaikat - amelyek a Peschiera del Garda, Mantova, Legnago és Verona megerősített városaiból álló erődnégyszögben volt - külön, külön ütközzön meg a két haderővel.

blog-204-20.jpgAlbrecht főherceg

Albert főherceg annak a Károly főhercegnek a második fia volt, aki az asperni csatában, 1809-ben legyőzte Napóleon. 1817-ben született Bécsben. Anyja halála után apja katonai pályára szánta és neveltetése is ez alapján zajlott. Már 13 éves korában ezredtulajdonos volt, de tényleges katonai szolgálatát 1837-ben, 20 éves korában kezdte, amikor is a 13. gyalogezred I. zászlóaljának parancsnokává nevezték ki. Két évvel később egy vértes-ezredhez került. 1840-ben már altábornagy, három év múlva vezérőrnagy, majd 1845-ben Alsó- és felső-Ausztria katonai kormányzója.

Az osztrákok nem kedvelték túlzottan Albrechtet, mivel 1848-ban ő volt a császárváros katonai kormányzója és személyesen adott parancsot a március 13-i herrengassei sortűzre. A bécsi polgárok ezt a vérengzést soha sem bocsátották meg neki. Az 1848-as eseményekből Albrecht azt a következtetést vonta le, hogy csak egy szilárd, elkötelezett és erős hadsereg képes a monarchiát megoltalmazni. 1859-ben a 3. hadsereg parancsnoka volt, de ez a seregtest nem vett részt a solferinoi-csatában. 1866-ban kezdetben az északi hadsereg parancsnoki tisztét szánták neki, de ezt végül a tapasztaltabb Benedek kapta meg, így rá a déli hadsereg vezetése maradt. A háború és a kiegyezés után egy rövid ideig a hadsereg főparancsnoka, majd annak felügyelője lett. 1888-ban marsallá léptették elő. 1895-ben hunyt el.

Alapvetően Albrecht nem volt egy kiemelkedő katonai zseni, de bőséges tanulmányait jól tudta hasznosítani. És eltökélt volt a birodalom védelmében, és engesztelhetetlen annak ellenségeivel szemben.

 

1866. június 20-án egy olasz hadikövet jelent meg a mantuai vár kapujánál és amolyan igazi régimódi módon, átadta az olasz hadüzenetet. Ez nem érte váratlanul Albrecht főherceget és Benedek tanácsát követve - aki korábban sokat harcolt Itáliában és jól ismerte az olaszokat - nyomban kimozdult minden mozgósítható erejével az erődnégyszögből. A támadásra lendülő osztrák déli hadsereg a következő volt:

V. hadtest (Rodich tábornok):

-Bauer dandár (19. vadászzászlóalj, 28. és a 70. gyalogezred, 3/V. 4 fontos gyalogüteg)

-Mőring dandár (21. vadászzászlóalj, 53. és a 54. Grueber gyalogezred, 4/V 4 fontos gyalogüteg)

-Piret dandár (5. császár-vadász zászlóalj, 50. és a 75. gyalogezred, 2/V 4 fontos gyalogüteg)

-hadtest tüzérség: 5/V 4 fontos gyalogüteg, 7/V 4 fontos lovasüteg, 10/V 8 fontos gyalogüteg

-hadtest lovasság: 12. ulánusezred

VII. hadtest (Maricic altábornagy)

-Töply dandár (7. vadászzászlóalj, 43. és a 65. gyalogezred, 1/VII 4 fontos gyalogüteg)

-Scudier dandár (10. vadászzászlóalj, 19. és a 48. gyalogezred, 2/VII 4 fontos gyalogüteg)

-Welserscheimb dandár (3. császár-vadász zászlóalj, 31. és a 76. gyalogezred 3/VII 4 fontos gyalogüteg)

-hadtest tüzérség: 4/VII 4 fontos gyalogüteg, 7/VII 4 fontos lovasüteg, 9/V 8 fontos gyalogüteg

-hadtest lovasság: 3. huszárezred

IX. hadtest (Hartung altábornagy)

-Kirchsberg dandár (23. vadászzászlóalj, 7 és a 29. gyalogezred 5/VII 4 fontos gyalogüteg)

-Weckbecker dandár (4. császár-vadász zászlóalj 5. és a 39. gyalogezred 2/VIII 4 fontos gyalogüteg)

-Böck dandár (15. vadászzászlóalj, 63. és a 66. gyalogezred 1/VIII 4 fontos gyalogüteg)

-hadtest tüzérség: 6/VII 4 fontos gyalogüteg, 8/VII 4 fontos lovasüteg, 10/VII 8 fontos gyalogüteg

-hadtest lovasság: 11. huszárezred

Tartalék hadosztály (Ruprecht tábornok)

-Weimar herceg dandárja (36. vadászzászlóalj, 36. és a 7. és 76. gyalogezred 1-1 zászlóalja 6/V 4 fontos gyalogüteg)

-Benkő dandár (37. vadászzászlóalj, 17. gyalogezred és 12. határőrezred, 9/V 8 fontos gyalogüteg)

Lovassági tartalék (Pulz ezredes)

-Pulz dandár (13. ulánusezred 1. 2. 5. 6. osztálya, 1. huszárezred 1. 3. 4. 5 osztálya, 13. huszárezred 3. 4. 5. 6. osztálya, 8/V 4 fontos lovasüteg)

-Bujanovicz dandár (12. ulánusezred 1. 2 osztálya, 3. huszárezred 1. 3. 4 osztálya, és 11. huszárezred 2. 5. 6. osztálya, 8/V 4 fontos lovasüteg)

(a dandárok a parancsnokaik nevét viselték)

Ezek közül az 5. Infanterie-Regiment Ludwig II., König von Bayern, 19. Infanterie-Regiment Kronprinz Erzherzog Rudolph, 39. Infanterie-Regiment Dom Miguel, 48. Infanterie-Regiment Erzherzog Ernst Carl, 65. Infanterie-Regiment Erzherzog Ludwig Victor, 66. Infanterie-Regiment Ferdinad IV., Grossherzog von Toscana, 70. Infanterie-Regiment Nagy, 76. Infanterie-Regiment Paumgartten katonái a magyar királyság területéről származtak.

Ezzel szemben a felvonuló olasz, Mincio hadsereg a következő egységekből állt

I. hadtest (Durando tábornok)

-1. hadosztály (Cerale tábornok)

-Pisa dandár (29. és 30. gyalogezred, II. bersaglieri zászlóalj)

-Forli dandár (43. és 44. gyalogezred XVIII. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 10/6, 11/6, 12/6 tüzérüteg

-2. hadosztály (Pianell tábornok)

-Aosta dandár (5. és 6. gyalogezred, VIII. bersaglieri zászlóalj)

-Siena dandár (31. és 32. gyalogezred XVII. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 13/6, 14/6, 15/6 tüzérüteg

-3. hadosztály (Brignone tábornok)

-Sardegna gránátosdandár (1. és 2. gránátosezred, XIII. bersaglieri zászlóalj)

-Lombardia gránátosdandár (3. és 4. gránátosezred XXXVII. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 1/6, 2/6, 3/6 tüzérüteg

-5. hadosztály (Sirtori tábornok)

-Brescia dandár (19. és 20. gyalogezred, III. bersaglieri zászlóalj)

-Valtellina dandár (65. és 66. gyalogezred XVII. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 1/9, 2/9, 3/9 tüzérüteg

-Hadtest lovasság: Aosta lándzsás, di Lucca és a Guide lovasezred

II. hadtest (Ducchiari tábornok)

-4. hadosztály (Nunziate tábornok)

-Regina dandár (9. és 10. gyalogezred, I. bersaglieri zászlóalj)

-Ravenna dandár (37. és 38. gyalogezred XXI. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 4/6, 5/6, 6/6 tüzérüteg

-6. hadosztály (Costenz tábornok)

-Acqui dandár (17. és 18. gyalogezred, XV. bersaglieri zászlóalj)

-Livorno dandár (33. és 34. gyalogezred XX. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 5/9, 6/9, 8/9 tüzérüteg

-Hadtest lovaság: Novarra és piacenza lovasezred

A hadtesthez alárendeltségébe tartozott még a 10. és a 19. hadosztály, de ezek nem vettek részt a csatában

III. hadtest (Della Rocca tábornok)

-7. hadosztály (Bixio tábornok)

-Re dandár (1. és 2. gyalogezred, IX. bersaglieri zászlóalj)

-Ferrara dandár (47. és 48. gyalogezred XIX. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 1/5, 2/5, 3/5 tüzérüteg

-8. hadosztály (Sant’Orsola tábornok)

-Piemonte dandár (3. és 4. gyalogezred, VI. bersaglieri zászlóalj)

-Cagliari dandár (63. és 64. gyalogezred XXX. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 7/6, 8/6, 9/6 tüzérüteg

-9. hadosztály (Govone tábornok)

-Pistoia dandár (35. és 36. gyalogezred, XXVII. bersaglieri zászlóalj)

-Alpi dandár (51. és 52. gyalogezred XXXIV. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 4/5, 5/5, 6/5 tüzérüteg

-16. hadosztály (Umberto herceg tábornok)

-Parma dandár (49. és 50. gyalogezred, IV. bersaglieri zászlóalj)

-vegyes dandár (8. és 71. gyalogezred XI. bersaglieri zászlóalj)

-hadosztálytüzérség: 10/5, 11/5, 12/5 tüzérüteg

-Hadtest lovasság Foggia lándzsásezred, Saluzzo és Alessandria lovasezred

Lovashadosztály (de la Roche tábornok)

-I. lovas dandár (Nizza és Piemonte Reale lovasezred)

-II. lovas dandár (Savoia és Genova lovasezred)

-hadosztály tüzérség (1/5, 2/ lovasüteg)

Tüzérségi tartalék (Bologna ezredes)

-Dogliati dandár (7/5, 8/5, 9/5 tüzérüteg)

-Carrascosa dandár (13/6, 14/6, 16/6 tüzérüteg)

-Palmeri dandár (7/7, 14/7, 15/7 tüzérüteg)

blog-204-05.jpg

Kezdetben az osztrák hadsereg Veronánál, az Adige folyó mentén foglalt állást, de ezeket 22-én titokban elhagyta, és Verona alá vonult. A Pó folyónál mindössze a 10. vadászzászlóaljat és a 13. huszárezredet foglalt állást, hogy szemmel tartsa Cialdini tábornok seregét. Szerencsére a kisebbik olasz hadsereg parancsnoka nem erőltette az átkelést a Pón. Pedig ha megteszi az itt lévő erők parancsuk szerint az átkelők lerombolása után, vissza kellett volna vonulniuk Páduába. Albrecht, miután elhagyta az Adige folyó vonalát, terve szerint először nyugatra vonult, majd északra fordulva a támadó olaszok hátába akart kerülni. Ez alatt Marmora csapatai öt hídon, 23-án hajnalban, átkeltek a Mincio- folyón. Az olaszok csak kisebb osztrák lovas osztagokba ütköztek, ezek azonban értesítették Albrechtet az ellenség hollétéről. Az osztrák csapatok 23-án éjjel felkészültek a közelgő csatára, majd másnap hajnali három órakor elhagyták táborhelyüket és megindultak előre, hogy a Veronától dél-nyugatra Villafranca és Salizone között elterülő magaslatokat megszállva útját állja az előrenyomuló olasz hadseregnek. Albrecht a balszárnyon képezett súlypontot. Aznap, egész éjjel heves záporeső áztatta a vidéket. Az korai indulás és az elemek dühe nem tette lehetővé, hogy az osztrák hadsereg pihenten érje el, kiszemelt állásait, de az idő sürgetett. 24-én mintegy 70.000 osztrák katona bontakozott szét egy alig 7 kilométer széles arcvonalon. Jobbszárnyon a tartalék hadosztály és az V. hadtest, a centrumban a VII. hadtest, míg a balszárnyon IX. hadtest vonult fel. Az arcvonal legszélére került a lovas-hadosztály. Az arcvonal centrumától kissé balra feküdt Custozza. Ez a kis település jó ómennek számított az osztrákok számára, hiszen 1848-ban ezen a helyen egyszer már diadalmaskodtak az olaszok felett.

blog-204-06.jpg

A sors különös fintoraként az olasz hadsereg is ezt a helyet szemelte ki gyülekezési körzetének. Pont az osztrák vonalak előtt fekvő Villafranca mellett szándékoztak kivárni 26-át, amikor is Cialdini vezette másik olasz hadseregnek át kellett lépnie a Pó vonalát. Az olasz előrenyomulás útjába először a jobb szárnyon lévő V. hadtest került. Az első lövésváltásokra már kotán reggel, fél hétkor sor került, amikor is az olasz tüzérség lőni kezdte az V. hadtest egyik dandárjának lövegeit. Nagyjából ezzel egy időben a tartalék hadosztály erői is harcba bonyolódtak, majd ahogy az olaszok kezdtek beérkezni a csatározások nyugatról keletre tolódva, fél nyolcra, már az osztrák vonalak teljes hosszán fellángoltak. Az osztrákok az aktív védekezést választották. A Pultz lovasdandárból Radowski ezredes vezette 13. lengyel ulánus ezred és a Császár huszárok lerohantak egy óvatlanul előretörő bersaglieri zászlóaljat és azon átgázolva az olaszok második vonalában felvonuló 16. hadosztály gyalogos dandárjaikig törtek előre, amelyek sebtében négyszögeket alakítva védelembe vonultak. Az osztrák lovasság fennakadt ezeken a négyszögeken, azonban nem minden olasz gyalogos egység volt szerencsés, egy gyalogoszászlóalj ismét a fergetegesen előretörő lovasság áldozatává vált. A rohamozó lovasok útját egyre több gyalogsági négyszög és egy mély árok állta útját, ezért a dzsidások kénytelenek voltak megfordítani lovaikat és most már a hevesen tüzelő olasz gyalogosok négyszögei között visszavonulni. A lengyelek súlyos veszteségeket szenvedtek, 600-uk közülük alig 200-an maradtak harcképesek. Radowski e hőstettért június 18-án megkapta a Lipót-rend nagykeresztjét a hadi ékítményekkel. A dzsidások rohamát kicsit megkésve követte a Császár huszárok támadása. Az előrontó huszárok látványára, az itt felvonuló három olasz lovasszázad, jobbnak látta a visszavonulást választani, tudták nincsenek egy súlycsoportban egy rohamra induló magyar huszárezreddel. Az olasz lovasság mögött gyalogság tűnt fel, de a huszárok ezeket is lerohanták, majd szétvertek egy az oldalukat fenyegető ellenséges lovascsapatot. Azonban itt is egyre nagyobb túlsúlyba került a felvonuló olasz gyalogság és a tüzük is egyre hevesebbé vált, ezért a huszárezred is kénytelen volt visszavonulni. A többi lovas egység sem tétlenkedett, és heves támadásuk egészen Villafrancáig jutott, sőt a városba is betörtek, ahol egy olasz hadtest és két hadosztály parancsnoksága is állomásozott. Az olasz tisztek a lovasság betörése láttán kénytelenek voltak sietve elhagyni az addig biztos menedéknek gondolt városkát. Nem tett jót az itt felsorakozó olasz katonák moráljának parancsnokaik menekülése és hamarosan az itt felsorakozó 7. és 16. hadosztály 36 gyalogos zászlóalja és 6 tüzérütege, lovasságukkal egyetemben megszakította az előrenyomulását és védelembe ment át. A két olasz hadosztály harcból való kikapcsolását mindössze 15 lovassvadron támadása érte el. Azonban a heves harcok kimerítették az osztrák lovasokat, így ők is kénytelen voltak visszahúzódni és soraikat rendezni.

blog-204-09.jpg

blog-204-08.jpg

blog-204-10.jpg

Eközben Albrecht főherceg a jobbszárnyról kísérte figyelemmel a csata alakulását, és látva az olaszok meglepetését, hat dandárjának adott parancsot, hogy támadják meg Custozzát, amely a dombok előtt elterülő jól védhető pont volt, és így nem maradhatott az olaszok kezén. Az olaszok jól harcoltak, de mivel az itt vezénylő tisztek nem ismerték az arcvonal többi pontján zajlóeseményeket, kezdtek meginogni. Attól tartottak, hogy magukra maradva az osztrákok előbb-utóbb bekerítik őket.

blog-204-11.jpg

blog-204-12.jpg

A lovasság és a centrum támadásával egy időben a tartalék hadosztály Benkő dandára is támadásba lendült és csakhamar leszorította az 5. olasz hadosztály elővédjét a Monte Cricol magaslatról. Ezt látva az olaszok 1. hadosztály is harcba szállt és visszaszorította a bátran előretörő dandárt. Már-már az olaszok kerekedtek felül, de ekkor ismét közbe szólt az osztrák lovasság és egy dzsidásszázad ellenrohama, megállította az olaszok támadását. Igazából a dzsidások teljesen véletlenül keveredtek oda, a Bechtolsheim százados vezette egység eredeti célja Fenile falu elfoglalása volt, de ez ekkor már olasz kézen volt. Az előrenyomuló lovasok ekkor botlottak a menekülő osztrák határőrgyalogságba. A 12. ulánus ezred katonái, megfordították a hátrálókat és együttes erővel támadásba lendültek. A szűk úton előretörő lovasok Mongabia falu előtt, alig 200 méterre heves tűzbe kerültek, és egy olasz gyalogoszászlóalj zúdul le rájuk a szemben lévő hegyről. Azonban az ulánusoknak nem szállt inukba a bátorságuk és folytatták támadásukat. Áttörték a harchoz felfejlődő olaszok vonalán és lecsaptak a menetben lévő olasz dandárra. A dzsidások rohama teljesen szétugrasztotta a felvonuló olasz dandárt, amely tüzérségét hátrahagyva fejvesztett menekülésbe kezdett. No nem mindenki, azért voltak ott bátor olaszok is, akik felvették az egyenlőtlen küzdelmet a támadó lovassággal. Az egyik olasz zászlóalj parancsnoka Bechtolsheimre rontott, de nem érte el, mások is megpróbálkoztak az ellenállással, de ők is rajtavesztettek. A harc hevességére jellemző, hogy az osztrák kapitány alól is kilőtték a lovát, illetve a megkerülésre küldött lovasszakasza is megsemmisült. Az olaszok sem jártak jobban, a dandár parancsnoka elesett, a hadosztály parancsnoka, pedig megsebesült. Bechtolsheim a rá támadó olasz őrnagy lován vonult vissza, miután be kellett látnia, hogy itt már sokat nem tehetett, az úton feltorlódott, menekülő olaszok tömegén még ő sem képes előretörni. Közben az olaszok is érezték, hogy enyhül a rájuk nehezedő nyomás, és egyre hevesebben kezdék lőni az osztrák lovasokat. A nap végére a merész lovasszázadból alig 17 fő maradt harcképes, de rohamuk megtörte az olasz balszárny előretörést. A lovasok támadása nyomán a tartalék-hadosztály is előrenyomult és ismét birtokba vette a Monte Cricol hegyet. Az olasz 1. hadosztály összeomlását kihasználva az osztrák V. hadtest két dandárja, csatlakozva a tartalék-hadosztály támadáshoz, hamarosan elfoglalta Olisi és Busetta falvakat, majd a Monte Veneto magaslatig tört előre, ami előtt már csak a folyóig terjedő síkság terült el. A hegyen az olaszok erős, 30 lövegből álló tüzérségi csoportosítást hoztak létre, amelynek heves tüze megakasztotta a támadó osztrákokat. Azonban amint sikerült előrevonni a császári tüzérség két ütegét azok meghátrálásra késztették az olasz tüzéreket, akik hamarosan leszorultak a hegyről. A délután folyamán az V. hadtest és a tartalék-hadosztály egy-egy dandárja sorra vette be a Monte Veneto előtt elterülő magaslatokat majd magát a kulcsfontosságú hegyet is, miközben sorra verte vissza a meg-megújuló olasz támadásokat.

blog-204-13.jpeg

Miközben az osztrák jobbszárny heves támadása megingatta, és visszavonulásra kényszeríttette az olasz I. hadtestet, a centrumban nem alakultak ilyen szerencsésen a dolgok. Custozzatól keletre két magaslaton fészkelték be magukat az olasz csapatok, Monte Torrén és a Monte Crocén. Miután a császári lovasság rohama visszavetette az olasz jobbszárnyat, az osztrák IX hadtest két dandárja indult rohamra a két hegy bevételére. Az osztrák gyalogság rohamát a kitűnő tüzérségük támogatta. A IX. hadtest támadóinak sikerült is bevenniük Monte Crocét, azonban az olasz bersaglierik nem adták fel a harcot és lendületes ellentámadásukkal, véres kézitusában visszafoglalták a hegyet. Időközben az olaszok egyik gránátos dandárja is bekapcsolódott a küzdelembe. Az elit katonák, hamarosan megfutamítottak egy osztrák gyalogezredet és lendületesen előretörve, több magaslatot is birtokba vettek. A IX. hadtest támadása, azonban jelentős olasz erőket kötött le illetve vont el, így az osztrákok megkísérelhették Custozza bevételét. Egy, két magyar gyalogezred alkotta dandár (valószínűleg a Scudier dandár, mert csak rá illik ez a leírás) már a délelőtt folyamán támadást kísérelt meg a városka ellen. Miközben több fontos magaslatot is birtokba vett sikerült magába, a településbe is betörnie, ahol számos olaszt ejtettek foglyul. Az taljánok felismerve a helyzet válságos mivoltát, heves ellentámadásra lendültek és 23 löveg alkotta, erős tüzérségi támogatással két hadosztály indult az elvesztett területek visszaszerzésére. Természetesen a korábbi támadás során meggyengült osztrák csapatok nem tudták feltartóztatni az olasz támadást ezért rendezett visszavonulásba kezdtek. Az osztrákoknak délig nem sikerült kivívni a sikert és félő volt, hogy az egyre több és több beérkező olasz csapat lassan fölébük kerekedik. Ugyan több helyen sikerült az olaszokat visszaszorítani és bevenni a fontos Monte Venetot, de közben a lovasság szétzilálódott és a centrumban egy heves olasz támadás kezdett kibontakozni.

blog-204-17.jpg

blog-204-07.jpg

blog-204-16.jpg

Ekkor azonban, olyan délután egy óra felé az V. hadtest felújította támadását és sikerült bevennie Santa Luciát Monte Mamor magaslatot, amely már közvetlenül Custozzától nyugatra feküdt, így komoly fenyegetést jelentett az olasz centrumra. A délután folyamán a IX. hadtest ismét megpróbálta bevenni Monte Crocét, de az olaszok heves ellenállásán ismét megtört az osztrák csapatok támadása, mi több kénytelenek voltak feladni a Custozzával szemben fekvő Belvedere magaslatot is. Délután három órakor a VII. hadtest Töply- és Welserheim dandárja soraikban két magyar gyalogezreddel rohamra indult a Belvedere-hegy bevételére, amit rövid de heves harc árán meg is valósítottak. A siker nyomán felvonult az V. és a VII. hadtest tüzérségének 40 löveg kezdte gyilkos tüzét ontani a Custozzát, a Monte Torrét és a Monte Crocét megszállva tartó olasz csapatokra. A fergeteges tűz hamar rohaméretté tette az olasz állásokat ezért Albrecht főherceg kiadta az általános támadásra a parancsot. A támadásra legkésőbb öt órakor kellett sort keríteni.

blog-204-15.jpg

Fél ötkor az V. hadtest egy megerősített dandárra, a hadtest tüzérségének oltalma alatt nyugat felől rohamra indult a városka ellen. Noha az olaszok heves tűzzel fogadták a támadást, az V. hadtest katonáit ekkor már nem lehetett megállítani. Hamarosan betörtek a településre, ahol heves helységharcot vívva, házról házra törtek előre. Öt órakor a VII. hadtest, a Belvederéről lezúdulva szintén rohamra indult az ekkor már romokban heverő városka ellen. Két dandár Custotzza felé vette az irányt, míg a harmadik Coronni falut rohanta meg. Ez már sok volt az olaszoknak, és általános visszavonulásba kezdtek. A zűrzavart kihasználva egy friss osztrák ezred közben sikeresen bevette Monte Crocét, ahol hat olasz löveget zsákmányolt, amelyet nyomban a menekülő ellenség felé fordított. A menekülő olaszok üldözésére az időközben újjászerveződő osztrák lovasság, élükön a Császár huszárokkal is bekapcsolódott, és egészen Villafrancáig üldözték az ellenséget, ott azonban a heves kartácstűz és a gyalogsági négyszögek visszavonulásra késztették őket. A lovasság merészségére ékes példa, hogy Bujovics dandárparancsnok személyesen intézet támadást egy olasz üteg ellen 30 lovasa élén. A támadás nem sikerült és az ezredes is megsebesült. A csapatból egyedül Krisztiányi István huszárhadnagynak sikerült betörnie, de ő az olaszok között szerzett súlyos sérülést. Bixio tábornok, a 7. hadosztály parancsnoka látva ezt hősiességet, visszaadta a sebesül magyar tisztnek a fegyverét e szavakkal kisérve: „Tessék a kardja, mert Ön méltó arra, hogy viselje!” Az egész napos heves csatározásokban az osztrák lovasság ekkorra már annyira ki volt merülve, hogy az utolsó támadását a lovak már csak lépésben tudták végrehajtani.

blog-204-18.jpg

Custozza és a körülötte elterülő magaslatok osztrák kézbe kerülése eldöntötte a csatát. Este 10 órakor az olaszok kiürítették Villafrancát is, és visszavonultak a Mincio-folyón túlra. A heves csatában az osztrákok is teljesen kimerültek, képtelenek voltak a megvert olasz had üldözésére. A veszteségadatok a források tükrében eléggé különböző, de az biztos, hogy az osztrákok a győzelemért drága árat fizettek, 5.150 katona esett el, vagy sebesült meg, köztük 314 tiszt, és 2.800 katonájuk is fogságba esett. Ehhez képest az olaszok vesztesége a vereségük ellenére nem volt lényegesen súlyosabb, ők 3.400 halottat és sebesültet vesztettek, beleértve 347 tisztjüket és ezen felül még 4.100 katonájuk is hadifogságba esett. Az osztrák csapatok birtokába jutott 14 olasz löveg is. Más források árnyaltabb képet adnak, ezek szerint az osztrákok saját bevallásuk szerint, a vesztességük 5.650 fő volt, amelyből 960 esett el 3.690 megsebesült és 1.000 esett fogságba, vagy tűnt el. Az olaszok szerint viszont ez a szám magasabb volt, összesen 7.956 katona, amelyből 1.170 volt a halott, 3.984 a sebesült ás 2.802 a hadifogoly és az eltűnt. Az osztrákok szerint az olaszok vesztesége 8.147 fő volt, amelyből 720 elesett, 3.112 megsebesült és 4.315 fogságba esett, vagy eltűnt. Az olaszok ugyanakkor saját bevallásuk szerint az összveszteségük 7.391 katona volt, akik közül 714 esett el, 2.576 megsebesült, és 4.101 esett fogságba, vagy tűnt el.

blog-204-19.jpg

A vereség hírére Cialdini tábornok is beszüntette előrenyomulását és anélkül, hogy harcba bocsátkozott volna saját területre vonult vissza. Egyesek szerint Albrecht főherceg azzal, hogy elmulasztotta a vert sereg üldözését és szétverését, stratégiai hibát követett el, azonban a kép ennél árnyaltabb. Először is a hadserege kimerült, és nem kockáztathatta meg, hogy utánpótlási bázisától távol esetleg vereséget szenved, ezáltal az észak-itáiai osztrák területek esetleg védtelenek maradnak. Volt még egy másik tényező is, Albrecht és az osztrák udvar joggal tarthatott attól, hogy ha túlnyerik magukat, és esetleg totális vereséget mérnek az Olasz királyságra, az esetleg kiválthatja III. Napóleon vezette Franciaország nemtetszését, és az eddigi jóindulatú semlegességét esetleg maguk ellen fordíthatják. Végül, ugyanekkor még nem tudhatták de a déli hadsereg egyben, harcképesen tartása, helyes döntésnek bizonyult, de ez csak mintegy két hét múlva derült ki.

Ambasa

Szerző: ambasa  2016.06.24. 00:00 4 komment

Címkék: hadtörténelem újkor Olaszország Osztrák Magyar Monarchia

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr908835672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HPetyo 2016.06.24. 09:31:42

Érdekesek a veszteségadatok. Az osztrák halottak kb-15-17% körül mozognak a teljes véres veszteséghez képest. (fogságba esetteket nem véve bele).
Míg az olasz halottak csak kb 9%-át adták a teljes véres veszteségnek.
Azt gondolnám, hogy a kor hadviselése és orvostudomány szintje ennél magasabb arányokat produkál.
Tudom, hogy ez az adat nem egyenlően oszlott meg a hadseregeken, de ha azt nézzük, hogy voltak egységek, amik kiemelkedő veszteségeket szenvedtek (pl lovasság) akkor abból az következik, hogy a többit még ezeknél a számoknál is kissebb arányban érintették a halálozások. Pl. akkor a gyalogságnál ez igen alacsony lehetett. Érdekes.

Az olaszok milyen rendszerű puskákat használtak?

ambasa 2016.06.24. 19:57:33

@HPetyo:

Sajnos nem találtam adatot az olasz hadsereg fegyverzetére, de gondolom hasonlóan előltőltős, vontcsövű puskáik lehettek. Viszont igaz csak áttételesen, de valószínű, hogy nagyobb űrméretet használtak, és gondolom a francia kapcsolat miatt Minié rendszerű lövedékeket használtak, amelyek súlyosabb sérülést okoztak, mint az osztrákok golyói.

Ez lehetett az egyik ok, az osztrákok súlyosabb veszteségeinek, no meg, hogy ők támadtak. Viszont az, hogy az elesettek jóval kevesebbenvannak, mint a sebesültek, szerintem két oknak tudható be. Az egyik, hogy a lovassági rohamoktól eltekintve, a gyalogság inkább lőtte egymást, mintsem közelharcba bonyolódott volna. Az a könyv amelyből a színes leírásokat vettem, a lovas rohamok leírása mellett, egyszer sem tesz említést gyalogsági összecsapásokról. A másik ok, hogy az 1859-es solferinoi csata nyomán 1863-ban megalakult a Vöröskereszt, aminek jogállását az 1864-es genfi konvenció is megerősített. Ez a törvény előírta a hadviselő feleknek, hogy a sebesültekkel azonos módon kell bánniuk, azok nemzetiségére való tekintet nélkül. Ráadásul ez az a háború, ahol a Vöröskereszt ténylegesen is részt vett.

TG

janos900 2016.06.25. 06:05:21

Gratulálok, igazi "mamutfenyő" témába vágtad a fejszédet. :)

HPetyo 2016.06.26. 08:47:27

@ambasa: Igen, tehát ha levonunk is valamennyit az osztrák halottakból, amiket a lovasság szenvedett el, akkor a gyalogságnak nem is volt olyan rossz túlélési esélye. Tekintve, hogy már növelt lőtávolságú és pontosságú fegyvereik voltak.
Tudom, a poroszok ellen majd egy kicsit másképp alakulnak a dolgok...
süti beállítások módosítása