Talán nincs olyan Londonba járó túrista, aki nem látogatná meg a Tower Bridget, és így ne látná - még ha csak futólag - a közelébe horgonyzó, második világháborús cirkálót a HMS Belfastot. De mi is volt ez a cirkáló, amely ma az angol főváros egyik turisztikai látványossága? John Wingate szerint:
-Az egyik legnagyobb cirkáló volt a Royal Navyben.
-Az utolsó nagy brit hadihajó volt, amely még a második világháború előtt épült.
-Az egyik első brit hadihajó volt, amely elfogott egy német hajót.
-Az első nagy hajó volt, amelyet harcképtelenné tett a Kriegsmarine új titkos fegyvere, a mágneses akna.
-A legtovább szolgáló cirkáló volt a Royal Navyben, amely egyben zászlós hajó is volt.
-Az egyik, súlyos sérülést szenvedett hadihajó volt, amelyet újjáépítettek, és újra harcba vetettek.
-Az egyike a leghosszabb és legátfogóbb átépítésen átesett hadihajóknak.
-Az egyik utolsó cirkáló volt a Royal Navyben, amely megtartotta a repülőgép katapultjait.
-Az utolsó olyan nagy hadihajó a Royal Navy történetében, amely részt vett, kizárólag radar segítségével vívott olyan tüzérségi párbajban, amelyek nagy hadihajók között zajlott.
-És végül az utolsó nagy hadihajó, amelyet a britek a HMS Victory óta megőriztek az utókornak...
Azonban, mielőtt rátérnénk a HMS Edinburgh, és testvérhajója történetére érdemes megismerkednünk az előzményekkel. Az első világháború végén a nagyhatalmak, szerették volna elkerülni, hogy még egyszer megismétlődhessen egy ilyen véres háború. Amikor az okokat kezdték kutatni, egyik fő tényezőként merült fel a brit-német flottaverseny. Azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg, a nagyhatalmak pontosan szabályozták az 1930-as, II. Washingtoni Flotta-szerződés keretében, hogy melyik állam mekkora vízkiszorításban, milyen hajófajtákat tarthat rendszerben. Külön előírták a csatahajók, a repülőgép-hordozók, és többek között természetesen a cirkálók összesített vízkiszorítását és azok egyéni maximális méretét is. Érdekes módon azt meghatározták, hogy lehetnek könnyű- és nehézcirkálók, az előbbiek 155 mm-es (6,1"), míg az utóbbiak 203 mm-es (8") főtüzérséggel bírhattak, azonban a hajók maximális vízkiszorítását, mindkét fajtánál egyaránt 10000 tonnában adták meg. Ez azt a sajátos helyzetet hozta, hogy a harmincas években épült könnyűcirkálók, méretben és vízkiszorításban, nem nagyon különböztek erősebb fegyverzetű társaiktól. Az ilyen újtípusú könnyűcirkálók első képviselői a japán Mogami-osztályú, és az amerikai Brooklyn-osztályú cirkálók voltak. Ezek a hajók az eddig megszokotthoz képest jóval nagyobbak és erősebb fegyverzetűek voltak. A Mogami-t 1931-ben kezdték el építeni és 1935-ben állította szolgálatba a Japán Haditengerészet. A Mogami 8500 tonna standart, és 10980 tonna teljes vízkiszorítással bírt. Fegyverzetét öt darab hármas lövegtoronyban elhelyezett, tizenöt 155 mm-es löveg alkotta. Az 1935-ben építeni kezdett és 1937-ben szolgálatba állt USS Brooklyn némileg nagyobb volt, mint japán elődje, aminek az is lehet az oka, hogy válasz volt rá. Standart vízkiszorítása 9924 tonna, a teljes pedig 12403 tonna volt, miközben fegyverzete szintén öt hármas lövegtoronyban, tizenöt 152 mm-es ágyúból állott. Mellesleg a Mogami nagyon jó példa, hogy ezek a nagy könnyűcirkálók igazából csak fegyverzetükben voltak azok, mivel a japánok 1939-ben átfegyverezték azokat. A hármas lövegtornyok helyére iker tornyokat szereltek, de azokat már szokványos, 203 mm-es nehézcirkáló fegyverzettel látták el. (Egyébként nem lehet véletlen, hogy a fegyverzetük ellenére egyes helyeken a cikk tárgyát képező Town-osztályt és annak alosztályait helyenként nehézcirkálónak is nevezik.
Nos ezeket a folyamatokat látva a Royal Navynek is lépnie kellett, és így született meg a Town-osztály. Az 1930-as években a britek legkorszerűbb cirkálója az Arethusa-osztály volt, amely a korábbi Leander-osztályt kisebb változata volt. Mivel a Royal Navynek sok helyen kellett lenni a világtengereken, hogy biztosítsa a birodalom alapját képező gyarmatok közötti hajózási útvonalakat, ezért viszonylag nagyszámú cirkálóra volt szüksége. Azonban a briteket is gúzsba kötötte a saját maguk kezdeményezte Washingtoni flotta-egyezmény. Hogy feloldják az ellentmondást, kénytelenek voltak kicsi, és gyenge fegyverzetű, olcsó cirkálókat gyártani, amelynek tipikus példája az Arethusa osztály, a maga 5220 tonna standart vízkiszorításával, és három darab iker-lövegtoronyban elhelyezett, összesen hat 152 mm-es ágyújával. Azonban a Mogami-, majd a Brooklyn-osztály megjelenése, az eddigi terveik felülvizsgálatára kényszerítette a brit haditengerészet vezetését. Az új, lehetséges fenyegetés megkövetelte, hogy hasonló erős fegyverzetű, és nagyméretű könnyűcirkálók hadrendbe állítását. Első lépésként törölték az Arethusa-osztály utolsó két tagjának a HMS Minotaur és HMS Polyphemus éptését, és helyettük egy új osztály tervezésébe kezdtek. Az Admiralitás követelményként fogalmazta meg a lehetséges legnagyobb, azaz 10000 tonnás standart vízkiszorítást, a négy darab, hármas lövegtoronyban elhelyezett, tizenkét 152 mm-es főfegyverzetet, és elégséges páncélvédelmet a nehézcirkálók 203 mm-es lövegei ellen. 1933-ra elkészültek az ekkor még Minotaur-osztályként emlegetett cirkáló előtervei, amelyek becsült építési költségei 2,1 millió fontra rúgtak. Ami tekintélyes summa volt, ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi, nyolcágyús Leander-osztály, még csak 1,6 milliót kóstált. Új hajók tervei a Leander-osztályon alapultak, annak egy nagyobb, erősebb fegyverzetű továbbfejlesztése volt. Az új cirkálók hajóteste, és felépítése követte az előd vonalvezetését és szerkezetét, elrendezését csak éppen megnövelt méretben.
Az első hajók építésébe 1934. végén kezdtek bele. A HMS Newcastle (ex-Minotaur) gerincét október 4-én, a HMS Southamptonét (ex-Polyphemus) pedig november 21-én kezdték meg. Még ebben az évben a hajók neveit megváltoztatták és brit városokról nevezték el azokat. Így lett az új cirkáló-osztály a Town-osztály. Az új cirkálókból összesen tízet építettek, három, jól elkülöníthető csoportban. Az első csoport a csak egy nappal a Newcastle szolgálatba állítása után hadrendbe álló Southamptonról kapta a nevét. A Southampton-osztály öt egységét, a HMS Southampton-t, a HMS Newcastle-t, a HMS Sheffield-t, a HMS Glasgow-t és a HMS Birmingham-ot 1934 októbere és 1935 júliusa között kezdték építeni és 1937 márciusa és novembere között állították szolgálatba őket. Azonban az öt hajó sem volt teljesen egyforma, mert az al-osztály ötödik egysége a HMS Birmingham íves, felfelé kunkorodó előfedélzetet kapott, ami egyedi megjelenést kölcsönzött neki. Azonban az Admiralitás vezetése nem volt meggyőződve az újfajta mellső fedélzet előnyeiről, ezért az osztály többi hajójánál visszatértek a hagyományos egyenes előfedélzet kialakításhoz. A Southamton al-osztály egységei 9100 tonnás standart, maximális vízkiszorítása 11730 tonna volt, hosszuk 180,3, szélességük 19, merülésük pedig 6,1 méter volt. A hajók négy hajócsavarját 4 Parson gőzturbina hajtotta meg, amelyek gőzellátásáról 4 Admirality típusú kazán gondoskodott. A gépek teljesítménye összesen 75000 lóerő volt. A hajógépek két gépteremben kerültek elhelyezésre párosával. Az első gépteremből a külső, a hátsóból, pedig a belső hajócsavarokat hajtották meg. Már amennyire hitelesnek tekinthető, a Jane's szerint a hajó övpáncélja 76-102 mm, a páncélfedélzet és a lövegtornyok pedig egyaránt 51 mm-esek, míg a parancsnoki torony 102 mm-es volt.
A következő al-osztály Glouchester volt, amely három egysége HMS Liverpool, a HMS Manchester, és a HMS Glouchester nevet kapta. Ezeket a hajókat 1936 februárja és 1936 szeptembere között kezdték el építeni és 1938 augusztusa és 1939 januárja között állították szolgálatba. Érdekes módon itt sem a legelőször elkészült hajóról, hanem az utolsóról nevezték el az al-osztályt. A Glouchester cirkálók nem sokban különböztek az első öt egységtől. Ezeknél a hajóknál visszatértek a lapos előfedélzethez. A hajók külméretei nem, csak a vízkiszorítása növekedett 9600 tonna standart, és 11840 tonna maximálisra. Ugyanakkor lényeges különbség volt, hogy a hajógépek összesített teljesítményét 75000 lóerőről 82500-re növelték, ami a korábbi 32 csomós csúcssebességet egy negyed csomóval növelte meg.
A Southampton és a Glouchester alosztályok fő fegyverzete négy hármas toronyba beépített tizenkét, 152 mm-es BL 6/50 Mk XXIII ágyúból, négy iker lövegtoronyba beépített 102 mm-es QF 4 Mk XVI-os kettőscélú (légvédelmi és felszíni célok elleni) lövegből, két négyes 40 mm-es (2 fontos) QF 2 Mk VIII pom-pom légvédelmi gépágyúból, nyolc 12,7 mm-es Vickers légvédelmi géppuskából, és kétszer három 533 mm-es torpedóvetőből állt.
Az első szériák építési tapasztalatai nyomán, a közelgő háborúra való tekintettel, és hogy a vetélytársak egyre nyíltabban szegték meg a korábbi egyezményben előírtakat az Admiralitás a következő Town-osztályú cirkálókat már nagyobb, és erősebb kivitelben képzelte el, mint a korábbi nyolc már megépült, vagy építés alatt álló egységeket. A Town-osztály harmadik szériája, meglepő, vagy, inkább a Town-osztály esetében rendhagyó módon az első szolgálatba állított egységről, az Edinburgh-ról kapta a nevét. A harmadik al-osztály a HMS Belfastből és a HMS Edingburghból állt
A HMS Belfast (C35) építését az észak írországi Belfastban, abban a Harland and Wolff hajógyárban kezdték meg ahol a többek között, a híres RMS Titanic óceánjáró is készült. A cirkáló gerincfektetésére 1936. december 10-én került sor, a vízrebocsátására, pedig 1938. március 17-én. A HMS Edinburgh (C16) Newcastleban a Swan Hunter hajógyárban készült. A hajó gerincét 1936. december 30-án fektették le, és 1938. március 31-én került sor a vízrebocsátására. A két hajó közül a HMS Belfast 1939. augusztus 5-én, a HMS Edinburghot, pedig 1939. július 6-án állította szolgálatba a Royal Navy.
Sajnos a csatahajókkal ellentétben, a Town-osztályú cirkálókról nem találtam olyan részletes szerkezeti leírást, mint azok esetében már megszokott. Az Edinburgh osztály lényegében egy erősített és megnövelt Southampton-osztály volt. Az Admiralitás a két utolsó hajó esetében jelentős módosításokat írt elő.
Az Admiralitás kezdetben az Edinburgh-osztály esetében egy erősített főfegyverzettel számolt. Akkoriban a Royal Navy, hogy azonos csőszám mellett tömeget takarítson meg elkezdte erőltetni a négy ágyús lövegtornyokat, amelyek azután King George-osztályú csatahajókon kialakításra is kerültek. Azonban amit meg lehetett csinálni egy csatahajón, az már egy cirkálón szűknek bizonyult, így az Admiralitás tekintettel a közelgő háborúra, és a felmerülő műszaki problémákra ejtette a tervét és megelégedett a hagyományos csőszámmal, azonban a lövegtornyokat némileg áttervezték. Ugyanakkor a hajók páncélzatát növelték és hogy nagyobb helyet adjanak a légvédelmi fegyverzetnek, a két lövegtornyot közelebb építették egymáshoz. Ez azzal járt, hogy a lövegtornyok kilövési szöge a korábbi 290°-ről 280°-ra csökkent. Természetesen nőtt a hajó külső mérete és vízkiszorítása is. A kezdeti 11730 tonnás maximális vízkiszorítás 13386 tonnára hízott. Lényeges különbség volt, hogy a hajó hosszát 7 méterrel 187-re növelték, és a szélessége 0,8 méterrel 19,8.ra a merülés pedig 0,79 méterrel 6,89 méterre nőt. Ugyanakkor nőtt a páncélzat vastagsága is. Szintén a Jane's-re hivatkozva, a korábbi egységeknél az övpáncél csak a gép-, és kazánházakat védte, míg a lövegtornyok alapzatai csak saját páncélzatukkal rendelkeztek. A páncél fedélzet az összes hajó esetében az első lövegtoronytól a hátsóig tartott. Ehhez képest az Edinburgh-osztálynál az övpáncél már az első lövegtoronytól, a hátsó lövegtoronyig ért, vagyis védte a teljes citadellát. Az övpáncél már 76-114 mm-es volt (az Edinburghnál 124 mm-t is megadnak egyes források) és a páncélfedélzetet is megerősítették. A meghajtás felett maradt az 51 mm, de a lőszeraktárakat már 76 mm-es védelemmel látták el. A parancsnoki torony védelme maradt 102 mm. de a módosított lövegtornyok védelmét a korábbi 51 mm-ről 63 mm-re növelték, a legfontosabb helyeken pedig maradt a 102 mm..Legalább is a leírások szerint, mert a lentebb közölt ábrán más adatok vannak.
A hajó gépeinek teljesítménye a második szériához képest először nem változott, maradt 82500 lóerő, de gazdaságossági okokból ezt lecsökkentették 80000 lóerőre, ugyanakkor a percenként 300 fordulatot 330-ra növelték. Érdekes módon a megnövekedett vízkiszorítás nem okozott sebességcsökkenést. A meghajtásnál is megtartották a korábbi elrendezést, vagyis a négy, egymástól független hajócsavar közül a külsőket az első, a belsőket pedig a hátsó gépházban elhelyezett Parson gőzturbinákkal hajtották meg. Mindegyik turbina egység egy nagy- és egy kisnyomású turbinából állt, amelyhez egy kardáncsuklón keresztül kapcsolódott a fordulatszám-csökkentő, amelyről aztán meghajtották a hajócsavar tengelyeket. Gazdaságos, azaz utazósebesség esetén elég volt a hajó meghajtáshoz 20000, vagy annál kevesebb lóerő összteljesítmény is. Ebben az esetben a nagynyomású turbinákat nem táplálták, és a hajót csak a kisnyomású, azaz utazó turbinái működtek. A turbinák gőzellátásáról a Harland and Wolffnál készült vízcsöves, háromhengeres Admirality típusú kazánok gondoskodtak. Ezek is párosával voltak elhelyezve az A és B kazántermekben. A hajón alkalmazott maximális és biztonságos gőznyomás 350 font/négyzethüvelyk volt, ami olyan 24 bárnak felel meg.
Nőtt a hajó tüzelőanyag készlete is, a korábbi 1874 tonna fűtőolaj helyett immár 2400 tonna olajjal lehetett feltölteni a cirkáló tartályait. Ehhez jött még a kazánok 150 tonnás vízszükséglete. Ezzel a mennyiséggel a gazdaságos 13 csomós sebesség mellett (24 km/óra) 8664 tengeri mérföldet (16 046 km) tudott megtenni. A hajó maximális sebessége a forrásoktól függően 32-32,25-32,5 csomó, vagyis mintegy 60 km/óra volt. Minden esetre a próbajáraton a HMS Belfast a 32 csomót érte el. A hajó maximális sebessége a gazdaságos utazó, vagy cirkáló meghajtásával, vagyis a nagynyomású turbinák nélkül 23 csomó volt. Érdekes, hogy megadják a hajó utazósebességét hat hónapnyi tengeren való hajózás után, ekkor már csak 22 csomó az utazósebesség, miközben a kazánok fogyasztása 7,5 tonna/óra-ról 8,2-re növekedett.
Magáról a hajótest szerkezetéről nem sokat sikerült megtudnom. Egy rajz szerint 260 bordából állt. Az övpáncél a 30-től a 218-ig tartott, illetve egy helyen utalnak rá, hogy a repülőgép hangár (vagy esetleg a katapult a 119-nél volt.
A hajók fő fegyverzetét az 1931-es, 6"/50 BL Mark XXIII típusú ágyúk alkották, amelyek a Leander-osztály hajóin kerültek először rendszeresítésre. A lövegek beépítése háromféle módon történhetett, amelyek közül a Town-osztálynál a XXIII típusúat használták. A XXIII-as, a XXI-es és XXII-essel ellentétben a lőszer toronyba juttatásánál egy módosított rendszert használtak, amely a long truck elnevezést kapta. A long truck rendszer a korábbi short truckkal ellentétben gyorsabban juttatta a lőszert a toronyba. A XXIII-as típusú lövegbeépítés az ágyúcsövek magassági irányzását -5 és +45 fok között tette lehetővé. Ugyanakkor az ágyúk töltése csak 12,5°alatt volt lehetséges, de az ideális állapot 5-7° között volt. A XXIII-as beépítés esetén a három löveg közül a középsőt 76 cm-rel hátrébb helyezték el. Ennek kettős oka volt, egy megkönnyítette a középső cső kiszolgálást így annak kezelői nem zavarták a szélső csövek kezelőit, illetve a kilőtt lövedékek által keltett örvények nem zavarták a másik csövekből kilőtt gránátok röppályáját. A löveg tömege 7 tonna, hossza 7,6 méter volt. A hozzá tartozó gránát tömege 51 kg, a kivető töltet pedig 14 kg kordit volt. A csövek élettartama teljes töltet esetén 1100, standart esetén pedig 2200 lövés volt. A lövedék 2°-os csőemelkedés mellett 7 másodperc alatt 591 m/s sebességgel csapódott a 4,6 km-re álló célba. Ugyanezen adatok 22,4 km esetén 41°-os csőemelkedés mellett 71 másodperc röpidő és 353 m/s becsapódási sebesség lett. 45°-nál a löveg maximális lőtávolsága 23300 méter volt, míg a lövedék torkolati sebessége 840 m/s. A lövegek tűzgyorsasága, alacsony csőemelkedés mellett elérhette a percenkénti 8 lövést. Az Mk XXIII-ból összesen 469-et gyártottak. A cirkáló lövegtornyaiban 46-an teljesítettek szolgálatot. Az Edinburgh-osztály esetében csövenként 200 gránát volt a hajó javadalmazása, amelyek lehettek a feladattól függően repesz-romboló, páncéltörő és félpáncéltörő gránát (a Southamptonok esetében, a lőszerraktárak befogadóképessége még 150 gránát volt csövenként). Egy 1948-as kimutatás szerint a hajón 1384 páncéltörő, 960 repeszromboló és 474 gyakorlógránát és ezekhez összesen 2862 kivető töltet volt raktározva. A tornyokban olyan automata szerkezetet is beszereltek, amely lehetővé tette időzített gránátok beállítását is, így számoltak a fő fegyverzet alkalmazásával a hajó légvédelmében az alacsonyan támadó repülőgépekkel szemben.
Az Edinburgh-osztálynál, a Souhamptonokhoz képest erősítették a másodlagos fegyverzetet. A korábbi négy iker 102 mm-es QF 4 Mk XVI lövegek, helyett ezeken a hajókon már hat ikertorony került beépítésre a hátsó felépítmény körül. Az iker lövegek félig nyitott tornyokban kerültek elhelyezésre. Gyakorlatilag ezek a 102 mm-es lövegek voltak a Royal Navy igáslovai, majd minden komoly hadihajóján, a rombolóktól a csatahajókig felszerelésre kerültek. Összesen 2555 darabot gyártottak belőlük. A löveg az Mk XIX-es lövegtalppal együtt 2039 kg volt a csőhossz pedig 45 kaliberhosszúságú, 4572 mm volt. A löveghez repesz-romboló, és félpáncéltörő gránát is tartozott. Az előbbi 15,88, az utóbbi 17,35 kg, a kivetőtöltet 4,08 kg volt. A lövegek függőleges irányzási szöge -10 / +80° között volt lehetséges. A legnagyobb vízszintes lőtávolság 18150, a maximális függőleges pedig 11890 méter volt. A gránátok csőtorkolati sebessége 811 m/s volt. A löveg tűzgyorsasága 15-20 lövés volt percenként. Az Edinburgh-osztálynál a 102 mm-es lövegek javadalmazása csövenként 250 gránát volt azaz összesen 3000, amelyet még kiegészítettek 200 világítógránáttal is.
A hajó közeli légvédelmét a Southampton két négycsövű pom-pom-ja helyett, két nyolccsövű 2pdr 40 mm-es Mark VIII típusú pom-pom gépágyúval oldották meg, amelyek a főárboc két oldalán helyeztek el. Ez egy viszonylag régi konstrukció volt a módosított változat is 1923-ból származott. A gépágyú tűzgyorsasága 115 lövés volt percenként a maximális vízszintes lőtávolsága 6220, a függőleges pedig 3960 méter volt, azonban ez csak az elmélet volt, valójában hatásosan tüzet vezetni csak alig 1000 métere lehetett vele. Ezt egészítette ki a hangár tetején, két oldalra telepített egy-egy négycsövű 12,7 mm-es Vickers nehéz-géppuska a pom-pom-ok előtt és alatt. A Vickersek elméleti tűzgyorsasága 5-600 lövés volt percenként és az elméleti vízszintes lőtávolsága 3900, a függőleges pedig 2900 méter volt. A fegyver lőszerellátása csövenként, 200 töltényes tárakból történt. A géppuska szórása 900 méteren 18 méter széles és 15 méter magas volt. A négycsövű fegyver 20 másodperc alatt képes volt kilőni mind a 800 lőszerét, majd ez után 30 másodperc volt a fegyver újratöltése és ismételt tűzkésszé tétele. A pom-pomok lőszer-javadalmazása 2500 lőszer volt csövenként, azaz összesen 40000 darab, míg a 12,7 mm-es Vickersekhez összesen 20000 lőszer volt a hajó fedélzetén.
A cirkáló fegyverzetébe tartozott még két tripla Mark IV típusú 533 mm-es torpedóindító, amely a felső fedélzeten helyeztek el a hajó két oldalán a kémények között Ezek a fegyverek csak egyszeri töltéssel rendelkeztek a hajó fedélzetén nem tároltak további torpedókat.
A hajó fő fegyverzetének tűzvezetését két toronyból, egy elsőből és egy hátsóból oldották meg. Mindkét torony rendelkezett egy-egy 22 lábas optikai távmérővel. A másodlagos fegyverzet is kapott saját tűzvezetést. A hajó rendelkezett még négy, stabilizált 44"-es kereső-fényszóróval. Eegy-egy a híd mögött, egy-egy pedig hangár tetején két oldalt kapott helyet. Ezen kívül felszerelésre került még négy, 20" jelzőfényszóró is. A hajó víz alatti védelmét növelte a Type 132 típusú ASDIC hanglokátor.
A hajó kiegészítő fegyverzetét képezte még a tatfedélzeten elhelyezett 6 hüvelykes mélységi-bombavető sín, illetve a hajó két oldalán, elől elhelyezett paravannak nevezett, egyfajta aknaszedő szerkezet.
A hajó távoli felderítő képességét növelte a két Walrus típusú felderítő hidroplán. (A HMS Belfast esetén a gépek a Fleet Air Arm 700. századának Belfast Flight állományába tartoztak.) Eredetileg a hajóra egy Fairley Swordfish felderítő/torpedó-bombázó és két Blackburn Roc vadászgépet terveztek rendszeresíteni. Azonban 1938. november 30-án ezt felülvizsgálták és helyette két Supermarine Walrus került rendszeresítésre. Elméletileg a hajó akár három ilyen típusú gépet is a fedélzetére vehetett, de akkor egynek állandóan a katapulton kellett lennie, mivel a felépítmény két oldalán lévő hangárokban, csak egy-egy gépnek volt helye. A Walrusok indítása a hajón keresztbe elhelyezett D1H típusú gőzkatapultal volt lehetséges. A fedélzetre való visszajuttatásuk, pedig a vízreszállás után, a mellső kémények két oldalán beépített darukkal volt lehetséges.
A Town-osztály legénysége elméletileg 750 fő volt 1939-ben. Az Edinburgh osztály esetében az erősebb fegyverzet nagyobb legénységet igényelt, így normál esetben 781 fő szolgálta ki a hajót. Azonban ezek a hajók alkalmasak voltak parancsnoki, vagy zászlós hajónak is, így helyet biztosítottak a kötelékparancsnok és törzsének elhelyezésére is. Ebben az esetben a hajó legénysége 881 főre növekedhetett.
A hajón több, összesen 8 különféle csónakot helyetek el, a 16 láb hosszútól a 36 láb hosszúig.
A HMS Belfast 2141514 fontba, a főfegyverzet 75 000 fontba, a két Supermarine Walrus 65 500 fontba, a D1H katapult pedig 18 475 fontjába került a brit adófizetőknek.
Az Admiralitás tervei között szerepelt további két, erősített Edinburgh-osztályú cirkáló megépítése is, de ezt a háború kitörése keresztülhúzta.
Nos ennyi volt a Town-, és azon belül az Edinburgh-osztályú hajók leírása, két hét múlva, pedig következik majd a történetük...
Ambasa
