A T-26-os nagy darabszámához igen színes harci történet is párosult. Sok más harckocsi végzetét az elavulás, jelentette és vagy lőtéri célanyagként, vagy egy kohóban fejezte be pályafutását, mint pl. a több, mint 1000 magyar T-54/55-ös. Nos a T-26-osoknak nem ez a sors jutott, a legtöbbjük a harcmezőn végezte be pályafutását, és vagy az ellenség, vagy a saját kezelői tették használhatatlanná...

Az első katonai alakulat a Szovjetunióban, amely megkapta a T-26-ost a Moszkvai Katonai Körzet 1. gépesített dandárja volt. Ugyan a gyárból már 1931 végén megérkeztek a harckocsik, de a hivatalos rendszerbe állításra már csak 1932-ben került sor. Ennek ellenére a T-26-osok debütálására 1931. november 7-én a Vörös téren került sor, a NOSZF (fiatalabbak kedvéért a Nagy Októberi Szocialista Forradalom) 14. évfordulóján megrendezett díszszemlén. Ahogy a gyárak elkezdték kibocsájtani a harckocsikat, a hadsereg újabb és újabb gépesített dandárok szervezésébe fogott, állományukban egyenként 178-178 harckocsival. 1932 őszétől, amikor már elegendő harckocsi állt rendelkezésre a Moszkvai-, Ukrajnai-, és a Leningrádi Katonai Körzetekben 2-2 dandár összevonásával gépesített hadtesteket szerveztek, amelyek egyik dandárját T-26-osokkal, a másikat, pedig BT harckocsikkal töltöttek fel. (1935-től a hadtestek dandárjai már csak BT harckocsikat kaptak.) Amikor gyártásba került a T-26 mod.1933 ágyús változat is minden harckocsi szakasz 1 ágyús és két iker tornyú, géppuskás harckocsiból állott, egészen addig, amíg elegendő egy tornyú változat nem került a csapatokhoz. Amint azok túlsúlyba kerültek, megkezdődött a két tornyú változatok a kiképző alakulatokhoz, illetve a lövész hadosztályok harckocsi zászlóaljaihoz való átcsoportosítása. 1935 elején egy lövész hadosztály harckocsi zászlóalja 3 századból állt, századonként 15-15 T-26-ossal. 1938 augusztusában a szovjet harckocsi- és gépesített csapatok átszervezésre kerültek. Az év végére kialakult szervezetben többek között 17 könnyű harckocsi dandár kapott helyett egyenként 267 T-26-ossal. Ezen felül szerveztek még 3 vegyi harckocsi dandárt is, amelyekhez a T-26 lángszórós változatai kerültek.

T-26 mod-1931-esek a moszkvai Vörös Téren

Harci alkalmazás

Spanyolország

Az első harci alkalmazásra 1936-ban került sor. A Spanyol Köztársaság kormánya katonai segítségért folyamodott a Szovjetunióhoz, amelybe Sztálin bele is egyezett. Még abban az évben megkezdődtek a fegyver-, és a hadianyag szállítások. Az első T-26-os szállítmány 1936. október 13-án érkezett meg Cartagena kikötőjébe. Az 50 T-26 mod.1933 harckocsival, lőszer, üzemanyag, és pótalkatrész mellett 80 szovjet önkéntes, katonai tanácsadó is érkezett Krivoshein ezredes vezetésével, aki ez előtt a 8. önálló gépesített dandár parancsnoka volt. Éppen időben, hiszen alig egy héttel később a Franco mellett harcoló, német Condor Legio is megkapta az első Panzer I-es harckocsijait. (Apró megjegyzés: a Condor Legio szervezetébe nem csak repülős egységek tartoztak, hanem az egész német kontingens elnevezése volt.) Azonban nem a T-26-osok voltak az elsők, hiszen az olaszok már ezt megelőzően küldtek Ansaldo kisharckocsikat a konfliktusba.

Eredetileg ez az elsőként érkezett 50 harckocsit és a velük érkezett szovjet személyzetet Archena-ba - Caragenatól 90 km-re - szánták, ahol ki kellett volna képezni a spanyol harckocsizókat azokra. Azonban a hadi helyzet közbe szólt, mert Madrid irányába erőteljes támadásba kezdtek a nacionalista erők és a velük szövetséges német és olasz csapatok. A helyzet sürgős beavatkozást igényelt, így szovjet személyzettel egy 15 harckocsiból álló harckocsi századot szerveztek Arman százados (?) parancsnoksága alatt. A század október 29-én Madridtól dél-nyugatra, alig 30 km-re Sesena körzetében esett át a tűzkeresztségen. A 15 harckocsiból végül 12 indult támadásra. Az alig tíz órán át tartó rajtaütés során 35 km mélységben törtek előre, miközben jelentős veszteségeket okoztak a nacionalista erőknek. Csapást mértek két gyalogos zászlóalja és két marokkói lovas századra, miközben megsemmisítettek egy tucat 75 mm-es tábori ágyút és 20-30 teherautót. Sor került az első páncélos összecsapásra is, amelynek végén 4 kilőtt Ansaldo maradt a harcmezőn. A támadás során Szemjon Oszadcsi szakaszparancsnok Esquivias falu közelében összetalálkozott a nacionalisták 1. harckocsi századának két Ansaldojával. A szovjet parancsnok nem sokáig tétovázott és az elsőt egyszerűen legázolta és egy szurdokba tolta, mire a másik legénysége sietve nyúlcipőt húzott, és elhagyta a páncélosát. Azonban sorsukat ők sem kerülhették el, velük a szovjet harckocsi géppuskája végezett. Miközben a szovjet harckocsik mélyen behatoltak az ellenséges vonalak mögé a támogató gyalogság egyre jobban elszakadt tőlük, és az ellenség ellenállása is kezdett erőre kapni. Egy molotov koktél felgyújtotta a parancsnok, Arman harckocsiját is, de az még részlegesen így is harcképes maradt. Maga Arman is megsebesült de tovább vezette alakulatát. Saját harckocsija 45 mm-es ágyújával kilőtt egy, és megrongált két további Ansaldot. A támadás során a szovjet század összesen 3 T-26-osát vesztette el molotov koktélok és tüzérségi tűz következtében. Az ellenük felvonuló géppuskákkal felfegyverzett Ansaldok nem jelentettek ellenfelet számukra. Azonban az intenzív harctevékenység megtette a hatását, november 17-re a századnak már csak 5 harcképes T-26-osa maradt. 1936. december 31-én Arman, a csatatéren mutatott helytállásáért megkapta a Szovjetunó Hőse kitüntetést.

Arman kapitány

Azonban az első szovjet bevetés előtti napon, már október 28-án a nacionalisták lovassága a német Condor Legio 88. panzer zászlóaljának Pz.IA harckocsijai összetalálkoztak a felvonuló T-26-osokkal. Hogy pontosan mi történt, erről nem szól a fáma, mindössze annyit jegyeznek meg, hogy a német géppuskák is teljesen hatástalannak bizonyultak. Mivel nem ezt tekintik az első összecsapásnak, valószínűsítem, hogy ez német részről csak valami rajtaütés lehetett a köztársasági erőkön, ahol a T-26-osok nem viszonozták a tüzet. Ezt az összecsapást máshol későbbre, novemberre teszik.

A szovjetek az október-novemberi harcokat a következő képen összegezték:

A T-26-os harckocsik igazi csodát hoztak létre. Teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy ha vadászrepülőink és harckocsizóink nem lettek volna jelen Madrid védelmének első időszakában, az katasztrofális eredményekkel járt volna. Nem lehet kellően méltatni a harckocsizóink hősiességét. Megakadályozták a gyalogság visszavonulását, mindig elől küzdöttek, gyakran egyedül, mindenféle támogatás nélkül az ellenséges tüzérség tüzében, miközben lerombolták az ellenség terveit. A legjobban használták ki a harckocsikban lévő lévő lehetőségeket, közben minden létező üzemeltetési normát átléptek. Soha nem kérdőjelezték meg a rájuk szabott feladatot és teljesítették azt. A harckocsik egész nap harcoltak, majd az éjszakai karbantartás után másnap ismét visszatértek a csatába.

Közben november 1-én Krivoshein is bekapcsolódott a Madrid körül folyó harcokba 23 T-26-ossal és 9 BA páncélkocsival. Ez a harccsoport egészen december közepéig vett részt az összecsapásokban. Ekkora az első kontingensnek már alig maradt bevethető harckocsija. A T-26-osok többsége nem ellenséges behatás következtében esett, ki, hanem egyszerűen csak elhasználódott. A motorok 150 óra után, műhely, 600 óra után pedig gyári javítást igényeltek, de a futómű elemei is 500 mérföld után mélyebb karbantartást igényeltek. December közepére a T-26-osok üzemideje már elérte a 800 órát. Közben fokozatosan a spanyolok kiképzése is megkezdődött, de a gyorstalpalón végzettek tudása nem érte el a kívánt szintet, ami további műszaki meghibásodásokhoz vezetett. Ne feledjük a szovjet önkéntesek első csoportja eredetileg nem harcolni, hanem kiképezni érkezett Spanyolországba, keretüket e szerint állították össze. Annak ellenére, hogy közben egy teljesen más helyzetbe kerültek derekasan megállták a helyüket. A mellett, hogy megkezdték eredeti feladatuk végre hajtását, eredményesen kapcsolódtak bele a harcokba is. Az év végén az első szovjet önkéntesek csoportjának nagy része visszatért a Szovjetunióba, ez alól csak néhány kiképző és karbantartó volt kivétel. Ezt a második kontingens beérkezése tette lehetővé.

Ahogy a spanyol polgárháború felerősödött Sztálin egy újabb kontingens kiküldésébe egyezett bele. 1936. november 26-án 200 szovjet harckocsizó és műszaki hajózott ki, s velük együtt 56 vadonat új T-26-os. 1936 decemberében felállításra került az 1. köztársasági gépesített dandárt állományában mintegy 70 harckocsival. Az alakulat kezdetben egy harckocsi zászlóaljból, egy spanyol motorkerékpáros századból és egy szállító zászlóaljból állt. Az alakulat parancsnoka D.G Pavlov dandárparancsnok volt (ekkoriban a szovjet hadseregben a rendfokozat helyet a beosztásokat használták). A másodig szovjet kontingens is válogatott katonákból állt, akik előtte a legjobb szovjet harckocsi dandárokban szolgáltak. Olyanokban mint a peterfofi gépesített dandár, a babrujszki 4. önálló gépesített dandár, vagy a nano-forminszki 1. gépesített hadtest. A dandárnál harckocsijainak személyzeténél egy érdekes vegyes felállást alkalmaztak. a harckocsi parancsnoka és vezetője szovjet, míg az irányzó spanyol volt.

T-26-os kihajózása Cartagénában

Az 1. spanyol gépesített dandár rövid kiképzés után, már 1937 januárjától bekapcsolódott a harcokba Madrid közelében, ahol a 12. és a 14. nemzetközi brigád harcát támogatta. A dandár egységeit általában század kötelékben vetették be, gyakran gyalogsági támogatás nélkül, amelyekben súlyos veszteségeket szenvedtek. Az ekkor megjelenő, korszerű Rheinmetall 37 mm-es páncéltörő ágyúk széles rendet vágtak a T-26-osok között, összesen 34-et semmisítettek meg. Volt olyan alkalom, amikor a veszteség aránya elérte a 35-40%-ot, és az összes T-26-os veszteség 70%-át okozták, előrevetítve egy későbbi sötét jövőt. Ennek ellenére, megfelelő körülmények között a T-26-osok még a harctér urai maradhattak. Egy leírás szerint két spanyol T-26-os E. Ferrera parancsnoksága alatt 1937. március 10-én 25 olasz harckocsit semmisített-, vagy rongált meg. A nyár folyamán a szovjet személyzetet, fokozatosan felváltották a spanyolok, és mire az ősz beköszöntött, a harckocsik személyzete már tisztán spanyolokból állt.

Szeptember végén, október elején az 1. dandárt feloszlatták, és a második kontingens nagy része is hazatért, akik nem, azok csatlakoztak a Sz.A Kondratyev vezette nemzetközi harckocsi ezredhez.

T-26-os pihenőben a spanyol polgárháborúban

T-26-os menetben a spanyol polgárháborúban

Madridnál kilőtt T-26-os

1938 nyarára a köztársaságiak már két harckocsi hadosztállyal rendelkeztek. A Spanyol Köztársaság összesen 281 darab T-26-ost kapott, de egyes források 297-es számot adják meg. Ennek az a félreértés az oka, hogy beleszámítják az 1936. szeptember 26-i tervezett, de meg nem valósult 15 leszállítását is. A harmadik szovjet szállítmány 100 harckocsival 1937 márciusában érkezett be, míg az utolsó egy esztendővel később. Ezek már T-26 mod.1938-ak voltak PU-40 légvédelmi géppuska állvánnyal. A spanyol köztársaságiaknál a T-26-osok és a gyalogság között gyakran rossz volt az együttműködés, ami jelentős veszteségekhez vezetett. A harckocsik célpontjainak kijelölése sem volt mindig átgondolt, gyakran támadtattak velük tüzérségi állásokat, vagy vetették be őket helységharcba, szűk utcákba kényszerítve azokat. A nacionalisták is hamar úrrá lettek a kezdeti harckocsi pánikon és a gyalogságuk, különösen a marokkói gyarmat csapatok bátran vették fel a támogatás nélkül harcba bocsátkozó harckocsikkal a közelharcot és többet is megsemmisítettek, vagy megrongáltak kézigránátokkal, vagy benzines palackokkal. A köztársaságiak az elhasználódott T-26-os és (más harckocsik részeit) Chevrolet teherautók alvázára épített páncélautókon hasznosították.

Az első T-26-osok még 1937 márciusában jutottak az ellenség kezébe, mintegy 10 darab, ahol kezdetben a Condor Legio panzergruppe Dhrone alegységében állították szolgálatba. A nacionalisták, összehasonlítva a saját harckocsijaikkal nagyra értékelték a T-26-ost, minden épen elfogottért 500 pezetát ajánlottak fel. A 1937 augusztusától a Dhrone csoport lassan spanyol irányítás alá került, majd 1938 márciuséban megalakult belőle a Spanyol Idegen Légió páncélos egysége a Bandera Carros de Combate de la Legion. Ez az alakulat kezdetben két zászlóaljból állt, amelyből az egyiket Pz.I-esekkel, a másikat pedig T-26-osokkal töltöttek fel. Később, ahogy egyre több német technika érkezett be a két zászlóalj hasonló szervezetű lett, amelyekben a 3. században harcoltak T-26-osok. A nacionalisták az elfogott T-26-osokat bevetették a terueli-, a brunetei-, a bilbaoi-, az ebro menti- csatákban, és a katalóniai hadjáratban is. A háború alatt és a köztársasági hadsereg összeomlása után a szovjetek által szállított T-26-osok mintegy 40%-a került a Francoista erők kezére, ahol később ezek alkották az 1. Brunete páncélos hadosztály állományát. A T-26-osok egészen 1953-ig álltak a spanyol haderő szolgálatában, ahol az ekkor fokozatosan beérkező, és a Halál ötven órájában a Király Tigriseket eljátszó, amerikai M47-esek váltották fel őket.

Nacionalista T-26-os

A spanyol polgárháború legelterjedtebb harckocsija a T-26-os volt és ez igaz mindkét oldalra. A T-26-os bevetése és az ebből leszűrt tapasztalatok nagymértékben befolyásolták a második világháború páncélos hadviselésének kezdeti időszakát, bár a hadviselő felek más és más következtetéseket vontak le belőle. Mivel a nacionalistáknak nem volt hatékon harckocsija vele szemben, ezért ők a páncéltörő tüzérségüket erősítették, és ez megmutatta, hogy a harckocsik egyáltalán nem legyőzhetetlenek. A német és olasz jelentések megállapították, hogy az Ansaldok és a PZ.I-esek géppuskái képtelenek átütni a T-26-os páncélzatát. A 20 mm-es lövegek 400, a 3,7 cm-es PaK 36 500, míg az olasz 47/32 M35 löveg 600 méteren belül volt képes átütni a T-26-os homlokpáncélzatát. Viszont már itt alkalmazásra került ellenük a 8,8 cm-es német légvédelmi ágyú, amely természetesen a célzási távolságon belül le tudta küzdeni a szovjet harckocsit, még akkor is, ha csak repeszromboló gránátot használt. Az olaszok szerint ugyanakkor a T-26-os 45 mm-es ágyúja már 1500 méteren belül is hatásos volt ellenük.

A spanyolországi tapasztalatok szerint, ha a T-26 megfelelő karbantartás kap, akkor jól használható, azonban a páncélzata már nem volt megfelelő, és a harckocsiból a kilátás is meglehetősen rossz volt. A torony szellőzése gyenge volt, ami intenzív harc közben a lőporgázoktól a legénység teljesítményének csökkenésével járt. A harckocsi másik gyenge eleme a 71-TK-1 rádió volt, amely hangolása nehézkes volt, ráadásul menet közben gyakran elhangolódott, miközben a keretantenna nagyon sebezhetőnek bizonyult. Ez befolyásolta harcvezetést. A parancsnokok a rádió helyett gyakran zászlójelekkel próbáltak irányítani, amit viszont a rossz kilátás miatt az alárendeltek gyakran nem vettek észre. A hosszú menetek gyakran okoztak gyújtógyertya törést, amelyhez ugyanakkor nehéz volt hozzáférni. A meghajtás másik problémás része a hűtő volt, amely gyakran sérült meg tüzérségi repeszektől, de arra is volt példa, hogy egy ellenséges gyalogos a szuronyával tette azt tönkre. Ezen az is rontott, hogy kevés volt a megfelelően képzett karbantartó. Jellemző, hogy 1937 decembere és 1938 februárja között zajló 65 napos teureli csatában a bevetett 104 T-26-osnál 586 műszaki meghibásodást jelentettek. Ebből 63 volt közepes-, vagy nagyjavítás, 58 motort, 6 sebességváltót, 15 tengelykapcsolót és 22 oldalkihajtást kellett kicserélni. Vagyis két hónap alatt minden második harckocsi motorját ki kellett cserélni, mert vagy tönkre ment, vagy elérte a 600 órás üzemidő határt. Pont e miatt egyre gyakrabban szállították a harckocsikat teherautókon.

T-26-os teherautón való szállítása

Haszán-tó

1938 nyarán egy feszült helyzet alakult ki a koreai határon a szovjet és japán csapatok között. Július 6-án a szovjetek megszálltak néhány határ menti dombot, amiről az ott lévő japán parancsnokság úgy tudta, hogy az japán felségterület. Nem így volt, de ez nem zavarta őket. Miután a japánok diplomáciai követelését a szovjetek elutasították a japán hadsereg július 29-én megtámadta a szovjet állásokat. S noha az első támadást visszaverték, két nap múlva sikerült onnan a szovjet csapatokat kiszorítaniuk. A szovjetek nem hagyták annyiba a dolgot és ellentámadásba lendültek. Ekkoriban a szovjet 39. lövészhadtest állomásozott a hadműveleti területen, amelynek állományába a 32. 39. 40. lövész hadosztály és a 2. gépesített dandár tartozott. Ezen felül a hadtest alárendeltségébe tartozott még a 32. és a 40. harckocsi zászlóalj a két lövészhadosztály alárendeltségében. A szovjetek igen jelentős páncélos erővel rendelkeztek, amikor augusztus 2-án megindították az ellentámadásukat. A dandárban és a két zászlóaljban összesen 257 T-26, 10 HT-26 lángszórós harckocsi, 3 SzT-26 hídvető harckocsi, 13 SzU-5-2 önjáró löveg volt, amelyeket még 81 BT-7-es harckocsi is kiegészített. Ez volt a T-26-osok első, szovjet hadsereg beli harci alkalmazása. Ugyan az elsöprő erő, hamarosan győzedelmeskedett a japánok felett, akik már 11-én fegyverszünetet kértek, de az összképet lerontotta néhány esemény. A hadművelet megkezdése előtt a 2. dandár gyakorlatilag teljes tisztikarát letartoztatták, mint a nép ellenségei és ez meg is látszott a lefejezett és megzavarodott állományú alakulat tevékenységén. Pl. egy alig 45 km-es menetet 11 óra alatt tettek meg. A magaslatok megtámadásakor a szovjetek egy jól szervezett japán páncéltörő védelembe futottak be, aminek következtében 76 harckocsi megsérült, 9 pedig kiégett. A harcok után a sérültek közül a 39-et a csapatoknál helyre tudtak hozni,de a többit gyári javításra kellett küldeni. A Sztálin a súlyos veszteségeket Blücher marsall nyakába varrta, akit október 22-én le is tartoztattak. A csata másik következménye azonban az volt, hogy a japán hadsereg a vereséget megszégyenülésként érte meg és alig várt, hogy visszavághasson. Amire hamarosan sor is került.

Álcázott T-26-osok a Haszán-tó térségben

A Haszán-tónál megsemmisült T-26-os

Halhin-Gol

Nem annyira közismert, hogy a világ második kommunista állama a Mongol Népköztársaság volt. Így gyakorlatilag már a kezdetektől a szovjet érdekszférába tartozott. Közben a japán hódítók a harmincas évek második felére elérték a kínai-mongol határt, és érlelődött egy újabb konfliktus, hiszen a japánok minden alkalmat kihasználtak, ha katonai dicsőséget szerezhettek. Ezt érzékelve a mongolok a szovjetekhez fordultak, és amellett, hogy megkezdték a hadseregük korszerűsítését, kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötöttek Moszkvával, amelynek keretében 1937-ben szovjet csapatok érkeztek az országba. 1939. február 1-én a Mongóliában állomásozó 57. hadtest fő páncélos erejét a BT harckocsik adták, amelyekből 219-cel rendelkezett, míg a mindössze 33 T-26-os, 18 HT-26-os és 6 T-26T tüzérségi vontató tartozott az állományába.

1939. május 25-én 2500 japán katona lépte át a határt, de ezt a mongol-szovjet határőrség visszaverte. Ezt a japánok nem tűrhették és jelentősebb erők bevetése mellett döntöttek. Összesen 38000 ember, 310 löveg, 153 harckocsi, 225 repülőgép indított, egy már jóval erőteljesebb támadást a térségben állomásozó 12500 szovjet-mongol katona, 109 löveg, 266 páncélkocsi, 186 harckocsi, és 82 repülőgép ellen. A japánok erőfölényüknek megfelelőlen hamar diadalmaskodtak, át keltek a Halhin-gol folyón és a túlparton hídfőállásokat alakítottak ki. A szemben álló szovjet erők az 57. hadtest állományára épültek, amelynek a parancsnoka későbbi marsall Georgij Zsukov volt. A hadtestparancsnok szerint a japánok a hídfőben 10000 katonát 100 tábori és 60 páncéltörő löveget dobtak át. A szovjetek azonnal reagáltak és erőteljes ellentámadást intéztek, a japánok ellen, akiket ez meglepett, a további előrenyomulásukat megállították és inkább beásták magukat.

A harcok megindulásakor a 1939 júliusában a 82. lövészhadosztály 14 T-26-ossal és a 11. harckocsi dandár pedig 10 HT-26-ossal rendelkezett. Augusztusban további lángszórós harckocsikat vezényeltek a hadszíntérre, de még így is, itt a T-26-os változatok csak elenyésző számban kerültek bevetésre, a harcok fő terhét a jól manőverező, gyors BT gyors harckocsik, és BA páncélkocsik viselték.

Ennek ellenére a hadsereg elégedett volt a T-26-osok tevékenységével. Jó volt a terepjáró képessége a félsivatagos terepen, és noha a japán 37 mm-es páncéltörő ágyúk könnyűszerrel átütötték a páncélzatát, mégis a legtöbbjük javítható maradt, ellentétben a BT harckocsikkal, amelyek hajlamosabbak voltak a kigyulladásra. A harcokban a legeredményesebben a lángszórós harckocsik szerepeltek, de a legnagyobb veszteségek is őket érték. Összesen 10 HT-26 és 2 HT-130 került veszteség listára. Érdekes, hogy a nyári sivatagos terep ellenére a szovjeteknél itt sem merültek fel hűtési problémák.

24. önálló harckocsi ezred T-26-osai Mongóliában

Halhin-Gol-i T-26-os emlékmű

Lengyelország megszállása

A második világháború kitörésének előestéjén a T-26-osok egy része a gépesített dandárok állományához tartozott, de a lövészhadosztályok harckocsi zászlóaljaiba is kerültek belőlük. Ekkor a harckocsi dandárok négy zászlóaljában 256-267 T-26-os és 10-11 lángszórós változat szolgált. Ezek mellett a lövész hadosztályok harckocsi zászlóaljaiba a 22 T-37/38 úszó harckocsi mellett 10-15 T-26-os is volt. A Vörös Hadseregnek ekkor 17 ilyen dandárja és 80 hadosztály közvetlen harckocsi zászlóalja volt, állományukban összesen 8500 T-26-os változattal.

1939. szeptember 1-én kitört a második világháború és 17-én a szovjet csapatok a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében átlépték a szovjet-lengyel határt. Ez volt a Vörös Hadsereg eddigi legnagyobb páncélos hadművelete, amelyben összesen 1657 különféle T-26-os vett részt. A hadművelet szovjet részről a páncélosaik 15%-át érintette. A szovjet támadásában a Fehérorosz Front 22. 25. 29. és 32. harckocsi dandárjai 878 T-26-ossal és az Ukrán Front 26. 36. 38. harckocsi dandárja 797 T-26-ossal vett részt. Igazából a szovjetek, miután megtörték a lengyel határvédelmet komolyabb ellenállásba nem ütköztek. A harci veszteségek ennek megfelelően csekélyek voltak mindössze 15 különféle T-26-os. Azonban a műszaki veszteségek ennek a hússzorosára rúgtak. Összesen 302 T-26-os eset ki, a támadó erő 20%-a ,műszaki meghibásodások következtében. Ennek összetett okai voltak, kiütközött a sztálini tisztogatások negatív hatása, a tisztikar és a katonák képzetlensége, a karbantartások elmaradása, és a T-26-osok fokozatos elhasználtsága.

Szovjet T-26-os oszlop Lengyelországban

Téli háború

A T-26-osok legfőbb erőpróbájának az 1939-40-es szovjet-finn, vagy más nevén a téli háború bizonyult. Ráadásul ez egy olyan konfliktus volt, amelyben mindkét oldalon a Vickers könnyű harckocsik változatai küzdöttek, sőt össze is csaptak egymással.

1939. november 30-án a szovjet csapatok átlépték a finn határt és megkezdődött a téli háború. A támadást a Leningrádi Front hajtotta végre, amelynek állományába ekkor a 35. 39. és 40. könnyű harckocsi dandár továbbá a 7. a 8. és a 14. hadsereg nyolc lövészhadosztályának harckocsi zászlóaljai vettek részt. A támadók harckocsi erejének a többségét a 848 T-26-os adta. A szovjetek részéről szerencsés volt, hogy a T-26-osok gyára Leningrádban helyezkedett el, megkönnyítve az esetleges műszaki problémák elhárítását. Ahogy a támadás elakadt a szovjetek kénytelenek voltak újabb és újabb csapatokat bevetni, így mire lezárult a konfliktus bevetésre került még a 29. könnyű harckocsi dandár. a 28. lövész hadtest 4 harckocsi ezrede és még 12 hadosztály közvetlen harckocsi zászlóalj is, és végül a 10. harckocsi hadtest is.

A T-26-osok fő feladata kezdetben a finn védelem, a Mannerheim-vonal áttörése, az azokban található megerősített tüzelőállások megsemmisítése volt. Azonban a szovjetek hamarosan több problémával szembesültek. A hadosztályokban lévő T-37/38 úszó harckocsik a magas hóban használhatatlanok voltak, így ezen alakulatok csak a T-26-osaikra számíthattak. Ezért a Vörös Hadsereg parancsnoksága elrendelte, hogy ezeknek a zászlóaljaknak az állományát 54 T-26-osra kell feltölteni, amelyből 15 lángszórós. Ezen felül a lövész ezredeknek is kapniuk kell 17-17 T-26-ost. Megkezdődött hét harckocsi ezred szervezése 164-164 harckocsival a gépesített lövészezredek részére, de végül is ezek közül csak kettő a 24. és a 25. került felállításra. Ehhez persze nagyon sok harckocsi kellett, így előkerültek a régi iker tornyos T-26-osok is. Ezeket azonban, ha tehették nem vetették be az első vonalban inkább csak a parancsok továbbítására, és az utánszállítások kísérésére használták.

A támadás fő terhét kezdetben a 35. könnyű harckocsi dandár viselte, amely 136 T-26-ossal, 10 HT-26-ossal és 3 SzT-26-ossal rendelkezett. A dandár erőit széttagolták és a hadosztályoknak rendelték alá. Kezdetben a 123. és a 138. majd a 100. a 113. és a 123. lövészhadosztály harcait támogatták. Ezekben a támogató harcokban a dandár súlyos veszteségeket szenvedett.

1940. február 26-án Honkaniemi körzetében a finn 4. harckocsi század hat Vickers-e indult ellentámadásra szovjetek ellen. Ezek a finn harckocsik már 37 mm-es ágyúkkal voltak felfegyverezve. Hamarosan szembe találkoztak a 35. dandár 112. harckocsi zászlóaljának három T-26 mod.1933-as harckocsijával, amelyek felderítési céllal nyomultak előre. A szovjeteket egy lövész zászlóalj részei is támogatták. A szovjet harckocsik 5 finn Vickerset kilőttek, míg a hatodikat a szovjet gyalogság kézigránátokkal tett harcképtelenné. Arhipov százados harckocsijával egymaga 3 finn harckocsit semmisített meg. Az ő harckocsija is találatot kapott, a finn 667-es gyári számú harckocsi egyik lövedéke az üzemanyag tartályába csapódott, de a harckocsi nem gyulladt ki, a vezető pedig a másik benzintartályra váltott át, így a harckocsi mozgás képes maradt.

A 35. dandár fehérre festett T-26-osa

A másik jelentős támadó erő a Ladoga-tótól északra harcoló 8. hadsereg volt amelynek a lövész hadosztályaiban 125 T-26-os volt. Ezek a harckocsik a gyalogságnak voltak alárendelve és nem harckocsizó tisztek irányították őket, amelynek következtében jelentős veszteségeket szenvedtek. A hadseregnél gyenge volt a műszaki biztosítás, és az előzetes felderítést is elhanyagolták. Azonban ha rendesen megtervezték a támadást tudtak eredményeket elérni. December 9-én a 111. harckocsi zászlóalj egyik harckocsi szakasza veszteség nélkül törte át a finn védelmet és mentett fel egy bekerített szovjet lövész zászlóaljat. A 8. hadsereg harci vesztesége összesen 65 T-26-os volt, amelyből 56 tüzérségi tűztől, 9 pedig aknáktól semmisült meg.

A 9. hadsereg kezdetben nem rendelkezett harckocsikkal, csak a háború során kapott T-26-osokat. Először a 100. és a 97. harckocsi zászlóalj került az alárendeltségébe, összesen 47. Jellemző, hogy ezek között voltak Hotchkiss 37 mm-es löveggel felszerelt, ikertornyú változatok is, amelyekhez nem volt lőszer. Hozzájuk csatlakozott, még a 302. zászlóalj 7 iker tornyú harckocsija is. A tapasztalatlan személyzet és régi elhasználódott harckocsik ellenére ezek az alakulatok nem nyújtottak rossz teljesítményt. Meglepő lehet, de a 100. zászlóalj jó teljesítménye valahol a tisztjeik kiképzetlenségének volt köszönhető. Más alakulatokkal ellentétben, amelyek a harcszabályzatnak megfelelően ragaszkodtak az utakon való előre mozgáshoz, a 100-asok bátran mertek manőverezni a terepen, így gyakran megkerülték a finn állásokat, amelyek azok kénytelenek voltak kiüríteni. Ugyanakkor a rossz felderítés itt is súlyos veszteségeket okozott. Pl. december 14-én pont a 100-asok parancsnoka futott bele negyed magával egy finn páncéltörő lesállásba, ahol mind az öt harckocsit kilőtték. Maga a parancsnok is elesett 8 társával együtt. A 9. hadsereg végleges vesztesége 30 T-26-os volt.

Iker tornyú T-26-osok a téli háborúban

A 14. hadsereg messze északon Petsamo térségében harcolt. Ők is csak összekapart alakulatokat kaptak. 411. és a 349. zászlóalj került hozzájuk, amelyekben 15+12 T-26 és 15+19 T-38/37 volt. A terep nem nagyon tette lehetővé a manőverezést és egyszerre csak 2-3 T-26-ost lehetett bevetni a tagolt terepen. A hadsereg három harckocsit vesztett tüzérségi tűz és kettőt aknáktól, viszont további kettő alatt beszakadt a jég és elmerült.

A 7. hadseregnek, amely a támadás fő terhét viselte, 1939. november 30. és 1940. március 13. közötti durván 100 napban a technikai- és harci vesztesége összesen 930 különféle T-26-osra rúgott, amelyből még a háború idején 463-at kijavítottak. Összességében elmondható, hogy a T-26-osok vesztesége meghaladta a támadás kezdetén rendelkezésre álló létszámot, de a folyamatos utánpótlás és a javítások miatt számuk nem csökkent. 1940 február elején Északnyugati Front állományába 1331 különféle harckocsi tartozott, de ezek száma a hónap végére már 1740-re emelkedett, miközben kezdetét vette a második finn védelmi vonal áttörése. A támadás utolsó hat hetében a szovjet harckocsi veszteségek meglehetősen súlyosak voltak, de végül a finn védelem összeomlott és a kormány békét kért. A finn hadjáratban a szovjetek összesen 3200 harckocsit vesztettek, amelyből 1920 volt harci-, 1275 pedig műszaki veszteség. Csak a 7. hadsereg 2543-at vesztett, amelyből azonban 1498-at sikerült kijavítani. A háború során 1170 T-26-os került veszteség listára.

7. hadsereg T-26-osai

A szovjet veszteségek meglehetősen súlyosak voltak, ugyanakkor a nagy részük javítható volt. Ismét bebizonyosodott a szovjetek nem megfelelő harcászati képzettsége. Pl. képtelenek voltak elszakadni az utaktól és manőverezni a terepen, amely sokszor egész harckocsi oszlopok pusztulásával járt. Ugyanakkor ismét szembe tűnő volt a T-26-osok harci sérüléseinek javíthatósága.

Szovjet harckocsi veszteségek okok szerinti megoszlása a téli háború során:

Kilőtt szovjet T-26-os a finn hadszíntéren

A háború során a finnek számos szovjet harckocsit, köztük 70 különféle T-26-ost, és HT-26-ost, vagy HT-130-ast zsákmányoltak.

A finn háború rávilágított a T-26-osok elavultságára és elhasználódottságára is. Ugyan a szovjetek megpróbálkoztak a páncélzat erősítésével, de ezt a futómű már nem bírta el. Kénytelenek voltak belátni, hogy a T-26-os további gyártása, csak felesleges erőforrás pazarlás, ezért a gyártás beszüntetése mellett döntöttek.

Finn katonák egy T-26-ost vizsgálnak

T-26 finn szolgálatban

Keleti-front

Amikor 1941. június 22-én a német csapatok átlépték a szovjet határt és megindult a Barbarossa hadművelet a szovjetek még tekintélyes számú T-26-ossal rendelkeztek összesen 10268-cal, beleértve az összes változatot. Ez az összes harckocsi állomány 39,5%-a volt. A T-26-osok többsége a határmenti körzetekben állomásozott. A Nyugati Különleges Katonai Körzetnek 1136 T-26-osa, a harckocsi állományának ez az 52%-a volt. A Délnyugati Frontnak (az összevont Kijevi- és Odesszai Különleges Katonai Körzet) 1316 volt, az összes állományának 35%-át alkották. A német támadás által érintett körzetekben összesen 4875 T-26-os állomásozott, ezeknek azonban különböző alkatrész hiányok miatt, mintegy 30%-a nem volt bevethető, 30% 1931. és 1934. között gyártott régi, elhasznált példány volt. Az öt nyugati katonai körzetben összesen még így is 3100-3200 bevethető T-26-os volt, ami ezen körzetek páncélos állományának 40%-át tette ki. Ez csak egy paraszthajszállal volt csak kevesebb, mint az összes német támadó harckocsi (3350-3795).

Vegyes T-26-os alakulat eligazítás közben

Ez a hatalmas harckocsi állomány azonban a háború első hónapjaiban semmivé vált. Jelentős részük a német tüzérség és légierő áldozatává vált, másik felük, pedig technikai problémák, vagy az utánpótlás hiánya miatt hagyta hátra és vagy semmisítette meg a legénysége. Jellemző, hogy a Baltikumban harcoló 12. gépesített hadtest június 22-én még 455 T-26-os változattal rendelkezett két hét múlva, július 7-ére 207 páncélost vesztett harcban és további 186-ot műszaki meghibásodás következtében. Azonban a T-26-osok is tudtak meglepetést szerezni még 1941-ben is. Az 55. harckocsi hadosztály 18 egytornyú harckocsija egy ellenlökés során 17 német harckocsit lőtt ki.

A T-26-os, ha működött, akkor a német harckocsik többségét felülmúlta, csak a Pz.III és Pz.IV volt nála jobb és a Pz.38(t) vele egyenrangú. A 45 mm-es 20K harckocsi ágyú normál harctávolságból, minden német harckocsi páncélzatát képes volt átütni. Ugyanakkor a szovjet lőszerek többsége 1932-34-es gyártású volt, ráadásul még rossz minőségűek is voltak, és nem is volt elég belőlük.

A kezdeti nagy veszteségek pótlására szovjetek jobb híján a mögöttes körzetekből irányítottak előre még több harckocsit, köztük számos T-26-ost. Ennek következtében az év végére a korábbi 10000-es T-26-os állomány alig pár ezerre olvadt. Ennek ellenére 1941 év végéig még mindig nagy számban kerültek bevetésre a németek és szövetségeseik ellen. A Nyugati Front állományába a feltöltések ellenére október 1-én már csak alig 298 T-26-os tartozott, de ez még így is a Front harckocsi állományának a 62%-át tette ki. A hónap végére ez a szám alig 50 darabra olvadt le. Azonban ezek a javító műhelyekből előkapart példányok műszakilag eléggé megbízhatatlan állapotban voltak. A téli szovjet ellentámadás során még bevetésre kerültek, és a kimerült német csapatokkal szemben még tudtak néha sikert is elérni. December 20-26 közötti hat napban Kolpino és Tosno között harcoló M.I Jakovlev szakaszparancsnok, T-26-osával 2 megerősített fedezéket 3 páncéltörő ágyút, 4 géppuska fészket, 3 aknavetőt, 1 lőszerraktárat és 200 ellenséges katonát semmisített meg. Ez alatt a harckocsiját kilencszer találták el, ezek át is törték a harckocsi páncélzatát, de soha sem okoztak olyan kárt, amely harcképtelenné tette volna. Jakovlev a harctéren tanúsított bátorságáért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

Az 1941-es harcokban a Vörös Hadsereg 20500 harckocsit vesztett, amelyből 17300 volt T-26-os és BT harckocsi.

A még használható T-26-osokat bevetették 1942-ben is, de azokat fokozatosan az újabb, gyártásban lévő típusokkal váltották fel. 1942 márciusában a Krím-félszigeten lévő 225 harckocsiból 172 volt T-26-os. Az utolsó jelentősebb csata a németek ellen a sztálingrádi és a kaukázusi hadműveletek voltak, amelyekben még jelentős számban vett részt a típus. Ettől függetlenül északon a finnek ellen és a leningrádi bekerítésben még később is alkalmazásra kerültek.

T-26-os a Krímben

1944-ben az Európai hadszíntéren még 424 darab T-26-os volt, de ebből mindössze 35 a fronton, 213 a hátországban kiképzési céllal, és 176, pedig javításra várt. Ugyan a 174-es számú harckocsigyárat kitelepítették Leningrádból, azért még maradt annyi alkatrész, hogy a háború alatt további 100 darabot építsenek meg, illetve a meglévőket harcképes állapotba tartsák. 1944. január 1-én, Leningrád körzetében tevékenykedő 1. és 220. harckocsi dandárok még 32-32 T-26-ossal rendelkeztek, ezekből a 220-asoknak 27 volt bevethető állapotban. A megerősített páncélzatú T-26E-k Karéliában és Murmanszk körzetében még 1944 nyarán is feltűntek.

T-26-os Leningrád térségében

Egy érdekes, de kevésbé ismert epizódja a szovjet T-26-osok alkalmazásának az 1941-es Operacija Szocsuvsztvije, azaz az Együttérzés hadművelet. 1941. augusztus-szeptember folyamán a szovjet 28. gépesített hadtest alárendeltségben a 6. és az 54. harckocsi hadosztállyal részt vett Irán megszállásában. A hadműveletet közösen hajtották végre a britekkel, hogy biztosítsák a Szovjetunióba irányuló szállítási útvonalat. A 28. gépesített hadtest állományában a hadművelet idején 717 T-26-os és BT harckocsi tartozott, más adatok szerint a hadműveletben 869 könnyű harckocsi és 131 lángszórós harckocsi vett részt. Ugyan Iránban a szovjet csapatok nem ütköztek ellenállásba, mégis az egy hét alatt megtett 700 km-es menet erősen megviselte az öreg harckocsikat. A harckocsik 35%-a harcképtelenné vált. Jellemző, hogy a 24. harckocsi ezred alig négy nap után képtelen volt folytatni az előrenyomulását. A hadjárat után a harckocsik többségét gyári nagyjavításra kellett küldeni

T-26-os Iránban

Brit tisztek egy szovjet T-26-ossal ismerkednek Iránban

Egy 1942-es német kiértékelő jelentés jól mutatja be a T-26-os Barbarossa alatti teljesítményét:

A T-26-os gyengén védett, jól felfegyverzett, alul motorizált, lassú és elavult.

Bár a németek száz számra zsákmányolták, mégsem állították szolgálatba, hanem inkább haza küldték őket beolvasztásra

Elhagyott T-26-os a keleti-fronton

Távol-kelet

Ez a harckocsi, melyet az 1941-es harcok után mindenki leírt még egyszer jelentős szerepet kapott és méltó képen tudta befejezni a pályafutását. 1945 augusztusában a Szovjetunió hadat üzent Japánnak és megtámadta a japán Kvantung hadsereget.

1941-ben a háború kitörésekor még 3000 T-26-os állomásozott a Távol-Keleten, de ezek egy részét átcsoportosították 1941-42-ben a németek ellen. 1945. augusztus 5-én még így is 1461 darab maradt ott, amelyből ráadásul még 1272 harcképes is volt. Augusztus 9-én megindult a szovjet támadás, amelyben a 670 T-34-es mellett a T-26-osok is részt vettek. A szovjetek vegyesen alkalmazták a harckocsikat, minden dandár egyik zászlóalja T-34-es volt a másik kettő pedig vagy T-26-ossal, vagy BT-7-es harckocsival volt feltöltve. Az 1. Távol-Keleti Front a 10. harckocsi hadtesttel és 11 önálló harckocsi dandárral és egy önálló harckocsi ezreddel rendelkezett. A harckocsi dandárok mindegyikben 80-85 harckocsi volt, amelyeknek a fele T-26-os, vagy BT-7-es volt. A Front támadásban összesen 347 T-26-os és 55 átépített lövészpáncélos példány vett részt. A Bajkálon-túli Front 2 harckocsi hadosztályának és 5 önálló dandárjának is volt még néhány T-26-osa, de itt a számuk már elenyésző volt.

A T-26-osok a náluk is elavultabb japán harckocsikkal jó eséllyel tudták felvenni a harcot. Könnyű szerkezeti tömegük és kisebb méreteik miatt gyakran jobban teljesítettek a terepen, mint a kölcsönbérleti M4 Shermanok, vagy a T-34-esek. Persze a nyílt terepre való kiérkezés után, már ezek vitték a prímet és álltak a támadás élére. Az utolsó szereplésükre az szeptemberi harbini győzelmi parádén került sor.

T-26-osok előre nyomulás közben

1945 decemberében a Vörös Hadsereg állományában még mindig volt 1455 T-26-os a Távol-Keleten. 1947. április 2-án a Szovjet Hadsereg főparancsnoksága elrendelte, hogy a helyi katonai parancsnokok, őrizzenek meg minden elavult harckocsiból 2-2 múzeumi példányt, a többit pedig adják át a népgazdaságnak további hasznosítására.

Ma Oroszország területén, különböző múzeumokban és emlékműveken 4 mod.1931, 1 mod.1932, 12 mod.1933, 2 mod.1938/39, 2 lángszórós és 2 távirányítható harckocsit őriztek meg, azaz összesen 23-at. Ezen felül Mongóliában is van egy ex-szovjet lángszórós példány.

Ikertornyos T-26-os emlékmű a moszkvai Győzelem Parkban

Egytornyú T-26-os emlékmű Viborgban

A vegyi/lángszórós harckocsik harci alkalmazása

A lángszórós harckocsikat kezdetben század erőben rendszeresítették a harckocsi dandárok kötelékében, de 1935 után önálló zászlóaljakba szervezték át őket, majd dandárokká vonták össze azokat. Összesen három ilyen dandár létezett, egy a moszkvai, egy a volgai és egy a távol-keleti katonai körzetben.

A vegyi/lángszórós harckocsik első harci alkalmazására a távol-keleten, a Hasszán-tó körüli harcokban került sor 1938 augusztusában. Itt a 9. gépesített dandár kötelékében kerültek bevetésre. A század 9 HT-26-osából az összecsapás során egy veszett el. 1939 májusában Halhin-Golnál már jelentősebb számban jelentek meg, A 11. harckocsi dandár 10 HT-26-ossal. a 2. vegyi dandár pedig 18 HT-130-assal rendelkezett.

Egy korabeli jelentés szerint a mongóliai harcokban a lángszórós harckocsik jól szerepeltek. A jelentés szerint a szovjet gyalogság szerette, ellenben a japánok rettegtek tőle. Ezért a különböző, ellenséges megerősített állások leküzdésében nélkülözhetetlennek tartották őket. Ugyanakkor itt is kiviláglott a HT-26-os kisebb lőtávolsága, amely már benne volt az ellenség grántát dobó távolságán.

A lángszórós harckocsik következő megmérettetésére Finnországban került sor az 1939-40-es téli háborúban. Itt négy önálló vegyi zászlóalj, a 201. a 204. a 210. és a 218. került alkalmazásra, valamint további 13 vegyiharc század is. Ezek az alakulatok kezdetben a szovjet hadsereg többi részéhez hasonlóan meglehetősen alul telesítettek, de 1940-re a veszteségek hatására és az időközben megszerzett harci tapasztalatok szerint módosítottak a harceljárásaikon. Vegyes csoportokat hoztak létre a finn megerősített fedezékek leküzdésére, amelyek 2 lángszórós és 3 ágyús harckocsiból, egy műszaki szakaszból és egy lövészszázadból és egy vagy több tábori ágyúból álltak. A támadásokat a harckocsik sebezhetősége miatt gyakran éjszakai rajtaütés során hajtották végre, de még így is a lángszórós harckocsik nagy veszteséget szenvedtek, hiszen 50 métere meg kellet közelíteniük a célpontot. Míg a sima harckocsik 14,9%-os, a lángszórós harckocsik 34,3%-os veszteséget szenvedtek el a harcok során. Ezek a veszteségek gyakorlatilag végleges veszteségek voltak, mert harckocsiba becsapódó lövedékek felgyújtották a 400 literes kerozin tartályokat, amelyek akár 15-20 órán keresztül is lángoltak. Ezek a tüzek olyan hevesek voltak, hogy gyakran a sebességváltó, de az optikai eszközök is megolvadtak. A veszteségek orvoslására a fronthoz közeli leningrádi 174-es gyárban 15 darab HT-133-ast 30-40 mm-es pótpáncélzattal láttak el.

1940 nyarán a szovjetek rájöttek, hog a spanyolországi tapasztalatokból levont következtetésük a harckocsi csapatok elaprózásával kapcsolatban hibás, ezért visszatértek a nagy harckocsi hadtestek szervezéséhez. Ezek mindegyike két vegyi harckocsi zászlóaljat kapott papíron összesen 56 lángszórós harckocsival. Azonban ezeknek az alakulatoknak a feltöltése csak részlegesen valósult meg ezért a tényleges állomány igen változó volt. Minden esetre a 1941 júniusában a szovjet Vörös Hadsereg még 994 T-26 alvázú lángszórós harckocsival rendelkezett.

OT-130 harcban

Teletankok harci alkalmazása

A teletankokat a 152. és a 217. önálló harckocsi zászlóaljaknál rendszeresítették. A 152.et bevetették az 1939-es lengyelországi hadjáratban, de harci alkalmazására nem került sor. A téli háború során a 217. zászlóaljat a T-28-asokkal felszerelt 20. nehéz harckocsidandár alárendeltségébe került 32 harckocsi párral. ugyan ide került az önálló 7. század is 7 harckocsi párral. Az első harci bevetésre 1939. december 17-én került sor amikor is a dandár parancsot kapott a 123. lövészhadosztály támadásának támogatására. Az első támadás kudarcba fulladt, mivel a tankok elakadtak harckocsi akadályokat rejtő mély hóban. Az elmélettel szemben a távirányítás nem működött kielégítően ezért gyakran személyzet vezette a teletankokat. Mivel ezek lángszórós bevetések voltak, és igen magas veszteségekkel jártak. A hadjárat végére a 42 bevetett teletankból 6 végleges veszteség volt 21-et gyári nagyjavításra kellett küldeni és 15 csapatjavításra szorult.

Elhagyott teletankok Finnországban

A téli háború életre hívott egy másik teletankot is. A lángszórós harckocsik mellett itt merült fel az igény, hogy a finn bunkerekhez távirányítással kellene robbanó tölteteket eljuttatni. Ezekhez T-26-S harckocsikat használtak, amelyek az erősebb páncélzatú T-26-5-ökön alapúltak. ezek már TOZ-VIII rendszert kaptak 1,5 km-es hatótávolsággal. A robbantó harckocsik egy 30 mm-es páncéllal védett 300-700 kg robbanóanyagot tartalmazó tartályt hordoztak. A teletenkok távirányítással közelítették meg a célt, ahol leoldották a robbanó töltetet, amely időzítve, 15 perccel később robbant fel. Egy ilyen kísérleti egységet ki is vezényeltek a finn frontra. Legalább két eset ismert, amikor teletankokkal nyitottak átjárót a mannerheim-vonal műszaki akadályain át. Ezekben a harcokban a szovjetek 6 romboló harckocsit vesztettek.

A háború után több ígéretes kísérletet is végeztek az elfoglalt finn célpontokon, amely lehetővé tette a további fejlesztést.

1941 júniusában a Vörös Hadsereg 53 TT-26-tal és 61 TU-26-tal, és 2 T-26-S-sel rendelkezett. A nagy átszervezés után a 152. zászlóalj a 22. gépesített hadtest alárendeltségébe került ahol 1941 június-júliusban részt vett a Rovno körüli heves harcokban, de hagyományos módon. A nyár folyamán a 152-esek a harckocsijaik zömét elvesztették. Finnország után a 217-esek a 4. gépesített hadtesthez kerültek ahol az 51. önálló harckocsi zászlóaljjá nevezték át őket, és Moszkva körzetében állomásoztak. Az 51-eseket 1941 novemberében Razany körül vetették be, de őket is hagyományos harckocsikként

Külföldi felhasználók

Spanyolország

Mint fent írtam a Spanyol Köztársaságiak 281 egy tornyos változatot állítottak szolgálatba 1936 októberétől. Ezek mintegy 40%-a került a nacionalisták kezébe, ahol egészen 1953-ig álltak szolgálatban. Jellemző, hogy nem kevesebb, mint 15 darab múzeumi példány van kiállítva ma is Spanyolország különböző városaiban.

Spanyol T-26-os Cartagenaban

Kína

A kínaiak a Vickers harckocsikkal 1935-ben ismerkedtek meg, amikor is 16 darabot vásároltak belőlük, de ezek a japánok elleni, Sanghaj körüli harcokban 1937-re elvesztek. 1937 augusztusban Csang Kaj-sek kormánya katonai segítségnyújtást kért a Moszkvától a japánok elleni harchoz, amire a szovjetek rábólintottak. 1938 tavaszán Kanton kikötőjébe 87 (82) T-26 mod.1933-as érkezett. Ezek a harckocsik a 200. gyalogos(gépesített) hadosztályba kerültek. A hadosztály négy ezredből állt, egy harckocsi-, egy páncélautó-, egy gépesített gyalog- és egy tüzérezredből. A harckocsi ezred állományába 70-80 T-26-os került. A T-26-osok személyzetét a szovjetek a helyszínen képezték ki. A hadosztály a háború során 1938-44 között több összecsapásban is részt vett Délkelet Kínában, többek között a Lanfengnél, a Kunlung-hágónál, illetve a Burmai út megvédésénél. A japánok kiűzése után a harckocsik a nacionalista Kuomintang 1. harckocsi ezredében szolgáltak és immár a szovjetek által támogatott kommunisták ellen kerültek bevetésre. A Népi Felszabadító Hadsereg több T-26-ost megsemmisített illetve zsákmányolt. A polgárháború végén a Tajvanra menekült nacionalista erők állítólag néhány T-26-ost is magukkal vittek. Minden esetre az orosz wikipedia szerint, ma sem a Kínai Népköztársaságban, sem a Kínai Köztársaságban nem található kiállított példány.

Kínai T-26-osok

Finnország

Finnország a téli, majd a folytatólagos háború során nagy számban zsákmányolt T-26-osokat és állította hadrendbe őket. Annyira elégedett volt, hogy még az eredeti Vickers példányait is átépítette szovjet fegyverzetre. 1943-ig ezek adták a finn páncélos csapatok gerincét. Leváltásukat a beérkező német StuG.III-asokkal kezdték meg, de ennek vége szakadt amikor Finnország kivált a háborúból és szembe fordult egykori szövetségesével.

A téli háború alatt a finnek a zsákmányolt mintegy 70 példányokból: 10 mod.1931-et, 20 mod.1933-at, 2 mod.1938/39-et, 2 HT-26-ot és 4 HT-130-at 1941 júniusáig kijavítottak és szolgálatba állítottak. A folytatólagos háború alatt további 100 darab jutott a birtokukba, köztük megerősített páncélzatú T-26E is. Ebből 35-öt megjavítottak, 21-et pedig későbbi felújításra letároltak. A maradékot selejtezték, a használható alkatrészeket kiszerelték. 1942. január 1-én a Finn Hadsereg hadrendjében 102 különböző T-26 és Vickers harckocsi volt. 1942-43 folyamán 8 kéttornyú T-26-ost, BT és T-26 harckocsik tornyainak felhasználásával egytornyúra építettek át. Az alapjárművek zsákmányolt HT-26, HT-130 és HT-133-as lángszórós harckocsik voltak. Néhány harckocsi a régi géppisztoly beépítés mintájára homlokgéppuskát kapott. 1944 nyarán a finnek 126 T-26-ost tartottak hadrendben: 22 átépített Vickers féle T-26E-t, 2 mod.1931-et, 1 HT-26-ot, 63 mod.1933-at, 36 mod.1938/39-et, 2 T-26T vontatót. Ezekből még a háború után is szolgálatba maradt 75 T-26 és 19 Vickers. A háború után ezeket a harckocsikat leginkább csak kiképzésre használták. Jellemző, hogy a finnek mennyire megbecsülték a típust és milyen jól karban tartották, hogy 1960 januárjában is még 21 volt hadrendben. Hivatalosan 1961-ben vonták ki az utolsót a Finn Hadsereg állományából. Ma a Finnországban 3 mod.1933, 3 mod.1938/39 és 3 lángszórós változat van kiállítva, ebből négy a Parolai Harckocsi Múzeumban.

Módosított finn T-26-os

Finn T-26-os harcban

Szovjetek által zsákmányolt finn T-26

Finn T-26 múzeumban

Törökország

1933-34-ben a szovjetek a törököknek két ikertornyú T-26 mod.1931-est mutattak be. amelyet 1935-ben 60 darab T-26 mod.1933 egytornyú változat megvásárlása követett. A harckocsik a török páncélos dandár 102. és 103, századában álltak szolgálatba. 1937-ben minden század 4 szakaszból állt egyenként 5-5 harckocsival. A maradék 21(?) T-26 a dandár tartalékához került. A törökök viszonylag hamar, már 1942-ben kivonták a T-26-osaikat a szolgálatból. Ma az Isztambuli Hadtörténeti Múzeumban egy kiállított példányt őriznek.

Török T-26-osok

Németország

Annak ellenére, hogy a Wehrmacht 1941-ben tömegesen zsákmányolt T-26-osokat, mégsem állította szolgálatba nagy számba azokat. Ezeknek több oka is volt. A zsákmányolt T-26-osok, noha jobb fegyverzettel rendelkeztek, mint a német harckocsik fele, igen elhasznált állapotban voltak, ráadásul a saját harckocsik karbantartása lekötötte a javítókapacitásukat, meg amúgy is gyors győzelemben bíztak. Mire ez megváltozott, már nem volt értelme bajlódni a rendszerbe integrálásukkal, hiszen nem jelentettek akkora pluszt, mint pl a T-34-esek. Ennek ellenére, mintegy 40 darab használatba vételéről írnak, amelyet a németek a saját jelzés-rendszerűkkel láttak el. Változattól függően a Pz.Kpfw.737(r), 738(r), 740(r), illetve a HT-130-as lángszórós harckocsik a Flammenwerfer Pz.Kpfw.739(r). A németek csak ritkán alkalmazták őket, néhány részt vett az 1941-es szmolenszki-, moszkvai-, rzsevi-, leningrád környéki-, branyszki- és minszki csatákban. Valószínűleg a háború folyamán a hivatkozott 40-nél többet használtak, ezeket megszálló és karhatalmi feladatokra vetették be a Szovjetunió és Lengyelország területén. Alkalmanként, még korai, iker tornyos változatok is előfordultak. Lehetséges, hogy, még az 1944-es varsói felkelés leverésében is alkalmazásra került.

Elhagyott német felségjelű T-26

1943 őszén a 10 zsákmányol T-26-ost rohamlöveggé építettek át. A tornyok leszerelése után nyitott küzdőteret kaptak, amelybe a 7,5 cm-es PaK 97/98(f) (a jól ismert francia 75-ös zsákmányolt változata) került. Ennek a változatnak a neve: 7,5 cm Pak 97/38 auf Pz.740(r) lett. A tiz panzerjager a 563. Pz.jg.abt (páncélvadász osztály) 3. századához kerültek, de 1944 március 1-én a kiutalt Marder III-okra cserélték le őket.

Románia

A Román Királyi Hadsereg birtokába - források szerint összesen - 33 különféle T-26-os került. Ezek egy részét ők maguk zsákmányolták, de a többségüket a németek adták át nekik. Ezek azonban elég rossz állapotban, jórészt üzemképtelen állapotban jutott a birtokukba. A románok, hasonlóan a németekhez a zsákmányolt T-26-osokat nem hasznosították, a 33 harckocsi túlnyomó többségét nem javították ki és nem is állították szolgálatba. Amiről van adatunk, hogy 1942 szeptemberében a. 1. román páncélos hadosztály állományában mindössze 2 darab volt.

Magyarország

A Magyar Királyi Honvédség is az ukrajnai lőrenyomulása során számos T-26-ost zsákmányolt. Erről számos fénykép is tanúskodik, bár ezek része csalóka. Ugyanis az út mellett elhagyott és/vagy kiőtt harckocsik fényképezkedő honvédek hátterében lévő páncélosok koránt sem biztos, hogy a birtokunkba jutottak. Ezek egy része később németek megszállta területre került, illetve olyan állapotban volt, hogy további hadi használatra alkalmatlan volt. Ami biztos, hogy egy darab Magyarországra került, amelyről korabeli filmfelvétel tanúskodik. Ezen egy T-26 mod.1938 látható, amelyet a Ludovika Akadémia egy hadgyakorlatán alkalmaznak. Ez a harckocsi magyar rendszámot is kapott, a H-046-ot. Ennek a harckocsinak a további sorsa ismeretlen. Logikus lenne, hogy az 1942-es budapesti zsákmánykiállításra is kerülhetett T-26-os, majd onnan a Vérmezőre, de erre sem utalást, sem fényképet nem találtam.

Magyar katonák T-26-ossal fényképezkednek

Afganisztán

Elméletileg Afganisztánba is került T-26-os de erről megbízható információ nem áll rendelkezésre.

Tuva

Viszont az orosz wikipedia tud róla, hogy egy T-26-os 1941-ben a Tuvai Népköztársaságba került. Tuva 1921-1944 között független szatellit állama volt a Szovjetuniónak, majd attól az Orosz SzSzK autonóm területe.

Források:

- Steven J. Zaloga:m T-26 Light Tank - Backbone of the Red Army - New Vanguard 218 (Osprey 2015.)

- Bíró Ádám, Éder Miklós, Sárhidai Gyula: A Magyar Királyi Honvédség külföldi gyártású páncélos harcjárművei 1920-1945 (Petit Real 2006.)

- magyar, angol és orosz wikipedia

- oruzhie.info

- armchairgeneral.com

- war-book.ru

- war is over.ru

- tankarchives

- amodelcastillo.blogspot

- tankist-31.livejournal

Hát ennyi volt a T-26os története, a befejező rész a lengyel továbbfejlesztésről, a 7TP-ről fog szólni. Ígérem ennél rövidebben.

Tarr (ambasa) Gábor