blog191-01.gifA 442. gyalogezred története, amelyet második generációs japánok alkottak, viszonylag ismert Magyarországon. Aki az átlag felett érdeklődik a téma iránt valószínűleg már találkozott velük. Talán az sem ismeretlen számukra, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregében 125.000 afro-amerikai szolgált, jórészt kisegítő, nem harcoló beosztásban. Teherautó-sofőrökként, szakácsokként, és más hasonló nem túl dicsőséges szerepkörre kárhoztatva. Ennek egyik legfőbb oka, az érdekes módon az USA-ban egészen a 60-as évekig megmaradt szegregáció volt, illetve az a faji előítélet volt, amely nem tartotta alkalmasnak a fekete polgártársaikat a harc megvívására. Ez azért is érdekes, mert noha a társadalom gondolkodhatott így, a hadsereg vezetésének azonban tudatában kellett lenni, hogy a polgárháború óta már számos háborúban bizonyítottak az egykori rabszolgák leszármazottai. Ennek ellenére azért a második világháborúban is voltak afro-amerikaik alkotta harcoló alakulatok, amelyek közül a legismertebb, a több mozifilmben is megénekelt 99. vadászrepülő század, majd később a 332. vadászrepülő osztály, ismertebb nevükön a Tuskegee Airmen. Azonban én most egy kevésbé ismert alakulatról, a 761. harckocsi zászlóaljról szeretnék írni…

A 761. önálló harckocsi zászlóalj létrejöttét az a sajátos szövetségi törvény hozta életre, amely még a második világháború alatt is megtiltotta, hogy színes bőrű katonák együtt szolgáljanak fehérekkel. Noha, a törvény bizonyos értelemben megkötötte a katonai vezetők kezét, már az amerikai hadba lépés előtt is felmerült, hogy „színes” alakulatokat lehetne, kellene felállítani. Lesley J. McNair tábornok, az Amerikai Szárazföldi Csapatok parancsnokának támogatásával meg is kezdték az első, ilyen kísérleti egységek létrehozását. Ez azonban nem volt egyszerű. James A. Moss ezredes a 92. hadosztály 367. gyalogezredének parancsnoka szerint: „Mint harcoló katona a feketéket, csak másodosztályú anyagnak lehet tekinteni, elsősorban a gyengébb intelligencia és a szellemi és erkölcsi tulajdonságok hiánya miatt.”. Hasonló véleményt osztott Perry L. Miles ezredes a 93. hadosztály 371. gyalogezredének parancsnoka is, aki szerint a feketék csak építőalakulatokban lehet használni a korszerű háború keretein belül. Még Georges S. Patton tábornok is egy, a feleségéhez írt levelében is úgy vélekedett: „A feketék gondolkodása túl lassú a páncélosban való harchoz.”. Az amerikai fegyveres erőkben számos tiszt vallotta ezeket a nézeteket, noha mind polgárháborús, mind első világháborús példák is rácáfoltak ezekre a véleményekre. Ez a vélekedés már csak azért is különös, mert az első világháborúban, pont a fentebb megnevezett két alakulat közül a 93. hadosztály négy ezredéből három, illetve 92. hadosztály 367. gyalogezredének 1. zászlóalja szintén elnyerte a francia Croix de Guerre kitüntetést, noha ezek az alakulatok állományát szintén afro-amerikaiak alkották. (Az egyik, a 93. hadosztályba tartozó ezred katonáiról itt olvashattok bővebben) A szervezést elősegítette, a nagyhírű Life magazin hírverése, amely képes beszámolót közölt az egyik ilyen alakulatról.

blog191-03.jpgkiképzés közben

1941. márciusában 98 fekete sorállományú vonult be Fort Knoxba, a 758. (könnyű) harckocsi zászlóaljhoz, hogy megkezdje páncélos kiképzését. A 758-as ekkor, M5 Stuartokkal voltak felszerelve. A kiképzés a LeRoy Nichols ezredes vezette 5. harckocsi csoport alárendeltségébe tartozott. Hamarosan annyi képzett katona állt rendelkezésükre, hogy felmerült a gondolat, még egy zászlóalj felállítására a 758-ok mellett. Így született meg a 761. hadrendi számot kapott harckocsi zászlóalj, amelyet már a hadba lépés után állítottak fel. Nevezetesen 1942. március 15-én, született meg a parancs róla. Magát a tényleges szervezést két héttel később, április 1-én kezdték meg a louisianai Camp Claiborne-ban. A zászlóaljat M5 Stuart könnyű-harckocsikkal szerelték fel. Az újoncok ezen sajátították el a harckocsik kezelését, a fegyverek működtetését, és azokat a harcászati ismereteket, amelyek biztosították számukra a harc sikeres megvívásának lehetőségét. A záró hadgyakorlatra a texasi Fort Hood-ban került sor, ahol immár az akkori legmodernebb amerikai harckocsira, az M4 Shermanra fegyverezték át őket.

blog191-04.jpg

blog191-05.gifA sikeres kiképzés ellenére a Fekete Párducok, csaknem két évig mégis hátországi feladatokat láttak el, és az Egyesült Államokban maradtak. Ugyanekkor a hasonló fehér alakulatok már 2-3 hónapi kiképzés után az óceánon túl találták magukat, nem ritkán a harcok sűrűjében.

A hátországi tétlenség nem tett túl jót az egység moráljának, amelyet tovább rontott, azok a faji előítéletek, amelyekkel a Camp Polk és Camp Livingstone környéki településeken voltak kénytelenek szembesülni a katonák kimenőik alkalmával. Mindennaposak voltak, hogy a 761-esek tagjait tettleg bántalmazták. Az egyik legsúlyosabb esetre 1943 márciusában került sor, amikor az egység több tagját megverték a louisianai Alexandriában, majd egyiküket holtan találták a vasúti sínekre lökve. A helyzet pattanásig feszül, és csak a parancsnok, Paul L. Bates alezredes hathatós közbelépése tudta megakadályozni, hogy hat harckocsi és egy féllánctalpasból álló oszlop ne vonuljon be a városba, és ne vegyen elégtételt azon.

Időközben az Szövetségesek belekezdtek a legnagyobb vállalkozásukba. 1944. június 6-án amerikai, brit és kanadai csapatok gázoltak partra Normandiában. Megkezdődött Európa felszabadítása. Ehhez azonban meg kellett törni a Wehrmacht gerincét, amelyhez egyre újabb és újabb alakulatok harcbavetésére volt szükség. Immáron egyre kevésbé lehetett figyelembe venni azon bigott katonai vezetők véleményét, akik a fekete alakulatok harcképességét továbbra is megkérdőjelezték, és csak amolyan propaganda egységeknek tekintették őket.

blog191-06.jpg

Ben Lear tábornok, az amerikai 2. hadsereg parancsnoka, egy szemlét követően a „harcra kész” minősítést adta a 761-eseknek, így immáron gyakorlatilag minden akadály elhárult a harcbavetés elől.

Az alakulat 1944. október 10-én ért partot Franciaországban a híres, de ekkor már csendes Omaha parton. Az alakulat ekkor hat fehér és harminc fekete tisztből, illetve 676 fekete legénységi állományúból állott. A 761-esek Patton harmadik hadseregéhez kerültek, aki a 26. gyaloghadosztály alárendeltségébe utalta őket. (Az európai hadszíntéren bevett gyakorlat volt az amerikai hadsereg részéről, hogy a névleg önálló harckocsi és páncélvadász alakulatokat, tartósan egy-egy hadosztály alárendeltségébe utalták, azok megerősítésére.)

Az egység még abban a hónapban átutazott a felszabadított Franciaországon, hogy részt vehessen a Rajna menti harcokban, a híres ardenneki csatában, és az 1945-ös németországi összecsapásokban.

Megérkezésükkor, természetesen Patton személyesen is megszemlélte a 761-eseket, és beszédet is intézet az alakulat katonáihoz:

„Katonák, ti vagytok az első fekete harckocsizók, akik az Egyesült Államok hadseregében szolgáltok. Engem nem érdekel, hogy milyen színű a bőrötök, addig, amíg oda mentek, ahova mondom és megölitek a német kurafikat. Minden szem rátok szegeződik, mert nagy dolgokat várnak el tőletek.”

Természetesen Patton nem tudott elszakadni a saját neveltetésétől, és a beszéde ellenére fenntartásai voltak a 761-es harci képességeivel kapcsolatban, noha a szemlén a Fekete Párducok jó benyomást tettek rá. Patton véleményét a későbbi események sem változtatták meg. Patton bigott gondolkodású volt, de nem rasszista. Noha a fekete katonákat egyénileg jó harcosnak tekintette, a színes alakulatok felállítást továbbra sem támogatta. Ennek ellenére a 761-esek katonái büszkék voltak, hogy egy olyan kiváló hadvezér parancsnoksága alatt szolgálhattak, mint Patton.

Talán Patton viszonyulása a kérdéshez az egyik legjellemzőbb példa, hogy amikor az ardenneki csata alatt, számos német katona szivárgott be amerikai egyenruhába a szövetséges vonalak mögé, a tábornok parancsot adott, hogy az ellenőrző pontok és a raktárak őrzését bízzák fekete katonákra - köztük a 761-esekére – akik lelőhettek minden gyanús fehér katonát. Így oldva meg egy csapásra az azonosíthatóság kérdését.

blog191-07.png

A zászlóaljat először november 7-én szagolt puskaport. Innen kezdve a 761-esek hat hónapig folyamatosan harcban álltak. Moyenvic, Vic-sur-Seille és Morville-lès-Vic térségében szálltak előszőr csatába, természetesen, mint a hadosztály páncélos egysége gyakran az első vonalban, a támadás élén. Ennek meg is lett az eredménye. A legjobb kiképzés sem pótolhatja a tényleges harci tapasztalatokat. A hónap végére az egység 156 főt veszett, 24-en elestek, 88-an megsebesültek és további 44-en nem harci cselekmények következtében kerültek veszteséglistára. 14 harckocsijuk véglegesen megsemmisült és további 20 pedig megsérült.

Ezekben a harcokban tanúsított hősiességéért érdemelte ki Ruben Rivers törzsőrmester - igaz csak 1997-ben – a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést, a Becsületrendet.

November 15-én a franciaországi Guebling városáért folyó harcokban Rivers súlyosan megsebesült a lábán, de elutasította az orvosi kezelést, és megtagadta, hogy hátraszállítsák. Ehelyett beült egy másik harckocsiba és részt vett a Guebling felé történő előrenyomulásban. Noha egészségügyi állapotára tekintettel többször is hátra akarták szállítani, ezt ő folyamatosan elutasította. 1944. november 19-én hajnalban a százada, az A, tovább nyomult előre Bourgaltroff felé, de ott az ellenség tüze megállította őket. Az alegység tankjai ellenséges panzerek tüzébe kerültek, amely visszavonulásra kényszeríttette őket. Ekkor érte a halálos találat River harckocsiját, amely végzet vele, miközben a személyzet többi tagját megsebesítette. Ruben River törzsőrmester, az indoklás szerint a harcba tanúsított példamutató bátorságáért nyerte el a kitüntetést.

blog191-08.jpg

Warren GH Crecy volt a másik személy, aki különössen kitüntette magát a novemberi harcok során. Noha november 10-én kilőtték alóla a harckocsiját ő nem adta fel a harcot és egy .30-as géppuskával tovább lőtte az ellenséget. Ennek során sikerült megsemmisítenie egy német tüzérségi megfigyelő állást, amely addig hatékonyan vezette az ellenség tüzét az alakulatára.

Később, amikor egy újabb harckocsival indult harcba, az a terepen megrekedt a sárban. A legénység kénytelen volt elhagyni a járművet, miközben erős ellenséges tűz zúdult rájuk. Ennek ellenére az amerikaiak megkezdték a harckocsi műszaki mentését, amikor a német gyalogság rohamra indult, hogy megakadályozza azt. Crecy ekkor a tornyon lévő .50-es géppuskával tüzet nyitott, a közeledő ellenségre. Hatásos fellépése, hamarosan elvette a német gyalogság kedvét a támadástól, és visszavonulásra kényszeríttette azokat. Crecy a további harcok során számos német páncéltörő és géppuska-állást számolt fel, egy szál géppisztollyal, miközben fittyet hányt testi épségére. Crecy-t felterjesztették a Kongresszusi Becsületrendre, de végül is nem kapta meg. Őrnagyként vonult nyugállományba és a nem hivatalos „761-esek legfélelmetesebb katonája” megtisztelő címmel a tarsolyában.

blog191-07.gif

1944. december 31. és február 2. között a Fekete Párducok súlyos harcokat vívtak Belgium területén, hogy megállítsák, majd visszaszorítsák a németek utolsó nagy nyugati offenzíváját. Ezek közül is kiemelkedik az alakulat története szempontjából a Tillet mellett lezajlott két napos ütközet, amelyben visszaverték a támadó német páncélosokat és gyalogosokat.

Később, amikor megkezdődött Németország inváziója a 761-eseket a 103. hadosztály alárendeltségébe utalták. Az egység itt 1945. március 20. és 23. között részt vett azokban a súlyos harcokban, amelyek során hadosztálynak sikerült áttörnie a Siegfried-vonalon. A harcok során a 761-esek elfoglaltak hét német várost és zsákmányoltak 400 gépjárművet, 80 nehézfegyvert, 200 lovat és több ezer kézifegyvert. A három napos intenzív harc során a zászlóalj mintegy 4.000 fős személyi veszteséget okozott az ellenségnek.

 blog191-09.jpgA 761-esek 1945. április 11-én a németországi Colburgban, 75 km-re a csehszlovák határtól.

A Fekete párducok az egyik első egység volt, amely felvette a kapcsolatot a szovjet csapatokkal. Az 1. Ukrán Front csapataival való találkozásra 1945. május 5-án került sor az ausztriai Steyr városában az Enns folyó partján.

blog191-10.gifSteyr, Ausztria 1945. május 8.

A hadosztály a harcban eltöltött 183 nap alatt számos magasabb egység alárendeltségében is megfordult. Harcoltak a 26. a 71. a 79. a 87. a 95. a 103 gyalogos, és a 17. légideszant hadosztály kötelékében. Ez alatt részt vettek 30 város felszabadításában, vagy elfoglalásában. Elfoglaltak négy ellenséges repteret és három nagy hadianyagraktárt, megsemmisítettek 461 kerekes járművet és 34 harckocsit 113 tüzérségi eszközt. Mindeközben elvesztették személyi állományuk felét és 71 harckocsit. Az alakulat katonái közül a háború során 7 elnyerte az Ezüst csillagot (hárman csak a haláluk után), 56 a Bronz Csillagot és 246 a Bíbor Szívet. 3 tiszt és 31 legénységi állományú esett el a harcok során, 22 tiszt és 180 legénységi állományú, pedig megsebesült.

Az egységet 1946. június 1. szerelték le, még Németországban.

A 761-esek voltak az egyik első szegregált hazatérő egység, de más hazatérő alakulatokkal ellentétben otthon nem fogadta őket az a hősöknek kijáró tisztelet és ünneplés, amely más fehér csapatok megkaptak. Ez sokakat elkedvetlenített, noha nem vették észre, hogy pont az ő helytállásuk is volt az, amelynek hatására, Truman elnök a háború után, végül is kezdeményezte az amerikai fegyveres erőkben a szegregáció eltörlését.

1947. november 24-én újra aktiválták a kentucky-i Fort Knoxban a 761-eseket, de ez az időszak nem tartott túl soká, mert 1955. március 15-én ismét tartalék állományba helyezték az alakulatot.

A Fekete Párducokat a fennállásuk alatt – minden bizonnyal a társadalmi konvenciók miatt – elkerülték az elismerések. Egyetlen katonájuk, aki elnyerte a Becsületrendet csak jóval a halála után 1997-ben kapta meg azt. Ugyanígy az elnöki dicséretre (Presidential Unit Citation) is csak 1978. január 24-én Carter elnök részéről került sor. 2005. november 10-én a texasi Fort Hood-ban pedig végre emlékművet avattak a 761-esek tiszteletére. Az ünnepségen az alakulat számos, egykori tagja is részt vett.

blog191-12.jpg

Talán nem meglepő módon a Fekete párducok jelmondata "Come out fighting", amit, mint látszik magukévá is tettek. Bizonyosan, nem ez volt a legeredményesebb alakulat, az amerikai páncélos csapatok történetében, de minden képen érdekes színfolt volt.

Akit jobban érdekel a téma, itt megtalálja a 761-es honlapját.

blog191-11.jpg 

Ambasa

Szerző: ambasa  2016.03.08. 00:00 7 komment

Címkék: második világháború csapattörténet USA

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr338432700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MeyilKree 2016.03.10. 02:14:01

Köszi! Remek írás mint mindig.
Valóban nem tudtam róluk, érdekes a történetük. Fura a mostani világ nagy liberalizmus hangvetelű szóvirágai mellett, hogy alig 60 éve még mennyire másképp álltak hozzá a fekete katonákhoz.
Az is érdekes mennyire más ez a csak a legjobbk mehetnek el harcolni szemlélet az oroszok a selejtet előreküldjük gondolkodásmódjához képest.

HPetyo 2016.03.10. 09:05:58

@MeyilKree: Na igen. Papolnak itt a rasszizmusról, stb, holott a kor minden nemzetét sújtotta a faji és vallási előítélet. Nem csak a németeket. De mint tudjuk a történelmet a győztesek írják...
Amúgy szerintem a szovjetek nem a selejtet küldték előre. Ők mindenkit előre küldtek. Aminek meg is lett az ára '44 végére.

Ambasa: Mintha olyat is olvastam volna, hogy végül az átszállításukban és harcbavetésükben az is nagyban szerepet játszott, hogy addigra a szövetséges páncéloserők Európában erősen kivéreztek és szükség volt minden bevethető páncélos alakulatra.

ambasa 2016.03.10. 19:30:40

@HPetyo:

Igen én is olvastam ezt, ugyanabban a könyvben, amelyikben Te. Valószínű, hogy van benne igazság, de azért azt kétlem, hogy Amerikai, ha akart volna ne tudta volna - akár más hadszínterekről elvonva - pótolni a képzett harckocsi személyzetet fehérekkel. Szerintem inkább, mivel voltak, kapóra jöttek. Ha megnézed, ahhoz képest, hogy mint harckocsi alakulat, elvben a gyalogos hadosztályok támadó ékeként kellett volna szerepelniük, se az okozott kár, se az elszenvedett veszteség nem olyan súlyos. Főleg ha összevetem olyanok teljes háborús veszteségével, amelyek június 6-án gázoltak ki a partra és gyakorlatilag végigharcolták az európai háborút (1. és 29. gy.ho. 82. eje.ho. 101. lédesz.ho.) ezek gyakorlatilag elvesztették a teljes személyi állományuknak megfelelő létszámot, sőt néha még többet is.

Szintén nem írtam be olyan, csúsztatást, mely szerint a zászlóalj a németeknek 130.000 fős veszteséget okozott, mivel ez valószínűleg egy olyan összesített adat, amely azt a veszteséget tartalmazza, amely a felettes hadosztályok egyesített adata, vagy annak az egynek, amely alatt a háború végén szolgált, amely előtt valószínűleg május 8-án sok német katona tette le a fegyvert, mint az legközelebbi szövetséges alakulat.

TG

ambasa 2016.03.10. 19:44:44

@MeyilKree:

A szovjet hadseregnél azért ennél árnyaltabb a kép. Tudom, hogy az az általános képlet, hogy a záróosztagok géppuskái előtt, részeg barna tömeg Gurrá kiáltással rohamozza a németeket, és ha nem sikerül a támadás, akkor a tisztet ott helyben agyon lövik. Ennél azért sokkal árnyaltabb a kép, persze erre is volt példa, főleg a háború elején. Ez megint egy általánosítás, de egyesek úgy írták le a szovjet hadsereget, hogy elől az elit jött, utána jött a zöm és azok után egy gyülevész had, aki már tényleg a polgári lakosság kifosztásból élt. Természetesen ezeket is előreküldték a húsdarálóba, ha úgy alakult, de ezek nem is tartottak ki túl sokáig, inkább feláldozták az időnyerés véget. A Vörös Hadseregben az 1942-43-as időszak egy nagy vízválasztó. Addigra az alkalmatlan tisztek kirostálódtak. Ekkor visszaállítják a régi tiszti rendfokozatokat (addig beosztás szerinti megnevezések vannak). A komisszárok hatalmát megnyesik, megszüntetik a társparancsnoki rendszert. Ez nagyjából Sztálingrád után van. Ekkortól írják le, hogy a szovjet tiszt önbizalma megnő, és érezteti a megvetését a politikai tisztel szemben, és az átlagos frontkatona se fél már tőle annyira. Ekkora a záróosztagok jelentősége is csökken és 1944-ben már a front mögötti belső karhatalomként alkalmazzák őket. Persze a politikai tisztek hatalomvesztése is viszonylagos, hiszen ahogy a katona távolodott a frontól, egyre több veszteni valója volt és egyre kevésbé volt tanácsos beszólnia a komisszárnak.

A lényeg a lényeg, a támadást, az áttörést, főleg a háború második időszakában, már a szovjeteknél is a jobban képzett, nagyobb harci tapasztalattal rendelkező alakulatok hajtották végre (máshogy nem is sikerülhetett volna, a tömeg önmagában kevés a mélyen tagolt védelem áttörésére). Persze mint mindig itt is vannak kivételek.

TG

MeyilKree 2016.03.11. 00:16:58

A miskolci klubban lassan kezd előrejönni egy Bolt Action 1/72 méret vonal. Tervezem hogy beszállok ide, és a cikk hatására a pancelosokat a parducok mintajara tervezem majd festeni.

Itt viszont megint elszállt a képzeletem. Az egész sereget szeretném afro katonákkal megcsinálni.
Itt kérném a hozzáértők segítségét. Tudunk afro gyalogos harcoló - vagy akár tartalékos - alakulatokról? Bármilyen utalásnak, forrásnak, linknek örülnék.

ambasa 2016.03.11. 06:23:28

@MeyilKree:

Két színes hadosztály létezett, számos más kisebb alakulat mellett.

A 92. hadosztály az olasz fronton harcolt, és az ő alárendeltségbe rendelték a 758. harckocsizászlóaljat (a 761-esek testvéralakulatát). A másik jelentősebb magasabb egységet, a 93. gyalogos hadosztályt, a Távol-keleten vetették be.

Itt csemegézhetsz:
en.wikipedia.org/wiki/Military_history_of_African_Americans

Bár ha különlegességet akarsz, akkor ez is érdekes lehet:
en.wikipedia.org/wiki/442nd_Infantry_Regiment_%28United_States%29

TG

MeyilKree 2016.03.12. 02:09:19

Köszönem, ezek nagyon hasznosak!
No, még a végén tényleg meg is csinálom ezt a sereget... :)
süti beállítások módosítása