Sajnos az utóbbi időben egyre kevesebbet jutok el könyvesboltokba, így nehezen tudom követni az újabb és újabb megjelenéseket. Mivel lehet, hogy nem csak én vagyok így, ezért megpróbálom időről időre megosztani olvasmányélményeimet a blog olvasóival, hátha egyesek kedvet kapnak egy-egy olyan könyvhöz, amelyről még nem hallottak, de az érdeklődési körükhöz tartozik…
- E. F. Benson: Drake admirális (Rózsavölgyi és Társa 1942.)
- Winkler Gusztáv: Erődvárosok, városerődítések (Műegyetemi kiadó 2007.)
- dr. Csonkaréti Károly, Sárhidai Gyula: Az Osztrák-Magyar Monarchia tengerészeti repülői 1911-1918 (Zrínyi 2010.)
- Turcsányi Károly - Hegedűs Ernő: A légideszant I. - Elméletek, eljárások és légi gépesítés a kezdetektől 1945-ig (Puedlo 2008.)
- Turcsányi Károly - Hegedűs Ernő: A légideszant II. - Ejtőernyős-, helikopteres- és repülőgépes deszantok a modernkori hadviselésben 1945-2010 (Puedlo 2011.)
- Wilbur Smith: Kiálts rá az ördögre (Delej 1997.)
*****
- E. F. Benson: Drake admirális (Rózsavölgyi és Társa 1942.)
Mint látható engem meglehetősen érdekel a hajózástörténet korszaktól függetlenül. Így amikor ez könyv szembe jött velem egy antikvárium polcán, valamikor az ezredforduló tájékán, potom 450 Forintért, természetesen nem haboztam.
Maga a könyv egy kisalapú, keménytáblás, 271 oldalas életrajz, amely 17 kisebb-nagyobb fejezetre oszlik.
Érdekes dolog egy mai embernek kezébe venni egy több, mint 80 esztendővel ezelőtt kiadott könyvet, főleg úgy, hogy maga az eredeti, pedig csaknem 100 éves. Érdekes a nyelvezet, de még a papír is. Én, aki megszoktam a szakszövegeket, a lényegre törő megfogalmazásokat, még ha azok bonyolult összetett mondatokban jelennek meg, nagyon furcsa volt a könyv nyelvezetének - számomra - irodalmi stílusa. A sok szókép és metafora. De nem csak a könyv nyelvezete ilyen régies, hanem a tartalma is, hiszen az első két fejezet másról sem szól, hogy egyáltalán mikor is született Drake és, hogy milyen volt az ifjúkora, azt milyen történelmi környezetben töltötte.
Noha a könyv nem tartalmaz lábjegyzeteket, mégis gyakran hivatkozik más művekre és írja le, hogy melyik miben téved, vagy épen melyik állítása igazolható. Így ez nem egy egyszerű népszerűsítő irodalom, hanem valahol egy tudományos mű. Azonban a könyv szemlélete ezt egy kicsit felülírja. Látszik a szerző törekvése, hogy számára Drake egy hős, akinek - ha vannak vélt, vagy valós - vitatható cselekedetei, akkor azt mentegeti és megmagyarázza, igazolja. A szerző ezen szemlélete végigkíséri a szöveget, az ahogy csodálja hősét.
Számomra ez egy igen érdekes, de szokatlan olvasmány volt. Én mindenkinek tudom ajánlani, akinek az érdeklődése nem ragadt le a XX. századnál és nyitottabb más korokat és személyeket megismerni. Ugyanakkor azért egy forráskritikával kell kezelni az olvasottakat.
- Winkler Gusztáv: Erődvárosok, városerődítések (Műegyetemi kiadó 2007.)
Már gyermekkorom óta vonzódtam a várakhoz. Emlékszem kis koromban mennyi várat rajzoltam. Az utóbbi időben ez a vonzódásom tovább szélesedett és egyre jobban kezdett érdekelni az újkori erődépítészet. Noha ez a könyv nem erről szól, mégis egy lépcsőfoka annak, hogy azokat meg tudjam érteni.
Maga a könyv egy közepes alapú. keménytáblás, mintegy háromszáz oldalas, rengeteg ábrával illusztrált könyv. Maga a kiadvány 12 nagyobb fejezetre oszlik, amely az első kettő a fogalmakat és a kutatási módszereket mutatja be, majd az ezt követő fejezetek időrendben mutatják be az erődépítészet fejlődését a városerődítések bemutatásán keresztül. Magában az egyes fejezetekben egyszerre kerülnek bemutatásra folyamatok, egyes városok, és az adott korszakok erődépítészei.
Ez a könyv egy rettenetesen száraz, leginkább egyetemi jegyzet. Nagyon nehéz olvasmány és tényleg csak elkötelezetteknek szól. Sokat vártam a könyvtől, sokat kaptam, de nem teljesen azt amit vártam. Ez egy tipikusan olyan könyv, amit szerintem leginkább a szerző önmagának írt. Nagyon jók a városok felülnézeti rajzai, de önmagukban, keresztmetszeti rajzok nélkül értelmezhetetlenek. Tipikusan olyan ábrák, hogy szerző érti, hogy mi van rajtuk, de a laikus nem igazán. Azért ne legyek igazságtalan, a ábrák tekintetében az első fejezetben van néhány olyan ábra, amely segítheti a fogalmak értelmezését. A sok leírás nagyon hasonló, ezért összefolyik, ráadásul van két olyan alfejezet, amely egyetlen egy mondat kivételével teljesen megegyezik.
Szerintem ez egy nagyon érdekes, de igencsak réteg téma. Nagyon sokunkban megvan az igény és a csodálat a várak, és azok kialakulásának megismerésére. Szerintem a téma a szakmaiság megőrzése mellett megérdemelt volna egy populárisabb megközelítést, ami ebben a könyvben nem sikerült. Akit érdekel az erődök fejlődése azoknak ajánlom, de laikusoknak egyáltalán nem.
- dr. Csonkaréti Károly, Sárhidai Gyula: Az Osztrák-Magyar Monarchia tengerészeti repülői 1911-1918 (Zrínyi 2010.)
Valamikor a 2010-es években a Zrínyinek volt egy - általam - kék sorozatnak nevezett sorozata. Ezek jellemzője, hogy egy-egy témát járt körbe gazdagon illusztrálva. A sorozat minden könyve álló, A4-es formátumban jelent meg kék borítóval.
Maga ez a kötet is hozza a sorozat jellemzőit: A4-es álló méret, kemény borító. A kiadvány kicsit több, mint 100 oldalas, és ennek jelentős része illusztráció, fénykép, festmény, térkép, táblázat stb. Maga a könyv két nagyobb részre oszlik. Az első felét Csonkaréti, a második felét pedig Sárhidai írta.
Ez a könyv engem nagyban emlékeztettet A Magyar Királyi Honvédség légvédelme 1920-1945 című könyvre, amely társszerzője szintén Sárhidai volt. Ott is a könyv első felét megírta valaki, majd ahhoz fűzött kiegészítéseket, pontosításokat a második szerző. Itt sincs másként, Csonkaréti hozza a saját stílusát, ahol egyszerre keverednek különböző - de meg nem nevezett - forrásaiból vett adatok és korabeli újságidézetek. Valamikor nagyra értékeltem Csonkaréti munkásságát, és vitathatatlan érdeme, hogy ő volt az, aki egyszerűen visszahozta a Monarchia Haditengerészetének a történetét egy szűkebb, a történelem iránt érdeklődő közönség elé, és elérhető formában közzétette azt. Sajnos azonban egyre inkább derülnek ki tévedései, amely szerintem egyrészt az akkor még nehezen elérhető források hiányára, illetve egyfajta forráskritika hiányára vezethető vissza. Itt sincs másként, látszik, hogy a saját oldal alaposan van feldolgozva, de a másik oldal adataival nincs összevetve. Jók a korabeli sajtóidézetek, de nem hívja fel a figyelmet, hogy azért ezeket fenntartással kell kezelni. A könyv másik fele ezt próbálja helyrebillenteni. Sárhidai főleg adatokkal dolgozik, és ez persze egy sokkal szárazabb leírást ad. Sok adat és táblázat jellemzi, ami jó.
Számomra a könyv egy furcsa vonulata volt, - amivel már nem először találkoztam - hogy a csekély terjedelmet sem tudták teljesen megtölteni a a témával, ezért belekevertek oda nem illő dolgokat. Gondolok itt az osztrák haditengerészet kialakulására és rövid történetére, a német léghajók tevékenységére Magyarországról, vagy épen a Bécs elleni, olasz, propaganda légitámadás leírása. Jó, jó, hogy ezt meg kell írni, de miért pont ebben a könyvben. Ráadásul ezeket én már korábban olvastam a Haditechnika magazinban, tehát ezek átvett cikkek.
Ugyanakkor olvastam benne nagyon érdekes, számomra új dolgokat. Sok adat itt található egyben, és ez nagy, elvitathatatlan értéke ennek a könyvnek. Az összefoglaló táblázatok, a térképek unikumok.
Alapvetően ez egy nem túl nagy terjedelmű, viszonylag könnyen olvasható könyv, amely fontos, de elhanyagolt részéről szól a magyar hadtörténelemnek. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a repüléstörténet, a magyar és az osztrák-magyar hadtörténelem, az első világháború.
- Turcsányi Károly - Hegedűs Ernő: A légideszant I. - Elméletek, eljárások és légi gépesítés a kezdetektől 1945-ig (Puedlo 2008.)
Már többször olvastam Turcsányi fémjelezte könyvet újságcikkeket és eléggé megosztott vagyok vele kapcsolatban. Hogy mégis megvettem ezt a kötetét annak egy banális oka volt. Valamikor elmentem egy előadására a Stefániára, a Kiss Károly Hadtudományi Klubba, ami erről a témáról szólt. Azonban közbejött egy gikszer és az előadást egy héttel korábban tartották meg, de erről négyen nem értesültünk. És ennek ellenére Turcsányi úr eljött egy héttel később és négyünknek újra előadta a mondanivalóját. Ez számomra egy olyan pozitív hozzáállás volt, ami felkeltette a könyvével kapcsolatos érdeklődésemet.
Turcsányi Károly a ZMNE (Közszolgálati Egyetem)-en tanít, a Malinovszkij Páncélos Akadémián szerzett harckocsi mérnök-parancsnoki diplomát. Számos publikáció kapcsolódik a nevéhez. Hegedűs Ernő szolnoki repülő-mérnök a Magyar Hadtudományi Társaság tagja.
Maga a könyv a szokásos Puedlo nagyalakú, keménytáblás 200 oldalas könyv. A mű hét fejezetre oszlik, amelyből az első kettő fogalmi kérdéseket tisztáz. A 3-6. fejezetek sorra veszik a német, az angolszász, a szovjet és a magyar légideszant csapatokat. Ezen fejezeten belül bemutatja a hozzájuk kapcsolód főbb személyiségeket, az elméleteket, a történetüket és a szervezetüket, majd értékelésüket. A könyvet egy összefoglaló értékelés és függelékek zárják. Az egyes fejezeteket végén képmellékletek találhatóak.
Nem először olvastam Turcsányi könyvet és így nem volt meglepő számomra stílusa. Nem volt meglepő és most sem szerettem. Turcsányira jellemző, hogy ő szeret valamiféle vitaindító művet alkotni. A lényeg, hogy állítson valami olyat, amit más nem. Ilyen volt a Nehéz-harckocsik, ahol kihozta, hogy a Panther volt a legjobb nehéz-harckocsi. Igaz nem volt a nehéz-harckocsi, de Turcsányinál, ha a mondanivalója azt teszi szükségessé akkor az lesz. Ugyanilyen az elöltöltős fegyverek korszakának történetét feldolgozó összefoglaló műve, ahol a francia könnyű gyalogságnak is vontcsövű puskát ad a kezébe, mert egy könnyű gyalogságnak az dukál.
Nos itt is ez a helyzet. Turcsányi felállít egy-két elméletet, ami azt igazolja azt felnagyítja, ami ezzel ellentétes azzal nem foglalkozik. A könyvnek alapvetően két nagy hibája van. Az egyik a mondanivaló, a másik formai.
Ennek a könyvnek két fő mondanivalója van az egyik, hogy a vitorlázó repülőgép jó, mert lehet vele rohamozni, a másik pedig az az előremutató, hogy a légideszant csapatok minél több járművel, lehetőleg páncélozott harcjárművel szálljanak alá. Aki ezt megvalósítja az jó, aki nem, az nem érti a haladást. Hogy mindezt igazolja a szerző keveri az elméletet, a realitást és a valóságot.
Tényleges elemenként szól tervezetekről, illetve általános gyakorlatként sejtett kísérleteket, ráadásul ezt gyakran tárgyi tévedésekkel, az adatok a saját mondanivalójához való hajlításával. Ilyen a német hagymázas tervek ismertetése a páncélgránátos légideszantokról, vagy a tuniszi légihíd páncélos szállításainak légideszantként kezelése. Az, hogy Arnheimnál a két legnagyobb hiba egyike, hogy nem deszantoltak a britek harckocsikat, mert a páncélozott jeep-eket kilőtték német légvédelmi gépágyúk. Nem érti a csatarepülőgépek és a légitámogatást, így kijelenti, hogy a szovjeteknek, és a németeknek van csatarepülőgépük, mert rendelkeznek páncélozott, páncélvadász repülőgéppel. A briteknek is van hasonló a Typhoon, mert használ rakétát, de az amerikaiaknak nincs, mert nekik nincs ilyen. Az már nem zavarja, hogy ami a Typhoon az amerikai oldalon a P-47 és a német oldalon a Fw 190. Jellemző, hogy azt sem érti, hogy ezeknek a feladata nem a közvetlen károkozás, hanem a logisztika és a tüzérség rombolása, és azt sem tudja, hogy a legendával ellentétben, az Il-2-esek is ebben voltak igazán eredményesek. Amikor hiányolja a légideszant csapatok elmaradt bevetéseit, egyszerűen figyelmen kívül hagyja a szállító eszközök elégtelen mennyiségét, és a légifölény hiányát. Erről, mint ezeknek a csapatoknak az eredményes bevethetőségéről egyetlen egy esetben sem szól. Az már meg sem lepett, hogy a szerzők nem tudják a különbséget a Wehrmacht és a Heer között.
A másik nagy hiba a formai. A szerzők szeretik, ha a könyveik tankönyv, dolgozat formáját veszik fel és ragaszkodnak ehhez. Ennek több formai nyoma van. Az egyik szerkesztési, ami látszik a bevezetésen a fejezetek tagolásán, a végkövetkeztetés levonásán. Szintén jellemező, hogy a fejezetek egy része oldalra azonos terjedelmű. A másik formai. A szövegben keverednek a normál, a dőlt- és vastagított betűs szavak, mondatok. Ez számomra nagyon zavaró. Szintén a formai hibához sorolom, hogy a könyvben szereplő típusjelzések 90%-a hibásan van leírva. Ez annyira szembeötlő, hogy van olyan bekezdés, ahol ugyanaz a típus kétszer szerepel különböző képen, mellesleg mindkétszer hibásan.
Nekem alapvetően az volt a legnagyobb problémám a könyvvel, hogy olvasása közben folyamatosan az internetet nézegettem, hogy ellenőrizem, hogy mikor ír valósat és mikor téved. Aztán egy idő után meguntam.
Maga a könyv érdekes, de erős kritikával olvasandó. Csak olyanoknak tudom ajánlani, aki tud különbséget tenni a tények és a szerző elméletei között.
- Turcsányi Károly - Hegedűs Ernő: A légideszant II. - Ejtőernyős-, helikopteres- és repülőgépes deszantok a modernkori hadviselésben 1945-2010 (Puedlo 2011.)
Az első részt három évre rá követte a folytatás, amely a légideszant hadviselés második világháború utáni történetét, fejlődését dolgozza fel.
Ez a könyv követi az előző formátumát. Vagyis keménytáblás nagy alapú 230 oldalas mű. Hat plusz egy fejezetre oszlik, amelyből az első egy elméleti összefoglaló, a második egy történeti összefoglaló, a harmadik a légideszantok haditechnikájával foglakozik, míg a negyedik a szervezeteket mutatja be. Az ötödik a magyar légideszant csapatok történetét dolgozza fel, és mint minden ilyen jellegű írásmű, természetesen tartalmaz egy összegzést, amely a hatodik fejezet. A plusz egy a mellékletek. A kötet számos színes fotót is tartalmaz.
Az első kötet ismertetésénél nagyjából leírtam a kritikáimat és azok itt is állnak. Továbbra is az elmélet mindenáron való igazolása, akár a tények sajátos értelmezésével. Saját kategóriák felállítása, az elmélet igazolására. Ami nekem egy igazán fájó pont, főleg olyantól aki Moszkvában végzett, illetve egy szolnoki repülőmérnöktől, hogy nem tudják helyesen leírni a haditechnikai eszközök típusjelzését. Az, hogy keverik, hogy mikor kell használni kötőjelet és mikor nem, az egy dolog, de az, hogy a szovjet típusjelzéseknél, hol az angol, hol a magyar átírást használják, egy moszkvai akadémiát végzet tiszttől, nekem eléggé kérdőjeles. Egyszerűen egyszerre van jelen a nagyon tudományosnak látszó szöveg és a pongyolaság. Írom, hogy tudományosnak látszó, mert úgy hogy azért rendelkezem némi ismeretekkel a repülés terén, bizonyos szöveg számomra, hol tudományos hablaty volt, hol teljesen felesleges szöveg, hiszen, aki ezt a könyvet a kezébe veszi, nem akar a hajtóművek és az aerodinamika tudományos részleteivel megismerkedni. A tartalmi problémák mellett vannak szerkesztésiek is. Érdekes, és egyben érthetetlen volt számomra, a második fejezet szerkesztése, amely egy történeti összefoglaló. Egy ilyen részt meg lehet írni, úgy hogy vagy időrendben haladok, vagy nemzetek szerint és így minkét esetben láthatok egy fejlődési görbét. A szerző azonban egyiket sem tette. Kezdésnek leírja a legjelentősebb konfliktusokat Koreától az terrorizmus elleni háborúkig, majd visszaugrik időben és sorra veszi az általa egyéb háborúknak nevezett konfliktusokhoz a szovjetek magyarországi 1956-os bevetésétől, a britek 1999-es koszovói beavatkozásáig. Alapvetően ez akár érdekes is lehetne, ha bármelyik vezérlő elvet bevezettek volna, de ezzel a töréssel elmulasztották egy lehetőséget.
Azért a könyvnek vannak nagyon jó részei is. Ilyen az 5. fejezet, amelyet viszont nem a szerzőpáros, hanem Ruszin Romulusz írt. Szerintem ez a fejezet, amely a magyar légideszant csapatok történetét dolgozza fel, tömör, lényegre törő, mégis érdekes, és számomra hiánypótló is volt. Ha valami, akkor e fejezet miatt, mindenképpen érdemes a könyvet kézbe venni. Hasonlóan jó Porkoláb Imre, a brit légideszant csapatokról szóló rövid összefoglalója a mellékletben.
Úgyhogy itt sem tudok mást írni, mint amit az előzőnél: maga a könyv érdekes, de erős kritikával olvasandó. Csak olyanoknak tudom ajánlani, aki tud különbséget tenni a tények és a szerző elméletei között.
- Wilbur Smith: Kiálts rá az ördögre (Delej 1997.)
Szeretem a régi filmeket, már csak életkoromnál fogva is. Az egyik kedvencem az 1976-os Roger Moore-ral, Lee Marvin-nal és Ian Holm-mal forgatotta Kiálts az ördögre című film. Nem vagyok egy regényolvasó, de azért ezt a könyvet beszereztem. Nem ez volt az első Wilbur Smith könyv amelyet elolvastam. Az első a Jön a farkas című regénye volt, amely szívemnek kedves Etiópiában játszódik.
Ez egy tipikus Wilbur Smith regény (már amennyire én ezt meg tudom ítélni kettő elolvasása után). Az én példányok 350 oldalas keménytáblás könyv.
Olvasmányos, lendületes, Van benne humor és dráma is egyszerre. Viszont ami megfogott az az, hogy nem egyezik a film és könyv egy lényeges dologban, de erről nem szeretnék spoilerezni többet.
Nekem tetszett, aki szereti az egzotikus helyeket, a humort, a drámát a romantikát annak tudom ajánlani kitűnő könyv a nyári kikapcsolódáshoz.
Tarr (Ambasa) Gábor
