Nos az előző részben megpróbáltam ismertetni a Town-osztályú cirkálók szerkezetét, fegyverzetét és rendszereit, kiemelten az utolsó két módosított, erősített hajóra. Az eddigi száraz műszaki leírás után következzen a két cirkáló történetének bemutatása. Elsőkén a híresebb HMS Belfasté...
A Belfast története érhető okokból elég jól dokumentált, magyarul is számos cikk, leírás foglalkozik vele, ezen felül számos könyvet adtak ki róla angolul is.
A cirkáló építését a Harland & Wolff belfasti gyárában 1936. szeptember 21-n kezdték építeni, majd 1938. március 17-én Írország védőszentjének, Szent Patrik napján bocsátották vízre. A hajó keresztanyja, az akkori miniszterelnök Neville Chamberlain felesége volt, aki e szavakkal bocsátotta a hajót első útjára a tenger habjai közé, miután összetört az orrtőkén egy jófajta pezsgőt. "A hajó neve mostantól legyen Belfast. Isten óvja őt és mindenkit, aki a fedélzetén tengerre száll"
Mint minden valamire való brit hadihajónak, ennek is volt jelmondata, amely megegyezett a névadó városéval: "Pro Tanto Quid Retribaumus." Azaz miképpen hálálhatnánk meg azt, amit kapunk. Azonban a hajó tengerészei egy kicsit máshogy fordították le a latin szöveget, szerintük ez inkább így hangzott: "Annyit adunk, amennyit kapunk."
Néhány heti próbajárat után a hajó hivatalosan 1939. augusztus 5-én állt szolgálatba. Amikor az első parancsnoka G.A. Scott sorhajókapitány felvonta lobogóját a hajón az a ceremónia alatt megakadt, és egy matróznak kellett felmásznia az árbocra, hogy kiszabadítsa azt szorult helyzetéből. Szó ami szó, ez nem volt jó ómen a babonás tengerészek szerint. A Belfast kezdetben a 2. cirkáló squadron kötelékébe került. Az első akciója egy gyakorlat volt augusztus 14-én. A német Hipper cirkálóról elnevezett gyakorlat során a Belfastnak egy német kereskedelmi cirkálót kellett imitálnia. A gyakorlat a Belfast szempontjából sikeres volt, mert az "üldöző" brit hajókat elkerülve éjszaka, sikeresen tört át a veszélyes Pentland Firth szoroson, Skócia és az Orkney-szigetek között.
Közvetlenül a háború kitörése előtt, augusztus 31-én a hajót az orkney-szigeteki 18. cirkáló squadronba vezényelték át, amelybe rajta kívül még a HMS Aurora, a HMS Sheffiled és a HMS Edinbourgh tartozott. A szeptember 3-i hadüzenet után innen, Scapa Flowból kezdte meg harci őrjáratait az Északi-tengeren. A hajó feladata több más társával együtt ugyan az volt, mint az első világháborúban, azaz távoli blokád fenntartása, és a Németországból ki-, vagy épen befelé tartó hajók elfogása. A Belfast szeptember 8-án futott ki első harci bevetésére a HMS Hood és HMS Renown csatacirkálók kíséretekén. Ekkor vele tartott testvérhajója a HMS Edinburgh és négy romboló. A bevetés célja a német Norddeutscher Lloyd Europa óceánjárójának az elfogása volt. Azonban az erős köteléknek nem sikerült megtalálnia azt, sőt semmilyen ellenséges hajóval sem találkozott. A következő bevetésre 25-én futott ki, hogy fedezze a HMS Spearfish tengeralattjáró hazatérését, amely nem sokkal korábban egy német légitámadást volt kénytelen elszenvedni. A következő őrjáratok már egyre eredményesebbek lettek. Október 5-én a Belfast elfogott egy norvég bálnavadász ellátó hajót, és miután átkutatta azt útjára bocsátotta. Október 8-n egy svéd hajó nyomába eredt, de a rossz időjárás megakadályozta annak átkutatását. Gyakorlatilag ebben az időben felelevenedtek a régi hagyományok, amelynek részese lett a Belfast is. Ha a járőröző hajók találtak egy gyanús hajót, azt megállásra kényszerítették majd átküldtek rá egy fegyveres osztagot, amely átvizsgálta a hajót, annak papírjait és rakományát. Ha minden rendben volt akkor útjára bocsátotta, ha nem akkor viszont egy zsákmányosztagot hátrahagyva azt hazai kikötőbe küldte, további vizsgálatok céljából. Így történt ez október 9-én, amikor is a cirkáló elfogta a norvég zászló alatt hajózó Tai Yin hajót, és azt Kirkwallba küldte. Még ezen a napon az Faröer-szigetektől 80 kilométerre észak-nyugatra egy újabb gyanús hajóba botlott, a német 13615 tonnás Cape Norte óceánjáróba, amely Brazíliából tartott hazafelé. A hajót, elfogása után zsákmánylegénységgel Kirkwallba küldte. Ez igazán jó fogás volt, a britek később Empire Trooper néven szolgálatba állították a hajót a Belfast pedig a régi jó hagyományok szerint zsákmánypénzt kapott utána. Három nappal később ugyan így jártak el a gyanúsnak talált svéd Uddeholmmal, majd maga is visszatért az anyakikötőjébe. Épp időben érkezett, hogy ott legyen Günther Prien U 47-esének támadásakor, amikor a HMS Royal Oak a tenger fenekére került. A támadás után a britek pánikba estek, hogy a jól védett kikötőjük ennyire sebezhető így másnap a Belfast sietve felvonta a horgonyait és még aznap reggel Loch Ewebe távozott.
November 10-én a Belfastot visszavezényelték Rosythba a 2. cirkáló squadronhoz. November 21-én az itt lévő kötelékkel egy lőgyakorlatra futott ki. Alig hagyta el Firth of Forthot, amikor 10:58-kor egy német mágneses akna robban a hajó alatt, az egyik gép- és kazánház között. A végzetes aknát az U 21 rakta le nem sokkal korábban. A robbanás nyomán 20-an súlyosan, 26-an pedig könnyebben sérültek meg. Henry Stanton 2. osztályú matróz később a kórházban belehalt a sérüléseibe. A hajó vezetése kezdetben azt hitte, hogy a cirkálót torpedótalálat érte. Miután a hajón a legszükségesebb haváriát elvégezték, a lőgyakorlaton eredetileg a cél vontatására kirendelt Krooman vontató a hajót visszavitte Rosythba.
Kezdetben nem látszott nagynak a sérülés, a hajótest látszólag nem sérült és túl sok víz sem jutott a hajótestbe az egyik kazánház alatt keletkezett léken. Azonban amikor mélyebb feltárásba kezdtek kiderült, hogy a hajó héjszerkezete alatt eltörött a hajótest fő teherviselő eleme a hajógerinc és 3 hüvelyknyit görbült el felfelé. A robbanás következtében a hajó egyik turbinájának lábazata is eltörött. Ekkor a hajó további sorsa kérdésessé vált. Egyszerűen a hajó teherviselő eleme olyan mértékben károsodott, hogy szóba került a vadonatúj cirkáló lebontása. 1940. január 4-én a hajót karbantartási státuszba helyezték, legénységét, pedig más hajókra, többek között a HMS Hoodra vezényelték át. Ekkor egy fél éves javítás vette kezdetét Rosythban, amely eredményeként június 28-ra került a Belfast olyan állapotba, hogy két nappal később átvontassák Devonportba, ahol megvolt a szükséges hely, és eszközök a hajó gyakorlatilag újjáépítésére.
Devonportban első lépésként kiegyenesítették a hajótestet és megerősítették azt. Ugyanakkor, ez alatt a hajó egyéb berendezéseit kannibalizálták, és más hajók üzembentartásához használták fel azokat. Ez némileg frusztrálóan hatott és tovább késleltette a hajó felújítását. Ugyanakkor a Belfast szerkezeti károsodásának elemzése jó lecke volt a briteknek, és a későbbiekben sokkal komolyabban vették a hajók tervezésénél a mágneses aknák elleni aktív és passzív védelmet. A nehézségek ellenére, ami felújítást hátráltatta 1942 novemberére, egy teljesen újjáépített és modernizált cirkálót állíthatott ismét szolgálatba a Royal Navy.
A felújítás nem érintette a fő-, és a másodlagos fegyverzetet, és a pom-pomokat sem. Ugyanakkor a két négycsövű Vickers nehéz-géppuska helyére összesen 18 db 20 mm-es Orliekon gépágyú került (öt iker és nyolc egycsövű állványon). Ennél jelentősebb volt a hajó tűzvezetésének és felderítőrendszereinek modernizálása. A hajó számos új elektronikai eszközt kapott, felderítő és tűzvezető radarokat, és egy új szonárt is, továbbá új rádiókat. A hajótest is változott és megerősítésre került. A hajó két oldalán egy-egy dudort szereltek fel, ami növelte a hajótest szilárdságát és a stabilitását is, ez azonban azzal járt, hogy a cirkáló szélessége 21 méterre növekedett. Módosították a fő fegyverzet lőszerliftjeit, és lehetővé tették a tüzelőanyag-rendszerét, hogy a nyílt tengeren rombolókat tudjon feltölteni. A hajó övpáncélja is megerősítésre került, némileg meghosszabbították és egy rátétlemezzel meg is erősítették. A módosítások nyomán némileg nőtt a hajó merülése és a vízkiszorítása, elérte immár a 11553 tonnát. Minden esetre amikor 1942. november 3-án a hajó újra szolgálatba állt Frederich Parham kapitány parancsnoksága alatt, a Royal Navy egy teljesen megújult, korszerű cirkálóval lett gazdagabb.
A Belfast a Robert Burnett ellentengernagy vezette 10. cirkáló squadronhoz került, ahol annak zászlóshajója lett. Az egység Scapa Flowban állomásozott, és innen kiindulva biztosította a sarkvidéki konvojok útját a Szovjetunióba. A hajó korszerű radarberendezései feleslegessé tették a repülőgépeit, ezért 1943 júniusában eltávolították azokat a fedélzetről. Ezen időszakban a Belfast a nem túl látványos, ugyanakkor igen nagy jelentőségű konvojok kísérésében vett részt, amely igen emberpróbáló és veszélyes feladat volt a zord időjárási körülmények között. A napi rutint csak néha zavarta megy egy-egy olyan akció, mint amikor 1943. október 5-6-án az USS Ranger repülőgép-hordozót kellett biztosítania, amelynek feladata a Norvégia partjai mentén folyó német hajózás megzavarása volt. 1943. december 26-án a Belfast részt vett az északi-foki csatában, amely során a német Scharnhorst csatacirkáló a hullámsírba merült. A Belfastra fontos feladat várt, amikor is két társával, a HMS Norfolk nehéz- és a Southampton könnyűcirkálóval egyetemben egyszerre kellett távol tartania a német óriást a JW55B konvojtól és ugyanakkor feltartóztatnia addig, amíg a megsemmisítésre odaküldött HMS Duke of York csatahajó a kíséretével meg nem érkezik. Az összecsapás során, a Belfast vezette kötelék fedélzetén Burnett admirálissal sikerrel oldotta meg a feladatát, noha a Scharnhorst tüzérei cirkálótársaiban komoly sérüléseket okoztak, ő maga sértetlenül úszta meg az összecsapást. A bonyolult időjárási és látási viszonyok között, korszerű radarberendezéseivel követte az ellenséges hajót, majd részt vett annak elsüllyesztésében is. A csata után a Belfast visszatért Rosythba, ahol a legénységre rövid pihenő várt. 1944 februárjától ismét a konvojok védelmében tevékenykedett, majd március végén a fedezetének részese volt annak a csapásmérő köteléknek, amely légitámadást hajtott végre a Tirpitz ellen az Alta-fjordban. Az akció után április-májusban a Belfast Rosytban kisebb felújításon esett át, majd május 8-án visszatért Scapa Flowba, de csak azért, hogy elköszönjön, hiszen egy ekkor sokkal fontosabbá váló feladatra jelölték ki.
1944. június 5-én a Belfast részes lett az addigi történelem legnagyobb tengeri vállalkozásának, a normandiai partraszállásnak. A cirkáló június 2-án hagyta el a Clyde-folyó torkolatát és csatlakozott az inváziós flottához. A Belfast az E támogató csoport zászlóshajója lett, fedélzetén a kötelék parancsnokával Frederich Dalrymple-Hamilton ellentengernaggyal. Apró közjáték, hogy mind Winston Churchill miniszterelnök, mind VI. György király szintén a Belfast fedélzetéről, szerette volna megszemlélni a partraszállást, de végül egyik főméltóság sem lépet a hajóra mert az invázió parancsnokai, Eisenhower és Cunningham ezt megakadályozták. A Belfast ágyúi június 6-án 5:30-kor nyitottak tüzet a Ver-sur-Mer közelében található német partvédő ütegre, lefogva azt, amíg a skót Green Howard ezred 7. zászlóalja kigázolt a partra. Az invázió során a Belfast a Juno és a Gold part szektoraiban támogatta a szárazföldi csapatok harcát. Az invázió első 10 napjában sikerült ellőnie lőszerkészletének nagy részét ezért június 16-án vissza kellett térnie Porstmouthba a lőszerraktárainak feltöltésére. Két nap múlva már ismét a francia partok előtt volt és tovább folytatta a német állások bombázását. A normandiai harcok leírása, és a német visszaemlékezések szerint, a szövetségesek egyébként igen hatásosan alkalmazták a hajótüzérséget. Nagypontosságú- és erejű tűzcsapásaik nagymértékben rendítették meg a német ellenállást. A Belfast július 8-án adta le utolsó lövéseit az európai szárazföldre, ez után a front annyira eltávolodott a partról, hogy a Belfast lövegei már nem érhették el a német állásokat. Több mint egy hónapi harc után 10-én a a cirkáló visszatért Scapa Flowba. A normandiai harcok során, csak a fő fegyverzetéből a Belfast 1996 lövést adott le.
1944. július 29-én Parham parancsnok R.M. Dick kapitánynak adta át a parancsnokságot, és megkezdődött a hajó felkészítése a távol-keleti hadműveletekre. Először is a várható kamikáze támadások elhárítása érdekében nagymértékben erősítették a hajó légvédelmi fegyverzetét. A két hátsó 102 mm-es lövegtornyot eltávolították. Ugyanakkor a két nyolccsövű pom-pom mellé további négy, négycsövűt és négy egycsövűt is felszereltek, vagyis immár 36 darab 2 fontos löveg szolgálta a hajó légvédelmét. Az Orliekonok száma 12 duplacsövűre cserélték. Ismét korszerűsítésre kerültek a hajó érzékelői, a radarok és a tűzvezető rendszerei is. A megnövekedett légvédelmi személyzetnek természetesen helyet kellett biztosítani. Így az 1943 óta felesleges katapultot kiépítették és a hangárokat legénységi szállásokká alakították át. Természetesen a trópusi körülmények miatt a belső terek egy részét légkondicionáló berendezésekkel látták el. Szintén korszerűsítették, és az amerikai szabványnak megfelelővé tették a tengeri olajfelvételi csatlakozókat. Az átalakítások egészen 1945 április 17-éig eltartottak, így a Belfast csak ezt követően, Málta érintésével hajózhatott Sydneybe a 2. cirkáló squadron élén. Azonban alig ért július 17-én Ausztráliába, ott ismét tovább erősítették a légvédelmi fegyverzetét. Néhány iker Orliekon helyére 40 mm-es, egycsövű Bofors gépágyúkat szereltek, összesen ötöt, miközben az Orleikonokból csak 2 ikert és 4 egycsövűt tartottak meg. Az ismételt átalakítások egészen augusztusig elhúzódtak, így mire a Belfast végre kifuthatott volna, hogy támogassa a Japán anyaország elleni inváziót, a két atombomba bevetése pontot tett a háború végére.
A második világháborút követően a Belfast a Távol-keleten maradt és részt vett az egykori hadifoglyok Japánból való elszállításában. Csak 1947. augusztus 20-án vetett ismét horgonyt otthon, Porstmouthban. Itt egy esedékes karbantartáson esett át, amelynek keretében mélyebb javításon estek át a turbinái, illetve az elavult, két egycsövű pom-pomját 40 mm-es Boforsokra cserélték. A javítások egészen 1948. szeptember 22-ig tartottak. A Belfast mielőtt ismét elhajózott volna a Távol-keletre október 20-án visszatért szülő- és névadó városába Belfastba. Itt átvette a város által adományozott ezüst hajóharangot. 1949-50-ben a Belfast a távol-keleti brit flotta részekén tevékenykedett. 1950. június 25-én kitört a koreai háború. A térségben tartózkodó Belfast az első hajók között volt, amely az ENSZ felhatalmazása szerint beavatkozott az észak-koreai csapatok elleni harcba. Ugyan a cirkáló az amerikai Task Force 77 része volt, de már júliustól attól függetlenül Sasebóból kiindulva tevékenykedett. Július 19-én az USS Juneu cirkálóval közösen támogatta a Yongdok körüli védelmi harcokat. Ezen a napon a Belfast 350 gránátot lőtt ki a főtüzérségével. Augusztus 6-án a cirkáló hazahajózott az esedékes karbantartásra, de 1951. január 31-én ismét Sasebóban lengette a szél a lobogóját. A háború során továbbra is jórészt őrjáratokat folytatott, illetve tűztámogatással segítette a szárazföldi csapatok harcát. Az év szeptemberében légi fedezetet adott egy érdekes akcióhoz, amikor is az amerikaiak megpróbálta kiemelni egy a sekély vízbe zuhant MiG-15-ös vadászgépet. 1952. július 29-én egy szokásos őrjárat során a Wolsa-ri szigetén lévő ellenséges üteg tűz alá vette. Egy 75 mm-es gránát csapódott az első felépítményébe, ahol egy kínai származású matrózt megölt és négy továbbit megsebesített. Szeptember 27-én a Belfastot két testvérhajója a HMS Birmingham és a HMS Newcastle váltotta fel a koreai szolgálatból, így végre hazatérhetett. A koreai háborús harctevékenysége 404 napja alatt a Belfast összesen 130000 km-t tett meg és több 8000 152 mm-es gránátot lőtt ki, ami azt jelentette, hogy mind a 12 lövege olyan mértékben elhasználódott, hogy ki kellett cserélni azokat. A cirkáló november 4-én érte el a hazai kikötőt és december 1-én Devonportban tartalékba helyezték.
Ekkor a Belfast jövője bizonytalanná vált. A tekintélyes személyzettel bíró hajó fenntartása egyre költségesebb volt. A döntés egészen 1955 márciusáig eltartott, de ekkor ismét rámosolygott a szerencse a Belfastra és a kivonás helyett a korszerűsítéséről született döntés. A munkálatok 1956. január 6-án kezdődtek és 1959. május 12-ig tartottak. A hajón ez alatt az idő alatt az egycsövű 40 mm-es Boforsokat és pom-pomokat hat ikercsövü Boforsra cserélték. A megmaradt 102 mm-esek magassági és oldalirányú mozgását 20 °/mp-re növelték. Eltávolították a torpedóvető csöveket és a mélységi bombák alkalmazásának eszközeit. A cirkáló fontosabb belső terei ABC-védelmet kaptak. Megnövelték a hajó hídját és teljesen zárttá tették, miközben a mellső felépítmény is jelentős átalakításokon esett át. Miközben az automatizálások révén csökkentették a személyzet létszámát, javítottak azok elhelyezési körülményein. A régi tripoid árbocokat korszerű, rácsárbocokra cserélték. Lecserélték a fedélzet deszkaborítását, csúszásgátló fémre, a hátsó fedélzet kivételével. Természetesen újra korszerűsítették a hajó elektronikai rendszereit. A hajócsavarok tengelyi új csillapítókat kaptak a halkabb működés érdekében. A megújult hajó lényegesen különbözött a háborús önmagától, és amolyan, a szovjet flottában ekkor nagy számban szolgáló Szverdlov-osztály ellenpárjává vált.
A Belfast 1959. december 16-án érkezett vissza a Távol-keletre, ahol a békeidők szokásos szolgálatát végezte. Ezek közül a legérdekesebb az 1961 decemberében, Tanzánia függetlenné válásakor rendezett ünnepségen való részvétel volt Dar-es-Salaamban.
1961-ben az Admiralitáson a Belfast jelentős átalakítását vették fontolóra, a HMS Blake és HMS Tiger cirkálók mintájára. Az elképzelések szerint a hajó két hátsó lövegtornyát leszerelése után a helyére két hangárt építettek volna, amelyekben összesen 4 Westland Wessex közepes szállítóhelikoptert tudott volna befogadni. Leszerelték volna a maradék négy 102 mm-es lövegtornyot, amelyek helyére négy deszant-rohamhajó elhelyezését tervezték. Megszüntették volna az egyik kazánházat, ez által is csökkentve a hajó legénységét. Ugyanakkor szállást alakítottak volna ki két gyalogos század, 30 tiszt és 230 fő legénységi állományú számára. Azonban ezt a tervet 1961 decemberében elutasították, mivel az átalakítás túlságosan hosszú időt vett volna igénybe.
A Belfast utolsó éveit ismét a Távol-keleten töltötte, ahonnan egy világkörüli út keretében 1962-ben tért haza. 1962. novemberében utoljára tett látogatást Belfastban, majd a következő év júniusában még részt vett egy NATO gyakorlaton, mielőtt 1963. augusztus 24-én vissza nem tért Devonportba, ahol decemberben tartalékba helyezték. 1966 januárjában a hajó energiaellátó rendszereit reaktiválták, és Portsmouthba hajóztak vele ahol egészen 1970-ig lakóhajóként működött. Itt várta a teljes kivonását és a hajóbontót, amely mint annyi tárása pályafutásának dicstelen végét jelentette.
Azonban úgy látszik Szent Patriknak más elképzelései voltak a hajó jövőjével kapcsolatban. A hatvanas évek közepén az Imperial War Museum úgy döntött, hogy a meglévő csatahajóágyúi mellé jó lenne megőrizni egy teljes cirkálótornyot. Elkezdték felmérni a kivont, vagy épen kivonásra váró cirkálókat. 1967. április 14-én a Fareham Creeknél horgonyzó HMS Gmbiat meg is látogatták. De úgy látszik evés közben jön meg az étvágy és a vizit után, már egy egész cirkáló megmentésében kezdtek gondolkodni. Azonban a Gambia az állapota miatt erre nem volt alkalmas, így az érdeklődés egyre inkább a közelben horgonyzó Belfast felé kezdett fordulni. Azonban ehhez a költségvetésnek is volt szava, és a kormány fiskálisai úgy vélték, hogy erre nincs pénz. Ezért a múzeum alapítványt hozott létre, melynek elnöke a hajó egyik egykori parancsnoka sir Morgan Morgan-Giles, Winchester parlamenti képviselője lett. Morgan-Giles felszólalt a parlamentben a hajó érdekében, ami által erős politikai nyomás alá helyezte a kormányzatot, amely végül kénytelen volt engedni, és a cirkáló megmenekült a lángvágó alól. 1971. október 15-én a Belfastot Londonba vontatták és hat nappal később, a trafalgari csata évfordulóján nyitották meg a nagyközönség előtt. A HMS Belfast azóta múzeumhajó. A hajó 1999-ben egy jelentős felújításon esett át és egy második világháborús festéssel látták el. A hajón berendezett kiállítás pedig az 1971-es megnyitás óta folyamatosan bővül és gyarapodik hála a külső támogatóknak is, akik nemzeti ügyként kezelik a HMS Belfast megmaradását.
És a HMS Belfast története után hamarosan következik testvérhajója, HMS Edinburgh, rövid de nem kevésbé változatos története...
Ambasa
