A második világháború folyamán nagyon sok olyan fegyver született, amelynek neve később fogalommá vált, de számos másik csak röpke epizód lett a haditechnikai történetben. Bizonyos fegyverek technikai tévútnak bizonyultak, mások viszont azért haltak ki, mert elérték fejlesztésük határait. Szabadidőmben részt szoktam venni egy internetes fórumon zajló játékban, ahol különböző fegyvereket kell felismerni fénykép alapján. Körülbelül egy éve egy érdekes feladvány került a szemem elé, amelybe – mi tagadás - bele is tört a bicskám. A fegyver leginkább egy XVIII. századi kézi hajóágyúra emlékeztetett, de mint utóbb kiderült, nagyon tévúton jártam a keresésben. A feladvány ugyanis nem volt más, mint egy második világháborús szovjet Ampuljomet. Megmondom őszintén ez előtt sohasem hallottam erről az eszközről, de felkeltette az érdeklődésemet és elkezdtem kutatni utána…

blog162-01.JPG

Mióta létezik hadviselés a katonák egyik legrettegettebb fegyvere a tűz. Mindig is próbálták kihasználni annak hatását és megalkotni különböző gyújtófegyvereket. Ha az egyszerű gyújtogatástól eltekintünk, akkor a távolba ható gyújtófegyverek, egészen a XX. századig a tüzérség hatáskörébe tartozott. Az első világháború folyamán jelent meg a gyalogság, illetve a műszaki csapatok eszköztárába a lángszóró, amelyet már egy-két katonai s tudott alkalmazni. Ez az új fegyver hirtelen sebezhetővé tette, az addig a gyalogság által szinte leküzdhetetlen bunkereket, majd később azok mozgó változatát, a tankokat is. A lángszóró azonban egy meglehetősen nehézkes fegyver volt, mely nem csak az ellenségre, de a kezelőjére is veszélyes volt. Ezek a sokszor több tíz kilónyi eszközök lőtávolsága igen korlátozott volt, és csak igen kevés lövést lehetett leadni velük. Nos a szovjetek egy sajátos megoldást találtak ennek a problémának a feloldására, és megalkották az Ampuljometet. Ez a fegyver már önmagában is sok ellentmondást tartalmaz, sok helyen egyszerűen lángszórónak, máshol rakétavetőnek titulálják, pedig ezek közül egyik sem, az Ampuljomet gránátvető volt.

Az Ampuljomet eredete igen ellentmondásos, de az az általános nézet alakult ki róla, hogy a forradalom városában, Leningrádban alkották meg. Ezt a vélekedést két ténnyel támasztják alá, az egyik, hogy a nagyon kevés, ma is fellelhető példányok közül egy ott van kiállítva, illetve az az ostrommal kapcsolatos visszaemlékezések egyikében is említésre kerül. Azonban ennek a vélekedésnek ellentmond, hogy a fegyver gyártását még a háború kitörése előtt a moszkvai 145. számú, Kirovról elnevezett üzemben kezdték el valamikor 1941. táján, miután az előző évben lezajlott sikeres csapatpróba után, a Vörös Hadsereg illetékesei rendszeresítésre alkalmasnak találták. Sajnos nem maradt fent annak a mérnöknek a neve, aki megalkotta ezt az érdekes fegyvert. Maga a fegyver nem volt előzmény nélküli, létezett egy hasonló dán fegyver már korábban is, illetve pont ugyanekkor született meg a brit Northover projektor nevű gránátvető, amelytől az Albionban partraszálló német csapatok megállítását.

blog162-02.jpg

A fegyver szerkezetileg nagyon egyszerű, sőt egyenesen primitív. Egy 125 mm-es belső átmérőjű (egyes helyeken 127 mm-t írnak), 2 mm-es falvastagságú, huzagolatlan, mannesmann eljárással készült, varrat nélküli acélcsőből állt, amelynek csőfara elé, belülre egy rácsot szereltek. A cső teljes hossza 1020 milliméter, míg maga a hasznos hossza 845 milliméter volt. Mivel a csövet a merev csőfar zárta le, a fegyver előlről, a csőtorkolat felől kellett megtölteni. A csőfar foglalta magába az elsütő-szerkezetet, amibe a kivető töltetkerült. A kísérleti példánynál ez egy vak pusktöltény volt, amelyet a szériapéldányok esetében, egy egyszerű 12-es, sörét nélküli vadásztöltényre cseréltek. Ugyanide hegesztették azt a két egyszerű markolatot, amely segítségével a kezelő a célra tudta fordítani a fegyvert, illetve itt volt található az elsütő billentyű is. A fegyver célzását egy igen egyszerű, öt osztású, rúd-irányzék tette lehetővé. A fegyvert többféle talppal is készült, kezdetben kerekes lövegtalpra szerelték, de később készültek háromlábú állványra, illetve szánra szerelt változat is. Mindegyik állvány rendelkezett olyan forgócsapokkal, amelyek lehetővé tették a cső függőleges és vízszintes mozgatását bizonyos határok között. A fegyver tömege, változattól függően 10-15 kilogrammot nyomott, amelyhez még hozzájött 5-18 kilogrammos állvány, vagy lövegtalp. Az Ampuljomet elméleti lőtávolsága 250 méter volt, de erősebb kivető töltettel, elérhette akár az 500 métert is, azonban a valós, célzott lőtávolsága nem haladta meg 100-120 métert, amely még így is sokszorosa kortárs lángszóróknak. A fegyver percenként, jól képzett kezelőszemélyzettel akár 5-8 lövést is le tudott adni. A fegyver érdekességét nem csak a szerkezete egyszerűsége, hanem a hozzá rendszeresített lövedékek adták, amelyből többféle is létezett.

blog162-03.jpg

blog162-04.jpg

A sorozatgyártásra kerülő példányoknál, az egyszerűbb olcsóbb gyárthatóság miatt számos alkatrész forgácsolás helyett sajtolással készült. Az elsütő szerkezetet is átalakították, a korábbi változattól eltérően, itt az elsütő-billentyűt már a jobb kéz hüvelyujjával lehetett működtetni. A két markolat is átalakításra, leegyszerűsítésre került, a korábbi, a Maxim géppuskára emlékeztető fogantyúkat két egyszerű, hajlított szarva emlékeztető vascsőre cserélték. A mikor a két markolatot balra elforgatták, akkor nyitották a csőfaron elhelyezett csavarzárat, majd azt hátrahúzva lehetővé vált a kivetőtöltet behelyezése.

blog162-05.jpg

A fegyver javadalmazása kezdetben 10 lövedékből és 12 kivető-töltetből állt, de még a gyártás előtt a tervezők javasolták, a fegyver felszerelését két, könnyen leszerelhető 8-8 lövedéket tartalmazó lemezből készült tartóval. A kivető-tölteteket ebben az esetben a kezelő egy hagyományos vadászövben hordta volna magán. A prototípust- még ellátták két hegesztett, füllel, amely a szállítóheveder illesztésére szolgált, de a sorozatgyártott példányokon ezt is elhagyták, a kezelők menetben, a csövet kénytelen volt egyszerűen a vállukra venni.

blog162-07.jpg

blog162-06.jpg

Ampuljomethez többféle lövedék is készült:

Kezdetben az AZs-2-es 125mm átmérőjű ón lövedéket használták. Ezeknek a lövedékeknek a tömeges előállítása 1936-ban kezdődött meg, akkor még, mint repülőgépről bevethető gyújtótöltet, amely, a harmincas évek elején bevezetett, hasonló felépítésű, de üvegtestű AK-1 bombákat váltotta fel. Az AK-1-et kezdetben repülőgépeken alkalmazható kazettás bombák résztölteteként alkották meg. Ezek a kazettás bombák egészen 1945-ig használatba maradtak. Az AK-1-et eredetileg nem valamiféle gyúelegyekkel töltötték meg, hanem halálos, vagy éppen csak irritáló jellegű harci gázokkal. Belső térfogatuk 1 liter volt. Később a gyalogság elleni változatnál már gyújtóval is ellátták az üveggömböket. Az óntestű változat megalkotásának legfőbb oka, hogy az üvegtestű AK-1 igen törékeny volt, ami állandó veszélyt jelentett, mind a repülőgépekre, mind azok személyzetére, illetve a földi kiszolgálókra is. A gond abban rejlett, hogy az üveggömböknek egyszerre kellett erősnek lenniük, de ugyanakkor a becsapódáskor meg törékenynek. A 10 mm-es falvastagságú üveggömbök 1.000 méterről vetve sem mindig törtek el, ha a becsapódás helyén nem volt elég kemény a talaj. A problémát úgy próbálták megoldani a mérnökök, hogy az üvegtest helyett ónlemezt alkalmaztak, de mint később kiderült ez sem biztosított száz százalékos megoldást. Ez a jelenség nem csak a légi vetés esetén lépett fel, hanem később az Ampuljometből való  használatakor is, ha a lövedéket túl lapos röppályán lőtték ki nagyon kis távolságra. Később a légi változtatnál az ónt lecserélték, és a lövedék két 0.35 mm falvastagságú sajtolt réz félgömbből készítették el. A gyújtógömbök gyártástechnológiája és anyaga folyamatosan változott. Később használta vasat is illetve az üveg változat esetén, egy külső műanyag bevonatot kapott.

blog162-08.jpg

A gömbök gyújtótöltete kétféle is lehetett, BGSz vagy a KSz nevezetű, amelyet a szovjet napalmnak is neveztek. A KSz alapja sűrített kerozin, vagy gázolaj volt, amely a levegő hatására magától meggyulladt és egy liternyi három percen keresztül mintegy 1.000 °C égett. Kétféle sűrűségű létezett belőle, és attól függően, hogy mi volt az alapja zöld-sárga, vagy sötétbarna csíkkal jelölték a gránáttestet. Az anyag tulajdonságai javítására, és a tapadása megkönnyítésére a sűrítménybe egy OP-2-nek nevezett anyagot kevertek, amely foszfort is tartalmazott. Az OP betűszó feloldására, azután a katonák körében több sajátos megoldás is született: „Koskina szmesz”, azaz „macskaszem”, amely az anyag kitalálójára N.V. Koskin-ra utalt, de nevezték „koktelj szmertyi” „halálos koktélnak”, „konyak sztarij” "öreg konyak", illetve „konkretno szekretnaja” „igazán titkos”-nak is. A másik anyagot a BGSz-t K.M. Szaldadze fejlesztette ki, amely alapja benzin volt és itt is alkalmazták az OP-2-es adalékot. Ez az anyag az előzőnél hígabb volt, de alacsonyabb hőfokon égett, viszont jóval olcsóbb. Ehhez az anyaghoz, ha további gázolajat, vagy kerozint kevertek alkalmas volt lángszórókban való alkalmazásra is. Létezett egy préselt termit változat is, amely igen hatékony volt a páncélosok ellen, de ugyan akkor igen gyúlékony volt, ezért nem katonák körében nem okozott osztatlan lelkesedést a megjelenése.

blog162-09.jpg

blog162-10.jpg

Később megalkották, a FBM-125, jelzésű páncéltörő bombát, amely már nem gömb alakú volt, hanem egy vezetőszárnyakkal is ellátott 2,5 kilogrammos kumulatív lövedék. A páncélátütés fél kilogramm TNT és egy 90 mm-es acéllapból keletkezett kumulatív sugár biztosította. Illetve létezett, még a szintén hasonló elven működő BFM-100/125. Noha ez a két lövedék eredetileg légibomba volt, de alkalmas volt arra is, hogy az Ampuljometből kilőjék.

blog162-11.jpg

blog162-12.jpg

Az AF-2-esnek létezett egy ADS jelű változata, amely egy füstbomba volt, de ennek az Ampuljometből való alkalmazása nem ismert, de az elvi lehetőség mindenesetre adott volt.

Ezeken a lövedékeken kívül, az Ampuljometet, felhasználták propaganda célokra is főleg a háború későbbi éveiben, röpcédulákat lőttek át velük az ellenséges állásokba.

A gömbök, amennyiben nem törtek össze újra felhasználhatóak voltak illetve talán szállíthatósági okokból lehetőség volt a csapatoknál való megtöltésre is. Erre kezdetben a 740 literes ARSz-203 töltőkészüléket használták. Később kifejlesztettek egy könnyebb változatot is PRSz elnevezéssel. Ezek a berendezésekkel egyszerre percenként, négy gömböt lehetett megtölteni, azaz egy óra alatt akár 240 darab AK-1, vagy AZs-2 is feltölthető volt vele.

blog162-14.jpg

Amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, a kommunista állam kénytelen volt gyors ütemben evakuálni az iparát, amely hatására a hadiipari termelés, pont abban az időszakban esett ki, amikor a legnagyobb fegyverínség lépett fel a Szovjet Hadsereg katasztrofális összeomlása következtében. A németek a sok millió hadifogoly mellett tömegével zsákmányolták a szovjet haditechnikai eszközöket, illetve pusztították el azokat. A német sikerek egyik alapvető eszköze, a panzerek diadalmasan törtek előre, miközben a visszavonuló szovjet katonák, mozgékonyságtalanságuk miatt legelőször pont azokat az eszközöket hagyták hátra, amelyek ezek megállítására a legalkalmasabbak lettek volna. A Vörös Hadseregnek égetően szüksége volt mindenféle páncéltörő eszközre, hogy megállítsa a német inváziót. Erre kínált egyfajta megoldást az Ampulomet. Az Ampuljomet egyik legfőbb előnye az egyszerűségében rejlett, amely már-már a primitívséggel volt egyenértékű. Olyan egyszerű volt, hogy gyakorlatilag bármilyen fémmegmunkálásban jártas üzem is képes volt legyártani. Így készültek a fegyverből az ostromlott Leningrádban, ahol egyszerű vízcsöveket használtak fel, illetve a kalinyini 138. számú gyárban is.

blog162-13.jpg

Az Ampuljomet kezelőszemélyzete három főből állt, egy irányzóból, egy töltőkezelőből, és egy lőszeresből. Egy visszaemlékezés szerint 1941-ben a 1118. gyalogezredhez csatolt zászlóalj rendelkezett hat darabbal ebből a fegyverből, századonként kettővel. A hadihasználat során, amikor kifogytak a lőszerből, alkalmanként a szabványos gyújtópalackokat – akkori magyar elnevezését használva, lánggránátokat, vagy ismertebb elnevezéssel molotov-koktélokat – is kilőttek az Ampuljometből. De fordított alkalmazás is lehetséges volt, amikor a fegyver hiánya esetén a lövedékeket, akár kézből is elhajíthatták a katonák. Egy 1941. novemberi támadásról szóló jelentés, a lövedékek nagy számú besüléséről tett említést. A Tasirovo körzetében lezajlott összecsapás során a szovjetek összesen 67 lövést adtak le, amelyből a jelentés szerint mindössze 8 tört csak össze. Egy másik esetben egy veterán visszaemlékezés szerint a Nyugati-Front 20. hadserege 1941 telén húsz darab Ampuljometet kapott, de már kettő az átvétel közben kigyulladt, minek következtében a hadsereg parancsnoka elrendelte a fennmaradó példányok megsemmisítését. Ugyanakkor Szevasztopol térségében szintén egy visszaemlékezés szerint sikeresen vetették be a németek ellen. Az Ampuljomet azonban nem csak az ellenség pusztítására volt alkalmas, egyes esetekben az éjszakai harc segítségére, a harcmező bevilágítására is alkalmazták, illetve ködképzésre is az égés nyomán fellépő jellegzetes fehér füstje miatt.

blog162-15.jpg

Ugyan a fegyver gyártását, mintegy 2.000 példány átadása után, 1942-ben beszüntették, mégis az ez év nyarán kiadott állománytáblákban szerepelt a fegyver. Egy lövészhadosztály egy ilyen szakasszal rendelkezett négy gránátvetővel felszerelve, míg egy tengerészgyalogos-dandár szintén egy szakasszal de az már hat Ampuljomettel volt ellátva.

Tavasszal a fegyver bevetésre került a Gyemjanszknál, illetve augusztusban Jejszk védelménél, ahol az elmondások szerint sikerrel küzdötték le velük az ellenséges páncélosokat és egyéb eszközöket. Úgy látszik a fegyver az idők folyamán kiforrott magát, vagy a kezelők megtanulták a korlátait, és így egyre sikeresebben tudták alkalmazni. Erre jó példa Sztálingrád védelme, ahol még bizonyos korlátozott körülmények között még a rohamcsapatok is alkalmazták. 1942. december 10-én a Barrikád gyár körüli, súlyos harcokban is bevetésre került, és a német feljegyzések szerint találat esetén szörnyű sebeket okozott. 1943. január 15-én Velikije Lukiál zajló heves harcok folyamán, öt rohamcsoport alig két óra alatt 1.620 Ampuljomet gránátot használt fel. Kurszknál még feltünt a fegyver, de utána nem találni több feljegyzést az esetleges harci alkalmazásáról.

Kurszk után az Ampuljomet használatáról már, mint csak a propagandisták eszközeként hallani, amikor csekély vele próbáltak röplapokat átjuttatni a tengelycsapatok állásaiba.

blog162-16.jpg

A fegyverekből a finn hadsereg is zsákmányolt, vagy pedig a németek adtak át nekik, amelyeket a fotók tanúsága szerint használatba is vettek. Ezen kívül a fegyver néhány példányát használták a német oldalon harcoló szovjet nemzetiségű katonákból álló ROA, illetve a szovjetek ellen harcoló ukrán partizánmozgalom, az UPA is.

blog162-17.jpg

Mint a legtöbb fegyvert, ezt is megpróbálták továbbfejleszteni. Az Ampuljometnek született 82- és 100 mm-es kísérleti változata is, amelyek már hátultöltősek voltak. Az utóbbi esetén a BFM-100 kumulatív gránátot kívánták alkalmazni, amely már hatásos lett volna lapos röppályán való lövés esetén is.

Az Ampuljomet a megszületése idején igen figyelemre méltó fegyver volt, hiszen lőtávolsága messze felülmúlta az akkor a Vörös hadseregben rendszeresített háti lángszórót, a ROKSz-3-at. A katonák megítélése a fegyverrel kapcsolatban ellentmondásos, megbízhatónak tartották, de a egy esetleges lövedéktörés a kezelőkre is nagy veszélyt jelentett. Ugyanakkor a fegyver nehézkes volt, és nem volt elég mozgékony, ezért leginkább védelemben lehetett kihasználni a képességeit. A fegyvert hatásosan lehetett alkalmazni az ellenséges páncélosok leküzdésére, de közelre és/vagy lapos röppályán való lövés esetén a lövedék elműködése bizonytalan volt. A németek értékelése ennél sokkal egyszerűbb, egyszerűen primitívnek minősítették.

Érdekes, hogy a britek, gyakorlatilag ezzel egyidőben megalkották a maguk Ampuljometét, a Northover Projectort, amely kisebb kaliberű volt, és gyengébb harcászati adatokkal rendelkezett. A britek a territoriális csapataik páncéltörő képességét kívánták növelni az eszközzel, a See Löwe hadművelet – Anglia inváziója – esetén.

blog162-18.jpg

Az Ampuljomet, azonban más ilyen fegyverekkel ellentétben nem halt ki teljesen. A nyolcvanas évek végén a Szovjet Hadseregben rendszeresítettek egy egyedülálló fegyvert, az RPO-A Smel-t. Ez a fegyver látszólag nem sokban különbözött az akkor és korábban is tucatszámra megalkotásra kerülő, egyszer használatos kézi páncéltörő rakétavetőktől. Azonban ez a rakétavető más volt, ami már a magyar elnevezésén is látszott. Ey itthon megjelent szakcikkben lángvetőnek nevezték el, amivel megpróbálták kihangsúlyozni az eltérő voltát a lángszórótól, de a kézi páncéltörő rakétavetőktől is. A fegyvert többféle változatban rendszeresítették termobalikus, gyújtó, és füstképző töltettel szerelve. A Smelt számos ország rendszeresítette, és bevetésre került, mind az afganisztáni, mind a csecsen háborúkban

blog162-19.jpg

Ma 2.000 legyártott Ampuljomet fennmaradt példányai öt helyen tekinthető meg:

-Volgográdban, a Sztálingrádi Csata Múzeumában

-Szentpéterváron, a Blokád Múzeumában

-Novgorodban, az Arkon vegyiművek házmúzeumában

-Udmur Köztársaság egy múzeumában

-Prágában a Hadsereg Múzeumában (szégyen de csak a cikk írása közben tudtam meg, hogy néhány éve magam is láthattam ezt az eszközt, amint az a visszakeresett fotóimon látszik is)

A fegyver a makett-gyártókat is megihlette, a Warlord Games 28 mm-ben ad ki Ampiljometes blisztert.

blog162-20.JPG

Ambasa

Szerző: ambasa  2015.05.26. 00:00 3 komment

Címkék: haditechnika második világháború Oroszország/Szovjetunió

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr517490946

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

janos900 2015.05.26. 09:52:16

Én a Bolt Action Szovjet seregkönyvében láttam ezt először. Nekem is teljes meglepetés volt.

Sándor Kaba Sarkadi 2015.05.27. 10:56:47

Nagyon hangulatos cikk volt, így már értem, a GW honnan vette az ötletet a Skaven Méregmozsárhoz (Poison Wind Mortar):
www.warseer.com/forums/attachment.php?attachmentid=93108&d=1280158320

Tetszenek a történelmi iróniák, amiket kiemeltél. Tömeggyártásra készített eszközből összesen 5 helyen maradt megtekinthető példány, illetve a tankok ellen hatásos fegyvereket hagyták hátra a tankok támadásakor...

Mivel a történelmi és a technikai részbe nem tudok belekötni (mert kifogásolhatatlan), így csak a hanyag melléütéseket tudom felhozni negatívumként. Feltehetőleg gyorsan, rövid idő alatt írtad a cikket, ezért megbocsáthatóak (sok helyen hiányzik az állítmány is a mondatból).

Mindent beleszámítva köszönöm az olvasnivalót, továbbra is követője maradok a blognak.

ambasa 2015.05.27. 17:58:49

@Sándor Kaba Sarkadi:

Igen sajnos, a második átolvasás, már későre sikeredett, de alkalomadtán átolvasom még egyszer. Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a hibákra! Régebben átolvastuk egymás cikkeit, de ez mostanra elsikkadt, nem mintha erre most lett volna idő, hiszen az élesítés előtt, nem sokkal készült el.

TG
süti beállítások módosítása