Az előző részben a híresebb, immár múzeumhajóvá, turisztikai látványossággá avanzsált HMS Belfast története után következzen, testvérhajója, a HMS Edinburgh rövid, de érdekes pályafutása, majd nem kevésbé izgalmas utóélete...
Az Edinburgh építése húsz nappal a testvérhajója építése után 1936. december 30-án kezdődött. Vízre bocsátására 1938. március 31-én került sor. Annak ellenére, hogy az Edinburgh építése később kezdődött, mégis csaknem egy hónappal, 1939. július 6-án állt szolgálatba a testvérhajójához képest.
Az Edinburgh, első szolgálati helye Scapa Flowban a 18. cirkáló sqadronban volt. Testvérhajójához hasonlóan a háború kitörése után őrjáratokon vett részt a Feröer-szigetek és Izland között. Még abban az évben átvezényelték a Humber-folyó torkolatában állomásozó 2. cirkáló squadronba. 1939. október 16-án épen Firth of Forthban horgonyzott, amikor a kikötőt német légitámadás érte. Az I/KG 30 Ju 88-ai ugyan közvetlen találatot nem értek el a brit hajókon, de közeli találatok megrongálták az HMS Edinburgh mellett a HMS Southampton cirkálót és a HMS Mohawk rombolót is. A légitámadás következtében 16 brit tengerész elesett és 44 megsebesült. (Az hogy melyik hajók legénységéből kerültek ki az áldozatok nem találtam adatot.)
Október 23-án az Edinburgh kihajózott Rosythból, hogy egy Norvégiába tartó konvojt kíséretében vegyen részt. Azonban amikor aznap a Scharnhorst és a Gneisenau elsüllyesztette a Ravalpindi segédcirkálót, az Edinburghot is a német hajók felkutatására szervezett alkalmi harccsoportba vezényelték át. Végül azonban a keresés eredménytelenül végződött, és a két német csatacirkálót nem sikerült felkutatni.
1940. március 18-ától, október 28-ig a cirkáló egy hosszabb karbantartáson és részleges modernizáláson esett át Tyneban, melyet követően ismét csatlakozott a 18. cirkáló squadronhoz. A felújítás utáni első harci bevetése november 18-án vette kezdetét, a WS4B csapatszállító konvoj a sierra leonei Freetownba való kísérésében való részvétellel. A rövid Afrikai kitérő után azután decemberben visszatért a zord és hideg Scapa Flowba. December második felében a HMS Hood csatahajóval és a négy rombolóval eredménytelenül vadászott német hajókra az Északi-tengeren.
1941 első negyedében az Edinburgh igen változatos feladatokat hajtott végre. Az év elején részt vett a Közel-keletre tartó WS7 csapatszállító konvoj védelmében. Majd biztosította a dán partok elaknásítását célzó hadműveleteket. Március elején részt vett a Claymore hadműveletben, amikor brit kommandósok szálltak partra a németek által megszállt, norvég Lofoten-szigeteken. A britek rajtaütése amellett, hogy jelentős károkat okozott az itt lévő halolaj és glicerin előállításban, hajókban, a jelentős számú hadifogoly mellett, még egy működő Enigma rejtjelező gépet a hozzá tartozó kódkönyvet is sikerült zsákmányolniuk.
A Bismarck üldözése során éppen a Vizcayai-öbölben őrjáratozott, amikor parancsot kapott, hogy az esetleg Angliát délről megkerülő, Brestbe tartó német csatahajó útját állja el. Szerencsére erre nem került sor, mert a Bismarck még az előtt elsüllyed, hogy az Edinburghgal találkozhatott volna.
1941 nyarán folytatta a szokásos ingázását, hol a északon az Északi-tengeren járőrözött, hol konvojokat kísért a Közel-keletre. Részt vett a WS9B konvoj védelmében, majd júliusban a Subtance hadműveletben. Az akció célja a GM-1 utánpótlás szállító konvoj kísérése volt Gibraltárból az ostromlott Máltára. A július 11. és 28. között heves csatározások bontakoztak ki a konvoj kíséretét alkotó Force H kötelék és az olasz és német repülők és hadihajók között. (A Force H kötelékébe tartozott ekkor a HMS Nelson csatahajó, a HMS Renown csatacirkáló, a HMS Edinburgh, a HMS Manchester és a HMS Arethusa cirkálók a HMS Manxman aknarakó, nyolc romboló és a HMS Ark Royal 21 Fulmar vadászgéppel és 7 Swordfish torpedóbombázóval a fedélzetén.) A csata során, július 24-én az Edinburghot egy német torpedóbombázó támadta meg, azonban a cirkáló sikeresen manőverezte ki a felé tartó torpedót. Augusztusban Dél-Afrikába részt vett a WS10 csapatszállító konvoj biztosításában. Szeptemberben a Földközi-tengeren harcolt, majd októberben hadifoglyokkal a fedélzetén tért haza Clydeba.
Egy rövid időszakos karbantartás után novemberben ismét csatlakozott az északi őrjáratokhoz, majd decemberben részt vett az Északi Jeges-tengeren át a Szovjetunióba tartó konvojok védelmében. 1942 januárja és márciusa között megint egy rövidebb időszakos karbantartáson esett át, hogy utána ott folytassa ahol abbahagyta, a zord északi vizeken. Márciusban részt vett a QP4 és a PQ13 konvojok biztosításában.
1942. április 6-án hagyta el újra Scapa Flowt, hogy részt vegyen a Murmanszkba tartó PQ14 konvoj biztosításában. A PQ14 konvoj 24 teherhajóból állt, amelynek kísérete az Edinburghon kívül 4 romboló és 4 korvett látta el. A kíséret parancsnoka S.S. Bonham-Carter ellentengernagy volt, aki lobogóját az Edinburghon vonta fel. Az Amerikából jövő konvoj április 8-án hagyta el Izlandot, majd másnap a Jan Mayen-szigetektől dél-délnyugatra csatlakozott hozzá az Edinburgh vezette közvetlen kíséret is. 10-ről 11-re virradó éjszaka a konvoj bonyolult időjárási viszonyok közé került. A zajló jég és a viharos tenger számos hajót megrongált. Összesen 16 szállító- és 2 kísérő hajó volt kénytelen elhagyni a konvojt és visszafordulni. A következő napokban sikerült elkerülniük a rájuk vadászó németeket, de végül a konvoj szerencséje is elfogyott. 15-én a Medve-szigettől keletre felfedezte őket egy német felderítőgép, melyet követően a német tengeralattjárók folyamatosan támadták a konvojt. 16-án az U 403-nak sikerült megtorpedóznia a konvoj parancsnoki hajóját az Empire Howardot, amely teljes legénységével és a fedélzetén lévő Rees kapitánnyal, a konvoj parancsnokával együtt merült a hullámsírba. Még ezen a napon az U 376 fedélzeti ágyújával néhány lövést adott le az Edinburghra, de nem sikerült eltalálnia a cirkálót. 17-én a kísérethez csatlakozott három szovjet romboló, majd másnap további négy brit aknaszedő, amelyek a Kola-félszigeten állomásoztak. Ugyan a németek megpróbálkoztak még egy támadással a Kirkenesből kifutó rombolóikkal, de a rossz időjárás végül megakadályozta a két fél közötti harcérintkezést. Április 19-én végül a maradék 7 szállítóhajó és az Edinburgh vezette kíséret végül elérte Murmanszkot.
A hajók bő egy hetet horgonyoztak Murmanszkban, mielőtt a Stuart Boham-Carter ellentengernagy vezette kíséret ismét kifutott Murmanszkból a 17 teherhajóból álló, QP11 konvojjal. A QP11 április 28-án hagyta el a szovjet kikötőt a HMS Edinburgh cirkálóból, a HMS Amazon, a HMS Beagle, a HMS Beverly, a HMS Bulldog, a HMS Foresight és a HMS Forester rombolókból a 4 korvettből és 1 felfegyverzett halászhajóból álló erős kísérettel. Azonban ez az út több tekintetben sem volt szokványos, ugyanis az Edinburgh egyik lőszeraktárába 93 faládában 465 darab aranyrudat rakodtak be. A 4,5 tonnányi arany akkori értéke 1 547 000 fontot ért, amelyet szovjet kormány egyik fizetési részlete volt az eddigi szövetséges Lend-Lease szállításokért.
Alig futott ki a konvoj, amikor már másnap, 29-én egy német Ju 88-as felderítőgép fel is fedezte őket és nyomban riadóztatta a közelben hajózó U-bootokat. Az első támadásra másnap került sor, amikor az U 88 és az U 436 eredménytelen támadást hajtott végre a konvoj ellen. Még ugyanazon a a napon az ötödik bevetésén résztvevő U 456 is bekapcsolódott a harcba. A Max Martin Teichert sorhajóhadnagy vezette U-boot már eredményesebb volt. Az általa kilőtt torpedók közül az egyik eltalálta az Edinburghot a jobb oldalán az első kazánháznál, nem sokkal az aranyrakományt rejtő lőszeraktár előtt. A beömlő tengervíz nyomán a hajó hirtelen erős dőlésbe kezdett, de a kiválóan képzett legénység a vízzáró ajtók bezárásával hamar stabilizálta a hajó helyzetét, és megakadályozta a hajó további süllyedését. Azonban nem sokkal ezután az U 456 egy újabb torpedója talált célba, amely teljesen szétrombolta a cirkáló tatját és beékelte a kormánylapátokat. Ugyan az Edinburgh igen súlyos károkat szenvedett a két torpedó becsapódása nyomán, de úszóképes maradt, ezért a megmentése mellett döntöttek. A sérült cirkáló a HMS Foresight és a HMS Forester védelme alatt elhagyta a konvojt és visszafordult Murmanszk felé, mialatt onnan számos hajó futott ki felé a megmentése érdekében, A HMS Gossamer, a HMS Harrier, a HMS Hussar, és a HMS Niger aknaszedők a szovjet Gremjascsij és Szokrusityelnij rombolók egy szovjet őrhajó és a Rubin vontatóhajó.
Azonban a lassan vánszorgó visszatérőket a német repülőgépek folyamatosan nyomon követték, és jelentették a helyzetüket a riadóztatott német felszíni erőknek. Alfred Schulze-Hinrichs sorhajókapitány vezette Arktis rombolócsoport a Z7 Herman Schoemann, a Z24 és Z25 rombolókból állt, amelyek május 1-én még harcban álltak a konvojjal és kíséretével. Azonban abba kellet hagyniuk az eredményes harctevékenységüket, amelyben megrongálták az egyik brit rombolót és elsüllyesztetek egy szovjet teherhajót is.
A német rombolókötelék május 2-án 400 kilométerre a konvojtól 6:17-kor fedezte fel a sérült, és alig 2 csomóval cammogó Edinburghot és kíséret a Medve-szigettől nem messze. Ekkor már beérkezett a Rubin vontató és a négy brit aknaszedő, azonban a két szovjet rombolónak üzemanyaghiány miatt vissza kellett fordulnia.
Amikor a britek észlelték a német hajókat megszakították a vontatást. Az Edinburgh a beragadt kormánylapátjai mellett lassú kötözésbe kezdett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy teljes tűzerejét bevetve felvegye a harcot a támadókkal. A német támadók különváltak, a Hermann Schoemann külön támadott a többiektől. Ugyan a torpedótalálat következtében az Edinburgh központi tűzvezető rendszere működésképtelenné vált ez azonban nem akadályozta meg a cirkálót a harc felvételében. Az Edinburgh jól képzett tüzérei már a második sortüzével betaláltak, és súlyos sérüléseket okozott a Hermann Schoemannon. A brit gránátok szétrombolták a német romboló mindkét gépházát. A Z7 miközben a brit rombolóktól is bekapott legalább három találatot füstfüggönyt fedezete alatt azonnal kivált a harcból. Mivel a hajót ért sérülések túl súlyosak voltak ahhoz, hogy sikerrel hazatérjenek, a német legénység elhagyta a menthetetlennek ítélt hajóját. A brit találatok következtében 8 német tengerész esett el és 45 sebesült meg.
18:45-kor a Z24 és a Z25 is bekapcsolódott a harcba. Alig néhány perces tűzharcban a németek harcképtelenné tették a HMS Forestert és súlyosan megrongálták a HMS Foresight. (A brit és a német rombolók nem voltak egy súlycsoportban, míg az előbbiek egyenként négy 120 mm-es ágyúval rendelkeztek, az utóbbiak szintén négy -négy, de 150 mm-essel.) 18:52-kor az egyik német rombolóról egy torpedósortüzet lőttek ki, amely azonban elkerülte a brit rombolókat, de szerencsétlen módon eltalálta az Edinburghot, ráadásul az U 456 első találata okozta lékkel szemben a hajó bal oldalán. Ekkor azonban a brit aknaszedők is bekapcsolódtak a harcba, és a németek, mivel tévesen azonosították azokat a vélt túlerő miatt megszakították a támadásukat. A hazatérő német rombolók közül a Z24 még másnap reggel sikeresen kimentette a Hermann Schoemann 223 túlélőjét (a másik 56-ot az U 88 mentette meg). Azonban az Edinburgh is a végóráit járta. Ugyan a két első vízbetörést lékponyvákkal sikerült megszüntetni, de két szemben lévő találat olyan mértékben károsította meg a hajó teherviselő szerkezetét, hogy gyakorlatilag a cirkálót csak a fedélzet és a hajógerinc tartotta össze. A britek mérlegelve a helyzetet, úgy döntöttek hogy az Edinburgh menthetetlen, és a tartottak az esetleg visszatérő német hajóktól is, amelyek akár el is foglalhatták volna a cirkálót, fedélzetén a jelentős aranykészlettel. Elrendelték a cirkáló legénységének a hajó elhagyását. A HMS Gossamer 440 a HMS Harrier 400 főt vett a fedélzetére. Sajnos két tiszt és 56 legénységi állományú már nem tudta elhagyni a hajó fedélzetét, mivel ők a korábbi német támadásokban vesztették életüket. Az elhagyott hajóra először a HMS Harrier nyitott tüzet, de a 102 mm-es lövegéből leadott 20 lövésével nem tudta elsüllyeszteni a haldokló cirkálót. Ekkor mélységi bombák ledobásával próbálkoztak közvetlenül a hajó mellett, de ez is eredménytelennek bizonyult. Az Edinburgh nem adta fel könnyen. Végül a kegyelemdöfést a HMS Foresight adta meg az utolsó torpedójával, ami még megmaradt a német rombolók elleni harcból. A negyedik torpedótalálat már végzetesnek bizonyult és az Edinburgh elmerült a hullámsírba.
Azonban az Edinburgh története itt nem ért véget, a mesés aranykincs sokak képzeletét mozgatta meg. Már a háború után többen, britek, norvégok és s szovjetek is megpróbálkoztak a roncs felkutatásával, de eredménytelenül. pl. 1954-ben a brit kormány a Radison Beazly nevű vállaltnak adott engedélyt, de az nem járt sikerrel. A helyzetet bonyolította, hogy 1957-ben a HMS Edinburgh roncsát hadisírrá nyilvánították, ami miatt sokkal nehezebb lett a rajta való esetleges mentési munkálatok kegyeleti okokból. A következő évtizedben csönd lett a roncs körül, de a hetvenes évek végén ismét megélénkült az érdeklődés az Edinburgh aranya iránt. Ekkor jelent meg a színen a 48 éves Keith Jessop és cége a Jessop Marine, aki elnyerte a koncessziót a mentésre a brit kormánytól. Jessop szerződése szerint a megmentett arany 45%-ra tarthatott igényt míg a maradék 55%-on a szovjetek és britek 2/3-1/3 arányban osztoztak a korábbi, háborús biztosítási szerződés értelmében.
Jessop 1979 végén indította meg első expedícióját a Barrents-tengerre. Azonban a több heti keresés eredmény nélkül végződött, nem sikerült a roncs nyomára akadnia és a viharos időjárás is visszakényszerítette őket a kikötőbe. Jessopnak be kellett látnia, hogy egyedül ez túl nagy falat neki, ezért társakat keresett. 1981-ben tért vissza a Dammtor hajó fedélzetén, amely eredetileg az észali-tengeri olajfúró-tornyok egyik ellátóhajója volt. 1981 áprilisában megkezdődő kutatás aztán 10 nappal később, májusában sikerrel járt. A Dammtor fedélzetről lebocsájtott robotkamera 245 méter mélyen Murmanszktól 330 km-re és 240 km-re a szovjet és norvég partoktól, megtalálta az oldalán fekvő cirkáló roncsát. A Scorpion nevű robot-tengeralattjáró segítségével sikerült részletesen feltérképezniük a roncs állapotát és helyzetét. Ekkor új fejezetébe lépet az arany kimentése. Először is tanulmányozták az Edinburgh testvérhajóját a Belfastot, miközben Jessop további tőkéért kilincselt. Szerencsére a videofelvételek birtokában a bankok már jó befektetésnek tekintették Jessop vállalkozását így további kölcsönt folyósítottak neki. (Ezt a forrásom közel 10 millió márkának adja meg, ami a számításaim szerint olyan 2 250 000 font lehet. 1 Font 4,3 nyugatnémet márka volt 1981-ben.) A tőke birtokában augusztus 30-án tért vissza a 71 méteres Stephanitrum hajó fedélzetén hatvanad magával a roncs fölé. Jessop munkáját segítette a Royal Navy egykori tagja John Clarke a búvárok vezetője. A mentési művelet nem ígérkezett egyszerűnek, mivel a roncs hadisír jellege miatt robbantás szóba sem jöhetett a roncsba való behatolásra. (A brit kormánynál mások is bejelentkeztek, de ők robbantással szerettek volna a hajóba jutni, amit azonban, a hivatalos szervek elutasítottak, és így kapta meg Jessop a megbízatást, mivel ő vágást ajánlott.) Jessop, hogy gyorsítsa a munkát a Stephanitrum fedélzetén három barokamrát is elhelyeztetett, hogy a búvároknak ne kelljen állandóan a aklimatizálódniuk a normál légköri nyomáshoz. A munka menete szerint a barokamrában lévő búvárok közül egyszerre mindig két fő szállt be egy búvárharangba, amelyet azután a roncs fölé eresztettek 15 méternyire. A búvárok nyolc órás műszakokban dolgoztak, a búvárharangot egyszerre mindig csak egy fő hagyta el, míg társa készen állt egy esetleges vészhelyzetre. A búvárok speciális kettős falú búvárruhát viseltek, amely két rétege között forróvizet keringtettek a kihűlés megakadályozása véget. Szintén a nagy mélység miatt volt szükség a speciális, állandóan a mélység szerint változtatott hélium-oxigén keverékre is amit a búvárok lélegeztek be. Egy-egy búvár négy órát dolgozott, majd felváltotta a társa. A nyolc órás műszak befejeztével, pedig a búvárharangot felcsörlőzték, hogy helyüket egy újabb páros vegye át. A búvárok ekkor sietve a barokamrájukba mentek ahol teljesen berendezett lakóhelyiség állt a rendelkezésükre zuhanyzóval ágyakkal és étkezési lehetőséggel.
A munkát nehezítette, hogy a torpedó ütötte lyukat roncsok zárták el, ezért egy teljesen új nyílást kellett vágni a hajótestbe. A lángvágók segítségével végzett munka meglehetősen hosszadalmas és fárasztó volt, ráadásul ahogy közeledtek a lőszerraktár felé egyre veszélyesebbé is vált. Összesen két hét megfeszített munkába tellett, mire sikerült nyílást vágni a lőszeraktárig. Elsőnek szeptember 15-én a 27 éves John Rossier búvárnak sikerült behatolnia a lőszerraktárba és kihoznia az első KP 0620 jelzésű 11,5 kg-os aranyrudat. Végül október 7-ig a 465 aranyrúdból 431-et sikerült kimenteni a roncsból, amit a Stephanitrum fedélzetén tartózkodó szovjet és brit kormányhivatalnokok gondosan jegyzékbe vettek. Azonban az egyre viharosabbá váló időjárás, és a búvárok kimerültsége miatt Jessop kénytelen volt megszakítani a mentést. Az időjárás egyébként sok borsot tört az orruk alá. A vihar gyakran elsodorta a hajót és lehetetlenné tette a búvárharang lebocsájtását. A búvárok is sokat szenvedtek, egyikük kificamította a vállát, mások folyamatos rosszulléttel küzdöttek az állandó túlnyomásban való élet miatt, sőt egyikük még égési sérüléseket is szenvedett a búvárruha fűtése miatt. Azonban az eredmény mesés volt. A 431 aranyrúd összértéke mintegy 40-43 millió fontra rúgott. Ebből Jessop és társai kerekítve 18 milliót (45% 76,5 millió Márka), a szovjetek 14,7 milliót (36,7% 62 millió Márka), a britek pedig 7.3 milliót (18,3% 31 millió Márka) kaptak. A búvárok napi fizetése 900 Font (4000 Márka) volt, közöttük akadt olyan, akinek a munka végén közel 35000 Font (150000 Márka) ütötte a markát. Természetesen mindenki jól járt, és Jessop miután kifizette az embereket, a kölcsönt és a házára felvett jelzálogot még mindig maradt mit a tejbe aprítania. Még a hazaúton megrendelt Porsche sportkocsit, amely a kikötéskor már a parton várta. Jessopp nem tudott nyugodni és még egyszer visszatért a roncshoz és 1986-ban a lent maradt 34 aranyrúdból még további 29-et kimentett, úgyhogy akinek kedve van hozzá, vár rá még ott öt darab...
Források:
-Aranyásók a tenger mélyén (IPM 1988. április)
-Bilik Péter: HMS Belfast - Hadihajó London szívében (Regiment 2007/4.)
-Horváth Zoltán: A HMS Belfast cirkáló - A hajó amely mindig célba talál (Haditechnika 2009/6.)
-Hadihajók típuskönyv (Zrínyi 1984.)
-John Blake: HMS Belfast - Pocket Manual (Osprey 2018.)
-Nigel Pickford: Elsüllyedt hajók és kincsek atlasza (Tálentum 1994.)
-John Wingate: HMS Belfast - Edinburgh Class Cruiser 1939-71 (Warship Profile Special 29)
-Jane's Fighting Ships of World War II (Studio Editions 1989.)
-Günter Lanitzki: Kreuzer Edinburgh - Goldtresor und Seemannsgrab (Transpress VEB Verlag 1988.)
-J. Rohwer, G. Hümmelchen: Chronik des Seekrieges 1939-1945 (Manfred Pawlak 1968.)
-az angol Wikipedia idevágó szócikkei
Ambasa
