„-Uraim Enghien herceg nagyra tartja vitéz bátorságukat a harcok során, ezért tisztességes megadást ajánl. Megtarthatják zászlóikat és elvonulhatnak csatarendben. Elfogadják?
- Mondja meg Enghien hercegnek, hogy köszönjük szavait, de ez egy spanyol sereg!”
Akik látták a 2006-os Alatriste kapitány című filmet, a rocroi-i csatát ábrázoló zárójelenetben ezen elhangzó mondatok biztosan megmaradtak az emlékezetükben…
1618. óta vallási köntösbe öltöztetett polgárháború dúlta a német földet, amelybe sorra kapcsolódtak be idegen hatalmak. Kezdetben a dánok, majd azok veresége után a svédek léptek színre az egyik oldalon, míg a másikon a Spanyol birodalom támogatta az Ausztriában székelő Habsburg rokonait. Azonban, ahogy egyre többen kapcsolódtak be a küzdelembe a háború úgy terjed tova más államomra is, amelyekben eddig csak lappangott, illetve eredetileg más okokból dúlt háború. Azonban 1635-re a hadviselő felek kifáradtak és előbb a svédek vesztették el királyukat és legjobb hadvezérüket Gusztáv Adolf személyében, majd Tilly halála után Wallensteint gyilkolták meg saját katonái. Az általános kimerülés végül 1635 májusában a rövid életű Prágai-békéhez vezetett, amitől a legtöbb és kimerült hadviselő fél azt remélte, hogy végre lezárhatja a háborút.
Azonban a franciák erről egy kicsit máshogy vélekedtek. Ekkoriban Franciaország élén XIII. Lajos állt, de a tényleges politikai irányítója Richelieu bíboros volt, aki elhatározta, hogy naggyá teszi hazáját, és ezt sikeresen meg is tette, amiért igen hálás lehet a francia utókor. Ugyan Dumas egy negatív, de nagyon okos figurát kreált belőle, de ebből leginkább a nagyon eszes jelző volt rá igaz. A franciák már addig is részt vettek a konfliktusban, de nem fegyveresen, hanem egy sajátos, mai szóval élve proxyháborút folytattak. Katolikus állam létére, vagy inkább ellenére, a svédeknek nyújtottak igen jelentős pénzügyi támogatást. Az, hogy Richelieu katolikus főpap létére a protestáns lázadókat támogatott, miközben valljuk be saját hazájában kemény kézzel lépett fel La Rochelle-nél a hugenottákkal szemben semmi meglepő nem volt. (Azt azért tegyük hozzá, hogy igazából nem a hugenották vallásával, hanem gazdasági önállóságával volt baja, amely veszélyeztette azt a francia egységet, amely naggyá tehette hazáját.) Egyszerűen azt az elvet követte, hogy az ellenségem ellensége a barátom. És aki ránéz a térképre, ekkoriban semmi más nem veszélyeztette jobban Franciaország felemelkedését, mint egy esetleges egységes Német-Római Császárság, ráadásul ez Habsburg vezetés alatt. Ha ez létrejött volna, akkor Franciaország, két hatalmas állam a német- és a spanyol Habsburgok vezette birodalom közé szorul. Azonban amikor megköttetett a Prágai-béke, már nyíltan színt kellett vallaniuk, és még abban a hónapban kitört a francia–spanyol háború. Kezdetben a franciák vereségről vereségre vívták a háborút, sőt elérkezett az a pillanat is, hogy az északról betörő spanyol seregek - amelyek németalföldön állomásoztak, hogy móresre tanítsák a holland lázadókat, akiket természetesen a franciák támogattak és bujtogattak - már Párizs kapui előtt álltak.
Aztán természetesen hála az időközben beálló szünetnek, és Richelieu diplomáciai ügyességének és pénzének a harcok szép lassan kiújultak Németföldön is. Újra megköttetett a francia-svéd szövetség és Weimari Bernard halála után annak veterán hadserege is a francia király szolgálatába állt. Úgyhogy az erőviszonyok lassan megint kezdtek egyensúlyba kerülni. De elérkezett 1642 vége, amikor is december 4-én Richelieu, a nagy intrikus örökre lehunyta szemét. Ugyan még idejében gondoskodott utódjáról, Mazarin személyében, aki nem kevésbé volt tehetséges és ott folytatta elődje és mentora munkáját, ahol az abbahagyta. Azonban ezt akkor még senki sem tudta, és a spanyolok meglátták a nagy lehetőséget arra, hogy maguk felé fordítsák a hadiszerencsét. A franciáknál tetézte a bajt, hogy ekkora már maga király is agg volt és maga sem örvendett túl jó egészségi állapotnak. 1643 tavaszán tehát, amint azt az időjárás engedte a spanyolok megindultak a szerintük éppen politikai vállságát élő és épp ezért határozatlan vezetésű franciák ellen.
A spanyolokat a portugál származású Don Francisco de Melo (más átiratban Melas), Spanyol-Németalföld kormányzója vezette. Melo tapasztalt hadvezér volt és éppen alig tíz hónappal korábban, a honnecourt-i csatában aratott diadalt a franciák felett. Ugyan ez nem volt egy túl nagy összecsapás, de a spanyolok meggyőző vereséget mértek a franciákra. Melo azonban nemrég nyerte el pozícióját Németalföldön, és bizony számos, már régebbóta ott állomásozó tiszt nem nézte jó szemmel a 46 éves, mai szóval mondva, karrierdiplomata kinevezését. Ezért számos tapasztalt tiszt adta be lemondását, akik szintén ácsingóztak előrelépésre, ami a portugál megérkeztével szerteszét foszlott. Melo inváziós hadserege mintegy 20000 gyalogosból és 8000 lovasból és 30 lövegből állott, amelyből Rocroi-nál ténylegesen csak 18 volt ott, más források szerint a spanyol inváziós haderő 18000 gyalogost és 7-9000 lovast számlált. Melo tervei szerint egy villámgyors csapással, mielőtt még a franciák reagálhattak volna, beveszi Rocroi határmenti erődjét, amely alig 100 kilométerre Brüsszeltől, az Ardennekben feküdt. A spanyol parancsnok nem készült hosszú ostromra, így nem is vitt magával komoly ostromtüzérséget, egyszerűen a gyorsaság és a meglepetés erejében bízott. A fő csapással párhuzamosan egy kiegészítő támadást is tervezett, amelyet Johann von Beck vezetett egy közeli, kisebb erőd, Chateau Regnault ellen, amely Meuse partján feküdt. Beck már régi kipróbált katona volt, pályafutását 1619-ben kezdte, és noha korábban csak egy pásztor volt, mégis tehetsége révén gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán. Már Wallenstein alatt tábornok lett, majd bárói címet kapott, és Luxemburg kormányzója lett. Beck hadoszlopa 3000 gyalogost és 1000 lovast számlált. Itt is léteznek más létszámadatok, és Beck haderejét bizonyos források 4500 katonára teszik. Így végül Melo mintegy 17000 gyalogossal és 7000 lovassal kezdte meg Rocroi ostromát, ami végül is összhangban van a legtöbb helyen emlegetett 23000 fős összlétszámmal.
A spanyol németalföldi hadsereg gerincét spanyol és olasz terciók alkották illetve német és vallon ezredek. Ekkoriban csak a spanyol és az olasz katonákat szervezték terciókba, illetve az 1617-től léteztek vallon terciók is. A más nemzetiségű katonákat – legfőképpen a németeket – ezredekbe szervezték. Itt kicsit keverednek a források, mert ezeket az egységeket hol ezredeknek, hol zászlóaljaknak hívják. Maguk a terciók ekkor 10, egyenként 300 fős századokból, capitania-ból álltak, amelyekből 8 volt pikás, míg kettő muskétás. (Lützennél 1632-ben négy spanyol mintájú terció volt a császári seregben, amelyek közül az első 25 a másik három, pedig 22 századból állt.) Azonban ez így csalóka, mert a pikás századok 200 pikásból és 100 arkebuzosból (könnyű muskétásból) álltak, vagyis a papíron 3000 fős terció legénységének közel fele lövész volt. A terciók pikásait egy táblázat alapján állították négyszögbe, amelynek mélysége olyan 10-20 sor lehetett, a pikások tényleges létszámától függően. Ezek köré, illetve a sarkokra rendelték a lövészeket öt sor mélységben. Amikor a terció harcba bocsátkozott, akkor a lövészek voltak hivatottak távol tartani, illetve megtizedelni a támadókat, de ha ez nem sikerült, akkor a pikák oltalma alatt próbáltak menedéket keresni. 1636-ban a gyenge hatásfoka miatt az arkebuzokat kivonták a fegyverzetből és nehezebb, de hatásosabb muskétákra cserélték. (A két fegyver között a legjelentősebb különbség, hogy a könnyebb arkebuzzal lehetséges volt kézből tüzelni, míg a nehezebb muskétához ekkor még fegyvervilla kellett, mert a lövész nem tudta azt a célzás és a lövés folyamán kézzel megtartani. Viszont ekkor már az arkebuzból kilőtt ólómgolyókat a lovas vértesek páncélja már jó eséllyel kivédte. Azonban egyes leírások szerint a németalföldi spanyol sereg fegyverhiánnyal küzdött és 1643-ban ismét a gyengébb arkebuzok is kiosztásra kerültek a csapatoknál. A terciók jelentőségét azonban az adta, hogy a szájhagyomány szerint eddig még spanyol terció a harcmezőn nem győzetett le. Ugyan más nemzetiségű terciók - amelyek spanyol mintára szerveződtek - szenvedtek már vereséget, és már-már úgy tűnt, hogy Gusztáv Adolf kisebb, és mozgékonyabb zászlóaljakból álló dandárjai feléjük kerekednek, de erre csattanós választ adott az 1634-es első nördlingeni csata, ahol a spanyol terciók bizony megmutatták, hogy még azért koránt sem dőlt el, hogy kik a csatamezők valódi urai
Melo május 12-én érkezett Rocroi alá és nyomban megkezdte az ostromot. A spanyolok úgy vágtak bele a hadjáratba, hogy ismereteik szerint az erőd ekkor eléggé elhanyagolt állapotban volt. Arra, hogy valóságban milyen is volt a francia határmenti erőd nem találtam adatot, minden esetre ekkor, a védereje 1000 katonát és 400 milicistát számlált (más forrás azonban csak 500 védőt ad meg, ami számomra valósabbnak tűnik). Melo megérkezése után alig öt nappal, május 17-én már sikeresen birtokba vette Rocroi külső védműveit, így támadása ettől fogva már a kőfalak ellen irányulhatott.
A franciák azonban a várakozásokkal ellentétben meglepően gyorsan reagáltak, amelyben elévülhetetlen szerepe volt Henri de Condé herceg alig 21 éves fiának, Louis de Bourbonnak, Enghien hercegének, akit nagyjából a spanyol támadás megindulásakor, de attól függetlenül nevezett ki Mazarin az észak-francországi csapatok élére. Noha Enghien hercege még igen csak fiatal volt, de már többször kitüntette magát a harcmezőn, igaz csak kisebb parancsnoki beosztásokban. Igazából ez volt az első alkalom, hogy egy egész hadsereget adtak a keze alá. Azért a francia udvar nem akart mindent kockára tenni azzal, hogy egy forrófejű ifjúra bíz egy egész hadsereget, amely feladata északról védeni a hazát, ezért a nyakára ültették az idős, 60 éves Francois de l'Hospital tábornokot, aki már 1615-óta rótta Európa csatatereit. Enghien a kinevezése mellé azt az utasítást kapta, hogy: „Derítse fel az ellenség haditerveit, és hiúsítsa meg azokat, de semmi olyan akcióba ne kezdjen, amelyről előbb nem bizonyosodik be, hogy Őfelsége seregének becsületét öregbíti.”
A francia hadsereg létszámban hasonló erőt mutatott, mind ellenfele: 16000 gyalogosból és 7000 lovasból állt, de csak 12 löveggel rendelkezett (más források szerint 17000 gyalogos és 6-8000 lovas).
A franciák a katonáikat gyalogezredekbe és lovasszázadokba (svadronokba) rendezték. A gyalogos ezredek (vagy zászlóaljak) 8-900 főt számláltak, vagyis nagyobbak voltak, mint a németalföldi, vagy svéd, 500 fős zászlóaljak, de ugyanúgy egyszerre rendelkeztek pikásokkal és muskétásokkal. A francia ezredek 10 sor mélységben álltak fel. A lovasságot 200 fős svadronokba szervezték. Az Einghen hercege vezette francia haderő összesen 18 gyalogezredből és 27 lovasszázadból állt.
Érdekes, hogy a különböző források máshogy írnak a két szemben álló hadsereg harcértékéről. Az egyik forrás szerint a spanyol sereg már koránt sem volt az az ütőképes haderő, és fegyver és emberhiányban szenvedett, oly annyira, hogy a toborzási feltételeket is kénytelen volt leszállítani. Ugyanakkor a csapatokat kipróbált hadvezérek irányították, aki közül néhány a csatamezőkön szerzett érdemei alapján jutott előre. Ilyen volt Fontain a spanyol gyalogság parancsnoka, aki egy kocsmáros fia volt, vagy a már korábban említett Beck, aki meg pásztor volt korábban. Azonban más források szerint a franciák sem voltak jobb állapotban, és a korábbi sorozatos vereségek hatására elég alacsony volt a harci szellem. Igazából én ezt nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire igaz, de az általam talált csatleírások szerint a harcmezőn ezek már nem, vagy csak részben érvényesültek.
Alig kezdődtek meg a hadműveletek, amikor a franciákat egy újabb tragédia érte, május 14-én elhunyt XIII. Lajos francia király, ami egy újabb politikai vállság, és az ezzel járó döntésképtelenséget vetíttette maga elé. A hír hallatán az öreg l'Hospital egyből a hadmozdulatok beszüntetésére buzdította az ifjú Einghen herceget, már csak azért is, mert ő volt a negyedik a francia királyok utódlási sorában, és szerinte sokkal inkább Párizsban, mint a csatamezőn lenne a helye, ezekben a zavaros időkben. L’Hospital, amikor látta, hogy nem tudja eltántorítani az ifjú herceget a támadástól egy újabb ötlettel rukkolt elő, és javaslatot tett, hogy a francia sereg inkább a spanyol hadsereg mögé bevonulva, annak hadtápterületeit veszélyeztetve kényszerítse az ostrom feladására. Azonban a francia parancsnok ezt kicsit máshogy gondolta, és úgy döntött, hogy pont egy katonai győzelem az, amely legjobban megerősítheti a királyság intézményét ebben a bizonytalan, átmeneti időszakban. Így mit sem törődve az agg tábornok tanácsaival, tábort bontott és megkezdte menetét az ellenség felé.
A francia csapatok erőltetett menetben közelítették meg Rocroi-t és sikerült is meglepniük a spanyolokat, akik bizony elhanyagolták a felderítést, mivel egyáltalán nem várták egy erős ellenséges haderő felbukkanását. Ugyan az utat őrízte 50 horvát lovast, de ezeket a franciák könnyűszerrel elűzték. Még május 17-én egy kisebb francia kontingensnek, kijátszva a spanyolok éberségét sikerült bejutnia az ostromlott várba és 150 muskétással növelnie a védők létszámát. Melonak ugyan volt terve egy esetleges felmentő sereg felbukkanásának esetére, de nem számolt azzal, hogy ez ilyen korán bekövetkezhet. A gyors francia menet azzal járt, hogy Einghien csapatai sikeresen túljutottak egy keskeny erdős részen és szét tudtak szétbontakozni pont azon a dombon, amelyet eredetileg a spanyol főparancsnok szemelt ki magának. Elméletileg ez a keskeny erdei út halálos csapda lehetett volna a franciák számára, de a spanyol főparancsnok nem számolt ezzel, lehet hogy jobban bízott a tercióiban, mint egy esetleges irányítás nélküli erdei csetepatéban. Ugyan lehet ezért bírálni Melo-t, de nem biztos, hogy a hadsereg és tisztikara alkalmas lett volna egy ilyen hadmozdulat lebonyolítására, miközben bízvást bízhatott, hogy terció a nyílt mezőn fölényben lesznek. Ugyanakkor Melo tisztán látta, hogy a harc elkerülhetetlen és még aznap futárt küldött Beck-hez, hogy nyomban csatlakozzon hozzá seregével, amely már létszámban is felé billentette volna a mérleg nyelvét.
Amikor május 18-án a franciák kiértek az erdőből egy mintegy 2-3 kilométeres arcvonalon kezdtek szétbontakozni. Ugyan a spanyolok elkéstek a megfelelő alkalommal, hogy a legsebezhetőbb időben támadják meg a franciákat, mégis seregük centruma sikeresen zárta el a franciák elől az utakat, amelyen keresztül az alig pár kilométerre lévő városba bejuthattak volna. Ezek közül az egyik, a francia szemszögből bal oldali egy lápon, vagy inkább egy patak árterén vezetett keresztül, míg a másik a csatatér közepén húzódott. A spanyolok még egy hibát elkövettek, nem készítették fel a csatateret, nem ástak sáncokat, amely ekkor már bevett szokás volt, igaz ehhez már ostrom megkezdésekor sem füllőtt a foguk.
A franciáknak a felvonulás során, valamikor a délutáni órákban, először az a lovas elővédje jutott ki a harcmezőre, amelyet később a balszárnyat alkotta, és amelynek a vezetője a tehetségtelen, de igen lelkes La Ferté-Senneterre volt, akinek a segítségére küldték az idős l’Hospitalt is. Le Ferté amint meglátta a spanyolokat egy percet sem habozott és nyomban rájuk rontott. Igazából az egyik leírás szerint e mögött az állt, hogy l’Hospital még bízott a csata elkerülésének lehetőségében és reményt látott arra, hogy a spanyolokat meglepve egy jelentősebb erősítést tud majd bejutattni a várba. (Nem egyértelmű, de lehetősége, hogy igazából ekkor jutott be a 150 muskétás és nem előző nap.) Azonban a számításba hiba csúszott, mert ekkor már a spanyolok koránt sem voltak annyira felkészületlenek, és a spanyol jobbszárny lovassága, a német Ernst von Isenburg gróf vezetése alatt kemény leckét adott a francia lovasoknak, akik kénytelenek voltak véres fejjel visszamenekülni a megindulási állásaikban. Ekkor a spanyolok előtt egy vissza nem térülő lehetőség adódott a franciák teljes megsemmisítésére. De Melo nem ismerte fel a kínálkozó lehetőséget, sőt csapdától tartott ezért nem indította meg a derékhadát a felvonuló franciák ellen. A legtöbb történeti mű ezt a meggondolatlan francia rohamot egy óriási taktikai hibának tartja, ugyanakkor egy helyen olvastam olyat, hogy ez az elvetélt támadási kísérlet tette végül lehetővé, hogy Einghen csapatai is szétbontakozhassanak és elfoglalják állásaikat. Aznap délutánra végül is a két sereg felsorakozott egymással szemben valamikor 17 óra tájban, de a késői időpont miatt aznap már nem estek egymásnak, viszont felsorakozva, csatarendben várták a másnapot.
A két fél látszólag tükör-szimmetrikusan állt fel a harcmezőn, középen a gyalogsággal, amely előtt az ágyuk sorakoztak, míg a lovasság a szárnyakra került. Ekkor a két sereget mintegy 900-1000 méter választotta el egymástól egy 2-3 kilométeres arcvonalon, amelynek mindkét szárnyát erdők zárták le.
A spanyol hadrend:
A spanyolok főparancsnoka, Don Francisco de Melo összesen 8 terció, 10-12 gyalogezred, 29 lovassvadron és 18 ágyú felett rendelkezett. A serege 16000 gyalogost, 4650 lovast, azaz összesen 20650 katonát számlált az egyik forrás szerint.
A spanyol centrum első vonalát nyolc nagy gyalogsági terció alkotta, amelynek közepén öt spanyol illetve a jobbszárnyon egy olasz, a balon, pedig egy olasz és egy vallon terció állott. (A francia wikipedia szerint a 8 tercióból 5 volt spanyol és 3 olasz.) A terciók fő erejét alkotó pikások sorok 70 fő szélesek és 20 fő mélységűek voltak. (A legtöbb forrás nem közli a terciók számát, illetve láttam olyan ábrázolást, ahol öt van, ami a csata egy későbbi szakaszára utalhat, illetve az angol wikipedia közöl egy hadrendet a Strategy & Tactics 244. számára hivatkozva, ahol 9 szerepel, én ezt egy ideig kétkedve fogadtam, de egy korabelinek tűnő metszetten a spanyol első sort egy nagy és 4-4 kisebb gyalogos egység alkotja.) Ez a nyolc terció az idős és beteg ekkor 62 esztendős Paul Bernard de Fontain gróf parancsnoksága alatt állott, akinek ekkor már annyira megromlott az egészségi állapota, hogy egy hordszékben vitetve magát próbálta irányítani a csapatait. Ugyan a tábornok nem igazán volt alkalmas állapotban a csapatok vezetésére, de a spanyol főparancsnok nem nélkülözhette a tapasztalatát.
Mögöttük sorakozott fel a gyalogság második lépcsőjét alkotó német, burgundi, flamand és vallon ezredek Antonio de Quevado vezetése alatt. Ezek az ezredek 50 fős sorokba és 10 fő mélységben rendeződtek. A francia wikipedia szerint ez a lépcső 5 vallon, 5 német és 2 flamand ezredből állt.
A centrum gyalogságának első sorában lévő nyolc terció mintegy 10000 főből állt, vagyis koránt sem az elméleti 3000 fős létszámmal rendelkeztek. A mögöttük felsorakozott 12, más forrás szerint 10 nem spanyol ezred, mintegy 5000 főt számlálhatott.
A gyalogság előtt állították fel a spanyol tüzérséget alkotó 18 ágyút Alvaro de Melo, egy tengerész, mellesleg a főparancsnok öccse irányítása alatt. Leírások szerint a spanyol tüzérség a csatában nehezebb lövegeket használt, mint a franciák.
A spanyol jobbszárnyat az 53 éves Ernest von Isemburg vezette, két lépcsőben felállított, 7-7 lovassvadronja élén, amelyek már az előző nap harcaiban is dicsőséget szereztek. Ezek az alakulatok jórészt német birodalmi lovasok alkották, de voltak közöttük horvát könnyűlovasok is. Isemburg tapasztalt, és mivel már vezetett nagyobb seregtestet önálló cselekvésre képes főtiszt volt. A két lépcsőben mintegy 1200-1200 lovas lehetett.
A balszárnyon a lovasság szintén két lépcsőben sorakozott fel, de ide nem 14, hanem 15 svadron került. Ezt a szárnyat a 22 éves Francisco Fernandez de la Cueva, Alberqerque hercege vezette, akinek a korábbi napokban többször összetűzésbe keveredett az agg, de tapasztalt Fontainnel, gúnyolta őt a megromlott egészségi állapota miatt. Alberqerque alig két éve szolgált a hadszíntéren, de mégis olyan magabiztos volt, mint az egy spanyol grandhoz illett. Alberqerque szerette volna, ha lovassága muskétás fedezetet kap, de ezt a centrum agg tábornoka megtagadta, amelyben minden bizonnyal szerepet játszott az előző napok sértései is. Végül a főparancsnoknak kellett közbelépni, és Melo utasítására Fontain végül átadott 500 muskétást a balszárnynak. Ezt az 500 katonát az erdő takarásában helyezték el, hogy majd a francia lovasságot jól oldalba puskázza, ha az meggondolatlanul ráront a spanyol lovasságra.
Egy másik forrás szerint, végül Alberqerque megkapta az 1000 gyalogosát, ami az 500 lesálláson felüli volt. Egy lista szerint a jobbszárny 2250 lovasból és 1000 muskétásból állt.
Apropó spanyol lovasság, ugyan az előző napi harcok nem ezt mutatták, de a főparancsnok koránt sem bízott a képességeikben. Sőt az előző évi honnecourt-i csata után, noha győztek, mégis úgy ítélte meg, hogy a teljesítményük olyan gyenge volt, hogy még a feloszlatásuk gondolata is felmerült benne. Így az a kép alakult ki, hogy a spanyolok fő ereje a terciók gyalogságában, míg a franciáké a vértes lovasságukban rejlett. Ha már lovasság, ugyan nem találtam rá adatot, de valószínűleg a többség vértes, azaz kürasszié volt, de biztos voltak közöttük könnyűlovasok (horvátok) mindkét oldalon, illetve élek a gyanúperrel, hogy az erődbe bejutó muskétások is vagy dragonyosok, vagy lovas lövészek lehettek.
A francia hadrend:
A francia főparancsnok d’Einghien, Condé hercege parancsnoksága alatt 18 gyalogezred és 32 lovassvadron harcolt összesen 14800 gyalogossal és 7000 lovassal, azaz 21800 katona várta a parancsait.
A francia hadrend közepét itt is a 8-900 fős, 10 sor mélységű ezredek alkották, amelyekből 8 került az első és 7 a második lépcsőbe d’Espenan márki vezetése alatt. Eléjük került a források szerint hol 12, hol 14, vagy épen 21 kiskaliberű ágyú. Azonban a francia centrum egy nagyon lényeges dologban különbözött a spanyoltól. Volt neki egy harmadik vonala, a tapasztalt Pierre de Lestouf de Pradines, Sirot bárója vezetése alatt, amelyet három gyalogezred és négy lovassvadron alkotott, úgy hogy a gyalogezredek térközeiben álltak a lovassvadronok. A francia wikipedia szerint a francia gyalogság 12 francia, 2 svájci és 1 skót gyalogezredből állt. (Ez azonban csak 15, vajon ez csak az első két vonalra vonatkozik, vagy mindre, de három nemzetiségét nem ismerjük?)
A francia balszárnyon a már előző nap harcaiból megismert lovasság első lépcsőjét a forrófejű La Ferté-Senneterre, míg a másodikat az agg l’Hospital vezette. Parancsnokságuk alatt összesen 11 svadron állt. Más források szerint az első lépcsőben 8, míg a másodikban 5 lovassvadron állott.
A túloldalon 12 lovassvadron sorakozott fel, az első lépcsőt Jean de Gassion, míg a másodikat, maga a főparancsnok Enghien vezette. (Az egyik térkép szerint ezek mellett még itt a jobb szárnyon némi horvát könnyűlovasság is felsorakozott.) Más adatok szerint a francia első lépcsőben 10 lovassvadron és 300 muskétás volt, míg mögötte 5 lovassvadron állt csatarendbe. (Meg kell jegyezni, hogy egy metszett szerint mindkét szárny lovasságának első sora előtt, svéd mintára lövészek álltak.)
A két sereg teljes fegyverzetben töltötte az éjszakát a csatatéren és így készültek a másnapi összecsapásra.
Másnap a hadműveletek már igen korán, mintegy hajnali három órakor elkezdődtek. Enghien még az éjszaka folyamán értesült egy dezertőrtől a rá váró 500 spanyol muskétásról, ezért 1500 katonájának parancsot adott, hogy hatoljanak be az erdőbe és intézzék el a szárnyát fenyegető veszélyt. A franciáknak álmukban sikerült meglepniük a spanyol muskétásokat, és mielőtt még észbe kaphattak volna, már végük is volt. Azonban ez a rajtaütés olyan jól sikerült, hogy a spanyol főparancsnok erről nem szerzett tudomást, így végig abban a hitben volt, hogy a bal szárnyán egy jól megtervezett csapda várja a francia lovasokat.
Maga a csata nagyon korán, már hajnali négy órakor megkezdődött, amikor a két sereg tüzérsége megkezdte egymás centrumában felsorakozott gyalogság veretését. A kölcsönös tüzérségi párbajban, amely mintegy egy órán keresztül zajlott a nagyobb spanyolok ágyúk voltak az eredményesebbek és jelentős veszteségeket sikerült okozniuk a francia gyalogság soraiban. A francia főparancsnok hamar belátta, hogy ha ez így megy tovább, akkor állva fog vereséget szenvedni, ráadásul tudta, hogy az idő sem neki dolgozik, hiszen előbb-utóbb Beck csapatai is beérkeznek, és akkor a spanyolok döntő létszámfölénybe kerülnek. Így tehát parancsot adott az általános támadásra, ami valamikor hajnali 5 órakor indult meg. Itt azonban egy kicsit szét kell választanunk az eseményeket.
Ugyan a spanyol balszárnyon nem sikerült a csapda, de a másik oldalon a franciák a saját maguk által épített csapdába estek. Valamikor az éjszaka folyamán Isemburg hátrébb vonta lovasait, ami azzal a következménnyel járt, hogy a francia lovasság, mivel nem látott maga előtt ellenséges lovasságot bátran rohamra indult. Az elképzelés az volt hogy átkarolva a spanyol gyalogságot megtámadja annak látszólag nyitott szárnyát. Az elgondolás jónak tűnt, nem úgy a végrehajtás. A francia lovasság korán váltott át ügetésből vágtába, és a vizenyős talajon (ne feledjük ez az oldal egy patak lápos árterületén húzódott) sora felbomlottak, az egységkohéziója megszakadt. Ebben a drámai pillanatban a szétzilálódott és éppen a gyalogságra ráforduló francia lovasság bal oldalán feltűnt a megfelelő távolságból és ütemben ellenrohamot indító Isemburg német lovassvadronjai, akik egyszerűen elsöpörték a meglepett francia balszárnyi lovasság, La Ferté vezette első lépcsőjét. Maga Le Ferté is megsebesült és fogságba esett. Amint Isemburg előrelendült, tér nyílt második lépcsője előtt, aki egy kereszttámadással rázúdult a francia centrum gyalogságára, és az előtte lévő tüzérségre. A roham elhallgatta az ágyúkat és súlyos veszteségeket okozott a meglepett francia gyalogság első lépcsőjében, annak bal oldali ezredeiben. Közben az eseményeket látva l’Hospital ellenrohamra indult lovasai élén, és rövid időre sikerült visszaszereznie a francia lövegeket, de hamarosan a német lovasok vele szemben is felülkerekedtek, és elűzték a csatatérről, be a közeli erdőbe. Maga l’Hospital is megsebesült, de La Fertével ellentétben sikerült elkerülnie a fogságba esést. Az a helyzet állt elő, amelyet a francia lovasság szeretett volna elérni, csak épen fordítva. A német lovasok kerültek abba helyzetbe, hogy szép lassan oldalról felszámolják az egész francia harcrendet. A spanyolok a lovasságuk támadásaival és a saját, és a zsákmányolt francia lövegek gyilkos tüzével elkezdték tizedelni a francia gyalogságot. Ugyan a német vértesek egy része a gazdag zsákmányt ígérő francia trén keresésére indult, de Isemburg lovasai a második lépcsővel egyetemben komolyan veszélyeztették a francia gyalogság balszárnyát. Ráadásul ekkor Fontain parancsára, a spanyol gyalogság két balszárnyi terciója is megindult, hogy pontot tegyen a csata végére, és végső csapást mérjen a szorongatott helyzetben lévő francia gyalogságra. A spanyolok már a kezükben érezték a diadalt, a terciók gyalogosai éljeneztek, és kalapjaikat dobálták a levegőbe. A csata a franciák számára válságosra fordult, a küzdelem azonban nem csak ezen a szárnyon dúlt.
A francia jobbszárnyon Enghien még az éjszaka folyamán kettéosztotta lovasságát. Az erősebb első lépcső Gassion vezetésével nem indított frontális rohamot a spanyol lovasság ellen, hanem megpróbálta azt átkarolni. Ennek láttán a spanyol lovasság parancsnoka Albuquerque arccal követte a francia lovasságot, aminek következtében hamarosan nyitottá vált a szárnya. Einghien csak erre várt és egy fergeteges rohammal oldalba kapta a spanyol lovasokat, miközben szemből Gassion is nyomás alá helyezte őket. Az eredmény nem lehetett kétséges az amúgy is gyengébb képességű spanyol lovasság sorai rövid idő alatt felbomlottak és elmenekültek a csatatérről. Ekkor Einghien olyan parancsnoki erényről tett tanúbizonyságot, amelyre csak kevés hadvezér volt képes. Megállította lovasait, és rendezte sorait. Parancsot adott Gassionnak, akivel fél szavakból is megértették egymást, hogy csapatai egy kisebb részével a menekülő lovasokat üldözze, illetve derítse fel, hogy Beck vajon milyen közel áll. Csapatai nagyobb részével, pedig rárontott a spanyol gyalogság gyengébb második lépcsőjére, és oldalról sorra söpörte el azok ezredeit. A német és vallon ezredek nem sokáig tudtak dacolni az oldalukra zúduló francia nehézlovasokkal szemben, soraik felbomlottak, és hamarosan az egész második lépcső nyúlcipőt húzott. Gyakorlatilag hajnali öt és hat óra közötti röpke egy óra alatt Einghien megfutamította a teljes spanyol balszárnyi lovasságot majd a következő órában végzett a gyalogság második lépcsőjével is. Hét órára a spanyol hadsereg mintegy harmada már futásban volt, de a legelitebb terciók még érintetlenül álltak.
Közben a másik oldalon, hála Enghien előrelátásának, a centrum tartalékát képező, a tapasztalt Sirot vezette harmadik lépcső, vegyes gyalogos és lovas csapatainak harcbavetése stabilizálta a már-már válságos helyzetet. Sirot lovassága oldalba kapta, az ekkor már valószínűleg nem zárt harcrendű német lovasságot, amely ne feledjük már legalább három támadáson volt túl. A németek kénytelenek voltak abbahagyni a gyalogság abajgatását és szembe fordulni a harmadik lépcső lovasságával. Közben a francia jobbszárnyi lovasság, miután végigsöpört a spanyol gyalogság hátsó lépcsőjén a főerőket megkerülve Isemburg hátában tűnt fel. A német lovasok helyzetét súlyosbította, hogy a megtépázott francia balszárnyi lovasság is az erdő védelmében rendezte sorait, majd előre tört, hogy revansot vegyen az alig egy órával korábbi vereségükért. Nem kellett sok időnek eltelnie, és a német lovasság a három oldalról került támadás alá, és mivel nem tudott elszakadni Sirot lovasságától, akivel ekkorra már igencsak összegabalyodott. Az eredmény nem lehetett kétséges a francia lovas túlerő hamarosan legyűrte a vitézül küzdő németeket. 8 órára Isemburg lovassága megszűnt létezni maga a parancsnokuk is megsebesült, de sikerült kitörnie a bekerítésből és elmenekülni a csatatérről.
Melo látva lovassága szétesését, maga próbálta összeszedni és újra csatarendbe állítani a menekülő katonákat, nem túl nagy sikerrel. De miközben ezzel töltött vagy két órát, hogy a spanyol arcvonal teljes hosszában fel alá lovagolt teljesen kicsúsztak a kezéből az események irányítása. Épen a spanyol jobbszárnyon tartózkodott, amikor szemtanúja lehetett, Isemburg lovasságának teljes megsemmisülésének. Melo ekkor a jobbszárny szálán lévő olasz Visconti terció közepébe lovagolt és azt mondta: „Itt szeretnék meghalni az olasz úriemberekkel.” Ez már a vereségbe beletörődött hadvezér szavai voltak. Úgy tűnt a spanyolok vesztettek, de a franciák még koránt sem győztek, hiszen velük szemben ott meredeztek a büszke spanyol terciók tömött sorai.
A franciák rendezték soraikat és megkezdték a terciók módszeres megsemmisítését, ez azonban nem volt olyan egyszerű. Végül sikerült a szárnyakon lévő három terciót annyira megtizedelni, hogy azok, igaz rendezetten, de elhagyták a csatateret, köztük az is, amelyben Melo is menedéket lelt.
Az öreg Fontain karosszékében látta, ahogy az alárendelt terciók egy része elvonult, és maga is mérlegelte, hogy a megmaradt 8000 katonát számláló, öt terciójával hasonlóképen tegyen. Az öt tercióból négy volt spanyol, egy pedig (egy leírás szerint) burgundi(?), de valószínűbb hogy inkább olasz, vagy vallon. Azonban Fontain úgy döntött, hogy a harcolva visszavonulás a felbomlás kockázatával jár, ráadásul ő még bízott Beck felmentő csapatainak megjelenésében. Így az agg tábornok parancsot adott hogy az öt megmaradt terció zárja sorait és védelmi formációt vegyen fel. (Az hogy ez mit takart nem sikerült kiderítenem. Nem találtam rá utalást, hogy a terciók vonalba, sakktáblaszerűen, vagy épen valamilyen más alakzatba álltak fel.) A csata ezen szakaszában a franciák már kétszeresen múlták felül a spanyolokat. 
A franciák az időközben visszaszerzett ágyúikkal megkezdték a zárt rendben álló spanyol gyalogosok lövetést, miközben a francia lovasok egymás után indultak rohamra a négyszögek gyengének vélt pontjai ellen. Egyes források szerint ekkora a franciáknak is már csak négy harcképes ágyúja maradt. Kezdetben a spanyol gyalogság komoly ellenállást fejtett ki, de mivel a francia lovasság egy része ekkora már elfoglalta a spanyol trént kezdtek kifogyni a puskaporból. Először a tüzérség hallgatott el, majd a muskéták tüze is kezdett egyre szakadozottabbá válni. Minden esetre a spanyolok legalább három lovasrohamot vertek vissza. Ugyan a spanyol terciók kitartottak, de a folyamatos francia támadások során egy eltévedt golyó eltalálta, és halálosan megsebesítette Fontaint magát is. A spanyol oldalon vezetési vállság lépett fel, de azért ezek a terciók tisztikara nem arról volt híres, hogy ne tudjon úrrá lenni egy ilyen helyzeten és az egyik rangidős, spanyol ezredes nyomban átvette a parancsnoklást.
Időközben Beck megközelítette a csatateret és az ütközet megindulásakor még 17 mérföldre állt, de reggel 9 órára már elérte a Rocroi-tól alig öt mérföldre lévő Philippeville falucskát, ahol beleütközött az első menekülőkbe, akik elmondták neki, hogy minden elveszett és teljes a vereség. Ez azonban ekkor még nem volt igaz, de Beck jobban hitt a menekülőknek és nem győződött meg állításuk valóságtartalmáról, hanem inkább megpróbálta a menekülőket megállítani és ismét fegyverbe szólítani.
Talán furcsának tűnhet ez, de valójában, noha ezt Beck nem tudhatta, ekkorra már elkésett. Ugyanakkor a menekülők megállítása fontos volt nem csak a sereg de a katonák saját érdekében is, hiszen számos alkalommal a harmincéves háború során a helyi lakosság ilyenkor revansot vett a zsoldosokon azokért a szenvedésekért, amelyeket korábban ezek, vagy épen más katonák zúdítottak rájuk. Ugyanakkor semmi sem menti Becket, hogy nem küldött ki felderítőket, hogy meggyőződjön a valóságos helyzetről, vagy legalább arról, hogy hol is állnak az ellenség csapatai.
A francia parancsnok a sikertelen rohamok után némi pihenőt engedélyezett fáradt csapatainak és megkezdte a muskétásai felsorakoztatását a spanyol négyszögekkel szemben. 9 órára a francia csapatok körbe vették a spanyolokat és megkezdték módszeresen halomra lőni őket. A tüzérek kartáccsal, a muskétások puskatűzzel a francia kürasszírok pisztolyaikkal puffogtatva gyilkolták az egyre jobban összetömörülő spanyol sorokat. Fél tízre a spanyolok annyira meggyengültek, hogy jelezték a franciáknak hajlandóak megadni magukat. Igazából a spanyolok kemény ellenállása láttán illetve, hogy Einghen mit sem tudott Beck szándékairól kapóra jött, ha sikerül befejeznie a csatát, még ha ez nem is jár a spanyol sereg teljes megsemmisítésével. No ekkor nem hangzottak el a fent idézet szavak, mert miközben a francia főparancsnok - jellegzetes fehér tollas kalpagjában, amelyről már messziről felismerhető volt - a spanyol vonalak felé lovagolt, egyes spanyol muskétások, akik nem értesültek a tárgyalások megkezdéséről tüzet nyitottak a fiatal hercegre és kíséretére. A golyók szerencsésen elkerülték a francia főparancsnokot, de embereit felháborította, és aljas hitszegésnek gondolták a spanyolok tettét, ezért ádáz dühvel rontottak a spanyolokra és lekaszabolták őket. Ugyan Enghen próbálta megakadályozni a mészárlást de nem sikerült megállítani a bosszúra szomjazó csapatait, akik fél óra alatt teljesen megsemmisítették a maradék spanyol haderőt. 10 órára a fegyverek elhallgattak és a csatateret immár csak a sebesültek és haldoklók hörgése, és a győztesek diadalkiáltásai töltötték be. Egy másik változat szerint a dühödt francia támadás csak három terciót semmisítet meg, két megtépázott spanyol négyszög, még ha súlyos veszteségekkel is, de el tudott vonulni a csatatérről.
A spanyolok katasztrofális vereséget szenvedtek, 8000 katonájuk hevert holtan a csatamezőn és mintegy 6-7500, pedig fogságba esett. Más források szerint a spanyolok vesztesége jóval csekélyebb volt 3500 halott és 3826 hadifogoly. Valószínűleg ez a nagyon pontos hadifogolylétszám onnan jön, hogy néhány hónap múlva ennyi főt cseréltek ki a korábban Honnecourtnál fogságba esett francia katonára. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna többen, hiszen ezen katonák jó része zsoldos volt, akik némi pénz reményében, ami viszont volt a franciáknak, szívesen cserélt zászlót. Melo Madridban küldött jelentésében saját csapatai veszteségét 6000 halottban és 4000 hadifogolyban adja meg, amelyet két nappal a csata után írt, és amikorra már számos menekülő ismét csatlakozhatott a seregéhez. Más adatok szerint a 7000 spanyol születésű gyalogosból 390 tiszt és 1386 közkatona tudott csak visszajutni Németalföldre. Más adatok szerint az öt spanyol terció 8000 katonájából 3400 elesett, 2000 fogságba esett és 1600–nak sikerült elhagynia a csatamezőt és visszatérnie a határon túlra. Summa summárum a spanyol seregből arányaiban a gyalogság szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, míg a tüzérek és a lovasok jóval kevesebbet.
Körülbelül 4000 lovasuk és ugyanennyi gyalogosuk menekült el, akik még aznap csatlakoztak Beckhez. Szintén ide érkezett a marsallbotját elhajító Melo, és a két lovassági parancsnok Albuquerque és a sebesült Isemburg is. Miután Beck rendezte a menekülők sorait másnap kora reggel felkerekedett és visszavonult Németalföldre.
A franciák is vesztettek halottakban vagy 2000 katonát illetve sebesültekben vagy 2500-6000-et. Más források szerint a franciák összvesztesége halottakban és sebesültekben 4500 fő volt. Ugyanakkor a franciák zsákmányául esett a spanyolok trénje, 24 ágyúja és a teljes hadipénztára 40688 eszkúdóval. A 24 ágyúra talán az a magyarázat, hogy a csatában nem vetették be az összeset és egy részük tartalékban, a trénnél volt. Illetve volt még egy érdekes hadizsákmánya franciálnak, az elesett Fontain hordszéke, amely az egyik forrás szerint a párizsi Hadtörténeti Múzeumba került, és ott van kiállítva, bár erről nem találtam sem képet, sem megerősítést.
Érdekes módon a spanyol wikipedia a legtöbb helyen szereplő veszteségadatokkal szöges ellentétben álló számokat ad meg. Szerinte a franciák összesen 8500 katonát vesztettek, akik közül 6000 elesett és 2500 megsebesült, míg a spanyolok összesen 11800 főt vesztettek azok közül 8000 halt meg és 3800-an estek fogságba, akik közül azonban a későbbi fogolycserék után 2000-en hazatértek spanyolföldre.
Enghien herceg megtépázott seregével nem indult a vert spanyol sereg üldözésére, hanem megelégedett helyzete megerősítésével. Ostromot alá vette Thionville erődjét a Német-Római Birodalomban, amelyet csak hosszú ostrom után, augusztus 10-én sikerült bevennie. Ugyan a franciák támadólag léptek fel németföldön, de november 24-én súlyos vereséget szenvedtek Tuttlingennél, így a rocroi-i győzelem koránt sem hozta meg a háború várt és gyors fordulatát. Eközben a spanyolok, noha veszteségeik súlyosak voltak, mégis az év decemberére, már megint 78000 katonát tudtak állomásoztatni Spanyol-Németalföldön, így a háború még 16 évég, 1659-ig tartott.
Bárhogy is történt, a csata súlyos vereség volt a spanyolok számára és magasra emelte az ifjú herceg dicsőségét, aki beírta magát a hadtörténelem legnagyobb hadvezérei közé. A hagyomány szerint ő lett az első hadvezér, aki legyőzött egy spanyol terciót, de nem tudta kihasználni a Rocroi-nál meghozott döntő győzelmét. Ugyan megkapta a „Nagy” jelzőt a neve elé, és innentől csak a Nagy Conde-ként emlegették, de nem volt verhetetlen, és dicsfénye hamarosan Turrene árnyékába került.
Sokáig Rocroi-t úgy emlegették, mint a csatát, amely a Spanyol Birodalom legsúlyosabb katonai veresége, és az ütközet, amely után a spanyolok szakítottak a terciókkal, és maguk is átálltak a franciák szervezési rendszerére. Ez azonban nem igaz, mivel a spanyolok még hosszú időn keresztül alkalmaztak terciókat. Természetesen, ahogy korábban a terciók fejlődtek átalakultak és, valóban egy idő után maguk is átvették, a mások által is alkalmazott kevesebb sorból álló lineáris alakzatot, de ez nem egyik napról a másikra zajlott le. Egy idő után a terciók már csak nevükben voltak terciók, majd 1704-ban ez is megszűnt és átnevezték őket ezredekké. Az sem igaz, hogy Rocroi után a spanyolok összeomlottak, és a franciák felemelkedtek. Ez nem történt meg azonnal, inkább csak egy tizenötéves folyamat kezdőpontja volt, de akkor és ott korántsem okozott olyan drámai változást, mint az utókor később hozzá kapcsolt.
Források és ajánlott irodalom:
Geoffrey Regan: Döntő csaták (Guiness 1993.)
Razin: A hadművészet története III. kötet (Zrínyi 1964.)
Csikány Tamás: A harmincéves háború (Korona 2005.)
https://warfarehistorynetwork.com/2016/10/14/spanish-disaster-at-rocroi/
https://toriblog.blog.hu/2008/05/15/a_kora_ujkor_elitkatonai_a_spanyol_tercio
Különböző, magyar, angol, spanyol, francia és orosz nyelvű wikipedia oldalak.
És végül az írás elején idézett híres csatajelenet az Alatriste kapitány című filmből:
Ambasa
