A T-26 óriási gyártási darabszáma mellé számos változat is párosult. A szovjet katonák és mérnökök ezen platformon számos alváltozatot, fegyverzetvariációt és speciális járművet hoztak létre szárnyaló fantáziáról téve tanúbizonyságot. Összesen 53 különféle típusváltozatot alkottak meg, amelyből 23 sorozatgyártásra is került. Az előző részt egy táblázattal fejeztem be, amelyben olyan típusjelzések is megjelentek, amiről az első részben nem esett szó. Nos ebben a részben ezeknek az elnevezéseknek próbálok tartalmat adni...
A T-26 műszaki leírása
A szovjet változat harckocsiteste és felfüggesztése gyakorlatilag megegyezett a brit változatéval, bár a brit mértékegységek metrikussá tétele, illetve a gyengébb anyagminőség miatt szükségessé váltak bizonyos módosítások. Az a szovjet alapváltozat követte az alapok elrendezését. A vezető a jobb oldalra került, a mögötte lévő toronyban volt a parancsnok és mellette a baloldaliban a másik géppuskás. Amikor megkezdték a két tornyos változat fegyverzet fejlesztését ők is a jobb, azaz parancsnoki toronyba próbálták beszuszakolni az ágyút. Amikor megalkották a saját egytornyú változatukat akkor ők bal oldalra tolták el a tornyot. Ez alól a kivétel a korai lángszórós változatok voltak, ahol a két tornyosról leszerelték a bal oldali tornyot és az erősített fegyverzetet a jobb oldali, parancsnoki toronyba építették be. Ez az elrendezés teljesen logikus volt, hiszen a parancsnok így került a másik két kezelő közötti központi helyre, ahonnan irányítani tudta, a másik két beosztottat. Persze a két tornyos változatnál a parancsnok ráhatása a másik torony kezelőjére erősen korlátozott volt, de ezt is a brit harckocsitól öröklődött.
A páncélzat növelése, a toronyelrendezés megváltoztatása, a fegyverzet erősítése mind, mind folyamatos tömegnövekedéssel járt. Ez egy idő után a felfüggesztés megerősítését kívánta meg, így az eredetileg három laprugót 1939-ben ötös kötegre cserélték. Ezen kívül a szovjetek, nem nagyon bolygatták meg a Vickers bevált futóművét, amely meglehetősen egyszerű és jól karban tartható volt, még a szovjet viszonyok között is, és meglepő módon a viszonylag kisméretű görgők sem okoztak gondot, bár természetesen egy idő után korlátozták az elérhető maximális sebességet. Azonban a mozgékonyság növelésének a legfőbb akadálya nem valójában nem a futómű korlátjaiból eredt, hanem az alulmotorizáltságból. Az eredeti Vickers 7,1 tonnájával szemben a szovjet az 1931-es 13 mm-es páncéllal ellátott változat 8 tonna volt. az 1932-es 15 mm-es páncélzatú már 8,4 tonna. Az 1933-as egytornyú változat 9,4, majd a végső 1939-es változat tömege már 10,25 tonnára növekedett, amely jól mutatja, hogy miért is volt gond a felfüggesztéssel és a meghajtással, és miért romlott a mozgékonyság és később miért csökkent az üzembiztonság, hiszen ez több, mint 30%-os tömegnövekedést jelentett, miközben a motor 85-88 LE-ről 95 LE-re sikerült csak feltornázni.
A harckocsi teljes hossza 4360 mm, a szélessége 2445 mm a magassága pedig 2330 mm volt.
A T-26-os metszettei
A páncéltest a végső változatban körben 15 mm-es páncélzatot kapott, a motortér teteje 10, a fenékpáncél 6 mm-es volt. A torony körben szintén 15 mm-es volt, azonban a tetőpáncél csak 6 mm-es. A lövegblende vastagsága 20 mm volt. 1939-ben korábbi hengeres tornyot felváltotta egy kúpos torony ezt a változatot mod.1938-nek vagy T-26-1-nek is nevezik. Voltak kísérletek és kisebb gyártott sorozatok a téli háború tapasztalatai nyomán, amelyeken tovább növelték a páncélzatot 30-40 mm-re. A későbbi analógiák miatt néhol ezeket T-26E-nek is nevezik, ahol az „E” ekranyirovannij-t jelent, amely szó szerint egy külső védőréteget, jelen esetünkben ráerősített páncélzatot jelent. Azonban ezek nem összekeverendőek a finn T-26E-kkel, ahol az eredeti angol verzió szovjet standard szerinti átépítését jelenti. A kéttornyos változatnál az eredeti brit tornyot a szovjetek mára kezdetektől módosították, kicsit megemelték, hogy a lövésznek jobb kilátást biztosítsanak. Az egytornyos változatoknál kezdetben egy korszerű kúpos tornyot szerettek volna, de ennek gyártását nem sikerült megoldaniuk, így egy egyszerű hengeres torony mellett döntöttek. Ez elegendőnek bizonyult a 37 mm-es páncéltörő ágyúhoz, de a 45 mm-eshez már szűknek bizonyult, főleg a nagyobb méretű, megfelelő számú lőszer elhelyezése miatt. Ezért megnövelték a tornyot és hosszába elnyújtották. 1938-ban végre sikerült olyan gyártástechnológiát megalkotni, amellyel már a korszerűbb, kúpos torony is gyártásba kerülhetett. A tornyokon a gyártás során fokozatosan tértek át s szegecselt technológiáról a hegesztett kivitelre. Mind az eliptikus, mind a kúpos torony olyan jól sikerült, hogy a szovjetek nem csak a T-26-osok, hanem a BT-sorozatú harckocsikon sőt a T-35 nehéz harckocsi kiegészítő fegyverzeténél is alkalmazták. Ezeket a tornyokat nem feltétlenül a T-26-oshoz fejlesztették, sokszor a szovjetek már eleve univerzális alkalmazásban gondolkodtak, vagy az egyik harckocsin már bevált tornyot igen rugalmas módon integráltak más harckocsikra is. 
A T-26-os páncélelrendezése a legutolsó változatnál
A T-26 ágyús tornyának belseje
A szovjet motor a GAZ T-26 az eredeti brit motor licenc másolata volt. 4 hengeres, léghűtéses, 6600 cm³-es, 91 LE-s soros motor volt, amelyet fekvő helyzetben építettek be a motortérbe. Itt kapott helyett a hűtést segítő ventilátor és a 180 literes benzintartály, amelyhez 1932-től egy újabb, 110 literest is beépítettek. A T-26-os meghajtásrendszere a következőkből állt: A GAZ T-26-os motor egy száraz tengelykapcsolóval a motortérben. Innen a meghajtás kardántengelyen ment előre a küzdőtéren keresztül a vezetőtől balra található 5+1 fokozatú sebességbáltóhoz, ahonnan a meghajtás az elől lévő láncmeghajtó kerekekhez jutott. A kormányzás ferrodo betétes szalagfékekkel valósult meg. A spanyolországi tapasztalatok miatt a motortér felső páncélját módosították, mert maga a motortér és a hűtőventilátor is igen sebezhetőnek bizonyult. Érdekes módon a lengyelekkel ellentétben a szovjeteknél nem olvastam arról, hogy gondjuk lett volna a hűtéssel.
A T-26 léghűtéses motor
Kezdetben a T-26 műszerezettsége eléggé kezdetleges volt, a komolyabb optikai eszközöket csak fokozatosan építették be a gyártás során. A kommunikációs rendszer kezdetben az akkor szokásos módon zászlójelekkel történt, amelyet azonban hamarosan felváltotta a rádiók beépítése. Meglepően sok, a legyártott 9750 T-26-osból majdnem 4000 kapott rádiókészüléket. Ez kezdetben a 71-K-1 volt majd a végső változatnál a 40 kg-os 71-K-3 lett. Ez utóbbi telefon üzemmódban menetben 15-18, állóhelyzetben pedig 25-30 km-re tudott forgalmazni, távíró üzemmódban, pedig a hatótávolsága elérte 40 km-t.
A szovjet módosítások leginkább a fegyverzetet érintették.
A DT-29 géppuska 6-800 m-teres hatékony lőtávolsággal rendelkezett. 63 lőszert befogadó tárból tüzelt. Egy géppuskához 103 tárat, azaz 6489 lőszert javadalmaztak. A kezdeti kéttornyos változatok kilövési szöge 265° volt. Az elméleti 600, a gyakorlati inkább 100 lövés volt percenként. Az egytornyú harckocsiknál a lőszerjavadalmazás 58 tár, azaz 3654 lőszer volt, a rádiós tornyokba azonban csak 51 tár, 3213 lőszer fért be.
Egy DT-29-es és egy DP-28-as géppuska az előbbi a másik harckocsiba építhető változata volt.
A 37 mm-es PSz-1 amely a Hochkiss SA-18-as 22,7 kaliberhosszúságú, 840 mm csőhosszú, függőleges ékzárú harckocsiágyújának másolata volt. Ennek volt egy növelt csőhosszúságú változata a PSz-2-es. A löveg elméleti tűzgyorsasága 15 lövés volt percenként függőleges tartományban -8 és +30 fok között lehetett mozgatni. Volt hozzá rendszeresítve tömör páncélgránát, öntöttvas és acél köpenyű repeszromboló gránát és kétféle srapnel lövedék is az egyikben 50, a másikban 75 acélgolyóval. A löveg torkolati sebessége 440 m/s volt.
37 mm-es PSz-2-es
A 45 mm-es 20-K, vagy 1932/34. M harckocsi ágyú egy 46 kaliberhosszúságú, 2070 mm-es csővel, függőleges ékzárral rendelkező félautomata ágyú volt. A löveg függőleges irányzása -6 és +22 fok között volt lehetséges. Az irányzék 3600 méterig volt kalibrálva, de a valóságban a páncéltörő lövedékkel 2700, a repeszrombolóval pedig 1600 méterig lehetett célzott lövést leadni. Többféle páncéltörő-gyújtó lövedéket is rendszeresítettek hozzá, amelyek 1,43 kg-osak voltak 760 m/s kezdősebességgel hagyták el a csövet, de létezett egy 0,85 kg-os változat is 985 m/s-os kezdősebességgel. Ez utóbbi csak 1942-ben került ki a csapatokhoz. Rendszeresítve volt kétféle, 2.91 kg-s repeszromboló gránát és egy 2,36 kg-s srapnel is, de ezek torkolati sebessége csak 343 m/s volt. A T-26-os javadalmazása 205 gránát volt a rádiósoké azonban csak 165 darab.
45 mm-es K-20 harckocsilöveg, amely a K-19 vonatott páncéltörő ágyú harckocsiba épített változata
A T-26 közúton 30 km/h sebességre volt képes, a hatótávolsága 225-240 km volt. A mellső terepszöge 40° a lépcsőmászó képessége 0,75 m, az árokáthidaló képessége 2,65 m volt.
A T-26-os különböző változatainak soknézeti rajzai
Változatok
A T-26 a darabszámának megfelelően számos változata készült el, összesen 53, amelyből 23 sorozatgyártásba is került. Az számos harckocsi változat mellet létezett lángszórós, műszaki, önjáró löveg, de még távirányítású változat is.
Alap harckocsiváltozatok:
- T-26 mod.1931 az alap kéttornyos, DT-29-es géppuskás változat.
- T-26 mod.1932 az alap kéttornyos változat, de a jobb toronyban 37 mm-es PSz-1 ágyúval.
- T-26 mod.1933 egytornyú változat, az alap 45 mm-es 20-k ágyúval és a vele párhuzamosított DT-29 géppuskával.
- T-26 mod.1936 egy kísérleti 37 mm-es légvédelmi gépágyúval ellátott változat.
- T-26 mod.1938 egytornyú változat, de az új kúpos toronnyal.
- T-26 mod.1939 egytornyú változat kúpos toronnyal és erősített páncélzattal. Ezt egyes helyeken T-26E-nek is nevezik
- T-26RT egytornyú harckocsi 71-K-1/2/3 rádióval.
- KT-26 egy kerekes/lánctalpas változat, amely nem került rendszeresítésre.
T-26 obr.1931
T-26 obr.1932 sima és rádiós kivitelben
T-26 obr.1933
T-26 obr.1938
T-26E régi és új változata
T-26-1
KT-26
Lángszórós változatok:
A szovjetek a lángszórós harckocsijaiknak a HT (Himicseszkij Tank) azaz vegyi, majd OT (Ognyemetnij Tank) azaz lángszórós típusjelzést adták. Ezekből számos változatot rendszeresítettek a T-26 alvázán. Az első lángszórós változat kifejlesztése már 1932-ben megkezdődött BHM-3 típusjelzéssel. Ezen a bal tornyot eltávolították és a helyére egy 400 literes gyújtóanyag tartályt és három 13,5 literes sűrített levegős palackot szereltek be. A jobb toronyban meghagyták a DT géppuskát, de mellé, vele párhuzamosan beszereltek egy KSz-2-es lángszórót is. Ennek a fegyvernek a hatótávolsága mintegy 40 méter volt. A hadsereg elégedett volt a harcjárművel és 552 darabot rendszeresített HT-26 jelzéssel 1932. és 1935. között. Azonban a 40 méteres lőtávolság nem volt elégséges, ezért 1935-ben az egytornyú T-26 mod.1933 felhasználásával kifejlesztették a HT-130-ast amelybe a KSz-25 lángszórót építették be. Érdekes módon az alapelrendezéstől eltérően a harckocsi tornya a bal oldalról jobb oldalra került át. A bal oldalra került a 393 liter kerozin tartalmazó tartály és a 13 sűrített levegős palack. Ez a fegyver egy lövéssel 9 liter kerozint lövelt ki 53 méterre. Ebből 1936. és 1939. között 401 darabot gyártottak. Volt elképzelés, hogy a harckocsi a lángszórót, ne a 45 mm-es löveg helyet, hanem azzal együtt hordozhassa. Ehhez egy T-26 mod.1938-at használtak fel. Ez a harckocsi a HT-131-es volt de szűkös belső tér, kezelhetetlenné tette a fegyvereket. Ezért ugyanezen alvázon, megalkották a HT-132-t immár löveg nélkül. Közben elkészült 1939-ben elkészült a T-26-1 is, ennek is lett lángszórós változata HT-133-as jelzéssel. Azonban az ágyú és lángszóró együttes használata nem hagyta nyugodni a szovjeteket, ezért 1939 végén megalkották a HT-134-et, ahol a toronyban maradt a löveg, de a lángszóró lekerült a páncéltestbe. A finnországi tapasztalatokból a szovjetek azt a tanulságot vonták le, hogy a sűrített levegős lángszórók harckocsikba való alkalmazása alapvetően hibás elgondolás, és e helyet egy lőporos-gázgenerátoros változat kifejlesztésbe kezdtek. Ezeket az új típusú lángszórókat építették be a HT-134-esekbe, amelyekből 2 prototípus épült.
OT-26
HT-26
OT-130
HT-134 növelt páncélzattal
Ugyan nem lángszórós, de 1933-ban a vegyi csapatok kérésére megépítették a T-26/TDP-3 füstfüggöny képző harckocsit, amelyet azonban nem rendszeresítettek. 1935-ben MHT-1 néven egy mod.1931 bal tornyát eltávolították és ennek a helyére egy 107 mm-es HM-31-es vegyi aknavetőt szereltek. 1936-ban kísérletek folytak egy OU-T-26-os eszközzel, amely egy körkörös lángszóróval tartotta volna távol a harckocsitól az ellenséges gyalogságot.
MHT-1
Műszaki harckocsik
A szovjet műszaki csapatok hadmérnökei igen nagy lehetőséget láttak a T-26 műszaki alkalmazhatóságában. Számos aknamentesítő eszközt terveztek hozzá, de végül egyiket sem rendszeresítették. Terveztek hozzá vízalatti átkeléshez való készletet T-26PCs elnevezéssel, és olyan felfújható pontonokat, amelyekkel úszóképessé lett volna tehető, de ezek a fejlesztések is mentek a süllyesztőbe.
T-26 különböző kísérleti aknamentesítő eszközökkel
T-26PCs
T-26 pontonnal
Egyetlen műszaki fejlesztés valósult csak meg az 1934-es SzT-34 hídvető harckocsi, amelyet csak kis darabszámban rendszeresítettek. Ez a harcjármű egy 6 méteres hidat szállított és tudott lefektetni. Ezek az SzT-26-osokat a gépesített pontonhíd zászlóaljakba rendszeresítették, 4 jármű alkotott egy szakaszt.
SzT-26 hídvető harckocsi
Tüzérségi változatok
A Vickers harckocsi 1931-es rendszeresítésével párhuzamosan a szovjet tüzérség tervbe vette, hogy az új harckocsi bázisán háromféle önjáró löveget fejleszt ki és rendszeresít. Egy 76,2 mm-es támogató löveget, egy 45 mm-es páncélvadászt és egy 37 mm-es önjáró légvédelmi gépágyút.
Ginzburg már 1931-től elkezdte forszírozni egy ágyús, úgynevezett tankvadász változat kialakítását a T-26 bázisán. Ezt a hadsereg is támogatta. Kétféle megoldás merült fel, egy rohamlöveg szerű merev felépítmény és egy tornyos megoldás. A hadsereg azonban inkább egy gyalogsági támogató harckocsiban gondolkodott és a britek 47 mm-es lövege helyett 76.2 mm-es kaliberhez ragaszkodott. Az egyik lehetséges fegyver az M.1927 ezredágyú, a másik pedig M.1927/32 harckocsi ágyú volt.
1931 tavaszán kiadott utasítás alapján októberben egy 76,2 mm-es M.1927-es ezredágyút építettek egy T-26-osra nyitott tüzelőállásban, három fős személyzettel SzU-1 típusjelzéssel. A csapatpróbákra novemberben került sor. A tesztek eredményével a Tüzérségi Főcsoportfőnőkség elégedett volt. A tesztek bebizonyították, hogy az elképzelés működik, löveg pontossága a vontatott változathoz képest nőt, ugyanakkor a háromfős személyzetnek a küzdőtér szűknek bizonyult. Ennek ellenére egyből leadtak egy 100 darabos megrendelést, de végül ennyi nem került gyártásra mert a T-26-4 modell javára módosították azt.
SzU-1
Ginzburg mellett Gyirenkov is tervezett egy-egy tornyot a 76.2 mm-es löveggel, Az előbbi a T-26-4 jelölést kapta, míg a másik az A-43-at. Az A-43 meglehetősen szűk volt a kezelőszemélyzet számára, azonban ez volt a kisebbik gond, ugyanis az 1934 szeptemberében lezajlott tesztek során a torony megrepedt és a kezelők meghaltak benne. A tornyot később áttervezték és a BT harckocsik támogató változatán alkalmazták. A Ginzburg-féle változat egy hagyományos T-26-os volt, de a 76.2 mm-es löveggel ellátott T-28 tornyot szerelték rá.
T-26 A-43-as toronnyal
T-26-4
A másik jelentős átalakítás az SzU-5 család volt, amelynél már jelentősen módosították az alapjárművet. Itt a későbbi SzU-76-hoz hasonlóan a motort előre vitték a küzdőtér helyére és így a harckocsi hátúján egy nagyobb, nyitott küzdőteret alakítottak ki. A harckocsitest páncélzatát 6-8 mm-esre csökkentették, de a küzdőtér védelménél megtartották a 15 mm-es páncéllemezeket. A személyzet 1 vezetőből és 4 tüzérből állt. Háromféle alváltozatot fejlesztettek ki. Az SzU-5-1 egy 76,2 mm-es M.1902/30 hadosztály ágyút, Az SzU-5-2 egy 122 mm-es M.1910/30-as tarackot, míg az SzU-5-3 egy 152 mm-es M.1931-es tarackot kapott. Mivel ezekben a járművekben nem volt elég hely a kellő számú lőszer elhelyezésére a fegyverzet mellett, ezért kifejlesztettek hozzájuk a T-26-os bázisán egy lőszerszállító harcjárművet is. A három változat prototípusa 1934 őszére készült el és 1935-ben csapatpróbára kerültek. A SzU-5-1-et egy másik harcjármű miatt elutasították, az SzU-5-3 152 mm-es tarackja pedig túl nehéznek bizonyult a T-26-os alvázához, így végül az SzU-5-2-t rendszeresítették, de csak 30 darabos előszériát gyártottak le belőle. Ezek közül 4 darabot Halhin-Golnál be is vetettek. 1941 júniusában a csapatoknál 28 SzU-5-2 volt kint, de ezek a háború első heteiben mind elvesztek.
SzU-5-1
Az SzU-6 egy önjáró légvédelmi ágyú volt a 76,2 mm-es M.1931.es 3-K légvédelmi ágyúval felfegyverezve. A járműn a lövegen a küzdőtér tetőpáncéljának tetején félig nyitott tüzelőállásban helyezték el. A harcjármű közeli védelmére rendszeresítettek hozzá két DT-29 géppuskát is. Itt is a csökkentett védelmű, 6-8 mm-es páncéltestet alkalmazták, viszont a stabilabb tüzelés, és a nagy csőállás szög miatti terhelés miatt beépítettek egy szerkezetet, amely tehermentesítette tüzelési helyzetben a futóművet. 1935-ben elkészítették a protípust és le is tesztelték, de a túlzott erőhatások miatt sok volt a meghibásodás, ugyanakkor a könnyű harckocsi nem bizonyult elég stabil platformnak. A tesztek eredményeként a koncepciót elvezették és a 76,2 mm-es löveg helyén egy 37 mm-es gépágyúval kísérleteztek tovább.
SzU-6
Szállító harcjárművek
A szovjetek a T-26 bázisán több páncélozott szállító harcjárművet is kifejlesztettek, de ezeket végül nem rendszeresítették. Ilyenek voltak a TR-1, TR-4 és a TR-26 lövész-szállítók, a TR-4-1 és a TV-26 lőszer-szállító, és a TSz-26 és a T-26Sz üzemanyag-szállító és T-26C és TR-26C vízszállító járművek.
TR-4
TR-4-1
TC-26
TR-26C
Különleges járművek
Kifejlesztésre került egy 5 fős, rádiós, felderítő tüzérmegfigyelő harcjármű TN-26 (Nabljubatyel) azaz megfigyelő harckocsi és egy T-26FT fotófelderítő harckocsi is, de természetesen ezek sem kerültek rendszeresítésre.
TN-26
Vontatók
A britekhez hasonlóan a T-26 alvázán a szovjetek T-26T jelzéssel nyitott és T-26T2 jelzéssel fedett állású tüzérségi vontatókat is kifejlesztettek, amelyeket rendszeresítettek is.
T-26T
Rádióirányítású harckocsik
Ezek egy érdekes próbálkozásai voltak a szovjet hadmérnöki karnak. Ezek egyik fele a németek háború végi Borgward IV-eseihez hasonlóan rádió-távirányítással közelítették meg a célpontjaikat, ahol nagy erejű robbanó töltetet helyezhettek el.
A szovjetek már 1921-től kísérleteztek rádió távirányítású harckocsikkal, de ez a munka csak 1931-ben gyorsult fel, amikor a Vlagyimir Bekaurit vezette NII-20-as tervező iroda vette vette át az irányítást a projekt felett. Ehhez a T-26 ideális alapot nyújtott. Ezeket a teletankokat a szovjetek, felismerve a lángszórók bevetésének veszélyességét főleg lángszós harckocsikon alkalmazták, de volt olyan változat is amely vegyi harcanyag kijuttatására terveztek. A távirányított, vagy egyszerűbb nevén a a teletank csoport két harckocsiból állt, egy irányító TU-26-ból és egy irányított TT-26-ból. Az első átalakításokra 1933-ban került sor és 1936 végéig 37 harckocsi párt építettek meg. Ezek vezérlést a TOZ-IV rendszer biztosította kéttornyú harckocsik átépítéséből születtek. A második széria 1937-től került gyártásba, de ezek már az egytornyúakból készültek. Itt kiszerelték a löveget és a helyükre KSz-2-es lángszórót építettek be. Ezek már továbbfejlesztett TOZ-VI-os irányító rendszerrel rendelkeztek. Mivel ezek is átépítések voltak a normál lángszórós harckocsikkal ellentétben ezek tornyai a bal oldalon voltak. A távirányítás TOZ-VI-os rendszerenének maximális hatótávolsága mintegy 2,5 km volt. A TOZ-VI-os változatból 27 TU-26 és 28 TT-26 épült 1937 és 1939 között. Azonban a fejlesztés megakadt, mert Bekaurit 1937 szeptemberében letartoztatták majd 1938 februárjában kivégezték.
TT/TU-26
Források:
- Steven J. Zaloga: T-26 light tank - Backbone of the Red Army - Osprey New Vanguard 218 (Osprey 2015.)
- dzren.ru
- wio.ru
Köszönöm a figyelmet, a harmadik rész a harci alaklmazásról fog majd szólni.
Tarr (ambasa) Gábor
