Közel 1 év kihagyás után 2021. szeptember 11-én került megrendezésre – immár 11. alkalommal- a Historikum, Székesfehérváron. Talán nem csak a magam nevében írom, hogy nagy várakozás előzte meg az eseményt. Nem csak a hosszú szünet végett, hanem a bejelentett új helyszín miatt is, mely igazán remekül passzolt a találkozó szellemiségéhez. A Fejér megyei levéltár látott minket vendégül, és azt hiszem, nyugodtan írhatom, hogy kitettek magukért. Most nem az eseményről szeretnék írni, azt megtették mások, de egy pár sorban azért szerettem volna megemlékezni és ezúton is köszönetemet tolmácsolni minden szervezőnek. 

Mi Miklóssal, a játékostársammal és ezúttal az ellenfelemmel egy 17. századi csatát vittünk a Pike&Shotte szabályrendszer szerint 28mm-es méretarányban, mely szorosan köthető a városhoz is. Játékunkat a lentebbi videó inspirálta, melyben az előadó logikus érvek mentén, helyismerettel felvértezve próbálja beazonosítani az ütközetsorozat pontos helyét, és helyretenni egyes történészi tévedéseket. Az ún. sárréti csata egyik ütközetét elevenítettük fel 1601-ből, melyet oszmán csapatok vívtak a nyugati keresztény és magyar erők ellen, de az elnevezés félrevezető, mert pont a Sárréten nem csatáztak és a mi játékunk sem ott zajlott, hanem északabbra, de a köznyelvben így él és sokkal könnyebb volt rá végig így hivatkozni. 

 Miklós megírta már röviden a csata hátterét, illetve a fentebb említett videóban az előadó részletesen is mesél róla, így én ezt inkább nagyrészt mellőzöm. Röviden a mai Fehérvárcsurgó dél-keleti szélét és az onnan nem messze található Tatár-kő nevű magaslatot említeném csak, mely játékbeli ütközetünk helyszíne volt. Jómagam a keresztény csapatokat vezettem, míg Miklós a számszerűleg túlerejű oszmán hadat irányította.

Pár szót a seregekről: A keresztény sereg két gyalogos battaliából/tercióból, egy magyar hajdú különítményből, egy könnyű- és egy közepes ágyúból, valamint 2-2 „arkebúzos” és küraszír lovasegységből állt. A battaliák egy-egy pikás és két-két muskétás blokkból álltak. Ezek viszonylag erősek. A pikások komoly ütőerőt képviselnek, különösen lovasroham ellen, illetve együtt a muskétások sokat lőnek, de ha sikerül külön-külön közelharcban elcsípni őket, bizony könnyen alulmaradnak. A pikások hasonlóan viselkednek csak a lövéssel szemben. Ugyan szívósak, de önmagukban nem tudnak lőni, így kellő türelemmel szét lehet forgácsolni őket távolról, lőfegyverekkel. A nyugati lovasság közepes. Az arkebúzosok jobban közelharcolnak mint az ellenség könnyűlovassága, talán jobban is lőnek, a küraszírok pedig igen veszélyesek az ellenség gyalogságára. Páncélozottak, szívósak. 

Az oszmán sereg nagy. Sok egység, jellemzően nagy egység, mely ebben a rendszerben plusszokat jelent. Ám a látszat néha csal. Az általam „irreguláris gyalogságnak” nevezett, azabok és egyéb haramiák ereje a létszámukban van, de viszonylag könnyen megtörnek és sem közelharcban, sem lövésben nem múlják felül az ellenfél gyalogságát. Bízhatnak a kockákban és számbeli fölényükben. A janicsárok már más tészta, ők elit gyalogság. Jobban közelharcolnak, mint a keresztény muskétások, de nem jobban mint a pikások. Ám utóbbiakkal ellentétben viszonylag jól lőnek, de egy egységes, ép battaliával szemben alulmaradhatnak és különösen sebezhetőek a lovasrohamokkal szemben. Az oszmán könnyűlovasságról fentebb szóltam, semmiben sem kiemelkedőek, de nagy számban kellemetlenek tudnak lenni. Végül a török szpáhik. Kopjájukkal és azzal, hogy a keresztény, karakolírozó lovassággal ellentétben, ők tudnak ellenrohamozni is, nagyon kemény ellenfelek. Egyértelmű fölényben vannak más lovassággal szemben, de a pikás „sünökkel” még ők sem tudnak mit kezdeni, illetve pár jól irányzott muskétasortűzzel őket is meg lehet törni.

Ez a fajta kő-papír-olló viszony teszi érdekessé számomra ezt a korszakot és emiatt szeretem ezt a szabályrendszert, mert jól visszaadja ezt, lehet vele taktikázni, gondolkodni rajta, de maga a játék nem bonyolult, élvezhető.

A felállás: Mivel én voltam a védekező fél, ezért úgy döntöttünk, hogy én állítom fel a seregemet először és utána Miklós. Az eredeti helyzetnek megfelelően a kb. a pálya közepén magasodó Tatár-kőre raktam a könnyű tüzérséget a hajdúk fedezete alatt. Hátul az én asztalszélemnél a jobb szárny fedezetére egy arkebúzos svadront, balra tőlük a brandenburgi gyalogos battaliát. Nekik balra a másik arkebúzos svadron támogatásul, majd a közepes tüzérség és a spanyol gyalogos battalia, sáncok mögött. A bal szárnyon állt fel két svadron küraszír. Velük bajban voltam, mert nem tudtam, hogy inkább az ellenséges gyalogság ellen vessem be, akiket egy két jobb dobással akár szét is tudnak verni viszont akkor nem tudok mit felvonultatni a szpáhik ellen. Igaz, hogy a pikás gyalogság hatásos, de sünben mozgásképtelen. Ez inkább önvédelmi taktika sem mint egy ellentevékenység. Így maradt az, hogy a nehézlovasság a nehézlovasság ellen megy majd még ha tudtam is, hogy sok babér nem fog nekik teremni, de erről később. 

A Tatár kő az oszmán oldalról nézve

A keresztény sereg a jobb szárnya felől nézve

Tüzérség a centrumban és a sáncok mögött felálló gyalogság

Miklós velem szemben, az ő balszárnyára csoportosította a könnyűlovasságot, tatárokat és akindzsiket, ami négy „nagy” egység volt. Középen a tüzérség és gyalogság foglalt helyet, jobbszárnyra pedig két „nagy” egység szpáhi állt fel. Ezzel gyakorlatilag részleteiben is helyi túlerőben volt mindenhol, illetve egészében is. Ám mint írtam, az oszmán oldalon a látszat néha csalóka tud lenni…

Az oszmán sereg a balszárnya felől nézve

A csata: Úgy egyeztünk meg, hogy támadóként, Miklós kezd. Minden egységével megindult. A parancskiadásnál talán 1-2 gyalogos egységnél és a tüzérségnél támadt zavar, amivel nem mozgott csak. Az én tervem az volt, hogy az előretolt állásból feltartom, akit csak lehet, ameddig csak lehet, puhítom őket tüzérséggel, és reménykedtem, hogy mire a főerőket bevetem, elegendő zavart tudok okozni. Így hát amint lehetett, a tüzérséggel megkezdem a tüzelést és talán a következő körben a hajdúkkal is. Itt a magyarok a muskéták nagyobb lőtávolsága miatt kis előnyben voltak az íjakkal szemben, előbb nyithattak tüzet kb 1 körrel. Mérsékelt sikerrel. Okoztam némi veszteséget. A török gyalogságnak közelebb kellett jönni. Közben az oszmánok mindkét szárny lovassága megindult felém. Ekkor úgy gondoltam, hogy jobb ha nem várom meg a gyalogosaimmal, hogy rám zárkózzon az ellenség, mivel az asztalszélen álltam, és így nem maradna tér egy esetleges vesztett közelharc utáni visszahúzódásra. Nosza mindkét oldalon én is előbbre toltam a lovasaimat, majd megindultam a gyalogos battaliákkal is. 

Előreözönlő török könnyűlovasság...

Kilátás a Tatár kőről. A keresztény tüzérek, majd később a hajdúk tűz alá veszik a közeledő oszmán gyalogságot...

Az oszmán jobbszárny szpáhijai...

...könnyűgyalogosok a centrumban...

A következő körökben az oszmán közép továbbra is közeledett és felzárkózott a dombra. Közben lövésváltásokkal kölcsönösen okoztunk egymásnak veszteséget. Miklós előremozgatta a tüzérségét is és azokkal is megkezdte a domb, különösen az én ütegem lövetését. Szerencsére a sáncok jól megvédték a kezelőket, illetve az, hogy tüzérségre eggyel rosszabb célszámmal lehet lőni. Körülbelül ezzel egyidőben látván a jobbszárnyamat egyre jobban veszélyeztető hatalmas lovas tömeget, arra gondoltam, sokkal rosszabb nem lehet a helyzet, rohamot vezényeltem az arkebúzosoknak. Sajnos a különböző távolságok miatt nem egyszerre értek oda. Először a tatár lovasság a lövés és visszahúzódás mellett döntött. Lövése eredménytelen volt, így igazán jól jártam, mert egy egység máris kivonta magát a lehetséges közelharcból. A túloldalon már nem voltam ilyen merész a küraszírokkal, próbáltam halogatni a dolgot, de nem jött össze. Hamarosan ott a túlerejű kopjás török nehézlovasság megrohamozta az én vérteseimet, akik nem tudtak ellenrohamot bejelenteni. Kilőtték pisztolyaikat és várták az úthengert. Elsőre fortuna nekem kedvezett, jobbakat dobtam így nem verték szét a lovasságomat, sőt elég veszteséget okoztam én is, hogy sorai rendezésére kényszerítsem a szpáhikat. Középen az azabok a hajdúk muskétatüzében elkezdték megmászni a domboldalt, míg a muskétás janicsárok az ottani tüzérséget jobbról próbálták oldalba támadni.  A jobbszárnyamon viszont jól működött a tervem, lovasaim megverték közelharcban az azabokat, sőt az egyik egységük szét is futott. Ekkor felcsillant a remény. Arra gondoltam, hogy ha itt jól alakulnak a dolgok és a következő körökben fel tudom számolni itt az ellenséget –és addig kitartanak a csapataim a dombon- akkor az addig beérkező gyalogságommal én támadnám oldalba az oszmán centrumot. A balszárnyon meg majd lesz valahogy. De nem alakultak jól a dolgok. A muskétás janicsárok felkapaszkodván a sáncokhoz, egy jól irányzott sortűzzel elsöpörték a tüzéreket, majd ezt látván és megelégelvén az esőként hulló nyílvesszőket, a hajdúim nyúlcipőt húztak. 

Az elitek találkozása. Küraszirek csapnak össze a túlerejű szpáhikkal...

Üres állások és elhagyott löveg. Az oszmán gyalogság elkezd felkapaszkodni a dombra...

Keresztény terció felveszi a harcot a jobbszárnyon...

Sajnos a „Meeri” lovasezred mindkét, eddig jól harcoló arkebúzos svadronja visszavonult. A dolog azért nem volt teljesen veszve. A gyalogságom érintetlen volt, az egyik Meeri svadront sikerült rallyznom, a hajdúk is megálltak a domb másik aljában és megkezdték soraik rendezését, a küraszírok is éltek még. Muszáj volt újra tennem valamit. A vérteseket rohamra vezényeltem, mert ellenroham hiányában, nekik kell kezdeményezni, hogy csökkenthessem a rohambónusz által a hátrányukat. (a szpáhik a kopja miatt dupla előnyben vannak) Sajnos minden hiába volt. Némi verekedés után bátor nemeseim sorai felbomlottak és elfutottak. A dombtetőn közben feltűntek az azab hordák majd őrűlt fergeteg módjára özönlöttek le a túloldali lejten, hogy rávessék magukat magyarjaimra, akik éppen csak lerázták magukról a korábbi harc sokkját. Még volt idejük belepuskázni a rohamozó haramiákba, de semmi eredménnyel. Mivel az ellenség már látómezőbe került a közepes tüzérségemnek, ők is bekapcsolódtak a harcba. Először a tüzéreket lemészároló, majd az én jobbszárnyam felé forduló janicsárokba lőtt bele, majd az akkor még a dombról lefelé tartó azabokra köpte méretes golyóbisait. Sajnos a várt eredmény elmaradt. A brandenburgi gyalogosaim felvették a harcot az akindzsikkel, akik néhány muskéta sortűz után már nem jelentettek komoly veszélyt. Ekkor újra bizakodni kezdtem egy kicsit. Ahogy azt már írtam, a keresztény gyalogság némi előnyben van a janicsárokkal szemben és mivel rendezni tudtam az egyik arkebúzos svadront és sikerült előremozgatni őket a gyalogságom támogatására, bízhattam benne, hogy együttes tűzerejük eredményre vezet. Néhány sortűzváltás után pikásaim megrohamozták az ellenséget. Ezt a valóságban előreszegezett fegyverekkel történő lassú, de határozott mozgásnak képzelhetjük el. Sikerült győznöm ugyan a közelharcban és visszanyomtam a janicsárokat, de nem tudtam megtörni őket és elit gyalogság lévén könnyedén magukhoz tértek. A törökök ellentámadásba lendültek. Az arkebúzosaim, megfutottak, a balszárnyon pedig a szpáhik megkezdték seregem bekerítését. Ezalatt az itteni gyalogos battalia harcba bocsájtkozott egy azab egységgel, akiket ugyan közelharcban visszaszorított, de ennek nem volt különösebb befolyása a csata egészének alakulására.

A kép előterében, küraszírjaim utolsó, kétségbeesett rohamra indulnak...

Egy keresztény tiszt jelentést tesz a válságos helyzetről a főparancsnoknak.

Az oszmán főparancsnok is előrébb húzódik a csapatai mögött...egészen a Tatár kő lábáig...

A szpáhik megkezdik átkarolni a balszárnyamat... a gyalogság sünbe áll...

...a csata vége...balról átkarolva...a tüzérség fedezetlen...a centrum megverve...a jobbszárny meggyengülve, de túlerővel néz szemben...

Átértékelve a helyzetet és az órára pillantva, úgy állapodtunk meg Miklóssal, hogy habár a gyalogságom még tartja magát, de csak idő kérdése lenne, hogy apránként felmorzsolódjanak. Lovasságom már hátul abrakoltatott valahol a táborban, a hajdúkat megverték, így nincs menekvés. Sportszerűen beleegyezett, hogy a császári sereg maradéka rendezetten visszavonul és elhagyja a csatateret. Zsákmányul hagyva hátra tüzérségét.

Zárszó: Számomra rendkívül izgalmas és élvezetes volt a játék. Igazi kihívás volt, és habár utólag átgondolva egy pillanatig sem volt esélyem a győzelemre, de ezt akkor ott egyáltalán nem éreztem. Nem volt bennem az elveszettség érzete, sokkal inkább egy nehéz, de izgalmas feladatnak tűnt. Szóval remekül szórakoztam, amihez biztos hozzájárult a hely hangulata, hogy ebéd után megnéztük a hagyományőrző bemutatót. Kézbe foghattam a korabeli fegyverek replikáit...

És még néhány életkép...

Utolsó utáni megjegyzés: Ezt a beszámolót egy héttel az események után írom, így megeshet, hogy egyes részletekre pontatlanul emlékszek vagy az időrendben tévedek, ezért elnézést kérek. Az összképen ez lényegesen nem változtat.

Petyo