Sok olyan eszköz van a haditechnika történetében, amely nem lehetett próféta a saját hazájában, és ez így van a Vickers E harckocsival is. Miközben szülőhelyén nem került rendszeresítésre és kevesebb, mint 200-at gyártottak belőle, addig meglepő módon, mégis ez lett korának legnagyobb darabszámban gyártott típusa. Az alaptípus és licenc változataiból több, mint 12000 darab gördült le a gyártósorokról. Ez a cikksorozat megpróbálja bemutatni a brit Vickers E, a lengyel továbbfejlesztését, a 7TP-t és végül a szovjet változatot, a T-26-ot...

A britek az első világháború után a franciákhoz képest a haditechnikai fejlesztések terén egy más utat jártak be. Ahelyett, hogy ők is nagy számban tartottak volna szolgálatban elavult típusokat, a folyamatos fejlesztés mellett tették le a garast, így tartva fent, mind a tervező, mind a gyártó kapacitásukat. A páncélosok terén ennek a zászlóshajója a Vickers volt.

A Brit Hadsereg a húszas évek végén felállított egy kísérleti alakulatot, amelyhez számos páncélost rendeltek, többek között a Vickers-től. Így került rendszeresítésre a Vickers Medium Mk. I majd később a II. Ezek tervezése közben a Vickers-Armstrongs értékes tapasztalatokat szerzett. Ezt kihasználva 1928-ban saját kezdeményezésére egy új típus kifejlesztésébe kezdett, melyek konstruktőrei a hírneves páros John Carden és Vivian Loyd voltak. Ő voltak azok, akik gyakorlatilag divatba hozták a kisharckocsikat. A Vickers túl akart lépni a kisharckocsi koncepción és egy erősebb, univerzális, könnyű harckocsi megalkotását tűzte ki célul. Már kezdetben két változatban gondolkodtak, egy Alternative A és egy Alternative B változatban. Az "A" változat két kisebb géppuskatoronnyal rendelkezett volna, melyet korabeli kifejezéssel "trench sweeper" azaz árokseprűként reklámoztak. A "B" változat csak egy tornyot kapott volna, amelyben egyszerre építettek volna be egy löveget és vele párhuzamosítottan egy géppuskát. Ezt akkor duplex megoldásnak nevezték el. A második változat a "fire-support" azaz tűztámogató változat lett volna. Nem gondolnánk, de ez utóbbi elgondolás a maga nemében forradalmi volt, ugyanis ez idáig még sohasem építettek be a fő löveg mellé párhuzamosítva géppuskát. Ez idáig erre mindig külön harckocsit építettek, vagy a nagyobb harcjárműveken belül külön építették be a fegyvereket, amely külön kezelőket kívánt. Ám a Vickers E esetében a lövész kezelte mindkettőt, aki megválaszthatta a cél leküzdéséhez alkalmasabb eszközt. A hatékonyság érdekében a torony személyzete két főből állt, szétválasztva az irányzó és a parancsnok/töltőkezelő feladatát. Ez elsőre furán hangzik, hogy a parancsnok volt a töltőkezelő és nem az irányzó, de ezzel sokkal hatékonyabbá tették a célfelderítést, hiszen a parancsnokot nem kényszerítették bele, hogy egy szűk látómezejű irányzótávcsőn keresztül kellejen ideje nagy részében szemlélnie a csatateret.

Vickers medium Mark II.

Vickers Mark E prototípus.

Vickers Mark E export bemutató példány.

A Vickers, amint elkészült nyomban felajánlotta az új harckocsit a Brit Hadseregnek, de az akkora már kiköltekezte magát a Kísérleti dandár felállításával és így nem kért belőle. Hivatalosan az elutasítás oka a felfüggesztés gyengesége és a futómű zajossága volt. Viszont, mivel nem rendszeresítette a harckocsit, engedélyezte, annak exportját, kiutat kínálva a cégnek, hogy valamicskét visszaszerezzen a befektetett Fontokból.

A Vickers a Mark E-vel egy igen rugalmas, amolyan ala carte konstrukciót hozott létre, széles teret hagyva a megrendelők kívánságai felé. Hamarosan kopogtattak is a megrendelők. Időrendben először a Szovjetunió vásárolt belőle a gyártási joggal együtt. Majd következett Görögország, Lengyelország (gyártási joggal együtt), Bolívia, Sziám, Finnország, Portugália, Kína, Bulgária szerzett be kisebb nagyobb tételeket. Ezek a vásárlások, az egy-két darabos próbavásárlásoktól a néhány tucatos tételekig terjedtek, de senki sem vett 40 darabnál többet belőlük, így az Anglia üzemben mindössze 153 darab készült csak el, amelyből 142-t értékesítettek külföldön.

És itt egy kicsit ki kell térnünk a megnevezés kérdésére. Az eredeti brit elnevezés Vickers 6-Ton Tank volt. Az export megjelölése Mark E-volt, ami egy egyszerű sorrend volt, korábban létezett Mark C japán export és Mark D írországi export harckocsik elnevezése után. Tehát téves az az elgondolás, hogy az „E” az exportot jelentette volna. Később a Mark E továbbfejlesztéseként megalkottak egy Mark F-t Belgiumnak, amely azt azonban nem vette meg, de a fejlesztéseket a hosszabbított testet és a jobbra eltolt tornyot alkalmazták Mark E-ken is. Ezeket néha tévesen Mark F-nek nevezik, pedig ezek is Mark E-k mert a hajtóműve az eredeti maradt. A két tornyú változat az Alternative A, míg az egytornyú az Alternative B volt. Ezeket gyakran Mark A-nak és B-nek is nevezik, amely tovább növeli a félreértéseket. A cikkben én néha majd Type A-nak és B-nek fogom nevezni, mert találkoztam vele így is és így egyszerűbbnek találom a megkülönböztetést. A harckocsik gyári száma VAE betűvel kezdődött, ahol azonban az "E" nem a típusra utal, hanem csak egyszerűen a Vickers-Armstrongs Elswick-et jelöli. Vagyis a gyári számból nem következik a típus.

Vickers Mark C.

Az alaptípus, amelyet 6-Ton-nak is neveztek Egy vázszerkezeten alapult, amelyre szegecseléssel erősítették fel a különböző vastagságú páncéllemezeket. A harckocsi a Renault FT hagyományos elrendezését követte, vagyis előre került a vezetőtér, mögé a küzdőtér, és hátulra a hajtóműtér. A vezető előtt kapott helyet a váltó. E mögött volt a küzdőtér a három tagú személyzettel. A vezető a harcjármű jobb oldalára került. A vezetőállás előtt egy kétrészes le és felfelé nyíló búvónyílás volt. Mögötte volt az "A" változat esetében a két kisméretű torony 1-1 géppuskával, amelyből a jobb oldaliban volt a harckocsi parancsnoka. Mindkét torony tetején volt búvónyílás. A géppuskások szövetszíjakon ültek. a parancsnok tornyán kis zászlótartó hüvelyeket helyeztek el, hogy az oda kihelyezett lobogókkal tudja irányítani az alárendelt harckocsikat. A két torony forgása némileg korlátozva volt, mechanikus határolókkal, hogy nehogy összeakadjanak. A "B" típusnak egy nagy kétszemélyes tornya volt, amely a legtöbb változat esetében a középvonaltól kissé balra el volt tolva. A késői "F" testű változatokon viszont jobbra. A torony tetején kétrészes búvónyílás volt. és a hátulján egy rekeszt alakítottak ki ahova rádiót, vagy plusz lőszert lehetett málházni. A torony oldalán figyelőréseket alakítottak ki.

Ezen a múzeumi példányon jól látszik, hogy a vázra hogyan erősítették fel a páncélelemeket. (A váz nem eredeti, de a rajta lévő részek igen.)

A harckocsi páncélzata a testen elöl és oldalt 13 mm, hátul 8 mm volt, míg a torony körben 13, felül pedig 5 mm-es volt. A löveg blende vastagsága 26 mm-es volt.

A harckocsi alapfegyverzete (ha a vevő máshogy nem kérte) a két tornyos változatnál 1-1 .303-as (7,7 mm-es) Vickers vízhűtésese géppuska összesen 6000 tölténnyel. A "B" típus alapfegyverzete rövid csövű Vickers OQF 3 pdr-es rövid csövű 47 mm-es gyorstüzelő ágyúból és egy Vickers géppuskából állt. Az ágyú lőszer javadalmazása 49-50 páncéltörő és repeszromboló gránátból állt, míg a géppuskához 4-6000 töltényt málháztak be, attól függően, hogy a harckocsi rendelkezett-e rádióval, vagy sem. természetesen a megrendelő igénye szerint változhatott a fegyverzet. A Finnek pl fegyverzet nélkül rendelték meg a harckocsijaikat, míg a lengyelek a saját fegyverzetükkel a 7,92 mm-es wz.30-as géppuskával.

A 47 mm-es OQF 3-pdr-es ágyú.

Eredetileg a harckocsi egy Armstrong-Siddeley Puma típusú, négyhengeres, soros, léghűtéses 6667 cm³-es 80-87-92 LE-s motort kapott egy többtárcsás, száraz tengelykapcsolóval. A motort oldalra döntve helyezték el és felé építették az olajhűtőt. Ezzel az elrendezéssel jelentősen csökkentették a hajtóműtér magasságát. A sebességváltónak 4 előre- és 1 hátra fokozata volt, a kormányzást, pedig hagyományos módon szalagfékekkel oldották meg.

Egy érdekes futóművet terveztek, amely görgőpárokból állt. Két-két görgőpár alkotott egy görgőkocsit és oldalanként két-két görgőkocsi hordozta a futógőrgőket, vagyis oldalanként nyolc. A meghajtó kerék előre került és vele együtt a homlokpáncél mögé a váltó is. A láncfeszítő kerék hátul kapott helyet míg felül négy-négy támasztó görgő segítette a 102-103 tagból álló lánc visszafutását. A lánctalp 23 cm széles, a felfekvése 270 cm, a nyomtávja pedig 229 cm volt a középvonalon. Ez a megoldás 3000 mérföldes, azaz 5000 km-es tartós üzemet tett lehetővé. A futómű másik nagy előnye a kis karbantartás igénye volt.

A futógörgő kocsi szerkezete.

Érdekes módon a Brit Hadsereg által gyengének tartott felfüggesztés több más páncélos futóművét is megihlette, olyanokét, mint az olasz M11/39, M13/40, a cseh LT vz.35 / Pz.35(t) és végső soron a T-21,azaz a mi Turán/Zrínyi családunkat. A másik előremutató megoldás a Duplex fegyverbeépítés volt, amelyet azután majd minden harckocsinál alkalmaztak és alkalmaznak a mai napig.

Azonban a Vickers E nem volt hibátlan. A legnagyobb gond a páncélzattal volt. Amikor a harckocsi megszületett a 13 mm-es páncélzat bőven elégséges volt. Nem növelte túlzottan a harcjármű tömegét, amely megfelelő mozgékonyságot biztosított a könnyű harckocsinak. Azonban alig pár év múlva megszülettek a jóval nagyobb páncéltörő lépességgel rendelkező páncéltörő ágyúk, mint a Rheinmetall, vagy a Bofors 37 mm-ese, amelyek ráadásul nagyon gyorsan el is terjedtek. Ezek ellen a 13 mm-es páncélzat már elégtelen volt. A 47 mm-es löveg is gyorsan elavult, ugyan a repeszromboló gránátja még megfelelt a feladatnak, de a páncélgránátja már alulmaradt a korszerű típusokkal szemben. 500 méteren 25 mm volt a páncélátütő képessége, de a korszerű német és svéd lövegek ekkor már 30 mm feletti átütőképességgel rendelkeztek. A másik gond az volt, hogy a vezető állásából harchelyzetben igen rossz volt a kilátás. A felfüggesztést is gyengének tartották, de erre később az idő rácáfolt és meglepő módon igen jelentős tömegnövekedést is elviselt. Elméletileg, nagyon jól hangzott a két torony használata, amely mindkét oldalra egymástól függetlenül tüzelhetett. Ez az előny azonban egyben hátrány is volt, hiszen a jobb oldali toronyban lévő parancsnoknak nagyon megnehezítette a feladatkijelölést a bal toronynak. Ez azt jelentette, hogy a parancsnok a tűz megnyitása után, már nem nagyon tudott parancsolni, feladatot kijelölni a másik toronynak, igaz nem is nagyon volt rá ideje, hiszen a saját fegyverével volt elfoglalva.

Vickers E Alternative A tervrajza.

Vickers E Alternative B tervrajza.

Lengyel Vickers E-k a gyártósoron Elswick-ben.

Változatok:

Mint már írtam az E típus is igen változatos kialakítású lehetett, amelynek egyik oka a kétféle toronyelrendezésből adódott, de a másik ok a bizonyos belga változat volt.

Vickers F

1934-ben a Vickers-hez befutott egy belga megrendelés egy továbbfejlesztett Vickers E-ről. Ekkora már köztudott volt, a lengyel tapasztalatokból, hogy a léghűtéses és erősen forszírozott Puma motor hajlamos a túlmelegedésre. Ezért a Vickers egy másik erőforrás után nézet és ezt a Rolls-Royce Phantom II hathengeres, 7670 cm³-s, 125 LE-s vízhűtéses motorjában találta meg. Azonban ez a motor nem fért el a régi hajtóműtérben ezért középről a motort bal oldalra el tolva kellett beépíteni. Az új erőforrás, állított helyzetben a harcjármű hátújáról a küzdőtér bal oldalára került. E miatt egy páncélozott fedéllel ellátott légfelvevő nyílást is ki kellett alakítani a páncéltest elején. E miatt a korábbi egy tornyos toronyelrendezés is megváltozott, balról jobbra kellett eltolni a vezető ülés mögé, ami miatt a küzdőtér hosszát meg kellet növelni 125 cm-ről 167 cm-re.

A Mark F-ből egy prototípus épült, amelyet a belgák ki is próbáltak, de nem nyerte el a tetszésüket. Nem tetszett nekik, hogy egy nagy, hangos és meleg motor dohogott a küzdőtérben. A hűtés sem volt az igazi, és jelentős kockázatot láttak a mellső páncélon lévő légfelvevő sebezhetőségében. Azonban a fejlesztés nem ment veszendőbe. Ugyan a régi Puma motorral, de ezzel a testtel került legyártásra a későbbi export példányok. De ebben is vegyes a kép, pl. finn harckocsik hosszított küzdőterűek, de jobb oldali tornyuk van, míg a Sziámnak és Bulgáriának gyártott példányok bal oldali torony-elrendezésűek lettek.

Vickers Mark F oldalnézete.

Vickers Mark F szemből. Jól látszik a sebezhetőnek tartott légfelvevő a homlokpáncélon.

Vickers Mark F metszete a motorelrendezéssel.

Vickers Medium Tractor

A Vickers a Mark E alváza felhasználásával kifejlesztetett egy vontatót, mind katonai, mind polgári célra ajánlva. Ugyan a Brit Hadsereg nem érdeklődött a 6 tonnás könnyű könnyű harckocsi iránt, de, mint fegyverhordozó platform és vontató már felkeltette az érdeklődését. 1930-32-ben a hadsereg kipróbálta a vontatót, de ekkor még nem kellett neki. 1934-re a Vickers egy javított változattal állt elő, amely egy erősebb, 90 LE-s, AEC dízel motort kapott. Ez már érdekelte a brit tüzérséget és 12 példányt rendelt belőle Dragon Medium Mk.IV típusjelzéssel az egyik nehéz tüzérezrede 60-pdr-s (127 mm-es) lövegi számára. Ezek a vontatók 1939-ben a Brit Expedíciós Haderő részeként Franciaországba kerültek, ahol aztán 1940-ben a németek zsákmányává váltak.

Az alaptípusból 1932-ben a német Siemens-Schucker cég egyet, Kína 23-at India pedig 1937-ben 18 darabot vásárolt.

Vickers Dragon vontató prototípusa.

A Dragon tüzérségi vontató alvázát felhasználták egy önjáró légvédelmi ágyú alvázaként, feltehetően a világon először. Korábban is készültek ilyenek, de ez lehetett az első lánctalpas önjáró légvédelmi löveg. Sziám 26 darabot rendelt. A vontató tetejére egy nyitott tüzelőállásba egy 40 mm-es Vickers Pom-Pom légvédelmi gépágyút építettek.

Vickers Dragon Medium Mark IV. vontató.

Sziámi Vickers önjáró légvédelmi gépágyú

A Vickers az alap Mark E-jéhez a kínált egy Straussler Miklós által tervezett szerkezetet, amely állítólag megkönnyítette a szélesebb árkokon való átjutást. Egy fénykép szerint ez az első világháborús harckocsikon látható hátsó faroktartó szerű szerkezet volt. A lengyelek tesztelték, de nem kértek belőle. A próbák során az egyik harckocsi meg is sérült tőle.

A Strausser-féle árokáthidaló készülék felszerelve.

A Strausser-féle árokáthidaló készülék működésben.

Létezett még jelentős továbbfejlesztés, de ezekről majd külön részek írok.

A lengyelek 7TP néven fejlesztették tovább és hozzá C7P néven kifejlesztettek egy vontató változatot is. A szovjetek ebből alkották meg a T-26 harckocsit amelyből lángszórós, tüzérségi, műszaki, vontató, sőt még távirányítású változatot is kifejlesztettek.

Felhasználók

Szovjetunió (15 db)

A Vickers Mark E első vásárlója a Szovjetunió volt. A szovjetek 1930 augusztusában egy igen nagyszabású haderő-fejlesztési tervet készítettek el, amely szerint 1931-1933. között nem kevesebb, mint 6970 harckocsi rendszerbe állítását tervezték. Ebből 1100 K-25 (Carden-Loyd) kisharckocsi, 4270 T-19/T-20 könnyű harckocsi (Renault FT 17 tovább fejlesztés) és 1600 T-24 közepes harckocsi lett volna. Jellemző, hogy ekkor az egész világ összesített évi harckocsi gyártása 900 darab volt. Azonban szovjetek a terv elkészítésekor nagyon hamar szembesültek a valósággal, nevezetesen, hogy a gyártásba veendő típusok, műszakilag eléggé alacsony színvonalúak és korszerűtlenek. Ezért a hadsereg illetékes szerve felállított egy bizottságot Szemjon Ginsburg harckocsitervező vezetésével, hogy nézzen körül a világban és ha lehet vásároljanak előremutató licenceket. Ez a bizottság felkereste a németországi Krauss-Maffei-t, a Linke-Hofmann-t, a francia Souma-t, a Schneider-t és a Citroen-t, a cseh Skoda-t, az amerikai Christie-t, Cunningham-t és Timken-t, és Nagy-Britanniában a Vickers-t. A szovjetek több üzletet is kötöttek, többek között ekkor vásárolták meg az amerikaiktól a Christie féle harckocsit, amely alapja let a BT sorozatnak és valahol a T-34-nek is. A szovjeteknek sikerült üzletet kötniük a Vickers-szel is, és 205.000 Fontért vettek 26 Carden-loyd Mark VI kisharckocsit, 8 úszóharckocsit, 16 Vickers E type A két tornyú könnyű harckocsit, és 15 Medium Mark Mk.II-t valamint gyártási dokumentációkat. 1930. május 28-án írták alá a szerződést a 6-tonnás harckocsiról, amellyel nem is volt gond, azonban a szerződés többi része már nem volt probléma mentes, mivel a kisharckocsikat és a közepes Mark II-eseket a brit hadsereg is rendszeresítette, ezért ezek exportját nem engedélyezték. A 15 Vickers E-t 1930 szeptember és 1931 januárja között szállították le a Szovjetuniónak 4200 Fontos darab áron. Itt V-26 típusjelzéssel rendszeresítették, ahol a „V” a Vickers-re utalt. Kezdetben a V-26 a saját tervezésű T-19-cel versenyzett, de a Vickers egy sokkal kiforrottabb konstrukció volt ráadásul az ára 42.000 Rubel volt a konkurens 96.000 Rubelével szemben. A végső érv a V-26 saját gyártásba vétele mellett az volt, hogy kezdtek kiszivárogni hírek, hogy a lengyelek 300 Vickers és 100 Christie harckocsi rendszeresítését tervezik. A hír felgyorsította az eseményeket, és sürgősen meg kellett kezdeni a hadsereg felszerelését korszerű harckocsikkal. Erre a legalkalmasabbnak a V-26 látszott, hiszen a próbák szerint működőképes volt, ráadásul a gyártási dokumentációk is a rendelkezésre álltak. 1931. február 13-án döntés is született a V-26 gyártásba ételéről T-26 néven, de ez egy másik rész története lesz majd.

A 15 V-26 nem került harci bevetésre, egy részüket kiképzési célra használták, néhány példány pedig minta lett a gyárakban.

Szovjet V-26.

Görögország (2 db)

A 1930. november 20-án a görögök két Vickers E szállításáról írtak alá szerződést. Egy Type A-t és egy Type B-t szereztek be. További sorsukról nincs adat. Egy hír szerint, közvetlenül a háború kitörése előtt szerettek volna további 14 darabot beszerezni, de hasonló adat van Souma harckocsik beszerzéséről is. Véleményem szerint hasonló igénnyel mindkét gyártót megkeresték, de tényleges üzletre már nem került sor.

Görög Vickers Mark E.

Lengyelország (38 db)

1932 szeptemberében a lengyelek 38 db ikertornyos Vickers E-t rendeltek ezzel a típus legnagyobb megrendelőjévé váltak. A lengyelek a szovjetekhez hasonló utat jártak be. Megpróbálkoztak saját tervezéssel hogy leváltsák a régi FT 17-eseiket, de ez kudarcba fulladt. 1925-ben vették fel a kapcsolatot a Vickers-szel és 50 Medium Mark II-t szerettek volna vásárolni, de végül az üzlet nem kötettett meg. Közben a lengyelek már a fejlesztés közben megismerkedhettek a Vickers C és D típusokkal, amelyeket 1927. januárjában megtekintett egy lengyel szakértői csoport is. 1927. augusztus 22-én a lengyelek 30 db, nem véglegesített típusú Vickers harckocsi beszerzése mellett döntöttek, de a magas ár miatt ekkor még nem került sor tényleges üzletkötésre. A lengyelek ekkor a franciák felé kezdtek tapogatózni és a Renault NC rendszeresítését határozták el. Meg is vettek egyet, de a próbák kiábrándítóak voltak, így visszatértek a Vickers-hez. 1930 szeptemberében ebből is vettek egyet. A Vickers egy 500 km-es próba során, 22-25 km/h átlagsebességgel teljesített komolyabb meghibásodás nélkül. Az elért maximális sebesség 37 km/h volt, de ezt 10 percnél tovább nem tudta tartani. A lengyelek a próba után tamáskodtak, már ekkor észlelték a motor túlmelegedésének problémáját, a kifogásolták a szűk küzdő teret és a vékony páncélt. Igazából ezek - ha nem is alaptalanul - csak kifogások voltak, mert ők inkább a Christie féle harckocsit szerették volna. Meg is kapták az amerikaiaktól, de ekkor még is visszatértek a Vickers-hez. 1931. szeptember 14-én 38 darab alapváltozatú kéttornyos harckocsit rendeltek meg pótalkatrészekkel és a gyártási joggal egyetemben. Az üzlet teljes értéke 162.900 GBP volt, amelyből 18500 volt a pótalkatrészek ára, a harckocsik darabára pedig 3800 Font volt. Ez az összeg nem tartalmazta a licenc díjat. Azonban a lengyelek a leszállított harckocsik páncélminőségével szemben kifogásokkal éltek. A 13 mm-es lemezeket a 12,7 mm-es Vickers nehéz géppuskák 350 méterről átlőtték. A puskalövedék elleni védelmet 575 méterre garantálta csak a Vickers. Itt egy kis alkudozás következett, végül a Vickers engedett és a harckocsik árát 3165 Fontra csökkentette a teljes üzlet értékét pedig 138.770 GBP-re. Ekkor egy Font 31 Zloty volt, vagyis egy harckocsi ára 98.115 Zlotyba került.

A Vickers-nek 1932. március – júniusban kellett volna leszállítani a megrendelt harckocsikat, de végül is az utolsót csak a következő év február végén adták át. A lengyel harckocsik a VAE 408-445. gyári számúak voltak.

A lengyelek alig vették át a Vickers-eket már is módosították őket, hogy javítsák a motor hűtését. A motortér két oldalán nagyobb légbeömlőket alakítottak ki, amely csak a lengyel Vickers-ek jellegzetességévé vált. Úgy látszik a Vickers-nek fontos volt a lengyel partner, mert a módosításokat a brit cég költségén hajtották végre. A lengyelek a módosított járművek közül kettővel 1200 km-es sikeres próbautat teljesítettek. Ezek után 1934-ben a lengyel Hadsereg végre átvette az összes harckocsit. Alig nyugodtak el a kedélyek, amikor a lengyelek rájöttek, hogy tulajdon képen ők egytornyú harckocsikat szeretnének, de nem volt pénzük egy újabb rendelésre. Még ebben az évben a lengyelek 22 harckocsi tornyot és hozzá való átépítő készletet rendeltek a Vickers-től. Ugyan a lengyelek megvásárolták a gyártási jogot, de nem éltek vele, viszont ez alapján fogtak saját tervezésbe, amelynek a végeredménye a 7TP harckocsi lett, de az egy másik cikk témája lesz. A lengyel Vickers E-k közül minden esetre egyet felhasználtak annak fejlesztésénél és a 7TP-vé építették át.

A lengyel harckocsik elnevezése is megér egy misét. A lengyelek egyszerűen csak Vickers-nek nevezték, esetenként hozzá tették 6-tonowy. Hivatalosan nem tettek különbséget az két- és egy tornyú változatok között, mégis a szakirodalomban feltűnik a „dw” és a „jw” jelölés ahol az első a „dwuwiezowy”, a másik pedig a „jednowiezowy” jelölést, vagyis iker tornyú és egy tornyú változatot jelöli, de ez csak utólagos megkülönböztetés. Egy lengyel makettgyártó kiadott egy olyan változatot PZlnz.126 típusjelzéssel, ahol egy egyedi toronyban 20 mm gépágyú van. Semmi adat nincs róla, hogy ez a harckocsi valaha is megépült volna.

A lengyel Vickers-ek kezdetben az iker tornyokban 1-1 7.92 mm-es wz.25 léghűtéses Hotckiss géppuskát kaptak. Itt is a jobb oldali volt a parancsnoki torony, amelyre felszerelték a zászló tartó hüvelyeket. 1933 végén 16 harckocsit átfegyvereztek, és a jobb oldali toronyba 13,2 mm-es wz.30 Hotchkiss nehéz géppuskát építettek be. E miatt, hogy legyen helye a tárnak a tornyokat módosítani kellett és ezért egy jellegzetes szarvat kaptak. Mivel a tornyok csereszabatosak voltak, ezért ezt módosítást a kisebb géppuskával felszerelt tornyok is megkapták. De a lengyelek még mindig elégedetlenek voltak ezért 6-ot ismét módosítottak és a jobb toronyba a rég Renault FT-k SA-18-as 37 mm-es ágyúját építették be. Ezek a módosítások azonban nem érték el a kívánt hatást, mert egyik fegyver sem biztosította kívánt páncéltörő képességet. Ezért végül megvették a 22 fent említett átépítő készletet, amelyet a britek 1934-35-ben szállítottak le. Ezeknek a harckocsiknak a fő fegyverzete az eredeti brit OQF 3-pdr 47 m-.es ágyú volt és vele párhuzamosítva lengyel 7,92 mm-es wz.30 géppuska került beépítésre. A párhuzamosított géppuska lőszer-javadalmazása 5940 töltény volt. A maradék 16 harckocsi visszakapta mindkét tornyába a 7,92 mm-es wz.30-as géppuskákat melyekhez 6600 töltényt málháztak be. Később felmerült hogy a jobb toronyba 37 mm-es Bofors wz.37-es páncéltörő ágyút építenek be, de ez végül nem valósult meg. Eredetileg a lengyel Vickers-ek nem kaptak rádiót, de közvetlenül a háború előtt pár példányt felszereltek velük.

Lengyel Vickers Mark E két vízhűtéses 7,92 mm-es wz.30 géppuskával. Jól látszik a két tornyos lengyel harckocsik tornyán lévő tártartó „szarv” .

Lengyel Vickers Mark E két léghűtéses 7,92 mm-es wz.25 géppuskával.

Lengyel Vickers Mark E a jobb toronyban 13,2 mm-es wz.30 nehéz-géppuskával.

Lengyel Vickers Mark E a jobb toronyban 37 mm-es SA-18 ágyúval.

Lengyel Vickers Mark E egy toronnyal és brit 47 mm-es OQF 3pdr-es ágyúval. Jól látszik a lenyel harckocsik oldalán lévő, plusz hűtást biztosító légfelvevő.

1934-től a Vickers harckocsik a frissen felállított 3. varsói páncélos zászlóaljba kerültek. Amikor elkezdődött a 7TP-k gyártása ezek a gépek átkerültek a 2. zászlóaljhoz Przemysl körzetébe. A másik egység, amely Vickers-eket kapott a 11. modlini páncélos zászlóalj volt. A lengyel szervezet szerint minden zászlóalj 19 harckocsit kapot, amelyből 5 tartalék volt, a többit viszont kiképzésre használtak. Ez azzal járt, hogy 1939-re a nagy részük már eléggé elhasznált állapotba került. 1938-ban egy nagy hadgyakorlaton 20 harckocsit vontak össze és a 10. lovasdandár alárendeltségében alkalmazták. Igazából ez egy olyan manőver volt, amelyben Zaolzie körzetét szállták meg. Ez a terület 1918-ban került csehszlovák kézre a lengyel-cseh határháború után, majd a lengyelek Csehszlovákia széthullása után szerezték vissza. A következő két hónapban a 10. lovasdandár részekén a térségben állomásozott a harckocsi zászlóalj.

Lengyel Vickers harckocsioszlop, valószínüleg a csehszlovák bevonulás idején.

1939-ben a háború kitörésekor, a két zászlóalj egy egy harckocsi századdá alakult át. 11. páncélos zászlóaljból alakult meg a 10. lovas dandár 121. könnyű harckocsi százada, míg a 2. zászlóaljból a 2. varsói páncélos-gépesített dandár 12. könnyű harckocsi százada. Egy századnak 16-16 harckocsija volt 10-11 egy tornyú és 5-6 két tornyú. A század egy parancsnoki harckocsiból és 3 öt harckocsiból álló szakaszból állt. Papíron a szakasz 3 egy tornyú és 2 ikertornyú harckocsival rendelkezett. A két alakulatot legtöbbször a visszavonulás fedezésére vetették be, illetve kisebb ellenlökéseket hajtottak végre. Érdekesség, hogy az üzemanyag hiányt egyszer a kerozin és szesz keverékével pótolták és a motor ezzel is elműködött.

A 121. század szeptember 17-re felmorzsolódott, alig három harckocsija és 20 embere maradt, mikor átkelt Tanew folyón Narol és Belzec térségében. A 12. század pedig szeptember 20-án vesztette el az utolsó Vickers-ét a Tomaszow-Lubelski csatában. Ezen kívül volt még 3-4 ikertornyos harckocsi a 3. páncélos szertárban Ziurawicba-ban. A szovjet támadás után ez az egység megkísérelte elérni a magyar határt, de a szovjet harckocsikkal való összecsapások során fokozatosan elvesztették páncélosaikat, illetve műszaki meghibásodás miatt kellett őket hátra hagyni. 1939-ben az összes lengyel Vickers E megsemmisült, vagy német/szovjet zsákmánnyá vált. A szovjetek biztos, hogy kiértékelték őket, de egyik győztes sem állított rendszerbe az ekkor már eléggé elhasznált tankokból egyet sem.

Bolívia/Paraguay (3 db)

1932. október 12-én Bolívia egy iker tornyú (VAE 532.) és két egy tornyú (VAE 446. és 447.) harckocsit vásárolt. Egyes adatok szerint a bolíviai harckocsikba 7,65 mm-es géppuskákat építettek be.

A harckocsikat 1933-ban szállították le, éppen időben, hogy bevetésre kerüljenek a Bolívia és Paraguay között dúló Gran Chaco határháborúban. Itt került sor a Vickers E-k első harci alkalmazására.

A Gran Chaco terepviszonyai egyáltalán nem kedveztek a harckocsik alkalmazásának. A terep nehéz volt, és magas volt a hőmérséklet is. A bolíviaiak a három Vickers-t két Carden-Loyd kisharckocsival összevonva vetették be egy német tanácsadó von Kreir százados parancsnoksága alatt. A harckocsikat 1933. július 4-én az ayalai-csatában vetették be. A tapasztalatok szerint az egy tornyú változatok jól szerepeltek, lövegeik tüzével több, megerősített fedezéket is leküzdöttek. Azonban egy 75 mm-es táború ágyú találata következtében a VAE 447-es megsemmisült. A két megmaradt példány további harcokban vett részt, egészen 1933. december 10-ig. Ekkor a paraguayiak két bolíviai hadosztály kényszerítettek fegyverletételre és velük együtt a két Vickers tank is hadizsákmánnyá vált.

Arról nincs adat, hogy a paraguayiak harci használatba vették volna-e a harckocsikat. A két tornyos változat a fővárosban, Asuncionban mint emlékmű kiállították. Ezt 1994-ben aztán a kibékülés jeléül visszaadták Bolíviának. Jelenleg ez La Paz-ban egy katonai iskolában van kiállítva, a kilőtt VAE 447 tornyával együtt. A másik zsákmányul esett példányt a VAE 446-ost 1937-ben a paraguayiak Spanyolországnak értékesítették több más fegyverrel együtt.

Boliviai Vickers a harmincas években.

Boliviai Vickers a visszadás után La Pazban.

Sziám

1932. november 17-én Sziám 10 egytornyú Vickers E vásárlásáról döntött, majd 1938-ban a megrendelést további 12 tankkal fejelte meg, amelyből azonban csak nyolcat szállítottak le. A fennmaradó négy is legyártásra került, de a brit hadsereg vette állományába. Az első 10 szabvány E volt, de a második 8 már F testtel és bal oldali tornyokkal készült. A sziámiak ezen felül még 26 önjáró légvédelmi gépágyút is vásároltak Vickers E alvázon (lásd fentebb).

A sziámi harckocsik 1940. december és 1941. január 28 között bevetésre kerültek a franciák ellen a sziámi-francia háborúban. A legnagyobb összecsapás amelyben a thai harckocsik részt vettek a Yang Dam Koum-nál lezajlott harcok voltak. A franciák 4 zászlóaljjal és egy gépesített harccsoporttal - amelyben FT 17-esek is bevetésre kerültek - csaptak össze a thaiokkal. A Vickers-ek a thai gyalogságot támogatva bocsátkoztak harcba. Kezdetben a franciák nem rendelkeztek páncéltörő eszközökkel de aztán az 5. idegen légiós ezred kapott két 25 mm-es páncéltörő ágyút és egy 75 mm-es tábori ágyút, amellyel sikerült 3 thai harckocsit kilőniük. A heves harcok végén a franciák kénytelenek voltak visszavonulni.

1941-ben Sziám japán megszállás alá került, innentől a thai Vickers-ek sorsa nem ismert. Egyes információk szerint legalább egy Vickers alapu önjáró légvédelmi gépágyú a Saraburi-i Múzeumban őriznek

Sziámi Vickers-ek.

Finnország (33 db)

1933. július 6-án a finek egy Mark E type B-t vásároltak meg tesztelésre. Ez egy bal tornyos OQF 3-pdr-es ágyúval felszerelt szabvány példány volt. A finnek nem kapkodták el a dolgokat és csak 1936. július 20-án szerződtek le újabb 32 harckocsi megvásárlására 4500 Fontos darab áron. A szerződés szerint a harckocsikat 1937 júliusa és 1939 januárja között kellett leszállítani. Azonban 1939-ig csak 26 darab került Finnországba, a téli háború kitöréséig. A maradék hatot csak a háború lezárása után szállította le a brit cég. A második széria már F páncéltestű verzió volt jobb oldalra épített tornyokkal. Lényeges, hogy a finnek fegyverzet nélkül vásárolták meg a Vickers-eket. Ők eredetileg a Bofors 37 mm-es L/45-ös páncéltörő ágyút szántak bele. Azonban a fegyverzet gyártása elhúzódott, így több harckocsi kezdetben csak M/09-21(31?) 7,62 mm-es, vízhűtéses géppuskát, a szovjet Maxim finn változatát építették be, míg másokba a régi FT 17-ről származó 37 mm-es Pateaux SA-18-ast. Ez utóbbiak azonban csak közvetlen közelre voltak használhatóak a rögzítés miatt. A finnek 4 főre bővítették a harckocsik személyzetét és a vezető mellett helyet kapott egy lövész, aki a homlokpáncélba beépített 9 mm-es Soumi géppisztolyt kezelte. 1939 decembere és 1940 februárja között sikerült leszállítani néhány 37 mm-es Bofors löveget. Így végre néhány Vickers E megkapta az eredetileg tervezett fegyverzetet. A löveggel párhuzamosított géppuska - a csalóka burkolat ellenére - egy léghűtéses M/09-21-es Maxim géppuska volt. A löveg rögzítését a Bofors tervezte, ami hasonlított a lengyel 7TP-éhez, de nem volt azonos azzal. Azonban a lengyelekkel ellentétben akik saját tornyot terveztek a finnek csak módosították az eredeti brit tornyokat. Az irányzék is csak egy egyszerűbb változat volt, mert a németek az embargóra hivatkozva nem szállították le tervezett Zeiss műszereket. 1939 decemberében sikerül 1, 1940 januárjában további 7-et, és februárban még 10 harckocsit felfegyverezniük, vagyis összesen 18-at, a leszállított 27-ből.)

Az egyetlen finn harckocsi alakulat amelyet Vickers-ekkel felszerelve harcba vetettek a 4. harckocsi század volt (4./Pans.P). A szervezet szerű 16 harckocsi helyett csak 13-at kapott meg. 1940. február 26-án Honkaniem elleni támadásban kerültek először bevetésre. A finn harckocsik gyalogsági támogatással kezdték meg a támadásukat, de hamarosan belefutottak a szovjet 35. könnyű harckocsidandár 112. harckocsi zászlóaljának T-26 és T-28 harckocsijaiba. A támadás teljes kudarc volt. 5 finn harckocsi a rossz üzemanyag miatt el sem jutott a csatatérre, egy másik árokba borult a maradék hétből, amely elérte a szovjeteket 5 megsemmisült egy pedig megsérült. Ez drága ár volt a másik oldalon kilőtt 3 szovjet T-26-ossal szemben. A második szereplésre február 29-én került sor, amikor halogató harcban fedezték a gyalogság visszavonulást 1 elvesztett harckocsi ellenében 4 szovjet páncélost lőttek már ki. Egy finn Vickers-et a saját legénysége semmisített meg, így a téli háborúban összesen 7 finn Vickers volt a végleges harci veszteség, amelyhez jött még egy javíthatatlan harckocsi is.

A téli-háborúban, és később a finnek nagyszámú szovjet T-26-ost, a Vickers szovjet változatát zsákmányolták. A finnekre nagy hatást tett a szovjetek 45 mm-es 20-K harckocsi ágyúja, amely egyszerre rendelkezett a kornak megfelelő páncélgránáttal és kellő hatékonyságú repesz gránáttal is. A finnek a maradék Vickers-eiket a zsákmányolt szovjet T-26-osok színvonalára építették át és az eredeti Vickers-ekbe zsákmányolt szovjet lövegeket építettek. Ezeket a finn terminológia T-26E-nek (England) nevezte át. A finnek a szovjet zsákmánnyal együtt használták (75 db rendszerbe állított T-26) az eredeti angol gyártású harckocsikat 1941 és 1944 között a szovjetek elleni folytatólagos háborúban. 1945-ben a háború végén még mindig volt 19 darab T-26E-jük, amelyeket 1959-ig használtak kiképzési célra. Két T-26E és egy Vickers E még mai megmaradt, amelyekből 1-1 a Parolai Harckocsi Múzeumban van kiállítva. Toronyszámuk Ps 163-16 és Ps 163-33

Finn Vickers géppuskával.

Finn Vickers 37 mm-es Bofors ágyúval.

Finn Vickers T-26E 45 mm-es szovjet 20-K ágyúval a Parolai Harckocsi Múzeumban.

Portugália (2 db)

Két harckocsit szereztek be, egy egy tornyú és egy két tornyú változatot. Kicsit a régi időket idézve nevet is adtak nekik, az „A” oldalára a „Portugalia”, a „B” oldarára pedig a „Republica nevet festették fel.

Portugál Vickers géppuskával.

Portugál Vickers ágyúval.

Kína (20 db)

1935-ben a kínaiak 16 szabvány egy tornyos harckocsit vásároltak a Vickers-től majd a következő évben további 4-et immár Marconi rádiókkal. Egyes források ezek F testű változatként nevezik meg, de a fényképek tanúsága szerint ez tévedés.

A 3 Vickers a sanghaji 1. harckocsi zászlóalj állományába került (29 VCL úszó harckocsival egyetemben), míg a maradék 17 (16 másik harckocsival) a sanghaji 2. zászlóaljba került. Mindkét zászlóalj részt vett a Sanghaj körül 1937. szeptember 13. és november 9. között dúló harcokban. A harckocsik körülbelül fele elveszett, főként a kezelők képzetlensége, illetve azért mert beépített területen belül vetették be, amely nem kedvezett a páncélosok alkalmazásának. Később a megmaradt harckocsikat egy zászlóaljba vonták össze, majd beolvasztották az 1938-ban felállított 200. gépesített hadosztályba, amely jó részt szovjet T-26-os harckocsikkal szereltek fel. Ez a hadosztály 1940-ben a nanking-i ellentámadás és a Kulun-szorosért zajló harcokban súlyos veszteségeket szenvedett. A kínai Vickers-ek részletes sorsa nem ismeretes, valószínű, hogy nagy részük ebben a három csatában megsemmisült, vagy elveszett.

Kínai Vickers jellegzetes álcázófestéssel.

Bulgária (8 db)

1936. szeptember 16-án (más források szerint már 1934. szeptember 4-én) a bolgárok 8 db Mark F testű bal oldali toronyelrendezésű harckocsi megvásárlásáról írt alá szerződést a Vickers-szel. Ez a nyolc harckocsi alkotta a bolgár 2. harckocsi századot. 1941 júniusában a bolgárok a meglévő harckocsijaikat egy harckocsi ezredbe vonták össze, ahol az 1. zászlóalj egyik harckocsi századát adták, két másik Pz.35(t) harckocsi századdal együtt. (A másik zászlóalj állományát Renault R-35 harckocsik alkották.) 1943-ban az ezredet dandárrá szervezték át, ahova a Vickers-ek is átkerültek. 1944-ben bolgárok szembefordultak a németekkel és páncélos dandár is bevetésre került. A dandár Szerbiában és koszóvóban került bevetésre, de arról nincs adat, hogy a Vickers-eket is használták volna. Az utolsó adat a bolgár Vickers-ekről egy 1945 áprilisi okmány, amely 3 db leselejtezéséről szól.

Bolgár Vickers átvételkor.

Bolgár Vickers bevetésen.

Spanyolország (1 db)

1937-ben egy fegyvercsomag részekén, amely puskákat és géppuskákat tartalmazott a spanyol köztársaságiak a paraguayiaktól megvettek egy ex-bolíviai Vickers E Type B-t a VAE 446-ost. Az üzlet össz értéke 1040 GBP volt. További sorsa ismeretlen, vagy a szovjet T-26-osokkal került bevetésre, vagy a kiképzésre használták, de az is lehet, hogy egyáltalán nem volt működő képes állapotban, így alkatrésznek használták fel.

Japán (1 db)

A japánok is vettek egy mintapéldányt. Nem rendszeresítették, de a felhasználták a későbbi harckocsi fejlesztéseikben.

USA (1 db)

A VAE 545-ös gyári számú példányt megvették az amerikaiak és ki is próbálták, de végül nem rendszeresítették. Ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt a T1E4 harckocsi megtervezésére, amely aztán alapja lett a későbbi amerikai harckocsi fejlesztéseknek 1933 és 1944 között.

Nagy-Britannia (4 db)

A Brit Hadsereg eredetileg nem rendszeresített a Mark E-t Az 1940-es franciaországi összeomlás után a britek megpróbáltak összeszedni, mindent, ami csak a kezük ügyébe akadt. Így került a szemük elé a 12 darabos sziámi rendelés még le nem szállított utolsó tétele, 4 db Mark F testű, egytornyos harckocsi a VAE 1983-1986. Ezek a harckocsik a 44. Királyi Harckocsi Ezredhez kerültek ahol kiképzésre használták 10674-10677 brit lajstrom számmal. Ezek a harckocsik egészen 1941-ig voltak használatban. Ezek közül a VAE 1985 ma a Bowington-i Harckocsi Múzeumban van kiállítva. Egyes adatok szerint a britek a finn rendelésből is visszatartottak hat darabot, amelyet egy ideig használatba is vettek, de ez nincs megerősítve, végül a finnek megkapták az összes megrendelt példányukat.

Brit (ex-sziámi) Vickers a 44 RTR kötelékében.

Ezeken kívül a Vickers E-t tesztelték az olaszok, a románok, hollandok és az argentinok is, de végül nem vették meg a harckocsit.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Vickers_6-ton

https://tank-afv.com/ww2/gb/vickers_6-ton-light-tank.php

http://derela.pl/vae.htm

Tank Archives: Vickers E: Bestselling Export

A krakkói Honi Hadsereg Múzeumában található újjáépített példány, amely két harckocsi darabjaiból építettek részlegesen újjá.

Ez volt az első rész a brit változatról. Folytatása következik...

Tarr (ambasa) Gábor