blog226-01.jpgHa az olasz katona kerül szóba, akkor a legtöbb ember előtt, egy nevetséges figura jelenik meg, akinek a legfőbb gondja, hogy minél előbb megadja magát. Azonban szerintem ennél sokkal árnyaltabb a kép. Valóban Mussolini személye és megjelenése miatt, a felületes szemlélőben kialakulhatott egy ilyen kép az olasz hadseregről, amelyre bizony rászolgált, ha csak a görögországi hadjáratát szemléljük. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy az olasz haderő nem csak 1935. és 1943. között létezett, és bizony az olasz hadsereg számos olyan történelmi egységgel is rendelkezett, és rendelkezik, amelyeket ha rátermett tisztek vezettek, és megfelelően elláttak, akkor bizony megállták a helyüket. Ezek közül szeretnék most bemutatni egyet…

 

A San Marco eredete egészen Itália egyesítése előtti időkig vezethető vissza. 1713-ban II. Viktor Amadeo, Szavoja hercege és Szicília királya alapította, La Marine Regiment néven flottája tengerészeiből. 1792. és 1796. között az ezred Liguriában harcolt napóleon seregei ellen, és részt vett Onelia kikötőváros védelmében. Noha az olasz tengerészek vitézül küzdöttek, végül is fel kellett adniuk a várost. Napóleon bukása után, 1815. január 26-án az ezredet dandárrá szervezték át. A dandár két ezredből állt, amelyből az egyiket tengerészekkel, míg a másikat hagyományos gyalogosokkal töltötték fel. A dandár a tűzkeresztségen 1848-ban az első függetlenségi háborúban esett át. Ott voltak Novara-nál, Goito-nál, Pastrengo-nál és Peschiera-nál. 1861-től megváltozott az egység státusza, ekkortól már nem egyszerű, tengerészekből álló szárazföldi alakulat, hanem az Olasz Királyság tengerészgyalogsága. Természetesen, amikor 1866-ban kitört a harmadik függetlenségi háború és az olaszok megpróbálták elfoglalni Lissa szigetét a talján tengerészgyalogosok is bevetésre kerültek. Mind a tengerész, mind a hagyományos lövész ezred is részt vett a sziget megrohanásában. Ekkor a két alegység kiképzése nem nagyon különbözött egymásétól, egyszerűen csak más eredetű volt a személyi állománya. Mindkét ezred katonái az olasz elitcsapatok, a bersaglierik egyenruháját viselte, a saját jelvényükkel. Az egység mind a partraszállásban részt vett, mind a kor hadviselésének szellemében az árbocokra kapaszkodva lőtte az ellenséges hajók fedélzetén lévőket. Amikor az olaszok zászlóshajója, a Re d’Italia elsüllyed, 80 tengerészgyalogos is ott volt az áldozatok között. A csúfos vereség után a flotta hazahajózott, és az alakulatot Palermóba vezényelték, ahol részt vettek egy lázadás elfojtásban, ami közben újabb, súlyos veszteségeket szenvedtek.

1878-ban Benedetto Brin tábornok utasítására, az alakulatot széttagolták több kisebb alegységre, és a különböző hadihajók legénységéhez osztották be, mint partraszálló, és lövész egységeket. Az immár átszervezett tengerészgyalogosok 1879-ben Tunisznál, 1889-ben Krétán harcoltak, majd 1900-ban részei voltak annak a nemzetközi haderőnek, amely leverte a kínai boxer-lázadást. Az olasz alakulat feladata a Peking és Tiencsin közötti út biztosítása volt. A súlyos harcokban az osztag parancsnoka, Ermanno Carlotto hadnagy is elesett. Halála után az olaszok kínai helyőrségi laktanyájukat Tiencsinben, róla nevezték el, majd később egy ágyúnaszád is viselte a nevét 1921. és 1943. között (később ez a hajó japán, kínai köztársasági és kínai kommunista zászló alatt is hajózott).

blog226-02.jpg

A XX. század elején az olasz tengerészgyalogosok állomáshelye Korfu volt. 1911-re az ifjú, de egységes Olaszország már erősnek érezte magát ahhoz, hogy gyarmati hódításba kezdjen. A célpont Európa beteg embere, Törökország volt. Amikor a háború kitört 1.605 olasz tengerészgyalogos rohamozta meg Tripolit, Umberto Cagni kapitány vezetésével, miközben a flotta ágyúi fedezték támadásukat. Miután sikerült biztosítani a térség legfontosabb kikötőjét, egy nappal később, október 14-én Tobrukot is bevették, majd 18-án Derna következett. 20-án Bengázi, és alig egy napra rá Homs is a hódítók kezébe került. A hódításnak azonban ára volt, az alakulat a harcok közben súlyos veszteségeket szenvedett, és a hadsereg többi erőinek kellett a harcot folytatnia.

blog226-03.jpg

1915-ben az olasz hadba lépés előestéjén az olasz tengerészgyalogságot ismét átszervezték. Nem hivatalosan ismét dandár lett belőle kezdetben három, majd később öt lövészzászlóaljjal, és egy tüzér alegységgel. Érdekes módon nem kaptak csapatzászlót, gondolom azért, mert csak alkalmi harccsoportként tekintettek rájuk. Júniusban a dandár egy százada Grado városának védelmében esett át a tűzkeresztségen. Ebben az időszakban a tengerészgyalogosok létszámát növelte a július 7-én a német UB-14 (akkor osztrák-magyar lobogó alatt hajózó és U-26) tengeralattjáró által elsüllyesztett Amalfi cirkáló 255 egykori tengerésze. Még ebben az évben az olasz XI. hadtest szárnyának védelmében Carso városánál kerültek bevetésre. 1915 októberében, ismét jelentős változás következett be, amikor is a VII. hadtest alárendeltségében felállítottak egy haditengerészeti tüzércsoportot, amely fegyverzetébe 100, különböző kaliberű tüzérségi eszköz tartozott. 1916 fordulóján további 1.000 fővel növelték az alakulat létszámát.

1917. november 5-én a caporettoi áttörés után az olasz front megrendült és már-már úgy látszott, hogy 1866. után ismét piros-fehér-piros lobogó kerül a velencei dózse palota tornyára. Az olaszok sietve szedtek össze minden nélkülözhető erőt, hogy megállítsák a monarchia csapatait. Ekkor került felállításra a hadihajók legénységéből egy tengerész század, amely Cortellazzo és a lagúnák ellenőrzését kapta feladatul. Közben a tengerész dandárt is a város védelmére vezényelték. Ekkor az alakulat a Brigata Marina, azaz tengerész dandár elnevezést használta és a Monfalcone, a Grado, a Caorle lövész zászlóaljak mellett egy tüzérezredből állt. Az első összecsapások után további négy zászlóaljjal erősítették meg a dandárt, akik legénysége messinai és la speziai tengerészekből állt. 1917-ben és 1918-ban az olasz tengerészgyalogosok ezrednyi erővel a piavei fronton teljesítettek szolgálatot. A heves, és idegőrlő állásharcokban, mint a legtöbb gyalogos egység, ők is súlyos veszteséget szenvedtek, 384 katonájuk elesett, és több mint másfél ezer megsebesült, ugyanakkor arról híresültek el, hogy egyetlen egy katonájuk sem esett fogságba, vagy tűnt el. Ezen időszakban 1.268 foglyot ejtettek és 584 katonájukat tüntették ki.

blog226-05.jpg

blog226-04.jpg

A világégés vége után. 1919. március 17-én a király parancsára az alakulatot ismét átszervezték, immáron ezreddé, és érdemei elismerésül végre, megkapta a hőn áhított csapatzászlót. Rá egy hétre, március 25-én az alakulat, a városért tett érdemei jutalmául, Velence polgármestere a város védőszentjének nevét, San Marco-t, adományozta a tengerészgyalogság nevének, és az alakulat jogot kapott a város jelvényének, a szárnyas oroszlánnak a használatára. (Valószínűnek tartom, hogy a csapatzászlót valójában Velence adományozta, az uralkodó csak megadta a használatának jogát.) A király által, az alapításról szóló parancsban külön kiemelték a tengerészek hősiességét a város védelmében. Azonban ez az erő elég csekély volt, 1922-ben a négy lövészszázadból, alig 348 katonából állt, és a tüzérsége is csak négy 65/17-es, 6,5 cm-es ágyúval rendelkezett.

1925-ben az alakulat egy részét ismét Kínába, Tiencsinbe vezényelték az olasz érdekek és polgárok védelmére. A harmincas évek második felében véget értek a boldog békeidők, 1935-től amellett, hogy ellátták Pola helyőrségi szolgálatát, megkezdték az intenzív felkészülést az esetleges kétéltű hadműveletek végrehajtására. A San Marco részei a kor több kis háborújában is bevetésre kerültek. Ott voltak 1936-ban Abesszíniában, majd a spanyol-marokkói Tangierben, és 1939-ben Albániában.

blog226-06.jpg

blog226-07.png

Még a második világháború kitörése előtt, 1939. augusztus 15-én mozgósították az ezredet. A Grade és a Bafile zászlóaljakat Pola védelmére vezényelték, miközben a kínai kontingens is megerősítették. Először Korfu tervezet megszállásában kívánták bevetni őket. A tervek szerint a hadsereg egy hadosztályát támogatta a San Marco Bafile zászlóalja. A támadás október 28-án indult volna, és miután a Bafile elfoglalta a hídfőt a hét teherhajóról összesen 4.760 katona, 240 ló és 100 gépjárművet követte volna. A hadművelet aztán az olasz hadsereg támadásának elakadása miatt lefújták. Hónapokkal később mégis sor került a támadásra, de sokkal kisebb léptékben. 1941 áprilisában egy kisebb csoport partra szállt Korfun, majd következett a dalmát tengerpart. 15-én Bafile előbb Krk-en, majd 30-án Kefaloniában is partra szállt, míg a Grado 17én Sibeniket, 21-én Spalatot (Split) és 22-én Lesina-t vette be.

Miután 1940. június 10-én az olaszok megtámadták a briteket, a várt győzelmek elmaradtak Afrikában. Az elkövetkezendő év során a harc ide-oda hullámzott. Hol a britek törtek előre, hol a német-olasz csapatok nyomultak előre. 1941 őszén azonban éppen patthelyzet alakult ki, amelynek a feloldása érdekében az olasz hadszíntér parancsnok, különleges erők bevetését kérte, akik majd rajtaütéseket végeznek a brit utánpótlási vonalak ellen. November 6-án nyomban 3 tengerész század érkezett Cyrenaicába, majd ezekből négy nap múlva, 536 emberrel, megalakult a III. zászlóalj (két század a Bafile zászlóaljból, míg a géppuskás század a Grado-tól jött). A 22 tisztből, 35 altisztből és 479 legénységi állományúból álló alakulat intenzív kiképzésbe kezdett, de a várt rajtaütések elmaradtak, mivel november 18-án megindult a britek Crusader elnevezésű offenzívája. A San Marco III. zászlóalját sebtében a védelem megerősítésére kellett bevetni, és a Saratha hadosztály alárendeltségébe helyezték. Ekkor a zászlóaljnak 400 puskája alig 12 géppisztolya, 3 45 mm-es gránátvetője 12 géppuskája, viszont 16 47 mm-es 47/32-es páncéltörő ágyúja volt. A 81 mm-es aknavetők, és a nehézgéppuskák hiánya érzékenyen érintette a zászlóaljat. A kezdeti harcokban 47 katonájuk esett el és számosan megsebesültek. December 27-én a zászlóalj személyi állománya 23 tisztből, 31 tiszthelyettesből és 446 legénységi állományúból állt. Január 21-én, miután a brit utánpótlási vonalak vészesen megnyúltak Rommel ellentámadásba kezdett. Seregében ott volt a San Marco is, amely 22-én részt vett Ajbadija, 25-én Antelat visszafoglalásában. Március 7-én Bengáziba vezényelték őket, hogy segítsenek a rend helyreállításban, azonban ezt a kiválóan képzet alakulatot nem nélkülözhették soká a fronton, így már május 11-én egy tervezett partraszállásban vettek volna részt a Bomba-öbölben Derna és Tobruk között, de ezt a hadműveletet végül is törölték. Június 15-én sikeresen verték vissza egy brit gépesített oszlop támadást, sőt még két Bren Carriert is zsákmányoltak. Jutalmul az első egységek között vonulhattak be Tobrukba, miután a dél-afrikai védők letették a fegyvert. Tobruk visszafoglalása után a zászlóalj helyőrségi feladatokat látott el. Az alam-halfai csata után a brit hadvezetőség egy nagyszabású kommandós akció végrehajtást határozta el a fontos kikötőváros ellen. A rajtaütésben 600 kommandós vett részt, akiket egy cirkáló és tíz romboló támogatott. A támadás célja a part menti erődítmények megsemmisítése volt. A britek bíztak a meglepetés erejében, de nem számoltak a San Marcoval. A támadás a britek hibái és a heves, olasz ellenállás következtében kudarcba fulladt. A támadók félezer embert vesztettek, míg az olaszok 15 halottat és 43 sebesültet, az elesettek közül 5 volt a San Marco tagja. A támadás után néhány nappal a III. zászlóalj felvette a Tobruk nevet. 1942. október 23-án megkezdődött az el alameini csata, melynek végén megindult a német és olasz csapatok hosszú, és immár végleges visszavonulása előbb Egyiptomból, majd később Líbiából is. November 7-én elkezdődött Tobruk kiürítése, de a San Marco egészen 13-ig hátra maradt, mint hátvéd, és csak az éjszaki kiürítés során hagyta el, a várost. Fokozatosan vonult vissza és csak 21-én hajózott el Tunéziába, ahol a La Spezia hadosztály alárendeltségbe osztották be a Mareth-vonal védelmében. A San Marco III. majd Tobruk zászlóalja a líbiai hadjárat 14 hónapja alatt, állomány a12%-át vesztette el. A zászlóalj mellett Tunéziában a Grado és a Bafile zászlóajak is bevetésre kerültek Tunisztól északra. Ekkor összesen, mintegy 3.200 olasz tengerészgyalogos harcolt a fekete kontinensen. Az ezred első bevetésére egy brit ejtőernyősök elleni akcióban került sor decemberben. Január 22-én a Grado részt vett egy ellentámadásban, ahol 200 foglyot ejtettek, miközben 24 katonájuk elesett és 65 megsebesült. Közben a Tobruk zászlóaljat súlyos támadás érte április 5-én és 6-án a Mareth-vonalban, a megmaradt 100 katonáját, aztán légi úton szállították vissza Olaszországba. A Grado sem járt sokkal jobban 29-én további 150 embert vesztett, majd május 4-én visszavonult Bizertába, ahol csatlakozott a Bafile maradékához. Végül itt adták meg magukat május 9-én a bevonuló Szövetségeseknek. A San Marco-ból - a légi úton kimentetteken kívül - csak egy kis sziget, La Galite 105 fős helyőrsége menekült meg, akiket olasz MAS gyorsnaszádok fedélzetén mentettek ki 12-ről 13-ra virradó éjszaka. Az egyik forrás szerint a San Marco afrikai csapatai (gondolom csak egyes elszigetelt részei) csak két nappal azután tették le a fegyvert, miután Hans-Jürgen von Arnim, az Afrika hadseregcsoport parancsnoka május 13-án aláírta a megadási okmányokat.

blog226-08.jpg

blog226-09.jpg

1942-ben, amikor Hitler elhatározta a vichy Franciaország bekebelezését, a San Marco részt vett Korzika és Toulon megszállásban. A háború előrehaladtával a San Marco gyakran működött együtt az olasz haditengerészet különleges alakulatával az X-Mas-sal. 1943. január 10-én az ezred már hét zászlóaljjal, köztük a klasszikus Grado-val, a Bafile-al, a Tobruk-kal, és a Caorle-val rendelkezett, amelyet kiegészített több más alakulattal, köztük tüzérséggel, műszakikkal, de még ejtőernyős-úszókkal is a különleges vállalkozások végrehajtása érdekében. Az észak-afrikai katasztrófa után a San Marco-t újjászervezték, de jórész helyőrségi és őr feladatokat láttak el többek között Toulonban, Bordeauxban és Rómában a haditengerészet főparancsnokságán. 1940. és 1942. között több terv is született Málta elfoglalására, amelyekben a San Marco kiemelt helyen szerepelt, de azután ezeket, mindenki megkönnyebbülésére, sorra lefújták.

blog226-10.jpg

blog226-11.jpg

Tunézia eleste után felgyorsultak az események. A szövetségesek hamarosan lerohanták Szicíliát, majd partra szálltak az olasz csizmán is. 1943. szeptember 8-án Olaszország előbb fegyverszünetet kért, majd miután a németek megszállták, átállt a Szövetségesek oldalára. Itália kettészakadt, egy részén a németek, a másik felén, pedig a Szövetségesek voltak az urak, miközben mindkét fél megpróbálta besorozni az olasz hadsereg azon kevés részét, amely tudott és akart is még tovább harcolni. A San Marco elvben a Szövetséges oldalra került és részt vett a szülőföldje felszabadításában.

Azonban az ezred története nem ilyen egyszerű. A német fennhatóság alatt, kiszabadított Mussolini vezette bábállam is megpróbálta felállítani a maga hadseregét a németek támogatása és parancsnoksága alatt. 1943. december 1-én a németországi Grafenwhor-ban megkezdte a kiképzését a Saloi Szociális Köztársaság haderejének 3. gránátos hadosztálya. Ahogy haladt előre a kiképzés 1944. április 20-án a hadosztály új elnevezést kapott: 3. „San Marci” tengerész hadosztály. A dolognak azonban volt egy kis szépséghibája, eltekintve attól a mintegy 100 tengerészgyalogostól, akik az egykori Caorle zászlóalj tagjai voltak, a hadosztály személyi állományának a zömét az olasz szárazföldi csapatok katonái alkották. A San Marco hadosztály 1944-ben 16.000 katonából és 600 tisztből állt. A hadosztály az 5. és a 6. tengerész ezredből, egyenként három zászlóaljjal, 3. hegyi tüzérezredből és számos harctámogató és biztosító alakulatból állt. A számok impozánsak, de a San Marco tisztikarának képzetsége, bizony hagyott kívánni valót maga után. Július 18-án véget ért a kiképzés, a hadosztály megkapta a csapatzászlóját és a másik három hadosztállyal, az Italy-val, a Littorio-val és a Monterosa-val egyetemben harcba indult a Szövetségesek ellen. Augusztusban a hadosztályt vonattal Liguriába szállították, hogy elhárítson egy esetleges Szövetséges partraszállást. 1944. folyamán, az alakulat egyes részei a testvér hadosztályai harcát támogatták, majd 1945. megkezdte a visszavonulását, amely április 30-án ért véget.

blog226-13.jpg

blog226-12.jpg

Amikor Olaszország átállt a szövetségesek oldalára, a San Marco Kínában állomásozó katonái kutyaszorítóba kerültek. Szeptember 8-án parancsot kaptak, hogy miután elsüllyesztették a hajóikat és elégették a titkos okmányokat, adják meg magukat az egykori szövetségeseiknek, a Japánoknak. A japánok körbevették a laktanyát, és lefegyverezték a magukat megadó olasz tengerészeket. A foglyok többséget internálták Mandzsuriába, azon keveseket, akik viszont az együttműködést választották, hajógyárakba küldték dolgozni.

A San Marco szövetséges oldalon maradt katonái az olasz Felszabadító hadtest 2. dandárjába kerültek. Az egységet 1944. szeptember 24-én vetették be Folgore harccsoport alárendeltségében, és az a megtiszteltetés érte, hogy elsőként vonulhatott be a szívükhöz oly közel álló Velencébe.

A háború után a San Marco megmaradt részei egy a haditengerészet és hadsereg egyesített erőiből álló alakulat a Laguna-harccsoport, részei lettek és partvédelmi, helyőrségi feladatokat láttak el. Ekkor két zászlóaljból állt, amelyek elhatárolódva a fasiszta hagyományoktól, a Piave és a Marghera nevet kapták. 1951. novemberében az Adige folyó kilépett medréből súlyos árvíz csapott le Észak-Olaszország Polestine megyéjére. A San Marco speciális, kétéltű képességeit felhasználva kitüntette magát a mentési munkálatokban. 1956-ban az olasz-jugoszláv ellentétek kiújulásakor feloszlatták. Tito nehezményezte az olasz helyőrséget Velencében, mert úgy érezte, hogy az veszélyezteti az akkor már jugoszláv Isztriai-félszigetet, és a római kormány engedni kényszerült. A hadsereg azután nem sokkal, 1957. július 1-én megalapította az Isonzo gépesített zászlóaljat, amely három alegységéből egy kétéltű volt. Majd alig telt el két hónap és újjá alakították a Laguna harccsoportot, a későbbi Laguna ezred elődjét, benne a Marghera és a Piave kétéltű zászlóaljakkal. Egy évvel később 1958. július 1-én létre hozták a Tengerészeti Támogató Osztályt, amely majd alapját képezhette egy új ezrednek.

blog226-14.jpg

blog226-15.jpg

blog226-16.jpg

1964-ben az olasz haditengerészet vezetése úgy döntött ismét felállítják a San Marcot, de nem Velencében, hanem Tarantóban. 1971-ben az alakulat jelenlegi állomáshelyére, Brindisibe költözött.

A San Marco a második világháború után is részt vett különböző harccselekményekben. A zászlóalj 1982-ben közreműködött a palesztin menekültek védelmében, miközben egy katonájuk Filippo Montesi eltűnt. 1987-ben a San Marco a Perzsa-öbölben tevékenykedett a kereskedelmi hajók védelmét biztosította, erre az után került sor, hogy augusztus 3-án iráni támadás érte az olasz Jolly Rubino hajót. 1991-ben részt vettek az öböl-háborúban, majd két évvel később a szomáliai béke-misszióban. 1996 szeptemberében a San Marco-t betagolták a közös, spanyol-olasz partraszálló harccsoportba a SILF-be. Az olaszok ekkortól, több közös, őszfegyvernemi hadgyakorlatban is részt vettek.

blog226-18.jpg

blog226-19.jpg

1999. október 1-étől az olasz haditengerészet felállította a San Marco mellett a Carlotto ezredet is, amelyekből az első a harcoló, míg a másik a támogató, kiképző szerepet töltött be. A 2000-es években az ezred részei részt vettek az olasz haderő különböző misszióiban, Irakban és Afganisztánban. 2013. március elsején egy újabb átszervezésre került sor és megalakult a San Marco tengerész dandár állományában három ezreddel és 3.800 katonával.

blog226-17.jpg

Jelenleg a San Marco dandár három harci ezreddel és egy kiképző zászlóaljjal rendelkezik. Azonban ezek az elnevezésükkel ellentétben nem a klasszikus méretű ezredek, vagy zászlóaljak, hanem sokkal inkább amolyan kommandó egységek. Az ezredek feladata is más és más, közülük az első harcoló, a második rendészeti, míg a harmadik őrző-védő feladatokat lát el. A dandár harcát számos páncélozott harcjármű és helikopter mellett, három partraszálló hajó is támogatja.

A San Marco, azonban nem az egyetlen kétéltű alakulata jelenleg az olasz fegyveres erőknek, ugyanis létezik még mellette Velencében a laguna ezred is, amely azonban a hadsereg alárendeltségben áll.

blog226-20.jpg

Ambasa

Szerző: ambasa  2017.01.24. 00:00 2 komment

Címkék: hajózás csapattörténet Olaszország

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr4612146311

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2017.01.24. 18:15:24

Üdv. Jó a blog, régóta olvasom. Tetszenek ezek az alakulat- hadihajó-, csata-, egyéb ismertetők, alapos adatgyűjtés áll mögöttük.

Ez a cikk is ilyen, bár az olasz wiki szerint Filippo Montesi nem eltűnt hanem valami csapdába esett, megsérült, Rómában halt meg 1983-ban.

Az olaszok bejrúti akciózásáról, Oriana Falalcci Isallah regényben olvastam sokat, tudom, az inkább szépirodalom, de a helyszínen járt, sokat látott írónőtől.

ambasa 2017.01.25. 16:59:47

@Sigismundus:
Köszönöm a helyesbítést!

Én is az olaszt wikit használtam jórészt, igaz azt angolra fordítva. Lehet hogy itt ferdült el a történet, akár a fordító program, akár az én hibámból.

TG
süti beállítások módosítása