A hajózás történet és a hadviselés sok érdekes megoldásra szolgáltat példát. Egyesek beváltak, mások zsákutcának bizonyultak, ezek egyike a két sajátos, második világháborús, japán cirkáló a Kitakami és az Oi, melyek fő fegyverzetét torpedók alkották, hajónként 40-40 darab. Ezen a hajók megépítését egy igen hatékony fegyver megalkotása tette lehetővé. Ez a torpedó és ezek a cirkálók összeházasítása, nyomán egy elméletben igen halálos fegyver jött létre, amelyek, az elképzelések szerint az amerikai csatahajók halálos ellenségeivé kellett volna válnia a japán tengerészeti doktrína szerint...

Előzmények

Mielőtt belekezdenék a Kuma osztályú, Kitakami és Oi cirkálók történetének ismertetésébe érdemes bizonyos fogalmakat tisztázni. Valamikor a XIX. század közepétől lealkonyult a vitorlás sorhajók dicsősége. Megjelentek a páncéllal védett füstöt okádó gőzgép hajtotta hadihajók. Azonban ekkor a fegyverzet még nem sokat változott, ugyan megjelentek a vontcsövű ágyúk, de a hajók közötti harctávolság alig növekedett meg. Erre jellemző példa az 1866-os lissai ütközet, ahol az osztrák hadiflotta nem az ágyú segítségével, hanem kosolással aratott diadalt az olaszok felett. Ez a csata évtizedekre tévútra vitte a tengerészeti teoretikusokat. Az az elgondolás csontosodott meg, hogy a nagy, páncélozott hadihajók csak közelharcban győzhetőek le. Persze ez nem volt minden alap nélküli, hiszen maguk az ágyúk, azok tűzvezetése és célzóberendezései, nem is tették lehetővé a hatásos harctávolság megnövelését. Azonban Lissa évében megkezdte szárnypróbálgatását egy új fegyver Fiumében. Az olasz származású, osztrák tengerésztiszt Giovanni Luppis és az angol származású Robert Whitehead megalkotott egy olyan új fegyvert, amely alapvetően változtatta meg a tengeri hadviselést, a torpedót. A torpedó ugyan továbbra is egy közelharc fegyver volt, de már nem igényelte a hajók közvetlen érintkezését, a kosolást. Akárcsak a döfőorr, a torpedó is a hajók legérzékenyebb részén, a vízvonal alatt okozott sérülést. Ez reveráló erővel hatott, és alig két évtized alatt elterjedt a világ haditengerészeteiben. Ugyan a harctávolság még mindig elég kicsi maradt, de innentől a nagy, páncélos hadihajóknak, már nem csak egy hasonló kategóriájú ellenfele árthatott, hanem egy jóval kisebb, torpedóval felszerelt is. A torpedó megjelenése számos új hajókategóriát hozott életre: a torpedóhajót és az azt elhárító rombolót. Maga a torpedó köré a franciák még a szegény ember doktrínáját is megalkották, a Jeune École-t. E szerint nincs szükség nagy hadihajókra, mert a kis torpedónaszádok tömeges támadásai kivédhetetlenek. Persze azon csak néhányan gondolkodtak el, hogy ezek tengerállósága csekély, és csak partvédelmi feladatokra vethető be, így a nagyhatalmak globális érdekei védelmére alkalmatlan. Azonban a feltörekvő tengerészeteknek, akiknek nem is voltak nagyhatalmi ambíciói, egy olcsó alternatívát kínált, és így divatossá vált.

Természetesen ilyen volt a frissen egyesült Németország, Olaszország és a tengerre kikacsingató Osztrák-Magyar Monarchia. Az első torpedó-cirkálót a németek építették meg 1875-ben. Az 1000 tonnás SMS Zeiten, amely hivatalosan aviso-nak sorolták be fő fegyverzetét nem ágyúk, hanem két 38 cm-es torpedóvető alkotta. Majd gyakorlatilag ugyanebben az időben az olaszok és a franciák is kirukkoltak a maguk nyílt vízi, torpedós fő fegyverzetű hadihajóikkal. Az 1880-as évek közepén a Monarchia is rendszeresítette a maga torpedó-cirkálóit, a Panther-osztályt. Az 1500 tonnás SMS Panther és testvérhajója az SMS Leopard Angliában épült, az SMS Tiger, pedig már Triesztben. Két 12 cm-es ágyúja mellett négy 35 cm-es torpedóvető csővel is rendelkezett. Azonban a tüzérség rohamos fejlődése nyomán ezek a hajók a századfordulóra teljesen elavultak. Hirtelen megnőtt az ágyúk hatásos lőtávolsága, amely lehetetlenné tette hogy ezek a 60-70 méteres hajók olyan közel kerüljenek az ellenséges páncélosokhoz, hogy el tudják indítani torpedóikat, mielőtt azok még cafatokká lőnék őket. Jellemző, hogy az 1885-ben szolgálatba állított Panther osztály torpedófegyverzetét már 1900-ban csökkentették, majd 1907-ben teljesen leszerelték. Mire kitört az első világháború a torpedó-cirkálók már a feledés homályába süllyedtek. És ez valószínűleg így is maradt volna, ha nem jönnek a japánok, akik az 1930-as években megalkottak egy szuper torpedót és hozzá egy egész stratégiát.

A német SMS Zeiten

Az osztrák-magyar SMS Panther

A japán cirkáló-program

1917 júliusában a Japán Császári Haditengerészet elhatározta, hogy megújítja cirkáló állományát. Eredetileg két féle típussal számoltak, egy 7200 tonnással és egy 3500 tonnással (továbbfejlesztett Tenryu-osztály). Azonban ekkortájt kaptak hírt az amerikai Omaha-osztályú és a holland Java-osztályú könnyűcirkálókról amely a terveik felülvizsgálatára sarkalta őket. Törölték az eredetileg megrendelt 3500-tonnás Tenryu-osztály utolsó három tagjának megépítését, és helyette egy erősebb és nagyobb, 5500-tonnás közbenső típus rendszeresítése mellett döntöttek. Hamarosan 48 millió jent különítettek el nyolc 5500 tonnás cirkáló megépítésére. Ennek első lépcsője lett a Kuma-osztály, amelynek első két hajója a Kuma és a Tama, melyeket még 1917-ben rendeleték meg. Majd a következő évben követte őket a Kitakami, Oi és a Kiso megrendelése. Mind az öt cirkáló egy-egy japán folyóról kapta a nevét. A következő évben követte újabb három hajó, de ezek már az előző osztály továbbfejlesztései voltak. Ez a nyolc hajó a 8-4 program keretében épült meg. Azonban a japánok nem álltak meg itt és 1920-ban meghirdették a 8-6 programot 18 millió jen értékben, amelyben három további hajót rendeltek meg. És ezzel még nem volt vége a történetnek, még 1920-ban további nyolc cirkálóra különítettek el pénzösszeget a költségvetésből a 8-8 programban. Ezeknél a a hajóknál azonban már 6 millió jen helyett már 8.1 milliós építési költséggel számoltak. A 8-4, a 8-6 és a 8-8 programban összesen 8+3+8, azaz összesen 19 cirkáló megépítést vették tervbe. 1920. és 1925. között 15 hajó gerincét fektették le: 5 Kuma-osztályút (Model I.), 6 Nagara-osztályút (Model II módosított Kuma), és 4 Sendai-osztályút (Model III módosított Nagara). Érdekesség, hogy eredetileg a harmadik sorozat a Naka-osztály nevet viselte volna, de az 1923. szeptember 1-i földrengés olyan mértékben rongálta meg a sólyán lévő hajótestet, hogy a Sendai készült el előbb.

A Tenryu kétnézeti rajza

A Tenryu cirkáló

A Kuma-osztály

Miközben folyt a 3500 tonnás Tenryu és Tatsuta cirkálók építése, azok tapasztalatait felhasználva 1917 második felében a Japán Haditengerészet Technikai osztályának 4. szekciójának vezetője Kawase Teiji elkezdte felvázolni azok növelt teljesítményű változatának terveit. Az új, közepes, 5500 tonnás cirkálók terveire nagymértékben hatottak a britek új „C” és „D” osztályú cirkálói, ahol szakítva a hagyománnyal a fő tüzérséget már a hajók középvonalában helyezték el. Ezzel az elrendezéssel, miközben csökkentették a hajó tömegét és nem mellesleg a költségeket, az oldalsortűz ereje nem csökkent. Az alap 3500 tonnás hajókhoz képest a hajótestet meghosszabbították és egy fedélzet ráépítéssel megnövelték az oldalmagasságot. Ennek két okból volt jelentősége. Egyfelől növelték a tengerállóságot, másrészt nagyobb személyzet befogadására tették alkalmassá, ami lehetővé tette, hogy ezek a hajók a romboló-flottillák élére állva parancsnoki szerepet is betöltsenek. Szintén a rombolókkal való együttműködés megkövetelte a sebesség növelését, így ezeknél a hajóknál követelmény lett a 36 csomós (66 km/h) sebesség. A hajóknak egyszerre kellett képesnek lennie a rombolók vezetésére, a fő flottába tagolva a csatahajók közvetlen védelmére, de önálló tevékenységre is a hagyományos cirkáló feladatokban, mint a hajózási útvonalak védelme, vagy épen az ellenségesek támadására.

Az 5500 tonnás hajó hossza 156 m volt és a szélessége pedig 14,17 m a vízvonalnál mérve. Ez egy 11:1-es hossz-szélesség arányt adott ki. A hajók merülése 4,8 méter volt. A cirkálóknak az akkor rendszerbe álló amerikai rombolók 127 mm-es lövegeivel szembeni védelmet vártak el. Ezért a hajók egy 63,5 mm-es (2,5”) övpáncélt kaptak a hajótest oldalán felül 73 méter hosszan a 77. és a 197. bordák között. Azonban a védelem a vízvonal alatt már csak a 83. és a 195. között 68 méter hosszan tartott. Maga az övpáncél a fedélzet vonalától kezdődött és a vízvonal alatt ért véget, a teljes magassága 4,8 méter volt. Gyakorlatilag ez a páncélzat a gépházakat, és a lőszerraktárakat védte a kor szokásainak megfelelően. Természetesen a hajó rendelkezett egy 30 mm-es (1,2”) páncélfedélzettel is. A hajótest tömege a teljes tömeg 38%, a páncélzat pedig 3,5 %-ot tett ki. A cirkálók három fedélzettel rendelkeztek, amelyből a felső fedélzet 10 méterrel magasodott a hajó gerince fölé. Az első fedélzet 47 méter hosszú volt, az azt követő csónakfedélzet, amely hátsó felépítményig tartott 41 méter.

A Kuma-osztályú Tama könnyű-cirkáló 1919-ben

A kívánt 36 csomós sebesség eléréséhez 90000 LE összteljesítmény volt szükséges négy hajócsavaron, a számítások szerint. Azonban az akkor legerősebb romboló hajtóművek csak 19250 LE-t tudtak ezért új gépek után kellett nézni, amelyek képesek az előírt 22500 LE teljesítmény elérésére. Ennek érdekében a Flotta technikai hivatal (Gihon), a Mitsubishi és a Parson együttműködéséből született meg a Mitsubishi-Parson-Gihon turbina. Mindegyik turbina rendelkezett egy nagynyomású (Gihon) és egy kisnyomású Mitsubishi-Parson elemből, amelyek egy áttételházon keresztül hajtották meg a hajócsavarokat. Ehhez az áttételházhoz kapcsolódott egy u.n. cirkálóturbina is a gazdaságos üzemhez. Ilyen gépeket kaptak a Sasebo-ban a, Nagasaki-ban, Uraga-ban és Yokohamában épült hajók. Ezektől némileg eltértek a Kobe-ban a Kawasakinál épült Oi, Kinu és Jintsu cirkálók, amelyek meghajtása a Brown-Curtiss turbinákon alapult. Ugyanis a Kawasaki a clydebank-i John Brown & Co.-val állt szorosabb kapcsolatban. Ez a meghajtás is két részből, egy nagynyomású és egy kisnyomású turbinából állt, amelyekhez egy fordulatszám-csökkentőn keresztül csatlakozott a hajócsavar tengelye. Az első gépházak turbinái a külső, a hátsó gépházak turbinái, pedig a belső hajócsavarokat hajtották meg. A lényeges különbség, hogy ez a rendszer nem rendelkezett cirkáló turbinával, hanem a nagynyomású turbina két fokozatát használták erre a célra. Az előzetes számítások szerint a 90000 LE összteljesítménnyel 380/perc fordulatszám mellett a négy, három lapátos 3,35 m átmérőjű hajócsavart forgattak volna meg, amely lehetővé tette a tervezett 36 csomós sebességet. A tényleges próbák során az 5500 tonnás cirkálók 89490-97000 LE teljesítmény mellett 5430-5730 tonna vízkiszorítással, 33,2-36,2 csomós végsebességet értek el. A turbinákhoz a gőzt 12 Kampon Ro-Go típusú kazán szolgáltatta. A hajón a kazánházakat elölről hátrafelé számozták. Az elsőben két kisebb olaj-szén vegyes tüzelésű kazán kapott helyett. A 2. kazánházban szintén kisebb kazánok voltak, de ezek már tisztán olajtüzelésűek voltak. A 3. és a 4. kazánházba kerültek a nagyobb, szintén olajtüzelésű kazánok. A 3.-ba négy a 4.-be pedig kettő. A kémények közül az első, az első négy kisebb kazánnak a füstjét vezette el. A második kéményhez tartozott a hátsó két kisebb és az első két nagyobb kazán, míg a harmadikhoz tartozott a maradék négy nagyobb kazán. Mint látható egy-egy kémény nem egy-egy kazánházhoz tartozott, hanem mindegyik két-két kazánház gépeit szolgálta ki. A kazánházak előtt, a mellső árboc alatt kaptak helyet az olajtartályok illetve ide kerültek a vegyes tüzelésű kazánok szén bunkerei is, amelyekben 1260 tonna olaj és 350 tonna szenet lehetett elhelyezni. A hajók első és hátsó gépháza összesen 28 méter hosszú, 12,4 méter széles és 7,6 méter magas volt. Az összes alapterületük 345 m² volt. Az az előtt lévő négy kazánház összesen 40 méter hosszú 12,4 méter széles és 7,5 méter magas volt 495 m²-en. Ez a meghajtás rendszer a számítások szerint 14 csomós gazdaságos sebesség mellett 5000 tengeri mérföldes (9250 km) hatótávolságot tett volna lehetővé, azonban a hajók kisebb terhelésnél és jobb minőségű tüzelőanyaggal elérhették a 6000 tmf-et is (11000 km). A hajók 110 V-os elektromos hálózattal rendelkeztek amelyek táplálásáról egy 66 kW-os és egy 88 kW-os generátor gondoskodott.

A Kuma-osztály kétnézeti rajza

A Kuma cirkáló metszette

Alapból a az 5500 tonnás cirkálók hét 14 cm-es, 50-es kaliberhosszúságú, Type 3 típusú ágyúval rendelkeztek, amelyekből 4 az orr fedélzeten három pedig a taton kapott helyett. Ezek elölről hátrafelé számozva a 3. és a 4. kivételével a hajó középvonalába kerültek, míg a 3. és 4. a híd két oldalára. A 14 cm-es ágyúk 30°-os magassági irányzási tartománnyal rendelkeztek, amely 19100 méteres lőtávolságot tett lehetővé. A lövegek egyenként, 21 tonnás hátul nyitott lövegtornyokban kaptak helyett. Lőszerellátásukról a két lőszerlift gondoskodott. Az első négyről 52-53 bordák közötti, míg a hátsó háromról a 209-210 bordák közötti. A liftektől kézi erővel kellett a gránátokat a lövegekhez eljuttatni, azonban az 1. és az 5. ágyú viszonylag távolabb helyezkedett el a liftektől. A fő lövegeket a Type 13 tűzvezető rendszer szolgálta ki, amelyhez 2- vagy 2,5 méter alapú távolságmérők tartoztak a híd tetején, illetve kiegészítésként még egy 1,5 m alapút is elhelyeztek a hajókon. Az éjszakai harc megvívásához a mellső, tripoid árbocon még három 90 cm-es fényszórót is elhelyeztek. A hajók légvédelméről az első kémény mellé, a csónakfedélzetre épített két 8 cm-es 40 kaliberhosszúságú légvédelmi ágyú gondoskodott. Ezen lövegek lőszeres liftjei a 37-38 bordák között kaptak helyett, a lőszeraktáruk a mellső 14 cm-es lőszeraktár előtt volt. Szintén a légvédelmet erősítette a két 6,5 mm-es Type 3 géppuska amelyeket a 2. és a 3. kémény közé építettek be. Ugyan nem tényleges fegyverzet, de mindegyik cirkáló kapott két 5 cm-es (47 mm-es 3 fontos) üdvözlő ágyút a tripoid árboc hátsó lábaihoz. Ennél lényegesebb volt a négy iker 21” (533 mm-es) Type 6-os torpedó indító cső, amely a vízvonal felett 4 méterre kapott helyet a hajó két oldalán. Az első pár a fő fedélzeten az 1. kémény előtt az előfedélzet mögött, míg a másik pár a 5. ágyú előtt két oldalt. Az iker indítók 7,4 méter hosszúak, 2,86 méter szélesek voltak. Egyenként 5,5 tonnát nyomtak kézi erővel 70 másodperc alatt lehetett őket teljesen körbe forgatni, utántöltésük egy percet vett igénybe. A betöltött torpedók mellett a hajókon nyolc tartalék torpedót is elhelyeztek a mellsó torpedóvető csövek előtt az előfedélzet hátsó felében. A torpedó fegyverzet mellett a hajók képesek voltak Type 5 típusú tengeri aknák telepítésére is amelyeket a fedélzet két oldalán futó a tatig tartó síneket juttathattak a tengerbe. Az első két hajó a Kuma és a Tama fegyverzetébe 150 Type 5 akna tartozott, de a következő hajók már 65 Type 5 és 48 Type 1-es aknákat kaptak. A Type 5-ös aknák 80 kg-os, a Type 1-esek pedig 123 kg-os érintő típusuak voltak.

Type 3 14 cm-es hajóágyú

A normál 5500 tonnás cirkálók legénysége 37 tisztből és 413 altisztből és tengerészből állt. A tisztek és altisztek szállása a gépházak mögé, a legénységi állományúaké pedig a kazánházak fölé került. Az tisztek és altisztek szálláshelye 430 m² volt, míg a legénységi állományúaké 656 m². A tiszteknél és altiszteknél 10,7 m² jutott egy főre, míg az egyszerű tengerészeknél ez az érték mindössze 1,6 m². A legénységi szállások a kazánházak melege miatt, nyaranta meglehetősen elviselhetetlen volt, főleg ha a hajó a déli vizeken tevékenykedett. Ugyanakkor a hajók megörökölték az előd Tenryu cirkálók magas vibrációját a hajó orr és hátsó részén, amely nagy sebességnél a tisztek és altisztek pihenését nehezítette meg. Ha cirkálók romboló flottillák élén tevékenykedtek az előírt legénységi létszám még legalább 5 tiszttel és 22 tengerésszel bővült.

Az 5500 tonnás cirkálók eredetileg hét, különböző méretű csónakkal rendelkeztek. Egy 8 méteres szampannal, három 9 m-es evezős csónakkal, egy 9 m-es és két 11 m-es motorossal.

A Kuma a két háború között

A Kiso a két háború között

A Tama a két háború között

A Kitakami és az Oi története

Két háború között

Az osztály névadóját és az 5500 tonnás cirkálók prototípusát, a Kuma gerincét 1918. augusztus 29-én fektették le a sasebo-i Haditengerészeti Hajógyárban. 1919. július 14-került sor a vízre-bocsátására, majd a csaknem napra pontosan az építés kezdete után, 1920. augusztus 31-én vette át a Császári Haditengerészet. Nem sokkal az első egység vízre-bocsátása után szintén sasebo-ban megkezdték a harmadik egység, a Kitakami építését 1919. szeptember 1-én. Az építés hasonló ütemben folyt, mint az első egység esetében. A hajó teste 1920. július 3-án találkozott először a tenger habjaival, majd 1921. április 15-én kezdte meg a haditengerészeti pályafutását. Az Oi az osztály negyedik tagja volt, amelyet azonban Kobe-ban a Kawasaki hajógyárában kezdtek építeni 1919. november 24-én. A vízre-bocsátásra 1920. július 15-én került sor, majd a hajó 1921. október 10-én állt a Császár szolgálatába.

A hajók szolgálatba állásuk után a szokásos béketevékenységet folytattak. Egy részük a csatahajó flotta kíséreteként tevékenykedett, míg másik részük az eredetileg is tervezett módon romboló flottillák parancsnoki hajójaként szolgált. A Kitakami a rombolókhoz, míg az Oi a csatahajók mellé került. Alapvetően a békeéveket az 1922-es Washingtoni Flotta-egyezmény határozta meg, amely alapján a japánok nem tarthatták szolgálatba az összes 5500-tonnás cirkálójukat. Ezt úgy oldották meg, hogy csak az egyezményben meghatározott számú hajót tartottak hadrendben, azaz hatot és, a többi nyolc ez alatt tartalékba került, kiképző hajóvá minősítették át, vagy éppen felújításon esett át. A hajókat folyamatosan forgatták, így egyik egység legénysége sem vesztette el a gyakorlatát. Ezekben az években a Kitakami továbbra is jórészt a rombolók élén tevékenykedett, míg az Oi hol a csatahajók kíséretébe volt beosztva, hol pedig, mint iskolahajó szolgált két felújítás, vagy átépítés között.

Az Oi 1923-ban Kure-ban

1930. október 20-án a szokásos őszi gyakorlaton, éjszaka nagy sebességű manőverezés közben az Abukuma és a Kitakami összeütközött. Az Abukuma belerohant a Kitakami bal oldalába a 2. és 3. kémény között a hátsó torpedó vető csöveknél. Az ütközés nyomán a Kitakamiban a vízvonal felett kisebb károk keletkeztek, amelyeket Yokosuka-ban hamarosan ki is javítottak. Az Abukuma azonban nem úszta meg ennyivel. Az orra 1. ágyú előtti része leszakadt, de szerencsére a vízzáró falak kitartottak így a Mutsu csatahajónak sikerült biztonságos kikötőbe vontatnia.

Az Abakuma még épen

Az Abakuma sérült orra

1937 nyarán kitört a második kínai-japán háború, amely változást hozott a flotta életébe. Az addigi hat aktív és nyolc tartalék cirkáló felállás már nem volt tartható. A háborúban a cirkálókra aktív szerep várt. Kísérték a partraszálló erőket illetve részt vettek a kínai partok blokádjában. A Kitakami augusztus 14-én futott ki az első háborús bevetésére és egészen december 2-ig a kínai vizeken tartózkodott. Az Oi egy másik flottakötelék részeként, pedig október 28. és november 23. között vette ki a részét a háborúból. A háborús szolgálat azonban csak rövid volt ezeknél a hajóknál hamarosan ismét a hazai vizeken szolgáltak, illetve végre hajtották rajtuk az esedékes karbantartásokat és módosításokat. 1940-ben egy érdekes szerepet kapott a Kitkami, egy tengeralattjáró flotta zászlóshajója lett. Természetesen itt csak arra kell gondolni, hogy a hajón került elhelyezésre a tengeraltjáró flotta törzse, hiszen a Kiatakami-n rendelkezésre állt az ehhez szükséges hely. 1941 augusztusában a Kitakami és az Oi parancsot kapott, hogy fusson be Sasebo-ba egy jelentősebb átépítésre.

A Kitakami 1935-ben

Módosítások

A harmincas évek első harmadától megkezdődött az 5500 tonnás cirkálók korszerűsítése, amelynek nagy lökést adott a Tomozuru-incidens. 1934. február 12-én a Tomozuru rombolóval, egy gyakorlat viharos éjjelen megszakadt a rádiókapcsolat. A hajóra másnap akadtak rá, miközben az oldalára borulva sodródott a tengeren. A katasztrófában a 113-fős legénységből 100-an vesztek a tengerbe. Természetesen a katasztrófát vizsgálat követte, amelynek az eredménye az lett, hogy a hajó magas súlypontja okozta a felborulását. Ez az eredmény azonban további kérdéseket vetett fel. A Japán Haditengerészetnél a Washingtoni Flottaegyezmény miatt egy hibás hajóépítési gyakorlat alakult ki. A hajótestet a lehető legkisebbre építették, a vízkiszorítási korlátok miatt, viszont azokra a lehető legerősebb fegyverzetet építettek. Ezért a hajók fejnehezek, instabilak lettek. A vizsgálat ráébresztette a japánokat, hogy nem csak ennél az egy osztálynál követték el ezt a hibát, hanem számos másiknál is. Így hamarosan sor került az 5500-tonnás cirkálók felülvizsgálatára is ahol szintén stabilitási problémákat állapítottak meg. Azonban a baj nem jár egyedül. 1935. szeptember 26-án a japán 4. Flotta egy hadgyakorlaton tájfunba került. A vihar a flotta hajóiban jelentős károkat okozott. Két rombolónak leszakadt az orra, két új nehézcirkáló jelentős szerkezeti sérüléseket szenvedett, egy tengeralattjáró ellátóhajó teste több helyen megrepedt, két könnyű repülőgép-hordozó fedélzete sérült meg, sőt az egyiknek a hangárfedélzetét is elárasztotta a tenger. Ugyan a Kitakami, az Oi és Kinu nem szenvedett a fentiekhez hasonló károkat, de a vihar, és az erős hullámverés rajtuk is okozott kisebb sérüléseket. A vizsgálat itt is arra a következtetésre jutott, hogy a Washingtoni Egyezmény miatt, súlycsökkentési okokból a szerkezetet gyengébbre építették a kelleténél, amely nagymértékben rontotta a hajók tengerállóságát. E két incidens nyomán az 5500-tonnás cirkálók megerősítése mellett döntöttek.

1935 októbere és 1936 februárja között a Kitakami-ba 103 tonna fix és 202 tonna kiegészítő ballasztot építettek be, továbbá Dücol-acél lemezekkel erősítették meg a hajó szerkezetét több, kritikus helyen. Az Oi-n is végrehajtották ezeket a módosításokat 1935 októbere és 1936 májusa között. Az Oi esetében 200 tonna fix és 160 tonna kiegészítő ballaszt súly került beépítésre. Ez a teljes, 7500-7700 tonnás vízkiszorítás mellett 4-5%-os tömegnövekedéssel járt.

1934. és 1938. között sor került a cirkálókon a vegyes tüzelés megszüntetésére, és a hajók tisztán olajtüzelésű kazánokat kaptak. A hajók belső tereit ennek megfelelően módosították. Az alsó szénbunker helyére egy olajtartály, míg a többi helyére rádiós szoba és rakatárak kerültek. A Kitakami átépítésére 1936 novembere és 1937 márciusa, az Oi-éra pedig 1937 decembere és 1938 májusa között került sor.

Ezen változtatások mellett átépítésre kerültek a hajó hídja is, a korábbi nyitott hidat zárttá tették, az Oi-n a távmérőt 3,5-esre , a Kitakamin pedig 4 méteres alapúra cserélték. A Kitakamin ezt 1933 áprilisa és 1934 márciusa, az Oi-n pedig 1932 szeptembere és 1933 márciusa között hajtották végre.

A harmincas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a hajók légvédelmi fegyverzete nem felel meg a korszerű háború követelményeinek, ezért az erősítése mellett döntöttek. Az 5500 tonnás cirkálók fegyverzetének módosítására 1932. és 1940. között került sor. Az eredeti 8 cm-es L/40 légvédelmi ágyúkat kezdetben 13 mm-es Hotchkiss Type 93 iker-, vagy négycsövű nehéz-géppuskákra, majd azokat 25 mm-es Type 96 iker gépágyúkra cserélték. A 13 mm-es géppuskákat csak kilenc egység kapta meg, a többi már egyből a 25 mm-eseket. A régi 6,5 mm-es géppuskákat is lecserélték az erősebb 7,7 mm-es Lewis géppuska japán változatára, a Rizu, vagy RU típusjelű Type 92-re. A Kitakamin az ágyúkat 1938 júliusa és 1939 augusztusa között cserélték le, egyből a 25 mm-es változatra, míg a géppuskákat már 1938 márciusában. Az Oi a géppuskacserét 1937 december és 1938 májusa közötti felújítás alkalmából kapta meg, míg lövegek, 25 mm-es géppuskára cserélése elég későn, csak 1940 áprilisa és novembere között került sor.

A 25 mm-es iker légvédelmi gépágyú egy szárazföldi állásban

Cirkálóból torpedócirkáló

1941. augusztus 25-én a Kitakami és az Oi befutott Sasebo-ba, ahol megkezdték a hajók jelentős módosítását. A módosítás terveit a Haditengerészet Technikai osztálya már 1938 őszén kidolgozta. Az eredeti elképzelések szerint mind a hét 14 cm-es ágyút leszerelték volna és a helyükre négy 12,7 cm-es Type 89

típusú iker légvédelmi ágyú került volna. Ezt egészítette volna ki négy iker Type 96, 25 mm-es légvédelmi gépágyú. A hajók fő fegyverzetét tizenegy Type 92, 61 cm-es négyes torpedóindító alkotta volna. Oldalanként 5-5 és egy ezek mögött a hajó középvonalában még egy. Ennek a tervnek megfelelően megrendelték a szükséges fegyverzetet az átépítendő hajókhoz. Eredetileg a Kiso-n is tervbe vették a módosítást, de a japán ipar nem tudta időre legyártani a kért fegyverzetet, ezért módosítani kellett a terveken. Ezért végül csak a Kitakami-hoz és az Oi-hoz rendelték meg a torpedóvetőket és a légvédelmi ágyúkat. A módosításokat két fázisban hajtották végre. Az első fázisra 1940 novemberében került sor, a Kitakami-n Sasebo-ban az Oi-n pedig Maizuru-ban. Ekkor gyakorlatilag csak felmérték a hajókat a módosításokra. A második fázis 1941. augusztus 15-én vette kezdetét és augusztus 25-én mindkét hajó befutott a már említett kikötőbe. A Kitakami-n a munkák december 25-én, az Oi-n pedig már szeptember 30-án befejeződtek. Azonban a terveket módosítani kellett, hiszen a hajóknak el kellett készülniük decemberre. Még a csökkentett fegyverzetigényt sem tudta kielégíteni a japán ipar, ezért a terveket ismét módosítani kellett. Végül a két cirkáló fegyverzete a következő képen alakult:

- Az 1-4. 14 cm-es ágyúk a hajó első részén megmaradtak, míg a taton lévő 5-7. ágyúkat eltávolították.

- Két 25 mm-es Type 96 légvédelmi ikergépágyú került az 1. kémény két oldalára.

- Összesen 10, oldalanként 5-5 négyes, 61 cm-es Type 93 torpedóindító került, a középfedélzetre a 103. a 125. 149. 173. és a 197. bordáknál. A hajók nem hordoztak tartalék torpedókat magukkal, de egy sínrendszer lehetővé tette, hogy az egyik oldali vetőcsövekből át lehessen tölteni a másikba a Type 93-osokat.

Az átépített Kitakami és Oi kétnézeti rajza

Természetesen a fegyverzet módosítása a hidat és a felépítményt is érintette. A nagy hatótávolságú torpedók sikeres alkalmazása miatt a tripoid árboc csúcsára került azok tűzvezető állása, ami lehetővé tette, hogy akár 30000 méterre lévő cél ellen is fel vegyék a harcot. A 14 cm-es ágyúk tűzvezetése csak ez alatt kapott helyet. A torpedóvetők gyakorlatilag elvették a hajó teljes középső részét, ezért az ott lévő legénységi szállásokat le kellett bontani és az első kémény előtt kellett kialakítani az új helyét. Módosítani kellett a gépházak szellőzését is. A tripoid árbocon elhelyezett újabb tűzvezető állás megemelte a hajó súlypontját ezért a háromból az egyik 90 cm-es kereső reflektort leszerelték, és a hátsó (fő) árbocra helyezték át. Egy második, kiegészítő tűzvezető állást alakítottak ki a hármas kémény mögött. Mindkét hajón a távmérőket nagyobbra, 6 méteresre cserélték a hajóhíd felett (compass bridge). E mellet kiegészítés képen még egy 3 méterest is felszereltek a 2. és 3. kémény közé. A hajón hat, különféle csónak maradt, 9 és 11 méteresek

A módosítások nyomán a hajók standard vízkiszorítása 5860 tonna, a maximális, pedig 7041 tonna, a merülésük 5,6 méter lett. Az átépítési próbák után a Kitakami sebessége 31,67 csomós sebességet ért el, a számítások szerint 14 csomós sebességgel 4000 tengeri mérföldes hatótávolsággal számoltak. A legénység 468 tisztből és legénységi állományúból állt.

1941. november 20-án mindkét hajót az Egyesített Flotta 9. sentai-ba osztották be.

Egy makettkép az átépített Kitakamiról

A Japán Haditengerészet elképzelése a döntő csata megvívására, és a Type 93 long Lance torpedó

A Japán haditengerészet és a döntő csata megvívása

Sokan az első világháború kitörésének egyik okaként a brit-német flotta vetélkedést vélték, ezért a nagyhatalmak egy elkövetkezendő konfliktus megakadályozásának egyik eszközét egy fegyverzetkorlátozási megállapodásában látták. Ennek hatására 1922-ben megszületett a Washingtoni Flottaegyezmény, amely korlátozta a nagyhatalmak flottáit és arányokat határozott meg közöttük. Ezen szerződés szerint az USA és Japán haditengerészete 10:6 arányban viszonyulhatott egymáshoz. A japánok ezt nehezményezték mert szerintük a 10:7 arány esetén tudták volna csak felvenni a versenyt az US Navyvel. Az pedig, hogy előbb, vagy utóbb összefognak zördülni nem volt kétséges, hiszen ugyanazon csendes-óceáni területeket kívántak az érdekszférájukba bevonni.

A japánok kénytelenek voltak aláírni a szerződést, de nyomban el kezdtek gondolkodni rajta, hogy hogyan lehetne, a számukra kedvezőtlennek vélt arányokon javítani. És ez egy nagyon innovatív gondolkodáshoz vezetett. Ebben a korszakban - szerintem - A Japán Császári Hadtengerészet számos olyan előremutató fejlesztést mutatott fel amelyekkel a többi haditengerészet csak évekkel később kezdett komolyan foglalkozni. Noha nem a japánok találták ki, de náluk indult meg mérföldes lépésekkel a tengerészeti repülés fejlesztése, és az éjszakai harcra való felkészülés. A másik ilyen fejlesztés az oxigén hajtású torpedó volt. Természetesen ennek voltak vadhajtásai is, ami szerintem a japánok kisebbrendűségi érzéséből fakadt és ezért mindenből nagyobbat akartak mint a többiek. Ennek csúcsa Jamato csatahajó a maga 46 cm-es lövegeivel, és ennek volt az oka a kis hajók túlfegyverzése, amely a fentebb leírt statikai és tengerállósági problémákhoz vezetett.

A Kiso valamikor a háború alatt

A döntő csata elmélete

Valami nem is annyira megmagyarázhatatlan okból a tábornokok és az admirálisok gondolkodásmódjában megragadt a döntő csata megvívásának igénye. Ez egy természetese dolog, hiszen egyetlen ütközettel el lehet dönteni, és gyorsan lezárni a konfliktust, és persze minél nagyobb a csata annál könnyebben kerül be a történelemkönyvekbe. Hiszen a száz éves háborúból is legfőképpen arra a pár ütközetre emlékszünk és nem a sorozatos ostromokra és fosztogató portyákra. Nem volt ez másként a XX. században sem, annak ellenére, hogy pont Jütland példája mutatta meg, hogy a döntő csata mégsem vált azzá, amivé szerették volna. Mégis mind a japán, mind az amerikai hadvezérek előtt ez lebegett példaként, persze azzal a kitételel, hogy ők majd jobban fogják csinálni mint a britek és a németek. Azért arról se feledkezzünk el, hogy a japánok előtt ott volt egy pozitív példa: Csuzima.

Az hogy ez a nagy csata megvalósuljon, nem volt alaptalan. Mint minden rendes állam, az USA is dolgozott ki háborús terveket, egy elkövetkezendő konfliktusra. Ezek egyike volt az 1919-ben megszülető, majd a 1924-ben elfogadott és az 1930-as években folyamatosan finomított Orange Plan, ahol nem is burkoltan a narancs szín a japánokra utalt. E terv szerint egy háború esetén a japánok blokád alá fogják venni a Fülöp-szigeteket. Erre válaszul az US Navy mozgósításba kezd, és biztosítja a Panama-csatornát. Amint ez megtörtént a csendes-óceáni flotta Kaliforniából áthajózik Hawaii-ra, majd felmenti Guamot és a Fülöp-szigeteket. Ezek után északnak fordul és megindul Japán felé, ahol valahol útközben megvívja a döntő csatát, és a japán flottát a tenger fenekére küldi. Persze ehhez a japánoknak is lett volna néhány szavuk. A japánok elkezdtek számolni és arra jutottak, hogy 10:7 arány esetén győzhetnek, de hát a valóság az volt, hogy az a fránya arány csak 10:6 volt. Ki kellett valamit találni, és ezért úgy gondolták, hogy javítani kell az arányokon. A japánok azt találták ki, hogy mielőtt sor kerül a csatahajók egymás közötti végső leszámolására, az amerikai flottát sorozatos támadásokkal meg kell gyengíteni, és meglévő erejének egy részét le kell morzsolni. Erre két módszer egyesítésében látták a megoldást: az éjszaki támadásokat és a torpedók tömeges alkalmazását kombinálták össze.

A japán haditengerészet kidolgozott egy tervet, egy több fázisból álló előcsatározásra, amelyben több hullámban nappal és éjszaka is támadták volna a felvonuló amerikai flottát. Bevezetés képen a tengeralattjárók próbálták volna megtizedelni az amerikaiakat. Ezt követte volna egy nagy éjszakai torpedótámadás, amelyben 11 különböző kötelék nem kevesebb, mint 130 torpedót indított volna. A japán számítások szerint a torpedók 15% talált volna, aminek következtében 20 torpedó 10 nagy hadihajót süllyesztett volna el, vagy legalább is tett volna harcképtelenné. Azonban a harc itt nem állt volna meg és az amerikaiak a hajnal hasadtával sem lélegezhettek volna fel, mert hamarosan rohamra indult volna a japán flotta második vonala is, beleértve az éjszakai harc után újrafegyverzett rombolókat. A harc 20000 méterről kezdődött volna meg, amelyet négy öreg, és feláldozható Kongo-osztályú csatahajó vezetett volna 17 A-osztályú cirkálóval és 14 rombolóval. (A japánok ebben a tervben A-osztályúnak nevezték a 20 cm-es ágyúkkal felfegyverzett nehéz-cirkálókat és B-osztályúnak a 15 cm-es fegyverzetű könnyű-cirkálókat.) A csatahajók és a cirkálók áttörték volna az amerikaiak külső védelmét majd a résen át behatoló 2 torpedócirkáló és 14 romboló 2000 méterről ismét egy 280 torpedóból álló sortüzet lőtt volna az ellenséges csatahajókra és egyéb nagy hajókra. Itt a japánok megint azzal számoltak, újabb 10 amerikai hadihajó süllyed el, vagy válik harcképtelenné. Az ekkor már kellően szétzilált és a sérült hajók miatt lelassult amerikai hajók ellen rohamra indult volna a harmadik hullám 3 B-osztályú cirkálóval és 48 rombolóval. ennek a köteléknek akár az életük árán is újabb 16 amerikai hadihajót kellett volna kiütniük. Vagyis mire másnap az amerikaiak felvonultak volna a döntő csatára, már nem kevesebb, mint 36 hajójukat vesztették volna el, míg a japánok legfeljebb 4 öreg csatahajójuktól vettek volna búcsút és a fogyóeszköznek számító rombolóktól és cirkálóktól. Így a japánok már úgy gondolták, hogy a nagy csatahajó-csatahajó elleni összecsapásban már felül tudnak kerekedni az amerikaiakon. Ez a terv volt az oka a Kitakami és az Oi átépítésének. Azonban Pearl Harbor az egész elképzelést keresztülhúzta, hiszen a japánok túlnyerték magukat, az amerikaiak elvesztették a csatahajóiakat így nem is gondolhattak a nagy, és döntő csatára és a csendes-óceáni háború más fordulatot vett. Aztán persze 1944-ben Leyte-nél ismét sikerült felmelegíteni a döntő csata elméletét, de az japán részről katasztrófába torkollott, hiszen ekkor már egy másik dimenzió határozta meg a hadviselést: a levegő, amelyet az amerikaiak uraltak.

Az, hogy a japán terv mennyire lett volna működőképes arról: itt olvasható egy kítűnő tanulmány.

Amerikai csatahajók

Japán Kongo-osztályú csatahajók

A Type 93 Long Lance oxigén-torpedó

Persze a tervhez eszközre is szükség volt, és ez a Type 93-as torpedó volt. A japánok az oxigén-torpedóban egy olyan fegyvert láttak, amely egyedül képes arra, hogy egy kisebb romboló, vagy cirkáló sikerrel vegye fel a harcot egy csatahajóval. Maga az elnevezés is érdekes, hiszen ezt a fegyvert Long Lance-ként emlegetik, noha ez az elnevezés csak a háború után ragadt rá Morisontól, aki több kötetben megírta az US Navy második világháborús hivatalos történetét. A fegyver eredeti, japán típusjelzése Type 93, vagy Sanso gyorai, azaz oxigén-torpedó volt. A szám a rendszeresítés évére 1935-re utal, amely a japán időszámítás szerint 2593. volt.

A kor torpedói meghajtása általában úgy történt, hogy egy éghető anyagot, pl. kerozint égettek el, amely az égés során kitágult és ezt a gázt egy turbinára vezették, amely meghajtotta a hajócsavart. Természetesen az égéshez oxidáló szerre is szükség volt és erre sűrített levegőt használtak. Azonban a sűrített levegő hatásfoka a 78%-os nitrogéntartalma miatt nem volt túl jó, ráadásul pont az el nem égő nitrogén miatt már messziről jól látható buborékcsíkot is húzott maga után. Ennek problémának az orvoslására szolgált volna a tiszta sűrített oxigén használata, amely tökéletesen ég el és így csak kis mennyiségű buborékot hagy maga után, ráadásul sokkal jobb hatásfokkal ég, amely megnöveli a teljesítményt. Azonban az oxigén nagyon tűz-és robbanásveszélyes ezért nagyon bonyolult a kezelése. Sokan megpróbálkoztak vele és mindenkinek beletört a bicskája, a japánok kivételével. A japánok is egy tévedés miatt kezdtek el foglalkozni a kérdéssel, mert azt hitték, hogy a britek a Rodney-osztályú csatahajóikon ilyen meghajtású torpedókat rendszeresítettek. Ha Royal Navy-nek sikerült, akkor ez nekik sem megoldhatatlan feladat. Azonban a briteknek nem sikerült, ellenben a japánoknak igen, és ennek lett az eredménye a 61 cm-es Type 93, az 53,3 cm-es Type 95 torpedó, és a kevésbé sikeres 45 cm-es Type 97-es légitorpedó.

Maga fejlesztés 1928-ban vette kezdetét Kaneji Kishimoto és Toshihide Asakuma tengerésztisztek vezetése alatt a kure-i haditengerészeti bázison. A legnagyobb probléma az oxigén biztonságos kezelésében rejlett, és a fejlesztési idő nagy része ezzel telt el. Végül a japánok úgy oldották meg a problémát, hogy az indításkor ők is levegőt használtak és csak fokozatosan adták hozzá a tiszta oxigént, majd a levegő elfogyása után már csak az segítette az égést. A japánok annyira titkolták az oxigénhajtást, hogy a torpedók oxigéntartályait is csak másodlagos levegőtartálynak nevezték a hivatalos dokumentumokban.

Az 1935-ben rendszeresített torpedó a maga nemében csodafegyver volt: 61 cm-es átmérőjéhez 9,61 m-es hossz párosult és 2,7 tonna tömeg, amelyből a robbanófej 490 kg volt. Ráadásul a töltete egy japánban kifejlesztett, Shimose nevű robbanóanyag volt, amely hatásfoka 7%-kal volt jobb a TNT-nél. Hogy érzékeljük az arányokat érdemes összehasonlítani a Type 93-at a kor ismertebb torpedóival:

A sebességnél és a hatótávolságnál a legnagyobb adatokat adtam meg, de ezek az értékek nem összepárosíthatóak. A legnagyobb sebességnél kisebb a hatótávolság, és értelem szerűen a legnagyobb hatótávolságnál kisebb a sebesség. Arányaiban a Type 93-nál 22000 méter 48-50 csomónál, 33000 méter 37-39 csomónál, és 40400 méter 33-35 csomónál. A Type 93 nagysága nem csak méreteiben és teljesítményében rejlett, hanem a japánoknak sikerült hozzá hatásos gyújtószerkezetet is megalkotni, amelynek hiányával, mind a németek, mind az amerikaiak a háború közepéig szenvedtek.

A Type 93-nak minden jó tulajdonsága mellett volt egy hátrányos is, ami az oxigénhajtásból eredt. Minden olyan hajóra, amelyet ezzel a fegyvert szereltek fel oxigén előállító berendezést is telepíteni kellett. A japán tengerészek tisztában voltak ennek a veszélyével, tűz- és robbanásveszélyes voltával, ráadásul a robbanófej Shimose robbanóanyaga is érzékenyebb volt az átlagosnál és már egy komolyabb ütésre felrobbanhatott. Egy ilyen robbanófej felrobbanása végzetes lehetett az azt szállító rombolóra de egy cirkálóban is komoly károkat okozhatott. Így a japán parancsnokok, ha csak a legcsekélyebb esélyt is láttak, hogy saját torpedóik felrobbanás okozza majd saját hajójuk pusztulását, nyomban kilőtték azokat. Ez az aggodalom nem volt alaptalan, hiszen sokáig úgy vélték, Hogy a Chokai nehéz-cirkáló pusztulását az USS White Plains kísérő repülőgép-hordozóról kilőtt 12,7 cm-es gránát okozta, amely a torpedóba csapódva felrobbantotta azt. Azóta megtalálták a roncsot, és beigazolódott, hogy nem ez volt a valódi ok, mivel a hajó összes torpedója az indító állásban pihen a mai napig. Ugyanakkor szintén ebben a Samar melletti csatában a Suzuya nehéz-cirkáló pusztulását valóban saját torpedói okozták. Egy bomba, amely a hajó közepének jobb oldala mellett robbant fel a repeszeivel berobbantotta az egyik Type 93-ast. Hamarosan tűz keletkezett, amely sorra robbantotta fel a többi torpedót is. A robbanások megrongálták az egyik kazánházat, majd a jobb oldali géptermeket, végül az egyre jobban elharapózó tűz elérte a lőszeraktárt is, amely felrobbanása hullámsírba küldte a nehéz-cirkálót.

A Type 93 létezését nehéz lett volna tagadni, mert bármely attasé lefényképezhette a japán hadikikötőkben az ezzel felszerelt hajókat, amelyeken szemmel láthatóan nagyobb torpedó indítók voltak a szokásosnál. Természetesen ahogy a meghajtást a valós adatokat sem kötötték a világ orrára és 11000 méterben és 42 csomóban adták meg az adatait. Ez teljesen hihető volt, hiszen a riválisok sem értek el ennél jobb eredményt. Aztán amikor kitört a háború a japánok 20000 méterről eregették a torpedóikat és ha azok betaláltak az amerikaiak kezdetben hol aknára gyanakodtak, hol közelben lopakodó tengeralattjárókat kerestek, és az fel sem merült, hogy a láthatáron lévő hajók torpedózták meg őket. Aztán 1943-ban sikerült egyet épségben zsákmányolniuk és csak akkor ébredtek rá ennek a fegyvernek a valós képességeire. De mik is voltak ezek a képességek, és a valóságban milyen hatásfokkal működött.

A fent említett tanulmány számos esetet ír le és a wikipedia is felsorolja a Type 93 által, biztosan hullámsírba küldött 22 szövetséges hajót: 11 rombolót, 10 cirkálót, és 1 repülőgép-hordozót. Kezdetben a japánok félsortüzeket lőttek, majd 1943 közepétől egyszerre indítottál a hajók az összes torpedójukat. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a torpedókat leghatásosabban éjszaka és kis, vagy közepes távolságból tudták eredményesen alkalmazni, ekkor azonban pusztító hatékonysággal. A nagy lőtávolság csak akkor működött, ha az ellenfél hajója vagy sérült volt és ezért lassan mozgott, vagy olyan kötelék ellen lehetett hatásos, amely vagy menekült, vagy üldözött, ezért ugyan nagy sebességgel haladt, de egyáltalán nem manőverezett. Az első tömeges alkalmazásra a jáva-tengeri csatában került sor 1942 februárjában, ahol a japánok 164 Type 93-al 3 találatot értek el, de mindegyik találat elsüllyesztett egy-egy hajót (2 könnyű-cirkálót és 1 rombolót). A Type 93 virágkorát a guadalcanal körüli harcokban élte. Itt számos esetben került sor éjszakai összecsapásokra. 1942 augusztusában a Savo-szigetnél 15 támadásban 45 Type 93-at és még 12 másik típusú torpedót indítottak amellyel 7 találatot értek el és még egy másikat, de az a torpedó nem robbant fel. Az első guadalcanali csatában novemberben 48 torpedó hat találata 3 amerikai cirkálót tett harcképtelenné és 2 rombolót süllyesztett el. Ugyanakkor a másodikban 51 torpedóval már csak sovány 2 találatot sikerült összehozni, és ott az egyik találatot kapott romboló el sem süllyed. Tassafarongánál 47 torpedóval ismét hat találatot értek el, amely 4 amerikai cirkálót harcképtelenné tett egyet pedig elsüllyesztett. Aztán következett a Komodorski-szigetek, ahol kilenc hullámban összesen 42 torpedót indítottak, nulla találattal. Hasonló volt az arány Biak mellett is 42:0 aránnyal. A Type 93 azonban kétélű fegyver is lehetett, amelyre jó példa az 1942 márciusi Szunda-szorosban történő összecsapás. Egy japán köteléknek sikerült elfognia a jáva-tengeri csatából menekülő Houston nehéz- és Perth könnyű-cirkálót. Két japán nehéz- és egy könnyű-cirkáló, és kilenc romboló összesen 7 hullámban 37 torpedót indított a két szerencsétlen menekülőre és 5 találattal sikeresen el is süllyesztette az ellenséges hajókat. Azonban azok mögött éppen egy másik japán kötelék hajtott végre partraszállást. A Mogami nehéz-cirkáló és a Fubuki romboló torpedói elsüllyesztettek egy japán aknász naszádot, két szállítóhajót, egy kórházhajót, valamint a partraszálló parancsnokságát szállító másik teherhajót.

Még lehetne sorolni a példákat mind az eredményes, mind az eredménytelen alkalmazásra, amely megmutatja, hogy mint minden fegyver hatékonysága nagyban függött a helyesen megválasztott körülményektől.

A Type 93 annyira előremutató fegyver volt, hogy gyakorlatilag e köré építették meg a japánok kamikáze tengeralattjáróját a Kaitent is.

A Type 93 „Long Lance” torpedó egy múzeumi példánya

A Kitakami és az Oi háborús szereplése

A két hajó háborús szereplése nem tartogatott nagy fordulatokat és meglehetősen unalmas volt. Arra amire készültek Pearl Harbor után okafogyottá váltak és maguk a japánok sem tudták kezdetben eldönteni, hogy mit is kezdjenek velük. A Hawaii elleni támadásban nem kaptak szerepet, majd a japán partoknál láttak el védelmi szerepet. (Egyes helyeken az szerepel, hogy az Oi részt vesz a Bonin-szigetekig az egyesített Flotta kíséretében.) 1942. január 12-én a a két hajót megszemlélte Ugaki Matome ellentengernagy a flotta vezérkari főnöke, mellesleg az Oi egykori tüzérparancsnoka. A látogatása után egy lesújtó jelentést tett le az asztalra, amelyben leírta, hogy az átépített hajók és a köréjük elképzelt alkalmazás ebben a formában nem lehetséges, és kiadta a parancsot a beosztottjainak, hogy találják ki, mit is lehetne kezdeni a két cirkálóval a jövőben. Közben a hajók kaptak még egy esélyt. 1942 júniusában a japánok megkísérelték ismét a döntő csata kikényszerítését, amelyet ma midwayi csata néven ismerünk. Ez egy nagy, és igen összetett hadművelet volt, amely nem csak a Csendes-óceán középső része ellen irányult, hanem magában foglalta az Alaszka partjainak közelében fekvő Aleut-szigetek elfoglalását is. A két cirkálót nem a fő csapásmérő erőkhöz, hanem ehhez az elterelő támadáshoz osztották be, amely mellesleg sikeres volt. Azonban ebben a hadműveletben a hajók nem tudták megmutatni oroszlánkörmüket, és csak egy unalmas kísérő feladatot láttak el a csatahajók mellett. Midway után tisztán látszott, hogy ezek a hajók jelenlegi formájukban már nem használhatóak, de ahhoz túl értékesek, hogy ne kezdjenek velük valamit. Alig háromnegyed évvel az előző átépítés után a két cirkáló ismét a hajógyárba került, ahol ismét átépítették őket, ezúttal gyors szállítóhajókká. Az átépítésekre Kure-ban és Yokusaka-ban került sor.

A gyors szállító cirkálók

Az átépítés során a két hajóról eltávolították a 2-2 hátsó torpedóvetőket (No 7-10.) és csak az első 3-3-at hagyták meg. Ezzel a hajók torpedókészlete a korábbi 40-ről 24-re csökkent, ami még így is jelentős támadópotenciált jelentett. A meglévő két iker 25 mm-es légvédelmi gépágyú mellé még felszereltek rájuk 2-2 triplát is. Az eltávolított torpedóvetők helyére mindkét cirkáló kapott két 14 m-s daihatsu partraszálló hajót, amely megkönnyítette a szállított személyzet, vagy felszerelés kihajózását a partra. Végül a hajók tatján mélységi bombák tengerbe juttatását segítő sínrendszert és hozzá 18 vízibombát kaptak a hajók. Az átépítés most sem tartott sokáig és gyakorlatilag egy hónap múlva, szeptember elején a két hajó ismét aktív szolgálatba lépett. Még egy darabig papíron a két hajó a 9. cirkáló sentaiba volt beosztva, de aztán novemberben az alakulatot feloszlatták. Innentől a két hajó gyors utánpótlás szállító konvojok tagjaként teljesítette háborús szolgálatát a Csendes-óceán déli részén. Részt vettek Koreából és Kínából való csapatszállításokban az új-guineai Wewakba (20. és 41. gyaloghadosztály átcsoportosítása), de szállítottak repülőszemélyzet, vagy épen hadianyagokat is a távoli támaszpontokra, helyőrségekbe. Ezeken a bevetéseken egyszerre voltak kísérőhajók és szállítók is. 1942. december 6-án suhintja meg a halál lehelete első ízben a két hajót. Az USS Sculpin tengeralattjáró felfedezi a Truk felé hajózó két cirkálót, de a japánok szerencséjére az amerikai tengeralattjáró nem tud indítási pozíciót felvenni. Az első komolyabb összetalálkozásukra az amerikaiakkal 1943. június 23-án került sor, amikor az USAAF 90. bombázó osztályának 319. századának B-24 Liberatorai bombázták Makassar kikötőjét A két hajó mellett ott volt még a Kuma és a Kinu is. Az amerikai bombázók egyik hajón sem értek el találatot, de néhány közeli robbanás okozott némi kárt a Kinu-ban. 1943 február-március folyamán az Oi-t beosztják egy az Indiai-óceánon közlekedő szövetséges hajók elleni rajtaütésbe. A kötelék fő ereje a Tone, Chikuma és az Aoba nehézcirkálók. Az Oi, a Kinu és három romboló csak a kíséretet adja. Azonban a hadműveletet lefújják és az Oi visszatér a szállításokhoz. Közben a japán Admiralitás úgy látja, hogy a két hajó az új feladatában beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket, és további átalakítások terveinek kidolgozására ad megbízást 1943 májusában.

A Kitakami-ról készült festmény gyors szállító-cirkáló állapotában

Ugyan az, makettként

Daihatsu partraszálló naszád

A tervek szerint a két hajó egy újabb gyökeres átépítésen ment volna keresztül. Ezek szerint a hajókról eltávolították volna az első gépház turbináit, megszüntették volna az 1. és 2. kazánházakat és lebontották volna a hozzájuk tartozó első kéményt és természetesen a külső hajócsavarokat is. A maradék gépek az eddigi 90000 LE, helyett csak 40000-et adtak volna le, amivel még így is képesek lettek volna elérni a 29 csomós sebességet (a korábbi 36 helyet). Eltávolították volna az 5-6. torpedóvetőket így már csak 16 Long Lance maradt volna a hajók fegyverzetében. A megmaradt, négy 14 cm-es ágyút is leszerelték volna róluk és helyükre két iker, Type 89-es 12,7 cm-es légvédelmi ágyút telepítettek volna az orrfedélzetre. Tovább erősítették volna a légvédelmet 10 darab hármas 25, mm-es légvédelmi gépágyúval. A hidat és az első árbocot is átépítették volna, felszerelve rá egy új légvédelmi tűzvezető állást és egy radart. A hátsó árboc tövében a hajók egy 30 tonnás darut kaptak volna, amely Chitose repülőgép-anyahajóról származtak volna, mivel azt a hajót épen akkor építették át könnyű repülőgép-hordozóvá. A felszabaduló belső terekben lehetővé vált volna 300 tonna hadianyag szállítása. A szállított utánpótlás kihajózásra a hajók csónakjait is lecserélték volna négy 14 méteres daihatsura és két 10 méteres csónakra. Azonban ez az átépítés csak terv maradt.

1944. január 27-én a Kitakami miközben Szingapúba tartott 110 tengeri mérföldnyire Penangtól, a HMS Templar brit tengeralattjáró két torpedója találta el. A cirkáló közepes mértékű sérüléseket szenvedett a tatján és 20 tengerésze elesett. A sérült hajó egy gyors javításra befutott az Angsa-öbölbe, majd innen február 1-én behajózott Szingapúrba. És itt egy olyan kálvária vette kezdetét, amely már megmutatta a japán ipar háború végi teljesítőképességét. A hajó a 101. számú hajójavító üzembe került, ahol egészen június 21-ig, vagyis csaknem öt hónapon keresztül munkálkodtak rajta. Ekkor úgy döntöttek hogy a cirkáló immár alkalmas arra, hogy tovább hajózzon az Anyaországba. Azonban a Kitakami végül Manilában kötött ki július 9-én mivel a hajóban újabb vízbetöréseket észleltek számos helyen a javítás környezetében. Manilában a 103. hajójavító üzemben július 12. és 26. között ismét szárazdokkba került, hogy kijavítsák az előző javítás hibáit. Azonban amikor újra vízre helyezték a hajót, ugyanúgy szivárgásokat észleltek, ezért a hajó július 30. és augusztus 6. között ismét visszakerült a szárazdokkba. Végül ez a negyedi javítás, ha az ideiglenes lékponyvást is beleértjük, már sikerült annyira, hogy a hajó elhagyja a Fülöp-szigeteket augusztus 9-én, és 5 nap múlva szerencsésen megérkezett Sasebo-ba.

1944 július 18-án 05:00-kor az Oi a Shikinami romboló kíséretében elhagyta Manilát Szingapúr irányába. Azonban már az út kezdetén a romboló géphibát jelentett ezért mindkét hajó visszatért a Fülöp-szigetek fővárosába. 15:00-ra sikerült úrrá lenni a meghibásodáson és a hajók ismét útra keltek. 19-én miközben a két hajó Manilától nyugatra a Dél-Kínai-tengeren hajózott 12:14-kor az Oi bal oldalán, a tatnál két torpedó találta el. A két torpedóból amelyet az USS Flasher tengeralattjáróról indítottak csak az egyik robban fel. Az amerikai tengeralattjáró eredetileg négy torpedót indított 1400 méterről, 12:10 kor hátsó torpedóvető csöveiből, majd egy gyors fordulat után 14:26-kor újabb négyet 3000-3200 méterről a mellsőkből, de ezekből egy sem talált. Az egyetlen talált és elműködött torpedó a cirkáló hátsó gépházában robbant és elárasztotta azt. Eközben egy üzemanyagtartály is megrepedt és hamarosan tűz ütött ki a cirkáló fedélzetén. Az erős hullámzásban hamarosan a tenger elöntötte az első gépházat is. A motorok leálltak, és a hajó elveszítette mozgásképességét. A Shikinami megpróbálta vontatásba venni a sérült cirkálót, de 17:25-kor az Oi tatja leszakadt, majd öt perccel később a hajó többi része is hullámsírba merült. A Shikinami a kapitánnyal együtt 369 tengerészt mentett ki, de 153-an a személyzetből osztoztak a cirkáló sorsában.

Közben a Japán Haditengerészetnél változott a koncepció és ejtették a gyors szállítóhajó terveket, és a Kitakamit immár Kaiten hordozóvá kívánták átépíteni. A munkálatok már nem voltak olyan gyorsak mint a korábbiak és az átépítés Sasebo-ban 1944. augusztus 14-től egészen 1945. január 20-ig eltartott. A tervek az 1943. májusin alapultak, de mivel a Kitakami hátsó gépei megrongálódtak, ezért nem az első gépház megszüntetése mellett döntöttek. Így a hátsó gépházat és vele együtt a belső hajócsavarokat szüntették meg. A hátsó gépterem raktárrá alakult, azonban az összes kazán megmaradt. A hajó gépteljesítménye 35000 LE-re csökkent, amellyel már csak 23,8 csomó elérésre volt képes. Immár ténylegesen eltávolították az összes torpedóvető (6x4 darab) csövet és a megmaradt négy 14 cm-es ágyút. Ezek helyére 2 iker, Type 89-es, 12,7 cm-es légvédelmi ágyú és nem kevesebb, mint 66 darab Type 96-os, 25 mm-es légvédelmi gépágyú került. 12 tripla és 30 egycsövű. Ezek mellett a taton két vízibomba vető sínt, és még két Type 3 típusú vízibomba vetőt is elhelyeztek. A torpedóvetők helyére kerültek a Kaitenek a Model 1 változatból szám szerint 8, 4-4 oldalanként. A Kitakami megkapta végre a Chitose 3 tonnás daruját, amely a Kaitenek fedélzetre emeléséhez kellett. Az indítás viszont a tat irányában, egy sínrendszeren történt. A Kaitenek parancsnoki állása a főárboc mögé került. Természetesen a hidat és az első árbocot is át kellett építeni az új rendeltetés és fegyverzet miatt. Leszerelték a torpedók tűzvezető állását és a helyére egy No.22-es felszíni kereső és egy No.13-as légvédelmi kereső radar került. Az új fegyverzethez új távmérők is dukáltak többek között egy 6- és egy 4,5 méteres. Érdekesség, de a hajót felszerelték egy Type 2 típusú infravörös jelzőrendszerrel is. A hajón már csak 4 csónakot hagytak. A hajó legénysége a nagyszámú légvédelmi gépágyú miatt 615 főre nőtt. Az átépítés után a hajó vízkiszorítása 7009 tonna, a merülése pedig 5,6 méter lett.

A Kitakami Kaiten hordozó kétnézeti rajza

A Kitakami 1945-ben

A Kitakami 1945-ös állapotú makettje

Egy Model 1 Kaiten vízrebocsátása a Kitakami tatjáról

A Kitakami légvédelmi gépágyúi

Mire az átépítés befejeződött, a japánok már nem álltak úgy, hogy a cirkálót bevetésre küldjék, mert ekkor már csak a legszükségesebb akciókra maradt elegendő üzemanyaguk. Annyit azért sikerült összekaparniuk, hogy a parti vizeken a Kitakami gyakorolja a Kaitenek indítását, készülve az amerikai invázió visszaverésére. 1945. március 19-én az US Navy hét repülőgép-hordozójáről felszálló 240 repülőgép csapást mér a Kure-i hadikikötőre. Ekkor a támadók figyelmét még elkerülte a Kitakami, mert a fő célpontok a japán csatahajók voltak. Minden esetre a támadás intő példa volt, mert az amúgy is meglévő 66 25 mm-es gépágyú mellé további 27-et szereltek fel még a cirkáló fedélzetére. Július 24-én ismét támadást intéztek az amerikai repülőgépek Kure ellen. Ezúttal 6 repülőgép-hordozóról 200 repülőgép csapott le reggel. Most már a Kitakami sem úszta meg 10 bomba csapódott be a közvetlen közelében főként a tatjánál. A közeli robbanások nyomán a hajtőműve működésképtelenné vált. A mozgásképtelen hajót 16.20-kor újabb találatok érték. A két támadás következtében a hajó személyzetéből 32-en estek el és 7-en súlyosan megsebesültek. Ez volt a hajó vége. A japán fegyverletétel után november 30-án törölték a cirkálót a flottajegyzékből, de mint műhelyhajó tovább működött és részt vett azon hajók felkészítésben, amelyek a távoli harctereken maradt japán katonákat szállították haza. 1946. augusztusában 10-én a hajót végleg kivonták a szolgálatból és szeptember 21-én eladták szétbontásra. Nagaszakiban, a Mitsubishi hajógyárában 1946. október 1. és 1947. április 1. között bontották széjjel, bár a kettős hajófenék egy darabja mint úszó móló még egy darabig használatban maradt.

Hát ennyi volt ennek a két hajónak a története. Noha háborús szereplése nem volt túl jelentős, de műszaki szempontból a hajózástörténetnek mégis egy érdekes epizódja az Oi és a Kitakami.

A Kitakami a háború után

Források:

- Eric Lacroix, Linton Wells II: Japanese Cruisersof the Pacific War (Naval Institute Press1997.)

- Wayne Patton: Japanese Light Cruisers of World War II in action (Squadron Signal 2006.)

- a wikipedia idevágó oldalai

- http://combinedfleet.com/ships/kuma

- http://www.navweaps.com/index_tech/tech-067.php

A cikk megíráshoz nyújtott segítségért, szeretnék köszönetet mondani Gergely Ákosnak és Kiss Lászlónak.

Tarr (Ambasa) Gábor