Már rég érlelődött bennem, hogy írjak a legnicai csatáról, mivel úgy gondolom, hogy a magyar történelem megértéséhez szükséges annak tágabb környezetének megismerése. Sokat tudunk és még többet gondolunk a magyarországi mongol invázióról / tatárjárásról, de azt már sokszor elfelejtjük összefüggéseiben látni. Sajnos azt gondoljuk, hogy a magyar-mongol összecsapás, valami egyedi, másra nem hasonlító konfliktus volt. Pedig hát ez koránt sem van így. A magyarországi támadás csak az 1236-ban megkezdődő nagy mongol invázió egyik végpontja volt, a másik pedig Lengyelország nyugati határára esett. Ahogy nekünk Muhi egy csúcspont, úgy a lengyeleknek a két nappal korábban lezajlott Legnica az.
Az hogy elővetem a témát, annak egy barátommal való beszélgetés adott apropót, amikor a Corvina kiadó gondozásában megjelent Mongol invázió Európa ellen című könyvről beszélgettünk. Maga a könyv érdekes tanulmánygyűjtemény, ám pont a Legnicáról szóló rész sokkal inkább szól a lengyel történészek vitájáról a csatáról, mint magáról az összecsapásról. Pedig magát az csatát is érdemes lehet megismerni...
Ez megint egy olyan csata, amelyről elég szegényesek a források, ám ahogy múlt az idő egyre színesebb leírások születtek róla. Hogy ezek közül melyik a hiteles utánközlés, és melyik az, amit az évszázadok történetírói kiszínezett történetei ma már nehéz eldönteni. Ne feledjük ez nem unikum, elég csak a saját 907-es pozsonyi csatánkra gondolni.
Az előzmények
A XIII. század elején Dzsingisz kán uralma alatt megszületett a Mongol birodalom, amely hamarosan szerte ágazó, hódító hadjáratokba kezdett. Előbb Kína északi része került a fennhatóságúk alá, majd 1220-ban bekebelezték a közel-keleti Hvárezmi birodalmat. A hadjárat egyik végpontjaként még Indiába is betörtek, de tartós uralmat már ott sem építettek ki. Ennek a hadjáratnak az utóhatásaként jutottak el a mongol hadak a Kaukázus előterébe. A mongol hadak 1221-22-ben feldúlták Grúziát, majd 1223. május 31-én a Kalka folyó mentén megütköztek az egyesült orosz és kun hadakkal. A orosz-kun szövetséges csapatok ekkor ugyan vereséget szenvedtek a mongoloktól, azonban ezt még sem követte további nyugati előrenyomulás. Ez nem azt jelentette, hogy béke honolt volna a nyugati végeken, hiszen kisebb(?) hadjáratokra (30000 fő) 1229-ben és 1232-ben is sor került, melynek célja a volgai kereskedelmi út birtokba vétele volt. A helyzet Dzsingisz kán halála után változott meg az 1235-ös kurultájon, ahol a mongol haditanács eldöntötte a nyugati inváziót. Az, hogy pontosan mit is döntöttek a mongol vezetők az Onon folyó partján számomra nem teljesen egyértelmű. Csiky Gergely, a már korábban hivatkozott könyvben azt írja, hogy Ögödej nagykán elhatározta, hogy a Batu vezette sereg hadba vonul a kunok, oroszok, bolgárok (volgai), magyarok, baskirok, alánok, jászok ellen. Azonban itt nem feltétlenül a Magyar királyságról, hanem a Magna Hungariaban lévő hátramaradt magyarokról is szó lehet, sőt leginkább róluk szerintem.
A Batu kán vezette háború első két célpontja két hasonló sztyeppei nép, a volgai bolgárok és a kunok ellen irányult. A két elsődleges célt viszonylag hamar 1237-re sikerült letudni. A volgai bolgárok és a kunok egy része a mongolok uralma alá került. Aki nem volt hajlandó együttműködni az vagy meghalt, vagy elmenekült. Ez történt a kunok egy részével is. Ekkor nagyjából, többé-kevésbé megvalósult a hadjárat célja, a fontos észak-déli irányú, volgai kereskedelmi út birtokba vétele. Jellemző, hogy ugyan nincs rá bizonyíték, hogy ezzel a támadással összehangolták volna, de a mongolok ezzel egyidőben vették birtokba a Kaukázus átjáróit is.
Azonban mint korábban Indiában, a mongol sereget vitte tovább a lendület. Ekkoriban az orosz föld számos kisebb fejedelemségre oszlott. Hiába lettek volna együtt erősek, de megosztottak voltak, amit a mongolok kihasználtak. 1237-38. folyamán feldúlták az északi orosz fejedelemségeket és kényszerítették azokat vazallus státusba. Majd 1239-40-ben következtek a középső és a déli területek, és maga Kijev is elesett 1240. december 6-án, amelyet már a Kárpát-medence elleni támadás nyitányának is tekintenek egyes történészek. Azonban 1240-ben történik egy törés a mongol hadvezetésben. 1240-ben az ekkor már beteg Ögödej nagykán parancsot ad a Batu seregében szolgáló két Dzsingiszida herceg, Güjük és Möngke hazatértére. Azt nem tudjuk, hogy a két herceg tümenjeivel, vagy csak szűkebb kíséretével távozott Batu seregéből, akivel a két hercegnek ekkorra már eléggé megromlott a viszonya. Minden esetre innentől van olyan feltételezés, hogy ami ettől történik, az nem az 1235-ös kurultáj határozata alapján, hanem Batu személyes akarata szerint történt.
1240-41 telén a mongolok bevették Halicsot, és Fekete-tengertől északra lévő kun pusztákat is meghódították, amely már magyar érdekszféra volt. A tél végére a mongol hadak felzárkóztak a Kárpátok hegyláncolatára és megkezdték a Magyar királyság bekerítését. Az hogy miért pont Magyarország lett a hadjárat célja szerintem nagy súllyal esett a latba, hogy. IV Béla király menedéket adott adott a menekülő kunoknak, amely a mongolok szemében megbocsáthatatlan sértés volt. Hamarosan megkezdődött a hadjárat tervezése. A mongolok Magyarország ellen három irányú csapást terveztek.
Délről Kadan, Büri, és Büdzsek támadott a magyar fennhatóság alatt álló Kun püspökségre, majd a Kárpátok déli hágóin át tört be Erdélybe. A főerőket maga Batu vezette a kiváló, veterán hadvezérrel Szübütejjel. Északon Orda (Batu bátyja) és Bajdar csapatai sorakoztak fel. (A legtöbb, sőt majd mindegyik Kadant is az északi csoportosítás vezérei között említi, de mivel ő délen volt, ez így lehetetlen.) Történetünk szempontjából most ők az érdekesek. Az északi csoportosítás célja a megosztott Lengyelország feldúlása, csapatai lekötésével egy esetleges magyarországi segítség megakadályozása volt. Majd ezek megvalósítása után Orda csapataival délnek kellett fordulnia és Csehországon átvágva - hasonló módon és célzattal, mint Lengyelországban - északról kellett Magyarországra törnie. Erre Orda korlátozott erőket kapott, így céljai is csak korlátozottak lehettek.
A lengyel hadjárat
Az, hogy a mongol sereg mekkora is volt, régebben eléggé megoszlottak a vélemények. Az általam olvasott magyar források többsége egy tümenről ír, de van ahol kettő szerepel. Ráadásul gyakran a tümenre sokan úgy tekintenek, hogy az mindig 10000 fő, és számításon kívül hagyják, hogy 1. nem mindig az egész tüment mozgósították, vagyis már eleve nem volt teljesen feltöltve, 2. a mongol sereg akkor már vagy öt éve folyamatosan harcba állt, és noha történtek kényszersorozás általi feltöltések, de azok korántsem pótolhatták az összes veszteséget. Minden esetre az északi hadjárat seregének létszámát 10-20000 teszik, de ebből valószínűleg a kisebbik szám áll közelebb a valósághoz. A félreértés oka az is lehet, hogy egyes történészek minden vezér alá rendelnek egy tüment, de ez koránt sem van így. Amennyire csak hozzávetőleges adatunk van a támadók létszámáról, a védőkről még ez sem mondhatjuk el. Eleve a megosztott ország lakosságáról, és ebből következően a kiállítható fegyveresek létszámáról csak nagyon töredékes adataink vannak. Egyes becslések ekkor az érintett lengyel területek lakosságát 700000-1000000 főre teszik. Ez szerintem olyan 12-20000 fegyverforgató kiállítást teszi lehetővé, de ez nem egyben jelenik meg, hanem szétszórva az egész területen és ráadásul vezetés szempontjából is erősen tagolva.
A mongolok pontosan ismerték a lengyel belső megosztottságot és ezért a stratégiájuk a gyorsaságra épült. Orda és Bajdar csapataik gyors mozgását kihasználva egyenként kívánta legyőzni a lengyel seregeket, még az előtt, hogy azokat esetleg összevonhatták volna.
A lengyelekkel az első összecsapásokra már a Halicsi fejedelemség lerohanásakor sor került, amikor egyes mongol csapatok betörtek lengyel területekre és megtámadták Lublin városát is. Az invázióra a februári fagyok beköszönte után került sor. Ekkor a mongol seregek átkeltek a befagyott Bugon és Visztulán és megkezdték a lengyel területek dúlását. Már február 13-án bevették Sandomierzet. A város elfoglalása után a mongolok sereg két részre oszlott. Egy leírás szerint ennek az volt az oka, hogy a lengyelek nem támadtak a mongolokra, így a valós célt, hogy elvonják őket Magyarország esetleges megsegítését nem sikerült megvalósítani. A mongol sereg megosztása, egyfajta csalit kínált a lengyeleknek, hogy megütközzenek, a már két részre oszlott támadókkal. Valójában sokkal inkább csak arról lehetett szó, hogy a megosztott lengyel hercegek nem ismerték még fel a veszélyt, vagy csak lassú volt a mozgósításuk, amit a mongolok félre érthettek. Minden esetre Orda seregrészével Közép-Lengyelországon vonult át, míg Bajdar a csapatok zömével Dél-Lengyelország és a királyi székhely, Krakkó ellen támadt. Ezzel egy időben a mongolok ekkor betörtek az északi, Teuton területekre ez azonban vitatott. Minden esetre ha meg is történt, az nem a valószínű, hogy a Lengyelországra támadó erő tette, hanem inkább az Oroszországot megszálló csapatok portyája lehetett. Mivel egyszerűen Ordának erre sem ereje, sem ideje nem volt, hiszen a fő cél a lengyel állam szétzihálása és annak lakosainak megfélemlítése volt, minél rövidebb időn belül, hiszen neki is Magyarország volt a végső célpontja.
Orda viszonylag eseménytelenül jutott Wroclaw alá csak a kisebb helyi ellenállásokat kellett letörnie. Nem úgy Bajdar, akire több ütközet is várt. Az első összecsapásra már Sandomierz elestének napján sor került Turskonál, a Carna folyó mellett. Ami számomra kiderült a mongol portyázók egy 1000 fős csapatának útját Wlodzimierz krakkói vajda 2000 katonája állta el. Valószínűleg a csata két részre/összecsapásra oszlott. A elsőben a lengyelek rövid harc után megfutamították a mongolokat, akik a lovas-nomád taktikának megfelelően látszólag felvették a nyúlcipőt, sőt mi több a málhájukat és az addig rablott zsákmányt is hátrahagyták. A lengyelek ennek nem tudtak ellenállni, a táborra vetették magukat és elkezdtek fosztogatni. Amikorra már eléggé szétzihálódtak a vajda csapatai, a visszaforduló mongolok rajtuk ütöttek. Az eredmény nem lehetett kétséges, minimális mongol veszteség mellett 800 lengyel, vagyis a sereg majdnem fele veszett oda. Dlogusz lengyel történetíró így ír az eseményről: „A lengyeleknek megvolt a lehetőségük, hogy teljes győzelmet arassanak a tatárok felett, de mivel a lengyelek a tatár sereg alsó sorainak lekaszabolása után egyre mohóbban a holtestek kifosztására vágyakoztak, kevesebb odaadással folytatták a küzdelmet, s így nem arathattak győzelmet.” Minden esetre a lengyelek kemény leckét kaptak arról, hogy milyen egy fegyelmezett hadsereg egy sebtében toborzott összeszedett haderőhöz képest, még ha az kétszeres túlerőben is van. Igazából a tursko welikiei összecsapás is azon csaták számát gyarapítja, amelyről a megtörténtén kívül szinte semmit sem tudunk, amit leírtam az is csak egy utólagos elképzelés a töredékes leírások alapján.
A mongol hadjárat homályos pontja, hogy utalnak benne egy mongol visszavonulásra, ezt hol Sandomierz bevétel utánra teszik, hol a tursko győzelmet követően. Szerény véleményem szerint itt azonban a lublini portya utáni visszavonulásról lehet szó, ami még nem volt a hadjárat része.
A következő nagyobb ütközetre Chmielnik mellett március 18-án került sor. Itt már Wlodzimierz krakkói vajda, Pakoslaw sandomierzi vajda és Klemens opolei várnagy egyesített seregi próbálták a mongolok útját elállni Krakkó felé. A lengyel csapatokat a krakkói vajda vezette. A szemben álló csapatok létszámáról semmi féle adatot nem találtam, de valószínűsítem, hogy egyik oldalon sem lehettek többen néhány ezer főnél. A lengyelek balszárnyát a krakkóiak, míg a balt a sandomierziek alkották. Velük szemben a mongolok az első sorba a gyengébb harcértékű a meghódított népekből besorozottakat állították, és mögöttük sorakozott fel a nagyobb harcértéket képviselő veteránok. A csata két fázisból állt. Az első amely órákig tartott, végül a mongol segédcsapatok színlelt megfutásával végződött. Természetesen a lengyelek ismét bekapták a csalit és a menekülők után vetették magukat, akire már Bajdar veteránjai csaptak le. A lengyel csapatokat két részre szakították. Az első csapatot a mongolok hamarosan szétszórták, azonban a második egyben maradt és rendezve a sorait zárt rendben vonult vissza észak felé Tarczek irányába, ahol aztán másnap ők is vereséget szenvedtek. A csaták fő terhét a krakkóiak viselték, míg a sandomierziek visszavonultak Krakkóba. A csatába mind a krakkói vajda Wlodzimierz, mind az opolei Klement várnagy is elesett.
Miután Bajdar félresöpörte a krakkóiak ellenállását március 22-én, vagy 28-án bevonult a lakosai által jórészt elhagyott fővárosba, és kifosztotta azt. A város seregei elvesztése után védtelen volt az ott maradt polgárok nem gondoltak az ellenállásra inkább a templomokba menekülve Isten oltalmára bízták magukat. Egyedüli ellenállás a Wawel-dombon alakult ki, amelyet az ostromra felkészületlen mongol had nem is tudott bevenni. A mongolok mintegy tíz napig időztek Krakkóban. Ez idő alatt a várost kifosztották, lakosai egy részét lemészárolták, majd a kivonulásuk napján, március 31-ént lobot vetettek a városra. Bajdar miután sikeresen verte szét a Lengyel állam déli területeit Szilézia felé fordította lovát, hogy ott egyesüljön Ordával. (Érdekes módon az egyik magyar nyelvű könyvben az szerepel, hogy Orda is tartózkodott Krakkóban, de ez eléggé valószínűtlen, hiszen az ő csapatai a középső lengyel területeket dúlták.
Azonban a mongol sereg sem volt verhetetlen. Még március 20-án Bajdar felderítői Raciborz mellett összetalálkoztak II. „kövér” Mieszkóval Opole hercegével és annak seregével, aki az Oderán átkelő mongol csapatokat meglátva nem habozott és a legsebezhetőbb pillanatban lecsapott rájuk. A lengyel sereg létszáma nem ismert. Minden esetre a támadás sikeres volt és állítólag 400 tatár maradt holtan a harcmezőn. Ráadásul Mieszkó nem esett abba a hibába, hogy megrészegítette volna a gyors siker. Beérte ennyivel és visszavonult Legnicába. Persze Raciborzot nem szabad túlértékelni, hiszen nem volt több, mint egy bátor rajtaütés, egy apró csípés a mongolok oldalába.
Minden esetre ez intő jel volt, és más esetben ezt Bajdar biztos megtorolta volna, de erre most nem volt idő és ezért megkímélte Raciborzot és Opole felé vette az irányt. Opolénél fel is sorakozott mindkét sereg, de a lengyelek látva a mongolok számbeli fölényét nem vállalták a csatát, hanem jobbnak látták visszavonulni.
Közben a mongolok elérték Wroclawot (magyar nevén Boroszlót) és ostrom alá vették, de elegendő idő és megfelelő ostromszerek hiányában nem boldogultak vele. Viszont ennek ellenére Boroszló városa elpusztult, mert a mongolok elől a lakosok mielőtt bezárkóztak volna a fellegvárba saját maguk gyújtották fel a városukat. Ráadásul a várostól nyugatra újabb lengyel seregek gyülekeztek II. Henrik Szilézia hercege és II. Mieszkó Opole hercege vezetése alatt.
Intermezzo
Most mikor végre elértem a csata ismertetéshez, kell egy kis kitérőt tennem. Eredetileg, amikor elkezdtem foglalkozni a témával azt gondoltam, hogy a szokásos módon - a kezembe került leírások alapján - megírok egy számomra legvalószínűbb változatot a csata lefolyásáról. Azonban ahogy sorra olvastam a sokszor egymásnak ellentmondó leírásokat, arra jutottam, hogy mennyivel érdekesebb lehet, egy olyan leírás, amely bemutatja, hogy a csekély forrásokból az idők folyamán milyen változatok is születhetnek, egy történelmi eseményről. Így rendhagyó módon nem a cikk végén, hanem itt sorolom fel a forrásaimat:
- B. Szabó János: A tatárjárás - A mongol hódítás és Magyarország (Corvina 2007.)
- B. Szabó János, Uhrin Dorottya: Mongol invázió Európa ellen 1236-1242 (Corvina 2022.) tanulmánykötetből az ide vonatkozó fejezet: Adam Lubocki: A lengyelországi mongol támadás és annak morvaországi epilógusa
- A középkor nagy csatái 1000-1500 Hastingstől Konstantinápolyig (Ventus Libro 2007) idevágó fejezete: Iain Dickie: Leignitz 1241
A csata
Magáról a csatáról, mint már írtam keveset tudunk. Ami biztos:
- Tényleg megtörtént.
- Valahol Legnica közelében történt.
- II. „jámbor” Henrik sziléziai fejedelem életét vesztette.
- A mongolok győztek.
A helyszín kérdése:
A csatát a források Legnicától néhány kilométerre teszik, de nyelvtől függően ennek német nevét használják, azaz Leignitz. Azonban, hogy ne legyen egyszerű, a térségnek van egy másik neve is: Whalstadt, amit ráadásul lefordítanak lengyelre Dobre Pole néven. Én mint látszik a lengyel eredetű, magyar elnevezést használom, de aki rá akar keresni, ezen elnevezések mindegyikével találkozhat.
A szemben álló erők:
Itt nagy a szórás, de az utóbbi időben azért nagyjából reális számokkal találkozhatunk, de még mindig vannak légből kapott adatok.
A mongolok létszámát a mérsékelt és szerintem reális források 7-8000 főben adják meg, kiindulva a hadjárat kezdeti létszámából, amelyből levonják a lehetséges veszteségeket. Azonban akik nem foglalkoznak a hadjárattal, és/vagy már eleve nagyobb létszámból indulnak ki meglehetősen érdekes adatokat közölnek. Mennyünk sorban. A német wikipedia az összefoglalójában 100000 mongolról ír, bár szövegben már csak a viszonylag reális 10000-ről. Az angol változat 3-8000-re teszi a létszámukat. A mongol 8-12000-re. Figyelemre méltó Iain Dickie, aki 20000-re teszi, sőt még pontosan le is írja a sereg összetételét. Szerinte a mongolok 1000 manglaj (felderítő könnyűlovasból, 11000 lovasíjászból és 8000 nehézlovasból állt. Azonban nem árt Dickie-ről leírni, hogy ugyan itt ő muhival kapcsolatban 100000 fős magyar seregről ír amiből szerinte 70000-estek el, majd azt írja, Hogy Muhi, Legnica és Nagyszeben mezején a mongolok 150000 embert öltek meg. Meg kell még említenem, hogy a Magyarságkutató intézet által szervezett Tatárjárás konferencián egy mongol vendégelőadó 20000-es mongol seregről beszélt. A többi forrás az általam reális 7-8000 főről ír.
A lengyeleknél még nagyobb a szórás. Ugyan is kezdetben mindenki elfogadta a XV. századi Jan Dlogusz történetíró 40000-es számát. Ezt persze aztán a XX. századtól már szépítették, és egyes kivételektől eltekintve ők is levitték a létszámot 8-10000 főre. Ennek a kiindulási alapja, az hogy a két sereg nagyjából egyforma létszámú lehetett, de mivel a lengyelek támadtak, lehet, hogy kicsit többen voltak. Mondjuk ez számomra nem feltétlen meggyőző érv, hiszen azért is támadhattak, mert ez felelt meg legjobban a lovagi harcászatnak. Ugyanakkor nem lehettek lényegesen kisebbek, hiszen jelentős létszámhátrányban Opolénál nem vállalták a csatát. Persze az is lehet, hogy a mongol sereg megjelenése miatt már nem tudtak elszakadni és kénytelenek voltak vállalni a csatát. E mellett érv, hogy harcba bocsátkoztak, annak ellenére, hogy I. Vencel cseh király alig 1-2 napi járóföldre volt tőlük állítólag 50000 harcosával, ami szintén egy túlzó adat. Minden esetre a cseh király közelsége is bizonyíték arra, hogy a mongolok, még az előtt voltak kikényszeríteni a csatát mielőtt a lengyel-német erők egyesülhettek volna a csehekkel. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy az ütközet vállalása II. Henriken múlott.
De nézzük az adatokat. Adam Lubocki szépen összegyűjti a lengyel történészek számait. Van itt 7500-8000, 3800-4300, 1400-1600, de 30000 fő is. Dickie 25000-ről ír amelyből 8000 lovag és nehézlovas, 3000 könnyűlovas és 14000 gyalogos. A lengyel wikipedia 3-8000 fő (gondolom a fenti lengyel történészek által publikált adatokból kiindulva). A német 40000, a mongol 2000-25000, de megemlíti, hogy van 60000-es becslés is. Számomra az angol wikipédia a legérdekesebb, mert igen érdekesen pontos számot ad meg: 2065-8088. Hogy ez hogy jött ki? Egyszerű, vette a 2-8000 fős számot és hozzá adta a csatában részt vett 65-88 templomos számát. És végül a mongol 60000 szám jó példája, hogy a fent említett konferencián a mongol történész is ezt a számot említi meg.
Persze a keresztény seregnek nem csak a létszáma, hanem az összetétele is érdekes. Abban a források megegyeznek, hogy a sereget II. „jámbor” Henrik sziléziai herceg vezette, és csatlakozott hozzá II. Mieszkó Dél-Szilézia, Opole és Raciborz hercege, Velük volt még Morvaország őrgrófjának a fia Boleszláv. A seregben voltak német lovagok, templomosok, krakkói menekültek, akiket azt elesett krakkói vajda testvére vezetett, és zsoldosok. A legérdekesebb kontingens a nemrégiben alapított Zlota Gora/Golden Berg (ma Zlotorya) városának német bányászai, akiket egyes források bajoroknak neveznek, bár a magyar wikipedia meg csehnek. Elméletileg voltak ott Johanniták is, de ezt egyesek vitatják, mert a Templomosok parancsnokának Ponce d'Aubonnak IX. Lajos francia királynak, a csata után írt, részletes levelében nem tesz róluk említést. Azonban szerintem itt azt is figyelembe kell venni, hogy a két lovagrend között nem volt felhőtlen a viszony, így kihagyásuk akár szándékos is lehetett. A másik problémás kontingens a Teuton Lovagrend ottléte, amely nem volt ott. Ez a félreértés még Dlogusztul ered. Ő úgy gondolta, hogy ha német lovagok, akkor azok teutonok, illetve a félreértés tovább növelte, hogy még a vezérüket is megnevezte Poppo von Osterna nagymester személyében, aki szerinte el is esett a csatában. Nos, mint mindennek, ennek is van valami alapja. Igaz ugyan, hogy Osterna Legnicában van eltemetve II. Henrik mellett, csakhogy ő 1253-tól lett a nagymester és 1257-ben hunyt el, így ha részt is vett az ütközetben, biztos, hogy nem a teuton lovagok élén.
És akkor még a létszámadatok végére egy kis csavar. Adam Lubocki elemzésében megemlíti Jerzy Mularczyk lengyel történész elméletét, aki szerint igazából Legnicánál II. Henrik és 40-50 főből álló kísérete egy 200 lovasból álló mongol portyázó csapatba futott bele. Ő ezt arra alapozza, hogy a forrásokban nem „bellum”-ként, hanem csak „praelium”-ként szerepel a legnicai összecsapás, vagyis nem csata, csak csetepaté zajlott ott és akkor.
A harcrend
Magánál a csatánál először is érdemes a felek hadrendjét megismerni. És mondanom sem kell ahány leírás annyi féle. A mongol viszonylag egyszerű. Négy részre oszlott és „T” alakban állt fel. A könnyűlovas közép, jobb- és balszárny és a nehézlovas tartalék. Igazából erről nem nagyon van vita, mert senki sem ismeri és nagyjából így logikus.
A lengyeleknél már kicsit bonyolultabb a helyzet. A lengyel-német sereg négy (akik a Teutonokat is számolják) öt csapatból állt. Abban mindenki megegyezik, hogy akár csak a mongoloknál II. Henrik sziléziai lovagjai és a zsoldosok adták a tartalékot a az arcvonal mögött. Azonban a fő arcvonal felállása már nem ilyen egyértelmű.
B. Szabó szerint a lengyel előhadat Boleszláv morva őrgróf vezette ahova mindenféle önkénteseket és a zlota gorai német bányászokat osztották be. A második vonal bal szárnyán a nagy-lengyelországi csapatok és a maradék krakkói katonák kerültek a krakkói vajda testvérének parancsnoksága alatt. Jobb szárnyra került Mielszkó az opolei csapataival. Ez alapján számomra nem világos, hogy kik alkották a középhadat, vagy az előhadat kell tekinteni a centrumnak?
Dickie szerint is a keresztények négy csapattestből álltak: A bajor aranybányászok, a lengyel népfelkelők és a krakkói menekültek, a teutonok és II. Mielszkó, és végül II. Henrik a sziléziaiakkal. Ő a vázlatában ennek ellenére három soros hadrendet rajzol fel, amelyből az első kettő lovas, míg a hátsó gyalogos tömb.
A lengyel wikipedia 4+1 csapatról ír: az első a Boleszlav vezette morvák akikhez csatlakoztak az aranybányászok, a templomosok és a Johanniták. A második a krakkói és a sandomierzi megmenekült lovagok csapata Sulislaw a krakkói vajda testvére vezetésével. A harmadik a II. Mielszkó vezette opolei és raciborzi csapatokkal. A negyedik a teutonok Peppo von Osterna vezetésével (akiről tudjuk, hogy ebben a minőségben nem lehetett ott). És a tartalék II. Henrik sziléziai és nagy-lengyelországi lovagjai a német zsoldosokkal. Azonban, hogy ezek egymáshoz képest milyen harcrendet vettek fel nem ír.
Az Ars Bellica Dlogusz alapján szintén öt csapattestről ír de tudjuk ő belevette a Teutonokat is. Az itteni leírás öt egymás mögötti vonalról ír, amelyből az első a az európai és német önkéntesek, no meg az aranybányászok. A második és a harmadik a krakkói és az opolei lovagok, míg a negyedik a Teutonok. És végül hátul Henrik a sziléziaiakkal és a zsoldos gyalogsággal. Ez szép, de ugyanakkor az oldalon közölt vázlatokon középen három sorban lovasság van mögöttük Henrik lovassággal és a gyalogos zsoldosokkal míg a két szárnyon gyalogos parasztok vannak. Nekem a lengyel hadrenddel kapcsolatban ami egyértelmű az a”T” alakú hadrend, ugyanakkor nem tudom hova tenni, hogy a feltételezésem szerinti gyalogos bányászok hogy kerülhetnek mindig egy csapatba a templomos lovagokkal az első sorba.
A csata
B. Szabó szerint az összecsapást a gyengén felfegyverzett és képzetlen lengyel elővéd elhamarkodott rohamával indult, amelyet a mongolok körbe vettek és lemészároltak. Hogy ezek kik lehettek nem tudni, mert az összes leírásban szereplő első vonalban küzdő Templomosok nem haltak meg mind sőt viszonylag kis veszteséget szenvedtek. Ekkor a második vonal - a számszeríjászok hathatós támogatása mellett, akik sikeresen tartották távol a mongol lovasíjjászokat - indult, immár sikeres rohamra. Ekkor azonban a lengyel hadsorokban valaki elkiáltotta magát, hogy „Meneküljetek” és II. „kövér” Mielszkó az opoleiekkel el is hagyta a csatateret. Ekkor Henrik, hogy mentse a menthetőt a tartalék élén maga is beavatkozott a küzdelembe és sikerült a lengyel vonalakon keletkező rést betömnie. És ekkor történik egy érdekes esemény amely minden csataleírásban szerepel hol így, hol úgy értelmezve. Dlogusz így ír erről: „A tatárok seregében egyéb hadijelvényeken kívül volt egy hatalmas zászló. A zászlóvivő pedig e zászló fejét, amely e dárda nyelénél is magasabbra emelkedett, erején felül rázni kezdte. Ebből azonnal igen büdös gőz, füstfelhő áramlott ki, és az egész lengyel sereget úgy elborította, hogy a rémísztő és elviselhetetlen bűztől a lengyel harcosok elájultak, megfulladtak és harcképtelenül és gyengén tértek vissza harcba.”. B. Szabó felveti, hogy ez akár valamiféle mérges gáz bevetése is lehetett, azzal indokolva, hogy várostromoknál már Kínában is használtak ilyet a mongolok. Én azonban azt gondolom, hogy ez nyílt csatában lehetetlen és erre nem példa az első világháború, ahol a felhasználó fél rendelkezett védőeszközzel. Minden esetre ez után a lengyelek gyorsan vereséget szenvedtek és II. Henrik is a mongolok fogságába esett.
Dickie szerint a mongolok a könnyűlovas felderítőket a manglajokat küldték előre, hogy a jól ismert sztyeppei harcmodor szerint színlelt megfutamodással kelepcébe csalják a lengyeleket. Szerinte itt a rosszul képzett sziléziai lovassággal csaptak össze, de a csel nem jött össze mert a lengyelek futottak meg. (Ez azért érdekes, mert mindenhol máshol a sziléziai lovagokat tartják a lengyel sereg legütőképessebb és legjobban felszerelt egységének. Ugyanakkor egybevág B. Szabóval a gyenge első sor vereségével.) Ekkor támadásba lendültek a lengyel és Teuton (szerintem német) lovagok akik már sikeresen „futamították meg a manglajokat. De még ők is túl lassúak voltak, így maga II. Henrik is harcba bocsátkozott a tartalékkal. Ekkor a mongol elővéd menekülést színleve maga után csalta a lengyel és német lovagokat akikre az addig a szárnyakon várakozó mongol lovasok oldalról rátámadtak. Miközben a a lengyel-német lovagokat szemből és oldalról nyílzápor árasztotta el, mögöttük a már előre odakészített száraz gallyakat és nádat felgyújtották. A hátul várakozó lengyel gyalogság és a lovagok között a füstfüggöny miatt megszakadt a kapcsolat. Ez nem használt a gyalogság idegeinek, mint ahogy az sem, amikor kisvártatva a lovagok túlélőit látták feléjük menekülni. Ez sok volt a sorok felbomlottak és a lengyel sereg futásnak eredt. Természetesen egy felbomlott, menekülő sereg lemészárlása már rutinmunka volt a mongoloknak.
Az Ars Bellica szerint a mongolok a szokásos taktikát alkalmazva maguk után csalták a lengyelek első sorát, amelyet aztán annak rendje módja szerint a szárnyakon lévő egységek segítségével bekerítettek és megsemmisítettek. Henrik ezek után harcba vetette a második és a harmadik sor lovagjait, aki szárnyát a saját szárnyakon elhelyezett számszeríjjászok kitűnően fedeztek. Azonban Henrik úgy látta, hogy támadása lendületéét veszti, ezért maga is harcba indult a tartalék élén. És ekkor következett be annak a bizonyos füstnek a mongol bevetése. Ettől a lengyelek teljesen megzavarodtak, hirtelen elveszítették a kapcsolatot az ellenséggel, aki a füst mögött rejtőzött. Majd hirtelen, a legjobbkor időzítve a mongolok előtörtek a füst mögül és rátámadtak az elbizonytalanodott lengyelekre, akik képtelenek voltak a védekezésre. Soraik felbomlottak a mongolok, pedig lemészárolták őket. Szervezett ellenállást csak Henrik és kísérete folytatott, de őt bekerítették, megsebesítették, majd kivégezték.
A mongol wikipedia leírása a csatáról a legérdekesebb. Szerintük, mivel a lengyelek kétszeres fölényben voltak Bajdar egy mesterséges füstfüggönyt hozott létre a két sereg között, amelyen át-átlovagolva mongol lovasíjászok sorozatos támadásokat intéztek a meglepett és zavarodott ellenségre. Ezek szerint átlovagoltak a füstön, rálőttek a lengyelekre, majd visszavonultak a mögé, és ezt ismételgették amíg el nem oszlott a füst. (Ez látszólag értelmetlen, hiszen a gyors lovas-nomádok taktikájához ez nem szükséges, de ne feledjük, hogy más leírások szerint a számszeríjászok hatásosan tartották távol a mongolokat ebben a csatában.) Ezt Henrik megelégelte és parancsot adott a füstön át való támadásra az ismeretlenbe. Azonban a füstfüggöny másik oldalára merészkedő lengyeleket - akiket már nem fedezték a számszeríjászok - a mongolok lenyilazták. Amikor a füst elszállt előtűntek a mongol lovasok. Egymás mögött sorakoztak fel, e miatta lengyelek nem tudták felmérni a mongol sereg valós létszámát. Ekkor a mongolok közül valaki elkiáltotta magát lengyelül: „Meneküljetek!”, ami zavart keltett a keresztények soraiban. (Itt nem írnak az opoleik megfutásáról.) A zavar helyreállítása véget Henrik harcba vetette a lengyel és Teuton lovagokat, akik az írás szerint Európa legjobbjai voltak. Természetesen a mongolok eljátszották a színlelt megfutamodást, majd bekerítették a lovagokat és lemészárolták őket. Ekkor valahogy Henrik király(?) is elesett. A mongolok lándzsán magasra emelték a levágott fejét, aminek hatására a lengyel-német sereg felbomlott és teljes vereséget szenvedett.
Mint látszik mindhárom leírás szerint a lengyelek valamiféle segédcsapata kezdte a csatát egy elhamarkodott támadással, amelyet azonban a mongol, könnyű-fegyverzetű előhad könnyedén megsemmisített. Vagy maga, vagy a szárnyak segítségével. Ekkor lendültek támadásra a lengyel-német lovagok, majd erősítésül a sziléziai tartalék. És ekkor keletkezett a füst. És innentől két verzió lehetséges. Az egyik szerint a füsttel elválasztották a gyalogságot a lovagoktól, így azok a számszeríjászok támogatása nélkül maradtak. Ez lehetővé tette, hogy a mongol szárnyak bekerítsék őket és vereséget mérjenek rájuk. A második változat szerint a füst a két sereg között keletkezett, de a lengyelek felé szált, akiknek a szemét csípte a torkukat pedig marta. E miatt harcképtelenné váltak, amikor is rájuk törtek a mongolok és lemészárolták őket. Ennek egy szépséghibája van, hogy ez esetben a mongolok is ugyan azt a füstöt kellet volna belélegezniük, ami az ő harcképességeit is rontotta volna. Ez alapján én az első verzió mellett tenném le a voksomat. Minden esetre bárhogy is történt a lengyel lovasság magára hagyta a gyalogságot, amely a lovagok megsemmisülése után már könnyű prédája volt a mongolok nyilainak.
A csatával kapcsolatban meg kell említeni II. Henrik halálát mert erről is több változat létezik. Dlogusz szerint Henrik csapatát körbe fogták a mongolok. Ekkor a Henrik megkísérelt kitörni a gyűrűből. A harc közben jobb kezét felemelve le akart sújtani egy tatárra aki elébe állt, de egy másik a lándzsájával a hóna alá szúrt és halálosan megsebezte. A herceg lelesett a lováról mire a mongolok rávetették magukat a fejét levágták és meztelenre vetkőztetve, teljesen kifosztották.
A Historia Tartarum ugyanakkor úgy tudja, hogy a tatárok elfogták Henriket (ez nem mond ellent az előző változat harci sérülésének), kifosztották, majd egy a Sandomierz ostrománál elesett mongol vezér holteste elé térdeltették, ahol lefejezték. Majd a fejet lándzsahegyre tűzték és megmutatták Legnica várának védőinek, de azok vagy mert nagyon megijedtek, vagy mert nem, minden esetre nem nyitották meg a vár kapuit a mongolok előtt. Ez után Henrik fejét becsomagolták és elvitték Magyarországra, ahol megmutatták Batunak, majd eldobták. Minden esetre a lefejezés valós történet lehet, mert a csata után Henrik özvegye, Cseh Anna embereket küldött ki néha férje holtestének felkutatására, akik meg is találták a tetemet, amelyet úgy azonosítottak, hogy a bal lábán hat ujj volt. Ezt a történet igazolást nyert, mert amikor 1832-ben megnyitották a herceg sírját, abban egy fejetlen a bal lábán hat ujjú csontvázat találtak.
A veszteségek
Az általam talált leírások mind megegyeznek abban, hogy a lengyel-német sereg gyakorlatilag teljesen megsemmisült, alig maradt túlélő. Az hogy mennyien estek el, az megint attól függ, hogy ki mennyinek vette a lengyel-német sereg létszámát. Igazából mindhárom könyv megelégszik ezzel, és nem közöl számadatot. Mondjuk ez nem véletlen, hiszen a kiindulót sem tudjuk pontosan, legalább is a magyar és a lengyel szerzőnél, az angolnál meg láttuk hogy ő mesés adatokat közöl. Nála szerepel a Muhi, Legnica és Nagyszeben estében 150000-es egyesített szám. A magyar wikipedia 10000-ből 8000-et ad meg veszteségként, a lengyel semennyit sem. A német wikipedia simán leírja a 30000 halottat. Az angol szemérmesebb és csak annyit ír, hogy ismeretlen. A mongol, pedig a mellett, hogy a lengyel-német sereg létszámát 2-25000-re teszi, és csak esetlegesen adja meg 60000 létszámot, a veszteséget mégis 30-40000-re teszi. A veszteségekkel kapcsolatban érdemes visszatérnünk a Templomos parancsnok, a francia királyhoz írt leveléhez, amelyben pontosan megadja a saját veszteségeiket. Ő kilenc testvérről három lovagról két szerzsantról ír, illetve 500 főre teszi a rend veszteségeit, amelybe valószínűleg beleszámítja a kísérőket. Ugyanakkor megemlíti hogy a rend tulajdonában lévő három falu és két rendház pusztult el illetve sok paraszt.
Hát remélem ez a leírás tanulságos volt annak, aki elolvasta. Látható benne, hogy egy csatáról, amiről valójában nem sok minden tudunk, milyen színes leírások születhetnek. És a források mennyire különböző értelmezésekhez vezethetnek. Az, hogy hogyan is zajlott le a legnicai csata, ezek után mindenki saját fantáziájára bízom. Viszont ezek után érdemes végiggondolni, ha egy középkori csata leírását olvassuk, abból vajon mennyi az ami alátámasztható, és mennyi az ami csak a szerző, jóhiszemű elképzelése a történesek lefolyásáról.
Ambasa
