E blogon már számos alkalommal foglalkoztam az úgynevezett hadügyi forradalommal. Mind annak irodalmával, mind egyes jelentősebb csatáival. Ezek a leírások tőlem eddig jórészt a XVII. századot érintették. Azonban ez a folyamat nem szűkíthető le egy rövid időszakra, hanem egy több évszázados folyamat volt, amelynek eredményeként a puskás gyalogosok tömegei a páncélos lovas/lovag fölébe kerekedett. Ennek egyik jelentős, ám kevésbé ismert állomása volt Bicocca...
A középkor hajnalától nagyon sokáig a csatamezők ura a nehézfegyverzetű lovag volt. Igazából a gyalogost csak amolyan segéderőnek tekintették, nem igazi katonának. Azonban a XIV. századtól kezdve történt egy-két olyan esemény amely megkérdőjelezte ezt. S noha nem túl gyakran, de a délceg lovasok sokasága bizony vereséget szenvedett az egyszerű gyalogosok tömegétől. Ezzel párhuzamosan bizonyos társadalmi folyamtok miatt a háborúk megvívására egyre gyakrabban kezdtek zsoldosokat alkalmazni. A zsoldosokkal a lovagok mellett megjelent egy másik, profi, a hadviselést hivatásszerűen űző réteg. E két folyamat hamarosan összekapcsolódott és kialakult egy erős, és egyre nélkülönözhetetlenebb zsoldos gyalogság. Talán az első ilyenek a híres egykori huszitákból verbuvált cseh zsoldosok voltak, amelyek közül később számos szolgált Mátyás híres fekete seregében, és később számosan estek el közülük Mohács mezején is. A cseh zsoldosok sajátossága a szekérvár és a kézi tűz- és lőfegyverek tömeges alkalmazásában rejlett. Velük párhuzamosan jelentek meg a svájci zsoldosok.
A svájciak eredetileg Habsburg fennhatóság alatt éltek, de már a XIV. században kivívták a függetlenségüket, amelyet 1499-ben maga Miksa császár is kénytelen volt elismerni. A svájciak katonai hírnevüket az 1474-77. között zajló svájci-burgundi háborúban alapozták meg, amelyből győztesen kerültek ki. Mi több a háború Merész Károly, Burgundia királyának halálával végződött, amely végül az ország végromlásához és Franciaországba való olvadásához vezetett. A svájciak hadereje gyalogságból állt, amelyeket nagy pikás négyszögekbe, falanxokba szerveztek. Ebben a háborúban a svájciak bebizonyították, hogy nagy pikás négyszögeik nem csak megállítani tudják a lovagok rohamát, hanem támadásra is alkalmasak. A svájciaknak azonban volt egy-két hibája. Először is drágák voltak, ugyanakkor nagyon szerették a pénzt. Ekkoriban volt az a mondás: „ha nincs pénz nincs svájci”. Ha valaki svájci katonát akart, akkor bizony mélyen a saját, vagy alattvalói zsebébe kellett nyúlnia. A helvétek pénzéhsége számos esetben vezetett olyan összecsapáshoz, amit a fizetetlen zsoldosok csikartak ki felfogadójuk akarata ellenére. A svájci gyalogosok másik nagy hibája egyfajta konzervativizmusukban rejlett, ugyanis nem tartották túl nagy becsben a kézi tűzfegyvereket. A svájciaknál, csak minden 7-10, katonára jutott egy korabeli puska. Ennek több oka is volt, de valószínűleg a legfőbb, hogy egy szálfegyverrel harcoló gyalogos egy puskáshoz képest dupla zsoldot kapott.
Azonban a svájci zsoldosok hamarosan kemény konkurenciát kaptak. Kicsit később a német birodalmi területeken megjelentek a landsknechtek. Eredetileg ez egy milícia szerű haderőnek szánták, kicsit olyannak, mint a mi hajdúink, de aztán fejlődésük önjáróvá vált és egy egészen más utat járt be. Hamarosan ez a mezei had átalakult egy svájci típusú zsoldosgyalogsággá. amely I. Miksa alatt az 1479-es guinegate-i csatában esett át a tűzkeresztségen. Itt a svájciak mintáját követve a pikás és alabárdos gyalogosok sikerrel kerekedtek felül a francia nehézlovasságon. A landsknechtek következő megmérettetésére az 1499-es sváb háborúban került sor, amikor is szembe kerültek mestereikkel a svájciakkal. Azonban a dornachi csatában megalázó vereséget szenvedtek tőlük, és ami után engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettek a helvétek iránt. Ebben valószínűleg szerepet játszott egyfajta kisebbrendűségi érzés amelyet folyamatosan kompenzálni akartak. A landsknechtek nagyjából a svájci mintát követték és náluk is a szálfegyveres gyalogság tömbje volt a fő csapatnem, de mellettük seregbontó szerepben számos nagy, kétkezes kardot forgató katona is akadt. Ugyanakkor ők már nagyobb arányban alkalmazták a kézi tűzfegyvereket, köszönhetően annak, hogy a XV-XVI. században létrejövő technikai újításoknak köszönhetően ezek könnyebbek és olcsóbbak lettek, miközben hála a keréklakatos elsütőszerkezet feltalálásának nőt a tűzgyorsaságuk és a pontosságuk. A landskechteknél, a sereg negyede rendelkezett kézi tűzfegyverrel. Ráadásul a szálfegyveresek is sokkal rugalmasabb alakzatokat alkalmaztak, mint a merev svájci négyszögek. A landsknechtel hadi vállalkozók alkotta csapatokba tömörültek, akik közül a leghíresebb egy német kisnemes Jörg von Frundsberg a „landsknechtek atyja” volt. A landsknecht szabad zsoldos volt, általában ott harcolt ahol megfizették, azonban Frundsberg ez alól kivétel volt, ő nem volt hajlandó a német-római császár ellen harcolni.
Ugyanebben az időszakban jelenik meg történetünk szempontjából a harmadik érdekes gyalogos típus, a spanyol. Ez még nem a híres terció, de már annak az előfutára. A spanyol haderő egy sajátos utat járt be mire eljutott a XV-XVI. század fordulójára. Spanyolország ekkor még, éppen hogy túljutott a mórok kiűzésén, és noha már Kolumbusz felfedezte Amerikát, de még annak kincsei nem kezdtek beözönleni. Ezért a spanyol nemes, noha nem különbözött kortársaitól bátorság terén, de túlságosan szegény volt ahhoz, hogy a francia társaihoz hasonló, drága lovagi felszerelést vegyen. (Igazából ezt rajtuk kívül csak kevesen engedhették meg maguknak, beleértve a német angol, vagy akár a magyar nemeseket is.) Ezért egy spanyol nemesnek nem volt szégyen, hogy a gyalogság soraiban keressen dicsőséget, no meg vagyont. Ennek köszönhetően Spanyolországban erős lovasság híján egy bátor és szilárd gyalogság jött létre, amelyet igen nehéz volt megtörni, ráadásul a többi haderőhöz képest a legtöbb kézi tűzfegyverrel rendelkezett. Náluk az aránya elérte az egyharmadot. (Ugyan ekkor még nem beszélünk tercióról, de maga a fogalom már 1509-ben megjelenik, és egyes nyelvészek szerint a spanyol gyalogság hármas tagozódására utal. Vagyis egyharmaduk volt pikás, egyharmaduk pajzsos-kardos gyalogos, és egyharmaduk lövész.) E spanyol gyalogság szülőatyja Gonzalo Fernandez de Cordoba, az itáliai spanyol expedíciós haderő parancsnoka volt. És ezzel el is jutottunk történetünk kezdetéhez.
Az 1400-as évek utolsó harmadában több olyan esemény is bekövetkezett, amely alapjaiban változtatta meg a kontinens nyugati felének sorsát. Merész Károly 1477-es véletlen halálával alkalom nyílt Franciaország újraegyesítéshez. 1453-ra Calais kivételével az angolokat sikerült kiűzniük francia földről és XI. Lajosnak sikerült egy egységesés erős birodalmat fiára örökítenie. Az 1483-ra trónra lépő VIII. Károly azonban nem örökölte apja képességeit csak annak becsvágyát, és első rendű hadseregét. Úgy gondolta, hogy az Isten azért juttatta e hatalmat a kezébe, hogy éljen vele, és így is cselekedett.
Ekkoriban a világ központja a Földközi-tenger volt, amelynek kereskedelméből az itáliai államok igencsak szépen meggazdagodtak. Ugyan a félsziget megosztott volt és számos kisebb-nagyobb államocskára oszlott, amelyek felett gyakran önjelölt, felkapaszkodott zsoldosvezérek uralkodtak. Azonban a jólétnek köszönhetően az itáliai polgároknak egyre kevésbé fűlt a foguk a fegyverforgatáshoz, az államok közötti csetepatékat zsoldosokkal intézték el. VIII. Károly erre a tejjel-mézzel folyó kánaánra vetett szemet.
A franciák nem vágtak bele a háborúba hűbelebalázs módjára, támadásukat diplomáciailag gondosan előkészítették. Mikor 1494-ben a francia haderő átkelt az Alpokon és kijutott az Itáliai-félszigetre VIII. Károly még nem sejtette, hogy egy több évtizedig tartó, elhúzódó és francia uralkodó megalázó vereségével végződő fegyveres konfliktus veszi kezdetét. A franciák délceg lovagjaiknak és az akkor újszerű, mozgékony tüzérségüknek köszönhetően gyors győzelemre számítottak. E reményükben nem csalódtak, hamar győzelmet arattak, és elfoglalták a Nápolyi Királyságot. Azonban egy dolog elfoglalni valamit, és egész más dolog azt megtartani. Ráadásul az itáliai államok is ráébredtek hogy egy róka került a tyúkólba. És hamarosan kezdetét vette az a háború, amelybe lassan belesodródott a Pápai Állam, Velence, Spanyolország és a Német-Római Császárság is. Ez egy nagyon zavaros háború volt, ahol a pillanatnyi érdekek szerint köttettek a szövetségek, aki barát volt, holnap ellenség lett és viszont, miközben a gazdag Itália a zsoldosok paradicsomává vált. A háború kisebb nagyobb intenzitással és változó szerencsével folyt amikor is 1515-ben I. Ferenc került a francia trónra. Ferenc, akit az utolsó lovagkirálynak is hívtak, erős daliás ifjú volt és mellesleg még okos és művelt is. Kiváló katona és diplomata, de annál csapnivalóbb hadvezér volt.
I. Ferenc már uralkodásának első évében kardot kötött és átkelt az Alpokon, hogy rendezze a olasz kérdést. A francia haderő gerincét a pompás nehézlovassága és elsőrangú tüzérsége alkotta, de a gyalogsága igen csak másod, sőt inkább csak harmadosztályú volt. Ezt kiküszöbölendő nagyszámú zsoldost fogadtak fel annak megerősítésére. 1515. szeptember 13-án Marignanónál a 30000-es 72 ágyúval támogatott francia hadsereg útját állta a Schinner bíboros vezette 22000-es, jórészt svájciakból álló milánói-svájci sereg. Hamarosan egy véres és értelmetlen kétnapos ütközet vette kezdetét, ahol a francia lovagok, gyakran királyukkal az élén újabb és újabb rohamokat intéztek a svájci négyszögek ellen, amelyek azok sorra visszavertek. Azonban a rohamok szüneteiben amíg a lovagok újrarendeződtek a francia ágyúk széles rendet vágtak a svájci négyszögekben, az ágyúgolyók egész oszlopokat kaszáltak le. A küzdő felek egész nap nem bírtak egymással és a csatát csak a svájciak oldalában másnap megjelenő 10000-es velencei sereg oldaltámadása döntötte el. A franciák 5000, a svájciak 10000 halottat hagytak a csatatéren. A svájciaknak ez sok volt és viszonylag rendezetlenül elhagyták a csatateret, és hazamentek. A csata egy meglehetősen értelmetlen vérontás volt, de egy fontos következménnyel mégis járt, ez után a svájciak a francia király zsoldjába szegődtek. A csata után I. Ferenc némi diplomáciai és pénzügyi machinációval Milánói Hercegség urává vált amelynek élére Odet de Foix-t Lautrec márkiját nevezte ki, mint az itáliai birtokai helytartójává. Majd mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Ferenc elégedett volt, hiszen megszerezte azt, amit akart, ráadásul pompás és dicső lovagi harcot vívhatott.
Azonban Franciaország felett hamarosan viharfellegek kezdtek sűrűsödni. 1516-ban I Károly került a spanyol trónra, majd 1519-ben már V. Károly néven megszerezte a német-római császári címet is. I. Ferenc érezte a veszélyt, és hogy ezt megakadályozza maga is indult a császári címért. De hála a Fuggerek kölcsönözte több, mint félmillió rajnai forintnak Károly nyerte a választást. Gyakorlatilag V. Károly kezében összpontosult a majdnem a teljes Habsburg hatalom, (Ez alól a kivétel csak a cseh és a magyar trón volt, ahova öccse Ferdinánd ült néhány esztendővel később.) Ferenc hirtelen abba a helyzetbe került hogy országát teljesen bekerítették, ráadásul az ellensége minden erőforrása egy kézben, V. Károlyéban egyesült. Délről Spanyolország, Nyugatról a Német Birodalom míg Itáliában a Nápolyi-Szicíliai Királyág, amelynek uralkodója szintén a császár volt. Ráadásul Burgundia királya címet is magáénak tudhatta, amely már közvetlenül veszélyeztethette a francia trónt.
Minden adva volt, hogy egy háború robbanjon ki Európa két legbecsvágyóbb uralkodója között. Ekkoriban Franciaország mintegy 14-15 millió alattvalóval rendelkezett és az állami bevételek elérték az ötmillió livres-t, amelyet az erős és szilárd központi hatalom kezébe került. Ezzel szemben Károly birodalmának lakossága 22-23 millió volt, azonban ez a szám igen csalóka, hiszen ezek az emberek igen különböző államokban éltek és igen különböző módon és mértékben kötődtek az uralkodókhoz. Ráadásul ezt a széttagolt birodalmat gyakran gyengítették belső ellentétek lázadások, sőt már megjelent a reformáció által keltett megosztottság is. A hadseregek tekintetében is nagyjából kiegyenlített volt a helyzet a franciáknak a lovasság és a tüzérség volt a fő adujuk, míg a császár a spanyol és német gyalogságában és a jobb hadvezéreiben bízhatott.
A háborúskodás kirobbanásra ismét Milánó státusza adott okot. Károly, aki hűbérbirtokának tekintette a Milánói Hercegséget is, ismét - igaz csak papíron - egy Sforzát állított a tartomány élére. Hamarosan mindkét fél felsorakozott. Az egyik oldalon a franciák és a velenceiek, míg a másikon a császár és a Pápa. A francia helytartó Lescun, aki ugyan bátor volt, de csapnivaló hadvezér lovagjaival sorra ütközött meg az egyre szaporodó itáliai ellenségeivel, miközben sorra vesztette el a tartomány városait. Sikertelenségei megkoronázásaként Reggio városa elleni ostroma is kudarcba fulladt. Ekkor azonban nem várt segítsége érkezett. A nálánál sokkal tehetségesebb testvére, Lautrec 1521-ben komoly erősítés élén bevonult Milánóba. Majd kisvártatva megjelentek a svájciak is. Azonban egy kis hiba csúszott a számításba, mivel a várt 6000 helvét helyett 10000 jelent meg, miközben még a várt létszám felfogadására sem volt elegendő pénz.
Azonban ez probléma még nem volt égető, hiszen a pénzéhes zsoldosokat a zsákmánnyal is ki lehetett elégíteni. Így Lautrec 2000 svájcival és 3000 egyéb katonával a spanyolok és németek ostromolta Párma felmentésére sietett. A manőver sikerült a várost sikerült felmentenie, azonban ereje arra kevés volt hogy üldözze a visszavonuló császári hadat. Közben újra megjelent Schinner bíboros 8000 svájci élén, és ringbe szált a császár oldalán. Mivel svájci nem harcol svájci ellen, no meg a franciák elmaradtak az ígért zsolddal a francia helvétek kijelentették, hogy a továbbiakban nem hajlandóak harcolni. Lautrec nem tehetett mást, mint mentette a menthetőt, védhetőbb területre húzódott vissza és lovassági rajtaütéssel próbálta zaklatni az ellenséget. Azonban ez az állapot nem tartott sokáig. A császári csapatok parancsnoka Prospero Colonna kiválóan értette a manőverező harcot, és egy színlelt támadást indított Milánó ellen. Ez arra késztette a francia parancsnokot, hogy minden erejét a város védelmére összpontosítsa. Erre a saját franciái mellett itáliai és német zsoldosokra támaszkodhatott, no meg a Giovanni de Medici vezette Fekete seregnek nevezett zsoldoscsapatra. Medici az itáliai háborúk legjobb könnyűlovas specialistája volt.
Colonna egy csaknem 70 éves, római arisztokrata volt, aki megfontolt hadvezér hírében állott, nem nagyon kockáztatott, óvatossága miatt számos győzelmet szalasztott el. Ellenben spanyol alvezérei Ferrante d' Avalos és Gonzalvez de Cordova a kor legjobb spanyol hadvezérei voltak. Cordova aki, a manőverek híve volt, mondta: „Adjon az Isten száz év háborút, de csatát egyet sem.” 36 esztendősen már tekintélyes harci- és hadvezéri tapasztalatokkal rendelkezett, ráadásul Colonnával ellentétben elvei ellenére kész volt gyorsan lecsapni, ha úgy ítélte meg, hogy a hadihelyzet azt követeli meg. Pályafutását lovastisztként kezdte, de hamarosan kitanulta a gyalogság alkalmazását, azt tartották róla, hogy nálánál senki sem tudja jobban felállítani a gyalogság harcrendjét.
Colonna nem rendelkezett számottevő sereggel, alig 10000 gyalogos és 2000 lovas sorakozott fel a zászlója alatt, azonban a franciák még ennél is csekélyebb erővel rendelkeztek. November 19-én éjjel egy spanyol előrevetett osztag érkezett Milánó falai alá amelyet Pescara márkija vezetett. A spanyolok hamarosan egy őrizetlen rést fedeztek fel a város falán amelyen át betörtek a városba. Kaotikus éjszakai harc vette kezdetét amelyben a képzett spanyol gyalogság felülkerekedett az összezavarodott franciákon, akik ló halálában hagyták el a város és meg sem álltak Comoig. Miután itt rendezték soraikat gyorsan visszavágtak és egy rohammal bevették Cremonát, ahol téli szállásra rendezkedtek be. A telet mindkét fél a háború folytatásához szükséges felkészüléssel töltötte. Noha a francia uralom megrendült Itáliában, de még szilárdan a kezükben volt Genova, Novara, Cremona, és a mi nagyon lényeges a milánói fellegvár. Közben Lautrec ráadásul a velenceiektől 400000 tallért kapott, amivel ismét szolgálatába fogadhatta a svájciakat. Ráadásul ekkor a szerencse is mellé szegődött. A zürichi kanton vezetője nagyon felháborodott katonái előző évi viselkedésén, és ezért engesztelésül 8000 svájcit küldött Arnold von Winkelreid és Albert Stein vezetése alatt. Persze a szövetségesek sem tétlenkedtek, ott is megjelent a fáradhatatlan Schinner bíboros a maga svájciaival, de ami fontosabb Jörg von Frundsberg 6000 válogatott landsnecht élén. Mire kitavaszodott a Milánói hercegség területén 28000 francia nézett szembe 24000 császárival. Természetesen a mozgósítható mezei seregek ennél kisebbek voltak, hiszen ezen csapatok egy része helyőrségi szolgálatot látott el.
Mire kitavaszodott mindkét fél készen állt. Lautrec volt a gyorsabb és gyorsan ostrom alá fogta Milánót, amelyet új ura Francisco Sforza védett. Ugyan nem sikerült rohammal bevenni a várost, de a védők egyre reménytelenebb helyzetbe kerültek. Mikor Colonna felmentő serege megérkezett. Lautrec nyomban beszüntette az ostromot és szembefordult a császári sereggel. Az azonban nem vállalta a kétes kimenetelű ütközetet, hanem visszavonult. A császáriak nem távolodtak el túl messzire, hanem a várostól alig 6-8 kilométerre a Lombro folyó mentén található bicoccai vadaskertben vettek fel szilárd védelmi állást, hogy bevárjanak egy svájci erősítést.
A bicoccai védőállás félelmetes volt. A négyszögletes vadaskertet nyugaton egy vizenyős, mocsaras terület, keleten pedig a Milánóba vezető út határolta, amelyet egy öntözőcsatorna választott el a parktól és amelyen a vadasparktól délre található vashídon lehetett átkelni. Északra a fő arcvonal irányába szintén egy 500-600 méter hosszú mélyút határolta a parkot, amelyet Colonna tovább mélyített, míg a kitermelt földel sáncot emelt annak saját maga felőli oldalán. Mint látható, aki megakarta támadni annak igen csak elszántnak kellett lenni. Lautrec mga is habozott. látta a támadás nehézségeit, de ekkor ismét közbe szólt a svájciak pénz éhsége. A derék helvéteknek több okuk is volt hogy kicsikarjanak egy csatát. Velük szemben a gyűlölt landsnechtek sorakoztak fel, ki akarták köszörülni a tavalyi évben a hírnevükön esett csorbát, ráadásul ott volt a császári hadipénztár is. Látható volt, hogy amennyire szilárd védőállás, vereség esetén épp annyira csapda is.
Colonna csapatai első sorát az északi sánc mögött telepített tüzérsége (mintegy 40 löveg) és d' Avalos négy sorban felállított 1500 spanyol és német muskétásai alkották, mögöttük sorakoztak fel pikások és a Frundsberg vezette landsnechtek. A császári lovasság jóval hátrább a park déli végében állt harcrendbe. Egy kisebb lovas kontingens a vashidat őrizte, nehogy a franciák hátba támadhassák a vadasparkot.
Április 26-án este Lautrec felderítőket küldött ki a császári hadállás kikémlelésére, amit Colonna a támadási szándék jeleként értékelt. Nyomban segítségért küldött Milánóba Sforzához, aki el is indult 6400(?) gyalogossal. Mivel a vadaskert már így is túlzsúfolt volt a milániói csapatokat a vashíd őrzésére rendelték.
Lautrec, akinek eredetileg nem fűlött a foga a csatához, de nem tudott vitába szállni az elszánt svájciakkal, végül is a támadás mellett döntött. Úgy gondolta, szabadjára ereszti a svájciakat. Nem tehetett mást hiszen visszavonulás esetén a helvétek megint hazamentek volna.
A francia támadás 27-én hajnalban indult meg. A főcsapás az ellenség arcvonalára kívánták mérni szemből, Anne de Montmorency (neve ellenére nem nő) vezetése alatt. Az előrenyomulás élére a Medici Fekete serege állt, amely a mezőn lévő műszaki akadályokat takarította el, mögöttük indultak támadásra a svájciak két tömör oszlopa, amelyek egyenként 4-7000 főből álltak A svájciak mellett tüzérség sorakozott fel, hogy összpontosított tüzükkel előkészítsék a svájciak áttörését. A francia hadrend második vonalát a francia lovasság és gyalogság alkotta a helvétek mögött. utánuk pedig a szövetséges velencei csapatok álltak a harmadik sorba. A Lautrec a fő csapás mellett egy kisegítő támadásra is parancsot adott. Testvére, Lescun a bal szárnyon a folyón túl egy kisebb lovascsapattal támadást intézett a vashíd ellen, hogy hátulról betörve zavarja össze a császáriakat.
Miután fekete zsoldosok megtisztították a mezőt és a svájciak és a tüzérség elfoglalta megindulási állásaikat. Montmorency parancsot adott a svájciaknak, hogy várják meg amíg a tüzérségi tűz meggyengíti a császáriak védelmi állásait és megtizedeli a soraikat. Azonban a svájciak fittyet hánytak a határozott parancsnak és megindultak a sáncok felé. Hogy miért történt ez arra több magyarázat is született. Az egyik szerint a maradi svájciak nem bíztak az ágyuk hatásosságában, a másik szerint a németek szembeni elvakult gyűlöletük vezette őket. Az egyik oszlop amelyet Arnold Winkelried vezetett a vidéki kantonok fiai alkották, míg a másikat, amelynek éllén Albert von Stein állott berniekből és a városi kantonokból töltötték fel. Talán ez okból a két oszlop között némi rivalizálás alakult ki és egyre gyorsuló ütemben közeledtek a vadaspark sánca felé. És ekkor megszólalt a spanyol tüzérség majd hamarosan a muskétások is bekapcsolódtak a küzdelembe. A halál aratott, sem a tüzérek, sem a muskétások nem tudtak hibázni a derék svájciak közül egyre többen estek el és dőltek ki a sorból. Valószínűsítem, hogy az egyre gyorsuló tempót nem csak a svájciak makacs gyűlölete, és a rivalizálás, hanem az is diktálta, hogy minél előbb áttörjenek ezen a gyilkos, golyók szaggatta mezőn. Sok választásuk nem volt a tömör alakzat nem tudott megfordulni, csak előre lehetett menni, ráadásul féltek egy újabb megszégyenüléstől is. Mire a két oszlop elérte a birodalmi állásokat legalább 1000 estek el közülük. Ennek ellenére elérték a mélyutat, és a mögötte húzódó sáncokat, ami egy újabb problémával szembesítette őket. Az árok és a sánc együttes magassága nagyobb volt mint a pikáik hossza. Miközben a feltorlódott helvétek a levegőt szurkálták a muskétások immár közvetlen közelről újabb és újabb sortüzekkel ritkították a soraikat. Ennek ellenére a svájciak meg-megújuló rohamokkal próbáltak feljutni a sánc tetejére. Néhányuknak sikerült is, de közben a zárt harcrendjük felbomlott. Akinek sikerült feljutnia, azok azonban már nem a spanyol muskétásokkal találták szembe magukat, hanem a zárt rendben álló landsknechtekkel. akik égtek a vágytól, hogy végre megalázzák a svájciakat. Mintegy a leíráoktól függően 15-30 perces, kegyetlen kézitusa kezdődött, amelyben a német zsoldosok voltak előnyösebb pozícióban. Hamarosan elesett az egyik, majd a másik svájci parancsnok és vagy 20 alegységparancsnok. A legenda szerint az Steint maga Frundsberg küldte a másvilágra, míg Winkelreid, hogy utat nyisson a katonáinak rávetette magát a német pikákra, hogy azokat félresodorva utat nyisson közöttük, ez időlegesen sikerült is de végül önfeláldozása hiába valónak bizonyult. A franciák első vonalának a támadása összeomlott a vezetés nélkül maradt svájciak sorai felbomlottak és visszavonultak. A hősies, de öngyilkos támadás parancsnokai közül csak a megfontolt Montmorency maradt életben, miközben a sáncok előtt, a mélyútban és a mezőn 3000 halott, vagy haldokló svájci hevert.
Közben azért délen is zajlottak az események, ugyanis Lescun 400 francia nehézlovasa szétszórta híd őrségét és sikeresen betört a császáriak háta mögé. Colonna gyorsan és határozottan döntött Leyva vezetésével egy kontingens választott le a lovasságából amely arcvonalat váltva megtámadta a franciákat. Lescun lendülete ekkora már elfogyhatott és észlelhette hogy lassan a Milánó felőli erősítés is beérkezik. (Valószínűsítem, hogy az a bizonyos 6400 gyalogos csak ekkor tűnhetett fel, és nem volt a harcmezőn még,) Minden esetre Lescun támadását nem követte a franciák erősítése, miközben ő és csapata előtt a bekerítés réme sejlett fel, ha elzárják előle a visszavonulást jelentő hidat. A francia lovagok nem sokáig állták a spanyol lovasság támadást és elkezdtek hátrálni a híd felé. Végül a Pont St Rémy lovag vezette utóvéd sikeres védekezése, no meg a milánóiak késlekedése mentette ki őket szorult helyzetükből. A francia lovasság kiverekedte magát és visszatért a meginduló állásaiba. (Lehet, hogy a derék milánói gyalogságnak nem igazán fűlött a foga hogy összemérje az erejét a francia nehézlovassággal?)
A franciák mindkét támadásának kudarca után új helyzet állt be a harcmezőn. A németek, akiket feltüzelt a győzelmük a helvétek felett nyomban üldözni akarták ellenségeiket, de az óvatos Colonna visszatartotta Frundsberget. (Mások szerint d'Avalos volt, aki a támadás mellett kardoskodott és a német vezér volt, aki osztotta a fővezér aggodalmait.) Tudta, hogy még a franciák a veszteségek ellenére is túl erősek és ha elhagyják az állásaikat akkor ők lesznek kitéve a francia tüzérség gyilkos tüzének és a francia lovagok rohamának. Közben a másik oldalon is zajlott a vita a hogyan továbbról. Lautrec nem érezte magát vesztesnek úgy gondolta, hogy ugyan vesztett néhány ezer svájcit, meg néhány tucat francia lovagot de még mindig fölényben van. Ezért parancsot adott a svájciaknak, hogy rendezzék soraikat és induljanak újra rohamra. Azonban a vezető nélkül marad, demoralizálódott helvétek ezt kerek perec megtagadták, majd néhány nap múlva (április 30-án) a francia tábort is elhagyták.
A spanyol puskások egy csoportja elhagyta a sáncokat és a svájciak üldözésére indult (ez valószínűsíti számomra, hogy d'Avalos volt az, aki támadni akart), de a Fekete sereg könnyűlovasai visszaverték őket.
A vereség nyomán nem csak a svájciak hagyták ott a franciákat, hanem hamarosan velencei szövetségeseik is. Lescun Cremonába szorult vissza, ahol hamarosan megadta magát. Testvére Lautrec pedig sereg híján Franciaországba menekült, ahol leváltották.
Az, hogy a csatában valójában mekkora erők csaptak össze erősen megoszlanak a vélemények. Rázsó Gyula 16000-re teszi a franciák létszámát, míg a wikipedia igen tág 19-31000-re, igaz hozzáteszi, hogy a nagyobb szám a teljes itáliai haderő, amelyből nem lehet tudni, hogy mennyi is sorakozott fel a csatában, és mennyi volt valahol máshol lekötve. A Weiszhár testvérek könyve 16000-re teszi a támadók létszámát. A császáriaknál már nincs ekkora eltérés. Rázsó 13-14000 gyalogosról és 1200 lovasról, a wikipedia 18000 császáriról, míg a Weihszár testvérek 15000 katonáról tudnak.
A franciák veszteségei óriásiak voltak, a svájciak forrásoktól függően 2-3000 főt vesztettek míg néhány lovag is elesett. A császári oldalon pár százra teszik az elesettek számát.
A vereség így már sokkszerű volt, svájci még sohasem futott meg a harcmezőn és tagadta meg ilyenformán a parancsot. Azonban volt a csatának egy másik sokkal érdekesebb tanulsága is. Soha ez előtt még ennyire egyértelműen nem vívtak ki győzelmet a tűzfegyverek segítségével. Ma már azt tartják a hadtörténészek, hogy ez volt az első ütközet, amelyet nem a szálfegyverek, vagy a lovasok rohama, hanem a muskétások tömegtüze döntött el. Bicoccia ma biztosan sokkal ismertebb lenne, ha három esztendővel később nem került volna sor a páviai csatára, ahol maga a francia király, I. Ferenc is fogságba esett, de ami még fontosabb ez volt az az összecsapás, ahol a puskás gyalogosok tömegeinek sikerült megtörniük a nehézlovasság rohamát, Nem véletlen, hogy ezt a csatát ma úgy ismerjük, mint a lovagság trónfosztását
Források:
- Rázsó Gyula: A lovagkor csatái (Tankönyvkiadó 1987.)
- Weiszhár Attila, Weiszhár Balázs: Csaták kislexikona (Maecenas 2000.)
- B Szabó János, Fodor Pál: Új korszak határán (MTA 2019.)
- Magyarország hadtörténete II. (Zrínyi 2020.)
- wikipedia idevágó szócikkei
Ambasa
