Amikor 1914 őszén a nagy tervek semmivé váltak és a frontok megmerevedtek, a katonák elővették az ásóikat és a gyilkos srapnelek és géppuskatűz elől megkezdték beásni magukat. Rövid idő alatt szinte áttörhetetlen, mélységben tagolt állásrendszerek jöttek létre, és kialakult a patthelyzet. Természetesen mindenki megpróbált ezen változtatni. Ki így, ki úgy. Az egyik megoldás a később megjelenő tank volt, de nem ez volt az egyetlen, és az első. Minden hadviselő előbb-utóbb létrehozott olyan elit, könnyű gyalogsági alakulatokat, amelyek, a meglepetés erejében és az elszántságban bízva vagy rohammal, vagy beszivárgással megpróbálták elfoglalni az ellenség állásait, így áttörve azok frontvonalát. Ezeknek a csapatoknak az olasz megfelelői voltak az Arditik...

Ilyen jellegű csapatok létrehozása front mindkét oldalán szinte egyidőben kezdődtek meg. 1915 elején a francia Andre Laffarague százados javaslata szerint intenzív tüzérségi tűz fedezete alatt, különleges gyalogsági egységek szivároghatnának be az ellenség állása között, akik az erősebb ellenállási pontokat maguk mögött hagyva törnének előre, és azok felszámolását az őket követő gyalogsági hullámokra hagynák. Német oldalon már 1914 őszén az argonne-i erdőben Walter Beumelburg hadnagy sikerrel alkalmazott kisebb rohamcsoportokat,amelyek kézigránátok tömeges és tervszerű használatával sikeresen számoltak fel francia állásokat és foglaltak el árkokat.

Ezek a próbálkozások nem kerülték el a német vezérkar figyelmét és már 1915. március 2-án parancsot adtak egy kísérleti rohamzászlóalj felállítására a VIII. hadtest alárendeltségében. Az így felállított Sturmabteilung első bevetésére 1915 júniusában került sor. Azonban az egységet egyszerű gyalogságként vetették be az állásharcban, így súlyos veszteségeket szenvedett. Ezek után októberben került sor a következő megmérettetésre, ahol az újjászervezett alakulat, új parancsnok vezetésével, már a kiképzésének megfelelő módon bevetve, sikert aratott. 1916-ban felállításra került a következő rohamzászlóalj, majd számuk a háború végére elérte 16-ot.

Természetesen az eredményekre a K.u.K. hadseregben is felfigyeltek, és a kuzinok segítségét kérték. 1916 folyamán számos tisztet küldtek német tanfolyamokra, amelynek eredményeként 1917 első negyedévében a hadseregek és az önálló hadtestek, majd 1917 nyarára a hadosztályok is felállították a saját, közvetlen rohamzászlóaljaikat.

Ez volt a helyzet a Központi Hatalmak oldalán, de lássuk mi is történt délen. Mint minden kérdésre, gyakran egymástól függetlenül hasonló válaszok születnek és ez nem volt másképp az olasz hadseregben sem. Természetesen hatottak rájuk külső hatások, ami meggyorsította a folyamatokat, de azok már ezektől függetlenül, még az olasz hadba lépés előtt beindultak.

1914-ben, még jóval a hadba lépésük előtt az olasz hadsereg ezredeiben u.n. Esploratori, azaz felderítő alegységeket állítottak fel. Ezeknek az csapatoknak a feladata volt, hogy a sötétség leple alatt biztonságos átjárókat kutassanak fel és biztosítsanak az ellenséges szögesdrótok között, hajtsanak végre felderítő vállalkozásokat, derítsék fel az ellenség állásait, fedezzék a szárnyakat és üssenek rajta az ellenséges járőrökön. Amikor 1915. május 24-én megtörtént a hadba lépés, már minden olasz gyalogezred és Alpini (hegyi) zászlóalj rendelkezett egy Esploratori alegységgel. Egy Esploratori 4 tisztből és 80-90 gyalogosból állt, amelyhez még kapcsolódtak biciklis futárok, és egy utánpótlást szállító öszvéres csapat. (Szándékosan nem írom, hogy ez század, vagy szakasz, mert erről a forrás nem szól.) Ezek a felderítő csapatok elszántak és jól felkészítettek voltak. Jelvényük egy hatágú csillag volt. Azonban alig telt el néhány hét a tényleges harcok kitörése után már újra kellett gondolni az amúgy jónak tűnő koncepciót. Csak a hegyvidéki terepen volt annyira fedett a terep, és kicsi a felek közötti harctávolság, amely lehetővé tette a felderítő csapatok sikeres alkalmazását. A síkabb terepen a nagyobb harctávolságokon az ezen csapatok elé kitűzött feladatok csak nagy veszteségekkel voltak csak végrehajthatóak. A fő feladat, az átjárónyitás az ellenséges szögesdrótok között másfajta felkészítésű csapatokat igényelt, ezért az Olasz Főparancsnokság, amolyan rohamutász alegységeket állított fel. Ezek egy utászrajból és az őket támogató és védő gyalogosokból állt. Ezeket az egységeket egyszerűen „drótvágó századoknak” nevezték, akik állományát önkéntesekből és a felderítő alegységekből töltötték fel. Amint az várható volt ezek a csapatokban a veszteségek magasak voltak, így hamar rájuk ragadt a „halál századok” elnevezés. A különleges utászszázadok felszerelése utászszerszámokból, robbanóanyagokból és kisebb nagyobb drótvágó ollókból állt. Hogy a veszteségeket csökkentsék megjelentek náluk a testpáncélok, sisakok, fém térdvédők, erős bőrkesztyűk, és hosszúszárú lábbelik. Ezek az utászok túlzás nélkül jobban hasonlítottak egy középkori gyalogosra mint a XX. század eleji katonára. Persze ez jól hangzott megint az elméletben , de a valóságban a felszerelés nehéz volt és akadályozta a mozgást, annak ellenére, hogy viszonylag megfelelő védelmet nyújtott a repeszek és az eltéved golyók ellen. És hát az egyszerű katona okos, ami nem használja a túlélést azt hamarosan elveszíti. Az olasz utászok is így tettek. (Ezekről a testpáncélokról Rangel István tollából itt lehet bővebben olvasni.) 1916-tól ezek a csapatok a drótakadályok rombolására nagykaliberű aknavetőket is kaptak.

1915 júniusában A Főparancsnokság utasítását követve Cristoforo Baseggio százados - akit később, nem érdemtelenül az arditik atyjának neveztek - vezénylete alatt egy önkéntes felderítő századot a Compagnia Esploratori Volontari Basseggio-t állítottak fel, amely a közvetlen előfutára volt az arditi csapatoknak. Ez az új század már különleges, gerilla képzést kapott, amely a meglepetésen és a gyorsaságon alapult. Első bemutatkozásukra Monte Osvaldo-nál került sor 1916 áprilisában, ahol több sikeres akciót is végre hajtottak. A sikerek ellenére azonban az alakulatot májusban feloszlatták.

1916. nem volt éppen jó éve az olasz haderőnek, a sikertelen és nagy véráldozatokkal járó támadások, csak minimális eredményeket hoztak és az olasz katonák morálja a mélypontra zuhant. Oly annyira, hogy az osztrák-magyar csapatok még korlátozott sikereket is értek el Pasubio térségben. A morál javítása érdekében megpróbálták jobb híján kitüntetésekkel ösztönözni a katonákat, amelyek között volt az 1915. július 15-én alapított Militarie ardito, azaz „bátor katona” cím adományozása. Ez azért lényeges, mert ez az első említése az olasz, első világháborús katonai nyelvezetben az „arditi” azaz bátor elnevezésnek. Az 1916-os kudarcok számos fiatal tisztben vetettek fel újszerű gondolatokat, a holtpont megtörésére. Ráadásul 1917 elején hírek kezdtek szállingózni az osztrák-magyar rohamcsapatok felállításáról. 1916. november 8-án Guiseppe Bassi százados géppisztolyos rajok felállítást javasolta. Hamarosan meg is született egy kísérleti szakasz, amelyet 1917. május 14-én vetettek be Monte San Marco -nál. Bassi a próba után már egy egész század felállítását indítványozta, de annak fegyverzetét már géppuskákkal és egyéb fegyverekkel kiegészítve. 1917. június 25-én felállításra került a század, amelynek mintájára a Főparancsnokság elrendelte, hogy minden hadsereg alárendeltségben hozzanak létre egy Reparto d'Assalto-t azaz egy rohamzászlóaljat. Az arditi megszületett.

Persze könnyű volt parancsba adni, létrehozni már nehezebb. Az első, amely maradéktalanul végrehajtotta az utasítást a 2. hadsereg volt, amely július 10-én állította az I. Arditi zászlóalj kiképző iskoláját, Görz/Gorizia mellett, Sdricca di Manzano-ban. Hamarosan III. Vittorio Emanuele király is meglátogatta őket, akit számos illusztris vendég követett, köztük a Walesi Herceg is. Aztán természetesen a 2. hadsereget sorban követte a többi is. Az I. Reparto a Monte Fratta-nál esett át a tűzkeresztségen 1917. augusztus 19-én a 11. isonzói csata keretében. Bassi vezetése alatt két század kelt át az Isonzón, rohanta meg és foglalta el a Monte Fratta-n lévő osztrák-magyar állásokat. 500 hadifoglyot ejtettek, és 8 géppuskát, 2 aknavetőt zsákmányoltak, miközben csak kisebb veszteségeket szenvedtek. Ezzel egyidőben a zászlóalj 3. százada pedig Görz körzetében bevette Belpoggio melletti állásokat. Ugyan az akciók az arditik részéről sikeres volt, de nem lettek kihasználva, mivel a hagyományos gyalogság nem, vagy csak késve követte őket. A következő megmérettetésre szeptember 4-én került sor Monte San Gabriele-nél a király és más notabilitások figyelő szeme előtt. Egy koncentrált tüzérségi előkészítés után három arditi század összehangoltan rohanta meg az ellenséges állásokat. Kézigránátok és lángszórók segítségével hamarosan megtisztították azokat, majd számos ellentámadást vertek vissza. Több, mint 3000 foglyot ejtettek és 55 géppuskát, 26 kisebb tüzérségi eszközt zsákmányoltak. A siker megint viszonylagos volt, mert a megerősítő gyalogság csak késve zárkózott fel hozzájuk, ezért az ellentámadásokat nekik kellett visszaverniük. Az 500 arditi-ből 61-en haltak hősi halált és körülbelül 200 sebesültek meg.

A sikeres akciók meggyőzték a hadvezetést és meggyorsították az arditi zászlóaljak felállítását. Amikor októberben bekövetkezett a Caporettoi áttörés 20 zászlóalj volt felállítva és további 6 állt szervezés alatt. A 2. hadsereg jobb híján hátvédként vetette be az erre a feladatra teljesen alkalmatlan I. Reparto-t, amely Udine-t védve próbálta megállítani a támadó osztrák-magyart csapatokat. Az arditik hiába voltak bátor és jól képzett katonák, nem erre a feladatra készítették fel és szerelték fel őket. Ennek ellenére hősiesen teljesítették a kötelességüket. Udine védelmében 6 tiszt és 385 legénységi állományú katona esett el, vagy szenvedett súlyos sebesülést, további 70 pedig kénytelen volt megadni magát, miután elfogyott a lőszerük. Az zászlóalj maradékát más alakulatokba olvasztották, és így vonultak vissza harcolva a Piave-hoz. A csatában küzdő hat arditi zászlóalj maradványai voltak az utolsók, akik átkeltek a Piave-n, mielőtt a hidakat felrobbantották volna. Ebben a hátvédszerepben az arditi-k súlyos veszteségeket szenvedtek. 3. hadsereg XXII. zászlóalja 700 embert vesztett a 800-ból, a X.-nek mindössze 200 katonája kelt át a Piave-n. A 4. hadsereg V. Reparto-ja Monte Piana-nál legénysége harmadát vesztette el, és mire véget ért a harc mindössze 4 tiszt és 70 katona vonult vissza. A caporettoi áttörés okozta visszavonulás során az olasz hadsereg fegyelme felbomlott. Az olasz parancsnokok vaskézzel próbálták végrehajtani a megrendült fegyelmet és több, mint 30 katonát végeztek ki rablás és fosztogatás vádjával, köztük arditiket is. Ugyanakkor a 2. hadsereg hat arditi zászlóalja, annak ellenére, hogy a visszavonulás során nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek végig megőrizték a fegyelmüket és nem bomlottak fel.

Caporetto után a nagy veszteségeket szenvedett zászlóaljak közül néhányat fel kellett oszlatni, illetve össze kellett olvasztani egy másikkal. Az arditik, nagyjából januárra nyerték vissza harcképességüket, de az eredeti 26 zászlóaljból csak 21 maradt. Az átszervezések egyben azt is jelenték, hogy a zászlóaljak új hadrendi számot kaptak. Néhány, kevésbé érintett alakulat, mint az I. II. IV. és XVI. Reparto már 1918. január 28-29-én bevetésre került az I. hadsereg arcvonalán. Azonban, mind az arditik, mind a 3 gyalogos dandár és az 5 alpini zászlóalj súlyos veszteségeket szenvedett a rosszul vezetett és összehangolt támadásban. 1918 telén az olasz hadsereg a sebeit nyalogatta, így az arditiket is csak kisebb helyi vállalkozásokban, helyi ellenlökésekben- és támadásokban vetették be. Aztán tavasszal felélénkültek a harcok és a Piave alsó folyásánál és a front egyéb szakaszain is sor került korlátozott támadásokra a VIII. a XXIX. a XXIII. a XXVII. részvételével. Ezek a vállalkozások 2000 fős véres veszteséget okoztak a K.u.K. csapatoknak, miközben 1000 hadifoglyot is ejtetek. Május 10-én a Trentino arcvonalon mindössze 4 arditi az V. (korábban III.) Reparto-ból elfoglata a Monte Corno-t. Majd 13-án a III. (korábbi XVII.) egy fontos állást vett birtokba, miközben 900 hadifoglyot ejtett és számos géppuskát és tüzérségi eszközt zsákmányolt Cima Presena-nál.

1918 tavaszán az Olasz Főparancsnokság, ismét az arditi csapatok átszervezéséről döntött. Minden hadtest a hadsereg tartalékából kapott egy-egy Reparto-t. Ugyanakkor néhány alakulatot külföldre vezényeltek. Áprilisban a XIII. (később II.) Franciaországba került, majd szeptemberben követte a XXXII. A XVI. Albániába, a XXXV. pedig Macedóniába telepítették. Ezzel egyidőben megalakították a Reparti d'Assalto di Marcia-kat minden hadsereg alárendeltetésben, vagyis az arditi csapatok menetzászlóaljait, amelyek ezentúl a rohamcsapatok újoncellátásáért voltak felelősek. Aztán május 10-én ismét hadrendi szám változásra került sor. Június 10-én a Főparancsnokságnak megjött az étvágya és egy egész Roham Hadtest felállításáról döntött, amely egy roham-hadosztályból és a 6. cseh hadosztályból állt Francesco Saverio Grazioli tábornok parancsnoksága alatt. Érdekes módon Bassi ezredes a rohamcsapatok másik atyja hevesen tiltakozott ez ellen a terv ellen, úgyhogy sebtében egy hagyományos gyalogezred élére száműzték. A roham-hadosztály három rohamcsoportból állt összesen 9 reparto-val. Az első csoportot a X. XX. és az V. a másodikat a XII. a XIII. és a XIV, míg a harmadikat a VIII. XXII. XXX. alkotta.

A hadtest tűzkeresztségére az utolsó osztrák-magyar támadás során került sor a Piave alsó folyásánál. A hadtestet az ellenség megállítására és ellentámadásra vetették be. A hadosztály számos kisebb győzelmet aratott az ellenség átkarolásával, de nem arra használták megint amire felállították. Ahelyett, hogy a ellentámadás lándzsahegye lett volna a szárnyon küldték harcba, ahol jelentős veszteségeket szenvedett. A bevetett 5000 főből 1100-at. A csata után a 3. hadsereg parancsnoka Aosta hercege jelentésében megállapította, hogy a gyengén összevont hadosztály harcbavetése világos stratégiai elképzelés nélkül hiba volt. Azonban a főparancsnokság máshogy látta, hiszen saját tévedését kellett volna bevallania. Ahelyett, hogy megfontolta volna Aosta jelentését 19-re lapot húzott. A hadtestből a cseh hadosztályt egy másik roham-hadosztállyal cserélte ki. Igaz ez már nem volt teljes értékű, mert ide már csak 6 Reparto-t tudott összeszedni, így ennek a csoportjai 2 arditi és egy bersaglieri zászlóaljból álltak. Az eddigi „A” hadosztály az 1. míg a második a 2. hadrendi számot kapta.

A többi, a fronton lévő Repato közben részt vett az utolsó osztrák-magyar offenzíva megállításában. Ezekben a harcokban a IX. a XXVIII. heves harcokban változó veszteségek mellett jelentős sikereket ért el. Az osztrák-magyar támadás kifulladása után az arditi csapatokat nem vonták ki az arcvonalból, hanem az ellenséget zaklató kisebb ellentámadásokban vetették be őket. Ezek a támadások nem hoztak túl sok dicsőséget az olasz rohamcsapatoknak amelyek ekkora már eléggé ki voltak vérezve és friss utánpótlásra vártak. Ezek a támadások csak helyi jelentőségűek és előkészítetlenek voltak. Nélkülözték a meglepetést, aminek következtében értékes, kiképzett élőerőt pazaroltak el. Számos ilyen támadás kezdetben jól haladt, de amikor elfogyott a lőszer az ellenség ellentámadása visszaűzte az arditiket a kiinduló állásaikba. Hasonlóan jártak 1918. október 24-én kezdődött nagy olasz támadásnál is, amikor egy önálló rohamzászlóaljat egy olyan támadásba vetették be, amire az ellenség jól felkészült. A híres IX. Reparto két nap alatt a 30 tisztjéből és 500 legénységi állományú katonájából 28 tisztet és 410 embert vesztett. Az LV. és a XXIII. bevette, majd feladta Monte Prasolant és a Monte Asolone-t. A III. zászlóaljat három napra megállították Monte Solari-nal majd társaihoz hasonlóan hiába vette be Monte Cucco-t, megtartani már nem tudta. És még sorolhatnánk tovább a hasonló eseményeket. A XXVIII. gyakorlatilag teljesen megsemmisült, mindössze egyetlen tisztje maradt harcképes.

A rohamhadtest két hadosztályát két irányban vetették be. A 1. Montello irányába, míg a 2. dél felé támadott, de a Piave áradása megállította. A monarchia csapatainak ellenállása súlyos számottevő okozott a hadosztálynak. Aztán október 29-én a 2. hadosztály sikeresen átkelt a Piavén és ezzel kijutott a még ellenálló osztrák-magyar csapatok hátába, elfoglalta Vittorio Veneto-t, amely kulcsfontosságú volt az ellenség utánpótlása szempontjából. Az osztrák-magyar hadsereg e csapás hatására összeomlott és a folyón való átkelés harmad napján, október 31-én az olaszok immár a vert ellenség üldözésébe kezdtek. A roham hadtest következő célja Cadore volt azonban a harcok november 4. abbamaradtak, mivel az ellenség fegyverszünetet kért. Ebben az utolsó tíz napban az arditik összesen 336 embert vesztettek köztük 18 tisztet, 56-an eltűntek és 980-an sebesültek meg. Ez alatt mintegy 8000 hadifoglyot ejtettek, 68 löveget és 223 géppuskát zsákmányoltak.

Toborzás és képzés

Az arditik, mivel az olasz hadseregből toborzódtak tükrözték annak társadalmi szerkezetét is. Felük paraszti származású volt, 30%-uk munkás, míg a maradék egyéb, vagyis hivatalnok, értelmiségi, vagy épen nemes. Kezdetben az arditiket önkéntes alapon toborozták a hadsereg más alakulataiból. A jelentkezéshez az ösztönzést többek között az emelt zsold jelentette. Minden arditi 20 cent plusz járandóságot kapott naponta, hogy megértsük mit is jelentett ez nézzük meg a többiek illetményét. Egy egyszerű olasz gyalogos 89 centet kapott (1 Líra = 88 cent), de ebből levontak 38 centet élelmezésre, 14 centet a ruhára és 27 centet a kenyérre, vagyis soványka 10 cent maradt. Ebből látszik, hogy aki arditinek állt, egyből tripla zsoldot kapott. Persze ez magasabb rendfokozatoknál már nem volt olyan jelentős az a 20 cent, de azért számított. Egy normál tizedes netto 20, egy őrmester 30 centet kapott. Persze nem csak ez volt az olasz katona egyetlen bevétele. Ha valaki eredményesen harcolt azt is premizálták. Pl. minden elfogott katona 10, az altiszt 20 és a tiszt 50 Lírát ért, egy puska 5-öt egy géppuska viszont már 50-et. És ezen a jutalmak megszerzésére egy arditinak nagyobb esélye volt, mint egy egyszerű gyalogosnak. Persze hogy ez mennyit ért érdemes tudni, hogy mi mennyibe került. 1917-ben egy kiló kenyér 55 cent, egy kiló tészta (hisz olaszok vagyunk) 89 cent, egy kiló krumpli 39 cent. A hús kilója 3 Líra (264 cent), a cukoré 3 Líra 18 cent, a szivar 17, 10 cigaretta pedig 36 centet kóstált. Egy postai levelezőlap feladása 5 cent a családnak, vagy a kedvesnek, de ha borba akarta fojtani a bánatát a derék katona, akkor viszont egy literért 1 Líra 20 centet kellett leperkálnia. Egy pár jó cipő 34 Líra 70 cent volt, háromszor annyi, mint 1915-ben a háború előtt. Mint írtam az olasz katona zsoldjából levonták az élelmezését, de egy arditi ugyanezért a pénzért többet kapott. Húsból a napi adag 200g helyett 230g, rízsből, vagy tésztából 200g helyett 250g, kenyérből pedig 700g-ot kapott, ezen felül járt még neki naponta 1/4 liter bor és 10g kávé, ami szintén meghaladta hagyományos katonák porcióját. De ez nem volt minden. az egyszerű gyalogos katona a menázsit gyakran hidegen kapta meg a lövészárokban, míg az arditi melegen. Azért azt is el kell mondani, hogy caporetto után a reguláris katonák fejadagját is növelték 100 grammal, de egy arditi még így is több, jobb és nem mellesleg változatosabb élelmezést kapott.

A jobb élelmezés mellett az arditik más előnyöket is élveztek. Az életük sok tekintetben hasonlított a repülősökéhez. Amikor bevetették őket akkor az a legéletveszélyesebb módon történt, de ezek az időszakok csak rövid ideig tartottak. Az arditik nem adtak árokszolgálatot így nem kellett átélniük annak felőrlő jellegét. A rövid bevetések után hátravonták őket, ahol általában őrszolgálatot láttak el, illetve több kimenőt is kaptak. Természetesen ezek a kiváltságok egyáltalán nem tették őket népszerűvé az egyszerű bakák előtt. Ugyanez volt igaz a tisztekre is, hiszen az arditiknél gyorsabb volt az előmenetel a ranglétrán.

Ugyanakkor az arditiknál, amikor ki voltak vonva az arcvonalból és nem láttak el más szolgálatot, akkor is napi szinten tartott a kiképzés és a készültség egy esetleges bevetésre. A jobb életnek magas ára is volt, ugyanis gyakran súlyos veszteségeket szenvedtek. Persze azon lehetne vitatkozni, hogy a folyamatosan az árokban lévő és gyakran tömegrohamokra hajtott gyalogosnak, vagy a havonta néhány napot az arcvonalba töltő arditinak volt-e nagyobb túlélési esélye. Minden esetre az arditi csapatok első bevetésükön 20-50%-os veszteséget szenvedtek és később sem adták alább 10%-nál.

Az arditi személyi állománya a hadsereg ezredeiből származott, ezredenként 10-15 katonával és 2 altiszttel, míg a dandárok és hadosztályok szintén altisztekkel járultak hozzá az alakulatok feltöltéséhez. A kiválasztásnál fontos szempont volt a fizikai erőnlét, a katonai tapasztalat és képzettség, de a pszichikai alkalmasság is. Ne feledjük, hogy ezektől a katonáktól azt várták el, hogy közelharcban, habozás nélkül, egy késsel oltsák ki egy másik ember életét. Kizáró ok volt, ha valaki nős volt. Természetesen, mint minden ilyen esetben a hagyományos ezredek jó alkalmat láttak a legrosszabb, legrenitensebb katonáiktól való megszabadulásra. De ezek az emberek, vagy kikoptak, vagy beilleszkedtek és átvették a rohamcsapatok szellemét és fegyelmét. Ugyanakkor a Reparto-hoz kerülő katonákat, ha nem feleltek meg a követelményeknek, rövid úton visszaküldték az eredeti ezredükhöz. Közkeletű vélekedés volt, hogy az arditik személyi állománya bűnözőkből, rablókból és gyilkosokból került ki. Ez azonban nem volt igaz, egy 1917-es főparancsnoki utasítás szigorúan megtiltotta köztörvényes bűnözők vezénylését a rohamcsapatokhoz, de nem zárta ki azokat, akik valamilyen katonai bűncselekményt követtek el, pl. dezertáltak. Őnekik lehetőségük volt a büntetés mérséklésére, vagy elhagyására, ha „önként” csatlakoztak a rohamcsapatokhoz.

A tisztek helyzete némileg más volt. Ők nem kaptak extra juttatásokat, viszont gyorsabban haladhattak előre a ranglétrán.

Az arditi jelölt, miután jelentkezett a a rohamcsapatokhoz először egy, a front mögött felállított kiképzőzászlóaljhoz (iskolához) került. Ezek közül a az első és a legfontosabb a Görz mellett található Sdricca di Manzano volt. Ez volt a mintája a később létrehozottaknak is. Az iskola több különböző gyakorlópályával rendelkezett. Pl volt három a kézigránát dobás gyakorlására, másik három lőtér a géppisztoly használathoz (itt folyt a karabélyos és géppuskás lövészet is), egy a lángszóróhoz, és egy nagyobb a harctéren való mozgás gyakorlásához. A lőtereken dróttal mozgatott célpontok voltak, míg a nagy gyakorló területen szabályos lövészárkok, bunkerek, tüzelőállások voltak, drótakadályokkal és minden mással, ami az ellenséges állásoknál is megtalálható volt.

A kiképzés 15-20 napos volt és nagyon intenzív és realisztikus. Az első nap a jelölt egy fizikai és pszichikai felmérésen esett át, ami egyben egy rostát is jelentett. Ezek után jöhetett csak a fegyveres képzés, amely a személyi lőfegyver használata mellett nagy hangsúlyt helyezett a kés és a kézigránát használatára. A hagyományos katonai képzés mellett hangsúlyos volt a sport is, ami az erőnlétet erősítette. A kiképzés alatt törekedtek a lehető legrealisztikusabb frontkörülmények kialakítására. Valós állásokat építettek meg amelyeken a támadást gyakorolták, és közben éles kézigránátokat használtak, miközben éleslőszert tüzelő géppuskák pásztázták a területet. A kiképzés végén a jelöltnek egy vizsgán kellett átmennie, amely keretében egy kézigránát elhajítása után meg kellett rohamoznia egy állást. Szintén a kiképzés része volt, hogy a jelölteket egy bunkerbe zárták, amelyeket tetejére a kiképzők kézigránátokat hajigáltak, hogy szoktassák a katonákat a valós harci helyzetekhez. Az ilyen és hasonló valós harci helyzetek közti kiképzés, mind azt szolgálta, hogy a katonák bátorságát fokozatosan felépítsék. A kiképzés nem csak a saját fegyverekre terjedt ki, az arditiknek el kellett sajátítaniuk a Mannlicher karabély és a Schwarzlose géppuska használatát is. Nagy hangsúlyt helyeztek a közelharc képzésre, beleértve a birkózást, a bajonett és a tőr használatát. A kiképzés fontos része volt a terepen való mozgás begyakorlása, és az, hogy hogyan kell egy ellenséges állást bevenni. A gyakorlás nem korlátozódott csak a nappali órákra, éjszakai is folyt fényszórók fénye mellett. Ez amellett, hogy megtanította a katonát az eredményes harc megvívására, fokozatosan immunissá tette a harcmezőn rá leselkedő veszélyekkel szemben. Az hogy a kiképzés milyen is volt jól szemlélteti, hogy Sdricca-ban 1917 június 15. és október 24. között 510 sérülés történt, de „csak” egy haláleset, azonban a sérülések közül számos súlyos volt.

Szervezet

Egy Reparto d'Assalto kezdetben három századból, mintegy 700 főből állt (Én végig a zászlóalj megnevezést használom rá, de a reparto az olaszban inkább osztályt jelent.) Egy század 4 roham-szakaszból és egy támogató szakaszból állt amelyben voltak a géppuskások, az utászok és a futárok. Minden szakasz négy rajból állt, amelyből 1 volt a roham és három az azt támogató. A rajok öt, két emberes párokra osztódtak. A zászlóalj 4. százada, a pót század volt, illetve volt még egyzászlóalj közvetlen lángszórós szakasz is. Összehasonlítás képen a hagyományos olasz gyalogos zászlóalj 1000 fős volt. A létszámkülönbséget a Reparto-knál az automata fegyverek jóval nagyobb számú rendszeresítésével kompenzálták. Ez a páros felállás nagyon jól működött, növelte a katonák közötti összetartó erőt, ugyanakkor könnyen lehetett az újoncokat gyorsan bevethetővé tenni.

1918-as átszervezés után a zászlóalj alapja továbbra is a század volt, de a támogató szakaszt feloszlatták, és a géppuskákat egy géppuskás századba vonták össze. A századokon belül a géppisztolyos katonákat is összevonták két önálló osztagba. Ekkortól a zászlóalj már 36 géppisztollyal rendelkezett. Ugyanakkor a zászlóalj létszáma 700 főről 900-ra emelkedett. A 4. századot feloszlatták, mert innentől a kiképzés és az újon utánpótlás a hadsereg közvetlen Arditi iskolák feladatává vált.

1917-ben egy szakasz 43-46 főből az 1-4. század pedig 5 tisztből és 214 legénységi állományúból állt. A törzs 3 tiszt és 36 legénységi állományú, míg a lángszórós osztag 27 fős volt. Így a zászlóalj rendszeresített létszáma 19 tiszt és 715-742 legénységi állományú volt.

1918-ban a törzs 5+27 fő, az 1-3. századok pedig 208 fősek, amelyeken belül volt négy 41-fős szakasz és két 24-24 fős géppisztolyos osztag. A géppuskás század 3+135 fős, a lángszórós osztag 3+45 fős, az aknavetős osztag 1+27 fős, a hadtáprészleg pedig 58 fős. Így a zászlóalj teljes létszáma 27 tiszt és 916 legénységi állományúból állt.

1918-ban caporetto idején 18000 arditi szolgált az olasz hadsereg különböző alakulataiban.

Taktika

Bassi tapasztalatai szerint az olasz gyalogság rohamai azért voltak sikertelenek, mert a tüzérségi előkészítés vége és a tényleges támadás között túl sok idő telt el. Ezért ő egy olyan taktikát dolgozott ki, amelyben az arditik szorosan együttműködnek a tüzérekkel és a géppuskásokkal. Az arditik támadásaik során nem várták meg a tüzérségi és a géppuska tűz végét, hanem vállalva a kockázatot, annak fedezete alatt a lehető legjobban megközelítették az ellenséges állásokat. Amikor a tüzérség elhallgatott gyorsan rohamra indultak miközben kézigránátokat hajigálva kényszerítették be az árkaikba a védőket. Gyakorlatilag folytatták a tüzérségi lefogást és nem engedték, hogy a védők rendezzék a soraikat és megszervezzék az ellenállást mielőtt betörnének az árkaikba. Persze ez csak az elmélet volt, pl. 1917. szeptember 4-én a Monte San Gabriel-nél a tüzérségi tűz befejezte után 20 percet késlekedtek a rohammal, miközben számos arditi szerzett sebesülést a saját gránátok repeszeitől. Az arditik eredeti feladata csak az ellenséges árok elfoglalása volt, azt már a mögöttük érkező hagyományos gyalogságnak kellett megszállnia, de erre sem került sor mindig idejében. A géppuskák és a gyalogsági ágyúk feladata az ellenséges megerődített állások és géppuskaállások lefogása és megsemmisítése volt, mint ahogy később a lángszóróké is. Az arditiknál szó sem volt beszivárgásról, hanem tűzfedezet alatt előrenyomultak, majd kihasználva a védők zavarát kis távolságból arcból rohamozva törtek be az állásosokba. A támadásokat nem csak nappal, hanem akár éjszaka is végre tudták hajtani. Támadásaikat a bátorságra, a meglepetésre és a félelemkeltésre alapozták. Ez a taktika gyakran bevált, de ha nem követte őket a hagyományos gyalogság, akkor vagy nem, vagy csak súlyos veszteségek árán tudták csak megtartani az elfoglalt állásokat az ellenség szokásos ellentámadásaival szemben.

Felszerelés

Amikor az arditik egyenruháját megalkották Bassi szeme előtt két követelmény lebegett: 1. legyen kényelmes, 2. messziről felismerhető legyen, hogy a viselője nem átlagos katona. Az arditik felszerelésénél törekedtek a könnyűségre, hiszen csak így volt megvalósítható a gyors mozgás a csatatéren. Pl. ők is a francia eredetű, az olasz hadseregben is rendszeresített Adrian sisakot használták, de annak könnyített, alig 0,7 mm vastag változatát. Ez a sisak 70-80 deka volt, míg az ellenségéé 1,3-1,4 kilogramm. A sisakra felfestették az arditik jelvényét és az alakulat római számos hadrendi számát. A katonák egyéni fegyvere, nem a gyalogságnál megszokott Mannlicher-Carcano mod.1891-es puska (1280 mm hosszú), hanem annak lovassági karabélyváltozata, amely sokkal alkalmasabb volt a szűk árkokban való harcra (920 mm). Ez a fegyver nem csak rövidebb, de könnyebb is volt, miközben a ballisztikai tulajdonságai az átlagos harctávolságon nem különböztek. Minden karabély rendelkezett szuronnyal is. Az altisztek, a géppuskások és a lángszórósok személyi fegyvere pisztoly volt, amely valamelyik az olasz haderőben rendszeresített revolver, vagy automata pisztoly volt. Rendfokozatra tekintett nélkül, minden arditinek volt tőre, amelyek az olasz hadseregben rendszeresített, régi Vetterli-Vitali mod.1870 puska szuronyának megkurtításával készültek.

Az arditik kétféle kézigránátot használtak, a Petardo Offensivo Mod. Thevenot-ot (Thevenot) és a Petardo Offensivo sistema Olegron (P.O.). Ezek közös tulajdonsága volt a viszonylag csekély repeszhatás és a nagy hang. E két tulajdonság különösen alkalmassá tette az árokharcra. Szintén a hang okozta zűrzavar fokozására az arditik használtak petárdákat is.

Amikor az arditi bevetésre indult a karabélyához kapott 72 lőszert és egy tucat Thevenot gránátot. Ezt a mennyiséget a roham hadtestnél a harci tapasztalatok miatt már 120 lőszerre növelték, viszont a katonák csak 6 kézigránátot kaptak.

Egy Reparto d”Assalto 1917-ben 24 géppisztollyal rendelkezett, kettővel szakaszonként és nyolccal századonként. Ezen felül 8 géppuskával, századonként kettő, plusz a zászlóalj parancsnokságnál is további kettő. A zászlóalj 3. százada rendelkezett két 65 mm-es gyalogsági ágyúval. A 4. század, amolyan kiképző és pót század volt. A zászlóalj önálló alakulata volt a lángszórós osztag, amely kezdetben 15, majd 18 lángszóróval rendelkezett.

Kezdetben a furcsa kivitelű, és a világ első géppisztolyának tartott FIAT mod.15, ismertebb nevén Villar Perosa fegyvert használták, majd a háború végén már megjelent a Beretta mod.18 is. A géppuskájuk a hagyományos FIAT-Revelli mod.1914 vízhűtéses géppuska volt. Azonban ezekhez nem a máshol hagyományos heveder/rakaszt használták, hanem egy 50 töltényes tárat. Egy ilyen géppuskát egy raj szolgált ki, amely egy géppuskásból négy segítőből és három lőszeresből állt, akik 6000 lőszert cipeltek magukkal. A lángszórók csak 1917 végétől kerültek rendszeresítésre. 1918 júniusától a két 65 mm-es ágyút, négy brit 76 mm-es Stokes aknavetőre cserélték. Ezeken felül a háború végén a rohamhadosztályoknál használtak 37 mm-es ágyúkat is a géppuskafészkek elhallgattatására.

A háború után

Amint a háború véget ért a kimerült Olaszország 1918 decemberétől megkezdte a hadserege leszerelését. Az arditik-re, amelyet a háború speciális körülményei hoztak életre a békében nem volt szükség, így az elsők között, 1919. január 25-én oszlatták fel őket. Ez alól kivételt, csak a Franciaországba vezényeltek jelentettek, az ő végzetük csak 1919 márciusában, illetve júliusában következett be. Ugyanakkor a rohamhadtest csapatai némileg máshogy jártak. A 2. hadosztály-t február 25-én feloszlatták, de az 1. hadosztályt márciusban Líbiába vezényelték annak visszafoglalására. Ugyanakkor májusban intézkedtek arditi tartalék alakulatok felállításáról a territoriális csapatok keretében. Azonban 1920 márciusában, a feszült belpolitikai helyzet miatt a hadügyminiszter tartva ezen csapatok esetleges öntevékenységétől az összes territoriális csapat, köztük az arditik feloszlatása mellett döntött.

Az 1. hadosztály miután júniusban végzet Afrikában, hazavezényelték, és Olaszország, új a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal határos területére rendelték. 1919. szeptember 12-én Gabriele D'Annunzio szabadcsapatai élén bevonult Fiuméba és seregéhez számos, dezertált arditi is csatlakozott, Köztük számos teljes század. Az önkényes dezertálások zavart okoztak a hadosztályban, ezért a vezérkar három Raparto-t három Alpini zászlóaljjal próbálta lecserélni. Azonban mielőtt a váltás teljesen befejeződött volna a hadosztályt 1920. január 10-én feloszlatták. Az egyedüli loyális zászlóaljakat, a X. XX. és XXII.-et egy új rohamezredbe vonták össze és hozzá csatolták a IX.-et Messe ezredes parancsnoksága alatt. A IX. egy új alakulat volt, amelyet a feloszlatott territoriális csapatokból szerveztek. A rohamezredet, felállítása után Albániába vezényelték, de szeptemberben visszahívták, majd decemberben ezt is feloszlatták. Ezzel egy időre az arditi csapatok megszűntek létezni az olasz haderőben.

A háború után Itáliára nem a béke, hanem a zűrzavar köszöntött, ahol a baloldal és a szélsőjobb véres és elkeseredett harcot vívott egymással. Akárcsak Németországban a Sturmabteilungok egykori katonái itt is hamar bekapcsolódtak a politikai harcba a Reparto-k egykori tagjai. Azonban Németországtól eltérően mindkét oldalon. Ezek az utcai összecsapások gyakran torkollottak véres utcai erőszakba, ahol a rohamkatonák különleges kiképzése igen csak jól jött. Számosan D'Annunziohoz, majd annak radikális nézeteiben való csalódásuk után, később Mussolini Fekete Ingeseihez csatlakoztak, köztük maga Bassi is. Ugyanakkor másokból az ezek ellen megalakított baloldali önvédelmi egyesüléshez az Arditi del Popolo-t, amely egész addig sikerrel dacolt a szélsőjobboldali csoportokkal, amíg az azt létrehozó szövetség tagjai egyesével ki nem hátráltak mögüle. Az Arditi del Popolo rövid életű volt 1921-ben olyan 3-4 hónapig létezett. Az Ardti del Popolo-ról itt lehet bővebben olvasni magyarul.

A jobboldali arditiket a Federazione Nazioanale Arditi D'Italia (FNAI) szervezet egyesítette ernyőszervezetként, amely szövetséget kötött Mussolinivel. A FNAI hivatalosan csak 1922. október 23-án alakult meg de kapcsolatai a későbbi Ducéval már korábbiak. A harmincas évekre a szervezet lepaktált a hatalommal, amely annak számos külsőségét vette át. Jellemző, hogy Mussolini bukása után a német bábállamként létrehozott Sallo-i Köztársaság is használta az arditik jelvényét.

Utódok

A brit Long Range Desert Group eredményes tevékenysége felkeltette az olasz vezérkar érdeklődését és elhatározták egy hasonló beszivárgó alakulat felállítását. 1942 május 15-én létrehozták az „A” alakulatot amelynek gerincét az 1. különleges arditi zázlóalj adta kiegészülve helyi arabokkal is. Ez az egység három századból állt, a 101. ejtőernyős volt, a 102. partraszálló, míg a 103. gépkocsizó. Egy 1942. július 20-i parancs értelmében az alakulatot Arditi ezreddé kívánták felfejleszteni, melynek központja a Róma melletti Santa Severa-ban volt. Ténylegesen itt, augusztus 1-én alakult, meg már mint tisztán arditi zászlóalj, majd 11-én megkezdődött a II. felállítása is. Végül a két zászlóaljból álló ezred szeptember 15-én felvette a X. Reggimento arditi nevet Renzo Gazzaniga ezredes parancsnoksága alatt. 1943. március 1-én megalakult a III. zászlóalj hasonló szervezetben, mint az első. Ez is három, specializálódott századból állt. A századok nem a hagyományos szervezeti struktúrát követték, hanem 10, egyenként 10-20 fős járőrökből álltak. A nyár folyamán létrehoztak egy IV. zászlóaljat is. Mussolini július 25-i bukása után az olasz Főparancsnokág a 136. Ifjú Fasiszták nevet viselő hadosztály feloszlatása mellett döntött, amelynek számos katonája csatlakozott az ezredhez, akikből egy újabb századot állítottak fel.

A X. ezred I. zászlóalja 1943 januárjától számos diverziós bevetést hajtott végre Észak-Afrikában, illetve egy részük az Égei-tenger szigetein került alkalmazásra. 1943 májusában a II. zászlóaljat Szicíliába vezényelték felkészülve a közelgő invázióra, amely hamarosan be is következett. Az ezred katonái részt vettek a híres primosolei csatában. Végül a II. zászlóalj maradékát augusztus 13-án menekítették ki Szicílából. Az ezred két százada részt vett szeptember 8-9-én a római csatában, majd biztosította a király III. Vittorio Emanuele kimenekítésében a fővárosból. Az ezt követően a németek feloszlatták az ezredet, de a századait nem.

Mint annyi más esetben az olasz hadseregben az alakulat alegységei sajátos utat jártak be a Mussulini bukását követő időben. Attól függően, hogy hol állomásoztak, hol az egyik, hol a másik oldalon harcoltak tovább. Az I. zászlóalj nem tett eleget a németek feloszlatást elrendelő parancsának és a királynak tett esküjükhöz híven csatlakoztak a Szövetségesekhez. 1944-ben Nápolyban vannak, majd átkeresztelik őket IX. Reggimento arditi-re. Végül részt vesznek Olaszország felszabadításában a 68. Legano gyalogezred motorizált részeként.

Az északon maradt társaik, helyzetüknél fogva más utat jártak be. Az Salloi Köztársaság 184. Nembo ejtőernyős hadosztályának lettek a katonái. Ezek egy része a híres Ramcke alatt a 2. német fallschirmjager hadosztály alárendeltségében harcolt. Ismét felállították a II. zászlóaljat és Németországba küldték, hogy ott kapjon gépkocsizó kiképzést. Ezt az alakulatot visszatérte után különböző alárendeltségben főként az észak-olasz partizánok ellen vetették be. Az alkulat 1945. április 30-án oszlott fel. Érdekes utat járt be a 112. század, amely sors fintora folytán a német 2. fallschirmhjager hadosztállyal Ukrajnába került, ahol először 1943 novemberében Zsitomir védelmében, Kijevtől 40 km-re vetették be. Az alkulat sokáig a keleti fronton maradt egészen 1944 szeptemberéig, amikor is maga a parancsnok, Paris százados is elesett. Ezek után a megmaradt 30 embert kivonták az arcvonalból és visszaküldték Itáliába.

A háború után az új Olasz Hadseregben 1953-ban alakult meg az első ejtőernyős diverziós század, amelyet aztán 1954. július 1-én osztállyá, majd 1961. szeptember 25-én zászlóaljjá fejlesztenek. Egy 1975-ös haderőreformot követően, amelyben az olasz hadseregben megszüntették az ezredszintet és önálló zászlóaljakat hoztak létre a magasabb egységek keretén belül. 1975 október 1-én felállításra került a 9. Col Moschin ejtőernyős roham zászlóalj, amely a X. Reggimento arditi-ból létrejött IX. Arditi-t tekinti jogelődjének. 9. zászlóalj a Folgore ejtőernyős dandár alárendeltségébe tartozik. Az alkulat 1982 szeptember és 1983. novembere között békefenntartóként állomásozott Libanonban. 1991 májusa és októbere között két százada Irakban került bevetésre. 1992 decembere és 1993 szeptembere között Szomáliában voltak részei. 1995. június 24-n az alakulat ismét megkapta az ezred elnevezést. 1996 júliusa és 1997 márciusa az ezred katonái a NATO parancsnoksága alatt részt vettek a Bosznia-Hercegovina-i békefenntartásban. 2022-től a 9. ezred békehelyőrsége Pisában található.

Források:

- Baczoni Tamás, Kiss Gábor, Sallay Gergely, Számvéber Norbert: Halálfejes katonák - Az Osztrák-Magyar Monarchis rohamcsapatai 1916-1918 (Puedlo 2006.)

-Angelo L Pirocchi, Velimir Vuksic: Italian Arditi - Elite Assault Troops 1917-20 (Osprey 2004.)

-Wikipedia idevágó oldalai

Ambasa