Mielőtt belevágtam ennek a cikknek a megírásába, meglepve tapasztaltam, hogy erről a harckocsiról milyen kevés magyar anyag van. Általában csak 1-2 oldalas rövid cikkecskék emlékeznek meg róla. Ámulatomat csak fokozta, hogy az angol wikipedia kivételével ha egyáltalán van róla szócikk, azok sem haladják meg ezt a terjedelmet, beleértve a franciát is (!). Aztán ahogy elkezdtem összeszedni és elolvasni a forrásokat kezdtem rájönni miért is forró krumpli a téma. Egyszerűen túl sok az ellentmondás a forrásokban. Pedig ez a harcjármű - amely a Vickers E-n alapuló T-26 megjelenésig a legnagyobb darabszámban gyártott harckocsi - korszakos jelentőségű volt. Forgó tornya, hármas belső elrendezése révén a mai harckocsik ősanyja. Sok tekintetben az első korszerű harckocsi, amelyet az az után tervezett harckocsik túlnyomó többsége elrendezésében követett. Ennek ismeretében talán több szót érdemelne és érdemes lenne egy kicsit jobban megismerkedni vele...

A francia harckocsicsapatok megszületése

Az közismert, hogy a harckocsik első harci alkalmazására 1916. szeptember 15-én a Somme-nál, Martinpuich és Cobles falvak romjai közötti területen került sor, amikor a brit Mark I.-esek átlépve saját peremvonalukon rohamra indultak a német állások ellen. Az azonban már nem annyira ismert, hogy noha a britek voltak az első alkalmazók, de velük párhuzamosan, tőlük függetlenül a franciák is saját harckocsi fejlesztést folytattak. Igaz ugyan, hogy a harckocsi ötlete már a világháború előtt is felmerült, és szeretünk hivatkozni az osztrák Burstyn 1912-es terveire, de azt sokan figyelmen kívül hagyják, hogy erre semmi igény nem volt. Hiszen a hadvezérek - mindkét oldalon - egy teljesen más háborúra készültek, amely a gyors manőverek révén hamar véget ér. Egy ilyen háborúban mi a csudát kezdhettek volna egy lassú csörömpölő vacakkal? Mi ellen is vethették volna be? Aztán a háború kitörése után jött a keserű megvilágosodás. A frontok megmerevedtek és egyre bonyolultabb és mélységében tagolt állásrendszerek jöttek létre. A tábornokok nehezen váltottak, és mivel más eszközük nem volt - meg amúgy is azt tanulták - a tüzérség tömeges tűzcsapásaival és a gyalogság tömegrohamaival próbálták áttörni az ellenséges vonalakat. Azonban ezek a próbálkozások csak véres kudarcok sorát hozták, hiába jelent meg az eszköztárukban a harci gáz az, csak kérész életű sikereket hozott, miután az ellenfél gyorsan megtanult ellene védekezni.

Ekkor a csatéren alapvetően három kihívással kellett szembenéznie az árkait elhagyó támadó gyalogságnak: a szögesdrótokkal, az árkokkal és bombatölcsérekkel, és a tüzérség és a géppuskák miatt elhárító tűz megnövekedett erejével. Mind a britek, mind a franciák elkezdtek azon tanakodni, hogy milyen hatásos választ tudnának ezen veszélyek ellen adni. Mint ipari nemzetek, természetesen főleg technikai megoldásokat kerestek. Azonban kezdetben ezekre külön-külön próbáltak választ adni. Kezdetben a szögesdrót akadályok leküzdését tekintették az elsőnek megoldandó problémának, amelyre különféle lánctalpas megoldások születtek. Ezek általában a Holt lánctalpas traktor alvázán alapultak, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azonban ezek a korai próbálkozások rávilágítottak arra problémára, hogy ezen járműveket a csatamező gyilkos tüzében páncélvédelemmel kell ellátni, ahonnan már csak egy lépés volt azok felfegyverzése, vagyis a tank megszületése. Azonban ehhez először le kellett győzni a megcsontosodott gondolkodású tábornokokat és a keményfejű bürokratákat.

A felfegyverzett páncélozott harcjármű gondolata nem volt új, hiszen ekkor már majd mindegyik hadviselő fél használt páncélautókat. Azonban ezek - a keleti fronttal ellentétben - a nyugati hadszíntéren csak nagyon korlátozottan voltak alkalmazhatóak. Keskeny kerekeiknek köszönhető magas talajnyomásuk miatt az amúgy is felázott, és gyakran sártengerré váló harcmezőn bevetésük lehetetlen volt. 1914-ben a Schneider cég saját kezdeményezésére vásárolt néhány Holt 45hp traktort, amelyet a gyár főmérnöke, Eugen Brillé páncélzattal és géppuskákkal látott el. Ezt be is mutatták a hadsereg és a kormányzat képviselőinek, azonban az ekkor a fejlesztésekért felelős államtitkár Jules-Louis Brenton nem látott benne fantáziát. Nem úgy a bemutatón jelen lévő fiatal tüzérezredes Jean-Baptiste Estienne, aki ekkor a Phillipe Petain vezette 6. gyaloghadosztály tüzérezredének parancsnoka volt. Az államtitkárral ellentétben ő megtapasztalta az állásháború kihívásait és azonnal átlátta a bemutató jelentőségét. Estienne, aki egy műszakilag jól képzett tüzértiszt volt már korábban is nagy képzelőerőről tett tanúbizonyságot, amikor megszervezte, hogy tüzérségének tüzét repülőgépekkel helyesbítsék. 1915 novemberében egy hátországi gyakorlótéren meglátta a Schneider technológia demonstrátorát, rögtön átlátta, hogy ez lesz az az eszköz, ami majd áttöri az állóháború megmerevedett arcvonalait. Azonban ehhez még hosszú és keserves út vezetett.

Holt traktor

Képzett katonaként azonnal elkezdte meghatározni, hogy szerinte milyennek is kellene lennie annak a harcjárműnek, amelyre a hadseregnek szüksége lenne. Hogyan is kellene az egyszerű traktorból „Cuirasses terrestres” azaz szárazföldi csatahajót alkotni. Estienne lefektette, hogy a jövőbeni harcjárműnek négy fős legénységgel kell rendelkeznie. Fegyverzetét egy 37 mm-es ágyúnak és két géppuskának kell alkotnia. Át kell tudnia kelnie az ellenséges szögesdrótakadályokon és árkokon. Ezen felül már gondolt a gyalogsági támogatásra is, és felvetette, hogy a járműnek egy páncélozott utánfutót is kell vontatnia, amiben 20 felfegyverzett gyalogosnak kell védetten elférnie. Estienne bízott benne, hogy rendelkezik annyi támogatással a harctéri parancsnokok részéről, hogy leküzdje a politikusok és a bürokraták gáncsoskodásait. 1915. december 1-én levelet írt Joseph Joffre főparancsnoknak, amelyben felvázolta elképzeléseit az új fegyverrel és annak alkalmazásával kapcsolatban. December 12-én Estiennet a főhadiszállásra hívatták, ahol találkozott Joffre vezérkari főnökével Maurice Janin tábornokkal, ahol előadhatta elképzeléseit. Janinnak tetszett az ötlet és felhatalmazást adott, az ezredesnek, hogy kezdjen tárgyalásokba az ipar képviselőivel a terve megvalósításának érdekében. December 20-án sor is került az első találkozóra közte és Louis Renault - az ismert autógyáros - között, de a tárgyalások nem vezettek eredményre. Renault-ot nem érdekelte az ötlet. Arra hivatkozott, hogy így is le vannak kötve a gyárai kapacitásai, és egyébként sem ért a lánctalpas járművekhez. Még az nap találkozott Brillével is, akitől az egész ötlet kiindult. A Schneider főmérnökével való találkozás szerencsés csillagzat alatt született. Adott volt egy katona, aki tudta, hogy ami kell, azt mire akarja használni, és hogyan, és adott volt egy mérnök, aki azt meg tudta valósítani.

Jean-Baptiste Estienne a francia páncéloscsapatok atyja

Brillé, Estienne irányelvei alapján nyomban neki is kezdett a tervezésnek a Schneider Creusot üzemében. Alig hét nap múlva már be is mutatta az első vázlatokat a Francia Főparancsnokságnak. Mindeközben katonai vonalon is változások történtek. Petain-t a 6. hadosztály éléről a Chalons hadsereg élére nevezték ki, Estienne-t pedig felmentették korábbi ezredparancsnoki beosztásából, így minden energiáját az új feladatának szentelhette. Az ezredes és Brillé terve elnyerte Joffre főparancsnok támogatását és 1916. február 25-én a Schneider cég 400 páncélosra „Tracteurs Esienne”-re kapott megrendelést, amelyet 1916 novemberéig kellett leszállítania. Hamarosan meg is kezdődtek a munkálatok a cég egy párizsi leányvállalatánál a Société d'Outillage Mécanique et d'Usinage Artillerie azaz a SOMUA-nál. A készülő harcjármű neve a Schneider CA (Char d'Assaut) azaz Schneider rohamkocsi lett. Mivel ez a cikk nem a Schneider tankról szól itt ezt nem is szeretném bővebben részletezni. Azonban már ennek a harckocsinak a fejlesztésénél előkerültek azok a problémák, amely majd minden ilyen új technológiát jellemzett. Ami papíron jól mutatott az a valóságban már nem biztos hogy működött. Ráadásul a francia ipar ekkorra már igen túlterhelt volt és a háború eleji mozgósítások révén elveszítette képzett munkaerejének jelentős részét. Így nem véletlen, hogy a program már rövid idő alatt megcsúszott és az egyre nagyobb késést szenvedett. Az első Schneider CA-t csak 1916. szeptember 8-án alig egy héttel a brit tankok debütálása előtt kapta meg a francia hadsereg. Majd novemberben újabbak követték, azonban ezek csak kiképzésre voltak alkalmasak, mivel az első 32 darab páncélzat helyett, csak vas felépítményt kapott. Azonban ha ez nem lett volna elég, decemberben Joffre-t Robert Neville váltotta fel a főparancsnoki tisztségben. Neville tüzértiszt volt, aki verduni csata tapasztalataiból azt a következtetést vonta le, hogy a francia tüzérség erejét és mozgékonyságát kell növelni. Neki nem tankokra volt szüksége, hanem sokkal inkább újabb lövegekre és hozzájuk vontatókra. Ugyan a Schneider program nem állt meg, de igazából Estienne-n kívül nem sokakat érdekelt az, hogy hogy halad. Ennek a hozzáállásnak talán az is az oka volt, hogy amikor Estienne 1916 nyarán Nagy-Britanniába látogatott és egyeztetett a britekkel, határozottan kérte, hogy azok ne vessék be idő előtt a saját tankjaikat. Azonban a briteket is sürgette az idő, hiszen egy halom pénz, időt és energiát öltek be valamibe, amiről azt sem tudták, hogy az, majd hogyan fog muzsikálni a csatamezőn. Így a szeptember 15-i eredményekből a franciák azt a következtetést vonhatták le, ami éppen nekik tetszett. Például azt, hogy végül is sok hűhó volt semmiért, hiszen a britek az új csodafegyverükkel nem törték át a frontot, ráadásul megelőztek bennünket, innentől pedig a közvélemény felé való propagandaértéke is kétséges. Maga Lloyd George brit miniszterelnök is meglehetősen lekicsinylően írt a naplójába a tankok debütálásáról. Egyébként a britek és a franciák közötti bizalmatlanság kölcsönös volt és egyik fél sem tárta fel nyíltan a lapjait a másik előtt. Ahogy britek nem kötötték a franciák orrára az első bevetést, úgy a francia Joffre sem hívta meg kollégáját, a brit főparancsnokot Douglas Haig tábornokot a Schneider CA szeptember 3-i bemutatójára. Minden esetre a franciák levonták a következtetéseket a britek első szerepléséről és a harckocsiaik páncélzata megerősítése mellett döntöttek.

Aztán lassan beindult a termelés, és 1916. december 26-án Champlieu-ban megalakult a S.S.R.101, az első francia harckocsi alakulat. 1917 áprilisára pedig már 208 Schneider CA került a hadsereg birtokába. Épp jókor, mivel április 16-án kezdetét vette a Neville-offenzíva, ahol már a francia harckocsiknak is döntő szerepet szántak. Összesen 132 tankot vontak össze Ebből 82 került Groupement Bossut kötelékébe amely a 32. hadtest alárendeltségébe tevékenykedett, míg 50 Groupement Chaubes-ébe, amely a 5. hadtestet támogatta. A támadás enyhén szólva sem hozta meg a várt eredményt. Ugyan sikerült a német vonalakba 5 km mélyen betörni, de ennek súlyos ára volt. A 32. hdt. 82 páncélosa közül 31 az ellenséges ágyútűzben veszett oda 13 pedig belegabalyodott a szögesdrótokba. 129 kezelő sebesült meg vagy halt hősi halált, köztük a hadműveleti csoport parancsnoka Louis Bussot is. Az 5. hdt. sem járt jobban, ők az 50 kocsiból 26-t vesztettek el az ágyútűzben és 51 kezelőjük került a veszteséglistára. Ráadásul keserű tapasztalat volt, hogy hiába erősítették meg a páncélzatot a német tüzérségi gránátok miután áttörték a harckocsi testét számos esetben az üzemanyagtartályba csapódva lángba borították a francia harckocsikat.

Schneider CA

Azonban nem csak a Schneider volt az egyetlen Franciaországban, amely közepes/nehéz harckocsit fejlesztett ki. A Schneider megrendelés erős ellenérzést váltott ki a francia bürokrácia berkeiben. Nem nagyon tetszett nekik, hogy átnyúltak a fejük felett, a hadsereg kihagyta őket a döntéshozatalból és megkerülte őket. Hogy ebben csak szimpla sértődöttség volt, vagy egyszerűen azt nehezményezték, hogy miközben ők próbálnak egy kényes egyensúlyt fenntartani az ipari termelésben az ipari kapacitás, a munkaerő és a nyersanyagok elosztása által, jön néhány tábornok, no meg egy ezredesecske és romba dönti azt. Lehet, hogy mindkettő közrejátszott. Minden esetre arra jutottak, hogy rendben a katonáknak kell az új játékszerük, de azt nem így kell csinálni. Egy ilyen új technológia kifejlesztése nem hazárdjáték, azt nem lehet csak egyetlen vállalatra bízni. Ráadásul a hadseregen belül sem tetszett mindenkinek a tüzér lobbi túlhatalma és az, hogy Estienne magasrangú pártfogó által támogatva megkerüli a szolgálati utat. A két csoport egymásra talált és a Mourret tábornok vezette Direction du Service Automobile (DSA), vagyis a hadsereg gépjármű szolgálata is előállt egy tervvel. Ez nem teljes volt újkeletű hiszen már 1916 márciusában is bemutattak egy elképzelést, amely egy hosszított Holt alvázon alapult. A DSA terve a Schneider féle rövidcsövű 75 mm-es ágyú helyett a komolyabb Cannon de 75 mle.1897-et használta volna, ráadásul mindjárt 4 géppuskával szerelték volna fel a konkurens kettőjével szemben. Mindenki tudta, hogy gyorsan kell cselekedni, hogyha el akarják kerülni, hogy a Schneider a fejükre nőjön, így sebtében megbízást adtak a St-Chamondban található Forges et Aciéries de la Marine et d'Homécort (FAMH), vagyis a St-Chamond-i Haditengerészeti Vas- és Acélgyárnak 400 tank legyártására. Ráadásul, hogy senki se emelhessen kifogást, a dél-franciaországi gyár 10 nappal korábbra vállalta a 400 tank leszállítását, mint a párizsiak. Természetesen, mint a konkurensük, ők sem tudták tartani a feszített határidőt, de ezt ekkor még senki sem akarta tudni. A St-Chamond-i gyárnak volt még egy előnye, hogy a Schneiderrel szemben nem a hadsereg, hanem a haditengerészet beszállítója volt, így nem a szárazföldiektől vont el értékes ipari kapacitást.

St-Chamond

A korábban már említett 1917. április 16-i támadásban nem csak a Schneiderek vettek rész, hanem a St-Chamondok is. Ugyanis március közepén a Francia Hadsereg már 13 Schneider és 2 St-Chamond zászlóaljjal rendelkezett állományukban az előbbiből 208, az utóbbiból pedig 48 példánnyal. Ezek a zászlóaljak 4-4 ütegből álltak, 1-1- üteg pedig szintén 4-4 páncélost foglalt magába. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy ezek közül ténylegesen csak 160 volt harckész és azok közül is csak mintegy 100 Schneider kapta meg a kiegészítő páncélzatát.

Minden esetre a francia közepes/nehéz harckocsi program így, vagy úgy de sínre került, hősünknek Estienne ezredesnek ideje volt a másik tervének a megvalósításába kezdenie.

A Renault FT kifejlesztése

Történetünket ott szakítottuk meg, hogy Estienne kérését Louis Renault még 1915 decemberében elutasította, és a derék ezredes, jobb híján a Schneiderrel egyezett meg. Estienne azonban tisztában volt, ugyan sikerült átvernie tervét a bürokrácián, de ez nem jelenti, hogy tervei elől minden akadály elhárult. A francia ipar túlterhelt volt a képzett munkaerő- és nyersanyag hiánnyal küszködött. Ráadásul a Schneider és a St-Chamond is a szemében csak szükségmegoldás volt. 1916 nyarán aztán Estienne és Renault véletlenül összefutott a párizsi Hotel Claridge-ben, ahol addig nyaggatta az ezredes az iparmágnást, míg az kötélnek nem állt, és elvállalta egy könnyű harckocsi megalkotását. Hogy ebben az játszott-e közre, hogy Renault addigra felmérte, hogy most egy olyan harckocsi megépítésre kérik fel, amit már képesnek tart megvalósítani, vagy egyszerűen féltékeny volt az addig kiszivárgott hírek miatt, amely a konkurenseknek szóló megrendelésekről szóltak, vagy akár mindkettő nem tudom. Minden esetre Estienne biztatására Renault saját kezdeményezésére egy könnyű harckocsi fejlesztésbe kezdett.

Louis Renault

A konkrét tervezést Charles-Edmond Serre és Rodolphe Ernst-Metzmaier mérnökökre bízta. Az új jármű neve kezdetben Char Mitrailleur, azaz géppuskás kocsi volt. Ennek a fából készült makettjét 1916 októberében mutatták be Estienne-k, aki nyomban Mourret-hez és a DSA-hoz ment vele. Azonban Mourret-nek nem tetszett a terv, hogy mi volt az igazi baj azt nem tudom, lehet hogy nem tetszett neki, hogy az izgága ezredes megint átnyúlt a feje felett, de az is lehet, hogy egyszerűen nem hitt, abba, hogy ezek a kisméretű játékszerek képesek bármi érdemi harctevékenységre és nem csak feleslegesen ipari kapacitást kötnek le. Így a DSA nem adott megrendelést Renault géppuskás tankjára. Azonban Estienne nem esett kétségbe és már a jó bevált módszerhez folyamodott, ha valami nem megy egyenesen kerülőutat kell keresni. Így beállított a főparancsnokhoz Joffre-hoz és rábeszélte, hogy rendeljen meg 1000 tankot Renault-tól. Persze az ipari megrendelésről nem Joffre döntött, ő csak az igényeit fogalmazta meg. Minden esetre a megrendelést leadta Albert Thomas fegyverkezésügyi államtitkárnak. Thomas azonban a St-Chamond program támogatója volt, így ő csak felesleges ipari kapacitás pazarlást látott a tervben. Azonban túl nagy nyomás nehezedett rá a vezérkar részéről így nem mondhatott kerek-perec nemet, viszont mindössze egyetlen mintapéldányra adott megrendelést. December 30-án Renault már egy kifinomultabb, teljes méretű fa makettet mutatott be a DSA bizottságának és Mourret-nek, aki továbbra is szkeptikus volt. A tábornok szerint a kis harckocsi farnehéz, túl könnyű, nem jó a küzdőtér szellőzése, aminek következében a géppuska kezelője 10 perc után már nem fog levegőt kapni. Egy másik tiszt „Charmant joujou” azaz bájos játékszernek titulálta csekély harci hasznossággal. Ugyanakkor a bizottság többi tisztje nem volt ilyen elutasító 7:3 arányban elfogadta a tervet és engedélyezte 100 Char mitrailleurs megrendelését. Aztán ezt januárban megfejelték további ötvennel, miután a Renault billancourti gyárában már egy működőképes példányt is teszteltek. A jármű ekkor kapta Renault FT elnevezést. És itt érdemes egy kis kitérőt tennünk.

A Renault FT fából készült tanulmány makettjei

Ennek a harckocsinak az elnevezése sok félreértésre ad okot. Sok helyen FT-17, vagy FT 17 névvel illetik, de ezt, legalább is a háború alatt sohasem használták. Az hogy ez elterjedhetett annak az oka a későbbi módosítások, mint az 1918-as, vagy az 1931-es. A harckocsi hivatalos francia hadsereg beli típusjelzése: automitrailleuse á chenilles Renault FT modéle 1917, míg a az amerikai M1917. Azonban nem csak az évszámmal van baj, hanem az FT betűkombinációval is, mert erre is több megfejtés létezik. Egyesek szerint az FT a „faible tonnage” azaz könnyűsúlyú, vagy a ”franchisseur des tranchées” árkon áthaladót jelenti. Valójában sokkal prózaibb a jelentése. A Renault a gyártmányait két betűkombinációjából álló elnevezést adott, így a párizsi taxi típusuk az AG, egy tüzérségi vontatójuk az EG míg egy nehéz teherautójuk az FU típusjelzést kapta. Később a fenti bonyolult megnevezés csak a géppuskás változatokra vonatkozott, majd az ágyús változat megjelenésével char canon a chenilles Renault FT modéle 1917 is megjelent, végül az egységesítés érdekében a char léger Renault FT modéle 1917 lett a hivatalos elnevezése a Renault könnyű harckocsinak. Ráadásul megjelent az FT-18 jelzés, amelynek megint több magyarázata van. Az egyik szerint ezek az 1918-as már a módosított/javított modellek, egy másik szerint ezek a motor 18 LE-jére utalnak. (Senkit ne zavarjon meg, hogy a motor valójában 39-40 LE-ős volt, mert ez ekkor 18 adólóerőnek felelt meg.) Természetesen ez nem zárja ki, hogy később más országokban nem hívták FT-17-nek.

A gyári próbák után januárban FT-t Champlieu-ba szállították, ahol a DSA megkapta a mintapéldányt tesztelésre. Estienne tudta, hogy a meccs még nincs lefutva és kérte Renault-ot, hogy áprilisig tovább tökéletesítse a járművet. Előérzete nem volt alaptalan. A verduni csata után menesztették pártfogóját, Joffre-t és mint azt már korábban írtam Neville került a helyére, aki ekkor a tüzérség fejlesztése mellett tette le a voksát. Albert Thomas fegyverkezésért felelős államtitkár nyomban támadásba lendült és tájékoztatta Renault-ot Neville-re hivatkozva, hogy a tüzérségi vontatók gyártása elsőbbséget élvez, holmi tankok gyártásával szemben. Thomasnak amúgy is a bögyében volt Estienne, aki nem elégedett meg a 150 megrendelt harckocsival, hanem egyenesen kerek 1000-t akart. Ez azonban Thomas szerint - aminek valljuk be volt alapja - teljesen túlterhelte volna a francia ipart a már futó két másik harckocsiprogram mellett. Ugyanakkor április 10-én a Rohamtüzérség Tanácsadó Bizottsága felkarolta az ezredes ötletét, és megszavazta, hogy a hadsereg rendeljen meg 1000 FT tankot. És, hogy hab kerüljön a tortára Neville három napra rá áldást adta minderre.

A Renault FT prototípusának tervrajza

A Renault FT prototípusa

1917. április 21-22-én Marly hivatalosan összehasonlító próbának vetették alá Renault páncélosát a konkurens Schneider és St-Chamond harckocsikkal. A kis harckocsi felülmúlta vetélytársait, de Estienne felvetette, hogy nem csak géppuskás, hanem ágyús változatra is szükség lenne. A választás a 37mm modéle 16 TR gyalogsági ágyúra esett. Ez azonban azzal járt, az amúgy szűk tornyot teljesen át kell tervezni. Ráadásul a bemutatón részvevő bizottsági tagok megint felvetették, hogy harckocsi kis méretéből adódóan csak 165 cm-nél nem magasabb katona fér be a toronyba, ráadásul szerintük egy ember nem is elég a géppuska kezeléséhez. Újra előjött, hogy a torony szellőzése elégtelen és 10 perc folyamatos tüzelés után a lőpor-gázoktól a katona nem kap levegőt. Thomas megkapta a jelentést, és azt olvasta ki belőle, ami neki kedvezett. Április 29-én felfüggesztette a gyártást és a harckocsi áttervezését kérte. Két fős tornyot akart a géppuskához és az eddigi 1820 géppuskalőszer javadalmazás 10000 lőszerre való emelését. Természetesen mindenki tisztában volt vele, hogy a nagyobb torony a páncéltest teljes áttervezését, és a tömeg növekedését vonná maga után, ami további késéseket eredményezne.

Louis Renault saját harckocsijának vezetőállásában

Módosított toronnyal és fegyverzettel is ellátott prototípus

Természetesen mind Renault, mind Estienne dühöngött a döntés miatt, de ekkor még nem tudtak mit tenni. Aztán az időközben megindult neville-offenzíva összeomlott és a francia Schneider és St-Chamond tankok csúnyán leszerepeltek Chemin-des-Dames-nál. A csata elemzése tovább erősítette Estienne-ben a meggyőződését, hogy nagy harckocsik helyett kis, könnyű harckocsik tömegeire van szükség. Ő ezt a méh-rajokhoz hasonlította és úgy gondolta, egyetlen nehéz-harckocsi árából öt kis Renaultot lehet legyártani. Ezek már számuknál fogva is túlterhelik a német védelmet és így azt le tudják győzni azt. És ekkor nem várt szerencse ragyogott a francia könnyű harckocsi programra. 1917 februárjában Oroszországban megbukott a Cár, és Kerenszkij vezette polgári kormány került hatalomra. A franciák egy küldöttséget menesztettek Oroszországba, amelynek tagja volt Albert Thomas is. Míg Thomas távol volt Estienne nem késlekedett és számos beszélgetést folytatott a neville-offenzívában részt vett harckocsizó katonákkal. Ezek a katonák, akik látták a csatát egyértelműen letették a voksot Estienne elképzelés mellett és ezt már Mourret sem hagyhatta figyelmen kívül. Távollétében visszavonták Thomas rendelkezését és megerősítették az 1150 Renault harckocsira szóló megrendelést. Az új szerződés 650 db 37 mm-es ágyús, 500 db 8 mm-es Hotchkiss géppuskás változatról szólt. Mire Thomas visszatért a neville-offenzíva összeomlott és már nem sok beleszólása volt a francia könnyű harckocsi programba.

A neville-offenzíva kudarca, majd azt követő május 3-i zendülés követő zűrzavar hosszú hónapokra támadásra képtelenné tette a francia hadsereget.

Schneider CA harckocsi bevetés előtt

Elhagyott és a németek zsákmányául esett St-Chamond harckocsi

Kilőtt és felrobbant Schneider CA harckocsik

A zendülések és az offenzíva kudarca után Petain lett a francia frontparancsnok, aki a háború elején, mint a 6. hadosztály parancsnoka Estienne közvetlen felettese volt. A zendülés végérvényesen megmutatta, hogy az ahogy a francia tábornok eddig háborúztak nem folytatható. Petain minden támadó tevékenységet leállított, megígérte a katonáknak, hogy az amerikai csapatok megérkezésig nem fognak nagyobb offenzívába. Miközben erélyesen lépett fel a rend helyreállítása érdekében, nem alkalmazott felesleges erőszakot, megértette és elfogadta a katonák követeléseit, és növelte a szabadságolások számát. Persze ezzel csak a rendet sikerült helyreállítania, de volt még egy másik problémája is: sikert kellett felmutatnia. Így amikor újra találkozott egykori beosztottjával, érdeklődéssel hallgatta annak elméletét, arról, hogy kis tankjai méhek rajainak módjára hogyan lepik majd el a német állásokat. Azzal érvelt, hogy ha úgy sem tudnak olyan harckocsit építeni, amely ellenáll a német tüzérségi lövedékeknek akkor olyan sok kell, amennyit azok már nem tudnak kilőni. Egyszerűen a német védelmet harckocsik tömegével kell túlterhelni. Ráadásul ezek az apró harckocsik méretüknél fogva sokkal nehezebben eltalálhatóak, mint a korábbi esetlen monstrumok. A beszélgetés meggyőzte Petain-t, és június 20-án a korábbi 1150 db-s megrendelést 3500-ra növelte. Az új harckocsiknak 1918 tavaszára kellett elkészülniük. Közben szeptemberben már mindenkinek elege lett Thomas gáncsoskodásaiból és őt is menesztették, helyét Louis Loucheur foglalta el.

És ha azt gondolhatnánk, hogy innentől már egyenes út vezetett a sikerhez, azonban lett egy új probléma. Renault 1000 harckocsi legyártásával még megbirkózott volna, de 3500 már neki is túl nagy falat volt. A probléma megoldása az volt, hogy más gyárakat is bevontak a termelésbe, de ehhez az kellett, hogy Louis Renault mondjon le a szabadalmi jogdíjakról. Megtehette, hiszen még így is tekintélyes szelete kapott a tortából. Így megrendelést kapott a Berliet, a Schneider SOMUA gyára és a Delaunay-Bellville. Továbbá az amerikaiak is vállalták, hogy legyártanak 1200 darabot a saját részükre és az olaszok is maguk gyártják le a saját szükségleteiknek megfelelő mennyiséget. 1917. december 1-én a francia hadsereg összesen 3100 harckocsira adott le tényleges rendelést: 1950 db 37 mm-es ágyúsra, 1150 db géppuskásra, 700 db 75mm-es rövidcsövű rohamlövegre és 200 db rádiós harckocsira. Aztán február 17-én ezt módosították 1000 db géppuskásra, 1830 db 37 mm-es ágyúsra, 200 db rádiós parancsnoki harckocsira, és 970 75mm-es rohamlövegre. 1918 októberében aztán ismét módosították a megrendelést. A Renaultnak 1850 helyett 3940-t, a Berliet-nek 800 helyett 1995-t, a SOMUA-nak a korábbi 600 helyett 1135-t és a Delaunay-Belleville-nek 280 helyett 750 tankot kellett volna legyártania. Persze ez így nagyon szép, de közbe szólt a valóság. A Renaultnak 1917-ben összesen alig 84 harckocsit sikerült átadnia, ráadásul ezek egy részének hiányzott a fegyverzete, minden esetre arra alkalmasak voltak, hogy megkezdjék velük a kiképzést. A legfőbb gond az öntött torony volt. Az eredeti valóban túl kicsi volt, ráadásul csak a géppuska befogadásra volt alkalmas. Ráadásul egyes források szerint hiány lépett fel a megfelelő, páncélnak is használható, ugyanakkor önthető acélból. Ekkor a Berliet előrukkolt egy megoldással. Terveztek egy új, síklapokból álló sokszög tornyot, amelyet az univerzalitása miatt „omnibusz” toronynak neveztek el, mert ebbe már egyaránt belehetett építeni a géppuskát és a 37 mm-es ágyút is. Ezzel párhuzamosan Ugine-ben Acieries Paul Girod gyárában megalkottak egy az eredetihez hasonló, de szerkezetében attól különböző tornyot. Ez is omnibusz torony volt, amelybe mindkét féle fegyvert be lehetett építeni. Részben öntött, részben íves kovácsolt páncéllapokból állt. A kétféle tornyot vegyesen alkalmazták és egyaránt szállították mindegyik gyártónak. A tornyok hiánya mellett kezdetben a lövegekből is hiány mutatkozott, így kezdetben több géppuskás készült el, és kevesebb, ágyús, mint terveztek. A Nagy-Britanniából rendelt páncéllemezek is késtek.

A gyártás a cégek között nagyon szoros együttműködést igényel, és ez legalább annyira hozzájárult a Renault FT sikeréhez, mint maga a konstrukció egyszerűsége. A Renault gyártotta a motorokat, a sebességváltókat és a futóművet, de a harckocsi testét és a tornyokat más beszállítóktól kapta. A Berliet testeket és tornyokat gyártott, de kapott tornyokat a Girod-tól is. A páncéllemezek FAMH-tól és az Imphy cégektől származtak, A Berliet a Renaulthoz hasonlóan saját maga gyártotta a motorokat és a futóművet. A Delaunay-Belleville beszállítóktól kapta a páncéllemezeket, amelyekkel harckocsitesteket gyártott, amelyekkel végszerelést végzett, amelyekbe a Renaultól kapott motorokat építette és a Saint-Denise-ben gyártott futóműveket használta. A SOMUA a Schneidertől kapta a páncéllemezeket, amelyből páncéltesteket gyártott, amelyre saját futóművet épített. A legtöbb motor a Renaultól származott, de a Peugeot is szállított 510 darabot. És végül a Girod mindenkinek gyártott tornyokat. A fegyverzet pedig a géppuskák a Hotchkiss-től, a 37 mm-es ágyúk Puteaux-tól, a 75 mm-es erődágyuk pedig a Schneider-től származtak.

A Renault Boulogne-Billancourt-i gyárában megindult az FT-k gyártása

Berliet tornyos prototípus Hochkiss géppuskával

Girod tornyos FT harckocsi még fa ágyúimitációval

Három változat egy képen: legtávolabb egy Renault-tornyos géppuskás, középen Berliet-tornyos ágyús, és legközelebb egy Girod-tornyos ágyús példány

Ráadásul, az elkészült harckocsikkal is sok gond volt, a 3/4-üket súlyos műszaki problémák miatt vissza kellett küldeni a gyárba a hibák kijavítása véget. Igazából néha banális okok vezettek súlyos problémákhoz. A csapatoknál kevés volt a pótalkatrész, így olyan meghibásodások miatt kellet gyakran visszaküldeni a gyártóhoz a FT-ket, amelyek csapatszinten is könnyedén javíthatók lettek volna. Két apró, de neuralgikus pontja volt a konstrukciónak. Az egyik a csapatoknál lévő rossz minőségű üzemanyag miatt a szűrők a tervezetnél gyakrabban szorultak cserére a másik gond a motor hűtő-ventilátorának meghajtó szíja volt. Ez akkora gond volt, hogy volt olyan ezred, amely harckocsijainak 10%-a volt 1918 júliusában harcképtelen. Egy amerikai zászlóaljnál feljegyezték, hogy egyetlen nap alatt több, ilyen szíjat cseréltek, mint ahány harckocsijuk volt.

Mindezek a problémák oda vezettek, hogy 1918 februárjában a Renault még csak 108 harckocsit szállított le, de azok is mind fegyverzet nélküliek voltak. Aztán áprilisra már kezdett felfutni a termelés. Ekkora már 453 páncélos gördült ki a gyárból, azonban ebből 122 db fegyvertelen, csak kiképzésre alkalmas példány volt 248 átvételre várt és mindössze 43 volt ténylegesen bevethető.

1918. február 18-án megalakult az első Renault zászlóalj az 1e BCL (Battalion des Chars Légers) majd március 21-re sikerült feltölteni az állománytáblájában előírt 75 harckocsival. Még ugyan ebben a hónapban megalakult további két zászlóalj, de még harckocsik nélkül.

Renaultok egy bemutatón

Szervezés

A könnyű harckocsikat is zászlóaljakba szervezték (BCL = Batalion des Chars Légers). A közepes harckocsizászlóaljaktól eltérően, amelyek 4 négykocsis ütegből álltak a Renaultoknál egy teljesen más rendszert alakítottak ki. Az alap a három százados zászlóalj volt. Egy század rendelkezett egy parancsnoki/rádiós járművel, de ennek hiánya esetén ezeket gyakran egy ágyús változattal helyettesítették. A század három, öt kocsis szakaszból állt, amelyek közül 3 ágyús és 2 géppuskás volt. ezen felül a század rendelkezett még öt tartalék harckocsival és egy három harckocsis műszaki mentő részleggel, benne két ágyús és egy géppuskás tankkal. A zászlóalj parancsnokság is kapott három tankot. Elméletben a zászlóalj 75 FT-vel rendelkezett, amelyből 30 volt ágyús, 41 géppuskás és 4 rádiós/parancsnoki. De ez az elmélet volt, a valóságban a szakaszokat olyan változatokkal töltötték fel, ami épen rendelkezésre állt, ráadásul a parancsnoki változat csak júniusban kezdett beérkezni a csapatokhoz. Később a század tartalék harckocsijait összevonták zászlóalj közvetlenné, sőt gyakran, mint önálló század vetették be őket. Amint nőt a bevetésre kész zászlóaljak száma hármasával ezredeké vonták össze őket (RAS = Régiments d'Artillerie Spéciales) Az első ilyen ezred az 501. volt, amelyet 1. 2. és 3. zászlóaljakból hoztak létre. Az 1. BCL amúgy a 301. 302, és 303, SA-ból (századból) állt.

Külön figyelmet érdemel ezen egységek jelölésrendszere, amelyet aztán az amerikaiak is átvettek. A francia FT-ken két azonosítási szám volt látható, egy négy- és egy ötjegyű. Nem mindig volt mindegyik felfestve. A páncéltesten, vagy a torony alatt két oldalt, vagy a vezető búvónyílása előtt középen volt a Renault négyjegyű gyár sorozatszáma. A másik szám, amely a hadsereg azonosítószáma (gyakorlatilag rendszámtábla) a futóműre került két oldalra, ennek a hatjegyű számnak ez első két tagja a gyártóra utalt a többi négy pedig egy sorszám volt. Ez néha megegyezett a gyári sorozatszámmal, de korántsem mindig. (Vannak rajzok ahol ez fordítva van és a futóművön van a gyári sorozatszám és elől az orrpáncélon, mint egy rendszám a katonai azonosító.) Az FT-k 66xxx-73xxx-ig kapták a számaikat. Ebből a Renault gyártmányok voltak 66xxx, a 67xxx és a 68xxx, a Schneider/SOMUA a 69xxx, a Delaunay-Belleville a 70xxx és a Berliet a 73xxx. A gyári számoknál a Renault a tankjai a 0001-2000, Berliet a 2001-2801, a Schneider/SOUMA 3001-3601, míg a Delaunay-Belleville a 4001-4281 gyári sorozatszámot viselték.

Az alakulatokon belül is megkülönböztették az egyes harckocsik helyét, amelyre a jól ismert kártya szimbólumok szolgáltak. Ezeket a francia harckocsik esetén a farpáncélra, amerikaiak esetén pedig a torony két oldalára festették fel. Az első század kártya szimbólumai egy 25(35) cm átmérőjű kőrbe a második századé egy 25(30) cm-es négyzetbe a harmadiké egy 25(45) cm-es háromszögbe a negyediké (ha volt) pedig egy 25 cm-es gyémánt alakzatba kerültek. (Zárójelbe a más források által megadott méretek kerültek.) Ezeken belül az első szakasz a pikk a második a kőr, a harmadik a káró és a negyedik pedig a treff jelet viselte a századának megfelelő alakzatában. Amikor létrejöttek az ezredek ezt még megbonyolították egy színkóddal is. Az első zászlóalj kártyajelei kékek a másodiké vörösek, míg a harmadiké sárgák lettek.

Renault FT prototípus Hotckiss géppuskával

Amerikai Renault FT ágyús Berliet toronnyal

Francia Renault FT ágyús Girod toronnyal

Francia Renault FT75 BS rohamlöveg

Francia Renault FT TFS parancsnoki-rádiós páncélos

Egy francia Renault FT útban a front felé

Hamarosan folytatása következik...

Ambasa