blog266-001.jpgSajnos az utóbbi időben egyre kevesebbet jutok el könyvesboltokba, így nehezen tudom követni az újabb és újabb megjelenéseket. Mivel lehet, hogy nem csak én vagyok így, ezért megpróbálom időről időre megosztani olvasmányélményeimet a blog olvasóival, hátha egyesek kedvet kapnak egy-egy olyan könyvhöz, amelyről még nem hallottak, de az érdeklődési körükhöz tartozik…

-Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben (Unicus 2015.)

-Somogyi Győző: Az Árpádok hadserege 896-1301 (Zrínyi 2017.)

-Somogyi Győző: Magyar lovagkor 1301-1456 (Zrínyi 2017.)

-Vittorio Mussolini: Légi háború Abessziniában (Franklin Világjárók sorozat 1936.)

-A. I. Pokriskin: Háborús égbolt (Zrínyi 1972.)

-Michael Crichton: A 13. harcos (Kossuth 2015.) 

blog266-002.JPGHidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben (Unicus 2015.)

A szerzőre a youtube-on akadtam rá, és megmondom nagyon élveztem a számomra kiegyensúlyozott előadásmódját. Hidán Csaba számomra rendkívül jól eltalált egyensúllyal mutatja be a magyarság dicső tetteit, miközben nem válik magyarkodóvá. Előadásait gyermekivel teszi színesebbé, miközben korhű ruhákba mutatja be azokat a fegyvereket és használati tárgyakat, amelyekről beszél. Lelkes hagyományőrzőként, gyakorlati régészként meg is mutatja azok használatát, és a hozzájuk kapcsolódó tévhitekre is rávilágít. Azonban sokáig nem tudtam, hogy Hidán könyvet is írt, és egyszerűen a véletlennek, illetve az internet algoritmusainak köszönhetően egyszer csak szembe köszönt velem ez a mű. Megmondom velem olyan még sohasem fordult elő, hogy egy könyvet úgy vettem volna meg, hogy nem néztem bele, de ezt a művet látatlanba rendeltem meg.

A kis alakú könyv, alig 150 oldalas könyv 10 fejezetre oszlik, amely több kérdést jár körül a honfoglaló és a kora középkori magyar hadviseléssel kapcsolatban. A könyvből megismerhetjük a korai magyarok különböző fegyverzetét külön fejezet szól az íjászatról, a kardokról és szablyákról, a tőrökről, a kopjákról és a  bárdokról. Megismerhetjük a szerző – számomra logikusan levezetett – gondolatait a könnyű-és nehézlovasság kategorizálásáról. A könyvet egy képmelléklet zárja le amelyben a szerző hagyományőrzőként mutatja be a korabeli fegyvereket és viseleteket.

Maga könyv kis terjedelme ellenére sem könnyű olvasmány, nagy odafigyelést igényel. A szerző, igazi tudományos műhöz méltóan minden adatol, illetve gyakran saját rajzaival ábrázol. Sokszor hivatkozik különböző korabeli ábrázolásokra, azonban, szerintem nagyon helyesen nem az azokról készült fényképeket tette be a könyvbe, hanem az azokról készült rajzokat. Ezek sokkal átláthatóbbak, és jobban értelmezhetőek. Az is tetszett a műben, hogy a szerző, kínosan kerüli a végletes kijelentéseket, nagyon precízen az általa ismert tényekre hagyatkozik. Nem feltételez, hanem csak azt írja le, amiről úgy gondolja, hogy leletek bizonyítják. Kínosan ügyel rá, hogy ha feltételez valamit, arról elmondja, hogy azt közvetett bizonyítékok alapján vonta le. Erre gyakori módszere hasonló népek ábrázolásai, vagy olyan leletek, amelyek a magyarsághoz, vagy hasonló lovas-nomád népekhez köthető, de nem a kárpát-medencében kerültek elő. Kitér a fegyverek használatára, azok alkalmazási taktikájára, amelyet hagyományőrző tapasztalataival támaszt alá.

Maga könyv számomra hiánypótló volt, főleg úgy, hogy az utóbbi időben egyre jobban érdekel ez a téma. Ugyanakkor voltak bizonyos dolgok, amelyek nem tetszettek. Miközben a szerző kínosan precíz a saját szakterületén egy XX. századi párhuzamra való hivatkozásnál szarvas hibát vét egy fegyver típusmegjelölésénél. Ez apróság, de egy ilyen banális hiba akár hiteltelenné is tehetne egy könyvet. Azonban azt meg kell mondanom, ez ennél a könyvnél, pont a szerző tárgyilagossága miatt nem történt meg velem. A másik negatívum, hogy a szerző túl sokszor hivatkozik a hagyományőrző múltjára és az ehhez kapcsolód gyakorlati régészeti tapasztalatára. Ez jó, de ugyanakkor negatív megjegyzést tesz a levéltári munkára, amivel pedig nem értek egyet, mert szerintem a kettőnek nem egymás ellen kellene dolgoznia, hanem egymást támogatni és kiegészíteni. Az ilyen szembeállítás számomra nem szimpatikus.

Annak ellenére, hogy e két negatív megjegyzésem kicsit túl hangsúlyosnak tűnhet, valójában nem az, igazából ezek a könyv egészéhez képest csak töredékek. Nekem a könyv alapvetően tetszett. Mindenkinek tudom ajánlani, akiket érdekel a kora középkor magyar katona fegyverzete, felszerelése, és harcmodora. 

 

blog266-003.jpg Somogyi Győző: Az Árpádok hadserege 896-1301 (Zrínyi 2017.)

A magyar hadtörténelemmel foglakozók és a wargame-rek között, nen cseng idegenül Somogyi Győző neve, aki most már mondhatni több évtizede készíti könyveit a magyar hadi viseletekről. Egy barátom egykor úgy jellemezte ezeket a könyveket, mint a „magyar Osprey”-kat. Kevés kivételtől eltekintve a közelmúltig, jórészt csak az újkorral és a legújabb korral foglakozó művek jelentek meg, a középkor meglehetősen elhanyagolt téma volt a szerző tollából. Persze korábban is jelentek meg könyvei a történelem ezen időszakáról, mint a szinte megszerezhetetlen bizánci háborúkat feldolgozó műve, vagy az erdélyi fejedelemség hadseregét bemutató kötete.

A közelmúltban azonban megtört a jég. Tavaly megjelent a hunyadiak korszakát bemutató műve, illetve egy kétkötetes kiadvány a lovas íjászokról. 

Természetesen, mint nagyon sok hobbitársam én is szeretnék egy középkori magyar sereget kifesteni, de ehhez eddig sajnos elég szegényes képes forrásanyag állt rendelkezésemre. Itt nem csak a festésre, de megfelelő figurák kiválasztására is gondolok. Nos nézzük, Somogyi Győző két új kötete vajon mennyire lesz hasznomra ebben a törekvésben?

Maga könyv alig 70 oldalas, kétnyelvű, magyar és angol. A könyv elején van egy alig tízmondatos összefoglaló, bevezető, amely bemutatja a korszak időszakait. A rövid bevezető után nyomban jönnek a színes táblák.

Somogyi Győző: Magyar lovagkor 1301-1456 (Zrínyi 2017.)

A második könyv is hasonló felépítésű, a terjedelme egy nyúlfarnyival nagyobb, 76 oldal. Itt is van egy rövid kétnyelvű bevezető, majd a színes táblák, szintén magyar-angol feliratokkal.

blog266-004.jpgNos mint az látszik mindkét könyv gyakorlatilag fél-fél óra alatt kiolvasható, na de nem is a szöveg miatt veszi meg az ember. Bár azért, mint a korábbi műveiben, mint pl. az 1848-49-es Forradalmat és Szabadságharcot bemutató kötetben még részletesen bemutatásra került a haderő, itt ennek nyoma sincs. Pedig pont seregépítési szempontból is jó lenne, ha legalább a haderő egyes fegyvernemeinek, csapatnemeinek arányáról és ezek változásról tudni. Sajnos ezek a könyvek, pont a minimális szövegük miatt erre nem alkalmasak önmagukban, de más hadtörténeti munkák kiegészítéseként igen. A könyvben számos képen ismerhetjük meg a magyar hadsereg katonáit, azok hadi viseletének változásait, fegyverzetüket, de nem hadi öltözetüket is. A könyvekben túlsúlyban vannak a lovas katonák, a másodikban pedig egyenesen a nehéz lovas lovagok. Nos, hogy ennek oka, hogy a korabeli hadseregben amúgy a valóságban is túlsúlyban voltak, vagy az, hogy takarékos módon az előző könyvek ábrázolásából is merít, nem tudom. Minden esetre, a két kötet megjelenés után nem bánom, hogy nem vettem meg a nem csak magyarokról szóló, lovas íjászokat bemutató köteteket.

Összefoglalva, a két könyv terjedelme ellenére, is hasznos segítség lehet egy, vagy akár több magyar sereg elkészítéséhez, a figurák kiválasztáshoz, hiszen ezekben a művekben vagy 450 évet felölelő időszak kerül bemutatásra. Igazából, ami nagyon tetszett a könyvben, hogy a kor meghatározó nemesi családjainak egy tagjának ábrázolása, illetve azok címeres pajzsaik, lobogóikat bemutató táblák. Ezek mindenképpen hasznosak, ha valaki egy jellegzetes magyar sereget, amely felvonultatja, az adott kor híres, és meghatározó nemesi családjait.

A könyvek hivatalos ára 3000 Forint, de a kiadótól akár 20%-os kedvezménnyel is megvásárolhatóak.

Ui. Egy apró megjegyzés, szerintem Somogyi Győző továbbra sem tanult meg lovast lóval együtt ábrázolni, egyszerűen nem érzi az arányokat. :)

 

blog266-005.jpgVittorio Mussolini: Légi háború Abessziniában (Franklin Világjárók sorozat 1936.)

Valamikor az antikváriumokat járva akadt a kezembe ez a könyv, de nem vettem meg. Amikkor néhány hét múlva kerestem már elkelt, de az eladó közölte, hogy van még egy, illetve csak egy könyvtári példány fénymásolata. Akik ismernek, azok tudják, hogy személyes okokból vonzódom Etiópiához, és így történelme is kiemelten érdekel. Úgyhogy le is csaptam, az amúgy nem drága szépen bekötött másolatra. Amikor megvettem, az eladó közölte, hogy amúgy nem ritka, de mivel én nem vagyok könyvritkaság gyűjtő, és a tartalom érdekel csak igazán, beértem ezzel a fapados változattal.

Maga a könyv nem nagy terjedelmű, alig 112 oldal, mindennel együtt, beleértve a mintegy 20 fotót, amit a fénymásolat miatt nem igazán tudtam élvezni. A szerző, Vittorio Mussolini a Duce másodszülött fia, filmkritikus és producer volt. Az Olasz Királyi légerő hadnagyaként harcolt az etióp-, a spanyol polgár- és a második világháborúban is. Etiópiában egy bombázó osztályban repült öccsével, Brúnóval. A szerző a IV. bombázóosztály 14. századában harcolt a nálunk is ismert Caproni Ca.101 gépen repülve, és az itt szerzett élményeit osztja meg. A szerző amúgy túlélte a háborút, a zavaros időkben Argentínába emigrált, de később hazatért és az olasz filmművészet olyan ikonikus alakjaival dolgozott együtt, mint Fellini, Rosselini, és Antonioni. 80 éves korábban, 1997-ben halt meg egy római klinikán, hosszan tartó betegség után.

A könyv egy év történéseit öleli fel az Afrikába érkezéstől a hazautazásig. Talán meglepő, hogy a Világjárók sorozatban jelent meg, de a könyv amellett, hogy egyfajta haditudósítás, illetve memoár, egyben útleírási elemeket is tartalmaz, bár valljuk be, nem ezeken van a hangsúly. Számomra több tekintetben is meglepő volt a könyv. Először is a szerző, alig egy évvel a háború után nagyon pontos bevetési adatokat közöl. Leírja az alakulata bevetései számát, repült óráit, az általuk felhasznált lőszer és bombák mennyiségét, olyan alapossággal hogy külön kitér súly szerint, hogy melyik ejtőlőszerből pontosan hány darabot dobtak le. Természetesen ez csak egy alakulat statisztikái, de mégis érdekes adatok, legalább is számomra. A másik érdekesség az ahogy egy korabeli ember, aki ideológiailag elkötelezett, akiben él a fehér ember felsőbbrendűségének a tudata miként látja azt idegen, távoli közeget, amibe csöppent. Érdekes látni, ahogy az etiópokat látja, ahogy lenézi az alacsonyabb-rendű vadakat, miközben tiszteli, sőt csodálja egyszerűségűket és bátorságukat, nyílt becsületességüket, leírva azt ahogy az átlag fehér a vadakhoz viszonyulhatott. Furcsa az is, ahogy nyíltan örvendezik azon, hogy az olaszok számára szégyent jelentő Adua városát megbombázzák, ahogy nem tesz különbséget az ellenséges férfiak között, hiszen mindnek van puskája, vagyis ellenség, még ha az valójában csak egy pásztor volt. Ezzel szemben büszke arra, amikor megszakítják a támadást, mert a géppuskáik tüzébe egy gyerek kerül. Mindez mutatja, hogy a valóságban nem minden fekete-fehér. Ugyanakkor érdekes, ahogy magyarázatot próbál adni, arra ismert tényre, ami akkor felháborította a közvéleményt, nevezetesen azt, hogy olasz gépek Vöröskeresztes jellel ellátott épületeket támadtak. A szerző és az olasz propaganda érezte, hogy ezt meg kell magyarázni, és így egy ilyen, epizód is bekerült a könyvbe, amely koránt sem biztos, hogy ugyan az, ami közfelháborodást váltott ki. Nagyon érdekes maga a szerző szerepe, hol vezeti a repülőgépet, hol bombát vet, hol géppuskázik. Nos nem ismerem a korabeli olasz repülőkön a gép személyzet beosztását, akár még lehet, hogy ugyan az a személy többféle feladatot is elláthatott az egységen belül, de számomra ez egy kicsit fura, a belém bújt kisördög akár azt mondatja velem, hogy örökölte apja nagyotmondását, de az is lehet, hogy egyszerűen csak így akarta személyesebbé tenni a történetét. Szintén jellemző az a történet, amikor leírja, hogy ők akarnak először leszállni az ellenség frissen bevett fővárosába, ezért útnak indulnak de egy több napig tartó eső ebben megakadályozza. Vajon melyik egyszerű olasz pilóta dönthette volna el, hogy így cselekszik? Illetve, amikor végre megérkezik a helyi városparancsnok nyomban egy személyautót bocsát a rendelkezésére, vajon melyik átlagos olasz hadnagy kapott hasonló kedvezményt? Tehát lássuk be nem egy átlagos ember írja le, az amúgy sem elfogulatlan gondolatait a háborúról, ráadásul alulnézetben, hiszen ez csak egy repülőszázad harcait mutatja be nem az egész háborút, ennek ellenére érdekes olvasmány és korrajz. Megmutatja, hogy gondolkodik egy az olasz elithez tartozó személy, és hogy látja a világot.

Ez a könyv engem nagyon lebilincselt, lendületes volt és olvasmányos, meglátszott a szerző művészi vénája. Ha valakit kíváncsi a második világháború eme elfeledett fejezete, érdekli a repüléstörténet és a hadirepülés, szereti Afrikát, és jószerencséje a kezébe sodorja ezt a könyvet, szánja rá azt a pár órát és feltétlenül olvassa el. Bizton állíthatom jól fog szórakozni.

 

blog266-006.jpgA. I. Pokriskin: Háborús égbolt (Zrínyi 1972.)

Valamikor nagyon régen már olvastam ezt a könyvet, de olyan régen volt, hogy úgy gondoltam ideje felújítani az emlékeket. Magának a könyvhöz való személyes viszonyom is meg ér egy misét. Az általam először olvasott példány egy könyvtári volt, amelyet azután, mint szovjet memoárt kisöpört a rendszerváltás. Hosszú időmbe telt, mire újból ráakadtam egy antikváriumban. Ugyanis a könyvtári dolgozókkal ellentétben a repülés iránt rajongók tudták, hogy ki volt Pokriskin, és ezért féltve őrizték saját példányukat. Na de tényleg ki is Pokriskin? A szerző a szovjetek második legeredményesebb vadászrepülője volt, aki legalább 59 igazolt légigyőzelmet ért el és háromszor érdemelte ki a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A győzelmek külön pikantériája, hogy azok túlnyomó részét amerikai gyártmányú P-39 Aircobrán vívta ki.

Ugyan a szerző a wikipedia szerint több könyvet írt, magyarul – tudtommal csak ez az egy jelent meg. Maga a kötet szigorúan csak a háborús időkről szól 1941 nyarától 1945-ig a háború befejéséig. A szerző korábbi tevékenységéről csak utalásszinten, a későbbi életútjáról, pedig semmit sem tudhatunk meg a műből. A háborús tevékenységéről viszont annál inkább. A szerző a háborút a szovjetek által frissen annektált Besszarábiában kezdte és egészen a háború utolsó időszakáig a déli fronton harcolt, majd a Berlin elleni fő irányba került. A könyv nagy része olvasmányos, egymást követik a légiharcok és a személyes emlékek a könyvben. Sok apró történet, amely megmutatja, hogy a szovjet rendszer sem volt egységes, ott is voltak bajtársak, de egymásra féltékeny tisztek is. Voltak hősök és voltak gyávák, voltak barátok és ármánykodók, vezetésre termettek és arra teljesen alkalmatlanok. Természetesen módjával és a rendszert nem bírálva veti papírra mindezt a szerző. Persze három aranycsillaggal a mellén teheti is ezt. Pokriskin elég nagy teret szentel az általa alkalmatlannak vélt felettesi elleni küzdelemre, amelynek egy pontján még a pártból is kizárták, ami akkor eredményeitől függetlenül akár a karrierje végét is jelenthette volna, de szerencséje volt. Maga ez az epizód is szemléletesen mutatja be a rendszer ellentmondásait. A könyv azonban a háborús tevékenység mellett másról is szól. Részletesen leírja a későbbi feleségével való találkozást, a frontkapcsolatukat, és az esküvőjüket, majd a hazalátogatásukat. Bemutatja a barátait, és azok elvesztését is, amitől sokkal személyesebb, mint egy egyszerű háborús leírás. Persze azért olvasása közben ne feledjük, hogy az könyv első kiadása 1966-ban jelent meg, amely már Brezsnyev időszaka volt. 

Számomra a könyv érdekes és olvasmányos volt, mind a személyes emlékek, mind a légharcok leírása miatt. Nincs összehasonlításom, mert korábban nem nagyon olvastam hasonló időszakban írt szovjet memoárokat, így furcsa volt azok a burkolt és kevésbé burkolt megjegyzései, amelyeket egyes parancsnokaival szemben leírt. Maga az, hogy bizonyos értelemben kiteregette a szennyest, és bemutatta, hogy a Vörös Hadseregen belül is voltak személyes konfliktusok, alkalmatlan parancsnokok. A könyvön végig érződik, hogy Pokriskin számára felesége mellett, mennyire fontosak voltak a barátai, és azok elvesztése milyen mélyen rázta meg őt. Számomra technikai szempontból is érdekes volt a könyv, hiszen a szerző amellett, hogy repült I-16-oson, a háborút MiG-en kezdte, majd P-39-re került és végül Lavocskinon fejezte be. Anélkül, hogy bírálná a szovjet technikát, sok apró üzemeltetési és repülőgép-vezetői részletet oszt meg. Arról, hogy mik voltak az egyes gépek előnyei és hátrányai. Egyébként nagyon furcsáltam - legalább is a könyvből számomra nem derült ki - hogy szinte minden átképzés nélkül ültek át az újabb, modernebb típusokra. Szintén sokat mondó, amikor nem a saját egységével száll harcba, hanem egy idegen egység élén, amely kiképzettségéről, harci moráljáról lesújtó képet fest, érthetővé téve még a háború végi súlyos szovjet légiharc-veszteségeket. Szintén érdekes, ahogy a háború során változik a bevetési feladatok, ahogy a kezdeti sok felderítést, és alacsony támadást felváltják a kísérő-, majd a légifölény kivívására irányú vadászbevetések. Számomra könyv olvasásának nagy része élvezetes volt, ez alól csak az utolsó ötöde kivétel, amikor magasabb parancsnoki beosztásban lévő tevékenységét mutatja be. Valahogy ez a rész nekem a szerzőtől idegen volt. Itt is próbál leírni légicsatákat, amelyeknek azonban, csak mint földi irányító volt a részese, és ez ki is érződik a leírásokban. Sablonosak, unalmasak, egyáltalán nem kötöttek le, azokkal ellentétben amelyek személyes élményeken alapultak.

Maga a könyv A5-ös formátumú és mintegy 360 oldal terjedelmű. Szerintem igen olvasmányos, lendületes, könnyű olvasni, kis fejezetekből áll, ezért igen alkalmas utazás közbeni időtöltésre. A könyvet mindenkinek tudom ajánlani, akiket nem csak a német ászpilóták érdekelnek, hanem a szövetségeseké is, azokon belül is a szovjetek egyik fenegyerekének a háborús emlékiratai.

 

blog266-007.jpgMichael Crichton: A 13. harcos (Kossuth 2015.)

Nagyon hosszú ideig nem olvastam szépirodalmat, csak szakkönyveket, egyszerűen nem kötöttek le. Aztán tavaly megtört a jég és nosztalgiából végig olvastam a Timothy Zanh féle Csillagok háborúja trilógiát. Ez meghozta a kedvemet és úgy döntöttem, hogy beszerzem az egyik kedvenc filmem, A 13. harcos regényváltozatát. Végül egy akciós rendeléshez csaptam hozzá a mindössze 1000 Ft-ba kerülő könyvet. A puha borítós könyv nem túl nagy alig 200 oldal. Ez a könyv már korábban is megjelent Ködsárkányok címmel, de a jobb reklám érdekében a későbbi kiadások borítójára már a film, jól ismert címe került. Az én példányom is egy ilyen.

A könyv egy tizede egy bevezető, amely forrásokról szól, és csak ez után kezdődik az igazi történet, amely alig 160 oldal. A regényt egy függelék rész zárja le amely szintén nagyjából 20 oldal. A történet nagyjából megfelel a filmbeli cselekménynek egy-két kisebb részlettől eltekintve. A könyvben részletesebb leírást kapunk a 13 hős északra való utazásáról, illetve van egy-két olyan epizód, amely kimaradt a filmből.

Nos ilyen különös regényt még nem olvastam. Egyáltalán nem egy hagyományos olvasmány, és megmondom őszintén egészen a szerző utószaváig bizonytalan voltam, hogy amit olvastam, az mennyire kitalált történet, vagy mennyire valós forrásokon alapuló regény. Egyszerűen zseniális volt olvasni az általam már filmről jól ismert történetet, az egyszerű nyers nyelvezetével, amely hűen adta vissza egy középkori utazó élményeit és kalandjait. Valóban elhittem, hogy egy középkori arab utazó gondolatait olvasom, arról hogy miként látja az idegen népeket, azok számára minden visszataszító tulajdonságával, miközben maga is a részüké válik, és bizonyos tekintetben elkezdi tisztelni, csodálni őket. A hitelességet erősíti, hogy miközben az utazó elbeszélését olvassuk, a cselekményt a szerző közbeszúrása, magyarázó írásai szakítják meg, amitől még hitelesebb lesz írás, még kevésbé regényszerű. Megmondom, miközben olvastam végig bizonytalan voltam, hogy mit is olvasok, de miközben ezen tépelődtem, nagyon élveztem az egészet, annak ellenére, hogy ebben a könyvben nincsenek bonyolult párbeszédek, részletes jellemrajzok, vagy romantikus tájleírások, a könyv egyszerű nyelvezete még hitelesebbé tette az egészet és egyáltalán nem éreztem azt, hogy szépirodalmat olvastam volna. Valószínű, hogy ezért is tetszett annyira, igaz csak utólag.

Én mindenkinek csak ajánlani tudom, mindazoknak, akik szeretik a vikingeket, vagy A 13. harcos címmű filmet, mert az általuk ismert történetet egy teljesen más szemszögből ismerhetik majd meg.

Ambasa

 

Szerző: ambasa  2018.04.14. 00:00 Szólj hozzá!

Címkék: könyv

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr1113832890

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása