Az előző részben megpróbáltam bemutatni a Vickers E, avagy a Vickers 6-tons harckocsit és történetét, amelynek nem sikerült prófétává válni a saját hazájában, annak ellenére, hogy olyan jelentős újítást tartalmazott, amelyet azóta majd minden harckocsin alkalmaznak. Azonban e miatt a Vickers lehetett volna csak egy epizód, egy fejlesztési lépcső is a harckocsi történetében. Hogy nem az lett, az a szovjet változat megjelenésének, a T-26-osnak köszönhető, amelyből elképesztő, 12000 darabos mennyiséget gyártottak a második világháború előtt...

Általában az a kép él bennünk a cári Oroszországról, hogy egy elmaradott hatalom volt az első világháborúban. Ami persze részben igaz, hiszen az ipara nem tudta követni a méretéből adódó termelési igényeket. Ugyanakkor meglepő módon igen innovatív is tudott lenni, elég csak ha a világ első négymotoros bombázójára, az Ilja Muromecre gondolok. Az oroszok igen hamar felismerték a páncélosok jelentőségét, de ők egy más utat jártak be. Nekik nem a szögesdrótokon és árkokon átgázoló vas szörnyetegekre volt szükségük, hanem a lovasságokat támogató mozgékony páncélautókra és páncélvonatokra, ugyanis a kelet-európai nagy és nyílt térségekben, a nyugati fronttól eltérően sokkal inkább a hullámzó mozgó hadviselés volt a jellemző. Persze időnként itt is megmerevedtek a frontvonalak, mielőtt valaki közbe vetné. Az oroszok ezért nagy számban, szervezet szerűen használtak páncélkocsi osztagokat, mint erről már a Putyilov páncélautók kapcsán írtam. Ez a trend az orosz polgárháború alatt is folytatódott, bár itt már az britek és a franciák által, az intervenciós, és a fehér-orosz erőkben megjelentek a harckocsik, köztük az Renault FT 17-esek. Természetesen a fiatal Szovjet állam a zsákmányolt nyugati harckocsikat megpróbálta a haderejébe integrálni, alkalmazni és ha tehette le is másolta. Így a szovjetek első saját gyártású harckocsija a zsákmányolt francia Renault FT 17-es lemásolása, a Russzkij Reno lett. Ebből fejlesztették tovább a T-18/MSz-1-et. Azonban hamar rájöttek, hogy az akkori tudásuk nem alkalmas korszerű harckocsi megalkotására. Ugyan 1931-ben kijöttek a T-24 közepes harckocsival, de alig 25 legyártása után be kellett látniuk, hogy ez nem az, amit igazán akartak.

A szovjetek amint lezárták a polgárháborút, azonnal nekifogtak a harckocsicsapataik fejlesztésének. Már 1924-ben elhatározták egy olyan harckocsi megalkotását, amely a gyalogság hadrendjében mozogva támogatja annak áttörését az ellenséges vonalakon. Ennek az elvárásnak a nyomán született meg a T-18/MSz-1, amelynek futóműve a Renault rendszerén alapult ekkorra már eléggé korszerűtlen volt és csak korlátozott sebesség elérését tette lehetővé. Ezért a szovjetek a Renault NC futóművével próbálkoztak, de az meg túl bonyolultnak bizonyult.

T-18/MSz-1 harckocsi

Miközben a szovjetek szenvedtek a megfelelően korszerű, ugyanakkor használható harckocsi megalkotásával, a politikai- és a katonai vezetés fejében nagyszabású tervek születtek. A Forradalmi Katonai Tanács egy határozatában leszögezte, hogy 1931-1933. közötti időszakban a Vörös Hadseregnek 6970 új harckocsit kell rendszeresítenie: 1100 kis-, 4270 könnyű- és 1600 közepes harckocsit. Ez egy igen ambiciózus terv volt, hiszen akkoriban a világ éves termelési kapacitása, mintegy 900 harckocsi volt. Ehhez azonban tervek kellettek, amelyek azonban nem voltak, úgyhogy a szovjetek a kapitalista ellenfeleikhez fordultak. Már 1929-ben a szovjetek bizottságokat küldtek ki, hogy ipari technológiákat vásároljanak, a gazdaságuk modernizálásához. Nem csak harckocsikról volt szó, hanem az ipar számos területén próbáltak korszerű technológiákhoz jutni. Pl. ekkor alapozódott amerikai segítséggel a méltán híres orosz kohászat, de ekkor jelennek meg a Fordson traktorok is a mezőgazdaság korszerűsítése véget.

A harckocsifejlesztés kerekét a sárból kilendíteni szándékozó bizottság vezetője a hadsereg Gépesített Főcsoportfőnöksége (UMM) részéről Innokentyij Halpenszkij, az ipar részéről pedig Szemjon Ginzburg harckocsi tervező volt. A bizottság számos, vezető iparvállalatot keresett fel, többek között Németországban a Krauss-Maffei-t, és a Linke-Hofmann-t, Franciaországban a Souma-t, a Schneider-t és a Citroent, Csehszlovákiában a Skoda-t, az USA-ban a Christie-t, a Cunningham-et, a Tinken-t és Nagy-Britanniában a Vickers-Armstrong-ot. A szovjetek nem csak terveket akartak vásárolni, hanem technológiákat és gyártási eljárásokat, anyag szabványokat. Persze a késztermékek voltak a leglátványosabbak és ezekkel sokszor a kívánt gyártási technológia is hozzá jött. A szovjetek az USA-ban a Christie-vel kötöttek üzletet, amelyből megszületett a BT harckocsi, majd e nyomán egy olyan sikeres futóműhöz jutottak, amelynek továbbfejlesztését egészen a T-34-től a T-62-esig alkalmaztak. Az amerikai vonal mellett a franciákkal is üzletet kötöttek és a Renault NC alapján megalkották a T-19 harckocsijukat, ez azonban zsákutcának bizonyult és hamarosan ejtették is. A legígéretesebb beszerzésnek a brit vonal látszott. Itt a szovjetek egy jelentős üzletet kötöttek amely 205.000 Font értékben 26 Carden-Loyd tankettát, 8 Carden-Loyd úszó-harckocsit, 15 Vickers 6-tonnás kéttornyú könnyű harckocsit és 15 Vickers Medium Mark II közepes harckocsit és azok gyártási dokumentációját tartalmazta. A Vickers könnyű harckocsikra a szerződés 1930. május 28-án kötettett meg, azonban a brit kormány a kis- és a közepes harckocsik exportját felfüggesztette. Hogy lássuk ezeknek a licencvásárlásoknak a jelentőségét, a Christie féle BT-sorozatból legalább 8000-et gyártottak, A Carden-Loyd úszóharckocsiből kifejlesztett T-37/T-38-ból 2500-at, A Carden-Loyd kisharckocsiból T-27 néven 2500-at és a Vickers E-ből T-26 néven 12000-et.

Az amerikai Christie harckocsi

A francia Renult NC harckocsi

Szovjet T-19

Természetesen odahaza Szovjetunióban ezeknek a licencvásárlásoknak voltak ellenzői, már csak presztízs okokból, de végül a pragmatizmus kerekedett felül, és megindult ezeknek a terveknek az adaptálása és gyártásba vétele. Kezdetben egyszerű licencgyártás indult be, de ezeket a szovjetek is is csak előszériának tekintették a vásárolt mintapéldányokat kiképzési és gyártás segítő céllal hasznosították.

Az eredeti Vickers harckocsikat V-26 néven rendszeresítették és összehasonlító próbákat folytattak velük a saját tervezésű, a Renault NC futóművén alapuló T-19-esükkel. Ez utóbbit a katonák bevonásával a leningrádi Bolsevik gyárban fejlesztették ki, ahol anno a Renault FT-kkel kezdődött és a T-18/MSz-1-gyel folytatódott a szovjet harckocsi tervezés és gyártás. A kiértékelés végeredménye a V-26-ot hozta ki jobbnak, de javasolta a T-19-cel való kombinálását. Ne feledjük itt még a Vickers géppuskás Type A változata állt szemben a ágyútornyos T-19-cel szemben, amely egy meglehetősen túlbonyolított szerkezet volt. A hadseregnek nem igazán tetszett a T-19, főleg az ára miatt, ami 96000 Rubel volt a V-26 42000-esével szemben. Minden esetre megbízást adtak Ginzburg-nak egy a kettő jó tulajdonságait egyesítő harckocsi a TMM megalkotására. Ekkor azonban közbe szólt a politika. A szovjet hírszerzés olyan adatokhoz jutott, hogy az egyik lehetséges ellenség, Lengyelország nagyszámú Vickers és Christie féle harckocsi rendszeresítését tervezi, az előbbiből 300-at a másikból pedig 100-at. Az értesülésnek természetesen volt alapja, azonban a számok, pont az ekkor kezdődő gazdasági válság közepette erősen eltúlzottak voltak. Minden esetre a paranoia nagyobb sebességfokozatba kapcsolt és, így már nem volt idő áttervezgetéssekkel szöszmötölni, hanem azonnal kellettek a harckocsik a csapatoknak. Ez csak egyféle képen volt lehetséges, ha azonnal, változtatás nélkül gyártásba veszik a nyugati típusokat.

Ennek ellenére, a gyártás beindulásával párhuzamosan a TMM-1, majd később TMM-2 fejlesztése tovább folytatódott és 1931 februárjában a prototípust összevetették a V-26-tal, de az eredmény nem volt annyira meggyőző, hogy ne a gyorsabb megoldás mellett döntsenek. Meglepő, de a TMM fejlesztése nem a fegyverzet erősítésére irányult, megmaradt a két géppuskás toronykoncepció mellett, aminek szerintem az oka az áttervezésre szánt csekély idő volt. Természetesen így nem lehetett a konkurense egy már kész típusnak, ezért 1931. február 13-án döntés született az immár T-26-ra keresztelt könnyű harckocsi rendszeresítéséről és sorozatgyártásba vételéről.

A TMM rajza, képe

Ez a februári kiértékelés kiemelte a V-26 megbízható és egyszerű alvázát és futóművét, ugyanakkor hadihasználatra alkalmatlannak tartotta a Vickers léghűtéses motorját. Tetszettek nekik az optikai műszerek, de a motorok és a sebességváltó hozzáférhetőségét kritizálták. A jelentés végső megállapítása szerint a:

„V-26 a tárgyalt hiányosságok ellenére is nagy sebességre és manőverezőképességre képes, és kétségtelenül a legjobb az eddig ismert, külföldi harckocsik közül.”

A szovjetek nem aprózták el a dolgot, a vélt lengyel fenyegetés miatt így a leningrádi üzemet utasították, hogy még abban az évben gyártson le 500 T-26-ost. A gyártásba természetesen több üzemet is be kellett vonni, így a Bolsevik gyár, mint fővállalkozó mellett bevonták az Izsorszkij Acélműveket a test és a torony, a Vörös Október gépgyárat a váltók, és a Krasznij Putyilovot a fotómű gyártásához. A leningrádi üzemre kényszerből esett a választás, mert egyszerűen nem volt másik gyár amelynek megfelelő tapasztalata lett volna a harckocsik sorozatgyártásában. A későbbi tervekben szerepelt azonban szerepelt a sztálingrádi és a cseljabinszki Traktorgyárak bevonása is a termelésbe. Az új típus szovjet fegyverzetet kapott, DT-29-es léghűtéses géppuskát. Az első gond ami felmerült az az eredeti brit mértékegységben lévő tervek metrikussá tétele volt, de ebben a szovjeteknek voltak már tapasztalatai. Mint a hazai páncélosgyártás tapasztalataiból már ismert, a szovjetek sem egyből teljes értékű példányokat gyártottak. Az első tíz sorozatgyártású harckocsi nem páncéllemezekből, hanem öntöttvas elemekből lett legyártva, így ezek csak kiképzési célra voltak felhasználhatóak. A szovjetek belehúztak, hiszen a február 13-i határozat után, már júniusban elkészült az első 10 vastestű példány, igaz ezek a géppuskák kivételével teljesen megfeleltek az eredeti brit terveknek. A hadsereg elégedett volt a nullszériával és augusztusban zöld lámpát adott a sorozatgyártás beindításához, némileg módosított géppuskás toronnyal, amelytől jobb kilátást reméltek. Azonban a nagyszabású tervek nem váltak valóra az kívánt 500-as tervet hamarosan 300-ra csökkentették, de az év hátra lévő részében így is csak 120-at sikerült legyártani, ami azért még így is szép teljesítmény volt. Azonban az erőltetett gyártásnak megvoltak a maga hátulütői. A hadsereg minőségi problémákra hivatkozva ebből csak 100 vett át, de ezek közül is csak 17-et tekintett bevethetőnek.

Az alap T-26 mod-1931

A szovjet mérnökök már a gyártás megkezdésekor javasoltak bizonyos gyártástechnológiai változtatásokat, egyszerűsítéseket, de a katonai-, politikai vezetés ezt mindig megakadályozta. A motorok túl hangosak voltak és magas volt, esetenként a kétharmadot is elérte a meghibásodási arányuk, amit azonban kezdetben lenyeltek, illetve az eredeti motorokat alkalmazták az újonnan épített harckocsikban, hogy legalább az üzemi próbákat el lehessen velük végezni. Ennek az oka a szovjet ipar számára ekkor még szokatlan, fejlett gyártás kúltúra és precíz megmunkálásban rejlett. Hasonló gondok léptek fel a váltók fogaskerekei, és a felfüggesztés rugói kapcsán, amelyek megfelelő anyagminőség hiányában törtek. A gyártási gondok a megfelelő páncéllemez előállítása körül csúcsosodtak ki, ugyanis a szovjet ipar nem volt képes megfelelő minőségű 13 mm-es páncéllemez előállítására, de még a 10 mm-essel is gondjai akadtak. A páncéllemezek törtek és 150-200 méterről a szabvány 7.62 mm-es páncéltörő-gyújtó puskalőszer átütötte azokat. A minőségi és a tömeggyártás közötti szakadékot az Izsorszkij gyár úgy próbálta orvosolni, hogy a rendelkezésre álló 10 mm-es páncéllemezeket nem szegecselték fel a harckocsi vázára, hanem csak csavarozták, hogy ha majd a megfelelő 13 mm-es páncélok elkészülnek akkor ki lehessen azokra cserélni. A dolgok odáig fajultak, hogy újra felvetették a T-19-es projekt felmelegítését. 1932 februárjában aztán a felső vezetés is rájött, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, és ezért engedélyezte a mérnökök által javasolt változtatások egy részét. 1932 végére már 15 vállalat kapcsolódott be gyártóként vagy beszállítóként a T-26-os előállításába. Ez ugyan növelte a termelést, de ugyanakkor sokszor állt is a gyártás a beszállítók késlekedése miatt. Végül 1932 végére sikerült legyártani 1410 darabot, amelyből a hadsereg 1032-t vett át, vagyis nem egészen a háromnegyedét.

1932-ben egy újabb még nagyobb tervvel álltak elő a katonák, amely újabb 3000 T-26 gyártását irányozta elő. Ennek a tervnek az megvalósításához Leningrádban egy új üzemet hoztak létre a 174. számú Vorosilov Műveket, melynek az élére Ginzburgot nevezték ki. Ennél az új tételnél már számos újítást vezettek be. Megkezdődött az átállás a szegecselt technológiáról a hegesztésesre. Azonban ez nem ment egyik pillanatról a másikra még sokig gördültek ki hibrid példányok, amelyeken egyszerre volt jelen a hegesztéses és a szegecseléses megoldás is. Ennek oka a kapacitáshiány volt, egyszerűen nem volt elég szakember. A gyártás során több apróbb változtatást is bevezettek a hegesztés mellett. Áthelyezték a motorteret hátra növelték a védelmét. A 13 mm-es páncélokat 15 mm-esre növelték, ugyanakkor nem engedélyezték Ginzburgnak a harckocsi homlokpáncéljának módosítását, noha ez egyszerűsítette volna a gyártást.

Már a kezdetektől fogva, a T-19-cel való összevetés óta szovjeteket zavarta a T-26-os fegyverzete. Ők a géppuskák mellett löveget is szerettek volna beépíteni. A britek természetesen elkészítették a Vickers mindkét változatát, de a szovjetetek mint első vásárló még csak a korai géppuskás változathoz jutottak hozzá, de később láthatták, hogy a T-26 milyen irányban fejleszthető tovább a harckocsitest tetőlemezének cseréjével. A szovjetek hasonlóan a lengyelekhez, kezdetben nem kívántak drasztikusan változtatni az alapkoncepción, hanem csak minden ötödik harckocsi esetében a jobb oldali toronyba egy 37 mm-es PSz-1, a Hotchkiss 37 mm-es SA-18-asán alapuló ágyút kívántak beépíteni. Azonban a régi első világháborús löveg páncélátütő képessége és torkolati sebessége meglehetősen csekély volt, ezért cső meghosszabbításával létrehozták a PSz-2-t, növelve az alap ágyú hatásfokát. E mellett szóba került, hogy az akkoriban egyre jobban elterjedő Rheinmetall licenc gyártású lövegén alapuló 37 mm-es B-3 páncéltörő ágyút alkalmazzák, amelynek ekkor indult be a gyártása a szverdlovszki 8. számú Kalinyin löveggyárban. Ez a korban nagy teljesítményű ágyúnak számított, és noha kissé megrövidítették az eredeti ágyú csőhosszát, még így is akkora hátrarúgó erővel rendelkezett, hogy a toronykoszorún repedések keletkeztek. Ekkorra mintegy 1627 T-26-ost gyártottak le, amelyből 450 lehetett ágyús változat amelynek túlnyomó többsége az egyszerűbb PSz-1-et kapta de mintegy 20-30 darabon megjelent a Rheinmetall lövegen alapuló B-3-as. Már ekkor folytak kísérletek a Kurcsevszkij-féle 76 mm-es hátrasiklás nélküli ágyú alkalmazásával, de ezt a kiforratlansága miatt ezt elvetették.

T-26 mod.1932 a jobb toronyban PSz-1 löveggel

T-26 mod.1932 B-3-as löveggel

T-26 mod.1931 kísérleti 76 mm-es HSN ágyúval

Az azonban nyilvánvaló volt, hogy a kéttornyos megoldás ágyússá alakítása csak részleges megoldás, főleg annak ismeretében, hogy közben a britek kihozták az egytornyos változatot a forradalmi integrált ágyús és párhuzamosított géppuskás fegyverzettel. Ginzburg már korán felismerte, hogy a két tornyos megoldással nem növelhető a tűzerő jelentősen. 1931-ben felmerült a hadsereg részéről egy igény egy tűztámogató harckocsi megalkotására, amelyre két megoldás született, egy rohamlöveg szerű merev beépítés és egy egytornyos megoldás. A toronytervek 1932-re készültek el. Ezek a tervek megnyitották az utat a T-26-os a Vickers Type B szerű átalakítása előtt. Ginzburg kezdetben a T-19-es tornyával és az abba beépített 37 mm-es ágyúval és géppuskában gondolkodott. A tényleges fejlesztések egy integrált kúpos torony megalkotására 1932-ben kezdődtek meg, de ekkor még a BT-2-eshez. Azonban a szovjet iparnak nem sikerült ezt a kívánt módon megalkotni, és a korszerűbb, kúpos torony helyett egy hengereset sikerült csak elkészíteni. A torony elkészült szegecselt és hegesztett változatban is, de gyártástechnológiai okokból az előbbi sorozatgyártása mellett döntöttek. Meglepő módon a hegesztett torony kevésbé viselte el a gyalogsági fegyverek tüzét. A hadsereg átvette a mintapéldányt, és utasították az Izsorszkij üzemet 10 darab legyártására 1933 januárjában. Az új torony a Rheinmetall-féle 37 mm-es B-3-as ágyút kapta a korábbi gyalogság által favorizált Hochkiss eredetú PSz-1-essel szemben. Azonban a próbák során kísérleti jelleggel beépítették a 45 mm-es 20-K páncéltörő ágyút is. A 45 mm-es löveg nem okozott túlzott terhelést a toronynak, ugyanakkor a 37 mm-eshez hasonló páncélátütési képesség mellett a nagyobb űrméretből adódóan egy sokkal hatékonyabb repeszgránát kilövésére volt alkalmas. Az új löveg egyszerre elégíthette ki a páncélosok elleni harc igényeit és a gyalogsági fegyver pártiakat is. 1933 február-márciusában összehasonlító próbákat végeztek a 37 és a 45 mm-es löveg között, amely megállapította hogy páncélátütés terén hasonló teljesítményt nyújtottak, azonban 20-K a kiforratlansága miatt a félautomata töltőrendszer hajlamosabb volt a meghibásodására. A hadsereg ennek ellenére az előremutatóbb megoldás mellett döntött, de azzal járt, hogy a korábbi, két személyes torony belső méretét meg kellett növelni.

T-26 mod.1933 egytornyos alapváltozat

Az idő sürgetett, hiszen 1932 decemberében a katonák elhatározták, hogy az 1600. kéttornyú T-26-os legyártása után át kell térni az egytornyos változat sorozatgyártására. Azonban az új tornyok gyártását hátráltatta a löveg hibái, illetve a optikai irányzék gyártásának késlekedése, de év végére sikerült ezeket a problémákat orvosolni. De, hogy a terv teljesüljön az első szériákat a kisebb toronnyal látták el, hogy mennyit az kérdéses, mert van adat 10-15-re és 230-ra is. A fegyverzet és a nagyobb torony előhozott egy régi problémát, a motor kérdését. Ugyanis a páncélzat növelésével és az erősebb fegyverzettel fokozatosan nőt a T-26-os tömege és a kezdeti Vickers-Armstrong motor 85-88 LE-s teljesítménye egyre kevésbé biztosította a megkívánt mozgékonyságot. A Vickers ekkor felajánlotta a saját motorja korszerűsített, 100 LE-s változatát. A szovjetek megszemlélték a terveket, majd úgy döntöttek, hogy hasonló áttervezést, saját erőből is végre tudnak hajtani egy új porlasztó alkalmazásával, amellyel 95 LE-re tornázták fel a teljesítményt. Azonban a tesztek ismét előhoztak egy másik régi problémát az alacsony megbízhatóságot. Próbálkoztak egy dízelmotorral is, és ennek érdekében megnövelték a motorteret, de végül ez a motor nem került a sorozatgyártott példányokba beépítésre.

Ugyan a motorkérdést nem sikerült tisztázni, de ennek ellenére további apróbb fejlesztéseket hajtottak végre a T-26-on. Az új löveg zárnyitásakor nagy mennyiségű füstgáz került a küzdőtérbe, ami egy elszívó ventilátor beépítését követelte meg. A hatótávolság növelés miatt a megnövelt hajtóműtérbe egy plusz benzin tartályt építettek, Rendszeresítettek a torony tetejére egy P-40 típusú légvédelmi géppuska állványt, amelybe szintén egy DT-29-es géppuskát szereltek be. Ugyan ez egy előremutató fejlesztés volt, de a csapatok nem igazán kedvelték. A gyártást segítő fejlesztés volt, hogy a lövegblende gyártása során a bonyolult hegesztéses eljárás helyett áttértek egy sajtolásos megoldásra. 1935-től minden ötödik harckocsi tornyára két fényszórót szereltek, hogy megfeleljenek az éjszakai harc követelményeinek. Szintén ebben az évben egy harckocsi tornyának toronyhátújára egy gömbcsuklós géppuska beépítést szereltek, olyat, mint amelyeket később a KV és ISz harckocsikon is használtak. Azonban ezt a megoldást törölték, hiszen ez a málházott löszer csökkenésével járt. Jelentős fejlesztés volt a harckocsik rádióval felszerelése. Már a két tornyú harckocsiknál is kipróbálták kísérleti jelleggel a 71-TK-1-es keretantennás rádiót, ahol az antenna a páncéltest körül futott, de az igazi megoldás az egytornyú változattal jött el. Itt a harckocsi torony körülre szerelték a rádió keretantennáját, ami miatt ezek a változatok már messziről felismerhetővé váltak. A szovjetek az egytornyú T-26-osaik közel felét látták el rádiókészülékkel összesen 3922-t, míg rádió nélkül 3735 normál és 467 légvédelmi géppuskás készült, bár ezek egy részét szintén ellátták rádióval. Nem hivatalosan a sima légvédelmi álványos géppuskákat LTZ-nek linyejnij tank zenitnyij, ezek rádiós változatait pedig RTZ-nek radijnyij tank zenyitnij-nek nevezték.

T-26 mod.1931 rádióval

T-26 mod.1933 rádióval

T-26 mod.1933 éjszakai harchoz szükséges fényszórókkal

T-26 mod.1933 rádióval és P-40-es légvédelmi állványba rögzített DT-29 géppuskával

1936-ban Ginzburg azt is felismerte, hogy a T-26 egyre kevésbé tekinthető korszerű harckocsinak, és a fegyverzettől eltekintve a külföldi típusok egyre jobban felülmúlják, mind páncélvédelemben, mind mozgékonyságban, ezért egy új generációs gyalogsági támogató harckocsi kifejlesztésének ötletét vetette fel. Azonban ekkor közbe lépett a politika, és megkezdődtek a sztálini tisztogatások, amelynek áldozatul estek azok a katonai vezetők, akik leginkább szorgalmazták a Vörös Hadsereg gépesítését. Előkerültek azok az elmarasztaló jelentések, amelyek a spanyolországi tapasztalatok alapján kifogásolták a T-26-osok elégtelen motor teljesítményét. Ennek okát a rossz gyártási minőségben látták. Ennek nyomán a 174. gyár számos vezetőjét, köztük Ginzburgot is letartóztatták, mint a nép ellenségét, és árulót. A tisztogatásoknak katasztrofális eredménye lett, a 174. számú üzemben az előző évben legyártott 1205 harckocsival szemben 1937-ben mindössze 550-et sikerült a hadseregnek átadni. Végül Ginzburgnak szerencséje lett és szabadlábra helyezték.
1938-ban a jelentős fejlesztéseket hajtottak végre a T-26-oson. A hengeres tornyát egy ballisztikailag szerencsésebb kúpos toronyra cserélték, és a harckocsi homlok- és oldal páncélzatát 20 mm-re növelték. A spanyol tapasztalatok nyomán áttervezték a motortér felső páncélját, mert a hűtő igen sebezhető volt a gyújtópalackoktól. de akár egy jól irányzott bajonet szúrás is kárt tudott benne tenni. Szintén 1938-ban importált Scintilla és Bosch indító motorokkal és más változtatásokkal sikerült a hajtómű teljesítményét 93-96 LE-re növelni. A megnövekedett tömeg miatt a felfüggesztésben erősebb és három helyet öt rugóból álló rugókötegeket használtak. A harckocsi alján egy menekülő nyílást is kialakítottak. A rádiót, a korszerűbb 71-TK-3-ra cserélték és a feltűnő keretantennát botantennával váltották fel. Az ilyen harckocsikat T-26 mod.1939-nek vagy T-26-1-nek is nevezték.

T-26 mod.1938 kúpos toronnyal

Ezek a fejlesztések azonban a határok végső feszegetései voltak. 1938-ra a hadseregben is tudatosult és ezért kezdeményezték a T-26-os alapján egy korszerűbb harckocsi létrehozását. Az alapprobléma a páncélvédettség gyengesége volt, amit azonban már nem nagyon lehetett fokozni, mivel a motor és a futómű felfüggesztése már így is túl volt terhelve. Ezért megalkották a T-111-et, de ez a 30 tonnás tömegét tekintve már jócskán a közepes harckocsi kategóriába esett. 1939-ben egy erősített felfüggesztésű változatot fejlesztettek ki, a T-26M-et, amellyel párhuzamosan megkezdték a modernizált T-26-5 fejlesztését is.

T-111 harckocsi

Azonban ekkor közbe szólt a szovjet-finn háború, amely gyilkos módon világított rá a T-26-os problémáira. A harci tapasztalatok azt mutatták, hogy a harckocsik homlokpáncéljának legalább 30 mm-es cementált, vagy 40 mm-es homogén páncéllal kell rendelkeznie. A hadsereg kiadta a leningrádi gyáraknak egy ilyen védettséggel rendelkező 14,5 tonnánál nem nehezebb, 45 mm-es löveggel ellátott, T-26-os gyalogsági harckocsi kifejlesztését. Ezt kezdetben T-126SzP néven futott, amelynek az alapja a megerősített futóműves T-26-5 volt. A teljesítmény növelésre ismét elővették a dízel motoros meghajtást, de az nem fért el a motortérben, aztán végre felismerték, hogy a T-26 felett eljárt az idő, további fejlesztése már nem lehetséges ezért az itt szerzett tapasztalatokat egy új könnyű harckocsi, a T-50-es kifejlesztésénél hasznosították.

T-50 könnyű harckocsi

A T-26-os gyártási adatai:

1940-ben már mindenki belátta, hogy a T-26-os felett eljárt az idő, tovább fejlesztése már nem lehetséges. A harcmezőn a romló mozgékonysága és gyenge páncélzata miatt nagyon sebezhető. Ez a megállapítás pontot is tett a T-26 gyártására, amelyet még abban az évben beszüntettek, azonban az ostromlott Leningrádban a megmaradt alkatrészekből még összeépítettek 61 darabot 1941-ben.

A terveimmel ellentétben a T-26-os történetét kénytelen vagyok három részre bontani az olvashatóság miatt. A második rész a műszaki leírás és a változatok bemutatása lesz, míg a harmadik a harci alkalmazásáról fog szólni.

Források:

- Steven J. Zaloga: T-26 Light tank - Backbone of the Red Army (Osprey New Vanguard 218)

- Wikipedia orosz/magyar/angol

- https://tank-afv.com/ww2/ussr/T-26.php

Tarr(Ambasa) Gábor