A XX. század előtti idők, szándékaim ellenére némileg elhanyagolt téma volt a blogon de most ezen szerencsére egy kicsit sikerült változtatnom, úgyhogy átvitt és a szó szoros értelemben is evezzünk egy kicsit távolabb vissza az idő és a történelem vizein.
A lepantói csata, az evezős gályák hadviselésének csúcsa volt, ez volt az utolsó nagyobb méretű ütközet, ahol ezek a gyönyörű, de ugyan akkor emberek ezreit megnyomorító hajók összecsaptak egymással. Noha a gályák bizonyos okokból még több évszázadig fennmaradtak, de ez után a tengeri hadviselésben betöltött szerepük fokozatosan csökkent.
Az itáliai háborúk után Európa a terjeszkedő Török birodalommal volt kénytelen szembenézni. A törökök magyarországi győzelmeik után a Földközi-tenger megszerzését tűzték ki célul. A muzulmán kalózok támadásainak sűrűsödése jelezte a török politika súlypontjának áthelyeződését. Kezdetben a legjobban érintett Velence - amely ekkora már összes itáliai riválisát háttérbe szorította – megpróbált kiegyezni a Szultánnal. A törökök vérszemet kaptak és annak ellenére, hogy korábbi Málta elleni inváziós kísérletük kudarcba fulladt, megtámadták Ciprust amely ekkor Velence kezén volt.
Ebben az időben egy olyan kivételes politikai helyzet adódott, hogy az itáliai államoknak - főként Velencének és a Pápai államnak - és Spanyolországnak immár közös érdeke fűződött egy egységes flotta létrehozására. 1571. elején Spanyolország, Velence, a Pápai állam, Szicília, Málta, Genova és Savoia megalakította a Szent Ligát és hosszas alkudozás után felállítottak egy olyan haderőt, amely már a siker reményével szállhatott szembe a török flottával.
Az egyesített haderő 208 hadigályából és 100 szállítóhajóból állt fedélzetén mintegy 80.000 emberrel (50.000 tengerész és evezős, 30.000 katona) és 1.800 ágyúval. A flotta és a hadsereg felállítási költségei elérték a 4.000.000 aranydukátot. A haderő gyalogsági tűzerejét a muskétások adták. A flotta csúcsfegyvere az időközben a velencei Francesco Doudo által kifejlesztett hat galeász volt. A keresztény hajókon még technikai változtatást hajtottak végre, lebontották a gályák magas első bástyáját a csata előtti napon. Ezzel a változtatással a lövegek alacsonyabbra kerültek, ami lehetővé tette, hogy a támadó manőver végső fázisában is tűz alatt tarthatta az ellenséges hadihajót. Erre az át nem épített török hajók nem voltak képesek, így nem készíthették elő gyalogságuk rohamát egy utolsó, gyilkos tűzcsapással. Azonban e röpke epizód arról is árulkodik, hogy ezek a földközi-tengeri hadihajók mennyire könnyű szerkezetűek voltak, ha egy ilyen mértékű módosítást, a tengeren a flotta minden hajóján végre tudták hajtani egy nap leforgása alatt.
Az Szent Liga hajói Messinában gyülekeztek, de könnyen belátható, hogy egy ekkora haderőt sokáig egy középkori város sem bírt ellátni. Ez a körülmény és az, hogy a törökök Ciprus elfoglalása után az Adriára behatolva Velence közvetlen birtokai ellen is támadást intéztek, szeptember 15-én indulásra kényszeríttette a flottát. Az egyesített flotta főparancsnoka, a velenceiek ellenkezése dacára a spanyol Don Juan lett. A spanyol és a velencei parancsnok közötti ellentétet fokozta az is amikor a velencei hajók elégtelen személyzetét Don Juan idegen zsoldosokkal egészítette ki. A középkorban sem volt idegen a háborús propaganda, és flotta harci kedve magasra hágott, miután értesültek a törökök által Ciprus szigetén elkövetett kegyetlenkedésekről.
Az Ali pasa vezette török hajóhad a sikeres Ciprusi vállalkozásuk után, az Adriára hajózott. Mivel a velencei hajóhad elhagyta azt és Messinába felé tartott, a helyzetet kihasználva próbált velencei birtokokat elfoglalni, illetve csapást mérni a kereskedelmi hajózásra. Ez a kalózhadjárat ugyan nagy hasznot hozott, de a folyamatos harccal eltelt hónapok ki is merítették a török flottát, amely a közelgő télre való tekintettel kénytelen volt védett horgonyzóhelyet találni. Ez a hely Görögország nyugati partjainál, a Korinthoszi-öböl bejáratánál fekvő Lepantói-öböl volt. Ali pasa keze alatt ekkor - mivel a betegeket kénytelen volt hazaküldeni - 230 hadigályából állt fedélzetén állítólag 90.000-120.000 emberrel, de csak 750 ágyúval. Azonban a török katonák fegyverzete elavultabb volt, csak kis számban álltak rendelkezésükre muskétások, a lövészcsapatok zömét íjászok alkották.
Csak hogy tudjuk érzékelni, hogy a végül összecsapó, fentebb vázolt két flotta mekkora erőt képviselt, ebben az időben mintegy 500-600 gálya járta a Földközi-tengert, Velence összlakossága, pedig 130.000 polgárból állt.
Mindkét flotta hadvezére tapasztalt, harcban edzett parancsnokok támogatására számíthatott. A törököknél Mohamed Sirokko és a rettegett kalózvezér Ulug (Uluch, vagy Uludzs) Ali, míg a keresztény oldalon a velencei Veneiro, a pápai Collona, a genovai Andrea Doria és a spanyol Santa Cruz nevét érdemes megemlíteni.
A két flotta október 7-én találkozott. A török haditanács hajlott arra, hogy ne fogadja el a keresztény flotta kihívását és a biztonságos és védett horgonyzóhelyén várja ki, míg a keresztények kénytelenek lesznek, vagy az élelmiszerhiány, vagy az őszi viharok miatt hazatérni. Azonban Ali pasát kötötte a szultán parancsa, ami kötelezte a keresztény flottával való megütközésre.
Don Juan flottája a partra merőlegesen bal szárnyával arra támaszkodva állt fel. A bal szárnyon Barbarigo vezetése alatt 53 gálya állt. A 62 gályából álló centrumot maga Don Juan vezette. A jobbszárnyon 50 gálya állt Doria parancsnoksága alatt. Don Juan létrehozott egy tartalékot is Santa Cruz vezetésével a bal szárny mögött, ami 30 gályából és 70 kisebb hadihajóból állt. A csatarend előtt széthúzva egy előhad foglalt állást Cardona vezetésével, ami a 6 galeászból és 7 hadigályából állt.
A törökök jobbszárnyát a tapasztalt Mohamed Sirokko vezette 54 hadigálya és 2 kisebb hadihajó alkotta. A derékhadat itt is a fővezér Ali pasa vezette, amely 87 hadigályából és 8 kisebb hadihajóból állt. A tenger felé eső balszárny parancsnoka a kalóz Ulug Ali volt, aki 61 gályának és 32 kisebb hadihajónak parancsnokolt. A török parancsnok csak egy kisebb, 8 hadigályából és 22 kisebb hadihajóból álló tartalékot képzett. A csata előtt, az előzetes haditervnek megfelelően állt fel mindkét fél part felé eső szárnya és centruma. A keresztények, Andrea Doria vezette jobbszárnya és az Ulug Ali vezette török balszárny egyre jobban kihajózott a nyílt tenger felé, rést nyitva ezáltal mindkét fél harcrendjén.
A terveknek megfelelően felálló keresztény balszárny és centrum elé két-két galeászt vontattak. A két flotta mintegy 5,5 kilométerre állt egymástól, amikor a törökök déltájban megkezdték támadásukat a teljes arcvonalon. Ekkor az ő felvonulásukat segítő szél hirtelen a keresztény hajóhad felől kezdett el fújni.
A parti szárnyon előnyomuló törökök vonalalakzata hamar felbomlott amint a két galeász tűzkörzetébe kerültek. A hajók összetorlódtak amikor is megpróbálták kikerülni a tüzet okádó óriásokat. Az, hogy már ekkor mekkora veszteségek érték a törököket, nem tudni biztosan, de valószínű, hogy ténylegesen csak kevés hajójuk süllyedt el, azonban személyi veszteségeik, bizonyára súlyosak voltak. A galeászok vonalán túljutva a törökök a rendelkezésre álló rövid távolságon megpróbálták soraikat rendezni, anélkül, hogy lendületüket feláldozták volna. A török jobbszárny támadásának súlypontját a keresztény balszárny part felé eső oldalának irányította, hogy azt áttörve megkísérelje bekeríteni. Ennek a manővernek következtében a török jobbszárny elszakadt saját derékhadától, egy egyre táguló rést hozva létre. A bajt tetézte, hogy mivel a támadás iránya áthelyeződött a keresztény balszárny tenger felőli oldalán álló hajók teljesen szabadon, senkitől sem zavartatva csaphattak le a résen át a támadó törökök jobbszárny tenger felőli oldalára. A heves oldaltámadás a part felé szorította a törököket. A török jobbszárny teljesen megsemmisült, a katonák elhagyták hajóikat és megpróbáltak partot érni. A török jobbszárny 60 gályájából 54 süllyedt el, vagy került a keresztények kezére.
A centrumban a kora középkort idéző mozzanattal indult a csata, amikor a két hadvezér hajóikon, mint valamilyen csataménen ülve, ágyúik elsütésével párbajra hívták egymást. A két vezérhajó egymásnak rontott, miközben mindét derékhad követte példájukat, ám a török vonalnak hasonló nehézséggel kellett megküzdenie, mint a jobbszárnynak, amikor elérte a két galeász vonalát. A centrumban heves hajó-hajó elleni harc bontakozott ki, ahol mindkét fél próbálta kihasználni saját erősségüket a másik hiányosságainak ellenében. Ebben a harcban mutatkozott meg igazán a kiváló spanyol gyalogság kiképzési és fegyverzeti fölénye a képzetlenebb és rosszabbul felszerelt török gyalogság ellenében. A kézitusa folyamán a szabad evezősök is fegyvert ragadtak. A harc hevességét jelzi, hogy sok hajón a tisztek nagy része elesett, vagy megsebesült, de Don Juan a harc folyamán friss tartalékok bevetésével sikerrel fogta fel a rá nehezedő török nyomást. A harc fordulópontját a török vezérhajó elfoglalása és a főparancsnok Ali pasa halála jelentette. A keresztények Ali fejét egy lándzsára tűzve tették közszemlére. A vezér halála a török derékhad teljes összeomlását vonta maga után. Azonban a török centrum tényleges veszteségét egyik forrás sem írja le.
A legkritikusabb helyzet a keresztények jobbszárnyán alakult ki, Andrea Doria akkor és máig is vitatott manővere során. Egyesek szerint Doria át akarta karolni a török balszárnyat, mások szerint éppen Ulug Ali átkaroló manőverét akarta megakadályozni, de a legrosszindulatúbb feltételezés szerint egyszerűen csak féltette a saját költségén felszerelt hajókat harcba vetni. Bármelyik volt is igaz, a manőver a keresztény flottában zavart okozott, szabadon hagyta a derékhad tenger felőli oldalát, ellenben a török flotta harci kedvét növelte. Mindkét fél azt gondolta, hogy Doria elmenekül a csatatérről. Ulug Ali ezért abba is hagyta a tenger felé való hajózást és megindult visszafelé, hogy a résbe betörve oldalba kapja a keresztény derékhadat. A török balszárny támadását a Máltai Lovagrend hajói fogták fel. A heves összecsapásban a máltaiak súlyos veszteségeket szenvedtek, maga a máltai vezérhajó és annak lobogója is török kézre került. A csata ebben a részében esett fogságba Cervantes is. A máltaiak hős ellenállása azonban időt adott Don Juannak, hogy Santa Cruz tartalékainak bevetésével stabilizálja helyzetét. Az időközben visszaforduló Doria végleg eldöntötte a csatát a keresztény jobbszárnyon. Most már Ulig Alit veszélyeztette a bekerítés réme. Amint felismerte helyzetét 14 leggyorsabb hajójával kitört, sorsára hagyta a nemrég zsákmányolt máltai vezérhajót, és csak foglyait és annak lobogóját vitte magával. Meg kell említeni, hogy a keresztény jobbszárny harcának egyik leírásában sem említik a két galeászt. A galeászok nem tudták elfoglalni állásaikat, és ezért nem tudtak tevékenyen részt venni a csatában sem. Ennek ellenére érthetetlen, hogy a csata későbbi szakaszában miért nem említik a két hajó tevékenységét.
Az négy órán át tartó csata a keresztény flotta teljes győzelmét hozta. A törököknek mindössze 30, más forrás szerint 49 hajója menekült meg. A keresztények mértékadó vélemények szerint a csatában mintegy 12-17 hajót süllyesztettek el és körülbelül 170-190 hajót pedig elfoglaltak. (Van olyan film amely azt állítja, hogy csak a négy harcba lépő galeász 108 török hajót pusztított el.) Azonban ezek egy része olyan súlyosan sérült volt, hogy el kellett süllyeszteni. Összességében a csatában, vagy annak következtében mintegy 80 török hadihajó került hullámsírba és mintegy 30 futott zátonyra. A keresztények 117 gályát és 13 kisebb hadihajót tartottak alkalmasnak hadrendbe állításra. A török hajóhadból mintegy 20-30.000 fő elesett és 30-50.000 fő megsebesült, 5.000 pedig fogságba esett. A keresztények 117 nehéz- 274 könnyű ágyút és 17 kőgolyók kilövésére alkalmas bombardát is zsákmányoltak, továbbá nagy mennyiségű pénz és egyéb értékes holmi is a kezükre került. A csata következményeként 12.000 gályarab szabadult ki a törökök fogságából.
 |
 |
A keresztények 12 gályája süllyedt el, 7.500-8.000 katonája elesett és mintegy 14-21.000 embere megsebesült. A csata folyamán a muskétatűz súlyos sebeket ejtett, míg a nyilak hatásfoka csekély volt. Jellemző, hogy feljegyeztek olyan esetet is amikor egy keresztény katonát 7 nyíl tett csak harcképtelenné, de volt olyan eset is, amikor 3 nyíllal a testében harcképes maradt a katona. A nyilak legsúlyosabb sérülést akkor okozhattak ha a szemet találták el. A muskétagolyó azonban találat esetén igen súlyos sebet ejtett az emberi testen, bárhol is érte azt.
A csata kézzelfogható következményei nem voltak tartósak. Az könnyen belátható, hogy egy ekkora flotta és hadsereg egybetartása huzamosabb ideig a középkori viszonyok között lehetetlen volt, továbbá V. Pius halála után már nem létezett az a személy, aki az eltérő politikai érdekeket képviselő államokat egy közös cél érdekében újra egységbe tudta volna kovácsolni. A spanyolok egy rövid időre birtokba vették Tuniszt, de hosszabb távon képtelenek voltak megtartani azt. A velenceiek visszafoglaltak néhány kikötőt és erődöt a dalmát partokon, de hosszabb távon kénytelenek voltak békét kötni a portával, legfőbb bevételük, a kereskedelem miatt. A törökök már 1572-re újjáépítették a flottájukat, igaz képzett tengerészekben hiányt szenvedtek, de ennek ellenére drága árat kértek a különbékéért. 1573-ra az egykori nagy szövetség a Szent Liga is felbomlott.
A középkor végével és a tűzfegyverek általános elterjedésével párhuzamosan a tengeri harcászat is átalakult. A gálya - noha még sokáig használatban maradt - fokozatosan elveszítette jelentőségét, mivel a kiszolgáláshoz szükséges nagyszámú evezősből egyre kevesebb állt rendelkezésre. Ennek ellenére evezős hajók még a XVII. században is járták a Földközi-tenger vizeit, de a vitorlás hadihajó megjelenése lezárta uralkodásuk korszakát.
|
Egy kis középkori tengeri harcászat A XVI. századra a gályák fegyverzetében általánossá vált az ágyú. A tüzérséget a hajó orrában helyezték el előre tájolva. A hajó fegyverzete egy középen elhelyezett nehéz és a két oldalára telepített egy-egy, később két-két közepes ágyúból állt. A hajók hadviselése a döfőorral felszerelt ókori hajókhoz vált hasonlatossá. A hajók orrán lévő nyúlvány már nem az ellenséges evezők összetörését szolgálta, hanem rohamhíddá vált. Ezek a hajók a csatához, az ókori hajókhoz hasonlatosan vonalban álltak fel. Általában a flották egymással szemben homorú félhold alakban helyezkedtek el és mindkét flotta megpróbálta átkarolni a másikat. A hajók egyénileg egymással szembe hajóztak, a lövegeikkel maguk elé tüzeltek, a durva célzást magával a hajóval végezték. A roham előkészítésére az ágyúk tüze szolgált, a támadó megpróbálta oldalba kapni az ellenséges hajót, hogy elkerülje annak ágyútüzét és összetörje evezőit, miközben sajátjai épek maradtak. Feltételezésem szerint a két hajó összeütközése után de még közvetlenül a roham előtt a támadó kartácstűzzel készítette elő gyalogsága rohamát. A hajók legénysége evezősökből, tengerészekből és katonákból állt. Az evezősök egy része szabad ember volt akik pénzért vállalták ezt a nehéz munkát - ezek az evezősök csata esetén fegyvert fogtak és részt vettek a kézitusában - az evezősök egy másik része köztörvényes bűnöző volt akiket gályarabságra ítéltek – ha a csata úgy alakult ezeknek az embereknek szabadságot ígértek ha a kézitusában való részvételükkel elősegítik a győzelmet – az evezősök harmadik része pedig hadifogoly volt – az ő őrizetüket a csata előtt megerősítették. A katonák egy része lövész volt – kezdetben íjászok, íjpuskások, az 1525-ös páviai csata után pedig már a tökéletesített lőfegyverrel ellátott muskétások alkották – a másik fele pedig gyalogos volt, akik karddal, alabárddal és egy forrás szerint pikával voltak felszerelve.
Az ágyúkkal felszerelt gálya csúcsa a galeász volt. Ez a hajó lényegében egy olyan gálya volt amelyet fedett fedélzettel és magasított orr és tatbástyával látták el. A hajó tüzérsége sokszorosa volt az egyszerű gályáénak és a hajón körbe, minden irányban került elhelyezésre. A magas fedélzet és a nagyszámú gyalogos tette nehézzé a hajó megrohanását. Maga a hajó lassú és nehézkes volt. Első bevetése a lepantói csatában került sor ahol az ellenség rohamának és harcrendjének szétzilálása volt a feladata. Ez a hajótípus túlélte korát és még évszázadok múlva is alkalmazták a Földközi-tengeren.
|
Múzeum
Talán meglepő módon ma két a lepantói csata korához illő gályát is megtekinthetünk. Az egyik és talán az ismertebb a ma a barcelonai Tengerészeti Múzeumban látható La Real, Don Juan egykori zászlóshajójának másolata. A replikát 1971-ben a csat a 400. évfordulójára építették. A hajó 60 méter hosszú és 6,2 méter széles és 237 tonna a tömege. A La Real fegyverzetét 3 nehéz és hat könnyű tüzérségi fegyver alkotta, míg a személyzete 290 evezős és 400 tengerész és katona alkotta.
A másik, sokkal érdekesebb az isztambuli Tengerészeti Múzeumban tekinthető meg. Ez a hajó a Kadirga (amely jelentése törökül egyszerűen gályát jelent) eredet egészen IV. Mehmed (1648-1687) uralkodásáig vezethető vissza. A kadirga szultán személyes gályája volt és egészen 1839-ig állt szolgálatban rácáfolva a gályák rövid élettartamára. Feltehetőleg ma ez az egyetlen eredeti ma is meglévő gálya a világon. A Kadirga 37 méter hosszú és 5,7 méter széles és 140 tonnás. A gálya 48 evezőjét 148 fő kezelte.
Egy videó a hajóról:
https://www.youtube.com/watch?v=JdTKxxp0K6E#t=69
Játék
Aki kedvet kapna újra játszani a lepantói csatát annak figyelmében ajánlom a már többször is szóba került juniorgeneral.org oldalt, ahol egy egyszerű szabály mellett kétdimenziós letölthető hajókat is találhatunk:
http://www.juniorgeneral.org/naval/lepanto.html
http://www.juniorgeneral.org/index.php/figure/view/ChristianGalleys
http://www.juniorgeneral.org/index.php/figure/view/TurkishGalleys
Jó játékot!
Ambasa
