1099. július 15-én az első keresztes hadjárat katonái rohamra indultak Jeruzsálem ellen. A város még aznap elesett és a keresztesek megalakították új államukat, a Jeruzsálemi királyságot, amihez még három további keresztény államocska is tartozott, az Edasszai, az Antiochiai és a Tripoliszi grófságok. A keresztény, szentföldi királyság majd kétszáz éven át, egészen 1291-ig létezett, noha fővárosát, Jeruzsálemet már 1187. október 2-án Szaladin muzulmán serege bevette. Az hogy a szaracénoknak sikerült elfoglalni a három világvallás által is szentnek mondott várost, az egy alig három hónappal korában lezajlott ütközet, a hattini csata eredménye volt…

blog139 01.jpg

Amikor XI. század végén megalakult a keresztesek állama, fennmaradását jórészt erős uralkodóinak, jól szervezett hadseregének és a környező muzulmán államok széthúzásának köszönhették. Ez így is maradt majd háromnegyed évszázadig, de lassan fordult a kocka. 1185. március 15-én alig 24 éves korában meghalt IV. Balduin király. Az ifjú és tehetséges úralkudó, aki hadvezérnek sem volt utolsó, mint azt 1177. november 25-én Montgisardnál bebizonyította, amikor is maroknyi seregével súlyos vereséget mért a később legyőzhetetlennek kikiáltott Szaladin és számbeli fölényben lévő csapataira.

blog139 02.jpg

A király korai végzetét gyerekkorában szerzett, súlyos és halálos kór, a lepra okozta. Halát követően a királyság erőskezű uralkodó nélkül maradt, noha 1186-ban, Balduin nővérét feleségül vevő Lusignani Guidot kiáltották ki királynak, aki tehetségben meg sem közelítette híres elődeit. A Jeruzsálmi királyságot azonban nem csak a gyenge kezű uralkodó, hanem a főnemesei pártoskodás átka is sújtotta. A keresztesek állam az 1180-as évekre oda jutott, ahol a muzulmán szomszédaik voltak annak megalakítása idején. Időközben fordult a kocka és az ellenoldalon megjelent egy tehetséges államférfi és hadvezér Szaladin személyében, aki erővel egyesítette a környező arab államokat.

blog139 03.jpgA kurd származású, teljes nevén al-Malik al-Naszir Szaláh ad-Din Juszuf ibn Ajubb nevű férfiú, akit ma csak egyszerűen Szaladinként ismerünk 1137-ben Tikritben született. Apja Nadzsm ad-Din Ajjub lovas tiszt volt, majd tehetségének köszönhetően Zengi - aki a kor egyik, ha nem legtehetségesebb arab uralkodója és a keresztény állam legfőbb ellensége volt - Baalbek helytartójává nevezte ki. Zengit második fia, egy szintén tehetséges, de kevésbé vérszomjas uralkodó Nur-ad-Din követte, aki szintén értékelte Szaladin apjának tehetségét és a fontos város, Damaszkusz irányításával bízta meg őt. Szaladin gyermekéveit különböző iszlám kolostorokba töltötte, ahol megismerkedett a Koránnal. Ahogy cseperedett a teológia tanulmányit a katonaiak váltották fel. Szaladin nagybátya Aszad ad-ín Sírkúh szintén híres hadvezér volt, aki Nur-ad-Din parancsára meghódította Egyiptomot is. Szaladin ebben a seregben ízlelte meg a háború és a győzelem édes gyümölcsét. Katonai pályafutása itt indult és gyorsan emelkedett a ranglétrán, majd nagybátya halála után az Egyiptomban állomásozó hadsereg parancsnoka, később az állam nagyvezírje lett. 1171-ben buzgó szunítaként, hadseregére támaszkodva megdöntötte a sííta Fatamida dinasztiát és Egyiptom uralkodója lett. Nur-ad-Din és hasonló képességekkel bíró keresztény ellenfele I. Amalrich király 1174-es halála megfelelő helyzetbe hozta, egyszerre ura lett Egyiptom mellett Iraknak és Szíriának is. Immár megnyílt előtte a lehetőség Jeruzsálem visszafoglalására, amit 13 év múlva véghez is vitt. Noha az utókor Szaladint a legyőzhetetlenség és a nemesség mítoszával ruházta fel, ami nem kis mértékben az általa fizetett krónikásoknak is betudható volt, valóban kora egyik legtehetségesebb államférfiúja volt. Koránt sem volt katonás alkat, de kiváló szervező és jó taktikus és stratéga volt. Tudott könyörületes is lenni, de az ellene törőket erős kézzel és kegyetlenül intézte el. Többször szenvedett vereséget, de ezeket elhomályosították az 1187-ben elért sikerei. Noha a keresztesek elleni harcairól ismeri a nyugati világ, meglepő módon legalább annyit hadakozott hittestvérei ellen a maga elé kitűzött cél, a muzulmán világ egyesítésért, amelyet 1183-ban Aleppo majd három évvel később Moszul uralma hajtásával ért el. Kortársai csodálták aszketikus életét, amikor 1193. március 4-én Damaszkuszban meghalt teljes vagyona egy arany és negyven ezüst volt.

blog139 18.gifAhhoz hogy megértsük a hattini csatát és következményeit, nem árt némileg ismernünk a kor szentföldi hadviselését, és a közvetlen előzményeket. A keresztes államok hadereje eléggé heterogén volt. A király és a világi lovagok mellett a két harcos rend, a Templomosok és az Ispotályosok katonái adták a hadsereg magját, ezeket egészítették ki a városi milíciák, az idegen és helyi zsoldosok a turkopolok, és az időszakonként ide zarándokoló európai nemesek és közrendűekből álló csapatok. A feudális hadseregek csak korlátozott ideig voltak egyben tarthatóak, ami nagymértékben lerövidítette a hadjáratokat. Ezek a seregek érthető okokból kerülték a döntő csatát és a hadviselésük egyfajta gazdasági háborúként általában az ellenséges területekre vezetett portyákból állt, ami nem jelentett mást, mint az ott élő védtelen lakosság kifosztását. Ez a Szentföldön sem zajlott másként, azonban a hadseregek manőverezését itt nagyban befolyásolta a vízlelőhelyek elhelyezkedése. Ezek a hadjáratok viszonylag gyakoriak voltak, az ellenséges hadseregek miután átkeltek a határon általában feldúlták a vidéket, vagy egy-egy város vagy vár megostromlásába fogtak. Ez általában addig tartott, amíg az utánpótlásuk megengedte, vagy az ellenséges haderő fel nem tűnt láthatáron, és ekkor általában sietve visszavonultak. A keresztény államok ez ellen a hadviselés ellen a már Európában is jól bevált módszerrel védekeztek, erős várak sorát építették fel a határvidéken, amely azonban felszívta az állandó katonaság jelentős részét. Ez az állapot oda vezetett, hogyha valamilyen okból tábori hadsereget kellet felállítani, akkor bizony a városok, és a várak védelme jelentősen meggyengült.

 blog139 17.jpgAz 1180-as évek közepére Szaladinnak sikerült egyesítenie a környező arab államokat és így már a keresztes államokkal összemérhető haderőt tudhatott a parancsnoksága alatt. Ugyanekkor a keresztesek oldalán egyre nagyobb megosztottság uralkodott. Két pártra szakadtak, az egyik, amelyet Tripoliszi Rajmund vezetett a békésebb utat kereste a muzulmán szomszédaikkal, míg a másik párt Chatilloni Rajnáld Transzjordánia ura és a Templomosok nagymestere Rideforti Gellért vezetésével a harcot részesítette előnyben. A megosztottságot növelte a héják által hatalomra juttatott Lusignagni Guidó király határozatlansága sem, aki joggal tartott a galambok vezetője, Tripoliszi Rajmund esetleges trónkövetelésétől. A keresztesek az egymás közötti torzsalkodást azonnal félretették, amint az államot 1187 tavaszán egy újabb muzulmán támadás érte, de a két párt közötti feszültség továbbra is ott parázslott a mélyben.

 

Még 1185-ben, az akkor a régensi tisztet betöltő Tripoliszi Rajmund négy évre szóló fegyvernyugvásban állapodott meg Szaladinnal. Azonban 1187-ben ezt a törékeny békét egy incidens zavarta meg, Chatilloni Rajnald egy a területén áthaladó karavánt megtámadott és kifosztott. Az, hogy ez mennyire volt jogos, az erősen vitatható, nehezen dönthető el, hogy a karaván volt-e annyira felfegyverkezve, hogy az már akár egy hadseregnek is tekinthető volt, vagy csak egyszerűen Transzjordánia urából tört ki a rablólovag és a muzulmánok kérlelhetetlen ellensége. Mindkettő lehetséges, minden esetre Rajnaldnak nem ez volt az első ilyen akciója, de ezzel a muzulmánok szemében betelt a pohár. Az eset után Szaladin Guidó királytól Rajnard megbüntetését és kártérítést követelt, amit Jeruzsálem király megtagadott. Szaladin ezért felmondta a békét és áprilisban lecsapott Transzjordániára, ostrom alá fogtak Kerak várát és feldúlta a vidéket, de nem ért el különösebb eredményt, nem sikerült esküjét valóra váltania, és kézre kerítenie Chatilloni Rajnaldot, aki a muzulmánok egyik legrettegettebb ellensége volt.

blog139 04.gif

A támadások hatására Guidó király hadba szólította a keresztes államok fegyverforgatóit, akik június végére össze is gyűltek. A sereg 1.200 lovagból, 4.000 könnyűlovasból 11-14.000 gyalogosból állt. Ekkora sereget a keresztes államok még soha sem állítottak fel, ha figyelembe vesszük, hogy ekkor mintegy 120-140.000 keresztény és mintegy 500.000 muzulmán és egyéb vallású alkotta ezen államok lakosságát, könnyen belátható, hogy gyakorlatilag az összes hadra fogható férfi a király zászlója alá gyűlt. Miközben a keresztes sereg összegyűlt, a városok és a várak védelme igencsak meggyengült. Szaladin csak erre várt és amint ennek hírét vette, stratégiát változtatott. Június 27-én 12.000 lovasával és 18.000 gyalogosával átkelt a Jordán-folyón a szinabrai hídon, a Genezáret tótól délre. Öt nap múlva a tó partján fekvő Tibériás városát ostrom alá fogta, amit nem kisebb személyiség, mint a galambok vezetőjének Tripoliszi Rajmundnak a neje Eschiva védett. Maga a város hamar elesett, de a fellegvárban a bátor asszony maroknyi védővel kitartott és segítségkérő üzenetet küldött a királynak. Szaladin gondoskodott róla, hogy a futár célba érjen, hiszen Tibériás elfoglalásánál sokkal nagyobb cél lebegett a szeme előtt, döntő csatára kényszeríteni a keresztes haderőt. Szaladin abban a kedvező helyzetben volt, hogy nyugodtan szembenézhetett egy ilyen összecsapással, és akár egy esetleges vereséget is felvállalhatott, mint azt már tette 1177-ben Montgisarnál. A keresztesek azonban nem voltak ilyen kedvező helyzetben, gyakorlatilag az összes tartalékukat mozgósították, egy döntő csata akár végzetes is lehetett számukra. Nem ez volt az első eset, hogy hasonló helyzetbe kerültek, 1183-ban pont az akkor még régens Lusignani Guidó egy erős támpontot elfoglalva tartotta sakkban a szaracén haderőt, amely nem tudta onnan kicsalni, így a vidék szokásos feldúlás után dolga végezetlenül távozott. Azonban ennek az esetnek súlyos következményei lettek, Guidóra a gyávasággal vádolták és megfosztották régensi címétől, pedig a lehető leghelyesebb megoldást választotta, de ez azonban erősen szembe ment a lovagi erényekkel. Alig négy év telt el és az ekkor már király, és az egész keresztes had vezére Guidó ismét hasonló helyzetbe került. A keresztes had Tibériástól mintegy 25 kilométerre, a vízben gazdag Szaforié mellett foglalt el állást, ahonnan ismét fenyegetni tudta egy esetleges az ország belseje felé irányuló muzulmán előnyomulást. A muzulmánok lehetőségei ekkor korlátozottabbak voltak, huzamosabb ideig seregük nem maradhatott egybe, és a vidék szokásos feldúlása után ismét kénytelenek lett volna távozni, mint azt már áprilisban is tették.

blog139 08.jpg

Július 2-án azonban minden megváltozott, a keresztesek hírét vették Tibériás ostromának és ezért a vezéreik haditanácsot tartottak. A héják az azonnali támadás mellett érveltek, de ekkor még a galambok kerültek túlsúlyba és sikerült meggyőzniük a királyt a helyben maradás ésszerűségéről. Azonban amikor leszállt az éj és a sereg nyugovóra tért, Rideforti Gellért a Templomosok nagymestere felkereste a királyt és közölte vele, hogy amennyiben a sereg nem indul útnak másnap, a templomosok elhagyják a tábort. Ez nem volt amolyan üres fenyegetés, hiszen ezek a katonák voltak a hadsereg ökle a fő támadó erő. Az amúgy is határozatlan király, aki felett, az 1183-as eset miatt a gyávaság árnyéka is vetült nem hagyhatta figyelmen kívül ezt az ultimátumot és reggel riadót fúvatva megindult Tibéráis felmentésére. Szaladin, aki álmatlanul töltötte az éjszakát, megnyugvással vette tudomásul hírt, és krónikása Ima dal-Din szerint azt mondta „Allah megsegített. Megzavarta a hitetlenek elméjét.” A keresztesek csak annyi vizet vittek magukkal, amelyet kulacsaikba, vagy bőr iszákjaikba magukhoz tudtak venni, a lassú vízszállító ökrös szekereket hátrahagyták. A sereg így is csak lassan haladt előre, mivel a gyalogsághoz kellett igazodniuk, miközben a közel-keleti nyár Napja egyre perzselőbben tűzött le rájuk. A sereg elővédjét Tripolisz Rajmund vezette, a derékhadat a király, míg az utóvédet a Templomos nagymester és Ibelini Balian irányította. Az nem tisztázott, hogy a sereg eredetileg is a Tibériástól nem messze található hattini forrásokat akarta birtokba venni, hogy innen fenyegesse a muzulmán hadakat, vagy csak az indulás után fordultak arra az egyre kínzó vízhiány miatt. Akárhogy is történt a keresztesek Tibériás helyett egy attól nem messze fekvő pont felé igyekeztek. Az út közepén, ha északra a Turán hegy felé fordult volna a had, a szomjas katonák megtölthették volna üres kulacsaikat, de a király másként döntött és a sereg tovább menetelt előre, miközben a szaracénok szép lassan körbevették őket. Az út keserves volt, az egyre kínzó vízhiány mellett az arab könnyűlovasok egyre gyakrabban csaptak le és zúdítottak nyílzáport a keresztesekre. Az ilyen támadások egyetlen ellenszere a jól képzett keresztény íjpuskások összefogott tüze volt, amely hatásosan tartotta távol a muzulmánokat, de minden ilyen esetben a katonáknak védőállást kellett felvenniük, ami a sereget megállásra kényszeríttette. Az amúgy is lassú előrenyomulás üteme ennek hatására még tovább csökkent, valóságos vánszorgássá vált. A sereg egyetlen esélye az lett, hogy minél előbb eléri a hattini forrásokat, és végre vízhez jut, azonban ekkor ismét közbe szólt a sors. Az egyre erősödő muzulmánok ellen az elővédet vezető Tripoliszi Rajmund éppen egy mindent elsöprő rohamra készülődött, hogy áttörjön a forrásokhoz és megmentse a sereget, amikor azonban parancsot kapott a királytól, ami megállásra kényszeríttette. A hátvédett alkotó Templomosok az erősödő arab támadások során egyre nagyobb veszteségeket szenvedtek, és Nagymester ismét meggyőzte a királyt, immár a megállásról, és a sereg Maskanánál tábort vert éjszakára. Ez a lépés időt adott a Szaladinnak, hogy végleg bekerítse a kereszteseket, a seregének egy része elállta a Hattin felé vezető utat, míg egy másik a keresztesek hátába kerülve elvágta a lehetőséget a turán-hegyi forráshoz való visszavonulástól. A sereg ekkor már erősen fogyatkozott egyre több gyalogos hagyta el a tábort és adta meg magár néhány korty víz reményében. Mire megvirrad a gyalogságnak csak az egy negyede maradt meg. A szaracénok, hogy tovább növeljék a keresztesek szenvedéseit, éjszakai rajtaütésekkel zaklatták a tábort és felgyújtották a környező bozótot, hogy annak csípős füstje tovább kínozza azokat.

blog139 05.jpg

Az hogy mi történt másnap arról a különböző források máshogy regélnek. Minden esetre Július 4-én a sereg maradéka felkerekedett és megpróbált áttörni Hattin és a víz felé, ami ekkor még volt esélyük, hiszen a szaracén derékhad a hátuk mögött volt. Tripolisz Rajmund vezette elővéd rohamra indult és sikerült a kitörés, az ekkor még nem egységes szaracén vonalakon át. Az eset később megosztotta a közvéleményt, egyesek szerint Szaladin tudatosan engedte át ezeket a lovagokat, akikkel mindig egyességre tudott jutni, de az is lehet, hogy ezzel is csak tovább osztotta az amúgy is fogyatkozó királyi sereget. Ugyanakkor az is tény, hogy a muzulmánok igen ritkán tudtak ellenállni a nehézpáncélba öltözött keresztes lovagok rohamának.

blog139 07.jpg

blog139 06.jpg

blog139 10.jpg

blog139 09.jpg

Ekkora más a sereg rendje felbomlott és a menetoszlop szétesett. A gyalogos a király parancsa ellenére elhagyták a lovagokat és megpróbáltak áttörni, ezt a muzulmánok visszaverték és így kénytelenek voltak egy magaslatra menekülni. Ez végzetes hátrányba hozta a keresztény sereget, a lovagok a gyalogság íjpuskásainak hiányában védtelenné váltak a szaracén íjászok nyilaival szemben, míg a gyalogság ugyan elbarikádozta magát, de a lovasság hiányába minden esélyét elveszítette, hogy valaha is víz közelébe kerüljön és lassan felmorzsolódott az arab támadások közepette. Hogy ekkor pontosan mi történt azt a különböző források másként írják le. Az egyik szerint a lovagok végül követték a gyalogságot magaslatra, ahol ismét támadó alakzatba tudtak fejlődni. Egy másik szerint azonban a király ekkor felverette a sátrát, mintegy gyülekezési pontként és lovagjaival ott foglalt védőállást, hogy megvédjék a Szent Keresztet, amit ereklyeként vitt magával a sereg. A két sereg felváltva indult rohamra. A keresztesek első támadását Ibelini Balian vezette, akinek szintén sikerült kitörnie, de ezzel tovább gyengült az ekkor már teljesen körbezárt király vezette csapatok.

blog139 13.jpg

blog139 12.jpg

A keresztesek második rohama majdnem elérte Szaladint magát is, de muzulmánoknak az utolsó pillanatban sikerült megállítaniuk azt és visszaszorítani a lovagokat a dombtetőre. Ekkor a jobbszárny csapatait vezető Taki al-Din-nek sikerült betörnie a táborba és elragadnia a Szent Keresztet, amely ezután nyomtalanul eltűnt a történelemből. A legenda szerint, amikor ezek az események zajlottak Szaladin tizenhét éves fia, aki apja oldalán szemlélte az eseményeket örömujjongásba tört ki a Szent Kereszt megszerzése láttán és a győzelmet ünnepelte, de szaracén vezér lehűtötte fiát, és azt mondta, hogy amíg a király sátra áll, addig nem győztek, azonban az abban a pillanatban összeomlott. Az ereklye elvesztése végleg aláásta a keresztesek morálját a hadsereg összeomlott és a király lovagjai élén kimerülten adta meg magát.

blog139 19.jpg

A csata után Szaladin a sátrában fogadta a fogoly királyt és jól bánt vele, de ős ellenségét Chatilloni Rajnaldot válaszút elé állította, vagy felveszi a muzulmán hitet, vagy meghal. Természetesen a lovag nem fogadhatta el ezt a feltételt, és nem tagadhatta meg hitét ezért egyes források szerint fogadalmához híven Szaladin saját kezűleg ölte meg, míg mások szerint csak megsebesítette, és mások végeztek a gróffal. Nem jártak sokkal jobban a Templomosok és az Ispotályosok sem, mint a muzulmánok legengesztelhetetlenebb és legveszélyesebb ellenségeiket, Szaladin megvásárolta őket foglyul ejtőiktől és őket is kivégeztette a harcos rendek tagjait, egyedül a Rideforti Gellért Nagymesternek kegyelmezett meg. Az egyszerű közkatonák sem jártak jól, őrájuk is a hóhér bárdja, vagy a rabszolgasors várt. Csak az előkelő lovagok úszták meg, hiszen őértük magas váltságdíjat remélhettek. Tibériás még aznap elesett, de a szaracén uralkodó itt nagylelkű volt Eschiva grófnő és kísérete szabadon elhagyhatta a várat.

blog139 15.jpg

blog139 16.jpg

Bekövetkezett, ami várható volt, a védtelen városok hol harc nélkül, hol kisebb ellenállást tanúsítva, de sorra nyitották meg kapuikat szaracén csapatok előtt. Hamarosan muzulmán kézre került Akko, Caesarea, Jaffa, Szidón, Bejrút, Latrún, majd kétheti ostrom után, október 2-án a Hattinál megmenekült Ibelini Balian által védett Jeruzsálem is.

Az 1187. július 4-én a Tibériás tótól alig néhány kilométerre lezajló csata döntő volt a maga nemében, ugyan a Jeruzsálemi királyság nem szűnt meg és még több mint, száz évig fennmaradt, de fővárosa muzulmán kézre került, és vele együtt számos fontos városa és vára is elesett. A legjelentősebbek közül egyedül Türosz maradt meg illetve a harmadik keresztes hadjáratnak sikerült megállítania Szaladin diadalmenetét és Akkot visszafoglalnia, de a tényeken ez már nem változtatott a Szent Város 800 évre muzulmán ellenőrzés alá került…

blog139 11.jpg

Források és ajánlott irodalom:

-Rudolf Pörtner: A szent sír hadművelet (Európa 1985)

-Rázsó Gyula: A lovagkor csatái (Tankönyvkiadó 1987)

-Geoffrey Regan: Döntő csaták (Guiness 1993)

-Förster-Pöhlmann-Walter: A világtörténelem nagy csatái –Szalamisztól Sínaiig (Corvina 2003)

Geoffrey Regan: Nagy katonai baklövések (Alexandra 2005)

És végül egy regény, ami nagyon régen olvastam, de akkor annyira tetszett, hogy amint tehettem, beszereztem a szerző két könyvét is. E két ikerkönyve közül az egyik az 1200-as évek elején Angliában és Franciaországban játszódó A sátán széttörte láncát / Farkas a kertek alatt, míg a másik, a témánkkal is foglakozó Sötét lovagok / Hiú királyok. Van egy harmadik, magyarul is megjelent, szintén a Szentföldön játszódó műve, a A penge éle de ezt sajnos még nem olvastam. Shelby műveinek nagyszerűsége abban rejlik, hogy szereplői nagy része valós személyiségek és valós történelmi eseményeket ír meg némileg kiszínezve. Történeteit hosszas kutatómunka előzi meg, amiért igen hitelesek, és csak ott von be kitalált alakokat, ahol ezt a történet szövése megköveteli, de művei végén elárulja, hogy kik is voltak azok.

blog139 14.jpg

És, hogy került a csizma az asztalra, miért éppen erről a csatáról írtam, az majd hamarosan egy következő írásomból kiderül…

Ambasa

Szerző: ambasa  2014.11.11. 00:00 2 komment

Címkék: középkor hadtörténelem Közel-Kelet

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr76867393

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Petrow 2014.11.11. 16:15:56

Ejj, elő kell vennem az Age of Empires 2-t, és lenyomnom Saladin hadjáratát :)

HPetyo 2014.11.19. 11:45:24

Halkan hívnám fel a figyelmet a Turán nevű településre és a Táborhegyre. ;)
süti beállítások módosítása