Sokat gondolkodtam, hogyan is emlékezzek meg a blogon a második világháború kitörésének 80. évfordulójáról. Számos ötlet merült fel bennem, könyvajánló, a wiznla-i csata, a Bzura-folyó menti lengyel ellentámadás, de végül egy olyan mellett döntöttem, amelynek helyszínére egyszer majd szeretnék eljutni. Így esett a választásom végül, a Westerplatte ostromára…

Először is érdemes egy kis történelmi háttérrel kezdeni, hiszen már az is érdekes, hogy a lengyel ellenállás egyik ikonikus csatája egy német nyelvű földdarab védelmében folyt. A Westerplatte név természetesen német eredetű, és jelentése nyugati sziget. A sziget, amelyből az idők folyamán félsziget lett Danzig/Gdansk ősi városához tartozott. Az egykori kikötőváros gazdagságát stratégiai helyzetének köszönhette, hiszen a Visztula torkolatában feküdt. Gdansk a középkorban a lengyel királyok uralma alatt állt, de persze sok hódító vetett rá szemet, beleértve a Német lovagrendet és az orosz cárokat is. A lengyel uralom kisebb megszakításokkal egészen 1793-ig. Lengyelország első felosztásáig tartott. A város ekkor került porosz uralom alá, és maradt egészen az első világháború végig, amit csak egy rövid intermezzo zavart meg a napóleoni háborúk alatt. Azonban miután a Német Császárság összeomlott Lengyelország újjászületett. A zavaros idők elmúlása után lassan megszilárdultak a fiatal lengyel állam határai. Egy részükről háborúk döntöttek, egy részüket viszont nemzetközi döntőbírók határozták meg. Így történt Danzig esetében is, amelynek polgárait döntő többségben németek alkották, és a lengyel lakosok alig egy tizedét adták a városnak. A Versailles-békeszerződés értelmében a város „szabad város” státuszt kapott, egy mini állammá vált, hivatalosan sem Németországhoz, sem Lengyelországhoz nem tartozott. Természetesen a város az utolsó évszázadban kialakult gyökerei miatt sokkal inkább kötődött Berlinhez, mint Varsóhoz. Azonban a lengyelek nem kívántak lemondani erről a stratégiai fontosságú városról és elérték, hogy 1921-ben engedélyezzék nekik egy katonai bázis létrehozását a Visztula torkolatában, a Westerplatte félszigeten.

A Westerplatte félsziget mintegy másfél kilométer hosszú és fél kilométer széles volt, amelyet a szárazfölddel egy 200 méter széles földnyelv kötötte össze. A lengyel támaszpont a félsziget egy kb. 1300 méter hosszú részén, 60 hektáron terült el. Az egyezmény értelmében a lengyelek csak egy jelképes 88 főből álló katonai erőt tarthattak a félszigeten, amely hivatalosan egy tranzitraktár volt. A bázis építését 1924-25-ben kezdték. A kaszárnya, az erőmű, a tisztikaszinó mellett egy nagyobb, és 19 kisebb raktár épült fel, illetve egy vasútvonal, amely a raktárakat kötötte össze a várossal. A területet egy vörös téglafal határolta el a lakott területtől, amely a félsziget déli-, a város felőli oldalán folytatódott. Az egyezmény csak feszült esetekben engedélyezte a helyőrség létszámának megemelését, illetve tiltotta erődök építését. Minden változtatás a félszigeten csak a Népszövetség beleegyezésével történhetett.

Kezdetben az egyezmény alapján létrejött lengyel helyőrség nem sok vizet zavart, bár valószínűleg sértette Danzig német polgárainak önérzetét. Azonban 1933.-ban, Hitler hatalomra jutása után minden megváltozott. A város státusza egy puskaporos hordóvá vált a lengyel-német viszonyban. Noha Danzig hivatalosan nem volt a III. Birodalom része, a nácik mégis sorra hozták létre azokat az intézményeket, és szervezeteket, amelyek ekkor már a német hétköznapok részévé váltak. Ennek része volt a helyi Heimwehr, SA és SS megalapítása. A lengyelek válaszul engedélyt kértek a helyőrség megerősítésére, és engedélyt is kaptak egy új kaszárnya és egy megerősített, de nem erődített épület megépítésére. A lengyel hadsereg neki is fogott az építkezéseknek, de tovább ment, és titokban több megerősített beton őrhelyet is felépített, illetve a már meglévő épületek alagsorában erősített fedezékeket építettek ki. Ezek a megerősített állások pincéi 50-60, a felépítményei 35 cm-es betonfallal, és vasbeton födémmel rendelkeztek. Az állások fő fegyverzetét állványos- és könnyű-géppuskák alkották. Ezek a kiserődők 1934 folyamán készültek el. Az építményeket a lengyelek teljesen titokban tartották, az építőket azok elkészülte után elvezényelték és a meglétüket is a támaszpont helyőrségének csak egy kis része ismerhette. Azonban volt egy gond. Az építmények szigetelése nem volt megfelelő és a magas talajvíz miatt a pincék nagyon nyirkosak voltak, ezért az ott tárolt fegyverek plusz karbantartást, a hozzájuk való 3000-3000 géppuskalőszer, pedig hermetikus tárolást igényelt. Mivel a megerősített fedezékek teljesen titokban és az egyezményeket megszegve épültek, ezért a fegyverzet belövése sem történt meg.  Szintén ebben az időszakban 1934-35-ben épült meg az új barakk, amelynek pincéje és első szintje szintén megerősített kivitelben készült el. Ezen új épület pincéje szolgált egy esetleges ostrom során a helyőrség vezetési pontjának és itt rendezték be a segélyhelyet is. A földszinten és az emeleten legénységi szállások kaptak helyet. Ezt a vezetési pontot jól álcázott, titokban kiépített, földalatti telefonvezetékek kötötték össze a szigeten lévő őrposztokkal és megerősített állásokkal. Természetesen ebben az épületben is megfelelő mennyiségű lőszertartalékot raktároztak el. A lengyel hadsereg, amellett, hogy megerősítette a félszigetet, kidolgozta annak védelmét is, sőt terveket készített a helyőrség esetleges kimenekítésére is.

1938-ban a félszigeten kilövési sávokat alakítottak ki a területen lévő fák egy részének kivágásával. Ezeken felül a védelem erősítésére egy wz.02/26-os ősöreg 76,2 mm-es orosz ágyút és két 37 mm-es wz.36 páncéltörő ágyút is becsempésztek. Ekkor nevezték ki a helyőrség élére Henryk Sucharski őrnagyot, helyettese, pedig Franciszek Dabrowski százados lett.

Henryk Sucharski Tarnow közelében egy paraszti családban született 1898. november 12-én. Előbb egy kétéves kereskedelmi iskolát végzett, majd 1917-ben befejezte a gimnáziumot is a tarnowi 2. KuK Gimnáziumban. Innen egyenes út vezetett a hadseregbe. 1917. február 13-én önkéntesként belépett a 32. landwehr ezredbe, ahol egy menetzászlóaljba sorolták. 1. zászlóaljban való szolgálata közben sikeres érettségi vizsgát tett majd 1918 februárjában befejezte az opatowi tiszti iskolát is. Ezredével az olasz frontra került, de nagyon hamar maláriát kapott és a háború végéig különböző kórházakban volt.

A háború végi összeomlás után hazatért és 1919. február 7-én belépett a tarnowi 16. gyalogezred kötelékébe, amely részben a korábbi KuK alakulat elemeire épült. Egysége hamarosan bevetésre is került a csehekkel folytatott, Szilézia egy részének birtoklásért folyó határháborúban. Júniusban tizedessé léptették elő (úgy látszik a tiszti iskola nem jelentett automatikusan tiszti rendfokozatot is). Októberben már a bolsevikok ellen küzdött a lengyel-litván határon. 1920. január 14-én alhadnaggyá léptették elő. A 6. gyalogos hadosztály rohamzászlóaljának önkéntese lett, ahol bátorságáért és sebesüléséért 1920. október 30-én a Virtuti Militari rendjellel tüntették ki és hadnaggyá léptették elő.

A fiatal Lengyelország függetlenségének megőrzése és határainak biztosító háborúk lezajlása után Sucharski továbbra is a katonai pályát választotta. 1928. március 19-én századossá léptették elő. 1930. októberében egy altiszti iskolában betöltött oktatói beosztását csapattisztire cserélte a 35. gyalogezredben. Különböző tanfolyamok elvégzése után Sucharski-t 1938. március 19-én őrnaggyá léptették elő, majd december 3-án a westerplatte-i tranzitraktár parancsnokává nevezték ki.

Franciszek Dabrowski 1904. április 17-én Budapesten született egy nemesi családban. Apja is katona volt, aki karrierjét a számomra oly kedves 44-es somogyi „rosseb” bakáknál kezdte, és 1918-ra ezredesi rangig vitte a KuK hadseregben, majd a tábornokiig a lengyelben. Katonai pályafutását 1918-ban, a krakkói kadétiskolában kezdte, majd a1921-23. között a varsói tiszti iskolában folytatta. A húszas években a 3. gyalogezredben szolgált. Csak 1932. július 1-én léptették elő hadnaggyá. Egy rövid törzsbeosztás után 29. ezred kötelékébe került. 1937. decemberében került a Westerplattéra, mint parancsnokhelyettes és őrparancsnok.

1939-re teljesen elmérgesedett a lengyel-német viszony és a városban is érezhetően nőtt a feszültség. Közben a lengyel helyőrség létszámát hivatalosan 168 főre emelték, de nem hivatalosan a félszigeten tartózkodó polgári alkalmazottnak álcázott katonákkal együtt 209 fő volt. Sucharski tovább erősítette a védelmet és titokban, az éjszaka leple alatt újabb, előretolt tüzelőállásokat alakíttatott ki, illetve műszaki zárakat telepített a várható, szárazföldi támadás irányába. Sucharski részletes védelmi tervet dolgozott ki és azt jól begyakoroltatta az alárendeltjeivel. A helyőrség, fontosságának megfelelően, a lengyel hadsereg válogatott tisztjeiből és katonáiból állt. Ekkorra a védelem 182 katonából és 27 polgári alkalmazottból állt. A fegyverzetüket a már fent említett tábori ágyú, és két páncéltörő löveg mellett, négy 81 mm-es wz.31-es aknavetőből összesen 860 aknagránáttal 16 állványos- és 41 könnyű-géppuskából állt. Ezeken felül a helyőrség még rendelkezett 160 puskával, 40 pisztollyal, mintegy 1000 darab kézigránáttal és négyheti élelmiszerkészlettel.

Az előzetes béketervek értelmében a helyőrségnek 12 óráig kellett feltartani a Danzigi Heimwehr mintegy hat századnyi milicistáját, pontosan addig, amíg a lengyel hadsereg felmentő csapatai be nem vonulnak a városba.

A háború előestéjén a védelem központját az új barakk és az azt körülvevő, öt megerősített betonfedezék adta. Ezek mellett a félsziget nyakánál, a téglafal mögött, a csatorna felőli oldalon, az erdőben kiépítettek két előretolt állást. Egyet délen, a csatorna felőli oldalon a Kompállomásnál (Prom) és egyet északon, a tenger felőli oldalon (Szamilewski tizedes). A komp állás volt a védelem egyik legfontosabb pontja, amelyet két állványos géppuskával is megerősítettek. Feladata a Visztula felőli támadás megakadályozása mellett, a félsziget nyaka felőli támadás megakasztása. A védelem komolyan számolt azzal, hogy a németek a fal- és az azon lévő kapu áttörése után, a rohamuk támogatására páncélosokat, esetleg páncélvonatot vetnek be ezen a szakaszon. Ezért Sucharski parancsot adott egy álcázott harckocsiakadály kiépítésére is. A fedett árkok négy méter szélesek és három méter mélyek voltak.

A félsziget közepén a Danzig felőli oldalon egy kisebb csúcson egy nagyobb védelmi állást hoztak létre. Ez utóbbi volt a móló (przystan) állás, amelynek egy a város felőli partraszállást volt hivatott megakadályozni. A kisebb állásban hat ember volt egy golyószóróval (Deik őrmester). Nyugaton, a félsziget kikötőöble mellett, az erőműnél egy öt katonával és egy könnyű-géppuskával rendelkező állást építettek ki (Elektrowia)

Északon 2 kisebb állást hoztak létre. Ezek közül a nyugati a strand (Lazienki) és a középső, az erőd (Fort) állás egy tenger felől való támadást volt hivatott elhárítani. Utóbbit egy 1911-ben épített tüzérségi megfigyelő állásban rendezték be.

A védelem tüzérségét szétszórták. Az egyetlen tábori ágyút az erőműtől dél-nyugatra lévő erdőben, jól álcázva helyezték el. Mind a löveg, mind a kezelők, mind a lőszer külön fedezéket kapott. A négy, könnyen és gyorsan felállítható aknavető a barakk mellett, a védelem központi magjában került tüzelőállásba. A két páncéltörő ágyú az esetleges, a félsziget nyaka felőli páncélos támadás ellen állították fel. Az egyiket az északi, „erőd” állás mögött, a sínek mellett, míg a másikat az I. és a II. megerősített állás között a „komp” állás mögött állították fel. Az első a vasúti kaput, a másik, pedig a főkaput tudta tűz alá venni.

Mind a külső, mind a belső védelmi gyűrű összefüggő tűzrendszert alkotott, amelyek tüzükkel egymást is fedezték.

Természetesen a lengyel erősítésekkel párhuzamosan folytak a német készülődések is. 1938. október 10-én létrehozták a Danzigi Heimwehrt, a város német fegyveres erejét, majd 1939. június 11-én megalakult a Danziger Landspolizei. Ez azonban egy megtévesztő név volt a később megalakuló Eberhardt-dandár fedéséül szolgált csak. Friedrich Eberhardt vezérezredes a kelet-poroszországi, német I. hadtestből vezényelték a városba, hogy megszervezze és vezesse a róla elnevezett dandárt. Az Eberhardt-dandár személyi állománya igen vegyes volt, a landspolizeiből, a helyi SA és SS alakulatokból állt, illetve a környéken letelepedett tisztekből. (A félreértések elkerülése miatt, ez az SS, nem a későbbi Waffen-SS volt, hanem sokkal inkább egy a munkásőrséghez hasonlító karhatalmi erő.) A dandár kiképzéséről a városba titokban érkezett Wehrmacht katonák gondoskodtak. A Heimwehr hat gyalogos és két páncéltörő tüzér századból állt, míg az Eberhardt-dandár két landspolizei ezredből és egy tüzérosztályból (a dandár képezte később a Heer 60. gyalogos hadosztályának alapját). Az ezredek gyakorlatilag szabályos német gyalogezredeknek feleltek meg. 1939. augusztus folyamán felgyorsultak az előkészületek és 800 birodalmi német katona is érkezett a városba, sőt az éjszakánként motorhibára hivatkozva német hajók kötöttek ki a városban, amelyekről nehézfegyverzetet is partra csempésztek. A háború előestéjén a német helyőrség igen csak megerősödött, az Eberhardt-dandár két rendőr(gyalog) ezrede és a SS Heimwehr Danzig zászlóalja mellett a városban volt még a Hacker határőr zászlóalj, a Danzig tüzérosztály, az Eberhardt lovas svadron és az Eberhardt műszaki zászlóalj (a három utóbbi, gondolom szintén a dandár részét képezték).

Az Eberhardt-dandár a teljes feltöltöttsége után 12000 főt számlált. Fegyverzetébe 44 tábori löveg, 12 légvédelmi- és 48 páncéltörő ágyú, 160 állványos (német terminológia szerint nehéz) géppuska és 500 golyószóró tartozott.

A németek természetesen a belső támadással párhuzamosan felkészültek egy külső lengyel támadás visszaverésére és a nyár folyamán ők is védelmi állások ásásába kezdtek a város határában.

A katonai előkészületek mellett természetesen a diplomácia sem maradt csendben. Májusban a németek engedélyt kértek, hogy augusztus 25. és 29. között a Königsberg cirkálójuk horgonyt vethessen a városban, hogy tengerészeik tiszteleghessenek az 1924-ben elsüllyedt Magdeburg cirkáló tengerészeinek sírja előtt. A dátum azért érdekes, mert ekkor már ki volt tűzve a német támadás időpontja, amely eredetileg szeptember 26. volt.  Aztán ahogy közeledett a látogatás időpontja a németek a Königsberg helyett a Schleswig-Holstein tüzérségi iskolahajót, az egykori sorhajót küldték, amelynek a fegyverzete ekkor négy 28 cm-es és tíz 15 cm-es ágyúból és 4-4 8,8 és 3,7 cm légvédelmi ágyúból-gépágyúból állt. A hajó legénysége közel 750 főből állt, amelyhez még 225 tengerészgyalogost is a fedélzetére vett. A 3. tengerész rohamszázadot Wilhelm Hennigsen tengerészhadnagy parancsnoksága alatt. Ezek a katonák különlegesen kiképzett rohamgyalogosok voltak, akiket felkészítettek partraszállások végrehajtására is.

A Schleswig-Holstein miután 24-én kifutott Schwinemündéből másnap be is futott Danzigba és a Westerplatte déli oldalán található kikötőcsatornában vetett horgonyt, közel a félsziget nyakához, védve egy esetleges lengyel tengeralattjáró támadástól. A következő napokban a hajó német- és a város lengyel parancsnoka kölcsönös udvariassági látogatásokat tettek egymásnál. Közben a német hajó tüzérei titokban sorra mérték be a lengyel állásokat. Minden készen állt a támadásra, de azt 26-án lefújták, mert Hitler egy pillanatra megingott az előző nap aláírt Lengyel-brit közös védelmi egyezmény miatt. De ez csak pillanatnyi megingás volt és mihelyt tisztázódtak az erővonalak új támadási időpontot jelölt ki. A késlekedés minden esetre kedvezett a támadóknak Danzigban, több idejük maradt a célpontok felderítésre. Augusztus 31-én a csatahajó kapitánya Gustav Kleikamp 18.35-kor parancsot kapott, hogy másnap, hajnali 4:45-kor nyisson tüzet a már korábban felderített és bemért célpontjaira.

Az ostrom

Szeptember 1-én 4:47-kor eldördültek a veterán csatahajó ágyúi, leadva a második világháború első lövéseit. (Az időpontot vitatják, egyesek 4:45-re mások 4:48-ra teszik.) A mindössze nyolc percig tartó intenzív tüzérségi tűz a félsziget nyakától nyugat felé haladva végigsöpörte a félsziget déli oldalát. A rövid előkészítő tűzben a német hajó 8 28 cm-es 59 15 cm-es és mintegy 600 könnyebb gránátot lőtt ki a félszigeten lévő célpontokra. Azonban a lengyeleket nem érte váratlanul a tűzcsapás. Sucharski őrnagy már a Schleswig-Holstein Danzigba érkezése napján elrendelte a fokozott harckészültséget és a lengyel katonák ettől az időponttól a kijelölt állásaikban tartózkodtak és nem a kaszárnyájukban aludtak békésen, ahogy arra a németek számítottak. (A lengyel helyőrség 1/3-a az előretolt állásokban volt, a másik 1/3-uk a központi állásokban látott el szolgálatot, és csak 1/3-uk volt pihenőn. A helyőrség katonái nem hagyhatták el a bázist, a kimenőket felfüggesztették.) Mindenesetre a lengyel parancsnok alig néhány perccel az első német lövések eldördülte után rádión jelentette, hogy megtámadták: ”SOS, tűz alatt állok!”

A rövid német tüzérségi előkészítés nyomán kigyulladtak a támaszpont olajtartályai, de ami fontosabb volt három, méretes rés keletkezett a keleti téglafalon (nem mind a tüzérségi tűz következménye volt, a vasúti kaput német utászok robbantották be), amelyen keresztül a német rohamosztagok megkezdhették a betörést a félszigetre. A támadók nem is késlekedtek sokat és amint a csatahajó ágyúi elhallgattak, a tengerészek Henningsen hadnagy vezetésével, három oszlopban a réseken keresztül meg is kezdték a behatolást a lengyel támaszpontra. Miután áthatoltak a falon, a tüzérség által jócskán megtépázott erdőn át nyomultak előre és hamarosan a két rejtett előretolt lengyel állás kereszttüzébe kerültek. A géppuskák és a harcba bekapcsolódó aknavetők véres rendet vágtak a az előrenyomulók között, akik elakadtak a terepen felállított drótakadályokban. A németek ráadásul azt hitték, hogy a fákon elrejtőzött lengyel mesterlövészek is lövik őket. 6:22-kor Henningsen jelentette a hajónak, hogy veszteségeik súlyosak, megkezdik a visszavonulást. A német támadók az első összecsapás során mintegy 50-60 fős véres veszteséget szenvedtek, és  kénytelenek voltak visszavonulni a fal mögé. A kezdeti rövid harc során lengyel részről nyolc fő volt a veszteség, de elesett Wojciech Najsarek törzsőrmester, akit német géppuskatűz ölt meg. Najsarek-et tekintik az második világháború első hősi halottjának.

Közben a németek a déli oldalról is tűz alá vették a támaszpontot és a kikötő-csatorna túloldalán lévő kikötői raktárakból és világítótoronyban lévő géppuskaállásokból is lőni kezdték a lengyeleket. Azonban ez nem volt egyoldalú, mert a lengyel tábori ágyú sorra lőtte ki ezeket a géppuskafészkeket.

Mindenesetre az elbizakodott németekre kijózanítóan hatott az első kudarc és a második támadást már jobban előkészítették, és egy egyórás újabb tüzérségi előkészítést hajtottak végre a lengyel támaszpont ellen, miközben a rohamcsapatok egy rövid pihenőt tartottak és rendezték soraikat. A tüzérségi csapás során már kilencven 28 cm-es 407 darab 15 cm-es és nem kevesebb, mint 366 8,8 cm-es gránátot lőttek ki ismét. A zárótűz végigtarolta a félszigetet, aminek következtében az addig 28 lövést leadó lengyel tábori ágyú is megsemmisült. Azonban hála a gondos előkészületeknek a másik fedezékben lévő tüzérek túlélték fegyverük elvesztését és a csata további folyamán gyalogosként küzdöttek tovább.

Alig hallgattak el a Schleswig-Holstein ágyúi, a németek 8.55-kor újabb rohamra indultak. A tengerészeket ekkor már a helyi heimwehr SS-katonái is támogatták. A támadás azonban ismét az előretolt lengyel állások kereszttüzébe került és miután a SS-katonák megfutottak, meg is feneklett. Azonban a németeknek sikerült megvetniük a falon túl a lábukat és mivel a lengyel előretolt állások betöltötték kezdeti szerepüket, azok csekély erőit (állásonként egy-egy kisebb raj) a főerőktől való elvágás veszélye fenyegette, megkezdték a kiürítésüket. A lengyelek a visszavonulást sikerrel hajtották végre és a két előretolt állás immár harcedzett védői újabb állást foglaltak immár a fő védelmi vonalban. Közben a németek délről, sőt nyugatról is megpróbálkoztak egy-egy támadással, ez utóbbi egy partraszállási kísérlet volt, a félsziget kikötőjében, amely a város egy régi erődjéből indult ki. A támadók az előretolt védelmi állások kiürítése után három órán keresztül próbálkoztak a központi védelem állásainak áttörésével, de mindhiába. 13:00-ra kénytelenek voltak belátni, hogy a rohamok további erőltetése csak a gyalogságuk felesleges veszteségeit növeli.  Heves harcokban a nap végére 16 tengerészgyalogosuk esett el és mintegy 120 sebesült meg, ki könnyebben, ki súlyosabban. A németeknek még szerencséje is volt, mert veszteségeik sokkal súlyosabbak lehetettek volna, ha Sucharski 104 aknagránát ellövése után, lőszer-takarékossági okokból nem ad parancsot a lengyel aknavetősöknek a tüzelés beszüntetésére. A németek legnagyobb vesztesége a harcok során halálosan megsebesült tengerészparancsnok Wilhelm Henningsen volt, aki másnap bele is halt a harcmezőn szerzett sérüléseibe.

Az előző nap után a németeknek be kellett látniuk, hogy a tervezett rajtütés nem járt sikerrel és immár módszeres ostromra van szükség. Ráadásul Hitler is követelte a mielőbbi eredményt, mivel a lengyel rádió folyamatosan sugározta, hogy a „Westerplatte még mindig harcol”. A Führer parancsba adta, hogy Danzig még aznap teljes egészében német kézre kellett, hogy kerüljön. Első intézkedésként a danzigi német erőket a Fedor von Bock vezérezredes vezette német Nord hadseregcsoport alárendeltségébe utalták és hadműveleteit azzal összhangban tervezték meg. Légi úton még szeptember 2-án reggel egy műszaki századot szállítottak városba és a szárazföldön erőteljes támadást indítottak a város irányába, még mielőtt ezt a lengyel hadsereg tenné meg. (Ez nem csak a Westerplatte miatt történt, egyszerűen német politikai kérdés volt Danzig mielőbbi integrálása a Birodalomba.)

18:00-kor a német Stuka Geschwader 2 első és második osztályának mintegy 60 zuhanóbombázója légitámadást intézett a félszigeten a korábbi légi fényképeken feltárt illetve az előző nap folyamán felderített lengyel állások ellen. A két hullámban végrehajtott, összesen negyven percig tartó támadás során a repülőgépek 26,5 tonna bombát vetettek a félszigetre (Más források szerint a támadás 18:05 és 18:25 között zajlott le.) A támadás során elpusztultak a lengyel aknavetők és a rádióállomás, találatot kapott az élelmiszerraktár és a központi barakk is, de a főhadiszállásul szolgáló pince szerencsére nem omlott be. Egy 500 kg-os bomba telibetalálta az V. számú őrállomást. A bomba átszakította a fedezék födémét és teljesen romba döntötte azt. A robbanást mindössze hárman élték túl. A heves légitámadásban a lengyel védők nyolc halottat vesztettek és a támaszpontot sűrű füstfelleg borította be. A Schleswig-Holstein lövegei mellett immár nehéztarackok is bekapcsolódtak a lengyel állások rombolásába, köztük 15- és 21 cm-esek is. A félsziget, a bombázás és a magas röppályán tüzelő nehéztüzérség lövései nyomán hamarosan az első világháborút idéző holdbéli tájjá változott. (Véleményem szerint hiába voltak a Schleswig-Holsteinnek megfelelő űrméretű lövegei, a közelről, és alacsony röppályán leadott lövések nem fejtették ki a kellő romboló hatást, a föld felszíne alatt húzódó árkok és megerősített fedezékek ellen.) Szeptember 2-án Hitler követelésével szemben a német vezérkar azonban megelégedett a pusztító tüzérségi és légicsapással és nem indította meg a várt gyalogsági rohamot, ami időt adott a lengyeleknek soraik újrarendezésére. Ugyan az éjszak leple alatt a németek próbálkoztak kisebb rajtaütésekkel és beszivárgással, de ezeket a lengyel védők sorra visszaverték. Azonban hiába voltak sikeresek, a lengyel katonák ekkor már napok óta szolgálatban voltak és aznap -a konyhát ért találat után- már meleg ételre sem számíthattak.

Szeptember 3-án vasárnap, a németek a csatahajó fedélzetén értékelték a kialakult helyzetet. A szárazföldi támadás parancsnokságával az elesett Henningseni helyére Krappe ezredest nevezték ki. Az összesen 82 főt vesztett tengerészek megerősítésére a hadihajó legénységéből 45 főt vezényeltek és számos géppuskával is megerősítették őket. A rohamcsapatokhoz ismét hozzárendelték a helyi milícia erőit is, illetve a Königsbergből beérkezett rohamutász-századot. Időközben a Wehrmacht csapatai elérték Danzigot és bevonultak a városba. A lengyel védők előtt szertefoszlott a felmentés reménye, bár rádiójuk megsemmisülése után már csak a lengyel és a német állami rádió, nem mindig megbízható hadijelentéseiből tájékozódhattak. Így kaptak hírt a biztató brit-francia hadüzenetről, de az elkeserítő, egyre több lengyel város elestét kísérő bejelentésekről iis. A haditanács után a németek módszeres ostromba fogtak és a folyamatos tüzérségi bombázások mellett, csak kisebb gyalogsági támadásokkal csipkedték a védelmet, hogy azok egy percig se tudjanak pihenni.

Szeptember 4-én két hajó tűnt fel a félsziget északi, balti-tenger felőli oldalán, de ezek nem a Lengyel Haditengerészet felmentő egységei, hanem a Kriegsmarine T 196-os torpedónaszádja és Von der Groeben (ex M 107) aknaszedője volt. A két hajó immár északról is tűz alá vette a félsziget eddig viszonylag megkímélt oldalát. Ettől kezdve a védők már minden oldalról tűz alatt álltak. Sucharski-n már a csüggedés jelei mutatkoztak. A külvilágtól elvágva, jóval a 12 órás határidőn túl - amit védelmi tervben előírtak neki – egyre kevésbé bízott a sikeres védelem folytatásában. A parancsnok haditanácsot hívott össze, amelyben a tarthatatlan helyzetre való tekintettel felvetette a megadás lehetőségét, amit azonban tiszttársai hevesen elutasítottak.

Másnap a németek tovább fokozták a támaszpont lövetését. Ekkorra már jól felderítették a célpontokat és az eszközeik is megvoltak, hogy hatásos tűzzel pusztítsák azokat. Aznap reggel 9:00 és 10:45 között egy igazán heves tüzérségi csapást mértek a védőkre, amelynek fő célpontjai a központi barakk, a II. számú megerősített fedezék és az erőmű voltak. Az ágyúzás sikerrel járt és beomlasztotta a központi barakk pincéjének beton födémét. Közben a sebesültek száma is tovább nőt, a helyőrség orvosa Mieczyslaw Slaby már nem tudta ellátni őket, miközben az egészségügyi készletek is rohamosan fogytak.

Szerda hajnalban, szeptember 6-én a németek hosszú szünet után egy újabb gyalogsági támadást kíséreltek meg. 3:00-kor a német utászok egy robbanóanyaggal alaposan megpakolt tartálykocsit gurítottak be a félszigetre. A cél az volt, hogy az olajtartályokat elérve felgyújtsa azokat. Azonban a lengyel védők már régóta számítottak egy olyan támadásra, amelyet a vasúti pálya felhasználásával hajtanak végre, nem hiába helyezték el az egyik páncéltörő ágyújukat egy ilyen támadás elhárítására. Mindenesetre a német támadás nem érte el a célját, a vasúti kocsi még mielőtt elérte volna a lengyel állásokat felrobbant és a kiömlő olaj felgyújtotta a félsziget keleti felén lévő erdőt, illetve azt, ami még a több napja tartó ágyúzás után megmaradt belőle. A német rohamutászok lángszórót is bevetettek, de azon kívül, hogy további tüzeket okoztak és felgyújtották a támaszpont állomásépületét,  nem értek el semmi olyan eredményt, amely a lengyel védők megtörését hozta volna közelebb. Késő délután egy újabb vasúti kocsit is betoltak az erdőbe, ami sikeresen fel is gyújtotta az erdőt, egészen egy negyed óráig, majd a tűz, ahogy jött ki is aludt. Ezek a próbálkozások, amelyek a lengyel védők kifüstölését célozták több kárt okoztak a támadóknak, mint a védőknek, ugyanis a nyílt tereppé tették a lengyel állások előtti területet. A németek a sikertelen vasúti támadások mellett tovább ágyúzták a nap folyamán a lengyel állásokat, illetve az éjszaka folyamán újabb gyalogsági támadásokkal is próbálkoztak, próbára téve a védők éberségét.

Szeptember 7-én a németek ismét erős tüzérségi tűz alá vették a védőket. Először 4:20-kor, majd 5:50-kor söpörtek végig a Schleswig-Holstein lövedékei a félszigeten. A bázis lövetése egészen 7:00-ig tartott, majd a német gyalogság ismét rohamra indult. A támadás során megsemmisült a II-es őrállomás és súlyosan megrongálódott  az I. és a IV. (Egyes források szerint a II. állás tüzérségi találatot kapott, de a legénység a megerősített pincébe húzódva folytatni tudta a harcot. Más források szerint a német rohamutászok gyújtották fel lángszóró bevetésével. Véleményem szerint mindkét változat lehetséges, akár egymás után is.) Mint látható ekkorra már a lengyel védelem a nyugati oldal kivételével mindenhol közvetlen támadás alatt állt, illetve sarokpontjai vagy megsemmisültek, vagy súlyosan megrongálódtak. A védők napok óta nem kaptak meleg ételt pihenni is alig tudtak és vizük is fogytán volt. Noha még egy utolsó erőfeszítéssel sikerült visszaverni a német támadást, a védelem összeomlása már csak egy hajszálon függött. Ebben a válságos pillanatban kapta a hírt Sucharski a segélyhelyről, hogy egyes sebesülteken már az üszkösödés jelei mutatkoznak. Ez már sok volt a parancsnoknak, aki megfogadta, hogy mindent megtesz katonáiért. Szeptember 7-én délelőtt Sucharski parancsnok, anélkül, hogy tanácskozott volna tiszttársaival, kitűzette a fehér zászlót parancsnoki állására, mármint arra, ami megmaradt belőle. Sucharski megadását Henke alezredes fogadta. Eberhardt vezérőrnagy tisztelete jeléül megengedte, hogy Sucharski megtartsa tiszti szablyáját és a helyőrség maradványai a felsorakozott német díszőrség előtt hagyta el a félszigetet. 11.33-kor Kleikamp kapitány a Schleswig-Holstein fedélzetéről végre lejelenthette a német főhadiszállásnak a Westerplatte bevételét.

A veszteségekről megoszlanak a vélemények. A lengyel oldalon 15-21 hősi halottról és 45-53 sebesültről tesznek jelentést. A valós lengyel halottak számában azért van bizonytalanság, mert összesen 16 elesettet azonosítottak a csata  során, de 1940-ben feltártak egy tömegsírt, amelyben öt test feküdt, amelyeket egyes feltételezések szerint maguk a lengyelek végeztek ki, mert megpróbáltak dezertálni.  Halottak számhoz sorolható még nyolc lengyel hadifogoly, akik nem élték túl a német fogságot. A német oldalon a véres veszteséget 2-300 főre teszik, bár vannak túlzó akár 1000 fős veszteségadatok is. A németek a hét napos ostrom során mintegy 2250-4000 főt vetettek be (a legelfogadottabb adat 3400 fő).

A csata utóélete

A Westerplatte természetesen egyfajta szimbólummá vált a lengyel közgondolkodásban, amolyan ellenállási szimbólummá. Már a háború alatt, 1943-ban a Lengyel Néphadsereg 1. harckocsi dandárja felvette a "Westerplatte védői" nevet. Természetesen a háború után számos közintézményt és közteret neveztek el a védőkről 1967-ben és 2013-ban is, egész estés játékfilmet is forgattak a csatáról. Talán érdemes azt is megemlítenem, hogy legalább két társasjáték is megjelent, amely a csatát dolgozza fel

Sucharski parancsnok túlélte a háborút, ám azt végig német hadifogoly-táborokban töltötte. Az háború végén az egyik hadifogolytábor kiürítése során súlyos balesetet szenvedett. 1945-ben, Lübeckben szabadították fel a beérkező amerikai csapatok. 1945. május 28-án jelentkezett az emigráns Lengyel Hadseregbe, ahol az Olaszországban lévő II lengyel hadtestnek 6. Kárpáti gyalogzászlóaljának parancsnoka lett. Azonban a korábbi balesetéből nem sikerült felépülni és 1946. augusztus 19-én a nápolyi brit hadikórházba került. Itt készített vele interjút Melichior Wankowicz, aki azt 1948-ban novella formájában meg is írta. Sucharski a beszélgetés után néhány nap múlva - ekkor már dandártábornokként - augusztus 30-án elhunyt. A britek helyben, Bariban hantolták el, de 1971-ben maradványait lengyel földre vitték szeptember 1-én, a Westerplattén helyezték örök nyugalomra.

Francisek Dabrowski százados is német hadifogságban töltötte a háború hátralévő idejét, ahol súlyos tuberkolózist kapott. A német orvosok, apja első világháborús érdemeire való tekintettel kiemelt ellátásban részesítették, így, még ha betegen is, de sikerült túlélnie a háborút. A felszabadulás után ő is jelentkezett a hadseregbe, igaz ő a keletibe. 1945. augusztus 10-én őrnaggyá léptették elő. Itt a tengerészethez került és az ötvenes évekig különböző beosztásokat látott el. Volt zászlóalj-, de kiképző parancsnok is. 1950-ben aztán a párt ökle rá is lesújtott, és mint osztályidegent elbocsátották a hadseregből, kizárták a pártból és még a szolgálati nyugdíjat is megvonták tőle. Dabrowsi, családjával Krakkóba költözött. Végül fél évtizedes nélkülözés után 1956-ban rehabilitálták. 1962-ben beteg teste felett győzedelmeskedett a tuberkolózis és 58 éves korában elhunyt. Teste ma a krakkói Rakowicki temetőben nyugszik. Dabrowski rehabilitálása után részt vett a Westerplatte Védői Szövetség létrehozásban. Két könyvet is írt az ostrom során nyert emlékeiből,  tapasztalatairól, egyet 1945-ben és egyet 1957-ben.

A Westerplatte története sokáig a Sucharskival készült interjú alapján született Wankowicz írás alapján volt ismert, amelyben az őrnagy szerepén volt a fő hangsúly. Ez minden bizonnyal megfelelt a kor ideológiájának, hiszen Sucharski egy paraszti családban született, míg Dabrowski egy nemes, egy a Pilsudski puccsában résztvevő tábornok fia volt. Azonban 1990-ben előkerült egy dokumentum, amely szerint a csata során Sucharski ideg-összeroppanást kapott és a védelmet ténylegesen Dabrowski irányította. Azonban tiszteletből Sucharski tisztjei ezt egészen Dabrowski haláláig titokban tartották.

Hogy végül is mi az igazság azt ma már nehéz eldönteni, végülis talán majdnem mindegy, hogy Sucharski, vagy az ő előzetes tervei alapján az elszánt Dabrowski vezette a védelmet, a lengyel katonák hét napos kitartása az óriási túlerő ellenében azt hiszem minden tiszteletet kiérdemel…

Források:

-Váradi T. István: Westerplatte (Regiment 2011/03)

-Magyar, angol és lengyel wikipedia oldalak

-És egy kitűnő képforrás (amiből én is merítettem a cikkhez)

Kazimierz Radowicz: A Virtuti Militari lovagjai (Zrínyi 1975.)

Radowicz könyve a saját füljegyzete szerint is egy dokumentumregény. A magyar kiadás egy kis alakú, puhatáblás, tipikus „ponyva” kiadás. Maga a 300 oldalas könyv, mint általában egy regény olvasmányos, az eleje a bemutató rész talán egy kicsit kevésbé, de amikor megkezdődnek a harcok, és a cselekmény felpörög már olvastatja magát.

A könyv teljesen lengyel szemszögből mutatja be az eseményeket, a németeket a szerző csak egy sajátos módon mégis jeleníti meg az ellenoldalt. Minden fejezetet, alfejezetet egy-egy német haditudósítói jelentés vezet be. Hogy ezek mennyire valósak, vagy mennyire kitaláltak, nem tudom megítélni, mindenesetre egy érdekes, és számomra hatásos megoldás volt, ami egyben még jobban kiemelte a lengyel ellenállás hősiességét. A németek a korszak irodalmi szemléletnek megfelelően arctalan tömegként jelennek meg, akik vagy profi tengerészgyalogos rohamosztagosok, vagy a helyi Heimwehr (SA/SS) verőlegényei. Sokszor a németek nem többek, mint célpontok a lengyel védők számára. Ezzel éles ellentétben állnak a lengyel katonák, akiknek megismerhetjük egyéniségüket, a háború előtti életüket.

Ez a könyv így tisztán csak arról szól, hogy emléket állítson a lengyel ellenállás ezen kicsiny szeletéről. Szemléletesen mutatja be az egyének hősiességét, amint erejükön felül teljesítik kötelességüket, és azt a naivitásukat, ami táplálja ellenállásukat. A reményt, hogy legyőzhetik a németeket, hogy hamarosan megjelennek a felmentő csapatok és kiűzik az agresszorokat. Így válik érthetővé, hogy 12 óra helyett, miért is tartott 150 óráig az, míg a németeknek sikerült megtörniük a lengyel védők ellenállását. A könyv nagyon jól visszaadja ezt a folyamatot. Azt, ahogy a katonák az elszigeteltségükben saját képzelgéseik rabjaként kitartanak, mindeközben a parancsnokuk, csak áttételesen értesül a kibontakozó lengyel összeomlásról, és ami végül a végzetese döntése elé álltja, vagyis a megadás kezdeményezését.

Nekem alapvetően tetszett a könyv, noha nem nagyon olvasok szépirodalmat, és háborús regényeket sem. Igazából ez egy régi restanciám volt, először vagy 40 évvel ezelőtt próbáltam elolvasni a könyvtárból kikölcsönözve. Akkor a bevezető rész számomra túl hosszú volt, így hamar abba is hagytam. Ma már gyorsan elolvastam. Nem állítom, hogy a világirodalom remeke, de akit érdekel a lengyelországi harcok amúgy igen szegényes, magyar nyelvű felhozatala, annak érdemes rászánnia azt a pár napot, hogy elolvassa Radowicz regényét.

A moly.hu ismertetője a regényről.

Ambasa