Elérkezett az idő, hogy mind a déli, mind az északi seregem is megkapja az utánpótlását, hiszen a kegyetlen testvérháború vérszivattyúja újabb áldozatokat kívánt. A meglévő egységeim mellé szerencsémre a tavalyi Games-Day-en igen jutányos áron sikerült beszereznem egy újabb doboz gyalogost, illetve még kifestésre vártak a zuávok, ezek segítségével a meglévő két déli századomat is ki tudtam egészíteni, illetve a hasaló figurákból mindkét oldal kaphatott egy-egy mesterlövész ezredet is. De lássuk melyek is az új ezredek, amelyeket sikerült csatarendbe állítanom…
Déliek
27th Tennessee Infantry Regiment
A 27. tennessee-i gyalogezredet 1861. szeptember 10-én állították fel Camp Trentonban. A katonák főleg Benton, McNairy, Obion, Henderson, Decatur, Crockett, Weakley, and Carroll megyékből származtak. Az 833 fős alakulat alegységei között voltak már meglévő és újonnan felállított önkéntes századok is.
Az ezred ott volt Shiloh-nál, Mundorfville-nél és Perryville-nél. Miután az ezred ezekben a csatákban súlyos veszteségeket szenvedett (Shiloh-nál 54, míg Perryville-nél 53%-ost) összevonták az 1. tennessee-i ezreddel. Az immár összevont alakulat 1863. január 1-étől a Tennessee hadsereg alárendeltségébe, a Maney dandárba. Ez után is számos ütközetben vett részt, Murfreesboro-tól Atlantáig, beleértve Hood téli hadjáratát is. A háború vége Észak-Carolinába érte a huszonheteseket, a Palmer brigád alárendeltségében.
A 27-esek 1865. április 26-án tette le a fegyvert.
37th Tennessee Infantry Regiment
Az előbbi tennessee-i alakulathoz hasonlóan a 37. ezredet is területi alapon szervezték meg. A katonák Grainger, Blount, Sevier, Bradley, Washington, Jefferson, Bedford megyékből származtak. Ennek megfelelően, ha nem is hivatalosan, hívták őket 1. kelet-tennessee-i ezrednek is. Az alakulat szervezése, azonban nem ment minden nehézség nélkül. William Henry Carroll dandártábornok zászlója alá, Knoxville-be siető 800 önkéntesnek még 1861. december 9-én is alig 200 puskaállt a rendelkezésére. A helyzet annyira válságos volt, hogy már az ezred feloszlatásának a gondolata is felmerült. Aztán a helyzet végül is megoldódott és kelet-tenneessee önkéntesek is hadba vonulhattak, testvéralakulatukkal a 38-as tenneessee-iekkel, hogy azután Mill Springs-nél és Chickamauga-nál ontsák a vérüket.
Louisiana Tigers
A louisiana-i tigrisek elnevezés, először csak egy század beceneve volt, majd egy zászlóaljé, dandáré, végül az Észak-Virginiai hadsereg minden onnan származó alakulatának becenevévé vált. Ez nem volt véletlen, hiszen ezen bátor és kemény katonák, mint mindenre elszánt rohamcsapatok alapozták meg a hírnevüket.
Az elnevezés eredete egy new orleans-i lövészszázadtól ered, amely a Chatham Roberdeau Wheat őrnagy vezette Louisianai önkéntes gyalogság 1. különleges zászlóaljának (2. louisiana-i zászlóalj) egyik alegysége volt. Sok volt közöttük a bevándorló, különös képen az ír származású, akik a város kikötő negyedéből, a dokkok környékéről jöttek. Az egység számos tagja szerzett már katonai tapasztalatokat a helyi milíciában, vagy mint filibuster. Ezekből a férfiakból Camp Moore-ban szerveztek egy egységet, amely később Tigrisekként híresültek el.
1861 tavaszán egy híres filibuster, Chatham Roberdeau Wheat érkezett haza Itáliából New Orleans-ba. Wheat felajánlotta a városnak, hogy felállít egy századot, amelyet később ezreddé fejleszt tovább. Alig dördültek el az első ágyúlövések Fort Sumter alatt, megjelent egy hirdetés a new orleans-i Daily Crescent újságban, amelyben Wheat önkéntesek toborzásába kezdett, letéve ezzel a később hírnevet szerzett egység alapjait. Az egységet kezdetben Old Dominion Guards-nak nevezték. Kellett a reklám, hiszen Wheat önkéntesei, a déli fehér társadalom szegényebb, lecsúszottabb rétegeiből kerültek ki. Talán nem minden alap nélkül, sokan a tehetősebb rétegek tagjai közül meglehetős fenntartásokkal kezelték őket. Ezek a bevándorlók sokszor a társadalom számkivetettjei voltak, akik olyan munkákat végeztek el, amelyekre azt mondták, hogy egy rabszolgát feláldozni kár.
A Tigrisek egy gazdag new orleans-i üzletembernek, Keene Richards-nak köszönhették jellegzetes egyenruhájukat, aki állta a zuáv stílusú egyenruhájuk költségeit. Május 10-én a Tigrisek megválasztották parancsnokaikat (igen a polgárháború kezdetén még divat volt, hogy az alakulatok tagjai maguk közül választás útján jelölték ki az előjáróikat). Talán nem meglepő módon az alapító Wheat lesz a zászlóalj parancsnoka, amit az Louisiana állam hivatalnokai is szentesítettek. Ezennel hivatalosan is felállításra került a zászlóalj.
A zászlóalj első bevetésére a híres Bull Run-i csatában, került sor, ahol bátran helytálltak. A zászlóalj a Potomac hadsereg alárendeltségében lévő, Evans tábornok vezette 7. dandár kötelékében esett át a tűzkeresztségen, amelyben alakulata élén, maga Wheat is súlyosan megsebesült a Matthew’s domb lábánál. Ezek után további összecsapások következtek, Stone Bridge, Pittsylvania, Matthews Hill, Henry Hill. Amelyekben összesen 47 fő veszteséget szenvedtek (12 halott, 31 sebesült és 3 fogságba esett, illetve egyvalaki sebesülten kerül az északiak kezére).
1862 kora tavaszán Ewel hadosztályát, amelynek részei voltak a Tigrisek átvezényelték Stonewall Jackson seregeit megerősíteni a Shenandoah völgybe, ahol végigharcolták az itt indított hadjáratot. Közben történt egy kis változás az egyenruhájukba. Mivel a manassasi csata után az északi zuávokéhoz hasonló kék kabátjuk miatt baráti tűzbe kerültek, azt kénytelenek voltak lecserélni egy barnás-szürke árnyalatúra. A shenandoah völgy után Jacksonnal együtt folytatták a félszigeti hadjáratban és részt vettek a híres hét napos csatában. Azonban a sikereknek meg volt az ára. Az 1862. június 27.-i gaines mill-i csatában elesett Wheat és vele együtt a tigrisek sorai folyamatosan apadtak. Ennek következtében az alakulatot összeolvasztották egy másik zuáv egységgel, az Auguste Gaston Coppens ezredes vezette Coppens zuávokkal. Azonban ez a stabilitás is csak időleges volt, mert új parancsnokuk is hamarosan hősi halált halt, így a Coppens zuávokat, nem sokkal az antietami csata után nem sokkal feloszlatták, a katonákat, pedig más ezredekhez vezényelték.
A Tigrisek története nem ért itt véget, mivel ekkor már az 5. 6. 7. 8. és 9. louisiana-i zászlóaljak alkotta Hays dandárt is ezen a néven kezdték emlegetni. A dandár sem hozott szégyen a Tigrisek hírnevére. Bátran küzdöttek, amelyek közül kiemelkedett a 9. zászlóalj haditette, a második bull run-i csatában, amikor is több, északi támadást is visszavert. Majd szeptember 1-én a D század végzet Philip Kearny északi tábornokkal is. 1863-ban a Hays dandár döntő szerepet játszott a gettyburg-i hadjáratban, amikor is a Winchester melletti ütközetben sikeresen vettek be kulcsfontosságú, északi erődöt. A hadjárat névadócsatájában a második napon kerültek bevetésre, amikor is a keleti temető dombot rohamozták meg és sikerült is elfoglalniuk több ellenséges tüzérségi állást. Azonban a vérrel kivívott sikerüket fel kellet adniuk és vissza kellett vonulniuk a dombról, mivel az erősítés nem érkezett meg.
Azonban nem mindig mosolygott rájuk a hadiszerencse. 1863 őszén Rappahannock Station-nél a dandár fele - 600 ember - az északiak fogságába került. Ez után a dandár sorait ismét feltöltötték, és ismét harcba vetették. Olyan ikonikus csaták következtek, mint vadon, vagy Spotsylvania, ahol maga Hays is súlyosan megsebesült.
1864 május végére a folyamatos harc során bekövetkezett veszteségek miatt a Tigrisek létszáma ismét olyan szintre csökkent, hogy a harcképességük megőrzése végett kénytelenek voltak összevonni őket a 2. louisianai „Pelican” dandárral, amely szintén elvesztette a parancsnokát. Az összevont dandár parancsnoka Zebulon York lett, aki korábban hosszú ideig harcolt a Tigrisek soraiban. Az ismét bevethető vált York dandár 1864-ben először a Shenandoah-völgyben harcolt, majd az év végén átkerültek az Észak-Virginiai hadsereghez, ahol Petersburg lövészárkaiban védekeztek. A Tigrisek, igaz ekkor már William R. Peck parancsnoksága alatt részt vettek az Appomattox hadjáratban, de ekkor már nagyon meg voltak tizedelve, számos ezredük alig 100 főt számlált.
A háború után sok veterán csatlakozott a Tigrisek bajtársi egyesületéhez a Hays Brigade Relief Association-hoz.
A Louisiana Tigers név ma is él, a Loiuisianai Állami Egyetem sportcsapatai viselik.
24th Battalion (Maney's Sharpshooters)
A tennessee alakulatot eredetileg 1861. szeptember 7-én állították fel, mint könnyű tüzérségi üteget. Azonban nem voltak hosszú életűek, mert Fort Doneldson 1862. február 16.-i elestekor az egység fogságba került. Ennek ellenére, nem sokkal később december 1-én az üteget ismét felállították, igaz lövegek híján Murfreesboro-nál gyalogságként kerültek bevetésre. A déli fegyverzethiány következtében később sem kaptak tüzérségi eszközöket és továbbra is könnyűgyalogosként harcoltak. 1863. május 1-én immár Frank Maney kapitány parancsnoksága alatt zászlóaljjá szervezték át őket, ahol a dandár mesterlövészegységeként kerültek bevetésre. Végigharcolták a háborút, 1865. május 1-én az észak-carolinai Greensboro mellett tették le a fegyvert az északi csapatok előtt.
Északiak
2nd Regiment Wisconsin Volunteer Infantry
Amikor 1861. április 15-én Alexander W. Randall, Wisconsin kormányzója, Lincoln kérésére kiadta toborzó felhívását, annyi önkéntes jelentkezett, hogy az állam egy helyett, nyomban két ezredet is ki tudott állítani a lázadás leverésére. 2. wisconsin-i önkéntes ezred tagjai főként Madison, Racine, Milwaukee, Oshkosh, és a La Crosse polgárai közül kerültek ki. Az alakulat hivatalosan június 11-én alakult meg Madisonban. Az önkéntesek három év szolgálatra szerződtek az állammal. Az új ezred élére egy bennszülött new york-i, S. Park Coon került. Coon politikai kinevezett, volt, ami a háború kezdeti időszakában nem volt szokatlan. Azonban, hogy a vezetés ne legyen teljesen szakmaiatlan, helyetteséül Henry W. Peck alezredest nevezték ki, aki West Pointban végzett.
A 2-es wisconsiniak a tűzkeresztségen a bull run-i csatában estek át a később híressé vált William Tecumseh Sherman dandárjában. (Igen, ő az, akiről a tankot is elnevezték.) Az ezred amúgy elég rossz teljesítményt nyújtott a csatában, hiába a lelkesedés nem minden. Coon hamar felmérte a harcmező veszélyeit és azt, hogy a dicsőségbe akár bele is lehet halni, ezért a csata után lemondott tisztéről és visszatért a politikához. Az ezred következő parancsnoka Edgar O'Connor lett, akit viszont az állam déli származású felesége miatt, sajtója élesen bírált. O’Connor azonban egyáltalán nem szolgált rá a támadásokra, amellyel hazafiasságát vonták kétségbe, 1862. nyarának végén hősi halált halt. Őt szeptember 8-án Lucius Fairchild Fairchild alezredes követte.
2. wisconsin-i önkéntesek végigharcolták az 1862-es évet. Ott voltak az észak-virginia-i hadjáratban, harcoltak Stonewall Jackson csapatai ellen Groveton-nál, majd korábbi rossz szereplésük helyszíne következett, és részt vettek a 2. bull run-i csatában is, majd következett a maryland-i hadjárat és végül Antietam. Az ezred ezekben harcokban súlyos veszteségeket szenvedett. Azonban ez csak a kezdet volt, mert következett Gettysburg. Július 1-én a McPherson's gerincnél folyó súlyos harcokban Farchild ezredes súlyosan megsebesült, elvesztette az egyik karját, jellemző, hogy az ezred harcos állományának 77%-a került veszteséglistára, az ekkor már csak 302 főt számláló egységből 233-an, köztük a legtöbb tiszt. Új parancsnokuk John Mansfield ezredes lett. Feltöltés után az alakulat tovább harcolt, de amikor a katonák három éves szerződése lejárt, a legtöbb túlélő inkább hazavágyott és nem vállalta a további katonai szolgálatot. 2. wisconsin-i önkéntes ezred felállítása után pont három évvel, 1864. július 2-án feloszlatták. Megmaradt személyi állományát a 6. wisconsin-i ezred sorainak feltöltésére használták fel.
Az ezred felállításakor 1.051 fő jelentkezett, amihez pótlásként további 152 fő csatlakozott. Az 1.203 katonából 10 tiszt és 233 katona esett el, illetve 77 estek áldozatául különféle kóroknak.
11th Maine Volunteer Infantry Regiment
A 11. maine-i önkéntes gyalogezredet 1861. november 12-én állították fel Augusta-ban. A három éves önkéntesek élére John Curtis Caldwell ezredes került. Az alakulat kezdetben a Potomac hadsereghez került, majd végig harcolták a háborút. Ott voltak a félszigeti hadjáratban, Charleston ostrománál, Appotamoxnál és még vagy tucatnyi ütközetben.
A 11-es maine-i önkéntesek az előző ezredtől eltérően nem oszlottak fel a három éves szerződés lejártakor, hivatalosan 1866. február 2-án szűntek meg létezni.
Az ezred állományából a háború során 359-en haltak meg. 7 tiszt és 115 legénységi állományú a csatamezőn vesztette életét, míg 4 tiszt és 233 katona betegség következtében halálozott el.
5th New York Volunteer Infantry
A polgárháború kirobbanása után mindkét oldalon divatba jöttek a zuáv egyenruhát viselő alakulatok, amelyek már egyedi megjelenésükkel is egyfajta elit jelleget sugároztak magukról. Az egyik ilyen volt az 5. new york-i önkéntes ezred, amelyet Duryée's Zouaves néven is illettek, első parancsnokuk Abram Duryée ezredes után.
Mint minden zuáv alakulat ők is a francia zuávok jellegzetes viseletét hordták a buggyos vörös nadrágot, fehér lábszárvédővel és a szűk kék mellényt, gazdag vörös hímzéssel és természetesen fezt. Az ötös new york-iaknak volt egy testvér ezrede, is a 69. new york-i önkéntes ezred, amelyet gyakorlatilag az 5. ezred második zászlóaljának is tekintettek.
Az ezred már nagyon korán. 1861. április 12-én megalakult Manhattanban, a Schuyler erődben. Az alakulat parancsnokává Abram Duryée ezredest nevezték ki. Május 24-én az egység elindult a frontra. Az eső állomás a Virginia-félszigeten lévő Fort Monroe volt, ahonnan kezdetbe felderítő vállalkozásokat vezettek. Júniusba Baltimore-ba települtek át, ahol Duprée-t tábornokká nevezték ki, így az ezred élére Gouverneur Kemble Warren került. Ez után a Potomac hadsereg alárendeltségébe kerültek, ahol az akkori főparancsnok McCellan úgy nyilatkozott róluk, hogy ők a hadsereg legfegyelmezettebb ezrede.
Azután a sok menetelésnek is egyszer csak vége szakadt. Az ötösök első harcbavetésére 1862. május 27-én Hanover Courthouse-nál került sor, ahol azonban csak kisebb szerepet játszottak. Ezt azonban egy sor másik ütközet követett, köztük Gaines Mill és a hét napos csata, majd a James folyó, ahol az ezred megállította, majd egy ellentámadással legyőzte a vele szemben álló dél-carolina-i dandárt. 1862 augusztusában, a második bull run-i csatában Longstreet jóval erősebb csapataival szemben vetették be, aminek következtében 330 fős veszteséget szenvedtek. Nyolc perc alatt 120-an estek el. A polgárháború alatt egyetlen egy másik egységet sem ért ilyen rövid idő alatt ilyen súlyos, véres veszteség. Ezt a súlyos veszteséget sohasem heverték ki. Antietam-nál tartalékban voltak, Fredericksburg-nál fedezték a visszavonulást. Utolsó bevetésükre Chancellorsville-nél került sor.
19th Regiment Illinois Volunteer Infantry
1861. május 2-án az Illionis-i Állami Törvényhozás tíz gyalogos- és egy lovas ezred, továbbá egy könnyű tüzérségi üteg felállítást engedélyezte. Az ezred 1861. május 4-én Chicago-ban alapította Elmer Ellsworth ezredes, aki korábban zuáv kadétként szolgált. Az alakulat megalakulásakor mindössze négy századból állt. Június 17-én az ezred a Szövetségi haderő részévé vált. Tíz századának sorait a szokásos három éves önkéntesek alkották.
A 19-esek nem sok ütközetben vettek részt, de ott voltak Chattanooga-nál, Murfreesborough-nál, Chickamagua-nál és az atlanta-i hadjáratban. A katonák három éves szolgálati idejük lejártával a hazamenetel mellett döntöttek, a többség nem újította meg szerződését, így az ezred 1864. július 9-én feloszlott.
Az ezredből 4 tiszt és 60 legénységi állományú esett el a csatamezőn, míg további 4 tiszt és 101 közkatona vált különféle ragály áldozatává.
1st United States Sharpshooters
A polgárháború folyamán mindkét fél állított fel mesterlövész alakulatokat, akik feladata az ellenséges parancsnokok és altisztek lelövése volt, hogy ezzel keltsenek zavart az ellenség soraiban. Ezek közül az egyik leghíresebb, a jellegzetes zöld egyenruhát viselő 1. mesterlövész ezred, vagy más, ismertebb nevén a Brendon mesterlövészek voltak.
Mielőtt azonban rátérnék az ezred történetének ismertetésére érdemes pár szót vesztegetni az alapítóra, Hiram C. Berdan-ra. Brendan egy igazi XIX. századi figura volt, aki megjelenítette korának mérnök típusát. 1864. szeptember 6-án született New York állam Phelps városkájában. Mérnöki pályára lépett, és számos találmányt szabadalmaztatott, mind a polgárháború évei alatt, mind utána. Többek között megalkotott egy ismétlő puskát a Brendan puskát, egy tengerészeti távmérőt, de torpedóvédő hálót is. Szintén Brendan volt az, aki forgalomba hozta az első olyan masinát, amely sikeresen választotta el az aranyat a hordozó érctől. Brendan azonban nem csak találmányai tették ismerté, hanem Egyesült Államok szerte híres volt kiváló céllövő bajnok. Talán innen merítette az ötletet, hogy megszervez egy csupa mesterlövészekből álló ezredet. Az ilyen katonák alkalmazása nem volt önmagában újszerű, számos kisebb alakulat, század létezett már korábban is.
1861.november 30-én Brendant kinevezték az 1. és a 2. mesterlövész ezred élére. Akkoriban a különböző ezredeket alkotó századok általában egy területi egységből származtak. Nem úgy a mesterlövész ezredek, ahol csak a századok legénysége származott azonos vidékről. Az A. D. és a H. századokat new york-iak alkották, a B. század Albany-ból jött, a C. pedig Michigan-ből. Az E new hampshire-i, az F. vermont-i, a G. wisconsin-i volt. Ezeket a századokat már korábban1861 november előtt létrehozták. Később 1862 márciusában csatlakozott hozzájuk a michigan-i I. és K. század.
Nem volt egyszerű bekerülni az alakulatba, Brendon egy speciális tesztnek vetette alá a jelentkezőket. Aki be akart lépni az ezred soraiba, annak 10 lövéssel 200 yardról (180 méter) el kellett találnia egy 10 hüvelyk (25 cm) átmérőjű kört. Ahhoz, hogy valaki bekerüljön a brendan lövészek közé, biztos kézre és acél idegekre volt szükség.
Kezdetben az egység különféle puskák színes kavalkádját használta, mindenki azzal harcolt, amit a legmegfelelőbbnek tartott. Volt Sharp és Whitwort puskájuk is, de sokan közülük az otthonról hozott fegyverét használta, volt olyan, aki egy 14 kilogrammos monstrumot cipelt magával. Ugyan az alakulat kiváló lőteljesítményt nyújtott, de egy logisztikai rémálommá vált a sok különféle űrméret miatt. Ezzel kezdeni kellett valamit. 1848-ban a connecticut-i Hartford-ban egy Cristian Sharp nevű úriember megalkotott egy hátultöltős puskát, amely amellett, hogy alig 5,4 kilogrammot nyomott, a szokásos percenkénti három helyett egy gyakorlott lövész akár 8-10 lövést is le tudott adni belőle. A fegyver 120 cm hosszú volt, ebből a cső 76 cm. A puska .52 kaliberű (13,2 mm)-es, kúpos lövedéket használt, amivel 600 yardig (550 m) lehetett igen pontos lövést leadni. Ekkoriban a mesterlövészek tipikus harctávolsága, alig 200 yard (180 m) volt. Az első Sharp puska az ezredhez még magán úton került 1861-62 telén, amikor az egység Washington-ban állomásozott. Brendan-nak megtetszett a fegyver, főleg annak hátultöltős mivolta, de az ezred felszerelése vele nem volt egyszerű, előbb meg kellett küzdenie a katonai bürokráciával. Felettese szerint a Sharp puska lőszere nem volt jó minőségű és ragaszkodott hozzá, hogy a mesterlövészek sem legyenek kivételezettek, harcoljanak csak a jól bevált, szabvány vont csövű, elöltöltős Springfield puskával. Brendan ekkor egy merész lépésre szánta el magát, megkerülve a szolgálati utat, egyenes az elnökhöz, Abraham Lincoln-hoz fordult. Brendan az Unió elnöke előtt mutatta be a puskát, akit lenyűgözött annak tűzgyorsasága, úgyhogy nyomban elrendelte a két ezred átfegyverzését Sharp puskákra. Hivatalosan 1862. május 2-án kapták meg az új puskákat a brendan lövészek, de még ezek után is voltak olyanok, akik a jól bevált otthonról hozott fegyverüket részesítették előnyben.
A mesterlövész ezred nem csak fegyverzetében, hanem megjelenésében is elütött a szabványos északi alakulatoktól. Az álcázás érdekében zöld színű egyenruhát viseltek ás még a gombjaik sem készültek a megszokott, csillogó rézből. Azonban ez csak a kezdetekben volt, így, ahogy a háború előrehaladt és az egyenruha elhasználódott, kénytelenek voltak azokat a szabványos kék uniformissal pótolni.
Az ezred számos ütközetben vett részt a félszigeti hadjárattól, a második bull run-i és az antietam-i csatán át Petersburg ostromáig, de ott voltak a vadonban, Spotsylvania-nál és Cold Harbor-nál is. A háromévi szolgálat végén Brendan 1864. november 30-án lemondott rangjáról és haza tért. Nem sokkal utána, december 31-én az ezred is feloszlott. A harcok során az alakulat 10 tisztje és 143 legénységi állományú tagja esett el a harcmezőn, további 1 tiszt és 128 önkéntes, pedig különféle betegségek áldozatául esett. William Y. W. Ripley alezredes, aki az alakulat parancsnokhelyettese volt a malvern hill-i csatában súlyosan megsebesült miközben egy válságos pillanatban az emberei élére állt. Ezért a hősies cselekedetérét, később 1893-ban elnyerte a Kongresszusi Becsületrendet, a Medal of Honort.
Ambasa
