A hajózás történetében volt olyan időszak, amikor az erőt, és ezzel együtt a hajó sebességét is a kéményei számával állították arányba. A közkeletű elképzelés szerint minél több kéménye volt egy hajónak annál gyorsabb volt. A közvélemény szemében ez annyira fontos volt, hogy egyes óceánjárókra még álkéményeket is szereltek, hogy több utast vonzanak a fedélzetére. Persze ez a vélekedés nem volt minden alap nélküli, hiszen egy hajó sebességének fontos tényezője volt a kazánjai száma, és minél több kazánja volt, annál több kéményre volt szüksége.

Az orosz cári haditengerészet Aszkold nevű nagy, védett (máshol 1. osztályú) cirkálója nem futott be dicső karriert, szereplése inkább átlagosnak volt mondható, de azért kivette részét a tengeri hadviselés történetéből. Hogy mégis írok róla, az a sajátos, egyéni megjelenésének köszönhető. Nem tudok róla, hogy lett volna még egy olyan hadihajó, amelyet öt kéménnyel építettek meg...

Az Aszkold cirkáló megszületése, a néhány évvel korábban lezajlott eseményekig vezethető vissza. A XIX. század utolsó évtizedében Japán nem csak a nyugati technikát vette át, hanem azt a hódító, imperialista gondolkodás módot is, amely a nyugati nagyhatalmakat jellemezte. 1894-ben megtámadta Kínát, majd a következő évben diadalmaskodott is felette. A Liaotung-félszigeten található Lüshon kikötője ekkor került először az újságok címlapjára. A város kikötője nagyszerű adottságokkal rendelkezett, amelyet a japánok hamarosan birtokba is vettek. Azonban nem sokáig örülhettek a friss szerzeményüknek, mert az európai nagyhatalmak közül Franciaország, Oroszország és Németország háborúval fenyegette meg Japánt, ha bizonyos kínai területeket nem ürít ki. A japánok forrtak a dühtől, de kénytelenek voltak lemondani a Lüshon, vagy ahogyan Európában 1860. óta ismerték Port Arthur kikötőjéről is. Aztán 1898-ban a japán hódítókat az oroszok váltották fel, akik egy szerződést kényszerítettek a kínaikra, amely többek között a város átadását is tartalmazta. Az oroszok nem voltak ostobák és tudták, hogy a japánok nem nézik jószemmel, hogy most az ő birtokukba került az a nagyszerű kikötő, amelyet nem is olyan régen ők hódítottak meg. Az cári kormány a kikötő védelmére egy új haditengerészeti kötelék felállítását határozta el. Azonban mivel a saját hajógyáraik kapacitása teljesen le volt kötve, no meg a legújabb nyugati technikát is meg akarták honosítani, ezért egy nemzetközi pályázatot írtak ki három cirkáló megépítésére. Ez idő tájt kezdték szolgálatba állítani a Pallada osztály három egységét, a Palladát, a Dianát és a később híressé váló Aurorát. Az ezeken a hajókon szerzett tapasztalatok alapján határozták meg az új cirkálók műszaki követelményeit.

A hajó megrendeléséről a döntés, azonban már 1896. október 10-én döntés született, nem sokkal azt követően, hogy a japán győzelem, miatt Oroszország veszélyeztetve érezte távol-keleti pozícióit. Az oroszok három hajógyárral kötöttek szerződést, egy-egy nagy, védett cirkáló megépítésére. Ezzel az volt a céljuk, hogy később a legjobban beváló hajó alapján újabbakat építsenek. A Varjagot az amerikaiaktól, a philedalphiai William Cramp & Sons-tól, a másik kettőt, pedig a németektől rendelték meg. A Bogatyirt a stettini Vulcan hajógyárral, míg az Aszkoldot a kieli Krupp-Germaniawerftrel építették meg. Ebben a kategóriában ez a három hajó készült el, de a beszerzés módja nem volt egyedi. Ekkor készült a Novik kis védett cirkáló a Bojarin Dániában a koppenhágai Burmeister & Wain-nél és a Novik szintén Németországban a Danzig melletti elbingi Schichau hajógyárban.

Az Aszkold építése 1899. június 8-án a gerincfektetéssel kezdődött meg, majd 1900. március 15-én bocsátották vízre. Ez az esemény minden hajó életében nagy esemény, hiszen ekkor kerül előszőr kapcsoltba azzal a közeggel, amelyre tervezték, jelen esetben a tengerrel. Az Aszkold esetében is meg adták a módját ennek. A ceremónián megjelent II. Vilmos német császár, Henrik, Poroszország hercege és a királyi család számos más tagjai is, az orosz küldöttséggel egyetemben. A hajó a keresztségben az Aszkold nevet kapta, aki egy varég harcos volt. A név, ekkor már hagyományosnak volt mondható, hiszen az orosz haditengerészeben 1861-ben egy 46 ágyús fregatt, majd 1864-től egy 17 ágyús gőzkorvett viselete. Ez utóbbi hajó 1893-ban megsérült majd le is selejtezték. Az új cirkáló 1902-ben állt szolgálatba.

A német hajógyár egy meglehetősen szokatlan tervvel rukkolt elő. Egy karcsú hajótestet terveztek, amelyben három, háromfokozatú, négy hengeres, áttételes Compaund gőzgépet helyeztek el, amelyek mindegyike egy-egy háromlapátos hajócsavart hajtott meg. A gépek egyenként 6500 LE-ek voltak, amelyek 23 csomós (43 km/h-s) sebesség elérést tették lehetővé. A gépházat ketté osztották, az elsőben kapott helyett a két külső hajócsavart meghajtó gép, majd e mögötti térbe került a középső hajócsavar erőforrása. A jobb oldali hajócsavar jobbra, míg a másik kettő balra forgott. A gőzgépek egy magas- és két alacsony nyomású fokozattal rendelkeztek, az első és a második henger 930 mm, a harmadik 1440 mm, míg a negyedik 1630 mm átmérőjű volt. A lökethossz egységesen 950 mm volt. A hajógépeket az öt kazánházban elhelyezett, kilenc Schultz-Thorneycroft kazán látta el gőzzel, Az első kazánházba egy, majd az ezt követő kazánházakba kettő-kettő kazán került. A kazánok összesített tüzelő felülete 107 m², a melegítő felülete pedig összesen 5020 m² -t tett ki. A gépek igen megbízhatóak, és nagyon takarékosak voltak. Az Aszkold a 1902-ben 7300 tonna szénnel 18500 tengeri mérföldet tett meg, míg az ugyanekkor, az USA-ban épült Varjag ugyanekkora mennyiséggel csak 8000 tmf-t. A gépekhez két-két, összesen hat Siemens & Halske dinamót is csatlakoztattak, amely a hajó elektromos rendszerét 336 kW árammal látta el. Ez a gépi elrendezés követte a hajótest karcsú alakját.

A hajó próbáira 1902. augusztus19-én került sor. A próbák felülmúlták a várakozásokat. A számított 19500 LE (14650 kW) helyett 21200 LE tengelyteljesítményt mértek, amellyel a hajó a 23,5 csomós (44 km/h) sebességet ért el, és tartósan legalább három órán keresztül képes volt 121/perc fordulat mellett a 21,85 csomós sebességet is tartani.

Magát a hajótestet 12 válaszfal 13 rekeszre osztotta. A hajótest megjelenése elég sajátos volt. A főfedélzet első felére egy a szokásosnál nagyobb felépítmény került, amely a mellett, hogy hagyományosan hordozta a hidat egyben egy magasított ágyúplatformként is szolgált. E mögött helyezkedett az öt kémény, majd a szokásos hátsó felépítmény. A hajó hagyományos módon két árboccal rendelkezett. A cirkáló páncélzatának kialakítása sem volt teljesen szokványos. A páncélzat két részből állt, egy nikkel acélból készült felsőből és egy repeszfogó belsőből, amely hagyományos acél volt. A páncélzat alakja a teknős páncéljára hasonlított, a felső síkhoz egy lefelé görbülő, a vízvonal alatt végződő oldal kapcsolódott. Ez az elrendezés kombinálta a hagyományos páncélfedélzetet az övpáncéllal. A páncél vastagsága nem volt egységes. Az belső páncélpáncélzat 10-15 mm, a külső nikkel-acél páncél vastagsága pedig 30-60 mm volt, így a védelem a 10+30=40 mm-től a 15+60=75 mm-ig terjedt. A fontosabb helyeken egy harmadik réteg páncélt is felszereltek, itt a védelem 10+30+60, azaz 100 mm volt, pl. a gépháznál. A parancsnoki torony 150 mm-es, lőszerfelvonók, az orr- és far-torpedóverők 50 mm-es védelmet kaptak. A kémények töveit 40 mm-es, a tartalék kormányházat pedig 100 mm-es páncél óvta. A hajó 5000 tonnás vízkiszorításából 705 tonnát tett ki a páncélzat tömege. Az építés során a tervekhez képest a hidat kicsit átalakították, és a nyitott kormányállás egy könnyű, zárt felépítményt kapott.

Fegyverzet

A hajó fő fegyverzete 12 darab 152 mm-es 52 kaliberhosszúságú Canet ágyúból állt, amelyeket a fedélzeten helyeztek el. 5-5 darab került a fő fedélzet oldalán kialakított erkélyekre és egy a hátsó fedélzetre. Az első kissé magasabban, a mellső felépítmény emelt részén kapott helyett. A Carnot ágyúk francia eredetűek voltak, a Forge & Chanter cég gyártmányai, amelyek 1889-ben álltak először szolgálatba. Legelőszőr az orosz haditengerészetben a Rurik cirkáló fegyverzetében jelent meg. A löveg teljes tömege 5815-6290 kg volt. A lövedék tömege 41,4-49,76 kg. A löveg torkolat sebessége a kivető töltettől és a lövedék tömegétől függően 229-793 m/sec volt. A tűzgyorsasága 7-10 lövés/perc. A lövegek 20°-os magassági irányzási tartománnyal rendelkeztek, amellyel 11523-15910 m-es lőtávolságot lehetett elérni. A löveget és a 10 főnyi kezelőszemélyzetet egy 25 mm-es páncélpajzs védte

A főfedélzet, a hajó oldalán kialakított erkélyekben helyezték el a másodlagos fegyverzet, a szintén 12 darab 75 mm-es 50 kaliber hosszúságú Carnot ágyúit. Ezeket az ágyúkat francia licenc alapján Oroszországban gyártották. 1892-től 1920-ig álltak szolgálatba. Összesen 799 db készült el, ebből 248 a permi Motovilikinszki üzemben, és 551 pedig a Obukovi Acéműveknél. A löveg teljes tömege 879-910 kg volt. Az magassági irányzása -10°-tól +20°-ig terjedt, amellyel 6400-8967 m közötti lőtávolságot lehetett elérni.

A hajó harmadlagos fegyverzetét a főfedélzetem és a felépítményekre telepített 47 mm-es (3 fontos) 1885. óta gyártott Hotchkiss ágyúk alkották. A 240 kg harci tömegű lövegek irányzási távolsága 4600 méterig terjedt. Az ágyúk percenként 15 lövést tudtak leadni.

A kor szokásaihoz híven a hajó fegyverzetébe tartozott még két, úgynevezett 63,5 mm-es Barabovszki partraszálló ágyú, a hozzá való kerekes lövegtalppal. A 272 kg-os lövegek előszőr 1878-ban jeletek meg az orosz fegyveres erőknél. Az magassági irányzási szöge 10°-tól +15°-ig terjedt, a maximális lőtávolsága 4600 méter, a tűzgyorsasága, pedig 5 lövés volt percenként. 

A hajó két gőzbárkája is kapott egy-egy 37 mm-es Horchkiss ágyút. Ezek ha szükséges volt leszerelhetőek voltak és a partraszálló különítmény tűzerejét növelhették. A hajó fegyverzetéhez ezen kívül még 4 db Maxim-Nordenfelt géppuska is tartozott. Ezek a fegyverek gyakorlatilag minden orosz hadihajó fegyverzetébe beletartoztak 1885-óta.

A hajó orrba és a tatba 1-1 a vízvonal környékén, pedig jobbra és balra 2-2 torpedóvető került. Az, hogy milyen az bizonytalan. Egyes források szerint 15'-es Whitehead L-típusú (381 mm) 64 kg robbanóanyagot tartalmazó torpedó volt, amelynek a lőtávolsága 20 csomónál 900, 25 csomónál, pedig 600 méter volt. Egyes helyeken német eredetű torpedókat említenek.

A hajó vízkiszorítása 6500 tonna volt. A hossza 129,6 m, a szélessége 15,8 m és a merülése pedig 6,3 m volt. A cirkáló egy szénfeltöltéssel 6100 tengeri mérföldet (12000 km) tudott megtenni 10 csomós (19 km/h) gazdaságos menetben. A legénység 570 főből állt.

Szolgálatban

Az cirkálót kezdetben a Balti Flotta kötelékébe sorolták, hogy az esetleges hibák, még a hazai vizeken derüljenek ki, és könnyebb legyen orvosolni azokat. Miután nem találtak komolyabb hiányosságokat, és a csendes-óceáni térségben egyre feszültebb lett a helyzet, időszerű lett az ottani haditengerészeti erők megerősítése.

1902. október 31-én E.A. Stakelberg ellentengernagy parancsnoksága alatt a Retvizan és a Pobjeda sorhajó, a Bogatyir, a Diana, a Pallada, az Aszkold, a Novik, a Bojarin cirkálók hét romboló kíséretében felvonták a horgonyaikat és megindultak a távoli Port Arthurba. A flotta a Földközi-tengeren keresztül haladt a célja felé. A kötelék egységei a korban szokásos diplomáciai küldetéseket is végrehajtottak. Az Aszkold és a Varjag 1902. december 1-én Maszkatban fedélzetén üdvözölte az ománi uralkodót.

A kötelék 1903. február 13-án érkezett meg Vlagyivosztokba és csatlakozott a Távol-Keleti Orosz Flottához. Itt egy augusztus 19-én megtartott lőgyakorlaton a hajó és legénysége remekelt. A rossz látási viszonyok, a 3-4 erőségű szél és 18 csomós sebesség mellett a hajó tüzérei 36 kilőtt 152 mm-es gránátja közül 7, a másodlagos tüzérség ugyancsak 36 gránátjából, pedig 12, a könnyűekből kilőtt 40 lövedékből pedig 5 csapódott be a célba. Kicsit később decemberben a Varjag is rész vett egy hasonló lövészeten, de csak 12,5 csomós sebesség mellett. A gyakorlat során 36 152 mm-es, 33 75 mm-es, 56 47 mm-es, és 20 37 mm-es gránátot tüzelt el. Összesen három találatot értek el egy 75 mm-es és két 47 mm-es lövedék csapódott be mindössze a célba.

Ahogy nőtt a feszültség Japán és Oroszország között és egyre érezhetőbb lett a kitörni készülő háború szele az Aszkoldot, a Pallada, a Diana, a Novik, a Bojarin, a Bajan cirkálóval, az Angara segédcirkálóval négy ágyúnaszáddal és az összes rombolóval egyetemben átvezényelték a frontvonalhoz közelebb található Port Arthurba. A kötelék közvetlenül a háború előtt január 22-én vetett horgonyt a Dalian-öbölben.

Január 27-én (valójában február 8. Úgy látszik a forrás valamiért a régi orosz időszámítást használja. Feltételezésem szerint a többi időpontnál is így kell értelmezni a dátumokat.) éjszaka japán torpedónaszádok hatoltak be az öbölbe és megtámadták a horgonyláncaikon álló orosz flottát. Stark tengernagy kezdetben nem hitte el, hogy a japánok támadnak, ezért zászlóshajójának a Petropavlovszk személyzetének utasítást adott, hogy a reflektorait állítsa függőlegesbe, ami a tüzet szüntess egyezményes jele volt. 0:55-re azonban maga is rájött, hogy ez nem tévedés, hanem egy támadás, és parancsot adott a Noviknak és az Aszkoldnak, hogy az időközben eltávozott támadókat kezdje el üldözni. A japán támadásban a Cárevics sorhajó kapott torpedótalálatot, ennek ellenére a japán Togo admirális azt jelentette, hogy a Poltava sorhajó, az Aszkold cirkáló és négy másik orosz hadihajó is harcképtelenné vált. De ez nem volt igaz, és érdekes, hogy a japán hajók személyzete hogy nem tudta megfelelően azonosítani ezt a teljesen egyedi megjelenésű cirkálót. Bár az is lehet, hogy a csata hevében csak túlbuzgóak voltak.

Az Aszkold Port Arthur védelmének egyik legaktívabb hajóegysége volt. A támadás másnapján a Bajan, a Diana, a Bojarin cirkálókkal és négy rombolóval a port arthuri kikötő kijáratánál foglaltak el állást. Február 9-én a orosz hajók, köztük az Aszkold is összecsapott a jóval erősebb japán cirkálókkal. 14-én egy tájfun miatt,a Petropavlovszk sorhajó majdnem összeütközött a Novikkal és az Aszkolddal, de a cirkálót nem hagyta el a szerencséje. 28-án Starkot leváltották és a jóval tehetségesebb és agresszívabb Makarov tengernagyot nevezték ki parancsnoknak, aki a parancsnoki lobogóját az Aszkoldon vonta fel. Március 9-én ismét összecsaptak a japánokkal. Április 12-13. fordulóján az orosz flotta ismét összecsapott a japánokkal, akik az üldöző orosz flottát egy aknamezőre csalták, a Petropavlovszk aknára futott, majd elsüllyedt, a fedélzetén Makarov tengernaggyal. Július 26-án az Aszkold a Bajan, a Pallada és a Novik ismét tűzpárbajt vívott a japán cirkálókkal.

Az oroszok július végére belátták, hogy a flotta nem maradhat tovább az ostromlott Port Arthurban, mivel a japán szárazföldi csapatok a védelmi vonalban lévő két domb elfoglalása után, már ráláttak az öbölre, és így tüzet tudtak vezetni az ott horgonyzó hajókra. Július 28-án (augusztus 10.) Makarov utóda Witgeft admirális parancsot adott a flottának a kitörésre Vlagyivosztok felé. A cirkálókat Reizenstein admirális vezette az Aszkold fedélzetén. Az orosz hajók amint elhagyták az öblöt megkezdődött a sárga-tengeri csata, amelyben kezdetben az oroszok egyenlő ellenfélnek bizonyúltak, és már úgy látszott sikerül az áttörés. Azonban a sötétedés beállta előtt fél órával Witgeft admirális zászlóshajóját a Cárevicset súlyos találat érte és maga a tengernagy is elesett. Az orosz flotta ebben a döntő pillanatban vezető nélkül maradt. Az irányítás nélküli vezérhajó 180°-os fordulatot hajtott végre, a többi hajó pedig mit sem sejtve az ott lévő állapotokról a parancs szerint követte. Az oroszok hamarosan rájöttek, hogy irányítás nélkül maradtak, de mivel a rangsorban következő admirális hajójának az árbocát ellőtték nem tudott parancsot adni. A csatarend felbomlott és a hajók a parancsnokuk vérmérséklete szerint egyéni akciókba kezdtek. Az oroszok hat csatahajójából egy súlyosan öt pedig könnyebben sérült meg, ennek ellenére vezetés hiányában nem folytatták a kitörést és a hajóik többsége visszatért Port Arthurba. Nem úgy az Aszkold és a Novik, amelyek a sebességi fölényüket kihasználva elszakadtak a flottától. A japán cirkálók üldözőbe vették őket, amelyekkel tűzpárbajt vívtak. Mivel a japánok belátták, hogy nem tudják utolérni a gyorsabb orosz hajókat, ezért megszakították az üldözést és visszatértek a főerők összecsapásához. Azonban az Aszkoldot a japán hajókkal folytatott harcban több súlyos találat is érte, amiről szerencsére a japánok nem tudtak. Két találat a víz alatt átszakította a hajótestet és vízbetörést okozott, továbbá a hátsó kémény is találatot kapott, amelynek következtében a sebességet 15 csomóra kellett csökkenteni. Ráadásul a 152 mm-es lövegek fele is megsérült. Az orosz parancsnok kénytelen volt belátni, hogy még egy japán támadást nem tud visszaverni. Vlagyivosztok elérhetetlen távolságnak tűnt, ezért Sanghaj felé vették az irányt. Másnap ismét feltűntek a japánok, de az egyik japán cirkáló kormányműve meghibásodott, ezért ki kellett válnia a kötelékből. Közben az Aszkold gépészei csodát műveltek és sikerült a hajó sebességét a maximálisra visszatornázni. 6:00-ra az oroszok és a japánok közötti távolság akkorára nőtt, hogy az utóbbiaknak be kellett látni, hogy a további üldözés értelmetlen, mert a nyomába sem érhetnek a gyors orosz hajóknak. Az Aszkold hamarosan befutott a biztonságot nyújtó Sanghajba, azonban itt számára a háború véget ért, mivel a hadi törvényeknek megfelelően a kínaiak internálták.

A háború után, 1905. november 1-én az Aszkold visszatért Vlagyivosztokba, ahol az immár összezsugorodott Szibériai Flotta zászlóshajója lett. Az utolsó összecsapásokban szerzett sérüléseit Sanghajban csak ideiglenesen javították ki, ezért az esztendő további részét szárazdokkban töltötte. 1907. október 16-án a vlagyivosztoki erőd legénységében zendülés tört ki, amelyhez másnap a flotta rombolói is csatlakoztak. 17-én a Szkori rombolón a legénység megölte a parancsnokát és egy másik tisztet és a zendülők átvették a hajó irányítását. Az Aszkold fedélzetén is egyre erősödött a forradalmi hangulat, ezért a még hűséges hajókkal egyetemben felszedték a horgonyukat és elhagyták a kikötőt. E közben a Szkori tüzet nyitott a távozó Aszkoldra és 67 találatot ejtett rajta. Találatot kapott a gépház, egy kazán felrobbant és a hajó partra futott. A zendülés leverése után a hajót kijavították. Még abban az évben egy tudományos expedícióban vett rész, amely a tengeri áramlatokat vizsgálta. A hajó fedélzetéról palackba zárt üzeneteket dobtak a tengerbe és kérték a megtalálókat, hogy jelezzék mikor és hol bukkantak azokra. 1908-ban az cirkáló egy nagyobb hadgyakorlaton vett részt, amelyben már tengeralattjárók is részt vettek. 1908-ban a feszültség csökkenésével a Szibéria Flotta állományából a nagyobb hajókat fokozatosan visszavezényelték Európába, ezért az Aszkold a kötelék zászlóshajója lett. A hajón ekkora már látszottak az elhasználódás és a karbantartás hiányának jelei. 1908. és 1911. között a hajó nem volt szolgálatban. Elnyűtt kazánjait kicserélték, de az új kazánokkal mindössze 17,46 csomós sebeséget ért el a korábbi 23-mal szemben. Ezt részint a rossz minőségű kínai szénre fogták, de mindenki tudta, hogy ez csak részmagyarázat, ezért a rakoncátlan gépeket ismét átvizsgálták. 1912 végére sikerült elérni a 20,11 csomós sebességet. 1914-ben aztán véletlenül aknára futott, aminek a kijavítására Euróbába akarták vezényelni, de közbe szólt a történelem.

1914. július 20-án kitört az első világháború, és a Szibériai Flottát is készültségbe helyezték. Ugyan a háború messze dúlt, de az ellenség mégis közel volt, ugyanis Csingtauban ott volt egy jelentős német és osztrák-magyar flottakötelék von Spee parancsnoksága alatt. Az oroszok nem vettek részt a német Csendes-óceéni Hajóraj üldözésében, de augusztus 25-én az Aszkold és Zsemcsug cirkálók elhagyták Vlagyivosztokot és Hong Kongban csatlakoztak a szövetséges erőkhöz, amely ekkor irónikus módon japán parancsnokság alatt állt. Az Aszkold részt vett a német Emden cirkáló üldözésében az Indiai-óceánon, de nem járt sikerrel, illetve konvojokat kísért. 

1914 novemberében a cirkálót átvezényelték a földközi-tengeri hadszíntérre. Itt Haifa közelében elfogott egy német gőzhajót és Bejrutnál elsüllyesztett két másik török zászló alatt hajózót. 1915 áprilisában az Aszkold részt vett a Dardanellák elleni hadműveletben a francia flottakötelékbe osztva. A fő támadást a britek az európai parton a Gallipoli félszigeten hajtották végre, miközben a franciák az ázsiai parton szálltak partra hogy eltereljék és megzavarják a török védelem figyelmét. Az Aszkoldot az itt partot ért 6. gyarmati ezred 3000 francia katonáját támogatta közvetlen tüzérségi tűzzel. A cirkáló derekasan helyt állt, és a partot megközelítve egymás után hallgattatta el a védők ütegeit. A cirkáló közben még egy légitámadást is visszavert, és nem szenvedett találatot, míg  a vele együtt harcoló francia cirkálót az egyik török erődből kilőtt lövedék súlyosan megrongálta. Azonban az Aszkold legénységéből négyen elestek és kilencen megsebesültek, azok közül akik részt vettek a partraszálló különítményben. Gallipoli után a hajó a Földközi-tenger keleti medencéjében hajtott végre harcfeladatot, ami közben májusban egy német tengeralattjáró támadta meg, de nem járt sikerrel. 

Ekkorra a hajó már igencsak leharcolt állapotba került, ezért Franciaországba, Toulonba vezényelték egy generáljavításra. 1916 augusztus 16-ról 17-ére virradó éjszaka a hajó lőszerraktárában robbanás következett be. Ekkora más érezhető volt a legénységen a háborús fáradság és hogy már évek óta távol voltak hazájuktól. A tisztikar egyre bizalmatlanabb volt velük szemben és hamarosan megszületett a verdikt, szabotázs történt. A gyorsított eljárásban a korábban megbízhatatlannak tartott legénységből - annak ellenére, hogy nem volt ellenük közvetlen bizonyíték - négy tengerészt halálra, 150 másik tengerészt, pedig börtönbüntetésre ítéltek, vagy büntető zászlóaljakba osztottak be. November 6-án új parancsnokot neveztek ki, aki jóváhagyta az ítéleteket.

1917. júniusára végül befejeződött a hajó felújítása és a Földközi-tengert elhagyva ismét Oroszország felé, Murmanszkba hajózott, ahol csatlakozott a Fehér-tengeri Flottához. Közben kitört a forradalom, és az ideiglenes kormány a hajó parancsnokát nevezte ki a Kola-félsziget és az északi partvidék parancsnokává. Ekkor jelentős flotta horgonyzott északon, de a forradalmi zűrzavar megbénította. Hamarosan megkezdődött az intervenció és brit csapatok szálltak partra északon. A britek kezdetben csak arról gondoskodtak, hogy a hadihajók ne kerülhessen a bolsevikok kezére, de 1919. júliusában az Aszkoldot Glory IV néven a saját flottájukba sorolták. A britek a hajót a skóciai Garelochba vezényelték, ahol elsősorban raktárhajóként használták. A polgárháború után 1922-ben a britek felajánlották a szovjeteknek, hogy a tárolási költségek megfizetése ellenében visszaszolgáltatják, de a szovjeteknek vagy nem volt erre pénze, vagy a leromlott állapotú hajóval nem akartak mit kezdeni, ezért nem éltek az ajánlattal. A a hajót ez után Hamburgba vontatták és nem messze attól a helytől ahol 20 esztendővel korábban megszületett, lebontották.

A maga nemében az Aszkold egy páratlan hajó volt. A vele elkészült amerikai és német társai közül a leggyorsabbnak bizonyult, de ez sebesség különbség nem volt jelentős. Szolgálatba állításakor az orosz haditengerészet leggyorsabb hajója volt. Ugyanakkor a hajó szerkezete nem volt elég szilárd, a belső terei szűkek voltak. Ezt a cirkálót a németek sebességre tervezték, és amíg a gépei kifogástalan állapotban voltak és megfelelő minőségű szén állt rendelkezésre, ennek tökéletesen meg is felelt. Azonban az oroszok végül inkább a Bogatyir cirkálóban látták a nekik jobban megfelelő hajót.

Források:

- Gangut Migyel-Spangout 009 - Krejszer Aszkold

- az angol és az orosz wikipedia idevágó szócikkei

- naval encyclopedia idevágó szócikke

- az airbase.ru idevágó oldal

- war-book.ru idevágó oldala

Köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy elolvastad!

 Tarr (ambasa) Gábor