blog368-01_2ndcorps_augsburg.jpgA napóleoni háborúk sok érdekes, és híres csatában bővelkedett, ahol a Császár óriási diadalokat aratott. Mégis érdekes módon vagy talán épp azért az egyik legvértelenebb győzelme ma szinte elfelejtődik a szakirodalomban, illetve Austerlitz fénye teljesen elhomályosítja és az árnyékba kényszeríti. Pedig egy olyan hadműveletről van szó, amely később megihlette az első világháborús Schliffen-tervet...

Az 1800-as marengói diadal az egekbe emelte Napóleont a francia köznép szemében, ami elvezetett oda, hogy 1802-ben meginduljon azon az úton, amely két év múlva a császárrá koronázásához vezetett, és ahhoz az európai hatalmi egyensúlytalansághoz, amit Anglia már nem nézhetett tétlenül.

Az 1800-as hadjáratot az 1802-es amiensi-béke zárta le, de a hadviselő felek az itt vállalt kötelezettségeik egy részét nem teljesítették, ami hamarosan a két ország közötti légkör megfagyásához vezetett. Napóleon előtt két út állt. Az egyik, hogy kiegyezik Angliával, de ez a kísérlete merev visszautasításra talált William Pitt miniszterelnök részéről. Így csak a háborús út maradt. Végül a patthelyzetet 1803. május 12-én Anglia hadüzenete oldotta fel. A francia válsz sem késlekedett, még azon a nyáron francia csapatok vonultak be Hannoverbe, amely névleges uralkodója az angol király volt. Majd 1804-ben a franciák megkezdték előkészületeiket egy esetleges angliai invázióra. Gyors ütemben újra felszerelték a flottát és szállítóhajók építésébe kezdtek. Azonban azt tudták, hogy sikeres partraszállásra csak a Royal Navy semlegesítése esetén gondolhatnak. A franciák világosan látták, hogy a Nelson vezette angol flotta legyőzése illúzió, ezért inkább csak annak elcsalására törekedtek. Ez végül a trafalgari csatához vezetett, de az egy másik történet.

A Hannoveri választófejedelemség megszállása és az ezzel járó, Napóleon német területekre való behatolása, lehetővé tette, hogy Bajorország, Würtenberg, Baden és Nassau csatlakozott a francia szövetséghez. Közben 1804. május 18-án Napóleon császárrá koronázta magát, amellyel páratlan hatalom összpontosult a kezében. A Császár új, szinte korlátlan hatalmával, megkezdte az Anglia inváziójára szánt csapatok összevonását és felkészítését a boulognei táborban.

Ezek a politikai változások meghozták az európai hatalmak részéről is az ellenreakciókat. A Szigetország hamarosan összehozott egy szövetséget harmadik koalíció néven. 1804 decemberében az angolok szövetséget kötöttek a svédekkel, majd miután a franciák számos diplomáciai hibát követtek el, a következő év áprilisában az orosz cár is csatlakozott a koalícióhoz. Végül augusztusban a Habsburgok is felsorakoztak Napóleon ellenében, akik a németországi behatolás mellett, amúgy is évszázadok óta a franciák természetes ellenségei voltak.

Azzal, hogy augusztus 9-én az osztrákok csatlakoztak a koalícióhoz, Napóleon kénytelen volt megváltoztatni a terveit. Cselekednie kellett, mielőtt a szövetséges hadak egyesülnek és hátba támadják.

A szövetségesek csapatai augusztusban még felvonulóban voltak a tervezett négy fő hadszíntérre. A terveik szerint a Nápolyi Királyságban 30000 angol, orosz és osztrák katonának kellett volna harcba szállni a franciákkal. Észak-Olaszországban 150000 osztrák gyülekezett az Károly főherceg vezénylete alatt. Tőle északra Tirolban 50000 osztrák vonult fel János főherceg parancsnoksága alatt. A Duna-völgyében Ferdinánd főherceg 60000 katonával nyomult be, akihez még 90000 oroszt vártak. Végül Hollandiában 40000 angol, svéd és orosz katona támadott volna. Így összesen 420000 szövetséges katona vonult fel Napóleon ellen. Azonban a szövetséges csapatokat ekkor még óriási távolságok választották el egymástól, ráadásul az oroszok felvonulása is lassabban haladt a tervezetnél. (Közkeletű legenda szerint az oroszok azért késtek, mert ők az időpontokat juliánus-, míg az osztrákok a gergely-naptár szerint értelmezték. Természetesen ez nem igaz, nem ez volt a késés oka,) Ráadásul az osztrák haderő ekkor egy haderőreform közben volt, aminek következtében tiszthiánnyal küszködött. A szövetségesek a fő hadszíntérnek Itáliát tekintették. Erőik zömét ide összpontosították.

blog368-03_karl_mack_von_leiberich.jpgEkkor az osztrák vezérkari főnök Mack tábornok volt. Mack a szakirodalom szerint egy megosztó személyiség volt. Ahogy olvastam róla a történeteket, nem voltam benne biztos, hogy minden igaz róla amit leírtak. Mack katonai karrierje 1770-ben kezdődött, és bátorsága révén gyorsan emelkedett a ranglétrán. Lovas tisztként többször megsebesült. 1797-ben francia fogságba esett, ahonnan becsületszóra elengedték. Azonban adott szavát megszegve újra fegyvert fogott, amit nem is a francia, hanem az osztrák oldalon többen felróttak neki. Igazából magának a fogságba esésének körülményei sem voltak tiszták, hiszen követként ment a francia táborba, ahol lefogták. Mindenesetre sok irigye volt, akik nem nézték jó szemmel gyors emelkedését, és befolyásának növekedését az uralkodóra. Ugyan ez az esemény kicsit megtörte a karrierjét, de 1804-ben vezérkari főnökként gyakorlatilag az osztrák haderő tényleges irányítója lett, miután sikeresen ásta alá Károly főherceg hadügyminiszter hatalmát. Mack nem volt buta ember és amikor az osztrák hadsereg hadba szállt, nem a fő hadszíntérre ment, hanem Ferdinánd főherceg Duna-menti haderejéhez csatlakozott vezérkari főnökként. Valójában a tapasztalatlan herceg mellett ő látta el a hadsereg tényleges vezetését.

Ezzel szemben Napóleonnak egészen más elképzelései voltak a háború lefolyásáról. Nápoly védelmét 10000 emberrel St. Cry Gouvionra bízta, míg Felső-Olaszországba Massena vonult fel 42000 katonával. A franciák a fő hadszíntérnek Németországot tekintették. Itt 200000 embert szándékoztak bevetni. Napóleon tisztán látta, hogy addig kell cselekednie, mielőtt az osztrák és az orosz csapatok egyesülnének.

Évszázadok hadi tapasztalata azt mutatta, hogy a francia hadsereg fő felvonulási útvonala az osztrák területek ellen Észak-Olaszország, vagy Strasbourg - Fekete-Erdő - Duna-völgye, így a szövetségesek is ezzel számoltak. Ezért erősítettek Itáliában és ezért vonultak fel a Duna-völgyében, illetve hoztak létre egy csoportosítást Tirolban, amely mindkét hadszínteret támogathatta, illetve biztosíthatta közöttük az összeköttetést. Az osztrákok már jóval a hadba lépésük előtt 1804-ben elkészítették haditerveiket. Az elsőt még Károly főherceg akkori hadügyminiszter, majd az attól nem sokban különbözőt Mack, a vezérkari főnök. Mindkét haditerv a korábbi 1797-es és 1800-as tapasztalatok alapján Itáliába tette a fő hadszínteret.

blog368-02_1024px-strategic_situation_of_europe_1805.jpg

Augusztus végén a szemenálló erők hadai még meglehetősen távol álltak egymástól és csak felvonulóban voltak a hadszíntérre. Napóleon terve egyszerű volt, egyenként kell megvernie az ellene vonuló hadakat. Ehhez pedig gyorsan és határozottan kellett cselekednie. Az osztrák tervekkel ellentétben, vagy pont azért, ő nem Észak-Olaszországban kívánta megvívni a döntő csatát, hanem a német földön. Ezért Masséna azt a feladatot kapta, hogy 50000 emberével halogató harccal lekösse a nálánál jóval erősebb koalíciós hadakat, egészen addig, amíg már késő nem lesz átcsoportosítani őket északra. A francia sereg zöme augusztus végén még Boulogneban állomásozott amely 24 napi járóföldre volt Strasbourgtól. Kisebb erők voltak Hannoverben és Németalföldön, amelyek viszont kevesebb mint két hét alatt már Németország szívében járhattak. Augusztus végére az osztrák hadak is felvonultak már a Birodalom határaira, de az oroszok még messze Kelet-Galíciában masíroztak csak. Napóleon haditerve egyszerű és logikus volt, a megvalósítása azonban koránt sem volt könnyű. Jó okkal gondolta, hogy az osztrák haderő megpróbálja Strasbourgtól keletre lezárni a Fekete-erdő átjáróit, hogy biztosítsa a Bécs felé, a Duna-völgyében vezető ősi hadiutat. Épp ezért, ő egy nagyívű átkarolásban gondolkodott, amellyel megkerülve a duna-menti osztrák csoportosulást annak hátába jut és beékelődik közé és a felvonuló oroszok közé. Ez jól hangzik, de óriási menetteljesítményt követelt meg a csapatitól, főleg a külső íven mozgóktól. Ráadásul a felvonulási utak egy része porosz területen vezetett. A porosz semlegesség megsértése, akár annak a Koalícióhoz csatlakozásához is vezethetett.

Augusztus 29-én aztán a Boulognei tábor felkerekedett. Maga a menet megszervezése nem volt egyszerű, hiszen számolni kellett az utak áteresztőképességével. Ezt a franciák úgy oldották meg, hogy egy-egy nap minden hadtestből csak egy-egy hadosztály kelt útra, fokozatosan ürítve ki a tengerparti táborokat. A csapatok elvonulásának leplezésre, Napóleon még 5-6 napig Boulogneban maradt, ahol az újságíróknak azt mondta, hogy alig 30000 katonát küld a Rajnához a határok biztosítása véget. Miután szeptember 2-án elhagyta Boulognet előbb Párizsba ment, majd onnan tovább indulva érte be csapatait szeptember végén a Rajnánál. A francia csapatok előőrsei 20 nap kemény menet után elérték a német határt, és Strasbourg és Maintz közötti 200 km-es arcvonalon bontakoztak szét.

Közben az osztrákok ezzel egyidőben, szeptember 2-án bevonultak Bajorországba, hogy kikényszerítsék a bajorok szövetséghez való csatlakozását, vagy legalábbis a semlegességét. Azonban a bajor sereg kitért Mack több, mint 60000 fős serege elől és az osztrákok ahelyett, hogy megsemmisítették volna azt, hagyták hogy csatlakozzon Napóleonhoz. Miután Mack megelégedett azzal, hogy megszállta Bajorországot, csapataival átkelt a Duna déli partjára és szeptember 18-ra állásba vonult a Bodeni-tó és a Duna partján fekvő Ulm között. Mack itt teljes biztonságban érezte magát, mivel szárnyai két természetes akadályra támaszkodtak, vele szemben pedig a Fekete-erdő átjáró voltak, amelyeket előőrsökkel zárt le. Az osztrák hadvezér teljesen naivan úgy gondolta, hogy csapatait nem veszélyezteti a bekerítés, hiszen ahhoz meg kellene a franciáknak sértenie a porosz semlegességet. Ez azért érdekes, mert pont az itáliai hadszíntéren Napóleon részéről már megesett, hogy semleges államokon át vonultatta seregét az osztrák csapatok hátába, amelyről Macknak első kézből kellett tudomásának lennie. Persze mások a kis itáliai államocskák és más Porozország.

Szeptember végére Napóleonnak már 62000 embere volt a Rajnánál és seregei gyorson gyarapodtak a beérkező francia, bajor és német szövetséges csapatokkal. Ekkora már a szövetségesek is kezdték felismerni, hogy a fő hadszíntér mégsem Észak-Itália lesz, ezért Kutozov, akinek elővédje még csak Galíciában járt irány váltott és Németország felé kezdett menetelni. Sőt Mack csapatokat kért erői megerősítésére. Így kerültek át egységek Jellachich vezetésével Tirolból, sőt Észak-Itáliából is igényelt erősítést.

A Rajna mentén felsorakozott francia és szövetséges csapatok kilenc seregtestre, hadtestre osztották, amelyből egy volt a gárda és egy a szövetséges erők. A maradék francia csapatok 7 hadtestre oszlottak melyeket I-VII-ig terjedő hadrendi számmal láttak el. A hadtestek nem voltak egyforma erejűek, létszámuk 14000 és 41000 között mozgott. Azonban abban egyeztek, hogy mindegyik összfegyvernemi haderő volt, vagyis rendelkeztek gyalogsággal, lovassággal és tüzérséggel is. Ennek a seregnek a létszáma különböző források szerint 172000 és 226000 fő között mozgott, amelyből 25-33000 volt lovas. A források abban megegyeznek hogy 364 löveg tartozott az állományába. Ezt a francia hadsereget nevezték a történelem során először Grand Armee-nek.

A Dunai hadsereg osztrák főparancsnoka névleg az ifjú Ferdinánd főherceg volt, aki nem értett egyet az osztrák seregtestek gyors előrenyomulásával, Ulm felé. Ezért szeptember 19-én kiadott egy parancsot, amely szerint a csapatoknak München vonalában kell állásba vonulniuk, és nem messze elől, Ulm és a Fekete-erdő között, ahol a bekerítés veszélye fenyeget. Azonban Mack miután értesült a parancsról, Ferdinándhoz sietett és követelte a parancs visszavonását. Végül 21-én Münchenbe érkező császár a tapasztaltabbnak hitt Mack pártjára állt és az osztrák csapatok az előretolt ulmi állásba vonultak fel.

Az eddig névleg semleges bajorok, végül szeptember 23-án hadat üzentek és hivatalosan is csatlakoztak Napóleonhoz.

blog368-03_2-25_september_1805.jpg

Szeptember 25-én a francia csapatok Strasbourg és Mainz között öt oszlopban átkeltek a Rajnán és megkezdték erőltetett menetüket Németország belseje felé. Ezzel egy időben, hogy megzavarja Mackot - ami amúgy nem volt túl nehéz - Murat lovasaival tüntető támadásokat intézet a Fekete-erdő átjáróiban lévő osztrák elővéd csapatok ellen. Ez teljesen egybevágott Mack elképzeléseivel, miszerint a fő csapás innen várható. Azonban ez az elterelő támadás csak pár napig tartott, és október 4-én a francia lovasság elszakadt az osztrákoktól és sebesen a fő erők nyomába indult.

blog368-10_murat2.jpg

A Németországban nyugat felé előrenyomuló francia erők menetvonalai folyamatosan egymás felé tartottak. Szeptember 25-én amikor is Strasbourg és Frankfurt között még 200 kilométer választotta el a két szárnyat ez október 2-án Stuttgart és Würzburg között már 150 kilométerre szűkült. Mire október 6-án elérték Nördlingert az arcvonal már csak 70 kilométer volt, a Dunától északra alig 50 kilométer. Napóleon azért összpontosította itt erőit, mert feltételezte, hogy az osztrákok amint értesülnek a Rajnán való átkeléséről, logikusan hátrább vonják a csapataikat és nagyjából majd itt kerülhet sor az összecsapásra. Úgy gondolta, hogy egy 70 kilométeres arcvonalon 24 óra alatt összpontosíthatja erejét egy nagy ütközetre. Október 7-én közben Murat lovasai is beérkeztek, de az osztrákoknak híre hamva sem volt. Ugyanis Mack egyáltalán nem cselekedett a hadviselés törvényszerűségeinek megfelelően, hanem makacsul állásban maradt és még mindig várta franciákat feltűnni a Fekete-erdő felől.

blog368-06.png

Október 5-ére azonban Mackhoz is kezdtek beérkezni az első hírek, hogy a franciák a hátába kerültek. Ferdinánd főherceg ismét felvetette a hadsereg visszavonását a Lech folyó mögé, amely Münchentől nyugatra folyik és Augsburgon keresztül folyva Donauwörthnél éri el a Dunát. Egy ilyen mozdulattal, amely talán még így is késő lett volna, sikeresen ki tudtak volna csúszni a bekerítésből, és ismét Bécs és Napóleon csapatai között foglalhattak volna állást. Azonban Mack hallani sem akart erről és továbbra is helyben maradt, azonban annyit már megértett, hogy a franciák tőle nem nyugatra, hanem északra vannak, ezért csapatait arccal ebben az irányban sorakoztatta fel.

Mivel az osztrákok nem mutatkoztak Nördlingennél még aznap este Soult IV. hadtestéből a Vandamme hadosztály, miután félresöpörte az elébe kerülő gyenge osztrák zászlóaljat, elfoglalta a donauwörthi hidat és átkelt a Duna déli partjára. Majd a franciák folytatták előrenyomulásukat és hamarosan biztosítottak egy átkelőt a Lechen is.

blog368-05_6_september-9_october_1805.jpg

Október 8-án végre Mack is megértette, hogy a franciák a hátában vannak, ezért utasította Auffenberg tábornokot, hogy 8 zászlóaljával és 13 lovasszázadával (5000 gyalogos és alig 400 lovas) támadja meg a franciákat és akadályozza meg az átkelésüket a Dunán. Megígérte Auffenbergnek, hogy hamarosan követi őt a főerőkkel. Azonban ekkor már elkésett. A szerencsétlen Auffenberg még aznap szembe találta magát a Dunán átkelt Lannes V. francia hadteste és Murat lovasai alkotta 19000 fős túlerővel. Wertingennél Murat 1. és 3. dragonyos és 1. vértes hadosztálya lerohanta az osztrákokat. A csata rövid de heves volt. A franciák 319 fős véres veszteséget szenvedtek el, míg osztrákok 400-at, de a forrásoktól függően 1000-2900 fő is francia fogságba került közülük. Vagyis gyakorlatilag az Auffenberg hadosztály megsemmisült. Közben Bernadotte I. hadteste a bajor csapatokkal karöltve parancsot kapott München felszabadítására.

Látszólag ekkor Napóleon erős pozícióban volt, hiszen sikerült beékelődnie Mack és Bécs közé, de ez azzal is járt, hogy bekerítik a keletről és délről érkező orosz és osztrák felmentő csapatok.

Október 9-én Mack értesült az Auffenberg hadosztály szétveréséről és arról, hogy a franciák immár nagy erőkkel a Duna déli partján a hátában vannak. Felismerve helyzetét, hogy Augsburg felé elvágták az útját, végre úgy döntött, hogy megpróbálja csapatait kimenekíteni a bekerítésből. Mivel a Dunától délre lévő utat a franciák elvágták úgy döntött, hogy attól északra, a franciákat megkerülve próbál elosonni és egyesülni valahol Csehországban Kienmayer osztrák csapataival és Kutozov oroszaival. Ezért parancsot adott, hogy Günzburgnál (Ulmtól 15 kilométerre keletre) verjenek hidat a Dunán, hogy seregével mielőbb partot váltson. (Hogy miért nem Ulmnál kelt át arra nem találtam választ, de gondolom, tartott tőle, hogy ott francia csapatokba ütközhet, amelyek szemmel tartják a várost). Azonban ismét elkésett, mert mire elkészült a híd, Ney csapatai is beérkeztek. A francia Malher hadosztály heves támadást indított az osztrákok ellen, amely belenyúlt az éjszakába is. Mackot megrettentette a heves francia támadás, ezért túlbecsülte az ellenség erejét, amelyet ekkor még erélyesebb fellépéssel félresöpörhetett volna, utat nyitva a menekülés felé. Mack 10-én este úgy döntött, hogy hagyja a günzburgi hidat és Ulmba vonul, és majd ott vált partot. Azonban a csapatait Ulm és Günzburg közötti meneteltetés kifárasztotta, és ezért a partváltást 11-ére kellett halasztania.

blog368-11_battle_of_gunzburg_1805_campaign_map.jpg

blog368-08_7-9_october_1805.jpg

blog368-07.jpg

Azonban Mack támadása és átkelési kísérlete Napóleont ráébresztette, hogy tábornokai hibát követtek el. Miközben egymással versenyezve csapataikat hajszolva törtek előre a Duna felé majd azon túl, nem hagytak csapatokat annak északi partján. Egyszerűen a franciák saját teljesítményüket vetítették az osztrák csapatokra, azonban azok ettől messze voltak. Október 10-én a Napóleon azt gondolta, hogy Mack már elhagyta Ulm körzetét és Tirol felé vonul vissza. Ezért utasította Ney VI. hadtestét, hogy támadja meg és számolja fel a még Ulmban maradt osztrák csapatokat. Lannes V. hadtestének és Murat lovasainak -ez utóbbi parancsnoksága alatt- délről kellet elszigetelnie a várost. Napóleon maga arra a téves hírre, hogy az oroszok elérték az Inn-folyót az I. a II. a III. és a bajor hadtesttel nyugat felé München irányába vonult. Mindössze a IV. hadtestet és a gárdát hagyta hátra a Lech átkelőinek biztosítására, ha Mack arra felé venné az útját, illetve ez szolgált tartalékként is mindkét fő csoportosítás számára. Vagyis az a helyzet állt elő, hogy a Dunától északra már csak Ney erői álltak, miközben Mack arra felé próbált kitörni. Igazából Günzburgnál szerencsétlen módon Mack ebbe a nálánál gyengébb erőbe futott bele.

Október 11-én, miután az osztrákok Ulmnál partot váltottak, megkezdték a kitörésüket észak felé. Az ulmi sáncoktól északra egy kisebb posványos terület feküdt, majd egy dombsor, amit ekkorra már megszálltak Ney csapatai. Az osztrákok alig hagyták el Ulmot, hamarosan beleütköztek a francia VI. hadtest Dupont hadosztályába Haslachnál. A francia erők alig 5150 gyalogost és 1050 lovast számláltak 14 löveggel. (Haslach-Jungingen ma Ulm északi külvárosa) Az osztrákok 25000 katonát vonultattak fel, de fogalmuk sem volt az ellenség tényleges erejéről. A franciák az Ulmtól északra fekvő magaslatokon bontakoztak szét. Dupont tudta, ha helyben marad átkarolják és bekerítik, ezért a támadás mellett döntött. Parancsot adott két gyalogezredének, hogy szuronyt szegezve vesse magát az osztrák elővédre. A meglepő támadás sikerrel járt és 1500 foglyot ejtett. Az osztrákok azonban kétségbeesésüktől hajtva újra és újra támadtak, miközben egyre többen estek hadifogságba. Ha lassan is, az osztrákok megértették, hogy arctámadással semmire sem mennek, és végre megkezdték a franciák átkarolását. Ugyan a franciák balszárnyán nem jártak sikerrel, de a jobbszárnyon Jungingen faluból sikerült kiverni az ellenséget, amelyre a védelmük támaszkodott. Azonban a franciák nem adták fel és újra birtokba vették a falut, majd ismét elvesztették. A csata éjszakába nyúlóan, hat órán keresztül tartott, de miután az osztrák lovasság a franciák hátába került Dupont kénytelen volt visszavonni erőit, amit azonban a legnagyobb rendben hajtott végre. A franciák 1000 embert és 2 ágyút vesztettek az osztrákok 1100 fő véres veszteséget szenvedtek el és 8 ágyújuk veszett oda. Annél súlyosabb volt, hogy ismét 4-6000 emberük adta meg magát a franciáknak.

A csata után írt jelentésében Mack győztesnek nyilvánította magát, hiszen a franciákat visszavetette, de ismét elvesztegetett egy napot, ami lehetővé tette, hogy a franciák rendezzék soraikat és csapatokat csoportosítsanak át a Duna északi partjára.

blog368-09_1805.jpg

A sikertelen kitörés teljes zűrzavart okozott Mack vezérkarában. Egyszerűen nem tudták merre van még szabad út. Az osztrák tábornokok egy része dél-keletre, Tirol felé, a másik része pedig észak-kelet felé, Csehország felé akart kitörni, míg Mack maga a várban való védekezés mellett döntött. Azonban ekkor már Mack is érezhette a közelgő katasztrófát, és valószínűleg idegileg is ki lehetett merülve. Egyre kevésbé vezetett és egyre inkább vágyálmokban ringatta magát.

Október 13-án Ferdinánd főherceg így írt egy levelében Károly főhercegnek:

Egy könyvre valót tenne ki, ha reménytelen helyzetünkről és Mack ostobaságáról akarnék neked számot adni. Mack, akire a legenyhébb jelző a teljesen őrült kifejezés örökös ide-oda menetével és terveinek szeszélyes változtatásaival a hadsereget a teljes feloszlás és szétzüllés szakadékához vezette. Őfelsége a császár a korlátlan hatalmat és teljes szabad kezet adott neki és én a világ legrettenetesebb helyzetében érzem magam, amikor látnom kell a hadsereg teljes megsemmisülését.”

Mack Ulmban akart maradni, amíg megérkeznek a felmentő csapatok. Azonban ahelyett, hogy minden csapatát összpontosította volna a városban, a vezérkara egyes pártjainak is kedvezni akart. Jellachichot Memmingenbe küldte, hogy ott egyesüljön az ott lévő 5000 emberrel és biztosítsa a Tirol felé való dél-keleti összeköttetést. Werneck altábornagy hadosztályával pedig Csehország felé próbált elvonulni. Riese hadosztályát kelet felé Elchingenbe vezényelte, a Duna északi partján, hogy szállja meg az ott lévő magaslatokat. Elchingen nem volt messze Haslachoz, Ulmtól mintegy 5 kilométerre keletre feküdt. Reise közeledte azonban megzavarta Murat-ot, és az ott lévő hidat -amely elősegítette, hogy csapatokat vezényeljen vissza az északi partra- felgyújtatta. Az elchingeni híd hirtelen elvesztése azzal járt, hogy a franciáknak a 15 kilométerre lévő günzburgi hidat kellett igénybe venniük, ha északról akarták megtámadni Ulmot. (Ulm városa maga a Duna északi partján feküdt itt voltak kiépítve a sáncok is. Ez a lépés hirtelen megnyitotta a menekülés útját, csak épen ezt az osztrákok nem tudták. Mack hajlott is volna a kitörésre, és el is tervezte, hogy három lépcsőben hogyan fog Csehország felé elvonulni. Ennek része volt Werneck és Reise támadása is, amelyet azonban nem követett a Mack vezette zöm. Ugyanis közben az osztrák parancsnok egy kém révén, amely amúgy Napóleon titkosügynöke volt arról értesült, hogy a franciák bajban vannak. Az angolok partra szálltak Franciaországban, amelynek hatására Párizsban forradalom tört ki, és amúgy is a franciák éheznek, ezért Napóleonnak minden pillanatban meg kell kezdenie a visszavonulást. Az, hogy ezt Mack valóban elhitte, vagy csak egy kétségbeesett ember keresett kiutat a vágyálmai révén, ma már nehéz megítélni. Mindenesetre Mack ismét megváltoztatta döntését és maradék csapatait ismét Ulmban vonta össze.

Október 13-án Napóleon miután átlátta, hogy az orosz fenyegetés még messze van, Augsburgból Ulm alá érkezett, hogy rendbe szedje tábornokait. Azon nyomban parancsot adott az elcnhingeni híd helyreállításra, hogy mielőbb megerősítsék Dupont magányos hadosztályát az északi parton, mielőtt az osztrákok rájönnének, hogy arra nyitott a bekerítés. Napóleon utasította Neyt, hogy állítsa helyre a elcnhingeni hidat. Ez azonban nem volt egyszerű feladat, mert a hídból csak a pillérek cölöpjei maradtak meg. Október 14-én hajnalban Ney csapatai a cölöpökön át megkezdték az átkelést. A franciák előtt embert próbáló feladat állt, mert az átkelést a híd maradványai fölé tornyosuló dombokról tüzelő 16-20000 osztrák próbálta megakadályozni. Ez azonban nem rettentette vissza Napóleon katonáit és miután átkeltek, rohamra indultak. Előbb a falut vették be majd megtisztították a dombokat, végül pedig az osztrák védelem gerincét adó kolostor falai közé is betörtek. Ney 17000 emberéből kevesebb, mint 1000 vesztett el az átkelés és a csatározások során ellenben az osztrákok 6000-et vesztettek, amelynek jó része ismét a hadifoglyok számát gyarapította.

Október 14-én Ney egyesült az északi parton rekedt hadosztályával és ezzel végre teljessé tette Ulm bekerítését. Közben a franciák délen is biztosították állasaikat és bevették Memmingent, ahol 4600 katonát és 8 ágyút ejtettek fogságba. Memmingen bevételekor a franciák mindössze 4 halottat és néhány sebesültet vesztettek. Jellachich elkésett, de sikerült Tirol felé kicsúsznia a bekerítésből. Mack előtt még mindig megvolt a lehetőség, hogy 50000 fős számbeli fölényét kihasználva Ney csapatain áttörve megmeneküljön, de erre mind ő, mind a csapatai demoralizáltságuk okán egyre kevésbé voltak alkalmasak. Az osztrák seregen belüli állapotokat jól jellemzi, hogy október 14-én éjjel 11 órakor Ferdinánd 11 lovas-százada élén Mack parancsával szembeszegülve kitört. Ferdinánddal tartott Schwarzenberg altábornagy és Kolowrat táborszernagy is. A kitörő erők része volt a magyarországi 12. Palatinus huszárezred néhány százada is. Ugyan Ney üldözőbe vette a kitörőket de azok végül október 23-én sikeresen elérték a csehországi Éger (ma Cheb) városát. Közben délen Soult Memmingen bevétele után tovább tört előre délre és hamarosan elérte a svájci határt.

blog368-12_ulm.png

Október 15-re Ulmot erős gyűrű vette körül. Északon Ney VI. és Lannes V. hadteste sorakozott fel. Keleten Murat és a gárda vonult állásba, míg délről Marmont II. hadteste zárta körül a várost. Északon a két hadtest hamarosan rohamra indult és még aznap bevette a várostól északra lévő magaslatok sorát, beleértve Michelsberg hegy erődjét is. Az osztrák csapatok meginogtak majd visszaözönlöttek a városba. Akkora volt a zűrzavar, hogy az osztrákok nyomát követve még egy francia könnyű ezred is bejutott a városba, de mivel a többiek nem követték, most kivételesen Mack csapatai ejtettek foglyokat.

Október 16-án Napóleon megadásra szólította fel Mackot és csapatait, de mivel ez ekkor még süket fülekre talált, az időközben a várost északról uraló magaslatokra felvontatott ágyúkkal megkezdte a város bombázását. Jellemző a helyzetre és Mack lelkiállapotára az ezen a napon kiadott hadparancsa:

Őfelsége nevében megtiltom az összes tábornoknak, törzs- és főtisztnek, hogy a megadás szavát szájukon kiejtsék. Elszánt akarattal csak a védelemre és a végsőkig való kitartásra gondoljanak, mert egy osztrák és egy orosz hadsereg elővédjei pár napon belül a város falai alá fognak érkezni, azzal a feladattal, hogy minket fölmentsenek. Az ellenséges hadsereg különben is a legrettenetesebb helyzetben van. Élelmiszerhiányokkal küzd és lehetetlen, hogy az éhséget még egy pár napon túl kibírja ezen a környéken, ahol reménye sem lehet az utánpótlásra. Abban az esetben ha támadásra szánná el magát, vállalkozását egész bizton kudarc fogja kísérni, mert a város körül majdcsak mindenütt széles, áthághatatlan vizesárok húzódik. Azon legfeljebb kisebb osztagok juthatnak keresztül. Mi sem lesz tehát könnyebb annál, hogy a betolakodókat leüssük, vagy fogságba ejtsük. Ha az ostrom elhúzódása következtében netán minket is éhség fenyegetne, szükségesnek tartom már most megállapítani. hogy több mint 3000 darab lovunk van. Amennyiben azokra fanyalodnánk, én leszek az első, aki lóhúst fog enni és bízom benne, hogy példámat a közös ügy érdekében minden katonám követni fogja. Ugyanezt az áldozatkészséget a város derék polgáraitól is elvárom, akiket már most biztosíthatok arról, hogy a hadsereggel szemben tanúsított nagylelkű áldozatkészségüket az osztrák kincstár gazdagon fogja megjutalmazni.”

A nap végére, az egész napos bombázás után már Mack sem volt olyan elszánt. Amikor este ismét megjelentek a francia követek az osztrák parancsnok már hajlott a megadás elfogadására. Mack megpróbálta húzni az időt és menteni katonai becsületét, azonban október 17-én, miután Berthier tábornok szavát adta, hogy a felmentő csapatok még messze járnak és nincs remény a felmentésre, aláírta a megadásról szóló okmányt. Másnap Mack csapatai élén díszmenetben kivonult a városból és ünnepélyes keretek között letette a fegyvert Napóleon előtt. 23000 ember került hadifogságba és 59 ágyú került a franciák kezére. Másnap a Werneck hadosztályt is utolérte a végzete Torchtelfingennél. Itt Murat előtt 12000 ember, 9 tábornok 120 ágyú és 11 csapatzászló került a franciák kezére.

blog368-13_charles_thevenin_reddition_de_la_ville_d_ulm.jpg

Összesítve az ulmi hadjáratban résztvevő mintegy 72000 osztrák katonából 60000 került veszteséglistára, míg a franciák alig 2000 embert vesztettek.

A hadjáratban viszonylag kevés magyarországi alakulat vett részt, azok is jórészt távol Ulmtól. Ilyen volt a debreceni 39. és az egri 60. gyalogezred. A 12. Palatinus huszárezredet már megemlítettem, mint a Ferdinánd féle kitörés részesét. Hasonlóan sikerült elmenekülnie az 1. és a 6. huszárezred részeinek. Szintén a hadszíntéren voltak a 4, 7. és 11. huszárezred egyes századai is.

A fegyverletétel után az osztrák tisztek megtarthatták kardjukat sőt ha becsületszavukat adták, hogy a továbbiakban nem vesznek részt az ellenségeskedésekben, haza is térhettek. Nem így a legénység, amelyre a fogság keserű kenyere várt. Mack is távozhatott, és hamarosan Bécsbe ért. Itt még megpróbálkozott azzal hogy átvegye a parancsnokságot, sőt tanácsokat próbált adni a háború folytatásához, de ekkora már kegyvesztett lett. A háború után közvetlenül hadbíróság elé állították, gyávaság miatt találták bűnösnek és rangjától, kitüntetéseitől megfosztották, továbbá két év börtönre ítélték. Csak 1819-ben, amikor Ulm emléke már elmosódott Schwarzenberg kérésére rehabilitálták. Mack 1828-ban halt meg.

A franciák előtt Ulm után nyitva állt az út, és november 13-án be is vonultak Bécsbe. 1805. december 2-án végül az egyesült orosz-osztrák csapatok megütköztek a franciákkal Austerlitznél, ahol vereséget szenvedtek. December 26-án Ferenc császár Pozsonyban békét kötött Napóleonnal amelyben lemondott Velencéről, Isztriáról Dalmáciáról Olaszország, Tirolról pedig Bajorország javára. 

Az ulmi hadjárat világosan megmutatta a manőverező hadviselés fölényét a statikus védelemmel szemben. Mint a számokból látható Napóleon és csapatai mindössze néhány kisebb összecsapást vívtak csak meg, és abban is minimális véres veszteséget szenvedtek, miközben megsemmisítettek egy teljes osztrák hadsereget.

blog368-14_la_bataille_d_austerlitz_2_decembre_1805_fran_ois_gerard.jpg

A történethez tartozik, hogy a franciák átkaroló hadművelete nagy hatást gyakorolt Alfred von Schliffenre és tervére a schliffen-tervre, amely az 1914-es franciák elleni német támadás volt, de ez már egy másik történet

Ambasa

Szerző: ambasa  2022.02.08. 00:00 Szólj hozzá!

Címkék: újkor Ausztria Németország Finnország

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr9417244336

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása