A szovjetek, talán a forradalmi hevületüknek köszönhetően, szemben a cári birodalommal - meglepően fogékonyak voltak az újdonságok befogadására, már ami a haditechnikai fejlesztéseket és a katonai elméleteket illeti. A polgárháború lezárása után a szovjet katonai vezetés érdeklődéssel figyelte a húszas-harmincas évek elméleti vitáit, amelyek arról szóltak, hogyan is lehetne elkerülni az első világháború állóháborúját, illetve azt, hogyan is lehet a mélyen tagolt védelmet áttörni. A külföldi szakirodalom tanulmányozása, a saját első világháborús és polgárháborús tapasztalataik és a forradalmi ideológiájuk egy sajátos útra vitte őket, amelyben szerepet kaptak a szárazföldi csatahajók is…

 blog204-01.jpg

A szovjetek hatalomra jutásuk és uralmuk megszilárdítása után a nehézipar nagyarányú fejlesztésébe kezdtek, amely aztán jó alapot szolgáltatott a későbbi harckocsifejlesztéseikhez. Amerikai szakemberek segítségével komoly szakértelemre tettek szert az acélöntés terén, amely azután egészen a közelmúltig rányomta a bélyegét a szovjet/orosz harckocsifejlesztésekre. A szovjetek amellett, hogy a németekkel való titkos együttműködéssel komoly elméleti és gyakorlati tudásra tettek szert, a technikai fejlesztést sem hanyagolták el. Kezdetben a polgárháború során a kezükbe került brit- és francia technika utángyártásával, majd továbbfejlesztésével próbálkoztak. Azonban ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel, és a szovjet mérnököknek, tervezési tapasztalat híján nem sikerült hadi használatra alkalmas harckocsit megtervezniük. Így fulladt kudarcba a T-12/24 közepes harckocsi megalkotása, amely nagyban hasonlította az amerikai T1E1-re és annak a tornyon a torony megoldását alkalmazta.. A harmincas években, kihasználva a nyugati hadiiparokat sújtó pangást, megpróbáltak a szovjet mérnökök hada lepte el Európát és Amerikát, és számos akkori élenjáró - vagy annak vélt - fegyverfejlesztés prototípusát, illetve annak terveit, gyártási jogát szerezték be. Ekkor került a birtokukba a Vickers-E harckocsi, amelyből azután több, mint 10.000 darabot gyártottak le, illetve a Christie-féle gyors-harckocsi, amelyből a BT sorozat született meg a maga 8.000-es gyártási számával. A szovjetek nem csak könnyű páncélos technikát vásároltak, hanem nehezebb harcjárműveket is, persze ezek beszerzése kisebb mértékű volt. 1930-ban egy szovjet bizottság kereste fel a brit Vickers gyárat, hogy a cég több gyártmányából is vásároljanak. A britek nem voltak hajlandóak egy egy prototípus és a gyártási jog eladására egyidejűleg, ezért a bolsevikok kénytelenek voltak 20 darab tankettét, 15 darab Vicker-E 6 tonnás és 15 Mark.II 12 tonnás harckocsit megvásárolni. Azonban az Indendent soktornyú harckocsinál a britek megmakacsolták magukat és kerek-perec visszautasították a szovjetek vételi ajánlatát, viszont hajlandóak mutatkoztak arra, hogy terveznek nekik egy másik nehéz-harckocsit, de annak is az első 15-20 példányának Angliában kellett volna elkészülnie. A szovjetek drágálták a brit ajánlatot, és nem kértek belőle. Miközben folytak a tárgyalások, a szovjet bizottság felfigyelt az Independent kistestvérére a Medium Mark III-ra, avagy a Vickers 16 tonnásra. A britek erről sem voltak hajlandóak tárgyalni, de szovjetek ennek ellenére a lehető legtöbb információt megpróbálták begyűjteni, nem is sikertelenül.

Természetesen a technikai fejlesztések kéz a kézben együtt jártak a harcászat fejlesztésével és az ezzel együtt járó szervezeti változásokkal. A harmincas években, a szovjetek - többek között - az erős harckocsi fegyvernemre alapozva kidolgozták a mély hadművelet elméletét. A szovjetek a harckocsicsapataikat három kategóriába sorolták. A harckocsik egy része a csapatharckocsik voltak, amelyek francia mintára a gyalogos és lovas egységek alárendeltségbe kerültek. Létrehoztak egy főparancsnoki tartalékot, amelyekbe önálló ezredek és dandárok tartoztak. Ezek feladata a támadó alakulatok megerősítése volt. Ugyan, ezek önálló seregtestek voltak, mégis a csapatharckocsikhoz hasonló módon kerültek volna bevetésre. A harmadik csoportot az önálló gépesített hadtestek jelentették a maguk 500 harckocsijukkal. Ezek rendeltetése az ellenség védelmének áttörés után annak hátországába való betörés volt, vagyis későbbi fogalmat használva, ez volt a sikerkifejlesztő lépcső. Ezen elmélet alapvetően három különböző jellegű harckocsi típus kifejlesztését jelentette. Egy lassú gyalogsági harckocsiét, amely a lövészek soraiban haladva harcol. Erre a legalkalmasabbnak a Vickers-E-ből kifejlesztett T-26-ost találták de erre a célra szolgáltak a tankették is. A sikerkifejlesztést a könnyű, kevésbé páncélozott de mozgékony gyors-harckocsikra, a BT-re szánták bízni. A középső kategóriát alkották a közepes- és nehéz-harckocsik, amelyek viszonylag erős páncélzatuk és nagyszámú és erejű fegyverzetük révén megerősítik az ellenség védelmét áttörő gyalogságot. Ezen koncepció jegyében a szovjetek átszervezték a harckocsi csapatikat és nagyarányú fejlesztésekbe kezdtek. Természetesen, mint az a régi vicc is mondja - Milyen a szovjet törpe? Óriási! - a bolsevikok mindent nagyban csináltak, az ami máshol pár száz harckocsit jelentett, az náluk több ezres tételekben készült, így a több-tornyos harckocsik is a nyugati országok pár darabos példányszámával szemben több száz darabos tételekben készült. Persze egy ilyen bonyolult harceszköz megalkotása, még a sztálini birodalomban sem ment zökkenő mentessen.

T-28

Mint fentebb írtam a szovjet katonai vezetők fantáziáját nagyon megmozgatta a soktornyú harckocsi és azon belül a Vickers 16 tonnását majd minden tekintetben ideálisnak vélték a saját harcászati elképzeléseik megvalósítására. Azonban a Vickers Medium Mk.III-at se az Independent nem volt hajlandó áruba bocsátani, ellenben felajánlotta, hogy 20.000 Fontért terveznek egy hasonló harceszközt, ha a szovjetek az első 10 darabot, egyenként 16.000 Fontért tőlük vásárolják meg. Annyi engedményt azonban tettek, hogy a 10 harckocsi áráért vehetnek más Vickers termékeket is. Ezt az árat azonban a bolsevikok sokallták, továbbá úgy vélték, hogy a saját tapasztalataik, illetve az angliai gyárban látottak alapján képesek maguk is megalkotni egy ilyen áttörő harckocsit.

1931-ben a szovjetek két irodájukat is megbízták az új páncélos megtervezésével. A két terv, hála a követelményeknek nagyban hasonlított egymásra. Néhány fordulat után végül is letették a garast az egyik mellett, amely 1932. áprilisára el is készült. A tervezés során próbálták a lehető legtöbb szerkezeti elemet más típusokról átvenni a könnyebb és olcsóbb gyárthatóság, illetve az egyszerűbb üzemben tarthatóság miatt. Azonban a beszállítók illetve bizonyos eszközök nem készültek el időre, így a prototípusba kénytelenek voltak olyan elemeket is beépíteni, amely eltért a tervezettől. Például, a még tervezés alatt álló 45 mm-es ágyú helyett csak 37 mm-es került a főtoronyba. Nos az első próbák, katasztrofális eredménnyel végződtek. Meglátszott a szovjetek tervezési tapasztalatlansága egy ilyen összetett harceszköz megalkotásában. A futómű alul méretezett volt, a futógörgők megrepedtek, a motor túlmelegedett, illetve néha nem kapott üzemanyagot, a sebváltó beragadt. Az első hónapban alig 60 km-t tudott csak megtenni a mintapéldány, de biztató volt, hogy a harckocsi egyre hosszabb és hosszabb ideig maradt üzemképes.

blog204-03.jpg

Júliusban bemutatták a hadseregnek a kísérleti harcjárművet, amelyet a toronylöveg 76 mm-esre való növelésével, megrendelt egy előszériát. A gyártásra a leningrádi (fiatalabbaknak Szentpétervár) Bolsevik gyárat jelölték ki. 1933 áprilisára elkészült az első sorozat, amelyből 10 Moszkvában, 2 pedig Leningrádban mutatkozott be a nagyközönség előtt, a május 1-i felvonuláson. Azonban voltak még hiányosságok, ezek a járművek hamarosan visszakerültek a gyárba ahol befejezték a végszerelésüket. Ezt 12 darab harckocsit hivatalosan csak 1933. szeptember 30-án vette át hadsereg, ám már augusztusban rendszeresítésre került T-28 típusjelzéssel. Ugyan eredetileg 1933 végéig 90 darabot kellett volna legyártani, de csak 44 készült el addig, és abból is csak 41 került a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg Gépesített Tartalékainak állományába. 1934-ben a gyártást - ugyan Leningrádon belül - áthelyezték az egykori Putyilov, akkor éppen Vorosilovról elnevezett üzembe, mivel a Bolsevik gyárat a T-26-osok előállítására szemelték ki. Természetesen ez az átszervezés nem tett jót a termelékenységnek, és az előzetes gyártási tervek nem teljesültek. A gondokat fokozta, hogy a csapatok is számos meghibásodást jelentettek, amelyeket önmaguk már nem tudtak elhárítani, így jobb esetben gyári javítóbrigádoknak kellett kiszállni a helyszínre, rosszabb esetben vissza kellett szállítani a meghibásodott T-28-ast a gyárba. A problémák orvoslására csökkentették a termelési kvótát, viszont szigorították a minőség ellenőrzést.

A harckocsi teste az előzetes tervekkel ellentétben nem szegecsélessel, hanem hegesztéssel készült. A páncélos a brit elrendezést követte, a fő fegyverzett alkotó 76 mm-es 1927/32 mintájú KT-28-as, csökkentett hátrasiklású, harckocsiágyú páncélos közepétől némileg előrébb elhelyezett fő toronyba került. A T-28-as négy DT típusú géppuskája közül egy a főtoronyba a lövegtől jobbra, illetve hátrafelé került beépítésre, míg a másik kettő egy-egy független toronyba a vezető két oldalán a fő torony előtt, annak síkja alatt. 1928-ban a fő löveget egy L10-es harckocsiágyúra cserélték, illetve a parancsnoki búvónyílásra egy légvédelmi DT géppuskát is felszereltek. Az ágyúhoz 69 gránátot, míg a géppuskákhoz 126 tár lőszert (7938 darab) málháztak be a harcjárműbe. A harckocsikat, kiemelt fontosságuknak megfelelően rádió-adóvevőkkel is felszerelték. A harcjármű működtetéséről a hat tagú személyzet gondoskodott. A végül 25-28 tonnásra hízott harckocsit szemből 30, oldalról 20 mm-es páncélzat védte. A kocsi meghajtásáról egy 450 LE-s M-17L, 12 hengeres vízhűtéses repülőgépmotor szolgált. A 660 literes tüzelőanyag készlettel a T-28-as, úton 180, terepen 140 kilométert tudott megtenni (egyes források szerint a hatótávolsága elérte a 220 km-t is). Maximális sebessége 40 km/h volt de terepen ennek csak a felével volt képes haladni.

 blog204-04.jpg

Természetesen egy ilyen bonyolult és korszak viszonylatában, jelentős számban gyártott harceszköz tekintetében elkerülhetetlen, hogy több változat is létezett:

-T-28-1, a 37 mm-es löveggel ellátott prototípus.

-T-28 M.1933, az első elkészült 41 darab, négy géppuskás változat, amely még a Bolsevik gyárban készült.

-T-34 M.1934, a fent ismertetett alapváltozat, 4-5 géppuskával, ebből összesen 266 darab készült.

-T-28 M.1938, a régi M1927/32 mintájú 16,5 kaliberhosszúságú löveget a 26 kaliberhosszúságú L10-es harckocsiágyúra cserélték, illetve modernizálták a hajtóművet is. Összesen 131 darab került legyártásra.

-T-28 M.1940, az utolsó 13 darab, amely már korszerűbb döntött páncélos tornyot kapott.

-T-28E, a finn háború tapasztalatai szerint megnövelt védelmű változat. Az E „ekranirovannij” azaz pajzsos változatot jelent. Összesen 111 darab korábban elkészült változatot módosítottak erre a szintre. Az E változat harci tömege elérte a 32 tonnát, köszönhetően a homlokpáncélok 50-80, és az oldalpáncélok 40 mm-esre növelésének.

T-28A, egy 1936-ban megalkotott gyors változat volt, amelynek sebessége úton elérte a 46-56 km/h-t. Összesen 52 darabot gyártottak belőle.

blog204-05.jpg Léteztek kísérleti változatok is:

-T-28A-2, amely egy módosított, 65 km/h-s maximális sebességre képes T-28A volt.

-T-28PH, egy 4,5 méter mély vízi akadály leküzdésére képes változat volt. A harckocsit szigetelték és levegőfelvevő kéménnyel látták el. A felmerülő hibák kijavítása helyett ejtették a programot.

blog204-06.jpg

-IT-28 hídvető harckocsi. 1940-ben az 1638-as alvázszámú T-28E tornyát eltávolították és helyére egy döntött lemezekből álló 30-50 mm-es páncélozott felépítményt szereltek, melybe két géppuskát építettek be. Erre került a 13 méteres 50 tonnás teherbírású, híd, amelynek lerakására, illetve felvételére 3-5 perc volt szükséges. Az IT-28 tömege híd nélkül 25, híddal együtt 29 tonna volt. A próbák kedvező eredménnyel zárultak, bár felmerült néhány kifogás. Végül a háború szele előbb elsodorta, mielőtt sorozatgyártásra kerülhetett volna. Maximum két példány készült el belőle.

blog204-07.jpg

-T-29, nagy görgős, kísérleti, nagy sebességű változat, amellyel a T-28A változat továbbfejlesztésének tekinthető.

blog204-08.jpg

-SzU-8, 1935-ben tervezett önjáró légvédelmi ágyú, amelybe egy 1931 mintájú 76,2 mm-es légvédelmi ágyú beépítését tervezték egy felül nyitott felépítménybe, amelynek oldalfalait a körbeforgatás biztosításához lehajtható lett volna.

-152 mm-es önjáró mozsár. 1933-ban tervbe került egy, a Rheinmetall SiG-33-asán alapuló, 5 km-es lőtávolságú 52-G-521-es, 1931. mintájú löveg beépítése egy T-28 alvázra. A fő és a géppuska tornyokat is kiépítették, helyükre egy nyitott felépítmény került volna. A járműbe 47 gránátot málháztak volna magával a főfegyverzethez, illetve továbbra is rendelkezett volna két DT géppuskával.

-152 mm-es önjáró ágyú. Szintén 1933-ban tervbe került egy haditengerészeti partvédő, B-10-es, 24 km-es lőtávolságú ágyú felépítése a T-28-as alvázára. Az 50 tonnás harcjárművet 8-20 mm-es páncélvédelmet kapott volna.

-SzU-14, és SzU-14-1 önjáró löveg. 1935-ben elkészült két prototípus a T-28-as és a T-35-ös alvázán amelybe a fent említett B-10 löveget, illetve a B-4-es 203- mm-es tarackot építették be.

-Aknamentesítő harckocsi. 1939-ben a szovjetek kísérleteket folytattak, hogy a T-28-ast aknataposó szerkezetet lássák el. A berendezés 10-12 km/h-ra csökkentette a harckocsi sebességét, miközben a szerkezet alig 2-3 akna robbanását bírta ki, az után felújításra, javításra szorult. A hadsereg elégedetlen volt az eredménnyel, mivel 10-15 robbanás elviselését tartotta kívánatosnak. 1940 nyarán és telén folytatódtak a kísérletek, hogy növeljék a szerkezet élettartamát illetve, és hogy nagyobb mozgékonyságot biztosítsanak az aknataposóval ellátott T-28-asnak.

 blog204-09.jpg

 

1933.

1934.

1935.

1936.

1937.

1938.

1939.

1940.

1941.

Megrendelt mennyiség

90

50

30

100

?

90

135

-

-

Gyártott mennyiség

41

50

32

101

39

96

131

13

-

Rendszerben lévő mennyiség

-

41

91

123

224

263

359

443

411

 

blog204-10.jpg

Szolgálatban

A T-28-asokat a Központi Tartalék 1. 2. 3. 4. önálló harckocsi ezredei között osztották el. Ezek az ezredek három, 30 harckocsival rendelkező zászlóaljból álltak. Itt a T-28-asokat vegyesen alkalmazták a T-35-ösökkel. 1935 végén a harckocsi ezredeket dandárokat szervezték át. A dandárok három harckocsi zászlóaljból, egy kiképző harckocsizászlóaljból és egy harctámogató zászlóaljból álltak. Állományukba 54 T-28-as, 16 BT, 18 T-26, 3 OT-26-os lángszórós harckocsi és 1.400 fő tartozott. A dandárok a négy korábbi harckocsi ezred bázisán alakultak meg. Az 1. Szmolenszkben a Belorusz Katonai Körzetben. A 4. Kijevben a Kijevi Katonai Körzetben, az 5. Harkovban a Harkovi Katonai körzetben, és 6. Kirovról elnevezett, Szlutck-ban a Leningrádi Katonai Körzetben. Az 5.-ben a T-28-asok vegyesen szolgáltak T-35-ösökkel. 1936-ban a dandárok a katonai körzetek alárendeltségéből központi alárendeltségbe kerültek.

1939-ben a dandárok hadrendi számozását megváltoztatták. Az 5. - 14. a 4. - 10. az 1. - 21. és a 6. - 20. lett. 1939 előtt a T-28-as nem került harci bevetésre, de már 1934 januárjától számos hadgyakorlaton szerepelt. Alapjában véve a T-28-assal jók voltak a tapasztalatok, de műszaki megbízhatóság hagyott kívánni valót maga után.

1939 szeptemberében a 10. és 21. dandárt mozgósították és bevetették a lengyelországi hadműveletekben Az előbbi az Ukrán front kötelékében vett részt állományában 98 T-28-assal, míg a másik a Belorusz front kötelékében 105 T-28-assal. A harckocsik nem kerültek harcérintkezésbe ellenséges páncélosokkal, ugyanakkor meglepően jó megbízhatóságról tettek tanúbizonyságot, hiszen a hadművelet alatt 350-400 km-es menetet tettek meg láncon. A hadműveletek után a dandárokat átszervezték, páncélos állományukat megnövelték 156 darabra emelve azt.

1939 novemberében a T-28-asok ismét bevetésre kerültek, ezúttal Finnország ellen. A karéliai-földszorosban való támadásban a 20. dandár vett részt a 10. dandár erőivel megerősítve, állományában 105 T-28-assal 8 BT-5-össel, 21 BT-7-essel, 11 OT-26-ossal, 20 páncélkocsival és 2.926 katonával. A dandárt és a Mannerheim-vonal megerődített állásainak leküzdésére vetették be. A T-28-asok, összehasonlítva más típusokkal viszonylag jól szerepeltek. Pontosan vezetett tüzükkel hatásosan küzdötték le az ellenséges állásokat és a 80-90 cm mély hóban is könnyedén mozogtak, míg könnyebb társaik sorra akadtak el. Az egyedüli probléma a páncélvédettségük volt, ugyanis a finn 37 mm-es páncéltörő ágyúk lövedékei könnyedén törték át a T-28-asok páncélzatát. A 20. dandár viselte a harcok egyik fő terhét, de a veszteségeiket folyamatosan pótolták. 1939. november 30. és 1940. március 13. között a dandár 564 főt, és 482 harckocsit vesztett. Azonban ebből 155-t okozott ellenséges tüzérség, 77 aknára futott, 21 mocsárba, vagy tóba süllyedt, 2-t a finnek zsákmányul ejtettek és 197 műszaki meghibásodás miatt esett ki a harcból. A háború során 482 T-28-as sérült meg (ez úgy lehet, hogy van amelyik többször is), ebből 386 visszatért a szolgálatba, azaz 80%. A 20. dandár 105 T-28-assal kezdte meg a hadjáratot, amelyhez pótlásként további 67-et küldtek. Ezek a járművek többször is veszteséglistára kerültek de újra és újra kijavították őket, volt olyan amelyiket ötször. A háború végén összesen 32 harckocsi volt végleges veszteség, amelybe beleszámított a két zsákmányolt példány is, de érdekes módon a Vörös Hadsereg állományából csak 19 darabot töröltek. Alapvetően a téli háborúban a T-28-asok jó teljesítményt nyújtottak, de a háború azt is megmutatta, hogy a páncélvédelmük megerősítésre szorul. Ezen tapasztalatok ismeretében született meg a T-28E változat.

1940-ben A szovjet harckocsi csapatokat ismét átszervezték, hadosztályokból álló hadtesteket hoztak létre, és a nehéz-harckocsi dandárokat feloszlatták eszközeiket az új hadrendi elemek között osztották szét. A 20. dandár egy része a 1. gépesített hadtest 1. harckocsi hadosztályába került, míg a másik része a 3. harckocsi hadosztályba, de T-28-asok kerültek a 4. gépesített hadtest 8. harckocsi hadosztályába is.

 blog204-11.jpg

1941. június 1-én 481 darab T-28 volt volt még rendszerben, de ebből alig 250 volt teljes harcértékű, mintegy 200 darab kisebb-nagyobb meghibásodásokkal küzdött. A meglévő állomány a következő módon oszlott el a különböző Katonai Körzetek/Frontok között:

Leningrádi Katonai Körzet

89

Balti Katonai Körzet

57

Nyugati Katonai Körzet

63

Kievi Katonai Körzet

215

Moszkvai Katonai Körzet

8

Amúri Katonai Körzet

10

Javítóbázisokon

39

összesen

481

 

Erre az időre a T-28-asok, a T-34-esek és a KV-khez viszonyítva már elavultak voltak, de német harckocsikkal, ha pusztán a műszaki adatokat nézzük akkor még sikeresen szállhattak volna harcba. Azonban ekkora már a T-28-asok erősen elhasználódott állapotban voltak. Jellemző példa a 10. harckocsi hadosztály jelentése, amelyből kiderült, hogy a T-28-asok átlagosan 75 óránként meghibásodtak. Az 1941. Június 22-én állományában lévő 51 gépből csak 44 volt bevethető. A 15. hadtest alárendeltségében lévő 10. harckocsi hadosztály 51 T-28-asából 4 veszett el ellenséges tűztől, 4 további szintén harc közben veszett oda ismeretlen okból, 4-et üzemanyaghiány miatt kellett hátrahagyni, 3 sorsa ismeretlen, 2 megfeneklett és 32 darabot műszaki meghibásodás miatt kellett a személyzetnek sorsára hagynia.

A bevetett T-28-asok többsége a háború kezdetén a Vörös Hadsereget sújtó zűrzavarában fellépő alkatrész, lőszer és üzemanyaghiány következtében hamarosan veszteséglistára került. Ugyanakkor különösen a T-28E kemény diónak bizonyult a németeknek, ha azt elszánt személyzet kezelte és a harckocsi működőképes volt. A nyári őszi harcokat túlélő T-28-asokat továbbra is bevetették. Részt vettek például a Moszkva alatti ellentámadásban. Egy részüket beásva, mint egy-egy erőd. Így került bevetésre 16 Borogyínónál illetve 20 Leningrád védelmében, amelyek közül néhány még 1944-ben a város felmentésekor is aktív szolgálatban volt.

A T-28-ast a Szovjet Vörös Hadseregtől zsákmányolt példányokból a finnek 7, a németek legalább 10, a románok kettő és mi is 1 darabot vettünk használatba . Egyes források szerint 1935-ben két darabot eladtak Törökországnak több más harckocsival egyetemben.

Maga a T-28-as korának talán a legjobb soktornyú harckocsija volt, noha számos műszaki meghibásodással küzdött. A fegyverzet elhelyezése ideális volt, de a futómű és a meghajtás alul volt méretezve, aminek következtében sok volt a törés, illetve az idő előtti elhasználódás. A harckocsi üzembiztonságának a bonyolultsága sem tett jót, amire az alkalmazó csaptok nem voltak mindig felkészülve.

Aki ma T-28-ast szeretne látni, az megteheti a moszkvai Fegyveres Erők Központi Múzeumában, ahol egy korai változat van kiállítva, illetve a finnországi Parolaban lévő Harckocsi Múzeum is rendelkezik egy T-28E-vel.

blog204-12.jpg

T-35

A T-28-assal párhuzamosan, illetve egy kicsivel korábban egy másik, annál nehezebb és erősebb fegyverzetű harckocsi is megalkotásra került, a T-35. A T-35 volt a világon az egyetlen, sorozatban gyártott, öt toronnyal rendelkező harckocsi. A harckocsi eredete máig vita tárgya. Az angolszász, és ezen belül főleg a brit szakirodalom szerint a T-35 megihletője a Vickers A1E1 Independent volt, de ezt a szovjet/orosz szakírók tagadják. Az kétségtelen, hogy a hasonlóság igen nagy a két harckocsi – főleg a korai példányok – között, de a nyugati szakírók hajlamosak figyelmen kívül hagyni, az ekkor a Szovjetunióban tevékenykedő német mérnökök munkáját. Bárhogyan is történt, lehet, hogy formailag nagyon hasonló a két harcjármű, de a részletek kidolgozása akkor is egy bonyolult, összetett mérnöki munka amelyet kétség kívül a szovjet műszaki szakemberek végeztek el.

1930-ban felmerült a szovjetek részéről egy soktornyú, áttörő harckocsi megalkotásának terve. Két vonalon indultak el. Az egyik a Kama telepen lévő német Grotte vezette csoport volt, amely a TG-5 elnevezésű, 100 tonnás, 107 mm-es hajóágyúval felszerelt harckocsi tervével jött elő. Erről azért ezt még a sztálini Szovjetunióban is belátták, hogy túl nagyratörő terv, ezért hamar elvetették. Ezzel egyidőben egy 50 tonnás, két 76,2mm-es ágyúval és öt géppuskával felszerelt harckocsi előzetes terveit is elkészítették, de ebből csak egy fa makett készült el 1932-ig, amikor is törölték a programot.

1932 februárjában azután a szovjet hadsereg gépesítésért felelős bizottsága újra felmelegítette az alig pár hónapja ejtett elképzelést. Kiírt egy részletes követelményrendszert egy 35 tonnás, nehéz, áttörő harckocsi megtervezésére. Innen ered a későbbi T-35 elnevezés. Ekkorra a szovjetek már támaszkodhattak a saját próbálkozásaikból eredő tapasztalatokra, a Grottétól tanultakra, a német Grosstraktor és a Vickers-szel történő együttműködésre. Azért a szovjetek nem hazudtolták meg magukat és az első prototípusnak már augusztus 1-re el kellett készülnie. Meglepő módon, ha nem is az említett időpontra de 20-ára kész lett az ekkor T-35-1 jelzésű kísérleti példány, amelyet szeptember 1-én be is mutattak a hadsereg képviselőinek. Az új harckocsi egy ponton jelentősen különbözött a hadsereg előzetes elvárásaitól, ugyanis a közel 10 méter hosszú tank tömege 42 tonnára hízott. Már ez a harcjármű is öt toronnyal rendelkezett. A fő tornyában egy 76,2 mm-es, a jobb első s a bal hátsó tornyában egy-egy 37 mm-es páncéltörő ágyú kapott helyet. A bal első és a jobb hátsó torony egy-egy önálló géppuska torony volt, de ezen felül még a fő toronyba is került egy újabb DT géppuska. A harckocsit 10-11 fő kezelte. A harckocsi páncélvastagsága 30 és 40 mm között mozgott, ami ebben az időben több, mint elégséges volt. Az M-17-es motorral 28 km/h sebességet tudott elérni, és úton 150 km-t tudott megtenni. Tömege ellenére a talajnyomása kiváló volt, alig 0,7 kg/cm². Azon nyomban, már 1932 őszén megkezdődtek a próbák a T-35-1-el. Alapvetően mindenki meg volt elégedve az új harckocsi teljesítményével, bár természetesen itt is merültek fel műszaki hibák, amelyek főleg a meghajtást érintették. Azonban volt egy komolyabb baj is a T-35-1-el, rettenetesen drága volt, annyira hogy ezt még a Szovjetunió sem engedhette meg magának. Így részlegesen áttervezték a T-35-1-t, hogy könnyebben és főleg olcsóbban lehessen előállítani. Ez lett a T-35-2. A második prototípus 1933. áprilisában készült el, sőt részt vett a május 1. leningrádi felvonuláson. A T-35-2 új fő lövegtornyot és motort kapott, áttervezték a bástyának nevezett központi felépítményt, és még számos egyéb módosítást is eszközöltek rajta. Végül a két elkészült prototípus alapján, ám azokhoz képest is jelentős módosításokkal kezdték meg az ekkor már T-35A-nak keresztelt harckocsi sorozatgyártását a harkovi Mozdonygyárban, 1933 késő nyarán. Az első T-35A 1934-ben került a hadsereg állományába.

 blog204-13.jpg

A sorozatgyártásra kerülő harckocsi nagymértékben különbözött a prototípusoktól. Az immár 50 tonnás csaknem 10 méter hosszú harckocsi páncélteste alapvetően 20 mm-es páncéllemezek alkották, amelyeket főként hegesztéssel, de helyenként még szegecseléssel rögzítettek egymáshoz. A torony védelme 25-30 mm volt.

A költségek csökkentése érdekében számos szerkezeti elem megegyezett más harckocsin alkalmazottakkal. Így a fő- és a géppuska tornyok a T-28-asról, míg a páncéltörő ágyús lövegtornyok a BT-5-ösről származtak, bár azok módosított változatai voltak. Konkrétan elhagyták a torony hátsó nyúlványát.

A fő torony fegyverzete a jól ismert 1927. mintájú ezredágyún alapult, de néhány változtatást eszközöltek rajta. A leglényegesebb, hogy az 1.000 mm-es hátrasiklását felére csökkentették. A fő löveg rendelkezett, mind romboló, mind repesz, mind páncéltörő gránáttal, bár az utóbbi hatásfoka olyan csekély volt, hogy nem nagyon alkalmazták. A repesz- és a romboló gránátból 48-48 darabot málháztak be általában a harckocsiba. Tervbe volt véve, hogy a fő fegyverzetet később lecserélik az univerzális, hasonló űrméretű PSz-3 lövegre de ez végül is nem valósult meg. A fő tornyokba került még két géppuska is. Az egyik a löveg jobb oldalára egy önálló gömbcsuklóba, vagyis nem párhuzamosítva a fő löveggel, illetve egy másik tartalék a hátsó tornyrekeszbe került málházásra. A fő torony mind elektromosan, mind kézel is forgatható volt. A kezelők előre mutató módon a toronnyal együtt forgó padlón álltak, vagyis már megjelent egyféle toronykosár is a T-35-ön. A BT tornyok beépítése még egy újdonságot hozott, a 45 mm-es 1932/34 mintájú 46 kaliberhosszúságú, harckocsiágyúk alkalmazását. A 45 mm-es harckocsi ágyú félautomatikus volt, ha páncéltörő lővedéket lőttek ki belőle. Ez azt jelentette, hogy a lőszer betöltése után a zár automatikusan záródott és az elsütés után a zár nyitása és a hüvelykivetés is automatikus volt. A repeszgránát használata esetén azonban csak a zár záródása volt automatikus, mivel a kisebb kivető töltet miatt a löveg hátrasiklása is rövidebb volt. Ilyen gránát használata esetén a zárat kézzel kellett nyitni. A löveg tűzgyorsasága elérte 7-12 lövést percenként. A páncöltörő lövegek mellé itt is beépítettek egy-egy DT géppuskát. A BT tornyok is rendelkeztek, mind gépi, mind kézi forgatással. A jobb mellső torony kilövési szöge 191°, míg a bal hátsóé 184° volt. Így ha nem is sokkal de rendelkeztek holt térrel. A két toronylöveg egyenként 113-113 páncéltörő és repeszromboló lövedékkel rendelkezett. Az eredetileg rendszeresített 6 DT géppuskából egy-egy került a bal első és a jobb hátsó toronyba. A hat géppuskához összesen 160 darab, 63 lőszeres dobtárat rendszeresítettek, vagyis összesen 10.080 lőszert. Később a T-35A fegyverzetét további géppuskákkal is kiegészítették, amikor is megkapták a P-40-es légvédelmi állványt a főtoronyra, illetve a döntött tornyos példányok némelyikébe a szovjet nehéz-harckocsikon egy időben megszokott hátsó toronygéppuska is került.

blog204-14.jpg

A harckocsi korlátozott mértékben éjszakai harcra is alkalmas volt, persze csak a kor mércéje szerint. Felszerelték rá a T-26-oson már bevált iker reflektorokat és az irányzékok szálkeresztjei is kaptak belső világítást.

A T-35A meghajtásról a jó bevált, a német BMW VI repülőgép-motoron alapuló, 400 LE-s M-17-es 12 hengeres, V elrendezésű, folyadékhűtéses motor szolgált. Az M-17-es teljesítményét az 1936-37-es modernizációk során 580 LE-re tornázták fel. A motor étvágya azonban nem volt csekély. A harcjármű 910 literes benzinkészlete, amelyet két 320 és egy 270 literes tankban helyeztek el alig 150 km megtételére volt elegendő.

A harckocsi futóműve oldalanként nyolc kisméretű futógörgőből állt, amelyet párosával kapcsoltak össze. A lánc szabad visszafutásáról hat-hat további görgő gondoskodott. A harcjármű rugózását tekercsrugókkal oldották meg. A futóművet egy 10 mm-es páncél védte. A harckocsi képes volt egy 36°-os emelkedő leküzdésére, árokáthidaló képessége – fantasztikus hosszának köszönhetően 3,5 méter volt, míg a gázlóképessége 1,2 méter. Mindezek mellett, képes volt egy 1,2 méter magas függőleges falra is felkapaszkodni. A talajnyomása is kitűnó 0,78kg/cm² volt.

Az első harckocsik elektromos rendszere még 12 V-os volt de ezt hamarosan 24 V-osra cserélték. Az elektromos berendezések energiaellátásáról egy 1000 Wattos generátor gondoskodott. A harckocsi fejlett kommunikációs berendezésekkel is rendelkezett, a TPU-6 belső beszélgető rendszer hat leágazással rendelkezett. A külső kapcsolattartásról kezdetben egy 71-TK típusú rádióadó-vevő gondoskodott, melynek a hatótávolsága 18-20 km volt. Azután ezt a 71-TK-2, modernizált változatra cserélték 1935-ben. Papron az új rádió már 40-60 km-es hatótávolsággal rendelkezett, de nem bírta a rázkódást és igen megbíizhatatlan volt. Ezért egy év múlva már az újabb változat került beépítésre, a 71-TK-3 amely később a szovjet harckocsik alaprádiójává vált. A 71-TK-3 mind rádió, mind távíró üzemmóddal is rendelkezett. Menetben 15 km-re, míg álló helyzetben 30 km-re lehetett vele szöveges üzeneteket küldeni. Távíró üzemmód esetén álló helyzetben a hatótávolsága elérte az 50 km-t. A rádiókészülék tömege antenna nélkül 80 kg volt. A sok elektromos berendezés azonban egy nem várt hibát okozott. Interferencia lépett fel a rendszerben, ezért 1935-ben módosítani kellett az elektromos energia ellátó hálózatot. Megváltoztatták a vezetékek árnyékolását és zavarszűrő kondenzátorokat építtek be.

A harckocsi személyzete 11, majd később csak 9 főből állt. A fő toronyban volt a parancsnok az irányzó és a rádiós. Később a harckocsi személyzetének csökkentésekor a parancsnok vette át az irányzó szerepét, míg a rádiós lett a töltőkezelő. (ne feledjük ennek a két embernek kellett vezetnie az egész harckocsi harcát, és a kezelnie a löveg mellé, a torony hátújába és a tetejére beépített DT géppuskákat is. A két lövegtoronyba egy irányzó és egy töltőkezelő került, illetve a két géppuskatorony is rendelkezett egy-egy kezelővel. Ezenkívül rendelkezett a harcjármű még a vezetővel. (sajnos a 11 személy kilétére nem találtam adatot, de gondolom egy gépész lehetett.) Az 1935-ös személyzetcsökkentés, ez utóbbi személyt és a fő toronyirányzóját érintette.

 blog204-15.jpg

A T-35A-t a gyártás során többször is módosították. 1937-ben a harckocsi megkapta az új 580 LE-s motort. Javították a harckocsi vízmentességét. Több helyen vastagítottak a páncélzaton, ám ennek ára volt, a harckocsi tömege 52 tonnára hízott. Ekkor csökkentették a legénység létszámát két fővel. Viszont nőt a harckocsi megbízhatósága a korábbi 1. 500 km-es garantált meghibásodásmentes futásteljesítményt 2.000 km-re növelték. 1938-ban felmerült a fő fegyverzet lecserélése L-10 ágyúra, de ezt elvetették, mivel úgy vélték, hogy a két 45 mm-es páncéltörő ágyú elégséges, az ellenséges harckocsik leküzdéséhez. A szovjetek is tisztában voltak a parancsnok leterheltségével ezért egy érdekes megoldást választottak. Kísérleti jelleggel az egyik példányba beépítettek egy 1935 mintájú TPUAO tüzérségi tűzvezető berendezést a a hozzá tartozó 9 lábas távmérővel. Ezt a műszert még a forradalom előtt vásárolt, brit Barr & Stroud rendszeren alapult. 1936-ban a szerkezetet intenzív csapatpróbának vetették alá. Ugyan a szerkezet bizonyos tekintetben bevált, de szükség volt egy jól kiképzett kezelőre a működtetéséhez. Ezen felül a megbízhatóságával is gondok voltak, ráadásul igen drága volt. Úgyhogy a fejlesztést először 1938-ra felfüggesztették, majd szép csendben eltűnt a süllyesztőben. Az 1938-39-ben elkészült utolsó 10 harckocsi már döntött oldalfalú fő tornyot kapott. Ezek közül öt példányba hátsó toronygéppuskát is beépítettek. A visszafutó görgők számát eggyel csökkentették. Ami lényegesen a test frontpáncélját 70 mm-re a torony homlokpáncélját pedig 30 mm-re növelték. A 10 késő harckocsi közül hármon elhagyták a szovjet harckocsikra oly jellemző keretantennát és már botantennát szereltek fel rájuk. Ezek a késői T-35-ösök tömege már elérte az 55 tonnát.

1932.

1933.

1934.

1935.

1936.

1937.

1938.

1939.

összesen

T-35-1

1

-

-

-

-

-

-

-

1

T-35-2

-

1

-

-

-

-

-

-

1

T-35A

-

-

10

7

15

10

11*

6*

59

 

blog204-16.jpg

A T-35-ös fejlesztésének volt még egy mellékága. Akárcsak a T-28-as esetében megpróbálták az alvázát önjáró löveg hordozására is felhasználni. Ez lett a SzU-14. 1934-ben egy T-35 alvázra egy 1931. mintájú, 203 mm-es, B-4 tarackot építettek. Az önjáró löveget hét fő szolgálta ki. Az önjáró löveg 1940-ben kisebb modernizáláson esett át, innentől fogva SzU-14-2 lett az elnevezése. 1936-ban a 203 mm-es ágyú helyett egy nagy erejű 152,4 mm-es Br-2-es ágyút építettek be, amelynek a lőtávolsága majdnem 25 km volt.

A T-35-ösöket kezdetben a moszkvai 5 önálló harckocsi dandárba szervezték. Mivel nem volt elegendő T-35-ös vegyesen alkalmazták a T-28-asokkal. Az 1940-es átszervezést követően a T-35-ök zöme a Kijevi Katonai Körzet 8. gépesített hadtestének alárendeltségben lévő 34. harckocsihadosztály 67. és 68. harckocsiezredébe szervezték át. A T-35-k közül néhány részt vett Lengyelország megtámadásában, azonban a finnek elleni téli háborúban nem kerültek bevetésre. Ugyan a korabeli jelentések szerint láttak ilyen harckocsit messze északon, amit T-35C-ként azonosított a német felderítés, de az egy SzMK harckocsi volt. A szovjetek ekkora már tisztában voltak, hogy a T-35-ös nem alkalmas a modern háborúban való bevetésre, és tervek is születtek, hogy kivonják őket az első vonalból, és oktatási intézményekbe vezénylik át őket. De közbe szolt a háború.

1941. június 22-én a két ezred összesen 48 darab T-35-tel rendelkezett. A fennmaradó 12 példány szerte az országban helyezkedett el. 5 volt javításon a 183. számú üzemben 6 különböző oktatási intézményekbe került, míg a második prototípus Kubinkában volt. Az első prototípust még 1936-ban leszerelték. A 34. hadosztály a háború kitörésekor 42 harcképes példánnyal rendelkezett, mert hat T-35-je csapatjavításon volt. A bevetett harckocsijait rövid időn belül mindet elvesztette, de csak 7 semmisült meg harcban, 35-öt a legénysége elhagyta, és a legtöbb esetben felrobbantotta, vagy harcképtelenné tette. Egyes jelentések szerint egy négy harckocsiból álló önálló osztag részt vett Harkov 1941-es védelmében. Ezek a harckocsik is harcban veszett el. A T-35-ösök utolsó szovjet szereplése a moszkvai csatában volt. A németeknek sikerült ép példányt is zsákmányolniuk amelyet aztán nem kis nehézség árán Kummersdorfba szállítottak. (A harckocsi hossza speciális vasúti szerelvényt igényelt.) nem megerősített hírek szerint ez a példány volt az utolsó harcoló T-35 amikor is 1945-ben a német 11. harckocsiezred 4. századában bevetésre került Berlin védelmében.

blog204-17.jpg

A T-35, noha egy igen innovatív fejlesztés volt, mégis zsákutcának bizonyult. Túl nagy, túl nehéz és legfőképpen túl drága volt. Egy T-35 árából, nem kevesebb mint kilenc darab T-26-ot lehetett legyártani. A harckocsi egyik legfőbb hibájának a hossza bizonyult. Túl nagy volt a hossz-szélesség aránya ami miatt nehéz volt fordulásra kényszeríteni. Ráadásul a vezető kilátása is korlátozott volt, ezért sokszor vakon, vagy a két mellső torony személyzetének instrukciói alapján volt kénytelen vezetni a harckocsit. A T-35 is szenvedett attól a tipikus harckocsihibától, hogy ha a jobb első lövegtorony nem állt megfelelő helyzetben, akkor a vezető búvónyílását nem lehetett kinyitni, vagyis a harcjármű vezetője a harckocsit ért találat esetén be tudott szorulni a harckocsiba. A növelt teljesítményű M-17T motor teljesítménye sem volt elegendő, terepen a harckocsi mindössze 8-10 km/h-s sebességgel volt csak képes haladni. Az egyik leglényegesebb hiba a harckocsi parancsnokának a túlterheltsége volt, amit tovább rontott személyzet csökkentése. Egyszerűen ha akarta volna sem tudta volna ellátni a rá háruló temérdek feladatott. Egyszerre kellet volna parancsolnia a jármű vezetőjének, megjelölnie az általa felderített célokat a négy segédtoronynak, céloznia a fő torony lövegével, vagy alkalom adtán kezelnie annak valamelyik géppuskáját. Mindeközben kapcsolatot kellett tartania felsőbb parancsnoksággal is és végrehajtania az onnan kapott parancsokat.

Ugyan a T-35 a szovjet katonai erő megtestesítője volt és számos korabeli plakáton is szerepelt, mégsem volt meghatározó harckocsija a szovjet páncélos erőknek. Mint általában az óriás tankok inkább propaganda szerepet játszottak és a katonai parádék sztárjai voltak. Bár ott is csak korlátozott számban jelentek meg. Pl az 1940. november 7.-i parádén Moszkvában és Kijevben is csak 10-10 harckocsi vonult fel. Harci szereplése elhanyagolható volt. A T-35 végül is tervezett szerepében soha sem került bevetésre. Noha tervezésekor és rendszeresítésekor kétségtelenül képes lett volna feladata ellátására, de mire harcba került a technikai változás már eljárt felette. Soha nem adatott meg neki, hogy áttörje az ellenség védelmét, mivel soha nem jutott el odáig. A T-35 legfőbb ellensége nem a német harckocsik voltak, hanem a távolság, amely ahhoz kellett, hogy elérjenek arra pontra ahol meg tudtak volna ütközni velük.

Napjainkra egy T-35 maradt meg, a kazanyi harckocsizó iskolából származó, 1938-as építésű, 0197-7 alvázszámú példány. Ez a harckocsi harcban soha sem vett részt, ma Kubinkában található, akár csak a SzU-14-es is. Ezen kívül létezik még egy utánépített példány, amelyet 2016. januárjában az Urali Bányászati és Kohászati Vállalatnál építettek. Ez a példány nem rendelkezik meghajtással és a helyi múzeumban van kiállítva.

 

SZMK/T-100

A spanyol polgárháború tapasztalatainak kiértékelése során, a szovjetek azzal a keserű ténnyel voltak szembesülni, hogy az új típusú, nagy kezdősebességű lövedékekkel tüzelő páncéltörő ágyúk könnyedén törik át a szovjet harckocsik páncélzatát. Noha a nehéz-harckocsik nem kerültek bevetésre az Ibériai-félszigeten dúló harcokban a T-26-osok veszteségei mégis gondolkodóvá tették a szovjet katonai felső vezetést. Nyilvánvalóvá vált, hogy a T-26-os nem alkalmas az ellenség védelmének áttörésére, és a T-28 és a T-35 páncélvédettsége sem volt már leküzdhetetlen. A tapasztalatok leszűrése után a Harckocsi- és Gépesített Csapatok Parancsnoksága 1937 novemberében megfogalmazta a követelményrendszert, amely szerint az új áttörő harckocsit meg kellett tervezni. Igen magasra tették a mércét. Az 50-60 tonna tömegű 45-75 mm-es páncélzattal rendelkező harckocsinak állnia kellett az 1.200 méteren túlról leadott 76.2 mm-es lövedékek becsapódását, illetve bírnia kellett a 37-45 mm-es páncéltörő lövedékek találatait is, bármilyen távolságról is adták volna le azt. A tűzvédelem miatt dízel-motorral kellett rendelkeznie. Noha a T-35 utódjául szánták szakítottak annak toronyelrendezésével és mindössze három toronnyal kellett csak rendelkeznie, igaz azok mindegyike lövegtorony volt. Összesen egy 76 mm-es általános, és két 45 mm-es páncéltörő ágyúval, két DK nehéz-géppuskával és hat DT géppuskával kellett rendelkeznie. Szintén előírták, hogy az új harckocsinak a T-35 futóművén kellett alapulnia. Félhivatalosan a katonák egy páncéltörő-ágyú romboló, áttörő harckocsi megalkotását várták el a mérnököktől, ami még ha most furcsának is ha,t nem volt teljesen elrugaszkodott, megoldhatatlan feladat. Először a harkovi Mozdonygyárat bízták meg saját gyártmányuk továbbfejlesztésével, de hála a sztálini tisztogatásoknak a munkák csak vontatottan haladtak. Ekkor a munka gyorsítása érdekében a 185. számú leningrádi gyár két tervezőcsoportját bízták meg az új harckocsi megtervezésével. A akkor Kirovról elnevezett, korábbi Putyilov gyár már nagy tapasztalatokra tett szert az ilyen jellegű munkában, hiszen az ő kezük munkája volt a T-28-as is. Az egyik tervezőcsoportot N. Barikov vezette, aki már részt vett a T-28-as tervezésében is, míg a másikat a Kotyin alezredes, akinek a nevéhez majd később az ISz harckocsicsalád megalkotása fog kapcsolódni. 1938. május 4-én mindkét csoport bemutatta előzetes terveit a párt vezetésének. Barikov harckocsiját T-100-nak, vagy 100. gyártmánynak nevezték el, míg Kotyin Kirovról nevezte el a tankját, ez volt az SzMK. A két harckocsi hála a kiírásoknak és azonos gyökereknek igen hasonlóra sikeredett. Széles lánctalpakon nyugvó futóművük volt A fő toronyba egy 76,2 mm-es, míg az alatta elhelyezett első és hátsó toronyba egy-egy 45 mm-es páncéltörő ágyút álmodtak meg a tervezők. A két páncélos közötti legfőbb különbség a rugózásban rejlett. Mindkettőnél elhagyták a T-35 tekercsrugóit, a T-100-nál a konzervatívabb laprugós megoldást választották, míg az SzMK-nál a torziós rugózást. Az előzetes számítások szerint a T-100 58 tonna, míg a SzMk csak 45,9 tonna lett volna. Erről a megbeszélésről több változat is kering, amelyen végülis egy lényeges változásról döntöttek, elhagyták a hátsó lövegtornyot. Az egyik változat szerint, a bemutatón Kotyin kezdeményezte, hogy hagyják ki a kiírásból a hátsó lövegtornyot és az így felszabaduló tömeget fordítsák a páncélzat vastagítására. Egy mások változat szerint, maga Sztálin kezdeményezte azt. Ennek egyik változata szerint a generalisszimusz egy epés megjegyzést tett, mely szerint tankból nem lehet csatahajót csinálni, utalva a sorba rendezett három toronyra. A másik szerint Sztálin megkérdezte, hogy mekkora tömeget jelent a hátsó torony. A válasz az volt, hogy az bizony 7 tonna. Ekkor Sztálin elgondolkodott és indítványozta, hogy azt fordítsák inkább, a harckocsi páncélzatának erősítésére. Bárhogy is történt, végül is a mérnökök győzedelmeskedtek hadsereg vezetése felett, és a megépítendő prototípusok már csak két toronnyal lettek megrendelve.

Az T-100 1939 májusára készült el, míg az SzMK augusztusra. Mindkét harckocsit a megszokott módon Kubinkába szállították, hogy alapos kipróbálásnak vessék alá. Mindeközben Kotyin és csapata még a két tornyos harckocsit is túl nehéznek vélte, ezért1939 februárjában titokban megkezdte az SzMK egytornyos változatának a megtervezését. Az új harckocsi terveit augusztusban mutatta be Sztálinnak, aki engedélyezte annak a mintapéldányának a legyártását is. Ez a harckocsi lett a jól ismert KV-1-es.

Miközben folytak a próbák, és a harckocsik már vagy 1.000-1.000 km-t tettek meg a próbapályákon, kitört a szovjet-finn háború, amely valós lehetőségeket teremtett, hogy mindhárom harckosi immár harc közben bizonyítson. A harckocsik gyári személyzete miután rögtönzött katonai kiképzést kapott, nyomban ki is kerültek a frontra. A kísérleti harckocsikat a 20. nehéz-harckocsi dandár 90. és 91. harckocsi zászlóaljába osztották be és már decemberben bevetésre kerültek.

SzMK

Az SzMK hét fős legénységgel rendelkezett és 55 tonnát nyomott. A harckocsit frontpáncélja 75 mm-es volt, de a többi helyen is 60 mm-es páncélzat védte. A harckocsi haslemeze 55, míg a torony és test tetőpáncélja 30 mm-es volt. A harckocsi fő fegyverzete a 76,2 mm-es, 30 kaliberhosszúságú L-11-es ágyú volt, amely később a T-34-es első változatába is került. A másodlagos toronyba a már jól bevált 45 mm-es páncéltörő ágyú került. A harckocsi fegyverzetébe tartozott még egy 1938. mintájú DSK nehéz-géppuska és négy DT géppuska is. A harckocsi lőszer javadalmazása 113 darab 76 mm-es, 300 darab 45 mm-es gránátból állt. A mellső, kis torony kilövési szöge 270° volt hála a fő torony kör alakú talapzatának (a tervezett hátsó torony kilövési szöge 290° lett volna). A harckocsi meghajtásáról a 12 hengeres, folyadék hűtéses, 850 LE-s GAM-34 motor szolgált, amellyel a harckocsi úton 35-, terepen pedig 15 km/h-s ebességgel tudott haladni. A harckocsi hatótávolsága úton 280-, terepen pedig 230 km volt. Terepjáró képessége kítűnő volt, majd minden paramétere megközelítette, vagy túlszárnyalta a T-35 hasonló értékeit. (meglepő módon az árokáthidaló képessége a SzMK-nak, de a T-100-nak is nagyobb volt, mint a hosszabb elődjének, a T-35-nek.

Az SzMK első harci alkalmazására december 17-én került sor a finnországi Hottinen/Szumma közelében. Az SzMK-nak a T-100-zal karöltve az itt lévő megerődített finn védelmi állásokat kellett áttörnie. A szovjetek napokon keresztül folyamatosan támadták a finn állásokat. Mindhárom harckocsi megbízhatóan működött. Igaz ugyan, hogy a második napon a finnek egy szerencsés lövéssel sikerült ellőniük a KV ágyúját, de az biztonságosan vissza tudott térni a saját vonali mögé ahol kijavították azt. A harmadik napon újra rohamra indult az SzMK és a T-100. Miközben sorra számolták fel a finn megerődített állásokat mélyen betörtek az ellenséges védelembe. Ekkor azonban az SzMK aknára futott, és mozgásképtelenné vált. A T-100 először megpróbálta elvontatni a sérült harckocsit, majd amikor ez nem sikerült, elé állt hogy fedezze az SzMK személyzetet, akik megpróbálták mozgásképessé tenni tankjukat. Több órai megfeszített munka sem járt eredménnyel. Az SzMK személyzete a T-100-ba szállt annak hasi vészkijáratán át majd a szovjetek az SzMK-t hátrahagyva visszavonultak. Természetesen a szovjet vezetésben mély aggodalmat váltott ki a kísérleti harckocsi elvesztése, ezért másnap egy harccsoport amely a 167. gépesített zászlóalj két századából, a 37. önálló műszaki századból és hét T-28-asból állt támadást indított, az elhagyott harckocsi visszaszerzésére. Az osztagnak sikerült áttörnie a finn védelmet ám hamarosan tüzérségi lövegek és géppuskák keresztűzébe került, és kénytelen volt visszavonulni, miközben 47 katonája esett el, vagy sebesült meg. Az SzMK egészen 1940 februárjáig maradt finn területen és csak 26-án került a harckocsi vissza szovjetek birtokába. Ez idő alatt készültek azok a képek, amelyek alapján a németek T-35C néven azonosították be az ismeretlen szovjet nehéz-páncélost. Az ismét birtokba vett SzMK-t hat T-28 vontatta el a legközelebbi vasútállomásig, ahol aztán vonattal visszaszállították a gyárba. Ugyan határozat született, a harckocsi kijavítására és újbóli Kubinkába szállítására, de erre nem került sor. Az SzMK végzete valamikor az ötvenes években következett be, amikor szétbontották és beolvasztották.

 blog204-18.jpg

T-100

A T-100 még az SzMK-t is felülmúlta. 58 tonnás volt és kezeléséhez 8 főre volt szükség. Ennek ellenére páncélzata gyengébb volt, általában csak 60 mm-es., míg az alárendelt helyeken csak 25-30 mm-es. Fő fegyverzete hasonló volt, de csak 3 DT géppuskával rendelkezett egy-egy a lövegek mellett és egy légvédelmi állványon a fő tornyon. Viszont több lőszert málháztak a harckocsiba, 120 darab 76 mm-est és 393 darab 45 mm-est, a géppuskákhoz 68 darab 63 lőszeres tárat (4.284 lőszer). Menetteljesítménye és terepjáró képessége hasonló volt, de hatótávolsága jóval csekélyebb, mindössze 160/120 km. Meghajtásáról ugyan az a motor gondoskodott.

T-100 a fentebb említett módon az SzMK-val együtt került bevetésre. December 19-én miközben szó szerint testével fedezte sérült társát, eközben nem kevesebb mint hét 37 és 47 mm közötti páncéltörő gránát is eltalálta. Noha mindegyik lövedéket 500 méteren belülről lőtték ki, egyik sem tudta áttörni a T-100 páncélzatát. Miközben folyt a mentés a T-100 személyzete is meleg perceket élt át, mert műszaki hiba miatt leállt a motorja de a vezető sikeresen elhárította a hibát, így a T-100-nak társával ellentétben sikerült elhagynia az ellenséges terület. A motor kijavítása után a T-100 visszatért a frontszolgálatra, ahol először a 20. majd az 1. harckocsi dandár kötelékében harcolt. A téli háború során a T-100-at nem kevesebb, mint 14-szer érte találat, de ezek közül egyik sem tudta áttörni a páncélzatot. 1940. április 1-ig a T-100 mintegy 1750 km-t tett meg, ebből 315-öt harc közben.

A finn háború után a T-100 is visszatért a gyárba, ahol felújították. A munkálatok után 1940 nyarán ismét Kubinkába szállították, a tesztek folytatására. 1941-ben a front közeledtével a T-100-at először Kazanyba, majd Cseljabinszkba evakuálták. A T-100 sorsa innentől homályba vész, valószínűleg osztozott társa sorsában és valamikor az ötvenes évek közepén beolvasztották.

Az értékelések szerint, noha a T-100 küzdött bizonyos gyermekbetegségekkel, de alapvetően teljesítette az elvárásokat. A gondok főleg a téli hidegben való indítással voltak kapcsolatosak. A szovjetek ekkor dolgozták ki azt a sűrített levegős hidegindító rendszert, amely aztán több harckocsijukon is alkalmaztak, beleértve a T-34-et és a T54/55-öt. Ugyan teljesültek a követelmények, a gond csak az volt, hogy ekkora már ezeket meghaladta az idő és végérvényesen bebizonyosodott, hogy az egytornyos, de jóval erősebb páncélzattal rendelkező nehéz-harckocsi, mint a KV-1-e sokkal jobban megfelel a kívánt célnak. Így az értékelés ellenére a bizottság nem támogatta a T-100 gyártásba vételét, helyette a KV-t választották, és az idő őket igazolta.

Azonban a T-100 története itt nem ért végett. A T-100 alvázán kialakítottak egy 130 mm-es önjáró löveget, amelybe egy B-13 típusú, tengerészeti ágyút építettek be, ez lett a Szu-100U. Az önjáró löveg bevetésre került Moszkvánál, és ma Kubinkában van kiállítva. 1940-ben Kulik marsall, aki a Vörös Hadsereg fegyverzetének fejlesztéséért volt felelős, parancsot adott, hogy a fő torony átalakításával, építsenek be a T-100-ba egy M-10 típusú 152 mm-es tarackot, amely hatékonyabban tudja majd pusztítani az ellenség megerősített állásait. Az új harckocsi, amin megmaradt volna a mellső 45 mm-es torony is, lett volna a T-100Z. Az új torony el is készült, de nem a T-100-ra került felépítésre, hanem a KV-re. Így született meg a KV-2-es.

blog204-19.jpg

Type 91/95

Meglepő módon a japánokat is megpróbálkoztak egy soktornyos harckocsi megalkotásával. A japánok a szovjetek fejlődést látva nekifogtak egy nehéz-harckocsi megalkotásának, az első prototípusok 1927-ben készült el majd ezt követte egy másik 1931-ben, amely már hivatalos típusjelzést is kapott a Type 91-et. Azonban mindkét programot a prototípus elkészülte után törölték. Mindkét típus jellemzője volt, hogy a fő tornyban egy löveg kapott helyet, amely alá és elé, illetve hátra, a motor mögé is került egy-egy géppuska torony. A két előd fontos lépcsőfok volt a következő fejlesztéshez. 1932-ben ismét felmelegítették az elképzelést, és 1934-re el is készült egy újabb prototípus Type 95 néven.

Az új nehéz-harckocsit két toronnyal képzelték el. A fő toronyba egy 70 mm-es löveg került volna, a gyalogság ellen, míg elé és alá egy 37 mm-es löveggel ellátott kisebb torony. A fő fegyverzet egy Type 94-es harckocsi ágyú volt, amelyhez egyaránt rendszeresítették repesz és páncéltörő gránátot is. A fő torony előtt és alatt kapott helyet a Type 94-es, 37 mm-es páncéltörő ágyúval felszerelt kisebbik lövegtorony. A fő torony hátújára, japán módra beépítettek egy géppuskát, illetve a az elődtípusokhoz hasonlóan a motor mögé is került egy géppuska torony.

A 26 tonnás harcjárművet 12-30 mm-es páncél védte, kezeléséhez 5 főre volt szükség. A Type 95 meghajtásról egy 290 Le-s BMW IV vízhűtéses motor gondoskodott. A harcjármű 22 km/h-s sebességre volt képes és úton 110 km-t tudott megtenni.

blog204-20.jpg

Ambasa

Szerző: ambasa  2016.08.10. 00:00 2 komment

Címkék: haditechnika második világháború Japán Oroszország/Szovjetunió

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr709910708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MeyilKree 2016.08.13. 10:57:38

Fantasztikus poszt ez is, köszönöm!
Remek lett ez a sorozat, a szokásos magas nívón is túltesz!
Mennyi ideig gyűjtötted az adatokat? Mert nagyon látszik mögötte a sok munka.

ambasa 2016.08.14. 17:00:19

@MeyilKree:

Köszönöm!
Az anyaggyűjtés, már hónapokkal ez előtt megkezdődött, sőt bizonyos részeit már korábban megírtam. Igazából, az a tapasztalatom, hogyha kinézek egy témát, általában nem a források hiányával, hanem a bőségével kell szembesülnöm már rövid kutakodás után. Az igazi probléma azt kiválasztani, amit érdemes elolvasni.

TG
süti beállítások módosítása