Nos ritka alkalom, amikor egy kerek évfordulóhoz kapcsolódóan írhatok cikket. A napokban lesz 600 esztendeje, hogy egy maroknyi angol megsemmisítő vereséget mért egy nálánál jóval nagyobb francia seregre Azincourt felázott szántásán. A csata ma az angol nemzettudat része, olyanok énekelték meg, mint Shakespeare, melyek nyomán olyan feldolgozások születtek, mint Sir Laurence Olivier 1944-es, vagy a Kenneth Branagh 1989-es filmje. Magának a csatának a lefolyását már számos helyen leírták, akit érdekel a tengernyi angol mellett tucatnyi, hosszabb rövidebb magyar nyelvű feldolgozással is találkozhat. És ennek ellenére, akkor miért is írok róla, nos a kerek évforduló, és a különböző leírások közötti ellentmondások miatt.

blog176-01.jpg

Az interneten számos leírás található, de ezek többsége, beleértve a wikipediát is nincs egy gépelt oldalnál nagyobb terjedelmű. Ez alól kivétel Crow honlapja, amely már legalább 10 éves és sajnos már évek óta nem frissül, de ettől függetlenül bátran ajánlom más témákban is. Ezen kívül alapvetően hat könyvet használtam fel ezen cikk megírásához:

-Bárczay Oszkár: A hadügy fejlődésének története (MTA 1895.)

-Razin: A hadművészet története II. kötet (Zrínyi 1961. 36-605885/1)

-Rázsó Gyula: A lovagkor csatái (Tankönyvkiadó 1987. isbn 983-18-0441-0)

-John Keegan: A csata arca (Aquila 2000. isbn 963-679-058- 2)

-Antony Livesey: Nagy hadvezérek – nagy csaták (Gabo 2000. isbn 963-9237-10-5)

-Martin Dougherty: A középkor nagy csatái 1000-1500 Hastingstől Konstantinápolyig (Ventus Libro 2007. isbn 978-963-9701-20-5)

Akkor nézzük is mi történt, abban az összecsapásban, amely Keegan szerint ez a középkor egyik legjobban dokumentált csatája, amelyet nyolc-kilenc kortárs - melyből legalább hárman saját szemükkel is látták az ütközetet - leírásból is megismerhetünk. A leírásnál alapvetően az ő leírásra fogok támaszkodni, nem mintha Keegan tévedhetetlen lenne, de az övé az egyik legbővebb és az egyik legsajátosabb nézőpontú, viszont minden esetben, amikor ettől eltérő leírást idézek, megpróbálom a forrást is feltüntetni.

1415-ben a később száz éves háború néven elhíresült angol-francia összecsapás sorozat ekkor már 78 éve tombolt. Kezdetben a szigetországiak álltak nyerésre de erre az időszakra kontinentális hódításaik nagy részét már kénytelenek voltak feladni. Ez többek között a XIV. század végén, Angliában zajló polgárháború okozta. A derék szigetországi nemesek, miközben azzal voltak elfoglalva, hogy ki legyen a király, megfeledkeztek annak franciaországi birtokai megvédéséről. Végül, ha vitatható jogalappal is de IV. Henrik került trónra, akinek sikerült valamennyire megszilárdítania a hatalmát, de sohasem sikerült teljesen elfojtania a lázadás parazsát. Őt 1513-ban az alig 22 éves fia V. Henrik követte. Henrik kicsapongó ifjú koráról inkább csak mendemondák maradtak fent, amelyeket az általam olvasott könyvek nagy része vitat. Hogy ez valós-e, vagy csak az angol nemzeti büszkeség nem engedheti meg, hogy ilyen pecsét legyen az egyik legnagyobb uralkodójuk életében, döntse el ki-ki maga. Mikor trónra került természetesen a lázadók nyomban megpróbálták megbuktatni, de ezt kemény kézzel letörte, a főkolomposokat kivégeztette így stabilizálta valamelyest uralmát. Henrik azonban művelt, olvasott, és ami a lényeg bölcs uralkodó volt,  egyben még bátor katona és jó parancsnok is volt. Tudta, hogy hatalma megőrzése érdekében egyesíteni kell Albion nemességét, amelyre az egyik legjobb módszer egy külországi hódító hadjárat. Erre, trónra lépése után alig két évvel már kedvező alkalom kínálkozott, mivel az inga átlendült, és az egykor erős Franciaországot a polgárháború gyengítette. V. „bölcs” Károly, aki megtörte az angol hódításokat és visszaszerezte az elveszett területeket 1380-ban meghalt. Kiskorú fia VI, „őrült” Károly követte, aki nem csak névleg volt bolond. Noha ő volt az uralkodó de tényleges hatalommal kezdetben kiskorúsága, később elmeállapota miatt nem rendelkezett, nevében kormányzók vezették az államot. A régens II. burgundi János volt, de a posztra I. orleansi Lajos is pályázott, a két tábor annak rendje és módja szerint egymásnak is esett. A helyzetet bonyolította, hogy közben Párizsban a polgárok fellázadtak, a központi hatalom meggyengült, az országban anarchia uralkodott, miközben mindkét párt az angol uralkodótól várt hogy mellé álljon a vita eldöntésre. Nos Henrik ebben a helyzetben döntött arról, hogy megpróbálja visszahódítani a híres Fekete Herceg, a crécy győztes által megszerzett birtokait, amelyről még az angolok az 1375-ös bruggei békében voltak kénytelenek lemondani.

blog176-02.jpg

1415. tavaszán Henrik megkezdte a hadjárata előkészítését. Előbb a pénzügyi alapját teremtette meg - miközben fél kézzel még levert egy ellene irányuló puccsot - majd ennek birtokában megkezdte a sereg toborzását is. Ekkoriban, ha az angol uralkodó hódító háborút akart indítani, bizony igencsak ki kellett ürítenie a kincstárát. Naponta a következő zsold járt:

-egy hercegnek 13 shilling 4 penny

-egy grófnak 6 shilling 8 penny

-egy bárónak 4 shilling

-egy lovagnak 2 shilling

-egy fegyvernök 1 shilling

-egy íjásznak 6 penny

És mindezt három hónapra előre. (Azoknak, akik nem ismerik a középkori pénzrendszert, amely 1971-ig Nagy Britanniában még érvényben volt 12 penny egy shilling, 20 shilling 1 font, ugyan ez azoknak, akik anno olvasták a Három testőrt 12 sou 1 livre, 20 livre 1 frank.)

Így talán annyira nem meglepő, hogy noha Albion fiai özönlöttek Henrik zászlaja alá, az inváziós sereg mégis csak alig 2.000 teljes fegyverzetű katonából, amely gyakorlatilag felölelte a teljes angol nemességet és mintegy 6.000-8.000 íjászból (a források e két értéket adják meg) állt. A sereg része volt még 65 tüzér is és 12 nagyobb és számos kisebb ágyú. Természetesen a sereggel tartott a minden középkori hadat uszályként kísérők hada: papok, iparosok, pékek, hajcsárok, fogathajtók, heroldok, zenészek, markotányosok, de ami lényegesebb 1.200 ács. A korabeli jegyzékek szerint a sereg részei volt 20 sebész is. Csak Henrik kísérete 900 emberből állt.

A sereg Southampton kikötőjében gyülekezett és hajózott be. Augusztus 11-én Henrik zászlóshajóján a Trinity Royalon felvonták a vitorlákat és a sereg mintegy 1.500 kisebb (inkább az) és nagyobb hajó fedélzetén megindult a kontinens felé. Henrik előtt több lehetőség volt. Ekkor szilárdan uralták a Calais megerődített kikötőjét, de ott partra szállva nem igazán érhette el azt a siker, amelyre serege vágyott, így hát Normandia és a Szajna torkolata felé fordította hajója orrát, akárcsak 529 évvel később egy másik. A cél Harfleur városa volt, amely a Szajna torkolatában annak jobb partján állt. Stratégiai jelentőségét az adta, hogy innen kiindulva visszaszerezhette az ősi normandiai birtokait, és összeköttetést teremthetett, Calais és a szintén angol kézben lévő Bordeaux között. A várost erős falak mellett északról, délről és keletről a Szajna és a Lezarde folyók és mocsarak védték. A város jelentőségét tovább növelte, hogy mind tengeri, mind folyami kikötővel rendelkezett. Két nappal később a flotta megérkezett a célhoz és Harfleurtól alig 5 kilométerre horgonyt vetett. Itt a sereg sikeresen partra szállt, amelyet a franciák meg sem próbáltak megzavarni. 17-én Henrik a város alá vonult, tábort vert és másnap megkezdte az ostromot, amely azonban keményebb diónak bizonyult, mint várták. A francia erőség helyőrsége normál esetben alig 100 főből állt, de az utolsó pillanatban két tapasztalt francia lovag, Sieur d-Estouteville és Sieur de Gaucourt vezetésével további 300 fegyveres csatlakozott a védőkhöz. (Rázsó szerint a helyőrség létszáma elérte a 800 főt is). Miközben a britek nekifogtak az ostromnak közben a láthatáron feltűnt egy kisebb francia sereg D’Albret és Jean Boucicaut vezetésével, amely mintegy 1.500 főből állt. Boucicaut, aki ekkor Franciaország marsallja, vagyis a hadsereg tényleges vezetője, és kiváló katona volt, bátorságát, és katonai képességeit senki sem vonhatta kétségbe, tudta, hogy maroknyi katonájával botorság lenne megtámadnia az angolokat, így várt, hogy a francia nemesek beérkezzenek zászlaja alá. Azok azonban nem nagyon siettek, még mindig a pártoskodás foglalta le őket. A francia parancsnok azonban nem süllyedt teljes passzivitásba, noha nem próbálta meg feltörni az ostromgyűrűt, de megpróbált egy fegyverszállítmányt bejuttatni a védőknek, amelyet azonban az angolok elfogtak.

Magáról a vár megvívásáról nincsen részletes leírásunk, az angolok módszeres ostromba fogta, aknák ásásával próbálták lerombolni a város falait, amelyeket a franciák ellenaknák ásásával sikeresen meggátoltak. Az angolok bevetették csekély számú nehéz ostrom-tüzérségüket is, szám szerint legalább három löveget (ebben mind Keegan, mind Rázsó egyet ért, sőt az utóbbi még meg is nevezi a lövegeket, a „London”-t, a „hírnök”-öt és a „Királykisasszony”-t, mert ebben a korban az ágyuknak, akárcsak a hajóknak saját nevük volt). Közben a védők sorozatos kitörésekkel zaklatták a támadókat. Azonban az angolokat nem a francia katonák gyötörték és tizedelték meg a legjobban, hanem a táborukban kitörő, ilyenkor amúgy szokványos vérhas járvány. A halál nem válogatott, a dizentéria számos névtelen áldozat mellett néhány ismertebbet is szedett, név szerint Arundel és Suffolk grófját, Norwich püspökét és Michael de La Pole, és Thomas Courtenay, akik a király közeli barátai voltak. A halottak mellet súlyosan megbetegedett Clarence hercege, March grófja akik kénytelenek voltak hazatérni. A betegség és a gyors siker elmaradása aláásta az angol tábor morálját, de végül is az ostromlók szeptember 16-án, a király születésnapján (vagy 17-én) sikerrel jártak és sikerült lerombolniuk a város egyik kulcsfontosságú védművét. (A sikert Keegan szerint az utászok, Rázsó szerint a tüzérek érték el.) A védők még öt napig kitartottak, de miután sikerült megegyezniük a megadás feltételeiről 22-én, vasárnap megnyitották a város kapuit. Henrik, miután egy kicsit megalázta a védőket, órákig voltak kénytelen kötéllel a nyakukon várni a király bevonulására, ugyanakkor este bőséges lakomán látta vendégül őket.

 blog176-03.jpg

Ugyan Henrik, ha nehezen is, de sikerre járt, ám ezért súlyos árat fizetett. Serege megfogyatkozott, és az idő is elszaladt. Beköszöntött az ősz, és ez nem kedvezett a kor hadviselési szokásainak, amely jórészt abból állt, hogy a tavasszal és nyáron hadakoztak majd ősszel téli szállásra vonultak, és ott várták ki a következő kikeletet, amely ismét kiváló alkalmat adott egy jó kis öldöklésre és fosztogatásra. Így az angol király, noha hívei biztatták arra, hogy vonuljon egyenesen Párizs ellen tudta, hogy erre ereje csekély, és az arra vezető úton számos erőség található, amelyek megostromlására már nincs elég ereje, a hátába hagyni, pedig az öngyilkossággal volna egyenlő. De tennie kellett valamit, mert hívei ezt várták tőle, ezért egy tüntető felvonulás mellett döntött. Október 5-én egy haditanácson meggyőzte serege vezetőit, hogy nyolc nap alatt a lehető legrövidebb, egy alig 200 kilométeres úton Harfleurból Calaisba vonuljanak, olyan területeken keresztül, amelyeket a koronájához tartozónak vallott. A menet célja a korona uralmának kinyilvánítása mellett az is volt, hogy úgy tegyen, mintha meg akarna ütközni, az ekkor reményei szerint még csak gyülekező francia sereggel. Henrik tudta, hogy serege le van gyengülve, élelmiszer ellátmánya inkább kevés, mint elegendő és harcképes csapatai létszáma erősen megfogyatkozott, így noha úgy tett, valójában megpróbálta elkerülni a nyílt összecsapást az ellenséggel. Október 8-án a sereg útra kelt és a tengerpart mentén haladva alig három nap alatt elérte Béthune-t, ahol feltöltötte élelmiszer készleteit, majd másnap elérte Eu-t és átkelt a Bresle folyón. Eddig jól haladt öt nap alatt megtette az előtte álló út több, mint felét. Két nap múlva 13-án elérte a Somme folyót, az útját keresztező egyetlen jelentősebb viziakadályt. Itt azonban Henrik tervei dugába dőltek, ugyanis a túlparton egy 6.000 fős ellenséges csapat jelent meg. Harfleur eleste végre felrázta a francia nemességet, és félre tették ellentéteiket és a két párt egyesített erejét, hogy megleckéztesse a betolakodókat. Október elején a Ruenban gyülekező sereg létszáma már elérte a 10.000 főt és egyre csak nőt. Henrik előtt két választás állt, vagy visszafordul, vagy kénytelen volt seregével az ország belseje felé fordulni. Ez utóbbi mellett döntött. Megkezdődött a versenyfutás az a két fél között, a tét az volt ki éri el előbb a következő átkelőhelyet, ha az angolok, akkor át tudnak kelni a Somme-on, ha a franciák, akkor nem. Nos napokon keresztül úgy tűnt, hogy a védők győzedelmeskednek. Henrik hibába menetelt erejét megfeszítve, a franciák mindig megelőzték, amint elért egy gázlót a túlparton az ellenség várta, ha elért egy hidat, az le volt rombolva, miközben a serege élelme egyre fogyott, már kénytelen volt elrendelni a katonák porciójának csökkentését. Ezen még az sem segített, hogy némi fenyegetőzés után a boves-i vár ura némi élemet és bort adott át annak fejében, hogy az angolok nem támadták meg. Végül öt nap keserves menetelés után az angolokra rámosolygott a szerencse, a Somme feléjük kanyarodott, így a franciáknak sokkal nagyobb utat kellett megtenniük. Henrik serege megelőzte a franciákat és előbb érte el a Bethencourt és Voyannes közelében lévő két megrongált, de még őrizetlen átkelőhelyet. Ugyan az átkelő járható volt, de az oda, a mocsáron át vezető töltésutat a franciák lerombolták. Az angolok a környező falvak házainak anyagát felhasználva helyreállították az utat majd 19-án végre sikeresen partot váltottak.

blog176-04.jpg

Azonban hiába sikerült átkelniük, a sereg az előző napi erőltetett menetek, a nélkülözés és a nem múló vérhas járvány hatására teljesen kimerült, (az egyik forrás szerint a katonák egy része nadrág nélkül menetelt, hogy gyorsabban tudjon könnyíteni magán, ha rátör a szükség) így Henrik kénytelen volt egynapi pihenőt elrendelni. Így 20-án az angolok semmi mást nem tettek, mint megpróbáltak ismét harcképes állapotba kerülni. Ez azonban már nem nagyon rontott a helyzetén, hiszen ekkor már bármit is tett volna a francia sereg már mindenképpen ott állt közte és célja, Calais között, az elkerülhetetlen összecsapás ideje és helye már nem rajta múlott. Másnap reggel francia heroldok jelentek meg táborában és átadták a francia parancsnok csatára hívó levelét, amely Rázsó szerint a következő képen hangzott:

„Hatalmas fejedelem, hallottunk arról, hogy seregeddel városokat, kastélyokat és helységeke hódítasz a Francia Királyságban és sok franciát megöltél. Tudatjuk veled, hogy mielőtt Calaisba érkeznél felvesszük veled a harcot.”

Henrik válasza a következőképen hangzott:

„Minden úgy lesz majd, ahogyan Isten akarja… … Egyenesen Calais felé, s ha ellenfeleink háborgatnak bennünket az úton ez végzetes lesz majd számukra. Nem keressük őket, nem térünk ki útjukból, látásuk nem késztet minket nagyobb sietségre. Ám azt tanácsoljuk nekik, ne zavarják meg utazásunkat, ne keressék az alkalmat annyi keresztény vér ontására.”

Természetesen Henrik tudta, hogy válasza nem fogja megrémíteni a franciákat, bár bízott az angol hosszúíjászok elrettentő erejében egy nyílt ütközetben. Még aznap felkerekedett és mintegy 30 kilométert menetelt, majd a következő három nap alatt további 85-t miközben keresztezte keresztül haladt egy olyan területen, ahol szemlátomást korábban egy nagyobb francia sereg táborozott. Ekkor már csak alig háromnapi menet választotta el céljától, amikor is 24-én este egy Blangy nevű falucskánál a sereg elővédjei jelentették, hogy az előttük lévő utat egy hatalmas francia sereg zárja el. Henrik nyomban csatarendbe állította a seregét, de a franciák, talán a sötétség beállta miatt nem indultak rohamra. A franciák kissé hátrább húzódtak, majd letáboroztak éjszakára, miközben az angolok kissé előrébb vonultak és Misoncelles faluban és környékén tértek nyugovóra. A katonák mindkét oldalon kétségek között gyötrődve várták a másnapot, az angolok fáztak és éheztek ráadásul még az ég csatornái is megnyíltak, amelynek később majd végzetes következménye lesz. A franciák némileg komfortosabb körülmények között tértek nyugovóra, a katonák egy része a calais-i út egyik oldalán lévő erdőben található Tramencourt falucskában, míg a másik fele az út túl oldalán lévő, szintén erdők övezte Azincourtban, amelynek urasága még egy valamire való megerődített kastéllyal is rendelkezett.

Másnap mindkét táborban hasonló jelenetek zajlottak le, a katonák felkeltek, megreggeliztek, meggyóntak, majd csatarendbe fejlődtek.

blog176-11.jpg

A két sereg felvonult, a franciák kivonultak a két faluból és megszállták azt az alig 1,2 kilométer széles és 3 kilométer hosszú, erdők övezte csatateret, amelyen keresztül a Calais-ba vezető út vezetett. Az út mellett a két falu szántói terültek el, amelyet az éjszakai eső azzá az utálatos sártengerré változtatott, amelyen majd pontosan ötszáz évvel később ugyanezen nemzetek fiai, akkor már szövetségesként szintén kénytelenek lesznek harcba szállni. Az angolok is előre vonultak és ők is elérték az erdők határolta terület déli végét - amely ott mintegy 800 méter széles lehetett - és csatarendbe álltak. Mint látható, a csatatér a franciák szempontjából szűkült, amely jelentőséggel bírt a későbbi események szempontjából. Az angol sereg erős védelmi állást vett fel az íjászok beverték maguk elé azokat a kihegyezett karókat, amelyeket a király parancsára, már egy hete cipeltek magukkal, és amely a lovasok rohamát volt hivatott megtörni, mint egyfajta emberek nélküli lándzsaerdő. A két sereg órákon keresztül nézett farkasszemet egymással egyes helyeken mintegy 1.000 más szerint akár 1.600 méter távolságra egymástól. A franciák, úgy tűnt tanultak a korábbi vereségeik egyik okából és nem indultak meggondolatlan rohamra, hanem kivártak. Tudták, hogy harc nem nekik sürgős, hanem az éhező angoloknak. Végül Henrik belátta, hogy neki kell lépnie, négy óra tétlen várakozás után olyan 9 óra tájban, kiadta az előrenyomulási parancsát. Az íjászok kihúzták a karóikat és a sereg megindult a francia vonalak felé. Amint elérték a hosszúíj hatásos lőtávolságát - mintegy 250 métert - a sereg megállt és ismét védelembe mentek át. Az íjászok ismét leverték karóiak. Ez kritikus pillanat volt, az angolok, ekkor igen sebezhetőek voltak, de a franciák elszalasztották a kedvező alkalmat, és tétlenül nézték, hogy Henrik katonái ismét szilárd védelembe álljanak. Nos hogy is nézet ki ez, és a francia hadrend. Az első jelentősebb ellentmondások ekkor jelennek meg a különböző leírásokban. Az angolok esetében alapvetően két harcrendet írnak le. Az egyik, az egyszerűbb szerint az angolok a gyalogságukat középre állították, amely három részre tagozódott. A centrumot maga a király, Henrik vezette, aki az első sorban foglalt állást. A balján lévő csapatokat Camoys bárója, a jobbján lévőket, pedig York hercege vezette. A források többsége szerint az angol lovagok, amelyek egytől egyig gyalog szálltak harcba semmiféle tartalékot nem képeztek. A források szintén egyet értenek benne, hogy létszámuk mintegy 900 főre volt tehető, és 4-5 soros vonalat alkottak. A leírásokban a különbség az íjászok elhelyezkedésében van. Az egyszerűbb szerint a két szárnyon állt fel a mintegy 2.500-3.000 íjász, ezzel szemben mind Keegan, mind Rázsó négy szerint négy ék alakú formációban álltak fel, amelyekből egy-egy a szárnyakra, egy-egy, pedig a három lovagcsapat közé került. Ezen leírások szerint a lovagok vonala némileg hátrébb volt, mint az íjászok éle. A francia leírások szerint az angolok a szárnyakon az erdőkben is helyeztek el íjászokat, de minden leírás, amely ezt megemlíti, nyomban el is veti.

A franciáknál még ennél is bonyolultabb a helyzet. Általában a Charles d'Albret connétable vezette francia sereg létszámát mintegy három-ötszörösére teszik az angolokéhoz képest. De lássuk a részleteket, mert tanulságos:

 

franciák

angolok

Magyar wikipedia

30.000 fő, 10.000 lovag, 15.000 gyalogos, 5.000 íjász

1.000 lovas (?), 5.000 íjász

Angol wikipedia

12.000-36.000 fő,

amelyből legalább 10.000 páncélos gyalogos, akikből mintegy 1.200 lovas

1.000-1.500 páncélos gyalogos

5.000-7.500 íjász

Francia wikipedia

12.000-36.000 fő

9.000 fő

(1. 000 páncélos gyalogos, 6. 000 íjász, 2. 000 könnyű gyalogos)

Keegan

25.000 fő, amelyből 1.000 lovas

1.000 gyalogos 5-6.000 íjász

Rázsó

15.000 fő

6.000

Razin

4-6.000 fő

1.000 lovag és 8.000 egyéb katona

Livesey

n/a

900. páncélos gyalogos és 5.000 íjász

Dougherty

25.000 fő, amelyből 7.000 lovas, 15.000 páncélos gyalogos, 3.000 számszeríjász

5.700 fő, amelyből 750 páncélos gyalogos és 4.950 íjász

Crow

28.500-30.500 fő

az első vonal 8.000 páncélos gyalogos

a második vonal 6.000 páncélos gyalogos és 4.0000 íjász

a harmadik vonal 8-10.000 lovas

jobbszárny 800 lovas

balszárny 1.600 lovas

900 páncélos gyalogos és 5.000 íjász

 

A francia harcrend sem teljesen egyértelmű, de viszonylag egységes, ha a létszámadatokkal vetjük össze. A legtöbb forrás szerint a francia gyalogság a mező nagy részét elfoglalva két több soros szilárd tömbben állt fel, amelyek szárnyán egy-egy 500-600 fős lovas egység helyezkedett el. A jobb szárnyon lévő lovagok mögött még néhány ágyút is felállítottak, amelyek kilövési helyzetét a csata jelentős része alatt a saját lovassága akadályozta. A források megegyeznek abban, hogy a franciák rendelkeztek számszeríjászokkal is, amelyek vagy az első és a második gyalogos falanx között, vagy a másodikban, annak hátsó soraiban helyezkedett el. Bárhol is voltak a csatában nem vettek részt. A francia számszeríjászok kérdése azonban bizonyos szempontból érdekes, ugyanis létezik olyan miniatúra, ahol mind az angolok, mind a franciák első sorában íjászokat ábrázolnak, amelyek egymást lövik. Ez az ábrázolás, azonban egy leírással sincs összhangban valószínű, hogy csak a rajzoló fantáziájának szüleménye.

blog176-14.jpg

A francia vonal bal szárnyán lévő lovasokat Clignet de Brabant és Guillaume de Saveuse vezette (Keegan szerint Crow a másik oldalra helyezi Brabant hercegét), a 8-10 soros vonalban felálló, mintegy 8.000 fős centrum élén maga d'Albret, állt de az első sorokban küzdött Boucicault marsall és az Orleans és a Bourbun herceg is. A jobb szárny lovassága Vendome grófjának parancsnoksága alatt állt. A második csatasort, amely legalább 6.000 gyalogosból állt Bar hercege vezette és vele harcolt vállvetve Nevers és Alencon őrgrófja. A harmadik csatasor Dammartin őrgróf parancsnoksága alatt állt.

blog176-07.jpg

blog176-05.gif

 blog176-06.gif

Mint látható, ha nagy vonalakban az angolok létszámában nagyjából megegyeznek a leírások. Ugyanez nem egészen mondható el a franciákról, de ha végül is a legtöbben 25-30.000-re teszik a létszámot, és ami a lényeg a sereg különböző fegyvernemeinek aránya, a létszámadatok eltérésén belül, többé-kevésbé egyező. Ez alól egyedül Razin kivétel, aki úgy látszik háttal ült a moziban. Az ő leírása nem csak itt vérzik el, hanem az események leírásában is de Razinról tudni kell, hogy noha igen részletes, - összesen három kötetben dolgozza fel a hadtörténetet az ókortól a XVII. századig - de művére erősen rányomja a bélyegét a szocialista és a pánszlávvilágnézet. Pl. az angolok előnyomulását támadásként, amely szerinte csak délután kettőkor következett be, míg a franciák rohamát ellentámadásként írja le.

Mielőtt azonban tovább lépnénk érdemes megismernünk azokat a katonákat, akik ezen a 600 évvel ezelőtti nyirkos, októberi napon összecsaptak. A teljes fegyverzetű páncélos gyalogost és az angol hosszú íjászt:

Teljes fegyverzetű gyalogos (Men-at-Arms)

A kor nehézgyalogosa, általában nemesi származású volt. A katona testét teljes egészében lemezvért borította, mely alá vastag puha ruházatot öltöttek, mely az ütések okozta zúzódások hatását volt hivatott csökkenteni. A páncélzat súlya elérte 25-30 kilogrammot. Noha nehéz volt, kifinomult kialakítása komoly védelem mellett, nagy mozgékonyságot biztosított viselőjének. De ennek ára volt, már egy rövid összecsapás is kifárasztotta viselőjét. A sisakja általában már zárt volt, de a parancsnokok sokszor, vagy az egyéni bátorságuk bizonyítása miatt, vagy azért, hogy jobban át tudja tekinteni a harc folyását és az alárendelt csapatokat nyitott sisakrostéllyal szálltak harcba. Minden lovag, természetesen viselt kardot, de mivel ez egy hasonló védelemmel szemben már elégtelen volt a fő fegyverzetük inkább, valamilyen kétkezes fegyver volt, pallós, lándzsa, csatabárd, buzogány, alabárd, összességében valamilyen olyan fegyver, amely képes volt az ellenséges lovag páncéljának az áttörésére, vagy legalább is a bezúzására. A kétkezes fegyver és a páncélzat erőssége miatt ezek a harcosok, már ritkán viseltek pajzsot.

blog176-08.jpg

 Angol hosszúíjász

Az angol hosszúíjász volt a kor csodafegyvere, azonban a közhiedelemmel eltérően nem volt legyőzhetetlen. Ugyan az angolok olyan jelentős győzelmet köszönhettek nekik, mint a crécy-i és a potiers-i, de koránt sem voltak legyőzhetetlenek, amelyet a franciák is tudtak. Nyílt csatában, ha sikerült őket elkapni, akkor bizony a támadó lovasság könnyűszerrel legázolta őket. A tiszafából készült, csaknem ember nagyságú angol hosszúíj azonban igen hatékony volt, de kezelések megtanulása igen sok gyakorlást és erőt – mintegy 36 kilogrammnyit - igényelt. Egy jó íjász kiképzését években mérték. Egy íjász általában két tucat nyílvesszővel rendelkezett, amelyből 8 mintegy 90 centiméter hosszú 250 méterre is kilőhető messze hordó, és 16 nehezebb, 70 centiméteres 150 méterre kilőhető rövidebb lőtávolságú volt. Ez utóbbi képes volt a lovagok páncéljának az áttörésére is de a közhiedelemmel ellentétben erre csak mintegy 75-100 méteren belül. Egy képzet íjász percenként akár 10-12 nyilat is kilőhetett. Általában az íjak mellet, mint azt látni fogjuk rendelkeztek valamilyen könnyebb, gyalogsági fegyverrel, kardal bárdal, buzogánnyal. Páncéllal csak kevesen rendelkeztek, testüket általában kikeményített nemezzel, vagy bőrruhával védték, Viseltek sisakot, de ezek egy része nem fémből, hanem kikeményített bőrből készült.

blog176-09.jpg

Francia lovagok

A franciák fő csapásmérő ereje a teljesen páncélba öltözött lovag volt. Fegyverzetük hasonló volt a fentebb leírt angol társaikhoz. Ugyanekkora már, mint azt láthatjuk, a francia lovagok is kezdtek megbarátkozni a gondolattal, hogy gyalog mérjék össze vasukat az angolokéval, de még mindig jelentős létszámú lovassággal is rendelkeztek. Ez a páncélos lovasság, amely lándzsáikat előre szegezve ideális terepen rohamra indult ekkor gyakorlatilag megállíthatatlan volt, azonban a hangsúly az ideális eseten van. Ekkor már a lovak is viseltek némi páncélzatot, amely megvédte őket a szemből érő ellenséges behatástól. A francia lovagok a lovasságon kívül még egy lényeges, mi több döntő dologban különböztek az angoloktól és az a harcfegyelem volt, amely sebezhetővé tette őket, egy elszánt ellenséggel szemben, amelyet puszta tömegük nem rémített meg.

blog176-10.jpg

Nos ott tartottunk, hogy az angolok a délelőtt közepén nyíllövésnyi távolságra közelítették meg a csatarendben várakozó francia hadat. Az angol íjászok leverték karóikat maguk elé, de vajon ez hogy is nézhetett ki? Keegan elég logikusan érvel, hogy valószínűleg ezek a nyársak nem egymás mellé kerültek, mert ebben az esetben egy olyan sűrűn, alig 15 centiméterenként, lettek volna, hogy egyrészt a leverés után az íjászok nem tudtak volna mögéjük húzódni, másrészt még a legőrültebb francia lovagok sem voltak olyan botorok, hogy megrohamozzák, de nem így történt. A neves brit hadtörténész szerint az angol íjászok több sorban, mintegy 6-9 méter mélységben, lazán, sakktáblaszerűen álltak fel, és mindegyikük maga elé verte le nyársát, ami azt eredményezte, hogy ezek közül csak az első, legfeljebb a második látszott sor látszott ráadásul ezek között közel egy méternyi távolságok is lehettek. Ez egészen addig nem látszott veszélyesnek a lovasság számára, amíg az íjászok nem léptek kicsit hátrébb, és nem fedték fel ezt a félemeletes, több méter mélységű nyárserdőt.

Az angol íjászok amint kiépítették állásukat, parancsot kaptak, kiprovokálják a francia lovasság rohamát. Megfeszítették íjaikat és össztüzet lőttek a szárnyakon álló lovasokra. Az szárnyanként felálló 2.500-3.000 íjász gyakorlatilag alig egy perc alatt akár 15-20.000 nyíllal áraszthatta el a szárnyanként, a várakozó lovagokat (nem találtam adatot, arra, hogy valójában hány sortüzet adtak le), akikben a felülről jövő nyilak valószínűleg nem sok kárt tettek, a kifinomult páncélzatuknak, amelyek pont az ilyen irányú csapások lefelé terelésére voltak kialakítva. Ellenben számos ló megsérülhetett, illetve elpusztulhatott. (Egy internetes magyar forrás egyenesen félmillióra teszi a csatában az angol íjászok által kilőtt nyilak számát, de szerintem ez erős túlzás, ha figyelembe vesszük, hogy egy átlag íjász 24 nyíllal rendelkezett, még ha ezt a számot 40-50-re tesszük akkor sem lehetett negyedmilliónál több nyila az 5-6.000 íjásznak.) Ezt már a francia lovagok sem tűrhették szó nélkül és rohamra indultak gyötrőik, az amúgy is gyűlölt íjászok ellen. A lovagoknak kevesebb, mint egy percre volt szükségük, hogy elérjék az angolokat, azonban a roham megtört és zűrzavarba fulladt. Hogy a roham a francia lovagok önkényes megnyilvánulása, vagy központi parancsra történt nem egyértelmű számomra, mindenesetre a legtöbb forrás szerint a lovasok, nagyjából egyidőben indultak meg és hamarosan követték őket a gyalogosok is. Bárhogy is történt a franciák első vonala megindult előre, egyszerre de nem összehangoltan.

blog176-12.jpg

A két-három sorban felsorakozó lovasok az egyre gyorsuló tempóban rohanták meg az íjászokat, akik minden bizonnyal folyamatos tűzzel árasztották el a támadókat. Noha a lovagoknak lehettek veszteségeik, néhány ló felbukott, néhány lovas holtan bukott le a lováról, amely talán némileg szét is zilálhatta a harcrendet, de a roham lendületét nem törte meg, az íjászok nem tudták megállítani a támadást. A francia lovasság látszólag megállíthatatlanul tört előre, amíg el nem érte a nyársakat. Itt megtört a roham, noha néhány lovat a lendület besodort a karók közé, így járt maga a balszárny parancsnoka, Guilleume de Saveuse, aki lebukott a lováról és az íjászok nyomban végeztek is vele.

blog176-13.jpg

A lovasok megfordították lovaikat és visszaindultak a saját állásaik felé. Ez azonban csak egyféle képen volt a centrum felé fordulva, ahol már mozgásban volt a francia derékhad vonala. A lovasok beleütköztek a gyalogosok széleibe, néhányukat legázolták, a sorokat szétzilálták. Érdekes módon, hogy mi történt ekkor a másik szárny lovasságával nem részletezik a források, de ha valóban rohamra indultak, akkor minden bizonnyal hasonlóképpen zajlottak le az események ott is. A szűkülő csatatér a visszaáramló lovasság mind, mind arra késztette a francia gyalogságot, hogy egyre inkább összébb tömörüljön, miközben 3-4 perc alatt megtette a sárban caplatva a brit lovagok felé az utat.

Mivel a francia gyalogság nem számolt azzal, hogy angol lovassággal kell összemérnie az erejét, ezért lándzsáikat a csata előtt némileg megkurtították, ugyanakkor ilyen utalás nincs Henrik seregére, mivel nekik, minden bizonnyal egy lovassági támadás elhárításra is fel kellet készülniük. Közvetlenül az előtt, hogy a francia gyalogság elérte volna az angol lovagokat, meggyorsították lépteiket, hogy elegendő lökőerőre tegyenek szert. Ekkor azonban az angolok, egy lándzsadöfési távolságra hátraléptek, és ezzel megtörték a franciák lendületét. Ezt Keegan nagyon szemléletesen írja le, szerinte, amikor valaki támad és döf a lándzsájával akkor a bal lábával lép előre, és azután szúr. Ez minden bizonnyal így van, de vajon a felázott talajon az egész francia sereg egyszerre lépet, mindenkinek akkor és ott volt a bal lába, amikor szúrnia kellett? Vajon ha az angol gyalogosok között íjászok ékei álltak, akkor ki volt az, aki kiadta erre az egységes parancsot, vagy a három kontingens egymástól függetlenül cselekedett, így, vagy nem is mindegyik előtt játszódtak le ezek az események, vagy nem is voltak íjászok a három gyalogos csapat között? Ezek mind olyan kérdések, amennyiben elfogadjuk Keegan leírását, amely szerintem megválaszolásra várnak.

Mindentől függetlenül, ha az angol vonalak hátralépése valóban megtörtént, az valóban zavarba hozhatta a francia támadást, megtörhette annak lendületét. Van még egy érdekes vetülete ennek a kérdésnek, egyes helyeken azt írják, hogy a franciáknak kezdetben sikerült benyomni az angol arcvonalat, ez vajon a hátralépés más szempontból való értékelése, vagy ezen felül következett be. Bárhogyan is történt a gyalogos francia lovagok úgy érték el az angol vonalakat, hogy annyira összetömörödtek, hogy a fegyvereiket alig tudták használni, miközben a mögöttük jövők folyamatosan nyomták őket előre, egyenesen az angol lándzsáknak. Ekkor a francia arcvonal leginkább egy boros palack dugójára, vagy Keegan szerint egy háromágú szigonyra emlékeztetett, mivel a francia lovagok, akik rangon alulinak érezték, hogy holmi íjász parasztokkal küzdjenek meg, kikerülték a három angol gyalogos kontingens között elhelyezkedő íjász ékeket. Az első sorok hamarosan holtan buktak fel, a többiek, pedig átestek rajtuk. A franciák hiába voltak létszámfölényben mégsem tudták kihasználni előnyüket, mivel az arcvonalban csak ugyannyi katona tudta összemérni erejét, mint az angoloknál. Ugyanakkor a franciák miközben megtették az utat az ellenség felé valószínűleg már jócskán kifáradtak.

blog176-15.jpg

Valamikor a csata folyamán talán ekkor eldördültek a francia ágyúk is megöltek legalább egy szerencsétlen angol íjászt. A hadtörténelemben most először jegyezték fel, hogy nyílt csatában a tábori tüzérség egy ellenséges katona halálát okozta.

Mindeközben a második francia csatasor -mint sem tudva az első sorokban történtekről - elveszítette a türelmét és megindult előre, tovább növelve az első sorokban harcolókon nyomást. Mindeközben az angol íjászok sem tétlenkedtek. Vagy központi utasításra, vagy egyéni kezdeményezésből, zsákmányra éhesen, íjaikat eldobva kézifegyvereket ragadva megtámadták az előttük lévő, csapatuktól elszakadt, sebesült lovasokat. Miután ezekkel végeztek, oldalba támadták a velük mit sem törődő francia gyalogos lovagokat is, akik ebből az irányból nem számítottak semmiféle, az életükre leselkedő veszélyt. Kisebb csoportokba hárman négyen rohantak meg egy kiszemelt áldozatot, majd miután a földre döntötték, végeztek vele.

Azonban nem mindenkivel végeztek, az értékesebb nemeseket már ekkor is igyekeztek fogságba ejteni, a leendő váltságdíj érdekében. Érdekes módon Rázsó szerint ekkor következett csak be Guilleume de Saveuse lovasrohama, hogy elkergesse az öldöklő fosztogató íjászokat, de hatszáz lovasa közül csak 150 követte, a többiek a centrumban lévő küzdelembe vetették bele magukat. A derék lovag lova felbukott és az angol íjászok végezte vele. A katonáinak nem volt kedve osztozni sorsában és hamarosan visszavonultak. Ez nem volt elhanyagolható tényező, hiszen sokakat a zsold mellett, a zsákmányszerzés lehetősége vitt Henrik zászlaja alá. Egyértékesebb lovag fogságba ejtéséért várható váltságdíj egy közembert egész hátralévő életére jómódba juthatott. Ekkor érte el a csata a csúcspontját. Tizennyolc francia lovag bátran tört előre nem kisebb céllal, minthogy megöljék Henriket, mielőtt a király közelébe érhettek volna tizenhéttel végeztek, ám egynek sikerült lesújtania az uralkodóra, de csapása lecsúszott annak sisakjáról mindössze behorpasztotta az, illetve a királyi koronát jelképező díszek egyikét sikerült letörnie. Második csapásra már nem maradt ideje, a testőrök levágták. A mintegy félórai vérfürdő közben a küzdelem még nem dőlt el, de az angolok érezték, hogy kezdenek fölénybe kerekedni, egyre több foglyot ejtettek azok közül a francia lovagok közül, akik a tumultusban vagy elvesztették fegyverüket, vagy keresztül estek korábban elesett bajtársaikon és segítség nélkül nem tudtak felkelni, ugyanakkor el akarták kerülni a sárba fulladást, ami valljuk be nem túl dicső halál egy lovag számára. Délre az angolok már uralták a csatateret, a francia gyalogság vagy holtan hevert előttük, vagy megfutott, vagy a vonalaik mögött várt fogságban. De velük szemben még ott volt a harmadik francia csatasor, amely kizárólag lovasokból állt. Számuk bizonytalan, de minden esetre több ezren lehettek, számuk minden bizonnyal meghaladta az ekkor már kimerült angol gyalogos lovagok számát.

Ekkor azonban Henriknek jelentették, hogy támadás érte a mögöttük lévő táborukat. Henrik nem igazán ismerte, hogy pontosan mi is történt, minden esetre megijedt. Előtte a francia lovasság, amely könnyűszerrel elsöpörheti az elmúlt órák harcában kimerült katonáit, míg mögötte kitudja mennyi ellenséges katona tűnt fel, aki kiszabadíthatja a foglyokat, és hátba támadhatja. Sőt Dougherty szerint ekkor a harmadik csatasorból egy Fauquemberg nevű lovag vezetésével egy kisebb csoport rohamra is indult, de a többség nem követte. Úgy látszik, hogy az előttük elterülő mészárlás nyomai, ekkor már épp elég visszatartó erőt jelentettek, a legtöbb francia lovag számára, nem úgy, mint az ütközet kezdetén, amikor központi utasítás nélkül is megindultak. Ekkor már nem működött a csordaszellem, túl elborzasztó volt a kép, amely előttük terült el.

Henrik nem kockáztathatott, ezért egy mai szemmel szégyenletes parancsot adott ki. Utasította katonáit, hogy öljék meg a foglyokat. Ez azonban nem nagyon akarózott az alattvalóinak végrehajtani, és megpróbálták elszabotálni a parancsot. Ez valószínűleg nem annyira erkölcsi, mint inkább anyagi okok motiválták. A király látva, hogy utasítását vonakodnak végre hajtani kijelölt egy nemest, aki kétszáz íjásszal megkezdte a foglyok legyilkolását. Az íjászok nem haboztak végrehajtani a parancsot, hiszen gyűlölték a francia lovagokat, aki, ha foglyul ejtették őket, azonnal levágták jobb kezük középső és mutató ujját. (Állítólag innen ered a híres churchilli „V” betű, eredetileg ezt az angol íjászok mutogatták ellenségeik felé a csatákat megelőző szokásos egymást hergelő szakaszban, mondván lássátok, nekem még meg van mindkettő. Egy más változat szerint, a középső ujjukat mutatták fel, mint ahogy ma is szokás bizonyos esetekben, csak ma más jelentéssel.) Nem tudjuk hány francia esett áldozatul a mészárlásnak, annak ellenére, hogy néhány sebesültet egy csűrben elevenen megégettek, de valószínűleg nem túl sok, mivel ezen a korabeli francia krónikások sem ítélték el, bár Livesley szerint több ezren, Keegan szerint „nagyon sokat”. Ennek ok vagy az áldozatok csekély száma, vagy az lehetett, hogy egyet értettek a parancs kiadásának szükségességével. Igazából Henrik a szégyenletes parancsát nem sokkal később vissza is vont, miután sikerül a táborát visszafoglalnia. Illetve a francia lovasok is úgy döntöttek, hogy elvonulnak a csatatérről. Az Livesey szerint erre a kiváltó ok az lehetett, hogy láttak társaik kivégzését, de számomra ez elégé hihetetlen, hogy a több száz méterre az angol vonalaktól álló azok mögött lejátszódó eseményekből bármit is láthattak volna. Az egész ribilliót egyébként az Azincourt kastélyának ura, Isembert d’Azincourt, két másik lovaggal, és a falu felfegyverzett parasztjaival okozta, aki egy jó kis fosztogatás reményében rohanta le az angol tábort. Miután elkergették a csekély angol őrséget, kifosztották a tábor, többek között elragadták Henrik egyik koronáját is annak sátrából. Majd mielőtt az angolok visszatértek volna, gyorsan távoztak a zsákmánnyal.

 blog176-16.jpg

Bár mi is volt az oka a harmadik, francia csatasor távozásának, ezzel az ütközet véget ért, a megfáradt angolok végre fellélegezhettek, győztek, nyitva ált az út előttük Calais, azaz a biztonságos hazatérés felé. Henrik ekkor magához hivatta mindkét fél heroldjait, akik mint valamiféle nemzetközi megfigyelő csoport működtek. Felszólította őket, hogy adjanak nevet a csatának, amely a francia főherold javaslatára a közelben lévő egyetlen kastély után Azincourtról (angolosan Agincourtról) neveztek el.

A megfáradt angolok visszatértek táborukba és nyugovóra tértek, de előbb a király főnemes foglyait bőséges vacsorán látta vendégül. Másnap felkerekedtek és átvonultak a csatatéren, miközben megadták a kegyelemdöfést azoknak a francia sebesülteknek, akik vagy nem voltak elég értékesek, vagy menthetetlenek voltak, vagy akiket nem vittek el az éjszaka folyamán a franciák. A zsákmány óriási volt, a mészárlás ellenére is legalább 1.500-2.000 foglyot ejtettek, Dougherty szerint azonban csak alig 200-at, a francia wikipedia 2.200-at említ.

Az angolok csekély veszteségeket szenvedtek. Fő embereik közül egyedül Suffolk grófja és York hercege esett el, akik Keegan szerint vagy megfulladtak a sárban a rájuk eső holtestek halmai alatt, vagy szívroham végzett velük (Crow szerint, Suffolk még Harfleur ostromakor halt meg vérhasban). Kettőjükön kívül további 100-400 katonát vesztettek (az angol wikipedia szerint pontosan 112-t, a francia szerint viszont 600-at akiből 13 volt nemes). A franciáknál korántsem volt ilyen fényes a helyzet elesett három herceg és további kilencven főnemes, grófok és bárók, köztük Charles d'Albret a sereg fővezére, Brabant hercege, Marle, Vendome, Blamont, Grandpre grófja. Fogságba esett Orléans és Bourbon hercege és még sokan mások. Crow szerint a franciák 8-10.000 halotta vesztettek, közülük a fele volt nemesi származású. Dougherty ennél kevesebbről, mintegy 1.560 nemesről tud a három herceg és 90 főnemes mellett. Az angol wikipedia is 7-10.000 francia halottról tud, míg a francia nyelvű változat 6.000-ről.

blog176-17.jpg

blog176-18.jpeg

blog176-19.jpg

És néhány videó a csatáról:

 

A győzelem után Henrik hazatért Angliába és csak a következő évben szállt ismét hadba. A következő években sikerült megszilárdítani hatalmát Franciaországban hatalmas területek foglalt el, bevette Párizst, ő uralta a Loire-től északra eső területeket. Szövetséget kötött Zsigmond német-római császárral és magyar királlyal, és a burgundi herceggel, majd felségül vette Valois Katalint, amivel alátámasztotta igényét a francia trónra. Azonban 1422-ben nem egészen hét évvel az azincourti diadal után, május 2-án Meaux ostromakor vérhasban meghalt. Miközben csecsemőkorú fia követte a trónon, 1428-ban feltűnt a franciáknál egy nőszemély, aki mint Jeanne d’Arc, avagy az orleans-i szűz, vagy Szent Johanna néven vonult be a történelembe, akinek vezetésével a franciák hamarosan visszafoglalták Henrik hódításait. Közben a franciaországi kudarcok, a gyenge királyság egy újabb polgárháborúba taszította Angliát, amely a rózsák háborúja néven vonult be a történelembe, de az már egy másik történet, de talán majd arról is írok egyszer…

blog176-20.jpg

Ambasa

 

 

 

 

 

Szerző: ambasa  2015.10.24. 00:00 3 komment

Címkék: középkor hadtörténelem Franciaország Nagy-Britannia

A bejegyzés trackback címe:

https://karosszektabornok.blog.hu/api/trackback/id/tr908014141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

janos900 2015.10.24. 14:59:42

Jó lett a cikk. Egy kis cseresznye a tetejére:

www.youtube.com/watch?v=LVuVtP_xepU

Matney 2015.10.24. 19:08:47

Érdekes, hogy az angolokat mennyire szereti az időjárás. 400 évvel később is megkapták azt a szívességet, hogy esett az eső és így a franciák hátrányba kerültek.

MeyilKree 2015.10.25. 00:53:22

Imádom ezt a blogot az ilyen cikkek miatt!
süti beállítások módosítása