A Lengyel Királyság és a Német Lovagrend harca évszázadokon keresztül határozta meg a Balti-tenger térségének politikai viszonyait. A XV. században számos háborút vívtak egymással, váltakozó sikerrel. Ezek közül a leghíresebb, az 1409-1411. között zajlott, amelyben az 1410-es grünwaldi csatában a lengyel-litván csapatok ugyan diadalmaskodtak a lovagrend felett, de nem tudták kiaknázni a sikerüket. A hosszú háborúskodások azonban folyamatosan kimerítette a Lovagrend vezette államot, ami belső feszültségekhez vezetett. A század közepén a gazdag városok és a porosz rendek nagyobb beleszólást szerettek volna a pénzükért cserébe, de a Rend vezetése nem engedett. 1440-ben a Lovagrenddel szemben álló belső erők megalapították a Porosz Szövetséget. A Nagymester kezdetben nem nagy jelentőséget tulajdonított, az ügynek, vagy úgy gondolta, hogy úgy is hamarosan kifullad a mozgalom, vagy pedig egy belső biztonsági szelepnek bizonyul majd. 1550-ben új Nagymester került az ország élére, aki szakított elődje politikájával és elhatározta, hogy leszámol a belső elégedetlenkedőkkel. Ludwig von Erlichshausen 1453-ban elérte, hogy a Német-Római császárság belső bírósága törvénytelennek nyilvánította a Porosz Szövetséget, és elrendelte feloszlatását. A Szövetség azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és mint mind ilyen szervezet, illegalitásba vonult, és titkos szervezkedésbe kezdett. Azonban a gazdag városok polgárai tudták, hogy a profi lovagrendi katonákkal szemben a lázadásuk nem járhat sikerrel, ezért titokban a lengyel királlyal kötöttek szövetséget. IV. Kázmér támogatásáért cserébe felajánlották, hogy győzelmük esetén csatlakoznak a lengyel korona alá. 1454. februárjának elején a lázadók váratlanul megrohanták a lovagrendi várakat, és ezzel kezdetét vette a tizenhárom éves háború…
A lázadók a kezdetben sikert arattak, hála meglepetés előnyének, de profi lovagrendi hadsereg hamarosan feléjük kerekedett, és sorra vette vissza az elvesztett erősségeket és városokat. Ekkor azonban a lengyelek is beavatkoztak. Innentől a háború, váltakozó sikerrel zajlott. Hol a lengyel-porosz csapatok, hol a lovagrendiek kerekedtek felül. Mint a legtöbb korabeli háború, ez is jóval inkább városok és várak ostromáról, mint nagy, nyíltmezei csatákról szólt. A háborúban hosszabb távon, a lovagok vezette zsoldos-csapatok kezdtek felülkerekedni a feudális, lengyel lovagseregen. A lengyel király hiába hívta hadba nemesei színe virágát, ha ez a háború az ostromokról szólt, és biz a lengyel sereg számos ostromát volt kénytelen feladni, pl. ágyúk hiányában.
A zsoldosok sikerei két, előre látható következménnyel járt. Az egyik, hogy a lengyelek is elkezdtek zsoldosokat alkalmazni, sőt odáig mentek, hogy a lengyel országgyűlés inkább rendkívüli adókat szavazott meg zsoldosok toborzásárra, mintsem maguk vonuljanak hadba. Ugyanakkor mivel a német oldalon már kezdetektől fogva jelentős volt a zsoldosok aránya, a gazdasági kimerültség kezdett megjelenni, mint a porosz, mind a lovagrendi oldalon. A válság először a porosz városok szövetségét érte el, és több, korábban hozzájuk csatlakozó város ismét a Nagymester mellé csatlakozott. 1460-ra a Lovagrend stabilizálta a helyzetét és ismét uralma alá vonta a Balti-tenger partvidékét. Danzing és Elbing mellett – akik a lázadás fő kezdeményezői voltak – már csak kevés város maradt a Porosz Szövetség ellenőrzés alatt. A háborúban a változás Piotr Dunin zsoldosvezér megjelenésével állt be. A lengyel zsoldosvezér szembe fordította a lovagrenddel a korábbi taktikáját, és azt alkalmazva lassan megfordította a háború menetét. Dunin és zsoldosai 1462-re megállították a Lovagrend térnyerését, és lassan megkezdték visszaszorításukat. Sőt még ebben az évben karöltve a lengyel királyi csapatokkal egy nyíltmezei csatában súlyos vereséget mértek az ellenségre. (Jellemző, hogy korábban, a háború elején a német zsoldosok még meg tudták verni a fegyelmezetlen lengyel lovagokat.)
Mivel a háború gazdasági vonalon is zajlott, és a Lovagrend nem rendelkezett szárazföldi kapcsolattal a német területek felé, ahonnan zsoldosait felfogadta, létfontosságú volt a hajózási útvonalai biztosítása. Ezt felismerve a porosz tengerparti városok, élükön Danziggal kalózháborúba kezdett. 1463-ra miközben a lovagrendi csapatok folyamatosan szorultak vissza, a kezükben tartották Mewe (ma Gniew) városát és fellegvárát, amely alig 20-30 km-re a Visztula torkolatától a folyó nyugati partján feküdt. A város stratégiai jelentőségét az adta, hogy képes volt ellenőrizni a folyón való kereskedelmi, és katonai forgalmat, így azt is, amely a Lengyel Királyság és a Porosz Szövetség városai között zajlott. A lengyeleknek és a kereskedővárosoknak is szálka volt szemükben Mewe. Így hát 1463 nyarán a lengyel csapatok ostrom alá vették a kulcs fontosságú erőséget. A Nagymester is felismerte Mewe esetleges elestének jelentőségét és ezért mozgósította a hadszíntéren szétszórt csapatait és három irányból indult meg a város felmentésére. A Ludwig von Erlichhausen vezette csapatok Königsbergből indultak útnak, és hogy megkíméljék a sereget a fárasztó meneteléstől hajóra szálltak.
Szeptember 9-én 44 hajó bontott vitorlát, fedélzetén 1500 zsoldossal és 1000 tengerésszel és egyéb nem fegyverforgatóval futott ki a Visztula torkolata felé. Azonban a Porosz Szövetség sem volt rest és mintegy 30 hajót vont össze a város felmentésére készülő csapatok útját állni. Kezdetben a teuton flotta a sok ágra szakadó Visztula torkolat Szkarpawa ágán keresztül próbáltak áttörni, de itt egy Zulawki nevű falucska mellett az danzigi flotta útját állta. Ez az erő alig 10 szniks-ből, kisméretű vitorlás hajóból állt, rajtuk mintegy 500 zsoldossal, akik a hajók mellvédje mögé húzódva számszeríj és muskétatűzzel tartották távol a teuton hajókat. A fegyveres ellenállás mellett, a folyó fenekére süllyesztettek egy nagyobb gályát is, amely meggátolta a hajózást mögöttük, így vereségük esetén is késleltette volna a teuton flotta továbbhaladását ideig-óráig. A nagymester kezdetben várt, mert remélte, hogy egy szárazföldi erősítés beérkezte után elsöpri az útjában álló hajókat. Reményeiben azonban csalatkoznia kellett és néhány nap után, amely jórészt az ellenséggel való farkasszemnézéssel telt, visszafordult a Visztula lagúna irányába, de szeptember 13. horgonyt vetett Tujsknál, és csak egynapi pihenő után futott ki a lagúnába és fordult Elbing irányába. Úgy látszik, miután a könnyebbnek látszó útvonalon nem tudott eljutni Mewe alá a nehezebbel akart megpróbálkozni, és olyan ellenséges erőségek mellett próbált elhaladni, mint Elbing és Malbork. Miközben a Nagymester új útvonalat keresett az az egykori danzigi kalóz Jakub Vochs vezette elbingi flotta is elérte a lagúnát, miközben a Zulawynál a teuton flottát blokkoló danzigi flotta követve a visszavonulókat, szintén kihajózott az öbölbe. A danzigi és az elbingi flotta 14-én egyesült Tujsknál, alig egy nappal később, hogy azt a lovagrend elhagyta. Eközben a nagymester látva az ellenség hadmozdulatait keletre vonta flottáját. Kezdetben Nadbrzeze közelében pihenőt rendelt el, ahol az evezősök a part közelébe húzódtak, miközben a vitorlások védvonalat húztak köréjük. Vochs lecsapott a külső védvonalra, de a kedvezőtlen széljárás és a teutonok számbeli fölény visszavetette. Közben a lovagrendi flotta ismét arrébb hajóztak és ezúttal Kamionek Wielki közelében vetettek horgonyt. Itt azonban a tenger mozgása, a hullámverés összetömörítette a hajókat, megfosztva őket a manőverezés lehetőségétől.
Szeptember 15-én a köd leple alatt az egyesített flotta 30-32 hajója megközelítette a Nagymester flottáját. Ekkor a teuton flotta 44 hajóból állt, amelynek fedélzetén 350 tengerész és 1500 zsoldos tartózkodott. A támadók 220 tengerésszel és 1200-1250 danzigi és lengyel zsoldossal rendelkeztek. A szövetséges flotta félhold alakzatot vett fel, amelynek bal (észak-nyugati) szárnyán a danzigi, a jobb (dél-nyugati) szárnyán, pedig az elbingi flotta foglalt állást. A támadás megindulásakor a teuton flottát a hullámverés már teljesen a partra szorította, és teljesen összetömörítette, aminek következtében képtelenek voltak manőverezni. A külső védvonalban, amelynek meg kellett állítani az egyesített flottatámadást, csak mintegy 15-20 hajó volt. A csata heves tüzeléssel kezdődött, amely egy órán, vagy valamivel kicsit több ideig tartott, miközben a hajók egyre közelebb kerültek egymáshoz. Először a lengyelek (elbingiek) érték el a teutonokat és megkezdték a hajók megcsáklyázását. A támadók fokozatosan fölénybe kerültek és visszaszorították a teuton külső védővonalat, egyenesen bele az evezős csapatszállítókban. Ahogy a teuton hajók egymásra tömörültek a káosz egyre nőtt és elkezdet egy tengeri canea kibontakozni. Sorra gyulladtak ki a hajók, törtek az evezők a tenger feletti léget betöltötte a csatazaj. Délutánra aztán a támadók áttörték a külső védelmi vonalat és a védtelen csapatszállítókra vetették magukat. A hajók között egyéni párharcok alakultak ki. Az ütközet egészen estig folyt, ami alatt az egyesült flotta hajói egyesével számoltak le a lovagrendi hajókkal. A becslések szerint több mint 1000 zsoldos és tengerész veszett a tengerbe és 550 fogságba esett. A teutonok közül alig 260-an menekültek meg, köztük a nagymester, aki látva a vereséget, még ideje korán elhagyta hajóját és szárazföldi úton Königsbergbe menekült. A szövetségesek veszteségei elenyészők voltak.
A vereség hírére a többi felmentő csapat is visszafordult és a város 1464. január 1-én, félévnyi ostrom után megnyitotta kapuit. A Nagymester sorra vesztette el szövetségeseit és támogatóit, miközben már a lengyelek sem akarták az egész teuton államot bekebelezni. A hosszú háború mindkét felett kimerítette és mindkét oldal hajlott egy kompromisszumos béke megkötésére, amelyre végül 1466. október 19-én Thorn városában került sor. A lovagrend súlyos területi veszteséget volt kénytelen elkönyvelni, 58000 km²-nyi területéből alig 32000 maradt, de mint állam ekkor még nem szűnt meg, erre csak 1525-ben került sor.
Ambasa
