Már többször foglalkoztam a harmincéves háború nagyobb csatáival. Ennek egyik oka volt egy közös seregépítési összefogás, aminek talán most, november 12-én a Márton-napi Makett Kiállításon beérik a gyümölcse. Persze ahogy belemélyedtem a korszakba, úgy egyre jobban foglakoztatott annak hadviselésének megismerése. Így írtam már az 1620-as fehérhegyi- és az 1643-as rocroi-i csatáról is. Mivel fehérhegynél már lejegyeztem ennek a háborúnak a kezdetét, illetve az 1631-es breitenfeldi csata leírásánál a svéd beavatkozást, ezért a történetet innen folytatnám...
Ott hagytam abba, hogy Gusztáv Adolf győzelme megingatta azt az addigi toposzt, hogy a Tilly vezette császári hadseregek a spanyol terciók, és pénz támogatásával uralják a csatatereket. Ez az elterjedt nézet, annyi vereség után erősen korlátozták a protestáns fejedelmeket, hogy teljes mellszélességgel a svédek mellé álljanak. Ez részükről nem volt teljesen megalapozatlan, hiszen már egyszer végignézték a dán IV. Keresztély király beavatkozását és vereségét. Azonban a breitenfeldi győzelem és Magdeburg kegyetlen feldúlása után fordult a kocka, és egyre több protestáns uralkodó, és terület csatlakozott a svéd uralkodóhoz. Ez a folyamat ellenreakciókat is beindított. Az ellenoldal részéről II. Ferdinánd kénytelen volt ismét Wallensteinhez fordulnia és visszahívnia a nagyhatalmú, de a háborúhoz zseniálisan értő hadurat. Gusztáv Adolf megerősödésétől nem csak az ellenség rettent meg, hanem a legfőbb szövetségese a franciák is, akik addig jelentős mértékben finanszírozták a svédek hadi kiadásait. A franciáknak ez csak addig volt érdekük, amíg a Habsburgok gyengültek, de attól fel állt a szőr a hátukon, hogy az ő pénzükön a svédek veszik át a befolyást az északi- és nyugati német terület felett. Úgyhogy természetes reakcióként csökkentették a svédek pénzügyi támogatását. Gusztáv Adolf ott állt egy olyan helyzetben, hogy győztes zászlai alá egyre gyűltek a katonák de kifizetésükre, pedig egyre kevesebb pénze volt. Persze kapott pénzt a protestáns uralkodóktól, a francia apanázs elmaradása azért érzékenyen érintette. Azonban a svéd király legalább annyira értette a kor háborújának lényegét és annak finanszírozási lehetőségét, mint Wallenstein. Így Gusztáv Adolf az egyetlen lehetséges lépést tette meg amit tehetett, és ami amúgy teljesen logikus és elvárt volt. Áthelyezte a hadszínteret az addig a háború által nem sújtott katolikus területekre. Ezt elősegítették Tilly hadmozdulatai is.
Tilly vert seregével teljesen logikus módon saját hadtáp területei, Bajorország felé vonult vissza, nyomában a protestáns seregekkel. A telet mindenki erőgyűjtéssel töltötte. A svédek a protestáns területekre számíthattak, míg Tilly a saját területein seregét újoncozással hamarosan 25000 fősre növelte, majd egy másik sereg csatlakozásával már ismét 40000 katonának parancsolhatott. Ez a sereg ugyan nagy volt, de már koránt sem olyan képzett, és a könnyű győzelmek utáni vereség erkölcsileg is megrendítette. Ezzel egyidőben Wallenstein Csehország egy részén és az Örökös Tartományokban megkezdte egy újabb, erős császári sereg toborzását. A svédeket sürgette az idő, és amint kitavaszodott nyomban megindultak Dél-Németország felé, hogy a harcokat a háború nem sújtotta Bajorországba tegye át, majd annak bázisán keletre fordulva magát Bécset fenyegesse.
Tilly és Gusztáv Adolf serege 1632 áprilisának közepén a Lech folyónál találkozott Rain városának közelében. Látszólag a Katolikus Liga serege erős védőállásban volt a folyó túl oldalán védelemben sáncok mögött, hátát egy erdőnek vetve, de Gusztáv Adolf tankönyvekben illő módon egy folyókanyarulat kínálta kedvező terepviszonyok közepette az ellenség szeme láttára erőszakos partváltást hajtott végre. A svédek a Lech folyó kanyarulatának egyik csúcsán (külső ívén) keltek át a folyón, miközben az oldalt felállított ágyúik megtisztították az ellen oldalt. Nekik kedvezett az is, hogy az általuk uralt part magasabb volt így beláthattak az ellenséges állások mögé. Persze ez nem volt olyan egyszerű, de a svéd és finn katonák hősies rohama sikerült és hamarosan birtokba vettek egy hídfőt a másik oldalon, mi több a svéd ágyúk tűzfedezete mellett még egy hadihídat sikerült verniük. Tilly serege már demoralizáltsága miatt sem tudott ellenrohamot végrehajtani, ezért a sáncaik mögül lövöldözve próbálták csak megakadályozni a svédeket a partváltásban. Miközben a folyókanyarulatban folyt az öldöklő küzdelem, a svéd lovasság a folyón feljebb talált egy gázlót és átkelt az ellenség partjára. A svéd folyamatos ágyútűz okozta veszteségek alatt álló katolikus csapatok morálja már ekkora nagyon alacsonyra süllyedt, amikor a szárnyukon megjelent az ellenséges lovasság már csak az utolsó csepp volt a pohárban. A Liga serege felbomlott és egyre többen húztak nyúlcipőt. Tilly megpróbálta megállítani serege felbomlását, de egy 3 fontos ágyúgolyó ekkor eltalálta. A harminchat csatában részt vett, idős hadvezér öt nappal később Ingolstadtban adta át lelkét a Teremtőjének. Végrendeletében 60000 tallért hagyott csapatai elmaradt zsoldjának kifizetésére. Gusztáv Adolf halálának hírére jelentette ki hogy: „Ő éppen olyan hősként szeretne eljutni Isten országába, mint ahogy azt nagy ellenfele tette”. Nem is gondolta, hogy mennyire prófétikus volt ez a kijelentése.
Tilly veresége után szabad volt az út Bajorországba, és a svédek meg is kezdték az ország sarcolását. Ez némileg enyhített a hadipénztárak feltöltésén, de a bajorok, nem váltak ki a háborúból, és Gusztáv Adolf nem érte el a hadászati célját. Ugyan sikerült áthelyezni a hadszínteret az ellenség földjére, de utánpótlás vonalai nagyon megnyúltak. Ekkor jelent meg a színen Wallenstein frissen toborzott 40000-es seregével. Az időközben szász megszállás alatt álló Csehországból Wallenstein könnyedén kiszorította az ellenséget. Valljuk be ez nem volt nehéz, mivel ezidáig a szász sereg túl sok diadalt önállóan nem tudott felmutatni. A szászok veresége és visszavonulása után a császáriak folytatták az üldözésüket és betörtek magába Szászországba is. A szászok veresége és kiválása egyrészt megingathatta volna a többi protestáns uralkodó harci kedvét, illetve a messze délen lévő svédek megnyúlt utánpótlási vonalait is elvágással fenyegette a tengertől. Gusztáv Adolfnak nem maradt más választása, mint felhagyni az amúgy is sehova sem vezető Bajorország felprédálásával és gyors ütemben a szász szövetségese megsegítésére sietni. Azonban nem csak a svédek kezét kötötték meg politikai megfontolások, hanem Wallensteinét is. A Császár nem hagyhatta, hogy legfőbb szövetségese Bajorország, az ellenség megszállása alatt sínylődjön, ezért Wallenstein kénytelen volt dél felé fordítani seregét. A két fél július közepén Nürnbergnél találkozott. A svédek vonultak be a városba 20000 katonájukkal. Természetesen ennyi éhes száj még egy akkora nagyvárosban sem fért el, ezért hamarosan a svédek a város körül sáncolták el magukat. Wallenstein, Tilly seregének maradványaival kiegészülve 48000 katonájával blokád alá vette a várost, de erőfölénye ellenére nem rohanta meg az erős svéd állásokat. Mindkét sereg megkezdte a környék élelmiszer-készleteinek felélését, amiben a császáriak voltak az eredményesebbek. Igaz nekik többre is volt szükségük. Wallenstein ebben a sajátos, de a harmincéves háborútól nem idegen hadviselésben, a svédektől 10 kilométerre, maga is egy megerősített táborban sáncolta el magát. Ugyan a svédekhez érkeztek erősítések de a is blokád megtette a hatását. A tétlen várakozás közepette 10000 zsoldos hagyta el a protestáns tábort, 6000 ló pusztult el és az egykori 16000 fős lovasság alig 4000 lovat tudott csatarendbe állítani. Gusztáv Adolf lépéskényszerbe került. Megpróbálta más területre vonultatni a seregét, hogy élelmiszerhez jusson, de a császári portyázók már ott is megelőzték. A svédek két lehetőség közül választhattak: vagy visszavonulnak, vagy az első adandó alkalommal csatában kényszerítik ki a győzelmüket.
Már augusztus vége volt, amikor egy svéd felderítő csapat azt jelentette, hogy Wallenstein seregének egy része elhagyta az Alte Veste-i megerősített táborát. A hír hihető volt, de később hamisnak bizonyult. Gusztáv Adolf, mivel mindig szeretett támadólag fellépni, ezért kapva kapott az alkalmon és seregét összevonva megindult Wallenstein felé. Szeptember 3-án érte el a császári tábort 45000 katonájával (30000 gyalogos és 15000 lovas 200 ágyú). Azonban csalódnia kellett, mert egy szinte erőd szerű sáncok mögött, Wallenstein 43000 zsoldosa élén várta. Mint mindig, Gusztáv Adolf kockáztatott, és bízva katonái képzettségében és elhivatottságában rohamot intézet a császári állások ellen. Két napig tombolt a csata. A protestánsok 2500, a császáriak 900 főt vesztettek, de Wallenstein seregét nem sikerült megingatni és nem sikerült kivetni az állásaiból. Két nap után a svéd királynak is be kellett látnia, hogy a további rohamok csak a saját veszteségeit növeli. Merész húzása nem sikerült így kénytelen volt beszüntetni a csatát. Ugyan még egy darabig farkasszemet nézet a két sereg, de 18-án a svédek visszavonultak a császári sáncok alól.
Minden esetre Gusztáv Adolf a nyár eseményeit értékelve arra jutott, hogy Wallenstein egy passzív, de eredményes stratégiát folytat. Ezt felismerve arra jutott, hogy ki kell kényszeríteni ellenfelét, hogy lépjen. Ezért Weimari Bernátot egy kisebb sereggel hátrahagyta azzal a paranccsal, hogy figyelje Wallensteint, míg a főerőkkel a bajorországi Ingolstadt ostromára vonult.
A svéd főerők elvonulása után már Wallensteinnek sem volt érdeke Nürnberg környékén maradni, amelyet a két sereg a nyári hónapok folyamán teljesen kizsigerelt és felélt. Azonban nem Károly Gusztáv után, a bajorok megsegítésére vonult, hanem észak-nyugatnak indult, feldúlta Felső-Pfalzot, majd kelet felé fordulva betört Szászországba és elfoglalta Lipcsét. Gyakorlatilag Wallenstein is hasonlóan gondolkozott, és cselekedett, mint Gusztáv Adolf, csak ő a protestáns, szövetséges területek dúlásával akarta rákényszeríteni akaratát a svéd királyra. A Gusztáv Adolf abba a helyzetbe került, amelytől Wallanstein ismételt felbukkanása óta a legjobban tartott. Lipcséből a császáriak nem csak a tengerhez vezető északi útvonalát veszélyeztették, hanem komolyan felmerült az ingadozó Szászország kiválása a háborúból. Wallenstein ezzel a lépésével elérte azt, amit Gusztáv Adolf csak szeretett volna a bajorokkal. Megint az történt, hogy Wallenstein határozta meg a háború mentetét és a svéd király csak reagált az eseményekre. Erre csak egy orvosság volt, a gyorsaság, és ebben a protestánsok előnyben voltak. A császári sereg még mindig egy erős, de lassú haderő volt, addig a svédek egyik előnye, pont a mozgékonyságukban rejlett, és ez nem csak a csatamezőn volt igaz, hanem az oda vezető úton is. A svéd sereg két hét alatt Bajorországból a thüringiai Erfurtba érkezett, ahol egyesült Weimair Bernát seregével. Gusztáv Adolf hadai erőltette menetben 17 nap alatt 510 km-t meneteltek. Az egyesült svéd erő innen október végén érkezett meg Naumburgba, ahol tábort vert.
Most Wallenstein került lépéshátrányba, bár pozícióit kétféle képen is lehetett értelmezni. Egyrészt elvágta a svédeket a szászoktól közéjük ékelődve, másrészt két tűz közé is kerülhetett. Ennek azonban ismerve a szászokat csekély esélye volt. Minden esetre Wallenstein megszemlélte a naumburgi svéd tábort, de ő nem követte el azt a hibát, mint Gusztáv Adolf és nem támadta meg a svédeket a sáncaik mögött. Ugyan meg volt a lehetősége, hogy a két sereg pontot tegyen a hadjárat végére, de Wallenstein a közelgő télre való tekintettel inkább ezt a következő évre kívánta halasztani. Tudta az idő neki dolgozik, hiszen sokkal nagyobb, és egységesebb utánpótlási hátországgal rendelkezik, mind ellenfele. A lassú víz partot mos elvét vallotta, amit a korábbi fél év eseményei fényesen igazoltak. A császári hadvezér már a télre való felkészülés jegyében - hiszen ennyi embert egy terület nem tud eltartani - Pappenheim seregtestét november elején Halléba küldte, míg jómaga a főerőkkel Lützennél, Lipcsétől nem messze vonult téli szállásra. Helyzete így pont a Torgaunál állomásozó szászok és a Naumburgnál lévő svédek közé ékelődött. Ekkor a svédek és a császáriak között alig 40 km volt a távolság. Wallenstein remélte, hogy két ellenfél ugyan úgy téli szállásra vonul hiszen november elején már beköszöntöttek az első hajnali fagyok. Valószínű, hogy a legtöbb hadvezér így is tett volna, hiszen a háború törvényszerűségei ezt kívánták meg, de hát Gusztáv Adolfot nem ilyen fából faragták. Amint értesült, hogy az általa legjobban becsült Pappenheim elvonult, nyomban cselekedett és seregével megindult Wallenstein és Lützen felé, miközben a szászokat is erre biztatta. Wallensteint kezdetben megzavarta, hogy a korai hajnali fagyok miatt a svéd katonák egy része a tábort elhagyva Naumburgban kvártélyozta be magát és ezt már a télre való felkészülésnek vélte, ezért meglepte amikor arról értesült, hogy a svéd sereg közeledik felé.
*******
Ekkor Wallenstein Lützennél állomásozó serege mintegy 12-20000 főt számlált, míg a svédek 12000 gyalogossal és 7500 lovassal közelítettek felé. Ez nem volt döntő fölény, de a svéd királyt és katonáit ismerve jó esélye volt egy győzelemre még Wallenstein ellenében is. (Wallenstein nem volt rossz hadvezér és könnyű ellenfél, de mint látható az igazi erénye a stratégiában és hadseregszervezésben rejlett. És ezekben szinte felülmúlhatatlan volt.) A gyors svéd hadmozdulatok kikényszerítették Wallenstein gyors reagálását, ekkortól mindenki versenyt futott az idővel. Wallenstein nyomban üzent Halléba Pappenheimnek, hogy azonnal, erőltetett menetben jöjjön Lützen alá. Ezzel egyidőben utasította Rudolf von Colloredo lovassági tábornokot, hogy csapataival halogató harcot folytatva késleltesse a svédek menetét. Colloredo csapatai ( köztük magyar és horvát könnyűlovasok) a Rippach folyó hídjánál, 5-6 km-re Lützentől 10 óra tájban bocsátkoztak harcba a svéd elővéddel. A harc megkezdését három ágyúlövés jelezte Wallensteinnek. Az, hogy a svédek már ilyen közel vannak még Wallenstein sem számított. Nyomban futárt küldött Halléba Pappenheimhez. "Uram hagyjon félbe mindent, s egész haderejével és tüzérségével siessen vissza hozzám." A Colloredo vezette 20 horvát könnyűlovas század a híddal szemben sorakozott fel, de a gyorsan előrevont svéd, könnyű ezredágyúk tűzét nem soká bírták. Amikor már látszott, hogy a horvátok meginognak a svédek megrohamozták a hidat és átkeltek a Rippachon, majd megkezdték a császáriak átkarolást jobbról. A horvát könnyűlovasság nem csatalovasság volt, a feladata a felderítés és portyázás, így nem is sokáig állták a sarat a határozott svéd támadással szemben. A svédek hamarosan elűzték a császáriak, de már délután lett, mire a protestáns sereg átkeltek a folyón. Wallenstein időt nyert a svédek aznap már nem támadhattak, ráadásul Gusztáv Adolf elvesztette a meglepetéssel járó támadás előnyét is.
Mindkét hadvezér tudta, hogy aznap már nem kerül sor csatára, de másnap már igen, ezért csatarendben vonultak éjszakai szállásra felek. A két sereg katonái a harcrendben elfoglalt helyükön a nyirkos és fagyos földön tértek nyugovóra. Már aki tehette. Ugyan Wallenstein megnyerte az idővel folyó első menetet, de még koránt sem volt biztos a helyzete. Muskétásai a harcrendje előtt futó út árkait felhasználva előretolt állást építtetett ki. Az út az ellenség felé lévő árkából az ellenség elé hányatta a földet, míg a másikból mögé, így lehetővé tette, hogy muskétásai két sorban egymás felett tüzelhettek az ellenségre.
Még virradat előtt a svéd sereg tábort bontott és megindult az ellenség felé. Ekkor a svédek a császári vonaltól jobbra helyezkedtek el, de a terepviszonyok miatt azt nem tudták oldalba támadni. Köztük volt Lützen, ezért egy a harcrend bal oldalával kisebb, míg a jobb oldalával egy szélesebb íven fordulva kellett a svédeknek felvonulniuk, hogy meg tudják rohamozni a császáriakat.
A csatamező, amelyet Lützentől Lipcse felé futó út osztott ketté, Németország egyik leglaposabb területe, ideális helyszín minden, nem modern kori csata megvívásához. Lützen 18 kilométerre fekszik Lipcsétől, amely ekkor 300 házból álló kisváros volt, melyet kőfal vett körül. A város felett dombok magasodtak, amelyek közül a legközelebbit Windmühlenbergnek hívtak.
November 16-án Wallenstein 12000 fő felett parancsnokolt, amelyek közül 4000 volt lovas. Klasszikus módon seregét három részre osztotta. Jobbszárnya Colloredo vezetésével Lützenre támaszkodott. A mögötte lévő Windmühleren sorakozott fel 14 ágyú és mögötte egy 14 századból álló terció. Tőlük balra a centrum felé sorakozott fel 5 nagy lovascsoport/eszkadron, amelyek térközeibe svéd módra muskétásokat vezényeltek. A képi ábrázoláson a terciótól jobbra és balra 2-2 állt fel, míg az ötödik a centrumhoz legközelebb álló mögött vonult fel. A centrumot négy nagy, gyémánt alakzatban felálló terció alkotta, maga Wallenstein vezetésével. Az első terció 25 a mögötte jobbra-balra és a mögötte lévők 22-22 századból álltak. A terciók elé hét ágyút vontattak azok előtt pedig az éj folyamán kimélyített árkokat muskétás harcelőőrsök szállták meg. A centrumtól balra Ottavio Piccolomini-Pieri herceg hat nagyobb lovascsoport felett rendelkezett, illetve ezek külső szárnyán vonult fel a horvát könnyű-lovasság és Holk dragonyosai is. A bal szárny lovassága két vonalban sorakozott fel. Wallenstein bal szárnya, mivel nem támaszkodott semmire és már gyalogsággal sem tudta megerősíteni, viszonylag gyenge volt, a császári hadvezér bízott benne, hogy Pappenheim beérkezése megerősíti azt, hiszen érkezése Lipcse felől volt várható. Természetesen Wallenstein tudatában volt a balszárny okozta kockázatnak és, hogy erejét nagyobbnak láttassa a tábori népből is vezényelt ide embereket. Az, hogy a tapasztalt svéd katonákat ez mennyire téveszthette meg, vannak kétségeim, minden esetre Wallenstein úgy vélte egy próbát megér.
Velük szemben a svédek 10600 gyalogost és 6250 lovast vonultattak fel, amely több mint 2 kilométer szélességben bontakozott szét. A svédek egy klasszikus felállást választottak. Középen a gyalogság a szárnyakon a lovasság. A centrumot két vonalban 4-4 dandár alkotta mögöttük pedig lovassági tartalék sorakozott fel. A dandárok elé 40 könnyebb ezredágyút vontattak. A harcrend első vonalát Niels Brahe, míg a másodikat Dodo zu Knypphausen vezényelte. Mindkét szárny lovassága két vonalban sorakozott fel, minden vonal hat, a császáriaknál kisebb eszkadronból állt. Minden hat eszkadron térközeibe muskétásokat állítottak vonalanként 500-500-at, vagyis egy-egy eszkadron között 100-100 muskétás állt. A Lützenhez közelebb álló, balszárny parancsnoka Weimári Bernát, míg a Lipcse felőli jobb oldalon lévőt maga Gusztáv Adolf vezette. A jobb szárnyat egy patak határolta le.
Ebben a leírásban Csikány Tamás adatait írtam le, de érdemes tudni, hogy pl. a wikipedia 13-15000-re, vagy éppen 19175 főre és 43 ágyúra teszi a császáriak erejét (az ágyúszám különbsége adódhat, hogy ebbe mindent beleszámolnak, nem csak a nagy lövegeket). A svédek esetében 18738 főről és 60 ágyúról írnak. Anthony Livesey 20000 császáriról és 12000 protestáns gyalogosról és 7500 lovasról ír, Míg Pappenheim Halléban lévő erejét 8000 főre teszi. Razin a svédek erejét 10600 gyalogosban és 6250 lovasban és 60 ágyúban adja meg, míg a császáriaknál ő is 8000 gyalogost, 4000 lovast és 21 nehézágyút említi. Ajtay Endre munkájában sokkal szélsőségesebb adatokat ad meg, igaz műve 1941-es, Szerinte Gusztáv Adolfnak 18500 embere volt ám Wallenstein seregét 32000 főre tesz Szerinte a császáriak lovassága a svédekhez képest 14-16000 : 6500-hoz a tüzérség pedig 71 : 60-hoz aránylott egymáshoz képest, miközben Pappenheim teljes erejét ő is 8-10000 teszi (ezek nem a beérkező, hanem a Halléban lévő erők). Ajtay leírása annyiban érdekes, hogy ő a magyar és horvát lovasszázadok számát 28-ban adja meg, illetve ő megnevezi Forgách grófot, mint a magyar lovasság parancsnokát a szélső bal szélen álló 15 magyar/horvát lovasszázad élén.
November 16-án kedden hajnali fél ötkor a svéd táborban megszólaltak a dobok és a katonák gyorsan rendbe szedték magukat, hogy a hajnal hasadtával meginduljanak az ellenség felé. Azonban a hajnali köd késleltette a mozgásukat, de nem állította meg. A svédek lassú menetben haladtak az ellenség felé és közben imádkoztak, hogy a köd felszálljon. A köd azonban csak 10 órára kezdett oszladozni, így a svédek ismét értékes időt vesztettek. Amikor azonban végre elérkezett az idő, a svédek felkészültek az összecsapásra. A protestáns sereg elénekelte az "Erős vár a mi Istenünk" kezdetű zsoltárt, majd a király maga kezdett a 67. zsoltár éneklésébe. A fohászok után Gusztáv Adolf lelkesítő beszédet intézet barátaihoz és honfitársaihoz, majd német testvéreihez és bajtársaihoz. A svéd király beszédét az Isten velünk csatakiáltással zárta, amelyet egész serege visszhangzott, és amelyre a császáriak a hagyományos, katolikus Jézus Mária felkiáltással válaszoltak. Ekkor Gusztáv Adolf kiadta a parancsot: " Most pedig kezdjük el! Jézus segíts bennünket a harcban, Neved dicsőségére!" Miközben a svédek immár készek voltak megindulni az egyre jobban derengő napfényben a császáriak felgyújtották Lützen városát, hogy ismét megnehezítsék a látást a csatmezőn. Minden esetre ez nem zavarta túlságosan a feleket ás csak a háború egyik újabb értelmetlen pusztítása volt, amely eddig is sújtotta a polgári lakosságot. A katonák idegei ekkorra már pattanásig feszültek, amit heves tüzérségi párbajjal próbáltak levezetni. A heves tüzérségi tűz és Lützen tüzei nyomán azonban ismét homály borította be a csatateret. A svéd király látta, hogy már tovább nem halogathatja a támadást, ezért a jobbszárny élére állva 11 órakor megindította támadást Piccolomini lovassága ellen. Az előrenyomulás az utat szegélyező árkokig rendben zajlott, ott azonban az azon való átkelés közben felbomlott a lovasság szoros harcrendje. Ezt látva a császári lovasság kihasználta az alkalmat és egy ellenrohammal lecsapott a szétzilálódott svédekre. A császári roham jól sikerül és sikerült a svédeket visszavetniük a megindulási állásaikba. Sőt a patak túl oldalán lévő dragonyosok és horvátok a svéd vonalakat megkerülve megpróbálta azt oldalba kapni. A svéd jobbszárnyon kialakult válságon, annak második vonalának bevetésével sikerült felülkerekedni. A második vonal visszaverte Piccolomini lovasait és megkerülő könnyűlovasságot is visszavetette. Azonban a király, aki mindig a harc sűrűjében szeretett lenni és az élre állva irányítani ezt a munkát már tábornokára, Hornra bízta és egy lovasezred élén megindult a centrumba.
A balszárnyon ez idő alatt Weimari Bernát nem tudott harcba bocsátkozni, hiszen zavarta az égő Lützen füstje, no meg a Windmühlen dombon lévő 14 császári ágyú erős tüze. A svéd ezredágyúk ugyan megpróbáltak szembe szállni a náluk nagyobb, erősebb és nagyobb lőtávú császári tüzérséggel de nem túl nagy sikerrel. A császári tüzérség olyan jól lőtt, hogy az egyik lovas eszkadront hamarosan ki kellett vonni a tűzből és újra kellett rendezni. Ez alatt a centrum gyalogsága sem tétlenkedett, és az első vonal is rohamra indult. Elsőként a jobbszárnyon lévő dandár tört át a császáriak árkain, majd balra fordulva birtokba vette a császári terciók előtt álló hét ágyút, amelyt Wallenstein fedezetlenül túlságosan a gyalogsági négyszögek előtt állíttatott fel. A császári lövegek elhallgattatása lehetőséget adott, hogy az első vonal többi dandárja is átgázoljon az árkokban lévő császári muskétásokon, már azokon akik még ott maradtak. Közben az élen haladó dandár egy percet sem veszítve immár az elfoglalt ágyuk tüzét használva megrohanta az élen lévő terciót és heves de rövid küzdelemben megfutamította azt. Közben a másodikként átkelt svéd dandár amelynek gerincét az elit sárga ezred alkotta szintén megtámadott egy terciót és meg is futamította azt, majd a másik két átkelt dandárral egyesülve a harmadik terció ellen készült rohamot indítani. Azonban ekkor már Wallenstein is közbe avatkozott. Látva a centrum közelgő összeomlását, két vértes eszkadron segítségével a negyedik terció élére állva ellenrohamot intézett a svéd gyalogság ellen. Az árkokon való átkelés és a a másik három terció legyőzése ekkorra már fellazította a svédek harcrendjét, így a lendületes ellentámadás sikert ért el. A svéd támadás megállt, de a svéd vonalak nem bomlottak fel, hanem rendezett visszavonulásba kezdtek, amelyet segített az árkokon át kelni nem tudó, de előrevont ezredágyúk hatásos tüze. Az elfoglalt császári ágyúk megtartását a Winkel dandárra bízták amelynek gerincét a Kék-ezred alkotta. De ez az elit egység önmagában nem tudta tartani magát, óriási veszteségeket szenvedve lassan visszaszorították és a hét ágyú ismét császári kézre került.
Gusztáv Adolf érzékelte, hogy a helye a centrumban van, hogy az ott lévő csapatok élére kell álljon és mint már annyiszor személyes példamutatásával kell vezetnie azokat. Wallenstein ellentámadásával egyidőben a Steenbok (máshol Smaland) vértes-ezred élén a centrum felé vágtatott. Közben a csatamezőt lassan beborította a füst és a köd is kezdett új erőre kapni. A király türelmetlenségében elszakadt saját vértesitől és irányt tévesztett. Eredetileg a gyalogságának első vonala mögé szándékozott lovagolni, de ehelyett azelőtt, és az ellenséges lovasság között találta magát.
Innentől a csata és a háború szempontjából bekövetkező eseménynek többféle változatát ismerjük. Az biztos, hogy noha többen figyelmeztették, a király nem öltött vértet, csak vastag nemezruhát viselt. Azt is tudjuk, hogy több sebet is kapott. Az egyik változat szerint a királyt lövés érte, aminek következtében lehanyatlott a lováról. Ekkor hű apródja August von Leubelfing megpróbálta újra lóra ültetni de nem bírt a testes és ekkor már magatehetetlen királlyal, a beérkező ellenséges lovasok végeztek Gusztáv Adolffal és rajta is halálos sebet ejtettek. Kicsit regényes leírás szerint, amit az ifjúnak tulajdonítanak, aki csak néhány nap múlva halt bele a sebeibe: arról faggatták hogy ki a sebesült de ő megtagadta a választ, ám Gusztáv Adolf felfedte kilétét, és nyomban leszúrták. Ennek a történetnek van egy olyan további epizódja, hogy a király holtestét a horvát lovasok kifosztották és még a ruhájától is megfosztották. (Ez a kor szokásait ismerve teljesen hihető.) A másik változat szerint, amikor a király és a kísérő vértes-ezred elérte a lipcsei utat az azt övező árkokon könnyedén átugratott, de vértesek megtorpantak. A fedezett nélkül maradt királyt, ekkor a karján egy lövés érte, aki mellett ekkor csak Ferenc Albert szász-launeburgi herceg tartózkodott. (A leíráshoz hozzátartozik, hogy már a jobbszárny rohamánál is jegyeztek fel a királyon karsérülést, hogy ez ugyan az, vagy másik az számomra kérdéses.) Ekkor a sebesült király arra kérte a herceget, hogy feltűnés nélkül vigye a saját vonalak mögé, de ekkor egy újabb, nem tudni melyik oldalról érkező golyó a hátán találat el, amely már halálos sebet ejtett rajta. Egy harmadik változat szerint, amikor elszakadt a vértesektől harmad magával ellenséges lovasok közé keveredett (a két társa lehetett a fent említett apród és herceg is). Szinte azonnal kapott egy találatot, amelynek következtében a lova megbokrosodott és egyenesen egy másik ellenséges lovascsapat közepébe vágtatott vele, ahol valaki hátba lőtte. Itt a király lehanyatlott a lováról, és arccal a földre esett, ahol hamarosan egy fejlövés végzett vele. Bárhogy is történt, a király tragédiájáról lovasa nélkül, véresen visszavágtató Streiff nevű lova megjelenéséről értesültek a svédek. (A ló ma Svédország egyik múzeumában, kitömve megtekinthető.)
A lovat először Brahe az első vonal gyalogságának parancsnoka látta meg aki ezzel elveszettnek vélte a csatát. Természetesen ő nem csak uralkodója elvesztését látta hanem azt is, hogy első vonalának csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek, elit ezredei ugyan nem hátrálnak, de gyakorlatilag helyben semmisülnek meg. És nem csak ő látta így a helyzetet, mert a második vonal parancsnoka Knypphausen sem sietett a segítségére, mivel ő úgy vélte, hogy a feladata nem a támadás folytatása az első vonal szétzilált csapatin keresztül, hanem az összeomlott támadás fedezése és a sereg maradványainak megmentése. Talán e miatt a válság miatt is sietett a király a centrumba, hogy tájékozódjon a helyzetről. Valószinüleg ha nem esik el hamar felismerte volna a helyzetet és parancsot adva Knypphausennek gyorsan kicsikarhatta volna a győzelmet. De hát tud tudjuk, hogy nem ez történt.
Szerencsére a svéd sereg nem szenvedett hiányt határozott vezetőkben és Weimari Bernát haladéktalanul átvette a csata irányítását. Ugyan Brahe azt javasolta, hogy titkolják el a király halálát, de Bernát jobban ismerte a svédeket, így kihírdetette azt. A hír futótűzként terjedt el a svéd vonalakon. Minden más hadsereg katonái egy ilyen hírre elcsüggedtek volna, de nem úgy a svédek. A hír nem elkeserítette, hanem dühössé tette őket. Aki nem volt hajlandó engedelmeskedni, Weimári Bernátnak, mint a Steenbok vértes-ezred parancsnok azt a herceg egyszerűen lelőtte. Ebben a helyzetben nem volt helye vitának, vagy kétkedésnek.
Délután két órakor a király halálhírével feltüzelt, és bosszú szomjas svédek felújították a támadásukat a teljes arcvonalon. A két szárnyon a lovasság hamar felülkerekedett, bár a jobbszárnyon heves harcokat kellett vívni Piccolomin lovasaival, sőt a császáriaknak itt ismét - mégha csak időlegesen is - sikerült visszaszorítani a protestánsokat az út mögé. Piccolomini személyesen vezette csapatait, miközben többször is megsebesült. A balszárnyon lévő lovasság lendületes rohammal elfoglalta a Windmühler dombon lévő, addig olyan sok fejfájást okozó 14 ágyúból álló, nagy üteget. A csatának ezen a pontján - mivel az időközben feléledő svéd gyalogság első vonala is rohamra kelt, és ismét birtokba vette a középen álló 7 ágyút - császáriak tüzérség nélkül maradtak. A svédek sikere a balszárnyon annak volt köszönhető, hogy a tüzérség mögött felálló terció és lovasság, ahelyett, hogy a tüzérek segítségére vonult volna inkább meghátrált. Érdekes módon Knypphausen még ekkor sem mozdult meg a második vonalával és nem kapcsolódott be az első vonal tehermentesítésébe és a győzelem teljessé tételébe. (Lehet, hogy tartott a jobbszárny lovasságának vereségétől, hiszen ott akkor még hullámzó kimenetelű harcok folytak, és hát Pappenheim beérkezése is bármikor bekövetkezhetett.)
Alig egy óra heves csatározás után, délután 3 órára úgy tűnt, hogy a svédek teljes sikert arattak, minden oldalon előrenyomulóban voltak, amikor is a ballszárny mögött megérkezett Pappenheim és 1500 lovasa. Pappenheim egy percig sem habozott és lendületes rohammal oldalba kapta a svédeket, akik kénytelenek voltak megtorpanni, rendezni soraikat és szembe fordulni a jobbról fenyegető veszéllyel. Pappenheim megjelenése új lehetőséget adott Wallensteinnek, aki már a visszavonulási parancs kiadását fontolgatta. E helyett azonban megkezdte a svéd nyomás alól megszabadult maradék csapatai újrarendezését.
Pappenheim lendületes támadásához hamarosan Piccolomini is csatlakozott megmaradt lovasaival. A svéd gyalogság megpróbálta feltartóztatni a lendületes rohamot, amelynek következtében két svéd ezred is gyakorlatilag megsemmisült, köztük a híres svéd kék ezred is amely 90% veszteséget szenvedett. Azonban nem csak a svédek harcoltak hősiesen Piccolomini alól, az egyre ismétlődő rohamokban öt lovat lőttek ki, miközben hatszor őt magát is eltalálták. Azonban a svéd gyalogság hősies önfeláldozása időt adott a protestánsoknak. Weimari Bernát a jobbszárny maradék és a balszárnyról átcsoportosított eszkadronok élére állva ellenrohamot intézett a császári lovasok ellen. Az ellentámadás során Pappenheim is súlyosan megsebesült. Az egyik változat szerint egy könnyű löveg golyója roncsolta szét a vállát a másik szerint kétszer mellbe lőtték. A sebesült parancsnokot katonái kimentették a csata forgatagából, sebeibe a Lipcse felé vezető úton hintójában halt bele. Egy másik leírás szerint négy golyó is eltalálta és csak később Lipcsében halt bele a sebeibe, ahol halálos ágyán azt mondta: "Nyugodtan hal meg, mert vele együtt vallása legnagyobb ellensége, Gusztáv Adolf is elköltözött az élők sorából."
Pappenheim megjelenése és váratlan támadása nem csak a jobbszárnyon okozott gondot, hanem az centrum első vonala is kénytelen volt hátrébb vonulni feladva a középen lévő 7 ágyút. Délután négy órára a svéd lovassági ellentámadás és Pappenheim sebesülése ismét lehetőséget adott a svédeknek a támadás folytatására, bár már egyre jobban közeledett a sötétség beállta. 4 órakor a svédek ismét rohamra indultak a front teljes szélességében és hamarosan ismét áttörtek az árkokon. Ezt már a császáriak sem bírták és a meglehetősen foghíjjas soraik meginogtak és visszavonulásba, majd menekülésbe kezdtek. Ekkor érkezett be Pappenheim szekerekre ültetett 1400 fős gyalogsága, de már elkéstek. Ekkora a császári csapatok harcrendje teljesen felbomlott, egyszerűen nem volt egyetlen egy olyan egység sem, akikhez csatlakozva szervezett formában harcba bocsátkozhattak volna. Wallenstein serege egészt tüzérségét hátrahagyva Lipcse felé menekült el. Majd hamarosan Lipcsét is kiürítve Csehországba vonult vissza megtépázott erőivel. Szászország kiütése a háborúból nem sikerült.
Mire a nap leszállt, a császáriak 6000 a svédek 3000 embert vesztettek Más adatok szerint a svédek embervesztesége magasabb volt és a császáriak "csak" 5160 főt vesztettek a svédek pedig 6000-et, azonban ezen forrás szerint, amikor Lipcsét a császáriak néhány nap múlva kiürítették és Wallenstein visszavonult Csehországba 1200 sebesültet hagyott a városban, akik a protestánsok fogságába estek. Anthony Livesey 10000 főre teszi a császáriak össz-veszteségét, amelybe nem csak a halottakat és a sebesülteket, hanem a foglyokat és a dezertőröket is beleszámítja, míg ugyanezt a protestáns oldalon 5-6000-re taksálja. Razin veszteségadati megegyeznek Csikány Tamáséval (vagy inkább fordítva). Ajtay érdekes módon ugyan jóval nagyobb számot ad meg a csatában résztvevő császári csapoknak a többiekhez képest ennek ellenére Wallenstein veszteségeit 6000-re a protestánsokét pedig 4000-re teszi.
Kétség kívül a személyi veszteségek mellett a legjelentősebb veszteség a protestáns oldalon a király, Gusztáv Adolf halála. Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy ebben az esztendőben a császári oldal elvesztette Tillyt és ebben a csatában a legkiválóbb lovasparancsnokát Pappenheimet. Önmagában a két személy halála nem ért fel a svéd királyéval de együttesen már igen. Ekkor a protestáns oldalon Weimári Bernát maradt, aki, mint azt láthattuk kiváló hadvezér volt, de nem övezte olyan tekintély és háttér (Svédország gazdasági, és diplomáciai ereje), mint Gusztáv Adolfot. Ugyanakkor a másik oldalon ott maradt a ravasz Wallenstein, aki képes lehetett volna a vereség hatására ellenére is győzelmet aratni. Egyszerűen nálánál jobban senki sem értette ennek a háborúnak a lényegét. Azonban mint annyiszor máskor, II. Ferdinánd és az udvar féltékeny lett Wallenstein egyre növekvő katonai hatalmára, amelyben - talán nem ok nélkül - fenyegetést láttak. Lützeni veresége aláásta a nimbuszát, és az hogy ezredesitől személyére és nem a Császárra szóló hűségesküt követelt meg megingatta a beléje vetett bizalmat. Köztudott volt, hogy önálló külpolitikát folytat, és kiszivárgott, hogy titkos tárgyalásokba bocsátkozott a protestánsokkal. 1634 februárjában a Császár magához rendelte Wallensteint, de az érte menőknek meghagyta, hogyha ellenállna öljék meg. Ez valljuk be burkoltan a megöletésre vonatkozó parancs volt. Wallenstein még egyszer megpróbált időt nyerni és Éger (Chleb) várába menekült, de ott az elfogatására érkező császári dragonyosok lefegyverezték az őrséget, majd a hálószobájába rontva kegyetlenül meggyilkolták az ágyában.
1632 a harmincéves háború döntő éve lehetett volna és lezárhatta volna az 1618-óta Németország és Csehország földjeit, falvait és városit dúló háborút. E helyett Gusztáv Adolf és Wallenstein halálával, két olyan hadvezér elvesztésével, akiknek voltak stratégiai elképzelése 1634-re a béke ismét messzire került és még 14 éven keresztül folytatódott az öldöklés, mire felek már végleg kimerültek.
Források:
- Lukinik Imre, Markó Árpád: Sorsdöntő csaták - Ajtay Endre: Lützen fejezete (Franklin 1943.)
- Razin: A hadművészet története III. kötet (Zrínyi 1964.)
- Anthony Livesey : Nagy hadvezérek, Nagy csaták (Gabo 2000.)
- Csikány Tamás: A harmincéves háború (Korona 2005.)
- Wikipedia idevágó szócikkei.
Ambasa
