Az cikk első részében ennek a méltatlanul kezelt típusnak - amely valahol a mai harckocsik előképe - megszületésének fordulatos történetét vázoltam fel. Most pedig következzen a legalább ilyen érdekes harci alkalmazása...

Az első világháborúban

Történetünket ott fejeztem be, hogy egy kanyargós és döcögős út után megindult a Renault FT-k tömeggyártása, és a kezdeti hibák kijavítása után egyre gyorsuló ütemben kezdtek beérkezni a csapatokhoz. Ennek következtében 1918 tavaszán egyre újabb és újabb zászlóaljak kerültek felállításra. Azonban a franciák nem akarták elkövetni azt a hibát, amit már oly sokszor vétettek a felek az első világháború történetében. A brit és a francia hadvezetés addig nem akart támadólag fellépni, amíg országaik ipara nem látja el seregeiket megfelelően nagy számú páncélossal a fronton. És ha majd ez megtörténik, ekkor egy összpontosított, összehangolt és erőteljes csapással térdre kényszerítik a Császár haderejét. Petain ezt a számok nyelvére is lefordította. Kijelentette, hogy amíg nem áll rendelkezésére 12 Renault zászlóalj, benne 864 harckocsival nem fog támadni. Ez szép elmélet volt, azonban azt ne feledjük, hogy a hadvezérek nem csak önmagukban döntenek egy demokráciában, hanem van rajtuk politikai nyomás is. Így Petain-en is. Miután 1918. május 1-ére még csak hat zászlóalj 432 tankja állt rendelkezésére, lentebb kellett szállítani az igényeit. (Persze tegyük hozzá, hogy ezekhez még ott voltak a Schneiderek és a St-Chamondok megmaradt példányai is.) Ráadásul a terveket a németek is megbolygatták, és nem voltak hajlandóak ölbe tett kézzel várakozni, míg az Antant felkészül a saját nagy támadásra. 1918. március 21-én megindult a Lundendorf-offenzíva, amely a másik oldalt a tervei felülvizsgálatára késztette. A német támadás rövid idő alatt sikert ért el viszonylag mélyen benyomult a francia területek mélységébe. Ez azzal a nem várt következménnyel járt, hogy az egyik támadó csoport vészesen megközelítette Champlieu-t, a franciák fő harckocsi kiképző bázisát. A franciák kénytelenek voltak március 23-24-én sietve kiüríteni a bázist, amely súlyosan késleltette az 1. 2. 3. BCL szervezését és kiképzését. Így az április azzal telt el, hogy ezt a három zászlóaljat próbálták bevethető állapotra feltölteni.

Amint az első három zászlóalj harcra kész állapotba került, május folyamán megszervezték belőle az első magasabb egységet, az 501. ezredet. A mintegy 200 harckocsival feltöltött 501-eseket azonban nem egyben, mint csapásmérő csoport voltak kénytelenek bevetni a franciák, hanem hat gyalog hadosztály támogatására osztották őket szét. Egyszerűen a német támadás minden tervet felül írt, és a front stabilizálása volt a legfontosabb. Ilyen helyzetben minden hadvezetés sutba dobja az elveit és a szép terveit. A Retz-i erdő térségében bevetett hat francia hadosztály egyenként 30-30 harckocsiból álló támogató csoportokat kapott, amelyek segítségével ellenlökéseket kellett végrehajtaniuk a német támadás megállítására. Az első bevetésre május 31-én került sor Ploissy-Chazelle térségében, amikor az FT-k a marokkói gyalogsággal együttműködve hajtottak végre ellentámadást. A következő két hétben számos ilyen kisebb ellentámadásra és ellenlökésre került sor, amelyekben az erdős terepen az FT-k jól vizsgáztak. Kis méretük és forgó tornyuk ideálissá tette őket a sűrű és nehéz terepen való harchoz. Az FT-k sorra küzdötték le sikeresen a német géppuskafészkeket és megerősített állásokat. Ugyan a gyalogsággal való együttműködésük meglehetősen gyatra volt, ennek ellenére a francia gyalogságnak önbizalmat adtak a kis Renaultok, amelyek nagyban hozzájárulta a térségben a front megszilárdításához. Azonban az is kiderült, hogy a harckocsik sem műszakilag, sem emberileg nem alkalmasak huzamosabb harctevékenységre. A gépek hamar karbantartásra szorultak, de a kezelők is hamar elfáradtak a zajos küzdőtérben. A június eleji harcok két dologra világítottak rá. A Renaultok megállták a helyüket, de soha sem volt belőlük elég.

A Renault tank műszaki szempontból bevált. A csapatok nagyra értékelték, és a minimális technikai támogatás mellett folyamatosan nyújtott teljesítménye első világháborús mércével mérve csodálatos volt. A csata lefolyására gyakorolt hatását azonban csökkentette, hogy nagyon kis számban használták, és az a tény, hogy a gyalogság nem volt hozzászokva a harckocsikkal való együttműködéshez.

1918 júniusának elejére a bevethető Schneider- és a St-Chamond harckocsik mennyisége elérte a zenitet, közel 500 darabbal. Ezen erők jobb bevethetősége érdekében érdekében a század erejű csoportokba szervezték. A csoportokat nyolc magasabb egységbe (ezredbe) vonták össze. A Schneider-csoportok I-től IV-ig, a St-Chamond X-től XIII-ig terjedő hadrendi számot kaptak. Ezek ezredek névleges ereje négy századból állt összesen 64 harckocsival, bár a valóságban ezek ritkán voltak teljesen feltöltve az állománytábla szerint. Ugyanakkor megkezdték ezek tartalékolását a nagy támadásra, és nem vetették őket harcba egy esettől eltekintve. Május 28-án az 5. AS Cantigny mellett bevetésre került az Amerikai Expedíciós Erők támadásának támogatására.

Június közepén a Lundendorff-offenzíva elérte a tetőpontját és a német csapatok már 100 km-nél is közelebb kerültek a francia fővároshoz. Mangin tábornok kénytelen volt a felhalmozott közepes páncélosokból álló erőt bevetni. Négy csoportban összesen 163 közepes harckocsival ellentámadást indított. Június 11-én a Matz völgyében összesen 51 Schneider és 96 St-Chamond harckocsi indult támadásra. Összesen 35 Schneidert és 37 St-Chamondot vesztettek köztük a III. csoport Schneidereinek közel 70%-át, a X. pedig a St-Chamondjainak közel 80%-át de sikerült a németeket megállítaniuk.

A francia hadvezetés amint észlelte a német offenzíva lassulását, nyomban ellentámadásba kezdett. 1918. július 18-án a francia hadsereg megindította a támadását Soissons közelében,
amely az eddigi legnagyobb francia páncélos összpontosítást jelentette. A térségben 255 Renault, 100 St-Chamond és 123 Schneider vontak össze a támadás támogatására. A kis Renault-k voltak a támadás éle. Amint a támadó gyalogság első hulláma átjutott a német vonalakon a Renault-k adták meg az előrenyomulás lendületét. A támadások mélységét gyakran a bevethető, friss gyalogság hiánya korlátozta. A Renaultok hiába törtek előre bátran és számolták fel a német állásokat, a francia gyalogságnak nem volt elég ereje a frissen elfoglalt terepszakaszok megszállására. Soisson minden esetre az addig szkeptikus francia gyalogsági tiszteknek megmutatta, hogy a harckocsikkal igen is sikeresen lehet támadni a német állásokat és lehetséges azok mélységben történő áttörése. Ugyanakkor a soisson-i harcok voltak a Schneiderek és a St-Chamondok hattyúdala is. Ugyanis a június-júliusi harcok folyamán állományuk nagymértékben lecsökkent gyártásuk pedig kifutott, így az egységek feltöltése bevethető állományra lehetetlenné vált. Ennek következtében, no meg azért, mert ekkorra már a könnyű harckocsik gyártása felfutott, és gyakorlatilag a francia hadsereg hetente állított fel egy-egy újabb könnyű zászlóaljat a Renault egyeduralkodóvá vált a francia haderőben.

Ezek a harcok megmutatták a legnagyobb gondot: a harckocsik és a gyalogság gyenge együttműködését. Azonban a gyors fejlődés azzal járt, hogy a frissen felállított zászlóaljak gyorsított kiképzése, csak a harceszközeik kezelésének begyakorlására és a századon/zászlóaljon belüli együttműködés begyakorlására volt elegendő, arra, hogy a harcba vetés előtt a gyalogsággal való együttműködést is gyakorolják már nem maradt idő. Ugyan a többi harckocsihoz képest a Renaultok megbízhatóak voltak de ez is csak néhány tucat óra javításközi üzemidőt jelentett. Ezt az értékes időt a lehető legjobban kellett kihasználni, így a gyalogságnak a támadások alatt kellet megtanulnia az együttműködést. Azonban gyakran a második csatára ez már kialakult. Egy amerikai tiszt később ezt írta a Renault harckocsi egységeiről: „Tekintettel a harckocsikkal kiképzett és az általuk támogatott tapasztalt hadosztályokra, semmi sem állíthatja meg őket.”

Az első harcok, a gyalogsággal való problémák mellett azt is bebizonyította, hogy a Renaultok legnagyobb ellensége a német tüzérség. A németek ekkorra már tanultak, és tábori tüzérségüket kiképezték az ellenséges páncélosok elleni harcra. Ugyan a kis, és mozgékony FT-k tömegei igazolták azt a feltételezést, hogy a német tüzérség számára nehezebben leküzdhető célpont, mint a nehézkes közepes harckocsik de még így is széles rendet vágtak közöttük a német lövegek. A megoldás a saját tüzérséggel való együttműködés lett volna, amelyeknek füstgránátokkal kellett volna álcázni a támadó francia harckocsikat. Erre szolgáltak volna a speciális, rádiós TSF változatok, amelyekből azonban kevés volt. Ráadásul, ahogy a gyalogsággal való gyakorolásra sem volt idő, a tüzérségre sem maradt. Azonban öröm volt az ürümben, hogy ekkorra már a német ipar sem volt képes elegendő tüzérségi eszközzel ellátni a csapatait. Ennek következtében a Renaultok érvényesíthették számbeli fölényüket és módszeresen tudták felszámolni támadásaik közben a német védelmi támpontokat. Egy német katona így emlékezett vissza egy amerikai Renault támadására St-Mihiel térségében: „Kis harckocsik rajai, amelyek mindegyike egyetlen ágyúval vagy géppuskával volt felfegyverkezve, menyétek gyorsaságával jelentek meg a állásainkban és azok mögött, furcsa zajt csapva, mint a pokol ivadékai."

A Renaultok tömegei ellen a németek a tüzérség összpontosításával próbáltak védekezni. A korai tapasztalatok azt mutatták, hogy a támadó öt Renault kimanőverezi és egyenként levadássza a rá veszélyes német lövegeket. Azonban ez egy szép elv maradt, mivel ritkán volt lehetőség a német vonalakban ilyen korai pakfrontok létrehozására. A másik válasz a páncéltörő puskák tömeges rendszeresítése volt, de ezek nem váltották be a hozzá fűzött reményeket. Kis mérete ellenére az FT páncélzata meglehetősen erős volt, és így ezeknek a fegyvereknek a lövedékei csak közvetlen közelről voltak képesek azt áttörni. Az aknák már nagyobb veszélyt jelentettek. Egy-egy ilyen képes volt darabokra tépni a kis hat-tonnást, de szerencséjükre ebből is meglehetősen kevés volt. Azért volt valami, ami az FT-ket is meg tudta állítani, ez pedig a harckocsi árok volt. Kis méretükből adódóan az Renaultok árokáthidaló képessége viszonylag kicsi volt - bár csaknem akkora, vagy jobb, mint a többi francia páncélosé - 1,8 m, míg a brit Mark V-é viszont 4,5 m. A gránáttölcséreket még kikerülgették, de ha fent akarták tartani a támadás ütemét, akkor át kellett tudniuk kelni az árkokon is. Erre a franciák első válasza utászok alkalmazása volt a támadó harcrendben. A műszakiaknak lejtősé kellett tenniük az árkok meredek falát, amelyen már a harckocsik is át tudtak kelni. Ez azonban a gyakorlatban, ellenséges tűzben nem igazán működött, így a franciák is megpróbálták átvenni a brit gyakorlatot és néhány harckocsijukra rőzseköteget próbáltak erősíteni, amelyeket a megfelelő pillanatba az árkokba gördítettek Ez lett volna a BS „Petiore”változat amelyből csak kevés készült és végül el sem jutottak a frontra. Amúgy ez egy meglehetősen ősi módszer volt, hiszen a várak ostromai során már évszázadok óta használták.

Az 1918 nyári harcok elmúlásával és a Lundendorff-offenzíva kifulladásával a francia hadsereg lélegzetvételhez jutott és alkalma lett rendezni a sorait. Nyár végére a Renaultok végre tömeges számban váltak elérhetővé. Augusztusig a francia ipar több, mint 2000 darabot szállított le. Júniusban további kettő ezred alakult meg, majd júliusban és augusztusban még egy-egy. Szeptemberre 21 francia és két amerikai Renault zászlóalj állt csatasorba. Ugyan az amerikaiknak saját maguknak kellett volna legyártaniuk a saját zászlóaljaik eszközállományát, de végül ezt az igényt a francia hadiipar volt kénytelen kielégíteni. A franciák vállalták összesen három amerikai zászlóalj felszerelését a sajátjaik mellett. Apró megjegyzés: ekkor a Franciaországban állomásozó amerikai harckocsicsapatok parancsnoka George S. Patton alezredes volt, otthon az Egyesült Államokban, pedig a páncélos kiképzés parancsnoka Dwight Eisenhower alezredes.

Soissont követően a francia harckocsi csapatok tíz kisebb-nagyobb összecsapásban vettek részt. Azonban ezekben a harcokban legfeljebb század, legfeljebb zászlóalj erővel.

A következő nagyobb bevetésre 1918. augusztus 28-án került sor. Ekkor az 502. 503. és 505. ezredek hét zászlóalja öt napon keresztül támogatta a Crécy-au-Mont és Croucy térségében kibontakozó, a 10. francia hadsereg támadását. Ez már a hőn áhított támadás előfutára volt, hiszen ezzel egyidőben indult meg a britek flandriai támadása is, amelyek során végre sikerült visszafoglalni a Lundendorff-offenzíva során elvesztett területeket. Azonban ezeknek a nyári harcoknak nem az volt a legnagyobb jelentősége hogy sikerült visszaszerezni az elvesztett területeket, hanem az, hogy 1914 után először mozgó háború alakult ki a nyugati fronton. Az előretörő németek, amikor megállították őket nem volt sem idejük, sem energiájuk mélyen tagolt állásrendszert kiépíteni, miközben a Antant erői a vártnál sokkal gyorsabban reagáltak. Amint sikerült a németeket megállítaniuk nyomban támadásba mentek át, sőt sokszor aktív védelmi tevékenységet folytattak.

Ahhoz hogy megértsük a nyári harcokat tudnunk kell, hogy a németek sikerek egyik oka, hogy nem a súlypontban támadtak, hanem mindig a könnyebb ellenállás felé. Ez azt eredményezte, hogy gyorsan nagy területeket foglaltak el, de nem semmisítették meg az ellenséget. Így amikor a franciák rendezték a soraikat gyorsan vissza tudtak vágni. Mivel a német csapatok a támadás miatt kifáradtak és az utánpótlási vonalaik megnyúltak ráadásul az állásrendszerüket sem tudták kiépíteni a francia ellencsapás is ugyan olyan gyorsasággal tudott teret nyerni. A front ide-oda hullámzott, a németek az utolsó tartalékaikat élték fel, miközben a franciák egyre erősödtek, ráadásul az amerikaiak is kezdtek tömegesen beérkezni. Ezek a gyors harcok azzal az előnnyel is jártak, hogy elmaradtak a hosszú tüzérségi előkészítések, a gránátok nem szaggatták fel a csatamezőt, ami megkönnyítette a Renaultok eredményes harcbavetését is.

Az amerikaiak első jelentősebb támadásra 1918. szeptember 12-én került sor St-Mihiel térségében, ahol a 344. és 345. harckocsizászlóaljaik is bevetésre kerültek. Majd egy hónap múlva következett a Meuse és az Argnne-i erdő környékén folyó nagyobb hadművelet. Itt az amerikai zászlóaljakat tovább három francia is támogatta. (A háború során az amerikaik végül összesen 514 francia gyártású Renaultot kaptak.)

Végül szeptember végén a front megint ott állt, ahol márciusban a Lundendorff-offenzíva előtt. A németek megint a jól megerősített állásaikban csücsültek. De a változatlanság csak látszólagos volt. A németek felélték utolsó tartalékaikat, kimerültek, miközben az Antant harckocsi termelésének beértek a gyümölcsei. Tömeges harckocsitartalékokat hoztak létre, ráadásul értékes harci tapasztalatokra tettek szert a nyári harcok során.

Szeptember 26-án hét Renault zászlóalj lépte át a peremvonalat és indult rohamra a német vonalak ellen Flandriában és Champagne-ban. Ugyan az elkeseredett német ellenállás és pocsék őszi időjárás jócskán megnehezítette a támadók dolgát, de támadás ha lassan is, de folyamatosan haladt előre. A megerősített német támpontok már nem tudták megállítani az Antant támadását, annak csak lassítására voltak képesek. A frontvonalakon átgördülő harckocsik sorra hallgattatták el német géppuskafészkeket és tüzérségi állásokat. Még ebben a hónapban további három ezred nyolc zászlóalja került bevetésre a front más szakaszain.

Természetesen ezek nem a második világháborúban látott mélységi harckocsi betörések voltak, hiszen a Renaultok csekély hatótávolsága ezt nem tette lehetővé. Azonban a harckocsik a gyalogság hadrendjébe integrálva képesek voltak a német védelem gerincének eltörésére. Tüzük hatásosan támogatta a gyalogság harcát és visszaadta annak önbizalmát és támadó szellemét. A francia (és természetesen brit) gyalogos ismét elhitte, hogy a németek legyőzhetőek és le is győzték őket.

Francia harckocsi bevetések a nyugati fronton, beleértve az amerikai csapatokat is:

Renault FT bevetések:

* Nem csak Renaultok, hanem Schneiderek és St-Chamondok is bevetésre kerültek, de a mennyiségek csak a könnyű harckocsikra vonatkoznak.

Veszteségek és tapasztalatok:

A háború során összesen 440 Renault veszett el véglegesen amelyek közül 356-tal a német tüzérség végzett. 13 db eset az aknák áldozatául. A Renaultok ismereteim szerint soha sem találkoztak német páncélosokkal, így a történelem adós maradt egy válasszal, hogy egy tankcsatában az közepes/nehéz tankok szerepeltek volna-e jobban, vagy a kis, mozgékony Renaultok sokasága.

Az FT-kre azonban nem az ellenség, vagy a terep hanem a műszaki problémák jelentették a legnagyobb veszélyt. Ugyan ettől nem vesztek el véglegesen, de nagymértékben befolyásolták a harcok sikerességét. A ventilátorszíjak állandó fejfájást okoztak a háború egész időszaka alatt. Egy bevetés során egy amerikai Renault FT század egynél többet használt el
tankonként új ventilátorszíjból, kevesebb mint egy nap alatt. A problémát egyaránt okozta a szíjak rossz minősége és a vezetők gyakorlatlansága. Hirtelen gázadásnál, majd az azt követő fékezésnél a szíjak megfeszülhettek és elpattanhattak. Hosszabb használat után hajlamosak voltak megnyúlni és csúszni kezdtek. Ezt ha a sofőr nem vette észre a motor túlmelegedéséhez és végül akár a besüléséhez is vezethetett. Végül mivel jobb ötletük, és jobb szíjuk nem volt a kiképzés javításával, gyakoribb karbantartással próbáltak úrrá lenni a problémán.

1918. november 11-ig a francia hadsereg összesen 2720 Renault FT-t állított rendszerbe. Ebből 1991 db volt a fronton, 369 db javítás alatt állt, és 360 db-ot írt le veszteségként. Ez az erő kilenc ezred (501-509. RAS) 27 zászlóaljában volt szétosztva. Ekkorra a Francia Hadügyminisztérium 4635 db rendelt meg, amelyből 3177 db le is szállítottak. Az amerikai csapatok 514 db-ot a britek mintegy 24 db az olaszok pedig 3 db-ot kaptak. Az USA Kormánya 1200 db rendelt odahaza, de ebből a háború végéig egy sem került átadásra.

A Nagy háború után

Még alig hallgattak el a fegyverek a nyugati fronton de már számos kisebb-nagyobb újabb fegyveres konfliktus bontakozott ki a világháború utáni átrendeződések következtében.

Oroszország

Már 1918 őszén a franciák 303. századát Thesszalonikin keresztül Romániába szállították. Az alakulat október 4-én érkezett meg, de ekkor még nem került bevetésre. Viszont a századot hamarosan újra behajózták és útnak indították Oroszország felé. A 303-asok százada december 18-án hajózott ki Odesszában. Ekkor itt 2-2 francia és görög és 1 lengyel hadosztály állomásozott illetve több fehérorosz egység is. A század első bevetésére 1919. február 7-én került sor, amikor is egy vegyes harci kötelék, amely egy fehérorosz páncélvonatból, lengyel gyalogságból és a francia harckocsizókból állt támadást indított Tiraszopol mellett. Később a század a Berezovkánál lévő görög csapatokhoz csatlakozott. Itt vesztette el első páncélosát. A Renault műszaki hiba miatt kigyulladt és hátra kellet hagyni. Később ez lett az első szovjet harckocsi, miután elszállították Moszkvába és újjáépítették. Március 21-én további 5 harckocsi veszett el a bolsevikok 1. Zadnyiprovszki hadosztályával való összecsapás következtében. Valószínűleg ez volt az első eset, hogy az Renaultok más ellenséges páncélozott harcjárművekkel csaptak össze. Az ötből négyet a bolsevikok Harkovba küldtek a Mozdonygyárba, abba a későbbi harckocsigyárba ahol a T-34 megszületett. Ekkor az oroszok létrehoztak egy az orosz viszonyoknak jobban megfelelő vegyes harccsoportot, amely két páncélkocsi- és egy 4 Renault harckocsiból álló szakaszból állt. Ezt a szovjet alakulatot a 14. hadsereg kötelékében vetették be Novomoszkovszk-nál Gyenyikin erői ellen ahol az megsemmisült. 1919 áprilisában a 303-asok századát is kivonták Odesszából, de valószínűleg a maradék 10 harckocsijukat átadták Gyenyikin erőinek. Vannak fotók ezeknek a Fehérek általi használatáról, de további sorsuk ismeretlen, valószínűleg részben, vagy egészben Bolsevik kézbe kerülhettek.

A zsákmányolt Renaultokat a szovjetek is bevetették Lengyelországban 1920-ban. Néhány FT Vlagyivosztokban is feltűnt az ottani fehér csapatok színeiben. A franciák három darabot a Fehér Finneknek is szállítottak. Valószínűleg ezek harcolhattak Szentpétervár körzetében fehérorosz alárendeltségben, de ezek később visszakerültek Finnországba.

Lengyelország

Szintén az Oroszország felbomlását követő zavaros helyzetben kerültek bevetésre a Renaultok Lengyelország területén. Itt került sor az FT-k legnagyobb háború utáni bevetésére. A francia kormány katonai segítséget nyújtott a frissen megalakult Lengyel köztársaságnak. Ennek keretében az teljes 505. ezred Mare őrnagy parancsnoksága alatt átkerült Lengyelországba, mint „nemzetközi” egység. Az ezred 1919 május-június folyamán Lodzban alakult meg 1. lengyel harckocsi ezred néven, állományában 120 Renaultal, 72 ágyússal és 48 géppuskással. Elsőként a 2. század szagolt puskaport augusztusban Bobrujszk térésében. Ekkor szenvedték el első veszteségüket a Bolsevikok 4. számú páncélvonatával szemben 2 FT veszett oda. Közben a francia kezelőket lassan lengyelek váltották fel és a franciák közül csak néhány tanácsadó maradt, miközben a többiek hazatértek. Az ezred 1. zászlóalja (1. és 2. század) Észak-Lengyelországban majd Belorussziában és Litvániában harcolt, míg a 2. zászlóalj (3. és 4. század) Ukrajnában került bevetésre. 1920 tavaszára a lengyelek mélyen benyomultak Ukrajnában, ám hamarosan a szovjet 1. lovashadsereg Bugyonnij vezetésével ellencsapást mért rájuk és nyugatra szorították vissza a őket. A két század harckocsik nélkül az utóvédben került bevetésre. Mivel az FT-k műszaki állapota nagyon rossz volt és gyakori volt a meghibásodás, a lengyelek ezek közül számosat vasúti kocsira raktak és mini-páncélvonatként alkalmazták őket. A nagy visszavonulás frusztrálta a lengyel harckocsizókat. A műszaki problémák, a gyalogsági támogatás hiánya miatt néhány harckocsijukat kénytelenek voltak hátrahagyni. Ugyanakkor a legtöbb harckocsijukat haza tudták vinni, ahol azokat nagyjavították. Az ukrajnai harcok során a lengyel Renaultok legalább két ellenséges páncélautó lőttek ki.

Amikor az előretörő Bugyonnij csapatai augusztus közepén elérték Varsót az itt lévő francia tanácsadók is fegyvert fogtak a lengyelek oldalán. Ekkor a lengyel páncéloscsapatokat összevonták Nowicki őrnagy parancsnoksága alatt. Ez az erő 3 Renault századból és 3 páncélvonatból állt. Augusztus 17-én a lengyelek megindították az ellentámadásukat, amelynek keretében Nowicki csapatai Minsk-Mazowieck irányába támadtak. A páncélvonatok sikeres tisztították meg a utat, majd az állomás elfoglalása után a vonaton szállított Renaultok is támadásba lendültek megtisztítva a szárnyakon lévő erdőt és falut. Ugyan a harckocsik többsége lerobbant és öt eleve mint páncélvonat működött a támadás meglepte a Bolsevokokat és sikert ért el. 20-án felújították a támadásukat és Mlawa felé törve elvágták a szovjet visszavonulási útvonalát. Majd lerohanták a 18. hadosztályt és fogságba ejtették annak főhadiszállását. Ez a támadás lefogta a Varsó ellen törő szovjet lovas hadtestet, amely a fő támadó erő volt a város ellen. Azonban 23-án Nowicki őrnagy a Danuta páncélvonatban, a visszavonuló szovjet lovassággal való tűzharcban halálos sebet kapott. Halála után a páncélos csoport részei csatlakoztak a lengyel lovas hadtesthez és folytatták a szovjetek üldözését egészen a semleges Kelet-Poroszországig. A lengyelországi harcok teljesen mások voltak, mint a nyugati fronton lévők. Itt sokkal nagyobb területen zajlott a küzdelem, amely nem kedvezett a kis hatótávolságú FT-nek. Ennek ellenére megállták a helyüket. Mindössze 12-t lőttek ki és hét lett a szovjetek zsákmánya (más adatok szerint 8 semmisült meg és 12-t kilövése után kijavítottak). Ez a siker nagyban volt köszönhető a lengyel kezelők találékonyságának, ahogy úrrá lettek a szegényes lehetőségek adta körülményeken. A harcok során az ezred 34 tagja érdemelte ki a Virtuti Militarit a legmagasabb lengyel katonai kitüntetést.

Balkán és a Közel-Kelet

Azzal egyidőben, amikor az eredetileg Romániába küldött majd Oroszországba kerülő 303. század hazatért, hajózott ki a Balkánon a 301. és a 302. század. Eredetileg a feladatuk a magyar Tanácsköztársaság leverésben való közreműködés lett volna, de az már az előtt összeomlott, mint a francia harckocsik elérték volna Szegedet. Így hát a két század a törökországi Francia Megszálló Erők kötelékébe került. 1920 márciusában a két század harckocsijait átadták a Román Királyi Hadseregnek. Ezekből alakult meg az első román harckocsi alakulat. Ezeket később több is követett, összesen 74 db, amely a Regiment 1 care de lupa állományába került. Ezek a példányok még a második világháború alatt is hadrendben voltak és hátországi biztosító feladatokra használták őket.

A franciák a görögöknek is átadtak egy század FT-t, amely aztán a görög-török háborúban vetettek be Anatóliában. Azonban ezek 1921-ben török kézre kerültek.

1919-ben a 5. francia harckocsizászlóaljat Levantébe vezényelték, hogy biztosítsa a szír-török határt az esetleg átcsapó török csapatokkal szemben. 1921-ben a francia kormány titkos megállapodást kötött Kemal Atatürkkel, aki megígérte, hogy tiszteletben tartja a francia mandátumterületek határát, cserébe megkapta az 5. zászlóaljának 3. századának harckocsijait.

1924-ben a franciák a franciák egy század FT-t adtak át az iráni nacionalista Reza Kán-nak, aki sikeresen vette fel a harcot és védte meg az országát a szovjet behatolással szemben. Reza kán, 1925-1941- között Reza Pahlavi néven Irán uralkodója volt.

Észak-Afrikai gyarmatok

1919-ben a franciák egy kisebb FT alakulatot vezényeltek a Marokkó és Algéria déli része közötti, vitatott hovatartozású határvidékre, hogy megerősítsék az ott állomásozó határvédelmi erőiket. Az AS 327 1921-ben Kassarat és El-Khemis térségében többször is összecsapott az itteni beduin lovasokkal.

Ugyanebben a térségben a spanyolok is harcokba keveredtek az itt élő, és érthető okokból állandóan lázongó törzsekkel. Mivel a franciáknak közös volt az érdekük a spanyolokkal a térség stabilitásának megteremtésében a spanyolok kaptak 12 FT-t. 1922- januárjában megalakult a Compania Renault de Carros de Asalto de Infanteria nevű század. Az alakulat kiképzése még Spanyolországban történt, majd ez után települt át Észak-Afrikába. Első bevetésére 1922. március 13-án került sor a Rif hegységben Ambar és Tungunz térségében a helyi lázadó törzsek ellenében. Vagy a nem megfelelő használat, vagy az itt élő lázadók rátermettsége okán a spanyolok számos harckocsizót vesztettek és két Renaultjuk is kiégett. A spanyolok ezek után finomították a harcászatukon, és jórészt konvojkísérésre, védelemben, és csak ritkán, helyi rajtaütésekben vetetették be az FT-ket. 1925-ben az elvesztett és az elhasználódott harckocsik pótlására újabb hat darabot szereztek be.

1925. egyben fordulópont is volt a rif háború történetében. A francia és a spanyol gyarmatok határán tevékenykedő lázadók egységes fellépésre késztették a két államot. Májusban a franciák nagyszabású támadásba kezdtek, amelyhez csatlakozott az első spanyol harckocsizászlóalj az 517. RCC, majd júliusban a második is már Észak-Afrikában harcolt. A harckocsikat leginkább a gyalogság közvetlen tűztámogatására vetették be. Itt került bevetésre az 508. század, amelyet már az M27/28-as, kísérleti gumilánctalpas futóművű változattal fegyvereztek fel. Ez egyben amolyan éles csapatpróba volt. Azonban a sziklás terepen a gumilánctalp nem vált be, gyorsan elhasználódott, ami hamar véget vetett ennek a fejlesztési iránynak. Ősszel a francia-spanyol csapatok összehangolt támadásba kezdtek, amelynek az egyik érdekes epizódja volt, hogy a spanyolok szeptember 8-án Alhucemas-nál tengeri deszantot tettek partra, amelyben Renaultok is voltak. Ez volt az első eset, hogy harckocsik tengeri deszant részét képezték egy erőszakos partraszálló hadműveletben. A spanyolok az 1925-ös harcok során kedvező tapasztalatokat vontak le. 1926-ban a spanyolok a harckocsijaik nagy részét hazatelepítették, de az francia 517. RCC immár 62. RCC néven továbbra is a térségben maradt. A 62-esek 1930 áprilisában és 1933 októberében részt vettek az Atlasz-hegységbeli hadműveletekben.

A nagy háború után nem csak a marokkói-algériai határvidék volt forró pont. A franciák Szíriába is telepítettek harckocsikat. Az 521. zászlóalj 5 százada 1925 szeptemberében részt vett a drúzok lázadásának leverésében. Harcoltak Damaszkuszban és 1926 folyamán támogatták a francia gyalogságot és az idegenlégiósokat.

Ezeknek a harcoknak a tapasztalataiból kiindulva a franciák a harmincas években számos Renaultot vezényeltek az észak-afrikai és a közel-keleti gyarmataikra, ahol jól beváltak a helyi lázadások letörésében.

Távol-Kelet

1919-ben a franciák pár Renaultal erősítették meg a Vlagyivosztokba küldött intervenciós csapattestüket. Ez volt a Renaultok első megjelenése a Távol-Keleten. Ezek a harckocsik később Csang-Cso-Lin mandzsúriai hadseregéhez kerültek. Ebben a térségben a húszas években egy zavaros többszereplős háború zajlott a Fehérek, a Bolsevikok, a Kínaiak és a helyi rablóbandák között. Ezért a szovjetek néhány újjáépített Renaultot küldtek az itt lévő csapataik megerősítésére. 1926-ban a kínai Mandzsúriai hadsereg már több, mint 14 FT-vel rendelkezett, amely ekkor a Wu-Pei-fu hadúr parancsnoksága alatt álltak. 1929-ben a kínai Renaultok a Nemzeti Forradalmi Hadsereg 1. lovasdandárjának alárendeltségébe kerültek. Köztük és a szovjetek között 1929 őszén több kisebb fegyveres összetűzésre került sor. A szovjetek MSz-1/T-18 harckocsikat vezényeltek a térségbe, amelyet az FT harckocsi továbbfejlesztésének tartanak. Azonban nincs adat arról, hogy a kínai Renaultok és a szovjet T-18-asok között sor került volna összecsapásra.

1931-ben amikor a japánok bekebelezték Mandzsúriát, az itt lévő FT-k a kezükbe kerültek, amelyeket rendszerbe is állítottak. A japánoknak már korábban, az első világháború után közvetlenül szereztek be FT-et, amelyeket akkor Type 79 Ko-Gata néven rendszeresítettek. A saját FT-kből, továbbá az időközben beszerzett NC 27-kből (Type 89 Etsu B) 1925-ben két századot állítottak fel, amelyet a kontinensen tevékenykedő Kvangtung hadsereghez vezényeltek. Itt a hadsereg páncélkocsi szakaszával működtek együtt.

1920-as években nem csak a Afrikába és a Közel-Keletre, de Indokínába is telepítettek 2 szakasz FT-t. Egy került Saigonba és egy Hanoiba. 1927-ben a kínai válság csúcspontján a saigoni (időközben századdá fejlesztett) alakulatot Sanghajba vezényelték a francia koncesszió védelmére. Itt az év folyamán csatlakozott hozzá az amerikai Tengerészgyalogság hat-tonnás harckocsikkal felszerelt könnyű-harckocsi szakasza, amelyek amerikai gyártású FT-k voltak. Az amerikai harckocsik feladata a Sanghai-Tiencsin vasútvonal biztosítása volt. 1928-ban két további francia szakasz csatlakozott a kontingenshez, amelyek Tiencsinbe települtek. Ugyanebben az időben a japánok is telepítettek FT-ket és NC-ket a városba, így már három nemzet Renanultjai tartózkodtak a településen. 1929-ben az amerikaiak kivonták a harckocsijaikat a városból, de a franciák és a japánok maradtak. 1932-ben a sanghaji incidens néven elhíresült történelmi esemény során a japán NC tankok is bevetésre kerültek. A harmincas évek végén a japánok kezébe került a franciák Kínai Könnyű Harckocsi századának három szakasza, amely aztán átadtak a Mandzsunkó bábállam hadseregének, aki aztán használták az 1940-es években.

A hanoi szakasz Vietnámban maradt, ahol aztán 1945-ben, amikor a japánok megszállták a francia gyarmatot reménytelen harcot vívtak a bevonuló japán csapatokkal szemben.

Spanyol polgárháború

Amikor kitört a spanyol polgárháború az 1. ezred Madridban, a 2. pedig Saragossában állomásozott. Az előbbi a köztársaságiak, az utóbbi a lázadók oldalára állt. A 2. ezred harckocsijai bevetésre kerültek Huesca-nál, de a sorozatos műszaki meghibásodások miatt, hamar kiestek a harcból. Az 1. ezred harckocsijai részt vettek Madrid védelmében. Ezekhez csatlakozott a 16 ex-lengyel, papíron Uruguay-nak szánt Renault is.

Második világháború

Lengyelország

1939. szeptember 1-én a Lengyel hadsereg harcoló alakulatainál mintegy 70 darab FT-t tartott még rendszerben. Ezek a 111. 112. 113. önálló harckocsi századokban szolgáltak. Egy-egy ilyen században 15-16 harckocsi volt rendszeresítve. A fennmaradó 32 harckocsi a Drezyna Pancerna R vegyes páncélvonat harckocsi alakulatban szolgált.

A 111. század mozgósítása szeptember 6-án fejeződött be, majd nyomban Lukow-ba irányították őket. Azonban a Luftwaffe támadásai következtében csak 9-én tudtak kivagonírozni. Itt csaptak össze a németekkel először. A harckocsikat általában megerősített pontként vetették be, majd lassan visszavonulásba kezdtek. A harcok során a 111-esek végig üzemanyag- és gyalogsági támogatás hiányával küzdöttek, miközben a „Kempf” harccsoport felderítő egysége két harckocsijukat is kilőtte. Szeptember 16-án a század maradékát a németek bekerítették és elfogták.

A 112. és a 113. század a Bugnál, Brzesc (Breszt) erődjénél vonultak védelembe. Brzescet a német 10. páncélos hadosztály erői 14-én támadták meg. A 113. század a német 8. páncélos ezred II. zászlóljával került harcérintkezésbe a város erődjétől északra. Lengyel részről a harcban 12 FT semmisült meg, a német veszteségekről nincsenek adatok. Magának a Citadellának az északi kapuját a 112-esek védték, amelyek azonban sikerrel akadályozták meg a németek első betörési kísérletét 15-én. Aztán 16-án, egész napos harc után a lengyel harckocsizók megpróbáltak kitörni az erődből, de ez a kísérletük meghiúsult.

A lengyel harckocsik maradékát páncélvonatokra telepítve alkalmazták. Itt már sikeresebben tevékenykedtek. Főleg pályafelderítésre alkalmazták őket, de időnként a gyalogság támogatására is bevetésre kerültek. Összesen 18 ágyús FT-került így alkalmazásra.

A fennmaradó FT-k alkalmi kötelékekben kerültek bevetésre, de a harcokban nagy részük megsemmisült. Az ami német kézre kerül szétbontották, és mint ócskavasat hasznosította a Birodalom hadiipara.

Téli háború

1939-ben amikor a finneket lerohanták a szovjetek a maradék, nyomban mozgósították a még meglévő 1. és 2. harckocsiszázadukat. Azonban ezek az előír 30 bevethető kocsi helyett csak 20 tankut tudtak bevetésre kész állapotba hozni. A finnek tisztában voltak vele, hogy ezek az elavult harckocsik bevetése, öngyilkosság lenne a sokkal korszerűbb szovjet vetélytársaikkal szemben, ezért kiképzési céllal használták fel őket. Segítették a páncéltörő tüzérek és a gyalogság kiképzését. A harckocsik speciális feladatot kaptak. Legalább 27 esetben velük vontattak el elhagyott, zsákmányolt szovjet harckocsikat. A finnek beásott támpontként használták őket az arcvonal több szakaszán is. Ugyanakkor a számos példányt zsákmányoltak a szovjetek, leginkább vasúti szállításra előkészítve az 1. század állományából. Az utolsó Renault FT-ket 1943-ban vonták ki a szolgálatból a finnek.

Franciaország 1940

1937-ben a franciák megkezdték az FT zászlóaljaik átfegyverzését Renault R-35-re. az első ilyen alakulat a 9. BCC volt. Azonban a háború kitöréséig nem sikerült befejezni a programot és Franciaországban még 8 zászlóalj és 3 önálló század volt FT-kel felszerelve állományukban összesen 536 harckocsival. Ezeken felül 63. BBC kötelékében volt még 54 Szíriában és 244 db Észak-Afrikában. Illetve nagy számú harckocsit tároltak még a Gien melletti raktárban. A letárolt harckocsik jelentős része műszakilag nagyon elhasználódott állapotban volt, illetve egy részükből hiányzott az ágyú, mert ezeket az R-35-ösökbe építették be.

A franciák is tisztában voltak vele, hogy csekély hatósugaruk miatt ezeknek a harckocsiknak a bevethetősége korlátozott, ezért főleg a reptereik védelmére vetették be őket, illetve tartalékban tartották. Ezért ezek a harckocsik csak nagyon kevésszer csaptak össze a németekkel. Az egyik kevés kivétel egyike volt az első világháborúból is már ismert Marne menti Chateau Thierry. Az itt lévő Ecole de Chars iskola állományából egy zászlóaljat állítottak fel, állományában egy FT századdal. A század de Rouge kadét parancsnoksága alatt védelembe rendezkedett a folyó kulcsfontosságú hídjánál. Egy német gépesített felderítő oszlop két páncélkocsi kíséretében június 10-én érte el a franciákat. A franciák meglepték a németeket és 10 teherautójukat lőtték ki. A heves harcban azonban de Rouge is elesett, de sikerült a németeket a folyó túlpartján tartani.

Lengyelország összeomlása után számos lengyel harckocsizó szökött Franciaországba ahol az ottani Lengyel Hadsereg kötelékében megalakult 10. páncélos-gépesített dandár kötelékében folytatták a harcot a németek ellen. Maczek ezredes egysége 1940 márciusában 52 db FT-t kapott kiképzési céllal a franciáktól, de ezek jelentős része fegyvertelen volt. A franciaországi FT-k csak kiképzési célt szolgáltak, a dandár zászlóaljai hamarosan átfegyverzésre kerültek és modernebb francia harckocsikkal kerültek szembe a németekkel.

Azonban a francia FT-k nem csak Európában kerültek bevetésre. Szíriában a 6. és a 7. RCA 1940-ben megkezdték átfegyverezni R-35-re így a régebbi harckocsik tartalékba kerültek. Azonban ezek egy része bevetésre került 1941-ben a bevonuló Szövetséges csapatokkal szemben. Ugyan ilyen események játszódtak le Észak-Afrikában 1942-ben. A marokkói Port Lyautey-nél a francia FT-k az amerikai M3 Stuartokkal keveredtek harcba. Kerültek Madagaszkárra is FT-k, de nem találtam adatot az itteni harci alkalmazásukról

Egyéb államok

1939-ben a Renaultok a szovjet-finn háborúban is bevetésre kerültek. A finnek leginkább megerősített állásként statikusan használták őket.

1940-ben a görögök 11 FT-t vetettek be az olasz inváziós erőkkel szemben.

1941 tavaszán a Jugoszláv Királyi Hadsereg I Bataljon bornih kola zászlóaljának FT-i is összecsaptak a németekkel.

Románia a háború végéig használt FT harckocsikat rendészeti célokra megszálló csapatai kötelékében.

Nem találtam adatot, de lehetséges, hogy 1941-ben Irán szovjet-brit megszállása során iráni részről kerültek bevetésre FT harckocsik.

Német szolgálatban 1940-1945

Franciaország eleste után a németek kezébe 1704 db ilyen-olyan állapotú és felszereltségű Renault FT-került. Ezek egy része a csapatoktól, egy másik része a gien-i raktárból. A zsákmányolt példányok használhatónak ítélt részét szolgálatba állították Pz.Kpfw 18R 730(f) típusjelzéssel. Ezeket főleg Franciaországban és a megszállt Csatorna-szigeteken használták rendészeti feladatokra a megszálló erőknél. 100 db reptérvédelemre és további 650 db-t rendészeti feladatokra alkalmaztak. Egy részüket egészben ásták be az Atlanti-falba, míg egy másik részüknek, csak a tornyát építették be beton alapzatra állítva. Természetesen kiképzési célra is jutott belőlük. A németek az 1944-es párizsi csata során néhányat bevetettek a felkelők ellen, ezekről filmfelvételek is tanúskodnak.

A Renault FT-k második világháborús alkalmazásának érdekes epizódja, hogy az USA a Kölcsönbérleti Szerződés keretében a háború elején Kanadának 329, Nagy-Britanniának pedig 212 Hat-tonnás, azaz amerikai gyártású Renault FT-t szállított kiképzési célra.

A második világháborúban feltehetőleg az FT-k utolsó bevetésére a hanoi Citadella ostrománál került sor 1945 márciusában.

1945 után

Azt gondolnánk, hogy a második világháború végeztével ennek az elaggott tanknak a harctéri pályafutása véget ért. De nem. Az 1980-as években az afgán mudzsahedek néhány emlékművekről és múzeumokból előszedett FT-t, mint megerősített fedezék vetettek be a szovjetek és a kormánycsapatok ellen. Ezek közül még 2003-ban is bukkantak elő, és egy ilyen 2012-es példány látható ma a Varsói Hadtörténeti Múzeumban. A történet érdekessége, hogy ez eredetileg egy francia, majd lengyel harckocsi volt, amely bevetésre került a lengyel-szovjet háborúban. Itt a bolsevikok zsákmánya lett, amelyet azután 1923-ban az afgánoknak ajándékoztak. Ezek után mondja valaki, hogy a történelem nem fordulatos...

(A harmadik részben a Renault FT műszaki leírása és változatainak ismertetése következik.)

Ambasa