Az 1812-ben háború tört ki Nagy Britannia és az Amerikai Egyesült Államok között, amely az elkövetkező három évben az Észak-Amerikai kontinens számos pontján vezetett fegyveres összecsapáshoz mind a szárazföldön, mind a vízen. Az ellenségeskedések megkezdésekor Isaac Brock vezérőrnagy azt mondta, hogy Kanada sorsa attól fog függeni, hogy ki uralja majd az Ontario- és az Erie-tavakat. A tavak feletti ellenőrzés elengedhetetlen volt a csapatok szállítása és ellátása szempontjából. Aki ezt a területet uralta, megszállhatta akár Kanadát is, de ugyan innen sikeres hadműveleteket lehetett folytatni akár New York, vagy Washington ellen is.

Abban az időben az Ontario-tó a tengertől a kis hajók kivételével teljesen el volt zárva, felső folyását a Niagara vízesés, míg az alsót a gyors és sekély Szent Lőrinc folyó zárta el. Ennek következtében hadihajókat nem lehetett a tóra bejutatni, hanem annak partján kellett megépíteni. A britek erre a célra Kingstont, míg az amerikaiak Sackets Harbort használták. Volt még egy másik lehetőség, a tó kereskedelmi hajóinak felfegyverzése.

Erre az amerikaiak is hamar rájöttek a térség fontosságára és számos ágyúnaszádot, schoonert és brigget állítottak szolgálatba a tavakon, hogy megszerezzék az ellenőrzést a térség felett. Ezek a hajók fából épültek és sima furatú ágyukkal voltak felszerelve a kornak megfelelően. Bizonyos értelemben ez nem csak a hadihajók, hanem a hajógyárak háborúja is volt, amit a kanadai és az amerikai hajógyárak vívtak egymással.

Hála a háborúnak a hajógyárak gyorsan fejlődtek és egyre nagyobb hajókat adtak át országuk haditengerészetének, kezdetben szlupokat, majd fregattokat, és végül mindennek a betetőzéseként még egy sorhajót is. Azonban nem volt egyedi ez a tavi monstrum, a háború befejeztekor a brit Kingstonban már készült testvérhajója, míg az amerikai oldalon két másik hajó volt hasonló készültségi állapotban. A két hajógyár közötti harc fokozatosan erősödött, amikor Kanadában vízrebocsátották a 10 ágyús Duke of Gluchester brigett, az amerikaiak rögtön válaszoltak a 18 ágyús Onediaval, melyre a viszontválasz a 22 ágyús Royal George korvett volt. A hajógyárak egyre nagyobb hajókat építettek, mivel talán szem előtt tartották egy svéd király mondását, aki azt mondta „kis hajókat építeni azt jelenti, hogy elpocsékoljuk a fiatal fákat”.

A hajógyárak csatájának csúcspontján mintegy 1200 munkás dolgozott azokban. A brit admiralitás megpróbálkozott, hogy Angliában előre gyártott elemekből építsen hajókat a Nagy-tavakon. Az első ilyen hajó a HMS Psyche volt, amely 1814. december 25-én bocsátották vízre. Pont azon a napon, amikor a két hadviselő fél Gentben aláírta a háborút lezáró békeszerződést.

Noha ezt a furcsa fegyverkezési versenyt itt végül is a britek nyerték meg történetünk főszereplőjével, a HMS Lawrence-al az egyetlen tavon szolgálatba állított első osztályú sorhajóval, a háború mégis az ő vereségükkel végződött.

HMS St Lawrence

A HMS St Lawrence egy 112 ágyús első osztályú háromárbocos, és háromfedélzetes sorhajó volt, amely az Ontario tavon szolgált az 1812-es háború idején. Ez a hajó az egyetlen olyan a Royal Navy kötelékébe tartozó sorhajó volt, amely nem a tengeren, hanem egy tavon töltötte szolgálati idejét. Ekkor (ha jól számoltam össze) a Királyi Haditengerészet kötelékébe még kilenc ilyen igen költséges első osztályú sorhajó szolgált.

A hajó építése

A hajó közel 10 hónap alatt készítette el John Dennis vezette 200 hajóács. (egyes források William Bellt nevezik meg a hajó tervezőjeként és építőjeként). A hajó gerincét 1814. április 12-én fektették le a kingstoni Királyi Hajógyárban és a hajót még az év szeptember 10-én vízre is bocsátották, majd alig öt hét múlva október 15-én szolgálatba is állították.

Ellentétben a tengerre szánt hasonló hajóktól nem rendelkezett negyedik fedélzettel és előbástyával és emelt tatfedélzettel. A hajó ennek ellenére a 112 ágyújának köszönhetően megkapta az első osztály sorhajó besorolást. Ugyan ez a hajó volt a Nagy tavak legnagyobb hadihajója, de mégsem volt akkora, mint hasonló tengeri társai, mivel ezen a hajón nem kellet kialakítani hónapokra elegendő helyet a legénység ivóvíz és élelmiszer készleteinek. Mivel az építésnél nem állt rendelkezésre megfelelő alakú fák ezért néhány munkás kételkedett a szerkezet szilárdságában és azt jósolták, hogy a hajó ketté fog törni a vízrebocsátásakor. Nos ez nem következett be, mi több sikeresen szolgálatba állt és hajózott ki a tó vizére.

Az első osztályú hajó elkészítéséhez 5750 tölgyet használtak fel és még számos fenyőt is. A hajó kötélzetéhez kenderkötelek kilométereit használták fel és meghajtására 20 vászonvitorla szolgált.

Az 1814-ben épült St Lawrence építése akkor 500.000 dollárba került (az nem írja a forrás, hogy ez hány font minden esetre a HMS Victory építése 60 évvel korábban 63.000 fontba került, egy akkoriban általánosan használt 74 ágyús sorhajó 44.000 font volt). A hajó felszerelése és fegyverzete Angliából érkezett. A hajót október 15-én állt szolgálatba és hajózott át a Hamilton öbölbe több mint, 1000 katonával és tengerésszel a fedélzetén.

A hajó pályafutása

A hajó 1814. októberi szolgálatba állítása után Sir James Lucas Yeo zászlóshajója lett, míg a parancsnoklásával Frederick Hickey kapitányt bízták meg.

A tó feletti ellenőrzés mind, az amerikai, mind a brit fél számára létfontosságú volt a csapataik ellátása szempontjából. A sorhajó megépítése a háború utolsó hónapjaiban kétes brit fölényt hozott a tó feletti ellenőrzésben, amelyet addig fregattok és szlupok uraltak. A HMS St Lawrencenek már puszta jelenléte is visszatartotta az amerikai flottát, hogy szolgálatba állítása után hadműveletekbe kezdjen az Ontario-tavon, mivel a St Lawrence 112 ágyújával nagyjából azonos értékű volt, mint a vele szemben felvonuló két legerősebb fegyverzetű amerikai hajó.

1815-ben, közvetlenül a háború befejezése után a hajót leszerelték, és tartalékállományba helyezték. 1832. januárjában a hajótestet Robert Drummon vásárolta meg 25 fontért. Május és augusztus között a hajótestet a Navy-öbölbe vontatták. Itt később a kingstoni Morton’s sörgyár használta, mint raktár, de a sört is itt főzték. A romló állagú hajótest itt is süllyedt el a mintegy 9 méter mély vízbe, ahol a mai napig népszerű búvárcélpont.

Ellentétben korának leghíresebb sorhajójával a HMS Victoryval, a St Lawrence eltekintve az üdvlövésektől soha nem sütötte el ágyúit. Bár soha nem ütközött meg ellenséggel, mégis puszta jelenléte kikötőiben marasztalta az amerikai hadihajókat.

A könyv

Akit érdekel az 1812-es háború tengeri harcai, annak ajánlom figyelmébe a John Helfers: Kézikönyv az Egyesült Államok Haditengerészetéről, ami az Alpha Bravo Delta sorozatban jelent meg. A könyv nem csak erről a korról szól, hanem címének megfelelően feldolgozza az US Navy történetét a kezdetektől napjainkig. A könyv eltekintve az első és az utolsó fejezettől érdekes, olvasmányos és helyenként még meglehetősen önkritikus is. Koránt sincs nyoma, hogy a szerző csak a dicső dolgokat szeretné megörökíteni, hanem megismerhetjük azokat az időket is, amikor az amerikai flotta története mélypontján volt. Könyvben igen kellemesen csalódtam, annak ellenére, hogy kezdő és a befejező fejezet az én izésemnek kicsit propaganda ízű. A könyv igen hasznos játék szempontjából, hiszen elég részletesen ismerhetünk meg számos összecsapást a függetlenségi-, a polgár-, vagy éppen az 1812-es háború időszakából, amely akár ötletet is adhat azok újrajátszásához.

A szabály

Aki a kor tengeri harcait akarja megismételni, annak bízvást ajálhatom a nálunk is több klubban népszerű Warhammer Trafalgar szabályát, amely pont az ilyen pár hajóból álló csaták lejátszására alkalmas leginkább. A szabály maga viszonylag egyszerű, bár a szerzőnek sikerült az érthetőséget megzavarnia jó pár nem éppen mindennapi hajózási kifejezés használatával. A könyv igen hasznos ábrákkal magyarázza el az alapszabályokat, amelyet haladó szabályokkal és sereglistákkal is kiegészít. Természetesen ez a könyv is tipikus angol szabálykönyv. Keményfedeles és a szabály mellett sok hasznos és teljesen érdektelen információval, attól kezdve, hogy hogyan fessük ki egy hajót, át a hajózási kifejezések szótárán egészen addig, hogy egyáltalán mi is volt az a trafalgari csata.

A makettek

A fent említett könyv az 1:1200-as méretarányú hajók használatát ajánlja, ami több gyártótól is beszerezhető pénztárcánk és igényeink figyelembe vételével. Az olcsó, de kőkori kereskedelmi rendszerrel rendelkező NavWartól a drága de igen szép Langtonig. Azonban én nem ezekre a hajókra szeretném felhívni a figyelmet, hanem egy nem annyira igényes, de annál ötletesebb termékre a Wizkids Pirates hajóira. A cég tudtommal már nem gyártja ezt a sorozatot, de ettől függetlenül még jó pár erre szakosodott hazai szakboltban kaphatóak ezek a viszonylag olcsó és aranyos hajócskák. A hajókhoz egy igen egyszerű szabály is tartozik, amely fordítása még talán ma is elérhető a neten.

Ambasa