A tüzérség, a csataterek királynője, amióta a XIV. század közepén először hallatta hangját a harcmezőn, fokozatosan egyre nagyobb szerepet töltött be. Mire beköszöntött a XIX. század, Napóleon, az egykori tüzértiszt, olyan tökélyre fejlesztette, alkalmazását, hogy a puszta tűzereje összpontosításával és manőverezésével diadalt diadalra halmozott. Az ipari forradalom olyan mértékben tette elérhetővé az egykor csak a leggazdagabb uralkodók által megfizethető fegyvert, hogy a modern korban, egészen a második világháborúig eme fegyvernem okozta a legnagyobb pusztítást az ellenség soraiban a harcmezőkön. Azonban az amerikai polgárháború egy ritka kivétel volt, ebben a folyamatos fejlődésben. Sajátos okokból a tüzérség itt nem mutathatta meg oroszlánkörmeit, de ettől függetlenül, mint oly sok esetben, számos újdonsággal és érdekességgel is szolgált…
(a karikatúra az Iron Mitten oldalról származik)
Az hogy az amerikai tüzérség sajátos szerepet töltött be mindkét oldalon, annak az okai a fiatal állam megszületése, és az azt követő katonapolitikája nyomta rá a bélyegét. Miután az amerikaiak lerázták a brit igát, igazából abba furcsa helyzetbe kerültek, hogy a szárazföldön nem igazán volt tényleges ellenfelük. Az egyedüli fenyegetést a britek esetleges visszatérte, illetve a határok nyugatra tolásával az esetleges lázadó indiánok jelentették. Így az Amerikai Egyesült Államok XIX. századi kormányai a katonai költségvetésük túlnyomó részét olyan erődök építésébe ölték, amelyek vagy a keleti part fontos kikötőit védték, vagy a nyugati prériken őrizték a telepesek nyugalmát. Így, ennek ismeretében, talán nem meglepő, hogy 1861-ben az USA lövegparkja nem kevesebb, mint 2.283 tüzérségi eszközből állt, de ennek alig 10%-a volt tábori löveg, vagyis olyan eszköz, amelyet a csatamezőre vontathattak. A többi löveg az erődök fegyverzetét alkotta, és nagy részük, tömegük folytán alkalmatlan volt arra, hogy kivontassák a harcmezőre. Ugyan egy részüket leszerelték, és különböző ostromokba bevetették, de - főleg a kezdeti időkben - az ágyúk bizony ritka hollóknak bizonyultak a csatamezőn. A háború kezdetén az amerikai tüzérség gerincét 8 és 20 hüvelykes (15 és 51 cm-es) nehézágyúk, és mozsarak alkották, amelyek csaknem mozdíthatatlanul építettek be az első és harmadik rendszer erődjeibe. Az ezeket kiegészítő lövegek is igen csak súlyosak voltak 24 és 32 fontosak.
Amikor a háború kitört, sajátos módon ennek a lövegparknak egy jelentős része a déliek birtokába jutott a területükön lévő erődök révén, de ezeket nagy tömegük és a szakképzett kezelőszemélyzet hiányában nem igazán tudták kihasználni. Bár kétség kívül tüzükkel jelentős szerepet játszottak olyan emblematikus ostromokban, mint a konfliktus kezdetét jelző Sumter erőd elleni, de ennél többre nem voltak képesek.
Az amerikai polgárháború, egy-két csatától eltekintve továbbra is a gyalogosok, vagy a portyázó lovasság háborúja maradt. Ennek az oka több rétű, egyszer a polgárháború parancsnokai nem igazán tudták használni ezt a fegyvernemet, nem voltak tisztában a képességeivel. A másik ok, hogy féltették, hiszen ezek elvesztése kezdetben pótolhatatlannak tűnt, ráadásul jelentős mértékben mutathatta meg a vereség, vagy a győzelem nagyságát. Ezen okok miatt, a parancsnokok igen óvatosan vetették be a rájuk bízott tüzérségi fegyvereket és kerülték a velük való manőverezést. A tüzérség általában a csatamezők szélén került felállításra, ahol csak csekély befolyást gyakoroltak az ütközet menetére. A tüzérség igen drága volt, és mindkét fél legképzettebb katonái szolgáltak soraiban, miközben a gyalogság ölési távolsága ugrásszerűen megnőtt a vont csövű puskák elterjedésének következtében. Ez azzal a következménnyel járt, hogy míg a napóleoni háborúk során a gyalogság zárt tömegét már jóval előbb megtizedelhették a tábori ágyúk, mielőtt azok egyáltalán célba vehették volna őket, az amerikai polgárháborúban, a gyalogosok, már nagy távolságról lelőhették a tüzéreket. Ezért a tüzérséget ritkán vonták előre, hogy gyilkos tűzzel tizedelje meg a támadó gyalogságot, mint azt a napóleoni háború idején tették. Ezen, a vontcsövű, és ezzel együtt nagyobb lőtávolságú Parrott ágyúk megjelenése sem segített, hiszen nagyobb lőtávolságukat az ellenséges tüzérség távol tartására vetették be. Gyakorlatilag a régi simacsövű lövegekre maradt az élőerő pusztítása, míg a korszerűbb vontcsövűeké lett az ellenséges tüzérség lefogása, elhallgattatása. A kor lövegei amúgy viszonylag pontosak voltak, oldal irányban 6-7, hossz irányban 50-60 méteres szórással lőttek. Ugyanakkor a korabeli robbanó lövedékek, a kezdetleges gyújtóknak köszönhetően elég megbízhatatlanul működtek, gyakran befulladtak. A másik oka a tüzérség viszonylagos sikertelenségének, hogy a gyalogosok igen hamar megtanulták beásni magukat, és a korabeli tábori lövegek nem igazán voltak alkalmasak a hatásos pusztításukra. Egyszerűen maradt a puszta szurony és a lovassági megkerülés. Természetesen, azért mert az átlagos ütközetekben a tüzérség nem bizonyult csatadöntő tényezőnek azért voltak kivételek, ahol bizony a tábori tüzérség nagy tömegben összevonva pusztító tűzcsapásokkal tizedelte meg a szemben álló sereget. De ezek csak ritka kivételek voltak.
Az Unió tüzérsége
Amikor kitört a háború az Unió hadserege mindössze öt, azaz öt darab 12 fontos simacsövű tábori ágyúval rendelkezett. Észak jelentős ipari potenciállal rendelkezett és a későbbiek folyamán jelentős számú tüzérségi eszköz birtokába jutott, többek között 1.100 simacsövű napóleon ágyúval, 587 Parrott 10 fontos vontcsövűvel, 925 3 hüvelykes vontcsövűvel, 388 12 fontos hegyi tarackkal, és számos 24 és 32 fontos tarackkal gazdagodott az állománya. A háború folyamán, északon 7.892 tüzérségi eszközt gyártottak le és állítottak szolgálatba, amelyhez 9.197.472 lövedéket és 13.320 tonna lőport gyártottak le. Az északiak a háború végén 3.325 löveggel rendelkeztek, amelynek ekkor már 53%-a volt tábori. Északon összesen 35 tüzérdandárt szerveztek meg a háború folyamán, amelyek legalább öt ütegből álltak. Minden gyalogos hadtest kapott az alárendeltségébe legalább egy tüzérdandárt, míg a hadsereg egy öt dandáros tüzértartalékkal rendelkezett. A mozgó háború időszakában nagyszámú lovas, vagy lovagló tüzérséget is szerveztek. Az ellenség mélységébe betörő lovashadtestek 32-48 löveggel is rendelkezhettek, amely már jelentős tűzerőt kölcsönzött nekik, miközben mozgékonyságukból alig vesztettek.
A Konföderáció tüzérsége
A dél a kezdeti sikerei ellenére, mostohább körülmények között volt kénytelen felszerelni a tüzérségét. Noha a közös tüzérség jelentős része a háború kezdetén a birtokába került, de ezek, mint már írtam kevés kivételtől eltekintve, csak nagyon korlátozott esetekben volt használható. Ennek ellenére a háború kitörésekor jelentős számú eszközt zsákmányoltak a Sumter erődben, a norfolki haditengerészeti támaszponton, vagy a Harpers Ferry-nél található fegyverarzenál birtokbavételekor. Ez a gyakorlat később is megmaradt a déli seregek tüzérségének eszközeinek jelentős része az északiaktól származott, mint zsákmányanyag. Összességében a déli tüzérségi lövegek kétharmada valamikor az ellenfélé volt. Délt az északi blokád fojtogatta, és ipari fejlettsége is jóval elmaradottabb volt vetélytársához képest, ennek ellenére azért nekik is sikerült, mintegy 600 darab napóleon ágyút legyártaniuk.
Tüzérségi eszközök az amerikai polgárháborúban
Az amerikai polgárháborúban, mint minden modern háborúban a tüzérség fontos szerepet játszott. A polgárháborús hadseregek tüzérsége felosztható volt tábori-, ostrom-, parti- és tengerészeti tüzérségre, de ezek mellett volt néhány ezekbe a kategóriákba nem igazán tartozó, egyéb különleges tüzérségi fegyver is.
A tüzérség legfontosabb és egyben legelterjedtebb fajtája a tábori tüzérség volt az, amely a csatamezőkön támogatta a hadseregek harcát. A tábori tüzérség lövegparkja ebben az időben még igen sokféle volt a több száz éve használt konstrukcióktól a legmodernebb, sokszor útkereső és egyben útmutató lövegekig terjedt. A tábori tüzérség lövegeit többféle módon is csoportosíthatjuk, úgymint simacsövű, vagy huzagolt csövű, de úgy is, mint ágyú, tarack, vagy mozsár.
Löveg típusok
Simacsövű lövegek
A huzagolatlan lövegek eredete a középkorig vezethető vissza. Nem voltak túl kifinomultak, pontosságuk és lőtávolságuk is hagyott kívánnivalót maga után, de volt egy kétségtelen előnyük, könnyen és gyorsan voltak gyárthatóak. Elkészítésük nem igényelt komoly ipari hátteret, ezért noha idejét múltak voltak egészen a háború végéig gyártásban maradtak. A simacsövű lövegek között megtalálhatóak voltak az ágyúk és a tarackok is. A polgárháború simacsövű lövegei készülhettek hagyományosan bronzból, vagy vasból is. A huzagolatlan lövegeket űrméret szerint kategorizálták, hagyományos módon a kilőhető lövedék tömege és nem az átmérője alapján.
Simacsövű ágyúk
A simacsövű ágyúk tömör lövedékeiket nagy sebességgel és alacsony röppályán lőtték ki. Hogy ez lehetséges legyen a tarackoknál hosszabb csővel és nagyobb kivető lőportöltettel rendelkeztek.
Ezek az ágyúk különféle űrméretben készültek, a legelterjedtebbek a 6 fontos (3,67” - 93mm), a 9 fontos (4,2” - 107mm) és a 12 fontos (4,62” - 117mm). Ezeknek az ágyúknak a többsége bronzból készült, bár előfordult közöttük néhány – legfőképpen a Konföderáció oldalán – vasból készült példány is.
A 6 fontos simacsövű ágyú
A 6 fontosok közül a háború folyamán rendszerben állt az 1835. 1838. 1839. és 1841. Mintájú bronz és az 1819. Mintájú vaságyú is. A gyakorlatban ezek az ágyúk űrméretükből adódóan kis hatásfokúak voltak, leginkább az indiánok riogatására volt alkalmasak. Noha háború elején még igen elterjedtek voltak, mivel viszonylag nagy számban álltak rendelkezésre, a háború közepére fokozatosan kiszorultak a csatamezőkről.
A 9 fontos sima csövű ágyúk
Ezekből a lövegekből viszonylag kevés volt. Noha még szerepeltek az 1861-es tüzérségi kézikönyvekben ezeknek a lövegeknek a jelentős része még az 1812-es háború alatt, vagy közvetlenül az után készült.
A 12 fontos sima csövű ágyú
Ezek a lövegek sem voltak mai darabok, és ugyan, annyi nem volt belőlük, mint a 6 fontosból, de a 9 fontosnál elterjedtebbek voltak. A 12 fontos simacsövű ágyúk legfőbb hiányossága a mobilitás volt. Egy ilyen ágyú mozgatásához nyolc ló volt szükséges, míg könnyebb társai mozgatásához elég volt hat is. A háború elején megpróbálkoztak néhány simacsövű 12 fontos, huzagolt csövűvé alakításával, de ezek a munkák megmaradtak a kísérleti szinten, és nem terjedtek el.
A legnépszerűbb 12 fontos löveg az 1857. Mintájú „Napóleon”-nak is nevezett modell volt. Könnyebb volt hasonló úrméretű társainál, ezért akár hat ló is elég volt a mozgatásához. A „Napóleon” bizonyos tulajdonságai miatt átmenetet képezett az ágyúk és a tarackok között.
A 12 fontos „napóleon” ágyú
A napóleon ágyú volt a legelterjedtebb löveg, mind a déli, mind az északi hadsereg tüzérségében. Az ágyú III. Napóleonról kapta a nevét. Népszerűségét könnyű gyárthatóságának, kezelhetőségének és megbízhatóságának köszönhette, miközben viszonylag nagy tűzereje elfogadható mozgékonysággal párosult. Az 1857. Mintájú ágyú bronzból készült, ez volt az amerikai hadsereg utolsó, öntött, simacsövű ágyúja. A hagyományos 12 fontossal ellentétben rövidebb csővel rendelkezett. A megkülönböztethetőség miatt, mivel a napóleon nem hivatalos, csak becenév volt, hogy ezt az ágyút könnyű 12 fontos ágyúnak nevezték szemben a hosszabb csövű korábbi modellekkel. Mindkét oldalon gyártásban volt, sőt délen az anyaghiány miatt megpróbálkoztak vasból való öntésével is. 1863 elején Lee az észak virginiai hadsereg összes 6 fontos ágyúját hátraküldte, a Tredegar vasműbe, ahol beolvasztották azokat és 12 fontos napóleonokat öntöttek az anyagukból. 1863 novemberében, a Chattanooga közelében lévő ducktowni rézbányát az északiak elfoglalták, így 1864 januárja után már dél nem tudott több bronz ágyút előállítani.
Simacsövű tarackok
A tarackok csöve az ágyúknál jóval rövidebbek, voltak, ezáltal jóval olcsóbbak és könnyebbek. A tarackok az ágyúk tömör lövedékeivel szemben valamilyen robbanó lövedékeket – gránátokat – használtak, amelyeket magasabb röppályán lőttek ki, ezáltal takart, fedezék mögött lévő célokat is lőhettek. A tarackok kevesebb lőport használtak gránátjaik kilövéséhez, ezért és a magasabb röppálya miatt lőtávolságuk kisebb volt. A polgárháborús tarackok többsége bronzból készült, de a konföderációs oldalon azért akadtak kivételek. A leggyakoribb űrméretek a 12 fontos (4,62” – 117mm), 24 fontos (5,82” – 148mm), 32 fontos (6,41” – 163mm) voltak.
12 fontos tarack
Az 1838. és 1841. Mintájú tarackok amellett, hogy jelentős tűzerőt képviseltek, viszonylag kis tömegük miatt kellően mozgékonyak is maradtak. Ennek ellenére a 12 fontos „Napoleon” ágyú megléte miatt, amely részben átfedte az alkalmazási területét, de sokoldalúbb volt, hamar kikerült a gyártásból. A 12 fontos tarackokat a Konföderáció hadserege háború végéig alkalmazta.
12 fontos hegyi-tarack
A mexikói háború veteránja az 1841. Mintájú 12 fontos hegyi-tarackot, mind a gyalogság, mind a lovasság használta. Nagy előnye volt, egy ló is el tudta vontatni, vagy szétszerelt állapotban két lóra is fel lehetett málházni. A polgárháború alatt még több száz darabot gyártottak le, ebből az igen sokoldalú kis fegyverből, amelyek a háború után is szolgálatban maradtak az indián háborúk harcaiban.
24 és 32 fontos tarackok
A háború kitörésekor, ezekből a nagyobb űrméretű tarackokból viszonylag kevés állt szolgálatban a két szemben álló fél hadseregiben. Ezek a fegyverek általában a hadseregek tartalék ütegibe kerültek. Ugyan a 24 és 32 fontos tarackokat a nehéz huzagolt csövű lövegek fokozatosan kiszorították a csatamezőkről. A nehéz tarackokat mindkét fél gyakran használta erődtüzérségként.
Vont csövű lövegek
A sima csövű lövegek hátrányának kiküszöbölése véget hozták létre a huzagolt csövű tüzérségi eszközöket. A vont csövű lövegek adtak egy perdületet a lövedéknek, illetve azok szorosabban is illeszkedtek a csőbe. Ennek következtében megnövekedett a lőtávolság és pontosság, de ennek komoly ára volt. Ezen lövegek előállítása komolyabb ipari hátteret követelt, miközben áruk jóval borsosabb volt egyszerűbb kivitelű bátyáikhoz képest. Az amerikai polgárháborúban használt vontcsövű lövegek döntő többsége még elöltöltős volt, de már megjelentek a még bonyolultabb hátultöltős lövegek is.
3 hüvelykes huzagolt ágyú
Ez a 7,6 cm-es ágyú volt a legelterjedtebb vont csövű löveg az amerikai polgárháborúban. John Griffen tervei alapján a pennsylvania-i Phoenixwilleben készült a Phoenix Iron Company-nál. A kovácsoltvas lövegcső amellett, hogy rendkívül pontos volt, hajlamos volt az anyagából fakadó csőrepedésre, vagy törése, amelyből számos példát is feljegyeztek. Egy déli katona mondta a 3 hüvelykesről az atlantai csata során: egy mérföldön belül halálos.
Parrott ágyú
A löveget tervezőjéről, Robert Parker Parrott-ról, egy egykori west point-i kadétról nevezték el. Ez az öntött és kovácsoltvas kombinációjával készült ágyú nagyon sok űrméretben készült a 10 fontostól (7,4 cm) a 300 fontosig (25,4 cm). Az öntöttvas könnyebben és olcsóbban volt gyártható és pontosabb löveget eredményezett. Azonban pont az öntés egy gyengébb szerkezettel is járt, hiszen az előállítás során nem lehetett teljesen kizárni a zárványképződést, amely a cső töréséhez, repedéséhez vezethetett. Parrott ezt a problémát úgy próbálta meg kiküszöbölni, hogy a cső legnagyobb igénybevételű pontját, a csőfart egy kovácsoltvas gyűrű ráhúzásával erősítette meg. Azonban ez a szerkezet sem tudta teljesen kiküszöbölni az öntöttvas lövegek megbízhatatlanságát, és noha igen pontos ágyú volt, ez a löveg is hajlamos volt a törésre, ami miatt a tüzérek ódzkodtak a használatától, oly annyira, hogy 1862 végén megpróbálták az összes ilyen rendszerű ágyút kivonni a Potomac hadsereg állományából. Természetesen a leggyakoribbak a kisebb űrméretűek voltak. Azonban pont ezekkel a kisebb űrméretűekkel volt egy kis gond, ugyanis kezdetben 2,9” (7,4 cm) és 3” (7,6 cm) űrméretben is készültek, amely nagymértékben gátolta a szabványosítást, és megnehezítette a lőszerellátást. Ez odáig vezetett, hogy pl. a gettysburg-i csata első napján három Parrott ágyú is működésképtelenné vált a lőszerek összecserélése miatt. Nem véletlenül születtek tervek az összes 2,9”-es lecseréléséről 3”-re. Amúgy a két löveg lőtulajdonságai nagyon közel álltak egymáséhoz, azonban a nagyobb testvér csöve erősebb volt. Mind a 10, mind a 20 fontosokat használta mindkét hadviselő fél.
James ágyú
Amikor a kitört háború, a felek tábori tüzérségének zöme a hagyományos, simacsövű, bronz lövegekből állt, és csak elvétve akadt egy-egy huzagolt csövű ágyú. Charles T. James szabadalma, erre problémára kínált egy viszonylag gyors megoldást. James fogta a régi 3,67”-es ágyúcsöveket és 3,8”-re fúrta fel, majd feldörzsárazta a furatokat. Ezzel az eljárással előkészítette és kivette a korábbi használat során a cső belső felületét ért sérüléseket, majd ez után egy egyszerű huzagolást vágott bele. A löveg több változatban is készült, de a legelterjedtebb változat a 14 fontos James ágyú volt. A lövegnek azonban volt egy alapvető hibája. Ugyan a korábbi ágyúbronz nagyon hálás anyag volt a sima csövű lövegek öntéséhez, de túl puha volt, ahhoz hogy tartós huzagolást alakítsanak ki belőle. Emiatt a cső igen gyorsan kopott, ami a pontossága rovására ment. A James ágyúk sorsát a feltaláló 1862 végén bekövetkező halála pecsételte meg, ez után nem volt, aki lobbizzon érte, és a tulajdonságai sem voltak olyan jók, hogy erőltessék a továbbiak előállítását. Aránylag kis számban készült, 1862-ben az ohio-i szállásmester jelentésében 162 különböző löveg szerepelt, amelyből 82 volt James rendszerű.
Whitworth ágyú
Joseph Witworth ágyúi egy kicsit kivételek voltak a konfliktus során, mivel ezek Angliában készültek. Ennek következtében, nem voltak annyira elterjedtek. A Whitworth ágyúk abban is különlegesek voltak, hogy hátultöltősek voltak, így valahol a modern tüzérségi lövegek előfutárának is tekinthetőek. A löveg igen pontos volt, egy korabeli leírás szerint egy Whitworth ágyúval tíz lövést adtak le 1.500 méterre, miközben a lövedékek 5”-en (12 cm) belül csapódtak be. Ezen tulajdonsága miatt, előszeretettel használták az ellenséges tüzérség megsemmisítésére. Ugyanakkor kis 2,75” (7 cm)-es űrmérete miatt nem volt túl alkalmas a gyalogság elleni harcra. Az ágyú jellegzetessége volt a speciális lövedékének a hátborzongató hangja, amely messziről jelezte bevetését a csatamezőn.
név |
név |
cső |
Lövedék tömege |
Kivető töltet tömege |
Torkolati sebesség |
Lőtávolság 5°-os csőemelkedés mellett (yd) |
|||
anyaga |
Űrméret (in) |
Hossz (in) |
Tömeg (lb) |
||||||
6 fontos ágyú |
előtöltős simacsövű |
bronz |
3,67 |
60 |
884 |
6,1 |
1,25 |
1.439 |
1.523 |
M1857 12 fontos "Napoleon" |
előtöltős simacsövű |
bronz |
4,62 |
66 |
1.227 |
12,3 |
2,50 |
1.440 |
1.619 |
12 fontos tarack |
előtöltős simacsövű |
bronz |
4,62 |
53 |
788 |
8,9 |
1,00 |
1.054 |
1.072 |
12 fontos hegyi tarack |
előtöltős simacsövű |
bronz |
4,62 |
33 |
220 |
8,9 |
0,5 |
--- |
1.005 |
24 fontos tarack |
előtöltős simacsövű |
bronz |
5,82 |
64 |
1.318 |
18,4 |
2,00 |
1.060 |
1.322 |
10 fontos Parrott ágyú |
előtöltős vontcsövű |
vas |
2,9-3,0 |
74 |
890 |
9,5 |
1,00 |
1.230 |
1.850 |
3 hüvelykes Ordnance ágyú |
előtöltős vontcsövű |
kovácsolt vas |
3,0 |
69 |
820 |
9,5 |
1,00 |
1.215 |
1.830 |
14 fontos James ágyú |
előtöltős vontcsövű |
bronz |
3,80 |
60 |
875 |
14,0 |
1,25 |
---- |
1.530 |
20 fontos Parrott ágyú |
előtöltős vontcsövű |
vas |
3,67 |
84 |
1.750 |
20,0 |
2,00 |
1.250 |
1.900 |
12 fontos Whitworth hátultöltős ágyú |
hátultöltős vontcsövű |
vas |
2.75 |
104 |
1092 |
12.0 |
1.75 |
1,500 |
2,800 |
KLGS lövegek
A polgárháború, amerikai vállalkozószellem és az ipari forradalom sajátos elegye kedvezett az új fejlesztések létrejöttének, amelyek általában hamar el is tűntek a technikatörténet zsákutcáiban, de azért voltak kivételek. Ezen fejlesztések nagy része a tűzgyorsaság fokozását tűzte ki célul.
Gilleland duplacsövű ágyú
Maga az alapötlet nem volt újdonság. 1642-ben a firenzei Antonio Petrini fegyverkovács alkotta meg az első duplacsövű ágyút. Petrini egy olyan fegyvert akart megalkotni, amelynek két csövéből kilőtt lánccal összekötött lövedékek széles rendet vág majd az ellenség soraiba. Azonban amennyire egyszerű az elképzelés, a megvalósítás már nem volt az. Az ilyen fegyverből kilőtt lövedékeknek egyszerre kell elhagyniuk a csöveket és egyszerre is kell repülniük. Ez két dolgot feltételez, nagyon pontosan egy idejű elsütést, és azonos repülési tulajdonságokat, amely függ a kivetőtöltetek és a lövedékek hajszálpontos egyezőségétől.
Ezt az ősi alapelvet elevenítette fel 1862-ben egy déli úriember, John Gilleland fogász, építész és mechanikus, így egy személyben. Gilleland a gerorgiai Athens-ben a helyi polgárok pénzügyi támogatásával 350 dollárból alkotta meg duplacsövű ágyúját. A fegyver úgy nézett ki, mint két, hagyományos, öntött, bronzágyú, amelyeknek egy-egy oldalát levágták, majd ez után összehegesztették volna. Természetesen ennél bonyolultabb volt a dolog, hiszen ez esetben szilárdsági problémák merültek volna fel. A valóságban a duplacsövű ágyút egyben öntötték ki, a két egymáshoz képest 3°-ban széttartó, kicsit nagyobb, mint 3 hüvelykes torokkal. Az ágyú kipróbálására április 22-én került sor. A cél két függőleges oszlop volt. A kísérleti lövészeten a lánccal egymáshoz kapcsolt ágyúgolyó, az egyenlőtlen kivető-töltet és az az ágyúgolyók eltérősége miatt bepördült, majd oldalra elszállt. Az összeláncolt lövedékek vadul pörögve szántották fel a földet, majd a lánc is elpattant és a két golyóbis kiszámíthatatlanul szállt szerte szét. A második lövést egy fiatal fenyőerdőre adták le, ahol a lövedékek széles rendet vágtak a csemeték között. Egy szemtanú szerint olyan volt, mintha egy ciklon söpört volna végig a ligeten. A harmadik lövés leadásakor alig hagyta el a két golyó az ágyú torkát, amikor is a lánc elpattant és az az egyik elszabadult lövedék ledöntött egy kéményt, míg a másik elkaszálták egy rosszkor, rossz helyen lévő, szerencsétlen tehenet. A három lövés után Gilleland sikeresnek nyilvánította a lövészetet.
Gilleland ezek után felajánlotta ágyúját a Konföderáció hadseregének, de ott senki sem látott benne fantáziát. Az ágyú karrierje azonban itt nem ért véget, jobb híján Athens főterén állították fel, mint jelzőágyút, amelynek eldördülte volt hivatott jelezni a derék polgároknak a jenkik közeledtét. 1864. június 27-én aztán a duplacsövű megszólalt, de mint utóbb kiderült feleslegesen, mivel a környéken a hírekkel ellentétben mégsem jelentek meg a kékkabátosok.
A polgárháború után, 1891-ben a duplacsövű ágyúnak nyoma veszett és csak tíz évvel később került elő ismét. Azóta ismét a főtért díszíti jelképesen észak felé felállítva, hogy továbbra is védje Athens derék polgárait az északról jövő veszedelem ellen. Gilleland duplacsövűje ma a városka legnépszerűbb látványossága.
Billinghurst Requa ágyú
A gyorstüzelés problémájának egy viszonylag hagyományos megoldás is előkerült. Dr. Josephus Requa fogászban (már megint egy fogász) 1861-ben merült fel egy gyorstüzelő fegyver terve. A derék fogász nyomban felkereste barátját, William Billinghurst-ot és előadta a tervét. 1861 június 11-re elkészítették a fegyver méretarányos makettjét, és költségszámatásokat is végeztek. A kalkulációk eredménye szerint a fegyver 500 dollárból ki tudták hozni. A fegyverben renesszánsz módi szerint, 25 darab .58 kaliberű puskacsövet kapcsoltak össze, amelyet egy kétkerekű lövegtalpra szereltek. A gyors töltés érdekében egy 25 lőszer befogadó képességű tárat, vagy inkább egyfajta töltőlécet alkotott, amellyel gyorsan újra lehetett tölteni mind a 25 csövet. A fegyver három kezelője percenként akár hét sortüzet is le tudott adni. A körülbelü egy uncia tömegű kúpos puskalőszerek közelre voltak csak hatásosak.
1862. április 22-én Requa megkereste James Wolfe Ripley tábornokot. És felkínálta neki a találmányát. Azonban a tábornok nem fogadta túl lekessen a fegyvert, mivel tartott a túlzott lőszerfelhasználástól, amit szerinte a korabeli hadtáp nem tudott volna elegendő municióval ellátni. Requa ekkor magához Abraham Lincol-hoz fordult, aki jelentés kért az esetről Ripley tábornoktól. Ripley az elnöki nyomásgyakorlás ellenére fentartotta álláspontját. Requa ekkor ismét Lincolnhoz fordult. A hosszas kilincselés végül eredményre vezetett, és az Unio kormánya megrendelte két mintapéldány elkészítését. A prototípusok kipróbálásáre 1862. május 12.és 24 között került sor. A próbalövészetek kielégítő eredményt hoztak. Ekkor Requa és Billlinghurst hozzálátott a pénzügyi alapok megteremtéséhez ezért bemutatókon próbálták meggyőzni az esetleges befektetőket. Egy 1862 augusztusában tartott bemutató után, amikor is egy több, mint 500 méterre lévő hordót lőttek szitává, 50 darab elkészítésére kaptak támogatást a befektetőktől. 1862. szeptember 16-án a szabadalmi hivatal, 36448 számon be is jegyezte a fegyvert.
1864-ben a hadsereg még egy végső próbának vetette alá és meg is rendelt belőle öt darabot, de a fegyver hivatalosan soha sem állította szolgálatba. Ennek ellenére bevetésre került Port Hudson és Fort Sumter ostrománál illetve a cold harbor-i csatában. A fegyver igen megbízhatónak és hatékonynak bizonyult, azonban a modernebb gyorstüzelő fegyverek megjelenése végül is megakadályozta ennek a fegyvernek az elterjedését.
Agar ágyú
Az Agar ágyú egyike volt azoknak a korai próbálkozásoknak, amelyek végül a géppuska megszületéséhez vezettek. Az ágyú nevét, feltalálójáról Wilson Agar-ról kapta. Agar egy viszonylag kis méretű, de ugyanakkor nagy tűzgyorsaságú tűzfegyvert alkotott meg. 1861-ben maga Lincoln elnök és megszemlélte, és igen elégedetten nyilatkozott a bemutatót követően: „ Személyesen szemléltem meg a fegyver kipróbálását, és azt gondolom, hogy megérdemli a kormányzat figyelmét.” Azonban nem elégedett meg csak a dicsérő szavakkal és nyomban tíz darabot rendeltek meg a fegyverből, amelyet később további 54 darab követett. Az első tíz darab egyenként 1.300 dollárba került, ami ebben a korban igen magasnak számított. A második széria, amelyet McClellan tábornok rendelt meg, már csak 735 dollár kóstál darabonként. 1861-ben Buttler tábornok vásárolt csapatai részére két darabot, egyenként 1.300 dollárért, majd Fremont tábornok is beszállt a megrendelők sorába, számára készült el az utolsó két darab, de ő fizette a legtöbbet értük, 1.500 dollárt ágyúnként.
Az Agar ágyú szabvány .58-as űrméretű papírtöltényeket tüzelt. Azonban ezeket nem lehetett így önmagukban felhasználni, először bele kellett azokat szerelni egy újrafelhasználható fém csövecskébe, amelynek hátsó részébe szerelték a csappantyút. Az ágyú nem használt semmiféle hevedert, az előszerelt lőszereket egyszerűen beleömlesztették egy a fegyver tetején lévő tölcsérbe, ahonnan azután egyesével a töltényűrbe kerültek. A folyamatos tüzelést egy a fegyver hátsó részén elhelyezett kulbri forgatásával valósult meg. A fegyver egy csővel rendelkezett csak, de több töltényűrrel, ami miatt leginkább egyfajta revolverágyúként volt felfogható a működése. Az egyetlen cső miatt, túl nagy tűzgyorsaság esetén – ami csak a hajtókar forgási sebességétől függött – a fegyver hajlamos volt a túlmelegedésre. Ennek kiküszöbölésére, mint az újkori géppuskáknál is szokás cserélhető csöveket is rendszeresítettek hozzá, fegyverenként két darabot. A fegyver hűtését azonban nem csak cserecsövekkel, hanem egy kezdetleges hűtőköpeny felszerelésével is megpróbálták fokozni. A fegyver köré egy fém köpenyt szerkesztettek, amelyben a levegő áramlását egy a forgatókarhoz kapcsolt kis ventilátor biztosította. Ennek a megoldásnak a hűtés fokozása mellett volt még egy másik haszna, kifújta fegyverből a papírtültények el nem égett maradékait. Végül a hűtési problémák végső megoldásaként a fegyver tűzgyorsaságát percenkénti 120 lövésre korlátozták. Az Agar ágyút lövegpajzzsal is ellátták, amivel szintén úttörő volt. A tölcsér és a hajtókar sajátos külsőt kölcsönzött a fegyvernek, amiről azután a becenevet is kapta, a kávédarálót.
A fegyver bevetésre is került, de nem terjedt el széles körben. A fegyver első éles bevetésére 1862 januárján került sor Harpers Ferry-nél, amikor is a 28. pennsylvaniai önkéntes ezred vette tűz alá a déliek állásait. Még ugyanazon év március 29-én a virginiai Middleburg-nál 800 méterről nyitottak tüzet a felvonuló déli lovasságra, és előbb szétszórták, majd megfutamították az Agar ágyú tűzével. A fegyver viszonylag nagyobb mennyiségben került bevetésre a félszigeti hadjáratban. 1862 szeptemberében a Konföderáció csapatai rajta ütöttek a Harpers Ferry-nél lévő arzenálon és sikerült több más fegyver mellett 17 Agar ágyút is zsákmányolniuk. Így a fegyvert a déliek is bevetették, de csak alkalmanként, és igen ritkán. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a fegyver lőszerfelhasználása túl magas. A csapatok gyakran túl nagy távolságra lévő célokra is tüzet nyitottak vele, ami szintén nem tett jót a hatékonyságának. A fegyver leghatékonyabban a nyílt mezőn lehetett használni, ahol széles tartományban tudott pásztázott tüzet lőni, ennek ellenére gyakran használták helységharcban és pont célok, pl. őrposztok megsemmisítésre, amire szintén nem volt túl hatékony. A fegyver a túlmelegedés mellett hajlamos volt az elakadásra, ami jórészt az újra felhasználható csöveknek volt köszönhető, amelyekbe a papírtöltényeket szerelték. Ennek kiküszöbölésére sárgaréz csövekkel kísérleteztek, amelyek rugalmasabbak voltak, mint a korábbi vascsövecskék. Azonban a réz már ekkor is drága volt és hiány is mutatkozott belőle. A fegyver legfőbb hátránya az ára mellett a 800 yardos lőtávolsága volt, amely pontosan megegyezett a korabeli puskák lőtávolságával, hiszen ugyan azt a lőszert használta. A háború befejeztével a hadsereg kiselejtezte az Agar ágyúkat, a megmaradt példányokat 500 dolláros áron árusította ki.
Gatling ágyú
A polgárháború első éve igen termékenynek bizonyult a sorozatlövésre képes fegyverek fejlesztése terén. Az Agar ágyú mellett ekkor jelent meg Richard J. Gatling géppuskája is. Gatling első fegyverét, amely egy hüvelykes űrméretben készült el, 1861-ben mutatta be, majd 1862-ben szabadalmi oltalmat kért rá.
Akárcsak Agar, Gatling is sem a lőpor erejével működő sorozatlövő fegyvert alkotott, hanem egy olyat, amelyet ma gépi működésűnek neveznénk, azonban ekkor még a „gép” az ember ereje volt. Gatling fegyvere, nagyban hasonlított Agar ágyújához. Ez is egy vontcsövű, puskalőszert tüzelő, perkussziós gyújtású töltényt tüzelő fegyver volt, amely adagolása szintén gravitációs elven működött. Azonban Gatling hamarabb felismerte a nagy tűzgyorsasággal járó csőmelegedés problémáját, ezért minden egyes tültényűrhöz külön csövet kapcsolt. Ez persze növelte a fegyver tömegét, és természetesen az árát, viszont az akár 200 lövéses tűzgyorsaságot is el lehetett érni vele, még úgy is, hogy elhagyták azt a kezdeti plusz hűtést, amely abból állt, hogy a csövek közé vízzel átitatott szalmát tömködtek. Gatling fegyverének ötletét - saját bevallása szerint - egy korábbi találmányából, egy vetőgéptől kölcsönözte.
A fegyvert kezdetben hagyományos lövegtalpra építették, amely miatt a fegyver viszonylag magas volt. Ez azzal a hátránnyal járt, hogy, mivel az ágyú gyalogsági lőszert tüzelt, ezért a lőtávolsága csekélyebb volt, mint a lövegeké, sőt megegyezett az ellenséges gyalogságéval, így a kezelők ki voltak téve azok tüzének. Ráadásul a löveg tömege is viszonylag nagy lett, maga fegyver 290 kg-volt de a tüzérségi lövegtalppal együtt már 1.170 kg volt. Kezdetben az az ágyú csak magassági irányzásra volt képes, de hamar rájöttek, hogy oldalirányú mozgásra is szükség van, hogy ki tudják használni a fegyver tűzerejét. Gatling első lépcsőben a fegyver tömegét csökkentette le. Először is kisebb, fele akkora űrméretet választott, miáltal egyből csak 91 kg-os lett a géppuska. Egy ekkor fegyvert már háromlábú állványon is el lehetett helyezni. A kisebb űrméretű fegyver, azonban már nem hat, hanem tízcsövű volt.
Az Agar ágyúhoz képest a Gatling fegyverének karrierje elég nehezen indult, a tábornokok, talán túl bonyolultnak és kiforratlannak tartották, no meg a nagy lőszer-felhasználástól mindig is ódzkodtak a döntéshozók, nem is mindig alap nélkül. Végül 1864-ben megrendeltek tőle egy tucat géppuskát, amelyeket Petersburg ostroma során vetették be 1864-65 folyamán. Állítólag ezt megelőzően is alkalmazták már a fegyvert, de nem a harcmezőn, hanem a New Yorkban kitört zavargások leverése során 1863. július 17-én. A harctéri tapasztalatok szerint a fegyver igen megbízható volt, de a nagy tűzgyorsaság, a fekete lőporral kombinálva azzal járt, hogy egy-egy nagyobb sorozat után le kellett állítani a tüzelést, hiába volt jó a géppuska hűtése, a kezelők a saját lőporfüstjüktől nem látták az ellenséget.
Gatling a polgárháború folyamán végig a fegyvere tökéletesítésén fáradozott, de nem sikerült olyan döntő áttörést elérnie ekkor, még amely a hadvezetést fegyvere tömeges rendszeresítésére sarkalta volna, erre csak később került sor. Azonban az idő őt igazolta, a gatling rendszerű fegyverek ma is megtalálhatóak a különböző hadseregek arzenáljaiban, az 5,56 mm-es űrmérettől a 30 mm-esig.
Lövedékek
Az amerikai polgárháborúban a tüzérség a lövedékek széles választékából válogathatott a célok jellegének megfelelően. Az arzenálban megtalálhatóak voltak a hagyományos tömör vasgolyók, amelyek nem tartalmaztak robbanóanyagot, egyszerűen a kinetikai energiájuk révén fejtették ki a pusztító hatásukat. Ekkoriban már megjelenetek a gránátok is, amelyek robbanótöltettel voltak szerelve. Az ilyen lövedékek a célban robbantak és a lövedéktest felrobbanása által repeszekkel pusztították az ellenség élő erejét. A gránátok elműködtetésére, egyaránt használtak időzítő gyújtókat, de ekkor már megjelentek a csapódó gyújtók is. Ezen lövedékek igen hatásosak voltak, ha működtek, de a korabeli gyújtók még igen megbízhatatlanok voltak. Az élőerő pusztításának másik hatékony eszköze a srapnel gránát volt. A srapnelgránát, Henry Shrapnelről, a feltalálójáról kapta a nevét, aki még 1803-ban alkotta meg a róla elnevezett lövedéket. A srapnel gránát egy vékony falú tartályból állt, amely számos puskagolyóval töltöttek meg. A lövedék a kilövés után egy darabig egyben maradt, majd a röppálya egy szakaszán az időzített gyújtó előre kilőtte a golyókat. Egy 12 fontos napóleon ágyúhoz rendszeresített srapnelgránát 78 golyót tartalmazott. A srapnel igen hatékony volt élőerő ellen, ha sikerült megfelelően megbecsülni az ellenség távolságát, és ennek megfelelően beállítani a gyújtót, amelynek ráadásul még időben, el is kellett működnie. Egy az előzőhöz nagyon hasonló lövedék volt a kaniszter. Ez gyakorlatilag egy gyújtó néküli srapnelgránát volt, amely lövés hatására a cső elhagyása után szétesett így szórva ki magából a fűrészpor közé ágyazott golyókat. Természetesen ez a fegyver csak igen kis távolságara, alig 400 méterre volt használható, leginkább a tüzérek önvédelmét szolgálta egy hirtelen felbukkanó támadóval szemben. A kaniszter egy másik fajtája volt a kartács, amely csak abban különbözött az elődjétől, hogy itt nem egységes átmérőjű golyókat használtak, hanem különböző nagyságúakat. (Lehet, hogy a magyar nyelv mindkettőt kartácsnak hívja, és nem különbözteti meg őket, mint az angol.) A 12 fontos napóleon kartácslövedéke 9 nagyobb és 27 kisebb golyót tartalmazott.
Egy tipikus uniós 12 fontos napóleon ágyú lőszer-javadalmazása 288 hagyományos golyóból, 96 gránátból, 288 srapnelből és 96 kaniszterből állt.
Szerelvények
A korabeli lövegek mozgatását lovakkal oldották meg. Egy korabeli lovak vonóereje, mintegy 320 kg volt. Minden löveghez két hatlovas fogat tartozott. Az egyik vontatta, a csőfélkocsit (limber), míg a másik tölgyfából készült a lőszeres kocsit, vagy lőszerszekrényt. Egy tipikus 12 fontos napóleon ágyú fogata 1753 kg, a lőszeres kocsija 500 lövedékkel, pedig 1728 kg volt, amelyből 227 kg volt a lőszerek tömege. A háborús körülmények igen nagy megterhelést róttak a lovakra, az átlagos élettartamuk alig nyolc hónap volt. A legtöbbjükkel a kimerültség, a harci sérülés, vagy különböző betegség, illetve ezek együttes hatása végzett.
Szervezet
Egy átlagos löveget tíz tüzér szolgált ki. Ezek az emberek általában kitűnő képzésben részesültek. A legénység egy tisztből, egy altisztből és nyolc legénységi állományúból állt. Menetben ezek egy része a csőfélkocsin és lőszeres kocsin ült. Másik felük az igáslovakra ült, de egy részük bizony a lövegek mellett kutyagolt. Tüzelőállásban a löveg mögött hat méterre helyezték el a lőszeres kocsit, ahol két lőszerhordó tartózkodott. A feladtuk, hogy az irányzó által meghatározott lőszereket kivállasszák illetve a szükséges akkor a hajtótöltettel és a gyújtóval összeszereljék. A kész lövedéket ekkor egy harmadik társuknak adták, aki előre vitte a cső torkolatához és átadta azt a cső előtt balra álló töltőnek. A cső előtt jobbra ált az a katona, aki a döngölő fát és a tisztító botot kezelte, az ő feladata volt a csőbe helyezett lőszer ledöngölése. A lőszeres kocsi és a löveg között volt az irányzó helye, Aki beállította az ágyút, megbecsülve a cél távolságát és a szél sebességét és irányát. A löveg mögött tartózkodott még két katona, akik a löveg tüzelőállásba tolását végezték. Közülük a jobb oldali helyezte be az elsütő csappantyút, míg a baloldali rögzítette hozzá az elsütő kötelet. Az így előkészített löveget az irányzó sütötte el. Tőlük balra helyezkedet a tiszt és az altiszt, akik a célokat kijelölték illetve a vezényszavakkal, amely 125 tételből állt, irányították az löveg kezelőszemélyzetének munkáját.
Ruházat
Az unió és a konföderáció tüzérei is a saját gyalogságuk egyenruháját viselték, ám gallérjukon és kézelőjükön a saját fegyvernemi színükkel, a vörössel. A tisztek kaptak pisztolyt és kardot, míg a legénységet nem látták el kézifegyverekkel.
Ambasa